2015. március 25., szerda

Északi átjáró

Kopátsy Sándor                   PG                2015 03 19

Északi átjáró

A világgazdaság szempontjából a tengeri szállítás jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.
Ezzel először a Római Birodalom történelmének vizsgálata során találkoztam. Azt már a középiskolában megtanultam, hogy a birodalom jelszava: Navigare, necesse est! Azaz hajózni kell!
Az indokoltságát azonban csak akkor értettem meg, amikor felmértem, hogy az a birodalom kenyérhez csak akkor juthatott, ha a Közel-Keletről és Észak-Afrikából gabonát hozhatott. Ez abban az időben, elképesztően nagy feladat volt.
Elsődleges feltétele az akkor fejlettebb, gazdagabb Közel-Kelet és Észak-Afrika meghódítása és uralma alatt tartása volt.
Maga a gabonaszállítás is példátlan vállalkozás volt. A hajók ezreire, a legénység százezreire volt szükség. A partközeli hajózás gyakori hajóvesztéssel járt. Még ennél is sokkal nagyobb volt az emberveszteség. Még nem találkoztam olyan statisztikával, ami megbecsülte volna, mekkora volt a tengerészek halandósága. A legénység több hetes bezárt zsúfoltsága és hiányos táplálkozása ideális feltételeket jelentett a fertőzések gyors terjedése szempontjából. Ehhez járult, hogy a távoli kikötőkben szinte minden olyan fertőzésnek ki voltak téve, amivel szemben nem volt immunitásuk. Az európai kikötőkbe ezek a hajók nemcsak a gabonát hozták, hanem a fertőzéseket is. Lényegében az az óriási gabonaimporttal érkező korokozók pusztították aztán ki ezer évre a mediterrán városok lakosságát. Márpedig urbanizáció nélkül nincs magas-kultúra.
A második évezred derekán a vitorlás hajók fedezték fel a távoli kontinenseket. Ezek azonban csak a viszonylag drága árukat tudták Európa kikötőibe hozni. Ez a drágaság ugyan tizedég sem jelentette a karavánokkal történő szárazföldi szállításoknak, de a gabona és a nyersanyagok árához képest még mindig nagyon drága és megbízhatatlan volt.
Technikai forradalmat azonban csak a gőzhajók jelentettek. Ezzel a kikötők közti szállítás ideje harmadára csökkent. De a kontinensek úgy vannak elhelyezkedve, hogy Ázsiából csak Afrikát, Kelet-Ázsiából Kelet-Amerikát megkerülve lehetett elérni. Ezért tekinthetjük a Szuezi és a Panama Csatornát világgazdaság történelemformáló lépésének.
Az egyre nagyobb és hatékonyabb hajók is óriási fejlődét jelentettek. Ennél azonban sokkal nagyobb technikai ugrást jelentett a be- és kirakodás forradalma, a konténeres szállítás. Becslésem szerint a kikötőkben végzett munkás gépesítése okozta a legnagyobb költségcsökkentést a tengeri szállításban.
A felmelegedés, és a jégtörők fejlődése veti fel az Északi Jeges Tenger hajózhatóságát. Ez azonban azzal válik jelentőssé, hogy a Sarkkör térsége hasznosíthatóvá válik. Először a Távol-Kelet és Nyugat-Európa kerül sokkal közelebb egymáshoz. Aztán rájöttem, hogy maga a szállítás költsége eleve nagyon alacsony. Fontosabb a pontos érkezés. A jég birodalmában ez azonban nem garantálható. A szállítás hatékonyságában a költségénél is fontosabb az idővel történő gazdálkodás. Ezért győzi le a szárazföldön a csatornát és a vasutat a közúti közlekedés.

Az idő pénz filozófiája egyre jobban igazolódik. De sokkal inkább a lényeget mutatja a mondás, hogy az időben való egyeztetés a nagy pénz.

