2017. január 23., hétfő

Már a németek is látják, mint tettek.

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 19

Már a németek is látják, mint tettek.

Egy német rokonom küldte el tegnap a Die Zeit legutóbbi számában megjelent írást azzal, hogy már itt is látják, amit te kezdettől fogva láttál. A szerző neve, von Wolfgang Streeck sajnos nem volt ismert, de olvasója lettem. Ennek az írásnak a címe is azonnal megragadott: Wenn die EU untergeht, wird keiner weinen. Ha az EU megszűnik, senki sem fog sírni.
Talán soha nem lettem volna társadalomtudós, ha az 50-es években nem olvasom a fiatal Marx művében: A táradalom felépítményét az alépítménye determinálja. Ez azt jelenti, hogy a társadalomtudomány is tudomány, hiszen az alépítménye által determinált. Elég az alépítményét megismerni, feltárni, ezzel meg tudod állapítani, szükségszerűen milyen a felépítménye. Ettől a felismeréstől senki sem ijedt meg jobban, mint az első megfogalmazója, Marx. Ebből az következett, hogy nem politizál, hanem az alépítményt igyekszik olyanná formálni, amire spontán akár egy ideálisan tökéletes társadalom is felépülhet. Marx azonban az ellenkezőjét tette, az általa kitalált felépítmény, a kommunista társadalmat akarta erőszakkal megvalósítani. Így lett a zseniális materialista tudósból vallásalapító forradalmár.
Én azonban örökre történelmi materialista maradtam. Csak a hasonló alépítményekre építhető hasonló felépítmény. Azt nem is kell építeni, az létrejön spontán. Számomra a történelmi materializmus legjobban Móricz Zsigmond, az írózseni fogalmazta meg, amikor jelmondatát így fogalmazta meg: Ne politizálj, építkezz!
Sreeck írása feltétlenül megérdemli, hogy a magyar politikusok és közgazdászok elolvassák. Ezért javaslom a lefordítását és a megjelenését. Az is figyelemre méltó, hogy az az írás Olaszországra koncentrál. Nemcsak a másik három mediterrán összegénél is nagyobb, hanem Olaszország egyesülése is kezdettől fogva magában hordta az EU összes problémáját azzal, hogy ennek az országnak is csak a nyelve és a vallása közös, a gazdasági fejlettsége és a kultúrája egy országban összeférhetetlen. Szin te minden, amit Streeck az EU lehetetlen egységéről elmond, kezdettől fogva igaz Olaszországra is.
1965-ven fél évet lehettem az Olasz Gyáriparosok Szövetségének vendége. Hamar rádöbbentem, hogy az ország északi és déli fele között olyan nagy a gazdasági és kulturális különbség, hogy mindkét rész sokkal jobban járt volna, ha két országként működhettek volna tovább. Ennek az országnak a legtöbb baja abból származik, hogy közös az alkotmányuk, az állami hatalmuk, a pénzük. Az ország északi és déli fele között legalább akkora különbség van, mint Németország és Olaszország között. Észak-Olaszország kultúrája és gazdasági fejlettsége Franciaország átlagánál magasabb, Dél-Olaszország pedig minden tekintetben Franciaország leginkább elmaradott dél-keleti részéhez viszonyítva is.
A társadalomtudományok máig nem veszik tudomásul a tényt, hogy a homogén kultúra és gazdasági fejlettség előny, az ebben való jelentős különbségek egy országban pedig nem is kezelhetők.
Ezt a magyar politikusok és történészek sem hajlandók tudomásul venni. Ezért aztán az ország trianoni megcsonkításának csak a hátrányait látják. Lassan Trianont száz évvel hagyhatjuk hátrább, mégsem akadt senki, aki ki merte volna mondani, hogy lényegesen szegényebbek lennénk, ha az egész Kárpát Medence az uralmunk alatt volna.
Olaszország esetében ezt 1965-ben ott tanultam meg. Milánó és Szicília között olyan óriási a kulturális és gazdasági különbség, amire a Trianon előtti Magyarországon nem volt különbség. Ennek ellenére a közszolgálatokban azonosak volta a fizetések, a külkereskedelmüket pedig közös valutával bonyolították. Ebből fakadóan nem volt szinte semmi hatása annak, hogy a költségvetésből viszonylag nagy támogatást élvezhetett az ország déli része.
A közelmúltban pedig a négy óceánokon túli angolszász ország egy lakosra vetített adatait vetettem össze. Ennek alapján a négy között a leghátsó az Egyesült Államok, a példátlan gazdasági, katonai, tudományos szuperhatalom. A sorrend csak azért van így, mert az Egyesült Államokban sokkal magasabb az afrikaiak és a latinok aránya.
Ennek alapján néztem meg, hogy Európa hat legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia kicsi és homogén. Ezek a jóléti államok.
A Távol-Kelet országainak példátlan sikerét ugyan több ok magyarázza, de az elsődleges, hogy kulturálisan homogének.
Ezzel szemben az EU a világ legkevésbé homogén közössége. Három kultúrából és 1:5 egy főre jutó jövedelmű országokból áll. Abban Streecknek igaza van, hogy a fő ellentét az észak és a dél. Azonban áthidalhatatlan különbség, ezért a közös felépítmény működésképtelen van a szegény Románia és Dánia között is.
Azok is sokat ondó adatok, amivel a német tudós bizonyítja, hogyan emelte fel a német külkereskedelmet a márkánál lényegesen gyengébb euró, és hogyan okozta a mediterrán országok végzetes eladósodását a nemzeti valutájuknál sokkal keményebb euró. Ez esetben azonban elmarad az elméleti indoklás. Az erősebb és hitelező országoknak kemény valutájuk lehet. A kevésbé erős és eladósodottaknak pedig leértékelt valutára lett volna szükségük. Az euró övezet ennek éppen az ellenkezőjét kényszerítette a tagországokra.
Ezt nekünk, magyaroknak is világosan látni kellene. A 260 forintos euró és a svájci frankkal történő szálhámosság megmutatta. Ahogyan a Fidesz kormányzat fokozatosan leértékelte a forintot, javult a külkereskedelmi és a turizmus mérlege, és annak ellenére, hogy forintban ettől drágult az adósság, a nemzeti jövedelemhez viszonyítva megindulhatott a csökkenése.
Olaszország nemzeti jövedelme 2015-ig 7 százalékkal csökkent, ugyanakkor Németországé Németországban viszont 6 százalékkal nőtt. Olaszországban 12 százalék a munkanélküliség és 57 százalékos a foglalkoztatás. Ugyanezek az adtok Németországban 44.6 és 76 százalékok. Németországban az export súlya a nemzeti jövedelemhez képest, az euró övezet kialakulása óta 26 százalékról 45 százalékra ugrott. 2003-ban Németországnak és a németeknek a deviza mérlegük 0 szaldós volt, 2014-ben pedig 40 százalékos plusz lett.
Joseph Stiglitz az jósolja, hogy Olaszország öt éven belül kilép az EU-ból.
Az EU északi államai egyre jobban gazdagodnak, a mediterránok pedig egyre szegényebbek lesznek annak ellenére, hogy a közös kasszába az előbbiek adnak, az utóbbiak elszegényednek.
Streeck sem teszi hozzá, hogy nemcsak a mediterrán államok maradnak le, hanem a közép-európaiak a balkániak is, ha nem értékeli le a nemzeti valutájukat. Nekünk elég volna bemutatni, hogyan adósodtunk el, amikor svájci frakkal bohóckodtunk, és a 260 forintos euróval dicsekedtünk. Csak az óta állt le az eladósodásunk, nőtt meg a külkereskedelmi mérlegünk, javult a turizmusok deviza bevétele amióta nincsenek svájci frankos hiteleink, és 310 környékére gyengült a forint.
Csatoltam von Wolfgang Streecknek a Die Zeitben közölt cikkét azok számára, akik németül is olvasnak.


2017. január 19., csütörtök

Oldalmegjelenítési előzmények (összes) 73 153

Időnként feltüntetjük az olvasottságot:
Oldalmegjelenítési előzmények (összes)
73 153

Ki a hős és a forradalmár?

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 23

Ki a hős és a forradalmár?

A hősök minden faluban felállított emlékművei gyermekkorom óta irritáltak. Állampolgári kötelesség volt a hadviselésben való részvétel. Megbüntették, hazaárulónak minősítették, aki megtagadta. A fronton gyalogrohamban nekihajtották a géppuskáknak, a tankoknak, amikkel szemben ki voltak szolgáltatva. Nem rajtuk múlt, ki marad életben. Akit megöltek, annak járt az, hogy a hősi emlékműre kiírni a nevét. Hős volt, minden engedelmes áldozat.
Most, az 56-os forradalmat ünneplők hősöknek tekintik azokat, akik meghaltak, börtönt viseltek a forradalomban meghirdetett irreális célokért. Pedig azok nem hősök, legfeljebb megtévedt, vagy megtévesztett célok elérése érdekében elkövetett teteikért lettek áldozatok.
Annak érekében, hogy különbséget tudjunk tenni megtévedtek illetve megtévesztetek és hősök között azzal kellene kezdeni, hogy kettéválasztjuk a reális és az irreális célokat. A reális célkért harcolók hősök, az irreális célokért harcolás nem hősiesség, hanem félrevezetettség.
Most, hogy újra olvashatom a forradalmi célokat, megerősödik bennem, amit akkor is tudtam, hogy mi a reális és mi az irreális követelmény.
Nulla volt annak a realitása, hogy kiléphetünk a hidegháború szocialista oldaláról, és átléphetünk a demokráciák oldalára. Minden követelés, ami ezzel járt volna, eleve lehetetlen volt, amiért nem érdemes a halált, vagy akárcsak a börtönt vállalni.
Szinte minden követelésben szerepelt az uránérc exportjának a leállítása. Semmi értelme sem volt, mert más vevőt nem találhattunk volna.
Általános követelés volt a pálinkafőzés szabadsága. Ennek ugyan nem ettek volna politikai következményei, de értelme akkor sem volt, amikor bevezettük.
A Varsói Szerződésből való kilépésnek és a több párt alapításának azonban az volt a következménye, hogy bevonult a szovjet hadsereg. Márpedig, minden olyan követelés, aminek szükségszerű követelménye a Szovjetunió katonai beavatkozása, a forradalom minden reális követelményének lehetetlenné válását jelenti, kártevésnek számit.
Két fontos és reális forradalmi követelmény volt.
Az állampártban megerősíteni a reformereket és meggyöngíteni a sztálinistákat. Ennek a realitása kiderült akkor, amikor Rákosit és szűkebb körét vissza sem engedték Magyarországba, és Kádárt és híveit ültették a hatalomra.
Piacosítani kell a gazdaság minden ágazatát. Erre csak jó tíz évvel később nyílt lehetőség, de a Nagy Imre által 1954-ben elképzelt reform minden része megvalósult.

