Vádolom az EU alapítóit, és az euró övezet bevezetőit

Kopátsy Sándor                EH                   2018 06 26

Vádolom az EU alapítóit, és az euró övezet bevezetőit

Harari könyvhöz

Az EU két szellemi atya, a német kancellár Adenauer és a francia elnök De Gaulle nem tudtak beletörődni, hogy Nyugat-Európában nem maradt egyetlen szuperhatalom sem. A hidegháborúban tehetetlenek voltak, mert katonai téren az erejét messze meghaladó módon fegyverkezőkkel együtt sem tudtak fegyverkezni, ezért az Egyesült Államok védelme alá kellett állni minden demokráciának. Németország még a Szovjetunió által megszállt harmadát sem volt képes visszaszerezni. Franciaország pedig a háborús teljesítménye után pedig elvesztette minden lehetőségét annak, hogy egyesül szuperhatalom lehessen. Ezért csak abban reménykedhettek, hogy ketten létrehozzák az Európai Uniót, és mint ennek vitathatatlan vezetői szuperhatalom lehetnek.

Létrehozták az európai vámuniót, ami egységessé teheti Európa nyugati felét. Azon nem is gondolkodtak, hogyan lehetnek a társadalmi fejlettségben 4:1 különbségű, sok évszázados történelmi múlttal, eltérő kultúrájú és nyelvű országokat vámunióba tömöríteni. Azzal nem számoltak, hogy a vámhatárok megszüntetése csak akkor nem okoz egyre nagyobb fejlettségi különbséget, ha a tagországok szuverenitása megmarad abban, hogy a valutájukat az érdekükhöz igazítsák. Sőt eleve azzal a naiv szándékkal kezdték, hogy a tagországok fejlettségi szintjét közelebb hozzák. Ezt azzal akarták elérni, hogy a tagországok pénzromlását központilag azonos szintre kényszerítették.

Már a maastrichti követelmények arra irányultak, hogy a tagországok inflációja, költségvetési hiánya, külkereskedelmi mérlege azonos legyen. Nyoma sem található annak, hogy valaki már az egységes maastrichti követelmények várható hatását felmérte volna. Az ugyan köztudott volt, hogy a második világháború óta a különböző kultúrájú országoknak nagyon más volt az inflációja, a költségvetési hiánya, a külkereskedelmi mérlege, de ezt hibának tekintették, és meg akarták szűntetni. Nem vették tudomásul, hogy a valuták keménysége, azok inflációja, a költségvetési hiányok fedezete, olyan felépítményi elemek, amelyek az országok lakosságának kultúrájától függnek. A mediterrán országok költségvetési hiánya, az azt fedező infláció azért volt eltérő, mert eltérők volt a lakosok viselkedési kultúrája, megtakarítási hajlandósága, adózási fegyelme.

Már azon botránkoztam, hogyan akarnak a németek és a franciák közös vezetést vállalni. diákkoromban botránkoztam azon, hogy Hitler Olaszországgal akar háborús szövetséges lenni. A 20. századi hadviselésben a német és az olasz katona éréke között óriási volt a különbség. A németek Európa legjobb katonái voltak, fegyelmezettek, a modern haditechnikához értők. Ezzel szemben az olaszok ugyan jól voltak felszerelve, de ennek ellenére még az albánokkal, vagy a görögökkel sem voltak versenyképesek, az orosz fronton pedig még gyengébben szerepeltek.

A francia katonák az első világháborúban viszonylag megállták a helyüket, a másodikban azonban a még jobban felszerelt nácikkal szemben leszerepeltek. A német-francia szövetség ugyan kevésbé volt egyenlőtlen, mint a német olasz, de a két nép potenciális erejének különbsége a fejlettebb technikai felszereléssel megnőttek.

Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy De Gaulle követelése az EU magas agrártámogatása volt. Az a tény, hogy az EU a legtöbb támogatást a mezőgazdaságnak adta, annak az ágazatnak, ami Nyugat-Európa számára a legreménytelenebb. Az amerikai farmerek közel tízszer akkora földet művelnek, mint az EU országok. Ez az egyetlen adat elég annak bizonyítására, hogy Nyugat-Európa a mezőgazdaságával eleve nem lehet versenyképes. Ezért sokkal inkább az oktatás és a tudományos kutatásra kellett volna költeni az EU pénzét.

A Németország befolyása alatti EU a már az induláskor elkötetett stratégiai hibát megkoronázta azzal, hogy a tagállamok kétharmadát beszervezte az euró övezetbe.

A The Economist e heti száma ábrával illusztrálja az övezet két fő tagjának, Németországnak és Franciaországnak és három mediterrán országnak, Olaszországnak, Spanyolországnak és Görögországnak, hogyan nőtt a nemzeti jövedelme az elmúlt tíz évben az EU átlagához képest. Az ábra alapján bűnvádi eljárást kellene indítani Németország és Franciaország ellen. Ez a két ország olyan euró övezetet hozott létre, aminek következtében Németország nemzeti jövedelme 15 százalékkal, Spanyolországé csak 5 százalékkal növekedett, Olaszországé viszont 5, Görögországé pedig 25 százalékkal csökkent. Vagyis az euró övezet elsősorban Németországot gazdagította, a négy mediterrán ország pedig szegényebb lett.

Az a tény, hogy az EU brüsszeli bürokráciája lapít, és csak most tervezi, hogy a lemaradó országok támogatását 2020 után emelni fogja. Természetesen nem Németország, hanem a közös költségvetés terhére.