A belső és a nemzetközi munkaerő piac

Kopátsy Sándor               EE                    2015 03 21

Társadalomszemléletem
A belső és a nemzetközi munkaerő piac
(Kézirat)

A közgazdaságtudomány sem vette tudomásul, hogy a tőke számára a munkaerő áránál fontosabb a minősége. A tőkésosztály társadalomról az tartják, hogy az olcsóbb munkaerőt kereste. Ez a hamis nézet azért vált általánossá, mert számos feldolgozó iparágban olyan alacsony volt a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, hogy ezek az iparágak valóban keresték az olcsó munkaerőt, mert számukra az is jó volt. A tőkés vállalkozó minden igénye esetében nem az olcsóbbat, hanem az árához viszonyítva a legolcsóbbat kereste. Ez nemcsak a munkaerő, de minden beszállítói igénye esetében ez jellemezte. Ha a drágább alkatrészek a végtermék árát ennél jobban növelték, akkor a drágábbat választotta.
Ma szinte minden termék esetében a drágábbaknak magasabb a haszonkulcsa. A drága gépkocsikon nagyobb a haszon, mint a kevésbé igényes típusokon.
Az a tény, hogy a foglalkoztatási ráta éppen a bérek nagyságával fordítottan arányos, azt bizonyítja, hogy a munkaadó nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi. Ennek a csúcsát a vezető menedzserek jelentik, akiket ma már nemcsak vérrel fizetik, hanem azzal, hogy a vállalkozás nyereségéből részesülnek, tulajdonosként fizetik. Vannak olyan menedzserek, akik a vállalkozásuknak milliárdokat érnek. Ezt bizonyítja néhány olyan eset, amikor a szakma legjobbját lehetett megvásárolni, és ennek hatására a vállalat értéke a tőzsdén milliárd dollárokkal emelkedett.
Az is elkerülte a közgazdászok figyelmet, hogy a gazdasági növekedés általában a magasabb bérű országokban volt gyorsabb. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a legfejlettebbek és a fél-perifériák között nőtt a különbség. Ez alól kivételt csak az jelentett, amikor a 20. században kiderült, hogy a távol-keleti országok munkaereje még a protestáns nyugatinál is jobb. Azaz az árához viszonyítva a legjobb. A japán, majd a kis tigrisek, végül a kínai munkaerőről derült ki, hogy még drágán is olcsó. A nyugati liberális közgazdászok azt jósolják, hogy a kínai csodának is közeleg a vége, mert ott is drágul a munkaerő. Elég volna megnézni, hogy az egy lakosra jutó export a munkaerő árával együtt nő. Ez a mutató Kínában a legalacsonyabb, a néhányszor magasabb bérű országokban pedig magasabb.
Az EU tagországai közül az egylakosra jutó gépexportban Németország az első, pedig ott a legmagasabbak a gépiparban a bérek. Egyre inkább kiderül, hogy igényes termelőeszközöket csak a drága bérrel dolgozó országok képesek hatékonyan termelni. Elég volna megnézni, hogy a legkeresettebb utasszállító, illetve katonai gépeket milyen bérű dolgozókkal építik. A német és a svájci egyedi gépgyártás a nagyon drágán fizetett dolgozóknak köszönheti a fölényét.
Az átlagfeletti profit azokra az iparágakra jellemző, amelyek drágább munkaerővel dolgoztak. Az ipari forradalom óta mindig és gyorsuló ütemben nemcsak nőtt a fejlettek és a felzárkózni akarók között a különbség.
Ezen a tendencián belül azonban voltak sebességkülönbségek. A puritánok, előbb Nyugaton a protestáns, majd a 20. század második felében a Távol-Keleten a konfuciánus munkaerő a többi kultúráénál, a magasabb bére ellenére, jobban teljesített. Kiderült, hogy minél fejlettebb az alkalmazott technika, a munkaerő teljesítménye a béréhez viszonyítva, egyre inkább a minőségétől függ. Ezért nevezhetjük a tudományos és technikai forradalmat a minőség forradalmának.