Máig nem jutott el odáig a politikai hatalom, hogy ezt tudomásul vegye. Pedig ez azt jelenti, hogy az 56-os forradalom minden eredeti, Nagy Imre által kitűzött célja 68-ban megvalósult annak ellenére, hogy a reform atyját, őt kivégezték. De nem ezért, hanem azért, mert az eredeti tervét a forradalom első tíz napja után irreális célokkal bővítette ki. Szerintem, ha megelégszik az eredeti céljaival, ő maradt volna a miniszterelnök, és be lehetett volna vezetni azt, amit Kádár Jánosnak csak 12 évvel később sikerült. 

Halfarmok fejlesztése

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 12 26

Halfarmok fejlesztése
Az EGXX61224 folytatása

Karácson napján értesültem arról, hogy a meglévő halastavak hatékonyságát is lényegesen lehetne javítani, ha a vizüket télen melegítenénk. Ez jelenleg is folyt a termálvizek közeli halastavakban, de most felemelték a termálvizek használatának a költségét. Ez adott alkalmat arra, hogy a halastavak vizének melegítésére javaslatot tegyek.
Mintegy húsz éve ostromlom az energiaügyeket azzal, hogy a villamoshálózat teremtsen piacot annak az áramnak az értékesítése számára, amelyik a hálózatba kerül, illetve kerülhet, de nem talál fogyasztót. Közben ez a piac gyorsan bontakozik ki az Egyesült Államokban, elsősorban az energiapiacon. Ennek első formái jó száz éve megjelentek az olcsóbb éjjeli áram szolgáltatásával. Nálunk ez is elhalt. De ez még nem volt igazi változás, mert a fogyasztó döntött továbbra is, hogy mikor veszi igénybe.
Az igazi változás csak lassan terjed. Ebben a szolgáltató dönti el, miikor teljesít. Ezzel először az Egyesült Államokban találkoztam 1984-ben. Ott már a háztartások árammérői írták a pillanatnyi energiaárakat. A fogyasztó ez látva, maga gazdálkodott, hogy mikor, minek a fogyasztását kapcsolja be. A tapasztalat nem várt eredményt bizonyított. A fogyasztók spontán igazodtak az árakhoz. Az erőművek kapacitásának kihasználtsága lényegesen javult.
Az atomerőművek megjelenése azonban növelte a korszerűbb fogyasztói érzékenységet. Ma már sorra alakulnak az áramfogyasztókat tájékoztató cégek.
A Duna-Tisza közének öntözése sarkalt arra, hogy az atomerőmű éjszakai termelésével olcsó vízfelemelést biztosítsunk. Több tucatnyi víztárolót kell építeni a Dunától 20-30 méteres szintekre, aminek vizét aztán gravitációsan lehetne használni. Ezeket a vízemelők szivattyúit az áramelosztó hozná működésbe. A tele lévő tárolók szivattyúi, ha megtelnek, automatikusan kilépnének a bekapcsolhatóságból. De mindig bőven volnának fogadó tárolók.
Azzal csak tegnap találkoztam, hogy a meglévő halastavak kapacitása közel megkétszerezhető, ha télen a vizüket melegítik. Ez a meleg vizű hőforrások esetében jelenleg is folyik, de most az a szolgáltatást jelentősen megdrágították. Ez adott ötletet arra, hogy a meglévő és a tervezett halfarmok vizét Paksról melegítsük. Ezzel ezek termelési kapacitása mintegy a felével nőne, a termelés költsége is negyedével csökkenhetne.

Ez lenne az én karácsonyi ajándékom,

A Trianoni ország gazdaságföldrajza.

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 12 24

A Trianoni ország gazdaságföldrajza.

Eddig az Alföld viszonylag egységes területként állt előttem, valahogy úgy, ahogyan a Széchenyi által kezdeményezett Tisza szabályozás kialakította. Ezen az sem zavart, hogy az Alföld önözése alatt lényegében csak a Duna-Tisza közti hátságot értettem. Az eszembe sem jutott, hogy a Tisza szabályozása csak a bal partját érintette. Aztán pár hete a néprajzosokkal közösen megnéztük hogyan nézett ki a Tisza völgye a honfoglalás idején. Ezzel vált számomra egyértelművé, hogy a Tisza két oldala között jelentős a földrajzi különbség. Ezt a Római Birodalom idején tudták, a Duna bal partjára nem tartottak igényt, Erdélyt pedig a Balkánhoz tartozónak tekintették. Ahogyan Trianon után újra oda tartozik.
A hunok, avarok számára puszta csak a Duna-Tisza közti hátság volt. Ezzel szemben a szlávok inkább a Dunántúlt, és a Felvidéket tekintették életterüknek. Így viselkedtünk volna mi agyarok is, ha nem csábított volna a földművelésre már berendezkedett népek jobb élete.
A hunok és az avarok beköltözése és a mi honfoglalásunk között azért volt minőségi különbség, mert őket még nem csábította a földművelés, azok élete bizonytalanabb és szegényebb volt, mint a pásztoroké. Ezzel szemben a mi érkezésünk idején, már megirigyeltük a gabonát termelő szlávokat. Nemcsak mi, de az államuk eltűnése ellenére itt maradt avarok is.
De nemcsak szlávok és az avarok földművelése volt a magyarok számára vonzó, hanem a falvak házaiban élés és a kereszténység is. A magyar történészek nagyot tévednek, amikor a földművelésre és a kereszténységre való áttérést Géza és István bölcs belátásával magyarázzák. A bölcsességük ugyan vitathatatlan, de csak abban állt, hogy belátták, mit akar a népük. Ezt bizonyítja, hogy jöttünkkor a szlávok és az avarok már földművesek és falvakban lakó keresztények voltak. Vagyis a földművelésre és a kereszténység felvételére a honfoglalás idején az itt talált népek spontán áttértek.
Nagy meglepetést a honfoglalás kori vízrajzi térkép okozott. Ez azt mutatta, hogy a Tisza bal partja lényegben összefüggő árterület volt. Ez csak megerősítette a gyanúmat, ami abból eredt, hogy az első tíz püspökségből az ország keleti fele szinte kimaradt. Az ország keleti felén csak Erdélyben volt egy püspökség. Csak akkor, mikor Gellért fia, Imre nevelője lett, megalapította a Maros-erdei Püspökséget, ami később az egyetlen alföldi püspökség a Csanádi lett. Ez a Tisza bal partjának egyetlen püspöksége.
Tudatomban az Alföld egésze viszonylag puszta volt, pedig a vízgyűjtő területének négyötöde árterület volt a Széchenyi tervezte Tisza szabályozásig. Ez a térség szántóföldi művelésre a honfoglalás után még ezer évig alkalmatlan volt. Éppen a legjobbkor, amikor a vasút már lehetővé tette a gabona Nyugat-Európába szállítását. De ekkor már az Amerikából hajóval hozott gabonával nem lehetett versenyezni. Történészek nem tanítják, hogy a tömegtermékek csak a tengeren, illetve vízi úton voltak elviselhető költséggel szállíthatók. A Kárpát Medencéből csak a nemesfémek és a lábon hajtott állat volt piacra vihető. A gyors folyású Duna csak nyugatról kelet felé volt hatékony vízi út.

A tengerek sós vize megművelhetővé vált.

A 20. század végre megoldódtak a tengerek művelésének feltételei. A tengeri farmok termelése viharosan növekszik. 2010-ben már több tonna halat termeltek, mint marhahúst. Fel sem lehet mérni mi várható néhány évtized múlva. Fajunk fehérjeigényét a tengeri és édesvízi farmok fogják olcsón kielégíteni. Jelenleg a tengerek területének alig ezredén vannak farmok, de több halat, tengeri élőlényt adnak, mint a tengereken történő halászat. A tengeri halászat máig ugyanúgy gyűjtögetés maradt, mint a nem etetett vad vadászata a szárazföldön. A tengeri farmok megjelenéséhez hasonló élelmezési forradalom csak a jégkorszak megszűnésével járó öntözéses gabonatermelés volt.
A halfarmok elterjedése át fogja írni az emberi faj élelmezésének a történelmét. De nemcsak a világtörténelmet, a magyart is. Ha a hal lesz a legolcsóbb fehérje, az édesvízi haltermelés lesz a leghatékonyabb mezőgazdasági ágazat.
Százötven éve Széchenyi óriási tettet hajtott végre azzal, hogy hét megyényi területet adott a szántóföldi gabonatermelésnek. Jelenleg az volna a legnagyobb ajándék, ha ezeknek a terülteknek többségén halfarmok lennének.
Hatvan éve meggyőződéssel hirdetem, hogy kis hazánkban a Duna-Tisza közti homokos hátság Európa legjobb kertészeti adottsága, mert a térség kontinentális klímája rendkívüli minőséget, a homok öntözhetősége pedig lehetőséget kínál arra, hogy Európa zöldség és gyümölcstermelő térsége legyünk. Ehhez csak az kell, hogy éjszaka, illetve amikor van a villanyhálózaton tartalék, nyomuk fel a vizet a hátságra, amivel az öntözés biztosítható.
Az csak most tudatosult bennem, hogy felmerül a lehetősége annak, hogy a Tisza bal partja halfarmok térsége legyen. Ilyen adottságú másik terület ugyancsak nincs Európában.
Arra az EU is támogatást adni, hogy a Duna Tisza közti hátságon és Szabolcsban egymillió hektár öntözött kert, gyümölcsös, a Tisza bal partján pedig másfélmillió hektár halfarm legyen. Ezzel a munkaerőnk foglalkoztatása is érdemben javulna, mert mindkettőben a képzetlen munkaerő számára is bőben adna munkaalkalmat.
A magyar vízügyes szakma pedig képes volna megoldani a halfarmok rendszerének kiépítését.