Számomra már az euró övezet megalakuláskor egyértelművé vált, hogy ez fog bekövetkezni, hiszen az euró Németország számára közel harmadával leértékelt, a mediterrán országok számára pedig általánosan ennyivel felértékelt valuta lett. Németország évente 300-400 millió dolláros külkereskedelmi aktívummal rendelkezik. Ennek az oka a német márkához képest leértékelt euró.

A tények tanúsága, hogy közös pénzük csak nagyon hasonló kultúrájú és fejlettségű országoknak lehet. Márpedig ilyen nagyon kevés található a világban. Én a 60-as években egy félévet töltöttem Olaszországban, és megtanultam, hogy az ország északi és déli fele között akkora a kulturális különbség, hogy két olasz nemzeti állam hatékonyabban működne, mint az egységes.

Az EU létrehozóinak, a politikus Adenauer és De Gaulle megfeledkezett az Európát jellemző történelmi folyamatról, hogy a vegyes kultúrájú fejlettségű etnikumoknak nem lehet közös felépítményük. Az euró övezetet létrehozó bankárok pedig csak addig láttak, hogy a nagyon eltérő kultúrájú országokban is működhetnek a fejlettebbek bankjai. A bankárok hihetnek abban, hogy a fejlettebbek bankjai sikeresek lehetnek a kevésbé fejlett, és más kultúrájú országokban is. Ez ugyan tény, de az már ostobaság, hogy közös legyen a gazdasági felépítményük, az inflációjuk, az adórendszerük, a valutájuk. Ebben a tévhitben a Világbank volt az egyik él kolompos. A bankárok eltévedésének klasszikus példája a BRICS, vagyis a négy óriás ország közössége, amit egy sikeres amerikai bank sikeres vezetője talált ki.

A négy BRICS ország a latin-amerikai Brazília, a kelet-európai Oroszország, a dél-ázsiai India és a távol-keleti Kína. Az egyetlen közös jellemzőjük, hogy nagyok és népesek.

Brazília latin-amerikai ország, amelyikben a vegyes etnikumú és gyorsan szaporodó lakosságának a viselkedése nagyon más, mint a hiteles puritán népeké, és azok egyre inkább lemaradnak, nem felzárkóznak. 

Oroszország az ezerötszáz éve Nyugat-Európától egyre inkább lemarad ortodox keresztény Kelet-Európa legnagyobb etnikumának a hangadója. A bolsevik marxista Szovjetunióban a mediterrán európai és a latin-amerikai népeknél sikeresebben szerepelt, a puritán Nyugathoz képest nem felzárkózó, hanem egyre jobban lemaradó.

India ma már a világ legnépesebb, de a gyors népszaporulatával és nagyon vegyes etnikumi összetételével az egy lakosra vetített eredményével egyre jobban lemarad. Ezek a mutatói ötödét sem érik el a kínainak, és még Brazíliához és Oroszországhoz képest is lemarad. Meggyőződésem szerint több tucat lemaradó nemzeti állammá fog szétesni.

Kína azonban a világtörténelem legnagyobb sikerét bemutató és a század közepére az Egyesült Államok mellé felzárkózó szuperhatalom lesz. Ezt annak köszönheti, hogy a lakossága etnikailag viszonylag egységes és keményen puritán, piacosította a gazdaságát és leállította a túlnépesedését.

A négy BRICS államból három a belátható jövőben nem felzárkózó, hanem az élvonaltól egyre jobban lemaradó, közülük a demokratikus felépítményű India pedig elemeire széteső. Kína viszont a 21. század legnagyobb csodája.

Az Európai Unió pedig az élvonalban marad, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz és Kelet-Ázsiához képest lemarad. Ezt a közösséget azzal a céllal hozták létre, hogy Európa nyugati fele egyenrangú legyen általában a négy óceánokon túli angolszász országgal, a szuperhatalmi súlya pedig a másik szuperhatalom legyen az Egyesült Államok mellett.

Az nem lehet felróni, hogy az EU alapítói figyelmen kívül hagyták a háromszor olyan népes, és még a protestáns nyugat-európaiállamoknál puritánabb Kelet-Európát. Erre ugyanis senki nem gondolt a gazdag Nyugaton. Az EU igazi kudarca azonban az, hogy a négy óceánokon túli angolszász országhoz képest is gyorsan lemaradnak. Ezt világosan illusztrálná a tény, hogy az EU megalakulása óta ezekhez viszonyítva nagyon lemaradt. Jelenleg az ENSZ tagállami között a legfejlettebb tíz között már egyetlen európai nagy állam sincsen. A tíz legfejlettebb sorendjét gyakran idézem. Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália, Hollandia és az Egyesült Államok. A legfejlettebbek között nagy népességű ország a vitathatatlan szuperhatalom, az Egyesült Államok csak a tízedik, de annak a lakossága többszöröse az első tíz közti európai országénak. Ha azt nézzük, hogy jelenleg hányan, és hol élnek, a leggazdagabbak négyötöde nem Európában él.

A Katonai erők megoszlása még jobban leértékeli az EU-t. Az Egyesült Államokhoz képest elhanyagolható az EU, de még Oroszországéhoz képest sem állná meg a helyét. Kína várható katonai ereje ugyan nem fenyegeti Nyugat-Európát, de annál is sokkal kisebb lesz. Igaz, hogy ezzel az EU nem is törődött.