Az ezredfordulóra a fejlett társadalmakban a jó munkaerő kereslete már ki sem elégíthető annak ellenére, hogy korábban elképzelhetetlen mértékben nőtt és nő a munkaerő iskolázottsága. Ezzel szemben, a gyenge minőségű munkaerő a normatív foglalkoztatási feltételek mellett egyre kevésbé talál munkát. Ez ugyan minden társadalomra jellemző tény, mégsem tudatosul. A munkaerő alsó minőségi tizede szinte sehol nem foglalkoztatható.
Azt, hogy a munkaerő árát is a kereslete és a kínálata közti arány alakítja, még Marx sem ismerte fel. Mind a kormányok, mind a szakszervezetek, a foglalkoztatást egységes szabályok alapján akarják megoldani. Bármennyire jelzik is a tények, hogy a foglalkoztatás a gyenge minőségű munkaerő esetében mindenütt megoldatlan. Ha készítenének olyan foglalkoztatási statisztikát, ami ezt a mutatót minőségi, képzettségi szintekre bontaná, ez világosan megmutatná, hogy a munkaerő felső minőségi harmadában munkaerőhiány van, a középső minőségi harmadában átlagos, és az alsó tizedben pedig elviselhetetlen a tartós munkanélküliség.
Ehhez az általánosan jellemző tényhez azzal kellene igazodni, hogy a bérjárulék annak megfelelően progresszív legyen, hogy a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos foglalkoztatás mutatkozzon. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő alsó tizedének nagyon alacsony, vagy nincs is bérjáruléka, sőt adott helyzetben a foglalkoztatója támogatást is kap. Ezt kellene végre tudomásul venni, hogy a társadalmi érdek lényegében minden réteg foglalkoztatását kívánja meg.
Jelenleg Magyarországon, ahol a liberális privatizáció felszámolta a veszteséges vállaltokat, a munkaképes lakosság alsó tizedének többsége az óta munkanélküli, ezek minősége annyira leromlott, hogy a foglalkoztatásuk még a bérjárulék teljes elengedése esetén sem érhető el, valószínű, hogy még a bérüket is támogatni kell. A társadalmi érdek, hogy ne legyen tartós munkanélküliség. Ezt, ismereteim szerint egyedül Dél-Korea oldotta meg azzal, hogy a társadalom a tartós munkanélkülieket annyira elítéli, hogy gyakorlatilag náluk nincs is egy évnél hosszabb munkanélküli.
A magyar társadalomra azonban a két véglet volt a jellemző. a bolsevik rendszer hatóságilag üldözte a tartós munkanélkülieket, az a személyi igazolványukban is szerepelt. A rendszerváltást követő liberális gazdaságpolitika ostobasága a veszteséges vállalkozásokban végzett munkát a tartós munkanélküliségnél is károsabbnak minősítette. Ugyan ezt így nem mondta ki, mert naivul elhitte, hogy a piac gyorsan a munkanélküliek foglalkoztatását is megoldja. A tartósan munkanélkülivé váltak, pedig a társadalom kötelességnek tekintik, hogy őket munka nélkül is eltartsák.
Amennyire a hat hónapnál rövidebb munkanélküliség pozitív, ezek eltartása társadalmi érdeket szolgáló kötelesség. A tartós munkanélküliség ugyanis mindennél károsabb. Ezért kellene a hat hónapnál rövidebb munkanélküliséget társadalmi eredményként, az ennél hosszabbat pedig társadalmi károkozóként, külön nyilvántartani. Jelenleg azonban a társadalom számára hasznosat és a károsat azonos rovatban adjuk össze.
Ez bármennyire nyilvánvaló, aligha számíthatunk arra, hogy a politika, és a társadalomtudomány a közeljövőben tudomásul veszi a magas foglalkoztatás kiemelkedő szerepét.
A magas foglalkoztatás azonban csak az olyan államokban érhető el, amelyekben a belső népszaporulat nem haladja meg a néhány ezreléket. A közgazdaságtudomány ugyanis még ma sem jutott el odáig, hogy mérné a népszaporulattal járó felhalmozási igény. A nagyobb népesség felnevelése ugyanis nemcsak nagyobb fogyasztási, de nagyobb vagyonképzési igényt támaszt.