Folytatása az EGXXX61226

Az USA érdeke volt a szovjet katonai erő felnagyítása

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 12 30

Az USA érdeke volt a szovjet katonai erő felnagyítása

A világpolitikában azért nem tévedtem el, mert kezdettől fogva világosan láttam, hogy az Egyesült Államok érdeke a Szovjetunió katonai erejének túlbecsülése. Ez az ország azért lehetett a 20. század második felében példátlan szuperhatalom, mert a volt gyarmattartók féltek a Szovjetuniótól. Ha nem féltek volna a Szovjetunió katonai erejétől, nem lettek volna az Egyesült Államok erejére támaszkodó kezes bárányok.
Roosevelt volt az egyetlen olyan nyugati politikus, aki felismerte, hogy a gyarmatok felszabadítása csak azért történhetett meg gyorsan, mert féltek a Szovjetunió katonai erejétől. Roosevelt Jaltában azért engedte be a szovjetuniót Berlinig Európába, mert ő tudta egyedül, hogy a kelet-európai népek eleve képtelenek a fejlettekkel való versenyre. A második világháború ugyanis már egyértelműen bizonyította, hogy csak két imperialista hatalom van, Németország és Japán. Ezek pedig csak akkor lesznek az Egyesült Államok katonai erejének védelmére szorultak, ha a Szovjetunió katonai erejétől félniük kell. A Szovjetunió katonai ereje ugyan valóban nagyobb volt, mint a tőkés imperialistáké, de csak azért, mert erejét messze meghaladóan fegyverkezett.
Azt egyik volt gyarmattartó sem ismerte fel, hogy a Szovjetunió népeinek kultúrája eleve nem lehet alkalmas arra, hogy a tőkések osztálytársadalmaival versenyképes lehessen. A hadtudomány még nem értette meg, hogy a modern hadsereg ereje elsősorban a legénység minőségén múlik. Minél fejlettebb lett a technika, ez annál inkább egyértelművé válik. Ez először a Szovjetunió és Finnország közti háború mutatta meg.
A második világháborúban az olaszok katonai felszereltsége azonos volt a németekével, ennek ellenére, a katonai értékük tört része volt a sivatagot soha nem látott németekének.
A megdöbbentő különbséget azonban Izrael háborúi bizonyítják. Ugyanaz, vagy legalábbis hasonló tankok repülőgépek tized annyit sem érnek az arabok, mint az izraeliek kezében.
Ez ugyanúgy érvényes volt a gazdaság működtetésében is. Lenin azt hitte, hogy a Szovjetunió versenyképes lehet a puritán nyugati népek gazdaságaival. Sztálin és utódai azt hitték, hogy a hadseregük versenyképes lehet a protestáns Nyugat és a Távol-Kelet puritán népeinek hadseregeivel.
Tegnap először láttam egy amerikai csatornán olyan történelmi jellemzést, ami rámutatott arra, az Egyesült Államok érdeke volt a Szovjetunió haderejének irreális felértékelése. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy a Szovjetunió haderejétől nem kellett félni a tőkés osztálytársadalmaknak, csak azt, hogy reálisan látni kellett volna, hogy a Szovjetunió nem felzárkózó, hanem lemaradó társadalom. Ráadásul, ez annál inkább megtörténik, minél jobban fegyverkezik. A Szovjetunió csődjét ugyanis elsősorban az erejét meghaladó fegyverkezés okozta. Ha nem fegyverkezik, kevésbé, de akkor is lemarad.
Könnyű volt eligazodni az elmúlt hetven év világpolitikai eseményei között annak, aki tudja, hogy az ortodox keresztény népek eleve versenyképtelenek.


Ferenc József kettős megítélése

Kopátsy Sándor                  PH                  2016 12 28

Ferenc József kettős megítélése

Egyik barátom elküldte hozzám egy közös barátunk írását Ferenc József helyes történelmi megítélésétől, amiben a kegyetlen megtorlót, szembe állítja a nép szemében jóságos királlyal.
Az írás nem sok történelmi ismeretről tanúskodik.
Nem tesz említést az Olmützi Alkotmányról. A forradalmi Bécsből az olmützi érdek palotájába menekült Bécsi Udvar merész reformtervvel váltja le az uralkodásra alkalmatlan császárt, V. Ferdinándot, és császárrá koronáztatja a 18 éves Ferenc főherceget. A reformfordulatot pedig azzal jelezi, hogy az egyetlen reformer császár, a mi Kalapos Királyunk, II. József nevet is felvetetik vele a Ferenc mellé, ezzel a reformer császár utódjának szánják. Ezzel szemben Ferenc József alkatilag csak a megőrzésre lesz jó.
Az olmützi reform legfontosabb eleme Magyarország felosztása. Az udvar felismeri, hogy a Monarchia beteg része a császári tartományoknál lényegesen feudálisabb Magyar Királyság. ezt kell elemeire felosztani. Ennek alapján Horvátország, Erdély és a Temesi Szerb Vajdaság a császár önálló örökös tartományai lesznek. A megmaradó Magyar Királyság egyetlen jelentős kisebbségi, szlovák etnikumú része a Felvidék maradt. A megkicsinyített ország lakosságának négyötöde a magyar nyelvű lesz. Vagyis a Kárpát Medence etnikai felosztása, Trianon előtt hetven évvel, lényegében megtörtént. Az ezt törvényerőre emelő okmányt, az Olmützi Alkotmányt a fiatal császárral, Ferenc Józseffel aláíratják.
Az még jobban őrzött titok, hogy 1849 januárjában, a kor három legtekintélyesebb személye, Széchenyi István, Eötvös József és Deák Ferenc, az utóbbi kezdeményezésére felkeresik az osztrák hadak fővezérét, herceg Windisch-Graezet és a fegyverletételről akarnak tárgyalni, de az nem tartja őket illetékeseknek, hiszen Magyarország kormányzója Kossuth Lajos.
A Monarchia nagyon törékeny.
Azt nem tudom, hogy ezt a reformista Udvar, vagy a fiatal császár vette először tudomásul, de a tény, hogy ettől kezdve Ferenc József stratégiai elve lett a minél kevesebb változtatás. A Monarchia szétesik, ha hozzá nyúlnak. Ez már ősszel a Világosi Fegyverletétel alkalmával egyértelművé vált. Ennek érdekében a megtorlás nem a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és a nemesség szabadságharca, de még nem is a nép szabadságvágyának kirobbanása, hanem egy katonai esküszegés elkövetői ellen irányult.
Ideje volna a magyar történészeknek egyértelművé tenni, hogy a szabadságharc megtorlása század annyi sem volt, mint a Fehérhegyi Csatavesztést követő bosszú a cseh nép ellen történt. Ez már abból következett, hogy a császár a feudális magyar társadalom arisztokráciájában és nemességében nem ellenséget, hanem potenciális támaszt látott. Igyekezett elfelejteni, hogy hónapokkal korábban még az ország etnikai felosztását tartotta céljának. Most már tudomásul vette, hogy a Habsburg Birodalomnak a legerősebb pillére, nem a polgárosultabb Ausztria és Csehország, hanem a Magyar Királyság. A császár ennek érdekében ezt követően törekedett a kiegyezésre, a Kossuth és a Petőfi kultusz türelmes kezelésére, az arisztokráciával és a nemességgel történő kiegyezésre. Ezt hálálta meg a magyar arisztokrácia és nemesség azzal, hogy császárpárti lett.
Ferenc József ezt követően a kiegyezés híve lett. Halála előtt, 1914-ben azonban elrontott mindent, a mikor hadat üzent Szerbiának, és kirobbantotta az első világháborút. Ez abból fakadt, hogy nem az antiklerikális József, hanem a betegesen katolikus Mária Terézia követője lett. Szerbiát nem azért akarta eltörölni, mert meggyilkolta ott egy anarchista a trónörököst, hanem azért mert a szerbek ortodox keresztények voltak.

A magyar történészek máig nem jutottak el odáig, hogy a történelmünket nem a katolikus egyház, hanem a magyar állam érdekéhez kellett volna igazítani.

Néhány 56-os esemény Gromiko levele Andropovhoz

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 31

Néhány 56-os esemény
Gromiko levele Andropovhoz

Az Új egyenlítő decemberi száma tovább folytatja az 56-os események ismertetését. Ebben fontosnak tartom Gromiko levelét a Szovjetunió magyarországi nagykövetéhez, Andropovhoz, amiben tájékoztatja a Nagy Imre jövőjét érintő álláspontról. Ebből a levélből az derül ki, hogy Nagy Imre és néhány társa Jugoszláviába akartak menekülni. Ezt érthető, hiszen azért menekültek a Jugoszláv követségre. Gromiko leveléből az érezhető, hogy ezzel Tito is egyetértene. Ebben azonban nem vagyok biztos. Más forrásokból úgy tudom, hogy a szovjet csapatok bevonulását és a több párti demokratikus kormány leverését Mao és Tito kezdettől fogva támogatta, sőt kezdeményezte. Ez számomra logikus volt, hiszen egyikük sem gondot soha több párti lehetőségre. Nagy Imre gazdasági reformjait elsősorban ők támogatták, de a több párti rendszerről hallani sem akartak. Jugoszlávia Tito halála után egymást gyilkoló etnikumokra esett szét. Kína pedig még ma is szigorúan őrzi a marxista párt osztatlan hatalmát.
Nagy Imre és kormánya megfeledkezett arról, hogy kiknek a véleményét kellett volna figyelni. Elsősorban a Szovjetunióét, aztán Kínáét és Jugoszláviáét. Egyértelmű volt, hogy a hidegháború merev frontjai között nem lehetett politizálni. Az elsődleges azonban annak szem előtt tartása volt, hogy a hidegháború az Egyesült Államok elsődleges érdekét szolgálta, amit nyíltan nem vállalhatott, de ragaszkodott hozzá. Nagy Imre sajnos ebből semmit nem látott.
Tito is nehéz helyzetben volt, mivel a két tábor közötti szerepet játszott. A gazdaságot piacosította, a kommunista párt diktatúráját azonban alapvető feltételnek tartotta.
Az elsődleges azonban a Kínával való egyeztetés lett volna. Ezt én a forradalom alatt az utcán láthattam. A forradalom első tíz napján az egyetlen reálpolitikai ellenállást a Kínai Nagykövetség szervezte. Ezek a diákok kommunisták maradtak, és fegyelmezetten harcoltak a szovjet csapatok ellen. A koalíciós kormány megalakulása után azonban azonnal leálltak. Nagy Imre azonban csak a magyar politikai forradalom erőivel foglalkozott. Felmérte, hogy a közvélemény óriási többsége az irreális politikai célokat tartja elsődlegesnek, és ezek uszályába került. Nem mérte fel, hogy a csatlós országok kommunista pártjaik számára az általa követett politika ugyanúgy öngyilkosság lett volna, ahogyan az Magyarországon történt. Lengyelországtól eltekintve, minden csatlós országban Rákosihoz hasonló sztálinisták voltak hatalmon.
Az pedig csak lidérces állom lehetett, hogy a Szovjetunió szembefordul a csalós országok sztálinista vezetőivel a mi kedvünkért.
Nekem Nagy Imre környezetéből csak Donáth Ferenccel és Vass Zoltánnal volt kapcsolatom. Egy demokratikus több pártos választás után ők sem rúgtak volna labdába.
Donáth Ferenc az utolsó napjai egyikében a kórházban így mutatott be a barátjának: Kopátsy de nem a hős, hanem a bölcs. Ez maradt a legnagyobb kitüntetésem.
Vass Zoltánnal egy színházi előadás szünetében találkoztam. Azzal üdvözölt: Öreg maga megúszta? De tőle a nagy ajándékot halála után a felesége küldte el, az 1954-es mechanizmus reform megmaradt példányát.
Visszatérve Gromiko levelére. Titót is elvtársának tartja, de azzal nem ért egyet, hogy Nagy Imre és társai Jugoszláviába menekülhessenek. Arra ugyan nem utal, hogy az Tito számára is kellemetlen lenne. Azt pedig Donáth Ferenctől tudom, hogy Nagy Imre még Romániából is Tito segítségére számított. Megdöbbentő, mennyire nem ismerte Tito véleményét és helyzetét.

Bibó István levele Nagy Imréhez, november 11-én

Ha megkérdeznének, ki volt a környezetemben a legokosabb, leginkább értelmiségi ember, Bibó Istvánt mondanám. Életem egyik szerencséjének tartom, hogy 1947 tavaszán úgy kerültem fel a Nemzeti Parasztpárt központjába a Kulturális Osztály vezetőjének, hogy fontos kérdésekben Bibó Istvánnal és Erdei Ferenc feleségével, Majlát Jolánnal konzultáljak. Bibó akkor, nekem túlságosan értelmiségi úriember volt, nyakkendőt viselt, de a műveltsége, igényessége lenyűgözött. Komolyan vette, hogy rá bíztak, sokszor elvitt magával a Tudományos Akadémiára, ahol Szentgyörgyi Alberttal ketten voltak megbízva az akadémikusok felülvizsgálásával. Meglepett, hogy azt a fontos feladatot Rákosi és Révai rájuk bízta.
Életem során minden Bibó írást érdeklődéssel elolvastam, de számomra a politikai tekintélyt Erdei Ferenc jelentette. Bibó túlságosan értelmiségi volt ahhoz, hogy reálpolitikus legyen. Ezt most jól bizonyítja, az új egyenlítőben közölt levele is, amit Nagy Imréhez igyekezett elküldeni a Jugoszláv Követségre, ahova menekültek.
A fontos, hogy a levél november 11-én keltezett. Bibó még mindig a Nagy Imre kormány miniszterének érezte magát. Ebben a már nem létező pozícióban is bölcsen fogalmazott, de a reálérzéke teljesen hiányzott, amikor a Nagy Imre kormány miniszterének érezte megát. Eddig csak azon botránkoztam, hogy Nagy Imre milyen nehezen és lassan vette tudomásul, hogy nincsen kormánya, hogy az ország érdeke azt kívánja, hogy mondjon le a már nem létező kormány fejét viselt rangjáról. Az ő megmaradt lehetősége már csak az volt, hogy adja át a szerepet Kádár Jánosnak.
A minden belső erőtől teljesen független szovjet bevonulást követő konszolidációt semmi sem könnyítette volna meg jobban, mint az, hogy Nagy Imre vállalja azt, amit Kádár tett meg helyette, a szovjet csapatok behívását. Ez még ma is abszurdnak hangzik. Hozzá teszem, hogy én sem vállaltam volna, pedig nekem is vállalni kellett volna.

Nagy Imre a Szovjetunióval való szoros egyeztetés útjáról letért, ez volt a megbocsáthatatlan hiba, aki ezt elkövette, annak kellett volna vállalni a közvélemény óriási többsége számára hazaárulásnak minősített feladatot. Nagy Imrének már más útja nem maradt, mint a szovjet csapatok behívása. Mivel azt ő nem vállalta, a számára sokkal nehezebben megoldható feladatot Kádár János vállalta. Ezt a munkás Kádár megértette, a zseniális értelmiségi Bibó azonban nem. Ő még 11-én is Nagy Imre koalíciós kormányának miniszterének érezte magát. 

Munkanélküliség - Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                  PF                  2017 01 13

Munkanélküliség - Foglalkoztatás

A Horn kormány alatt kialakított koalícióban a szabad demokraták uralták a gazdaságot. Ezzel örökre tönkretették a baloldali Szocialista Pártot. Ekkor Bokros Lajosnak sikerült kitalálni egy olyan fogalmát a munkanélküliségnek, aminek semmi köze a valósághoz. Ezt a definíciót az óta is használja minden kormány, mert szépnek lehet beállítani, amit szégyelleni kellene. Mivel minden párt a rendszerváltásnak köszönheti a létét, legalábbis a jelenleg formáját, a rendszerváltás szépségének megőrzése érdekben áll.
A magyar rendszerváltás legnagyobb bűne, hogy a bolsevik rendszer magas foglalkoztatását és a szabadidőben történő értéktermelést az ellenkező végletbe lendítették. Most már kutatóintézet is van ennek feltárására, de a kormányok politikája továbbra is átkosnak hirdeti a rendszerváltás előtti rendszert, amiről tehát nem lehet tudomásul venni, hogy a foglalkoztatásban sokkal hatékonyabb volt, nemcsak az utána következő 27 évben, de egyelőre a belátható jövőben is.
Marad tehát a munkanélküliség olyan minősítése, ami alapján ugyan az EU tagországok között a foglalkoztatásban utolsók vagyunk, de a saját munkanélküliségi fogalmunk alapján nálunk a legalacsonyabb a munkanélküliség. A megyei lapunk első oldalán büszkélkedik a statisztika, ami szerint nálunk a munkanélküliség 4.6 az EU tagok között 8.3, az euró övezetben pedig 9.8 százalék. Ezzel szemben a foglalkoztatásról mélyen hallgatunk. Abban ugyanis Máltával az utolsók vagyunk.
A reális tájékoztatás azt követelné meg, hogy a foglalkoztatási adatokat közöljük mind az EU tagországok között, mind a rendszerváltás előtt és után. Ezt csak szégyellni lehetne.
A legnagyobb gyalázat azonban a cigányság foglalkoztatásában történt. Ezt azonban még mérni is szigorúan tilos. Csak becslésem van, amit a kérdéssel foglalkozókkal egeztettem. Ezek szerint a cigányok munkaképes korosztályának legfeljebb harmada dolgozik. Ez ugyan nemcsak magyar jelenség, sőt Romániában még rosszabb, de tűrhetetlen. Hosszú távon nemzeti tragédia lehet.

A rendszerváltás utáni kormányok egyike sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a nem cigány lakosságot is csak alacsonyan foglalkoztató feltételek a cigányság kétharmadának nem felelnek meg. Mivel a közép-európai cigányság munkaereje lényegesen gyengébb annál, amennyiért foglalkoztatni lehet, reménytelen a foglalkoztatása. Ezért javaslom, hogy a cigányságot vérjárulék nélkül lehessen foglalkoztatni, és a munkaviszonyát feltételek nélkül lehessen megszűntetni. Ezt a két feltételt úgy kell a jövőben módosítani, hogy a cigányok foglalkoztatási rátája ne legyen alacsonyabb, mint a nem cigányoké. Ez azért indokolt feltétel, mert minél gyengébb a munkaerő minősége, annál több társadalmi kár származik a munkátlanságából. Ezt a közvélemény világosan látja, a kormányaink pedig gondosan titkolják. Tilos a bűnözési ráta etnikai bontásának mérése és publikálása. De nemcsak ez tilos, de még az is, hogy a cigánykérdés megoldatlan, és a jövőben egyre inkább azzá válik.

Mi lenne, ha finnek volnánk

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 12

Mi lenne, ha finnek volnánk

Finnország száz éve még a cári Oroszország legszegényebb nagyhercegsége volt. Jelenleg fejlettebb nemcsak azoknál, amelyek a száz éve a legfejlettebbek voltak, de az Egyesült Államoknál is, amelyik ma a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma. Ráadásul abban is egyedül álló, hogy azok között, az országok között, amelyikeket Jaltában a Szovjetunió befolyása alá soroltak. A volt csatlós államok történészeinek, politikusainak még eszébe sem jutott, hogy volt egy csatlós ország, aki úgy viselte el a Szovjetunióval való kényszerű barátságot, hogy ma kétszer, ötször nagyobb az egy lakosra jutó jövedelme, mint a többi csatlósnak. Történhetett ez annak ellenére, hogy az egyetlen olyan ország volt, amelyik a második világháború előtt háborúban áll szembe a Szovjetunióval.
Finnország a világ országai között pedig az ötödik helyen áll az egy lakosra jutó jövedelmével, a Nyugaton pedig első az oktatási rendszerében. Ezért aztán joggal lehet várni, hogy előkelő helye nem romlik, inkább javulni fog.
Jaltában a Szovjetunió befolyása alá rendelt országok között Finnország volt az egyetlen, ahol a választók nagy többségével választott polgári kormány tudomásul vette, hogy a mozgásszabadsága csak azt engedi meg, amit Moszkva is tudomásul vesz. A többi csatklós sorsra ítélt ország demokratikusan olyan kormányt választott, amelyik legfeljebb időlegesnek tekintette a Jaltai Szerződést, és alig várta a demokráciákkal közös táborba kerülést. Ezekben az országokban a Szovjetunió elvárásaihoz való igazodást csak a szavazatok ötödét, vagy még kevesebb hányadát elnyerő kommunista pártok vették tudomásul. A Szovjetunió tehát kényetlen volt egy kisebbségi támogatottságot élvező párt hatalmának biztosítására támaszkodni. Ezek pedig látva saját erejük gyengeségét, a bolsevik rendszert is túlteljesítették.
Ideje volna a magyar politikusoknak és történészeknek tudomásul venni, hogy nálunk a Rákosi rendszer deformációja a hatalom gyengeségének a megnyilvánulása volt. A finn kormány azért követhetett reálpolitikát, mert a kormány mögött a választók nagy többsége állt. Nem volt ilyen másik kormány a csatlósok között.
Legalább tanítani kellene, hogyan viselkedett kezdettől fogva a finn kormány. Az államelnökük, Kekkonen megjelent Sztálinnál, és megkérdezte, mint vár el Finnországtól. Sztálin közölte, hogy két elvárása van. Finnország nem csatlakozhat a nyugati demokráciákhoz, és biztosítani kell a Finn Kommunista párt működését. Ezt az elvárást minden finn kormány teljesítette. Ezért ott végig a választásokon győztes párt, illetve pártok alakíthattak kormányt. Kommunista kormány soha nem volt. Ráadásul Finnország nagyon hatékony külkereskedelmet folytathatott a szocialista táboron belül is. Ennek lett a következménye, hogy Finnország a skandináv országok színvonalára emelkedhetett, és ott is maradhatott.
Azt ugyan nem állíthatom, hogy hasonló politika, hasonló eredménnyel járt volna más országokban is, de azt állíthatom, hogy jelentősen eredményesebben állhattak volna a rendszerváltás idején.
Ezt mindennél jobban bizonyította az 56-os forradalmat követő magyar politika, a Kádár rendszer. Azért lehettünk a legvidámabb barakk, mert nem léptük túl a Szovjetunió türelmi határát, de piacosítottuk a gazdaságot, a Szovjetunióban hagytuk, illetve félreállítottuk a hatalom csúcsától a kemény sztálinistákat.
Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy Finnország már a reformáció idején is jelesre vizsgázott. A 16. században olyan törvényt hozott, ami szerint választási foga csak az írni, olvasni képes lakosoknak lehet. Nálunk akkor még nemcsak a nemesek, de a földesurak többsége is analfabéta volt.
A finnek a 20. században is bevezettek valamit. A 30-as években törvényt hoztak arról, hogy az újszülöttek fizikai adatait rögzíteni, és ötévenként a teljesítményüket mérni kell. Ez máig is folyik. Kiderült, hogy a magzati kihordás eredményessége fontos szerepet játszik az élet során. 1987-ben egy nagy jelentés zárta le az első 50 évet. Kiderült, hogy a legjobban kihordott újszülöttek az alsó tizednél négy évvel tovább járnak iskolába, és háromszor annyi adót fizetnek. A magzati kihordás minősége tehát jobban hat a következő generáció teljesítményére, mint a politikai és oktatási felépítmény minősége. Ez sem jelenti azt, hogy a koraszülöttek megmentése érdekében nem érdemes áldozatokat hozni, csak azt, hogy még ennél is sokkal fontosabb volna a legjobban kihordott magzatok után az anyákat jutalmazni. Az pedig hiba, hogy a koraszülöttek megmentésére százszor akkora áldozatot vállal a társadalom, mint ez eredményes kihordás jutalmazására. Ismereteim szerint, a finn példát egyetlen más ország nem követte.
Az pedig nem rég derül ki, hogy a várható szellemi teljesítmény elsősorban a négyéves korig felszedett szókincs nagyságától függ.
Az oktatás egyre fontosabb szerepét ugyan nem vonja kétségbe senki, de azt a pedagógia nem hajlandó tudomásul venni, hogy a szellemi kapacitásunk nagysága a fogamzástól számított első öt éven múlik.

Nagyon egyszerűen hangzik, mégsem hallja meg senki.

2017. január 18., szerda

Az Írószövetség és a Petőfi Párt határozata. 1956. nov. 28.

Kopátsy Sándor                  EH                 2017 01 01

Az Írószövetség és a Petőfi Párt határozata.
1956. nov. 28.

Továbbra is lelkesen olvasom az Új Egyenlítő decemberi számát az 56-os forradalomról. Ez esetben is el kell mondanom a véleményem. 1947 őszéig a Petőfi Párt elődjének a Nemzeti Parasztpártnak az apparátusában dolgoztam, tehát az aláírókkal együtt dolgoztam. A Petőfi Pártba is hívtak. Több okból ezt elutasítottam. Egyrészt 1956 ősze óta a Szocialista Párt tagja voltam, másrészt nem értettem egyet a fordulat éve előtti pártok újraalakíthatóságával. Ugyanakkor az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottságának az elnöke, és a Szocialista Párt tervhivatali szervezetének újraszervezője voltam. Fel sem merült bennem, hogy a magyar politika visszafordítható a fordulat éve előtti állapotába. Ennek nemcsak a világpolitikai, de a belpolitikai feltételei ugyanis megszűntek.
Ami a Petőfi Pártot illeti.
A vezetőség minden tagjával jó viszonyban voltam, soha semmi vita nem alakult ki köztünk, Erdeivel pedig szinte mindig, mindenben egyetértettem. 1953 nyara óta azonban tudtam, hogy az ország érdekében csak az állampárton belül lehet reformokat megvalósítani, és semmi sem történhet olyan, amit Moszkvában nem vesznek tudomásul. Azt hiszem, hogy ebben Erdeivel egyet is értettünk. Éppen ezekben a hetekben azonban nem találkoztunk, nem tudtam, hogyan ítéli meg az eseményeket. Farkas Ferencet a párton belül mindig szerettem.
Csak a Forradalmi Bizottságok és a Munkástanácsok fenntarthatóságát tartottam reális célnak. Ezekben a feloszlatásukig részt is vettem. De még ez sem bizonyult reálisnak.
A Petőfi Pártról az volt a véleménye, ha 1957 után már nem volt fenntartható, és egetlen választáson sem volt olyan erős, hogy jelentős politikai szerepet játsszon, akkor a forradalom leverése után ennek még sokkal kisebb volt a reménye. Amikor Nagy Imre kimondta a pártok létrehozhatóságát november 1-én, az volt a véleményem, hogy Mindszenty bíborost a választók kétharmada fogja támogatni. A marxista állampárt is aligha éri el a bejutási küszöböt, a Petőfi Pártnak pedig parlamenti hely sem jut. Tildy többszörös fölényt ér el mind Nagy Imrével, mind Kádár Jánossal szemben. Ez volt a belpolitikai helyzet.
A világpolitikai lehetőség még kisebb volt. Az Egyesült Államoknak érdeke volt a hidegháború. Miatta a Szovjetunió ma is létezne, ha nem belső okok miatt esik szét. De 1956-ban még nagyon messze voltunk 1990-hez.
Az Írószövetség és a Petőfi Párt közös véleményét azonnal elolvastam. Megállapítottam, hogy ezt a szöveget egy hónappal korábban megjelentetni sem lehetett volna.
Nemcsak a forradalom első napjait tartottam életem nagy ajándékának, hanem ma is annak tartom. A magyar történelemben nem volt, és aligha lesz olyan esemény, ami hasonló támogatást élvez. Ez mégsem azt jelenti, hogy bármekkora realitása volt. A népeket elbódítja a szabadságvágy, de csak nagyon ritkán lett a forradalmakból nagyobb szabadság.
Az mégis meglepett, hogy ezek az okos emberek képtelenek voltak megérteni, hogy a magyar társadalom nem képes önerőből végrehajtani a kínálkozó reform lehetőségeket.
1792-ben a magyar társadalom még arra sem volt képes, hogy megértse a jobbágyrendszer felszámolásának lehetőségeit. Inkább büszke volt arra, hogy azt képes volt megakadályozni.
1848-ban képtelen volt megérteni, hogy a kisebbségek számára jogokat kell biztosítani. Soha nem felejtem el, hogy a reformkorban, 1830-ban, amikor Deák Ferenc az országgyűlés elé terjeszti a jobbágyok ingatlanvásárlási jogát, ezt csak akkor fogadják el, amikor hozzá teszik, hogy ez az engedmény csak a magyarul beszélő jobbágyokra vonatkozik.
Kossuth hallani sem akar a kisebbségek etnikai jogiról. Nem teszi lehetővé, hogy a szlovák többségű megyékben a törvényhozás a szlovák nyelvet is használhatják.
A két háború között vidéken még a titkos szavazást sem engedik meg a falvakban. A választójog pedig nagyon korlátozott.
A második világháború után a radikális földreformra csak azért kerülhet sor, mert a szovjet megszállás ezt kikényszeríti. A két első választáson a baloldal, a Szovjetunióhoz való igazodást tudomásul vevő pártok kisebbségben maradnak. A baloldal győzelmét csak a megszállóknak köszönhettük.
1990-ben, az első szabad választást az úri középosztály hatalmát visszaállítani akaró Antall József és a Kisgazdapárt alakíthat kormányt.
Ezek után 1956 őszén, a szovjet csapatok bevonulása után, az Írószövetség és a magát baloldalinak tartó Petőfi Párt abban a hitben él, hogy több párt közti választás estén is lehetne a szocializmust építeni, annak ellenére, hogy Rákosi és csapata dühbe hozta, forradalomba kergette a lakosság óriási többségét. Az íróknak sem volt fogalmuk arról, hogy milyen volt az elszabadult népharag a kommunisták ellen.
De talán még nagyobb szégyen az, hogy az írók sem ismerték fel az ellenforradalom veszélyét, és az adott világpolitikai helyzetben a politikai demokráciára való áttérés lehetetlenségét.
A forradalmároknak fogalmuk sem volt arról, hogy hol vannak a realitás határai. Ezért ugyan a fordulat éve utáni politika volt a felelős, ahogyan azt a Pravdából idézik. De tény, hogy semmi feltétele nem volt a politikai követeléseknek azon túl, hogy az Állampártból a sztálinistákat el kell távolítani, és a gazdaság piacosítását meg kell oldani. Ezzel szemben a lakosság többsége olyan követelésekkel állt elő, amelyeknek nem volt semmi realitása.
A magyar íróknak nem volt fogalmuk sem a magyar közvélemény hangulatáról, sem a világpolitikai helyzet determinációjáról. Nem értettek meg, hogy a magyar közvélemény milyen kicsi hányadának volt akkor olyan véleménye az előző öthét során, és mi volt egy következő választás várható eredménye. Számukra sokkal rosszabb, mint 1947-ben volt. A közvélemény öthatoda Mindszenty bíborossal értett egyet. Még a kisgazdákat is nemzetárulóknak tartották.
Azt pedig nem is sejtették, hogy a hidegháború, és a volt gyarmattartóknak a Szovjetunió hadseregétől joggal félő imperialisták az Egyesült Államok érdekét szolgálta. Ezt látniuk kellett volna a forradalommal párhuzamosan zajló Szuezi Válság kezeléséből.

Az akkori politikai vakság ugyan még menthető, de menthetetlen, hogy ezt a magyar politikai és a történész elit ma sem látja. 

Márai Sándor tudósítása a Szabad Európa Rádiónak. 1956. november 4.

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 02

Márai Sándor tudósítása a Szabad Európa Rádiónak.
1956. november 4.

Máriai Sándort sokáig társadalmunk ritka kincsének, nyugat-európai értelemben vett városi polgárnak, ráadásul irodalmi nagyságnak tartottam, és tartom ma is. sokáig csak azt láttam, hogy mi azért nem lehetünk nyugat-európai társadalom, mert soha nem volt jelentős számú nyugat-európai polgárunk. Dunántúli értelmiségi lévén sokáig nem volt fogalmam arról, hogy Skandináviában és az Alpokban parasztpolgárok voltak, és ezek a reformáció, de különösen a tudományos és technikai forradalom óta a görög-római, azaz a mediterrán kultúra városi polgárinál is lényegesen jobban vizsgáznak.
Erre először Max Weber hívta fel a figyelmemet. Jó száz éve ő ismerte fel a tényt, hogy a jelenkor társadalmi alépítményét csak a protestáns kultúrájú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ma már azt is tudom, hogy a protestáns helyett puritánt jobb lett volna mondani, mert az óta kiderült, hogy a távol-keleti népek ugyan nem protestánsok, de azoknál is puritánabbak.
A paraszt-polgárok társadalmi értékének a felismerésemet pedig Erdei Ferencnek köszönhetem. Igazán azonban a hidegháború megszűnése, és az EU eddigi tapasztalatai alapján értem meg, hogy minket, magyarokat, csak a parasztpolgárok menthetnek meg. A Máraihoz hasonló magyar urbánus polgárok ritka kincsek maradnak, de politikai szerepük nem lesz, nem lehet.
Ha számomra az urbánusok közt Márai a magyar kincs, de az ugyancsak kivándorolt Kovács Imrét tartom a nagyobbnak a parasztpolgárok közül. Őt véletlenül sem idézik azok, akik a Szovjetunióval való irreális szembefordulásunkat dicsőséges forradalomnak akarják beállítani.
Weber felismerésének igazi bizonyítéka az euró övezet válsága, amiben a protestánsok, azaz a puritánok meggazdagodtak, a mediterránok pedig reménytelenül eladósodtak.
Márai azonban nemcsak a Szabad Európa Rádiónak nyilatkozott, hanem írt egy csodálatos verset is a Mennyből az angyal címmel. A vers szép, de a hatása tragikus, ez is egy Himnusz, vagy egy Szózat, ami nem nemzeti ébresztő, hanem egy nemzetet temető zsoltár.
Márai jó tíz évvel a háború után sem értette meg, hogy a Szovjetunió hadserege nem megszálló, hanem felszabadító, de kelet-európai barbár kultúra hordozója volt. Ezt 1956-ban még nehéz volt megérteni, de ma már egyértelmű. Amit Nagy Imre 1953 után akart, és Kádár János 1970-re megvalósított, azt meg sem érhettük volna a Szovjetunió erőszakosan ránk kényszerített nyomás nélkül. Még egyetlen történésznek sem jutott eszébe felvázolni, mi történt volna akkor, ha nem a szovjet haderő szállja meg az országot.
Nem lett volna ilyen következetes földreform.
-       Ötöd ennyi ember talált volna az iparban munkát.
-       Ötöd ennyi igényes lakás épülhetett volna a falvakban.
-       Ötöd ennyi munkás és paraszt fiatal végezhetett volna egyetemet.
-       Nem élhetett volna jobban a munkásoknál a falvak lakossága.
-       Létre sem jöhetett volna a Fidesz.
-       Nem lehetnénk biztosak abban, hogy nem érhet vissza az arisztokrácia és az úri középosztály félfeudális világa.
Az ugyan igaz, hogy ezeket a célokat nem a nyugat-európai polgárok demokrata módszereivel értük el, de arra nem volt reális lehetősségünk.

Ezért Márait kihagytam volna az Új Egyenlítő 1956-os fő szereplői közül. 

Mi lenne, ha dél-koreaiak volnánk

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 12

Mi lenne, ha dél-koreaiak volnánk


Az elmúlt 60 évben a leggyorsabban fejlődő ország Dél-Korea volt. A kettészakított ország háborúja máig tartó fegyverszünettel végződött. Mára a dél-koreaiak Japán színvonalára emelkedtek. Ugyanakkor a sztálinizmusban ragadt és észvesztően fegyverkező Észak-Korea a világ egyetlen puritán erkölcsű országa, amelyik példátlan mértékben lemarad. Vagyis van a világon egy kettészakadt ország, amelyiknek a déli fele a legjobb, az északi fele pedig a legrosszabb hatékonyággal működik.
Jelenleg Dél-Koreában 16-szor nagyobb az egy lakosra jutó jövedelem, mint északon. Ehhez hasonló szembeállást nem ismer a történelem.
Nekünk, európaiaknak a hidegháborúban volt egy példánk, a kettészakított Németország. Ott vált a leginkább világossá, hogy a bolsevik rendszer nemcsak a Szovjetunióban nem lehet versenyképes, de Nyugat-Európában sem. A két Németország között 1990-re 3:1 különbség alakult ki a politikailag demokrata és gazdasági téren piaci Német Szövetségi Köztársaság javára. Ezt a különbséget lényegesen csökkentette a történelemben példátlan felzárkózási támogatás, jelenleg a különbség mintegy 30%-os, de nem 1.600%-os, mint a két Koreában.
Érdemes a hidegháborúban szembe állítani az Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlődését. Becslésem szerint, a két katonai szuperhatalom közt 1945-1990 között nem változott lányegesen a különbség sem az egy főre jutó jövedelemben és vagyonban, az iskolázottságban és a várható életkorban. A különbség tehát nem sokat változott, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem harmadnyi maradt. Az egy lakosra jutó fogyasztás pedig csak negyednyi, mert a Szovjetunió a nemzeti jövedelméhez viszonyítva háromszor annyit fordított fegyverkezésre. Ami a kettészakadt Koreában történt, az egy materialista társadalomtudós számára is abszurdum. Ugyanakkor van miből tanulni is lehet.
A két volt japán gyarmat, Dél-Korea és Tajvan, a közelmúltban utolérte a volt gyarmattartóját, Japánt. Arra, hogy a gyarmat megelőzte a gyarmattartót volt már példa. A négy angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, önállósulva nemcsak utolérték, de lényegesen meg is előzték Nagy Britanniát. A két puritán erkölcsű demokrácia, Dél-Korea és Tajvan megelőzték Japánt.
Az agresszív és hisztérikusan sztálinista Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát, ami gyorsan elvesztette területének négyötödét, és az ENSZ, illetve az Egyesült Államok segítségére szorult. Ezek közös ereje lényegében visszahódította az elfoglalt dél-koreai területeket, sőt behatolt Észak-Koreába. Ami pedig a Kommunista Kína beavatkozását váltotta ki. Végül az eredeti határnál fegyverszünetet kötöttek, ami máig fennáll.
Dél-Koreában a gyenge katonai szereplésük után katonai diktatúra került hatalomra, ami azonban a gazdaságot piacosítva hagyta.
Ez a kemény politikai diktatúra azonban a világtörténelem leggyorsabb gazdasági növekedését alapozta meg. Érdekes módon, a kínai politikai diktatúrát úttévesztésnek értelmezik, említést sem tesznek arról, hogy Dél-Koreában milyen példátlan gazdasági sikert indított útjára és simán átállt a polgári demokráciára.
A katonai diktatúra az újjáépítés érdekében kötelezővé tette az éves 2.500 óra ledolgozását. 1988-ben a ténylegesen ledolgozott órák átlaga elérte a 2.900 órát. Ez messze nagyobb volt, mint bármikor, bárhol a világon. Vagyis évente több mint ezer órával többet dolgoztak, mint a nyugat-európai országokban. Ettől kedve csökkent a ledolgozott órák száma, de még ma is 2.400 felett van. Ezzel szemben a Nyugaton az USA-ban a legmagasabb 1.900 óra az éves munkaidő. Ezzel szemben az EU országokban 1.500 óra közelében van ez a mutató. Elég ezekre a számokra nézni egyértelművé válik, hogy az európai országok lemaradása nem az egy órára, hanem az egy dolgozóra jutó teljesítménye botrányosan kicsi.
Dél-Korea tehát azért lett az elmúlt 50 év leggyorsabban növekvő országa, mert sokan és sokat dolgoznak. Egyszer azon lepődtem meg, hogy Dél-Koreában nincs tartós munkanélküliség, üres volt ez a rovat. Aztán kiderült, mert nincs olyan dél-koreai, aki hat hónapnál tovább munkanélküli. Ez előtt bármit elvállal még a diplomás is, mert szégyelli a munkanélküliséget.
Még megdöbbentők adat az, hogy Dél-Koreában nagyon alacsony, 61 év a nyugdíjkorhatár, de ennek ellenére ott mennek nyugdíjba a legmagasabb korban, 72.9 évesen. Ebben az országban nemcsak évente ezer órával többet dolgoznak, hanem a legtovább is. Vagyis az egy dél-koreai dolgozó munkaórában mért életteljesítménye az EU tagállamokénak kétszerese. Nemcsak ott a legjobb az oktatás, de a megszerzett tudás kétszer annyi munkaidőben hasznosul
Évente ennyi munkaórát csak ott lehet lejesíteni, ahol kevés az ünnep. Dél-Koreában csak egy nap van a vasárnapon kívüli munkaszüneti ünnep. Ezen a napon kerülnek egy rangos biz9ttság elé azok, akik egyetemre, főiskolára karnak menni. Tehát az egyetemi felvételek nem az érettségi eredmény pontjai alapján, hanem e bizottság minősítése alapján történnek. Ide úgy kerülnek a fiatalok, hogy nem tudják a családi hátterüket, és hogy melyik iskolában, milyen eredménnyel végeztek. Dél-Koreában ugyanis tudják, hogy a 18 éves diákok eredménye elsősorban a családi háttértől és az iskola minőségétől függ, nem a képességüktől.
A bizottságok tagjának lenni nagy kitüntetés, és szinte minden szakma elismert tehetségeiből állítják össze.
Ennek a szelekciónak az eredménye alapján történnek a felvételik. A legjobbak államköltségen mehetnek a külföldi híres egyetemekre is. Azok pedig, a tapasztalatok alapján örömmel várják. Rájöttek, hogy a dél-koreai diákok jól teljesítenek. Ezt bizonyítják az ENSZ PISA felmérései, ami szerint Dél-Korea és Finnország évtizedek óta egymást cseréli az első két helyen.
Sajnos ezek a számok a közvélemény elé nem kerülnek. Nem tudatosul, hogy a görögök, a sok nyugdíjkedvezménynek köszönhetően húsz évvel, a franciák pedig 13.5 évvel előbb mennek nyugdíjba, mint a dél-koreaiak.

Politikai felelőtlenségnek tartom, hogy mind a politika, mind a társadalomtudomány gondosan eltitkolja, hogy a világgazdaságban a fejlettebbeket nem lehet kényelmesebben utolérni.

Gondolataim az agyfejlődésről

Kopátsy Sándor                  EO                  2017 01 15

Gondolataim az agyfejlődésről


Alig egy éve jutott tudomásomra, hogy az ember agyának fejlettsége alatt mást kell érteni, mint a tudásvagyon alatt. Ez a különbség nem kisebb, mint ami lehet egy számítógép kapacitása és annak kihasználtságai foka között.
Azt ugyan régen fajunk egyedi tulajdonságának tartottam, hogy a homo sapiens olyan emlős, ami viszonylag életképtelenül jön a világra.
Arra pedig a finnek tapasztalta tanított meg, hogy a magzati korunk milyensége az életünk legfontosabb kilenc hónapja. Finnországban ugyanis nyolcvan év tapasztalata bizonyítja, hogy a jobban kihordott magzatok lényegesen értékesebb állampolgárok lesznek. Az egyértelmű tény, hogy az újszülöttek felső tizede nemcsak az alsó tizednél, de az átlagnál is lényegesen értékesebb állampolgár lesz, nem volt elég arra, hogy a társadalom jutalmazza a minél jobb magzati kihordást. Vagyis a magzatok jó kihordása többet javít a következő generáció társadalmi teljesítményénél, mint a politikai felépítmény minősége.
Ezért az utókor botránkozik majd azon, hogy a jelkori társadalmak százszor annyit költenek a gyenge újszülöttek megmentésére, mint a jól kihordott újszülöttek szülei jutalmazására. Nem az sok, amint a gyenge újszülöttekre fordítanak, hanem az a kevés, amit a minél jobb kihordás jutalmazására adnak.

A születés utáni 4 év.

Alig egy éve tart izgalomban az Egyesült Államokban jó tíz éve elindult folyamat. Ekkor kezdték el mérni a 4 éves gyermekek szókincsét. Ennek a technikai feltételei ma már a számítástechnikának köszönhetően adva vannak. Kiderült, hogy a több százezer gyermek esetében a szókincs felső és alsó tizede között 1:6 különbség van. Ennek okait vizsgálva megállapították, hogy a gyermekek szókincse elsősorban a családi környezettől és a közösségben éléstől függ. Nem ismerem e felmérés tudományos indítékát, de nyilván a gyerekkori szókincs és az agyak kapacitása közti összefüggésre voltak kíváncsiak.
2016-ban jelentek meg az első oktatási eredmények, amik egyértelműen bizonyítják, hogy az első négy életévben szerezett szókincs és a tanulási eredmény között szoros az összefüggés. Megdöbbentő már maga a tény is, hogy a használt szavak mennyiségét kincsnek híják annak ellenére, hogy tudták volna, ez mekkora kincs.
Az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatok alapján német agykutató tudósok ezt a tényt azzal magyarázzák, hogy az ember olyan biológiai emlős, aki viszonylag életképtelenül születik. Az ember agya születéskor még olyan fejletlen, hogy további mintegy négy évre van szüksége az agyának, hogy életképes legyen. A minket megelőző emlősök újszülöttként még olyan aggyal jönnek a világra, amivel életképesek. Sokkal inkább fizikai képességeik fejlődésére van szükségük, mint az agyukéra, de még az is sokkal életképesebb, mint az ember újszülött korában. Ez logikusan következik abból, hogy az állatok agyának életképessége elsősorban ösztönös cselekedetekre alkalmas. Az ember újszülött korában elég hosszú ideig az anyjára szorul, kivéve a magzatvízben élésről tér át a levegőben élésre. Azt először a jelenkorban ismerték fel, hogy az újszülött élete első néhány hónapjában nem fullad meg a vízben. Ezt a környezetemben is megtapasztaltuk. Egy kisbabát elvittek az uszodába, ahol szakember foglalkozott az úszásra tanítással. Ez a kislány néhány hónapos kora óta természetes közegének tekinti a vízben való mozgást, és ösztönösen nem vesz lélegzetet, amíg a levegőre nem érkezik. Ma már tudom, hogy ez az úszósportban közismertté vált.
Azt is tapasztalat alapján mondhatom, hogy az egyensúlyérzék, a tériszony elkerülése, a tapintás nagyon korán, néhány éves kor előtt gyorsan természetes ösztönné válik.
Ez tehát tapasztalati tény, hogy az emberi ösztönei az agyfejlődés korai szakaszában nagyon gyorsan állandóvá válnak. Ez a hívatásos sportok esetében ma már egyértelmű. Az ösztönök gyermekkori megőrzése általánossá vált.
Ez a zeneében korábban is ismert volt. A muzsikus környezetben felnőtt gyerekek zenei érzéke, hallása közismert.
Ezért évtizedek óta hirdetem, hogy a sportban és a zenében történő korai képzést kell a közoktatásban is bevezetni. Nemcsak a sportokban és művészetekben kell a képességeket minél korábban felismerni, és homogén képességű csoportokban oktatni, hanem szinte minden szakmát így kell elsajátítatni.
Azt csak most merem leírni, hogy ezt a képzést a szexuális életre is ki kell terjeszteni. Azt is megértettem, hogy ez minden osztálytársadalom erkölcsében, vallásában miért volt tabutéma. Mert a társadalom érdeke sokkal kevesebb születést kívánt, mint amennyi az ember ösztönéből származik. Ez ugyan egyetlen túlszaporodó társadalomban sem vált tudatossá, pedig minden társadalomban jellemző volt. Máig nem vált tudatossá, hogy a húszas éveknél hosszabb várható életkor mellett az ember túlszaporodó faj, ha a szexuális életét kiélheti. Mivel az ember nem vette tudomásul, hogy az ösztöne által diktált szexuális élet természetes következménye a túlnépesedés, a termelőmunkából megélő ember számára csak az olyan felépítmény biztosíthatta a társadalmi stabilitást, ami fokozta a többség nyomorát, és üldözte a természetes tudásvágyat.
Azt, hogy az ember szexuális vágya ne okozzon túlnépesedést csak a jelenkor tudománya oldotta meg azzal, hogy felismerte e fogamzásmentes szexuális élete biztosító megoldásokat. Ez tette lehetővé annak felismerését, hogy a szülők az osztálytársadalmakban is lényegesen kevesebb gyermeket akartak, mint amennyit szültek. Az már nem bizonyítható, hogy a szülők által akart gyermekvállalás mennyire jelentette volna a létszám 1-2 ezreléknél nem nagyobb éves létszámváltozást, vagyis azt, amit az életterek eltartó képességének növelhetősége megengedett. Az ugyanis felmérhetetlen, hogy a nagyon magas gyermekhalandóság elleni óvatosság túlzott lett volna-e.
Az azonban általános tény, hogy a gazdag és képzett szülők szinte minden társadalomban a létszám tartásához szükségesnél lényegesen kevesebb gyermeket vállalnak. Jelenleg a világ fejlett társadalmaiban, ami az emberiség mintegy ötödét jelenti, a spontán népszaporulat negatív, vagy nagyon alacsony. Az átlagon belül a gazdagabb és képzett családok gyermekvállalása nagyon alacsony, tehát a gyermekvállalásban kontraszelekció van. Ez a kontraszelekció ugyan hátrányosan hat a következő nemzedék minőségére, de a társadalom kielégíthetetlen minőségi munkaerőigénye mégis egyre javuló munkaerő újratermelődését eredményezi. Vagyis minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás kontraszelekciós, ennek ellenére a munkaerő minősége példátlanul gyorsan javul.
Ez a tény azt bizonyítja, hogy a társadalomnak a növekvő minőségi igénye erősebb, mint a gyermekvállalás kontraszelekciója. Ez meggyőző bizonyítéka annak, hogy a munkaerő társadalmi pozícióját sokkal inkább a keresletének és a kínálatának aránya alakítja, nem pedig a munkaadók társadalmi hatalma. Ha Marx ezt felismerte volna, akkor nem a tőkések kisajátítását tartja elsődlegesnek, hanem a munkaerő keresletének a kínálatánál nagyobb kereslete az elengedhetetlen feltétel.
Azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen keresletet teremtett, a munkaerő minőségi négyötöde hiánycikk lett, amit az értéke felett megfizetnek. A keresett minőségű munkaerő arra kényszeríti az államot, hogy áldozzon a munkaerő minőségének a javítására. Támogassa a gyermekvállalást, tegye olcsón elérhetővé a képzését.
Ezért volna szükség az olyan gyermekvállalási és képzési támogatásra, ami javítaná a gyermekvállalás mögötti családi struktúrát, és támogatná a gyermekvállalás minőségének javítását. Ezért javaslok olyan képzési rendszert, ami a minőségre koncentrál, és olyan öregkori ellátást, aminek a nagysága elsősorban a kevesed, de jobb minőségű nevelést jutalmazza.

2017. január 11., szerda

Foglalkoztatás

Tartalom


Kopátsy Sándor                EF                    2017 01 10

Foglalkoztatás

1954 óta prédikálom, hogy a társadalom érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni, aminek olyan legyen az ára, amin viszonylag magas foglalkoztatás valósul meg. Azt mégsem fogalmazta meg egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig azért volt a keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő kereslete nőhetett. Csak az értheti meg az osztálytársadalmak közgazdaságtanát, aki a túlnépesedéssel, a társadalom foglalkoztatási igényénél több és jobb munkaerő kínálatával nem számol. Ezzel azonban egyetlen társadalomtudós nem számolt. Marx sem.
A Marx által elképzelt kommunista társadalom sokkal több és jobb munkaerőt termelt volna, mint ami a tőkésosztály igényéhez mérten is jobb és több lett. Fel sem vetette, hogyan lehet majd ezt a jobb és több munkaerőt foglalkoztatni. Ez a logikai hiba fényesen bebizonyosodott 1990 előtt Kínában. Pedig ott is megtörtént az erőltetett iparosítás, ami minden bolsevik szocialista társadalomra jellemző volt. Azonban kiderült, hogy a gyorsan növekvő lakosság felnevelését, munkahely teremetését és vagyonigényét képtelenség biztosítani.
Ahogyan a kínai pártvezetés felismerte, hogy az évente 25-30 millióval növekvő lakosság felnevelése felszívja a felhalmozási források jelentős hányadát. Ehhez járult, hogy évente ennél is többel nőtt volna a spontán urbanizáció, a munkahely teremtési igény. Kínában is bebizonyosodott, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés esetén nem lehet növelni az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont és iskolázottságot. Ezért nyúlt az erőszakos gyermekvállalás korlátozásához a kínai reform. Az amerikai demográfusok számításai szerint, a reform első 25 éve alatt 500 millióval csökkent a gyermekvállalás. Azt azonban nem számolta ki senki, hogyan alakult volna Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az iskolázottság átlaga és színvonala, ha nem történik meg az egyetlen gyermekvállalás drasztikus kikényszerítése.
Miért maradt a nyilvánvaló túlnépesedés rejtett.
Minden társadalmi sejt, a családtól az államig természetes adottságnak, problémamentesnek fogadta el a népszaporulatát. Csak azt látták, hogy a közvetlen versenytársaikkal szemben előnyt jelent a nagyobb létszám. A népesebb állam, a népesebb település és a népesebb család látszólag előnyt jelentett a versenytársakkal szemben. De csak látszólag, az erőszak alkalmazása esetén.
Bármennyire egyértelmű volt az általános jelenég, hogy a kisebb államokban magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint a nagyokban. Ami óta, ha nem is mérni, de felbecsülni tudjuk az egy lakosra jutó jövedelmeket, a városállamokban mindig magasabb volt ez a mutató, mint a nagy államokban. Az európai középkorban a városállamok voltak a leggazdagabbak, az államokon belül pedig az önkormányzatú városok. Jelenleg Európa hat leggazdagabb, legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, viszonylag kis lakosságú. A másik négy a tíz között, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok között csak az utóbbinak van 50 milliónál nagyobb lakossága. Az EU négy legnagyobb lakosságú országa közül csak kettő van az első húsz között, kettő pedig csak az első harmincban.
A katonai erő és a jólét mércéje szinte ellentétes volt. A történészek mégis az államok nagyságát a lakosságukkal mérték és mérik ma is.
A családok esetében még inkább egyértelmű, hogy a kisebb családok a gazdagabbak. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan szociológiai felméréssel, ami kimutatta volna, hogy a családok egy tagjára jutó jövedelem döntően a keresők és az eltartók arányától függ. Ez a jelenkori társadalmakban még markánsabban jelentkezik, hiszen egyre jobban kitolódik a keresővé válás.
Ennél is fontosabb mérce a jelenkori fejlett társadalmakban a felnevelés költsége. A jelenkori nemzedéknek már közel vele diplomázik, és 80 százaléka középfokú végzettségű lesz, azért a keresővé válás 19-24 éves korra nyúlik. Az pedig az egyik utolsó felmérésem eredménye, hogy az iskolázottság szintje és minősége szorosan függ a gyermekszámtól. Az egyetlen gyermek felnevelése a legjobb, és ez a vállalt gyermekszámmal egyre csökken. Ez olyan markánsan jelentkezik az oktatási rendszerben, hogy az államok igyekeznek titokban tartani.

Több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak.

A római katolikus vallás hisztérikusan ragaszkodott a dogmához, hogy a fogamzás isteni akarat, amibe a szülőknek nincs beleszólása. Ez a fogamzásgátlás megoldása esetében elviselhetetlen népszaporulatot jelentett volna. Vagyis e vallás hívei lényegesen több gyermeket neveltek, mint amennyit akartak. Illetve a katolikus vallás hívei, ha nem elviselhetetlenül gyors a népszaporulatuk, rendszeresen használják a fogamzásgátlókat.
A történészek azt sem vetik fel, hogy a nagyarányú gyermekvállalás fontos oka volt a megszületett gyermekek magas halandósága. A középkorban a gyerekek harmada egy éves kora előtt meghalt. Több évszázadon keresztül csak egyéves korban keresztelt az egyház, mert a szülők szerették volna a keresztnevüket a gyermekükkel örököltetni.
Még meggyőzőbb a tapasztalat, hogy még a leginkább elmaradt társadalmakban is csökkent a gyermekvállalás, ráadásul a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányosan.
A mindkét nem számára elérhető fogamzásgátlók előtt nem volt eszköze ahhoz, hogy a fogamzást szabályozzák. Az emberi faj természetes szexuális vágya, ahogy 25 év fölé emelkedett a várható életkor egyre több szülést eredményezett, mint amennyi utód eltartásának a képessége növekedhetett.
Először a gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak biztosítottak a 25 évnél magasabb várható életkort, ami viszonylag gyorsan, spontán egész százalékos népszaporulatot eredményezett. Ezzel szemben az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az osztálytársadalmak spontán népszaporulata nagyságrenddel nagyobb lett, mint a lakosságeltartó képesség növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival folyó versenyben arra törekedett, hogy népesebb legyen. A családtól az államig az egymással szembeni erő látszólag a létszámtól függött. Ezért aztán tudomásul sem vették, hogy az elért eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma csak a nagyon kismértékben változó lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek ellenére csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését szolgáló megoldásra.

Az európai agrártechnikai forradalom feudális társadalma.

A földesurak felismerték, hogy a birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a nyugat-európai társadalomfejlődés egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek ellenére a történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa elsősorban annak köszönhetően vált a sokkal ősibb magas-kultúráknál hatékonyabbá, mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban felismertem. A Nyugat nagy társadalmi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább a kiscsalád válik jellemzővé még a túlnépesedő és lemaradó társadalmakban is.
Annak ellenére a családformával alig foglalkoznak a társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó események megértésének egyik kulcsa.

A magyar református falvak egykézése.

Ezzel a problémával már nagyon fiatalon találkoztam. Fülep Lajos könyve, a Magyarság pusztulása hívta fel rá a figyelmemet. Nemcsak az enyémet, hanem a népiekét általában. Aztán, mint a Nemzeti Parasztpárt Baranya-megyei titkára munkaterültem részévé vált az egykével való foglalkozás is. Többször találkoztam vele Zengővárkonyban a református parókián. Mivel apámnál is idősebb, mogorva református papot ismertem meg, nem pedig Ady Endre ivó cimboráját, vitába nem keveredtünk annak ellenére, hogy én az egykésben inkább a pozitívumot láttam. Erre Baranya-megyében bőven volt alkalmam, hogy az egykézés előnyét is lássam. Előtte ugyanis három Somogy-megyei faluban földosztó voltam, és az kellett látom, hogy a falvakban háromszor annyian kényetlenek megélni, mint amennyi elegendő volna a föld megművelésére. Elsősorban azért maradnak szegények a falvak, mert többen voltak kényetlenek megélni a falu határának megműveléséből, mint amennyi elegendő volna a megműveléshez. Baranyában aztán az is láttam, hogy az egykéző reformtus falvak lényegesen gazdagabbak, mint a sok gyermeket vállaló katolikusok.
A másik érven pedig az volt, hogy nálunk nem kevesen születnek, hanem hamar meghalnak. Akkor Ausztriában és Csehországban annyi volt a nők termékenysége, mint nálunk, de 8, illetve 6 évvel hosszabb volt a várható életkor. Ezért fel sem merült a népesség pusztulása. Tehát nem a születés volt kevés, hanem a halálozás sok.
Már akkor is feltűnt, hogy az egyetlen gyermeket jobban felnevelték, iskoláztatták. A Parasztpárt községi titkárai között a sikeresek szinte mind református egyetlen gyermek voltak. De akkor még nem volt tényleges értelmiséghiány, mint ma. Most az írogatom, hogy az egyetlen diplomás nagyobb érték a társadalom számára, mint hat képzetlen. De a 40-es években még én sem ott tartottam. Most azt hirdetem, hogy Kínában ugyan túlságosan csökkent a gyermekvállalás, de az átlagos értékük sokkal nagyobb lett. A jelenkor társadalmának nem több lakosra, hanem több kiművelt emberfőre van szüksége. Ennek ellenére a liberális Nyugat ma is darabra méri a következő generációt, pedig az értékével kellene mérni. Ekkor kiderülne, hogy Kínában ugyan csökken a generáció létszáma, de az éréke sokkal gyorsabban nő, mint bárhol a világban.
Megint csak idézem a tanácsomat.
„Ha Magyarországon a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, az alsóbban pedig csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb társadalom lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Még egyszerűbben megfogalmazva, a jelenkori társadalom jövője elsősorban a gyermekvállalás családi struktúráján múlik.

A Nyugat élettere tízszeresére nőtt.

Az emberi faj története Amerika felfedezéséig lényegében az egymással alig érintkező kultúrák életterében játszódott. Azon belül kellett egymástól szinte függetlenül, eredményt mutatni. Amerika és Óceánia felfedezése azonban a Nyugat számára teljesen új, megkülönböztető lehetőséget biztosított. A nyugati keresztény Európa mintegy 5 millió négyzetkilométer életteréhez 50 milliónál nagyobb új, viszonylag alig lakott, és a társadalmi fejlődésben elmaradott élettérhez jutott. Ennek a jelentőségét még nem vetette fel senki.
Európa nyugati fele soha nem volt olyan túlnépesedett, mint a nála évezredek óta sokkal fejlettebb eurázsiai magas-kultúrák. Az emberiség három magas-kultúrája, a távol-keleti, vagyis a kínai, a dél-ázsiai, vagyis az indiai, valamint a közel-keleti, vagyis a mezopotámiai és az egyiptomi viszonylag gyorsan túlnépesedettek lettek, és terjeszkedésükre nem kínálkozott további élettér.
Ezzel szemben a Nyugat kezdettől fogva viszonylag alulnépesedett volt, mivel a természetes csapadékra épült gabonatermelése tized akkora népességet tudott eltartani, mint az önözött gabonatermelés. Ehhez járult, hogy a Nyugat feudális társadalma egy nőre 2-3 születéssel alacsonyabb gyermekvállalású volt. Tehát sokkal alacsonyabb túlnépesedési nyomás alatt működő táradalom volt.
A felfedezett kontinensek viszont eleve nagyon kis lakosságúak voltak.
Amerikában ugyan volt két magas-kultúra, de azok mindegyike megrekedt a kapás növénytermelés szintjén, és a kultúrát eltartó képességű térségeknek tizedét sem talpülte be.
A maya kultúra Észak-Amerikában csak a mai Mexikó területén volt, amelyik ugyan tudásban, kultúrában, mindenekelőtt az építészetben és a csillagászatban, valamint a kapás növénytermelésben a három klasszikus magas-kultúra szintjére emelkedett, de képtelen volt a nagy lakosságot eltartó szántóföldi növénytermelésre. Tegyük hozzá, hogy Amerikának a pásztorkodásra alkalmas óriási térsége viszonylag lakatlan maradt.
Dél-Amerikában pedig csak az Andokban volt hasonló szinten az inkák kultúrája. A szántóföldi öntözött gabonatermelésre alkalmas térségei ennek is kihasználatlanok maradtak.
Az eleve alacsony számú őslakosság nagy többségét az európai telepesekkel behozott betegségek is elpusztították.
Óceániában, azaz Ausztráliában és Új-Zélandon, pedig nagyon gyér őslakosságot találtak, akik többtízezer évvel elmaradottabb szinten éltek.
Így lett a viszonylag kis életterű Nyugatból a legnagyobb életterű, de viszonylag alulnépesedett magas-kultúra. Ez a klímaváltozás hatására még karakterisztikusabb lesz, hiszen az északi térségek eltartó képessége nő meg.
A klímaváltozással foglalkozó tudósok ezrei között szinte senki sem akad, aki a változás pozitív hatásaival is foglalkozna. Én ugyan azok közé a kevesek közé tartozom, aki a klímaváltozás egyenlegét pozitívnek tartom, de ezen belül is a legnagyobb nyertes Eurázsia és Észak-Amerika északi térsége lesz.
Érdekes módon nemcsak az érintett emberiség, de a tudósok is a jégkorszak megszűnésének egyenlegét negatívnak látják, holott fajunk történetében óriási pozitív eredménye volt. Még nem írta le senki, hogy a jégkorszak viszonyai között Eurázsia és Észak-Amerika északi harmada szinte lakatlan, nagyon hideg és többségében jéggel takart volt. A jelenleg már folyamatban lévő felmelegedés fő haszonélvezője Oroszország és Kanada lesz.

Foglalkoztatás.

1954 óta prédikálom, hogy a társadalom elsődleges érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni, aminek olyan legyen az ára, ami viszonylag magas foglalkoztatást valósít meg. Azt mégsem fogalmazta meg egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig azért volt a keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő kereslete nőhetett. Csak az értheti meg az osztálytársadalmak közgazdaságtanát, aki a túlnépesedés állandó problémájával nem számol. Ezzel azonban egyetlen osztálytársadalom nem számolt.
Minden társadalmi sejt természetes adottságnak fogadta el a népszaporulatát. De nem is volt eszköze ahhoz, hogy ezt szabályozza. Az emberi faj természetes szexuális vágya több szülést eredményezett, mint amennyi utód eltartásának a képessége növekedhetett. A gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak olyan várható életkort biztosítottak, ami mellett egész százalékos lett a spontán népszaporulat. Ezzel szemben az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az osztálytársadalmak spontán népszaporulata nagyságrenddel nagyobb volt, mint a lakosságeltartó képesség növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival folyó versenyben arra kényszerült, hogy népesebb legyen. A családtól az államig az egymással szembeni erő elsősorban a létszámtól függött. Mind a népesebb család, mind az állam versenytársához viszonyított ereje a létszámától függött. Ezért aztán tudomásul sem vették, hogy az elért eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma az optimális lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek ellenére csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését szolgáló megoldásra.

Az európai agrártechnikai forradalom feudális társadalma.

A földesurak felismerték, hogy a birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a társadalomfejlődés egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek ellenére a történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa elsősorban annak köszönhetően vált a sokkal magas-kultúráknál hatékonyabbá, mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban felismertem. A Nyugat nagy társadalmi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább a kiscsalád válik jellemzővé még a lemaradó társadalmakban is.

Ennek ellenére a családformával alig foglalkoznak a társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó események megértésének a kulcsa.