Érthetetlen módon, a közgazdaságtan a lakosság és azon belül a munkaerő növekedéséből fakadó költségigényeket figyelmen kívül hagyja. Ha ezt figyelembe vesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy az éves 1-2 ezreléknél gyorsabb belső népességnövekvés elviselhetetlen társadalmi terhet jelent.
A belső népszaporulaton felül a bevándorlók fogadása további néhány ezrelék népesség növekedése is elviselhető. A belső népszaporulat és a külsők befogadása között két okból óriási különbség van. egyrészt a befogadás esetén elmarad a mintegy húsz éves felnevelési és képzési költség, másrészt a befogadást szelektálni lehet.
A felnevelési és képzési költség, mint már említettem, húsz évre az egy laksora jutó jövedelem mintegy kétharmada. Ez a fejlett országokban jellemző mintegy 45 ezer euró/fő esetén mintegy 600 ezer euró. De ez az átlag. Ennyit ér a befogadó országnak egy húsz éves szakmunkás, vagy diplomás bevándorló. Ezen belül óriásiak lehetnek a különbségek. Ha képzetlen, gyenge munkaerkölcsűt engednek be, ez óriási anyagi és erkölcsi veszteséget jelent. Ezeket nem is látják szívesen. Ezzel szemben egy olyan, aki a diplomások felső tizedéve tartozik, félmillió eurónál is többet ér. Ezt a különbséget sokkal jobban érzi a befogadó országok közvéleménye, mint a politikusok és a közgazdászok.
A fejlettek számára a legnagyobb importnyereséget a jó munkaerő befogadása jelenti. A legnagyobb károkozójuk pedig a szakmailag képzetlen, erkölcse alapján nehezen asszimilálódó bevándorló. A kevésbé fejlett országok számára éppen fordított a helyzet, számukra a legnagyobb veszteség az elit elvándorlása és nyereség volna, ha megszabadulnak a képzetlen feleslegtől.
Az, hogy mennyi és milyen munkaerő fogadható be, alapvető gazdaságpolitikai feladat. Számukra előnyös befogadás csak a fejlettek számára lehetséges. A jó mennyisége szinte korlátlan. A befogadó ország átlagánál jobb munkaerőt akkor is érdemes befogadni, ha nincs munkaerőhiány. Az ilyen társadalom akkor is jól jár, ha a bevándorlók foglalkoztatottakat szorítanak ki a munkából. A meglévő munkaerőt jobbra akkor is érdemes lecserélni, ha a lecseréltnek nincs szabad munkahelye. Az ilyen esetben érdemes további foglalkoztatási támogatással növelni a munkaerő keresletét. A belső népszaporulat és a befogadás összege nem haladhatja meg az 1 százalékot. Az átlagnál minél jobb a befogadott minősége annál nagyobb lehet a foglalkoztatottakhoz viszonyított arányuk.
Azt kell látni, hogy az átlagos befogadott értéke a befogadó ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének mintegy 15-szöröse. Ez a szám azt jelenti, hogy egy fiatal diplomás felnevelése a munkavállalási korig ennyibe kerül. Ekkora emberi vagyont jelent minden diplomás befogadása.
Ez ma Németországban azt jelenti, hogy egy diplomás bevándorló, például orvos, otthoni felnevelése mintegy 600 ezer euró, azaz 180 millió forint. Az ingyen kapott orvost akkor is érdemes befogadni, ha ezzel növelik a foglalkoztatott orvosok számát.
A kivándorló orvos a sokkal szegényebb Magyarországon mintegy harmadába került. Egy kivándorló orvos Magyarországnak mintegy 60 millió forintba került, de Németországban háromszor annyit ér.
Természetesen a képzetlen, nehezen asszimilálódó munkaerő importja súlyos társadalmi károkozás. Ebben az esetben a bevándorló anyaországa nyert, mert otthon sem használható munkaerőtől szabadult meg.
A társadalomtudósok a háborús emberveszteségekkel sem számolnak. Azt ugyan mind a politikusok, mind a történészek hangoztatják, hogy hány fő áldozattal járt a háború, de azt soha nem teszik hozzá, hogy ezzel mekkora munkaerőérték veszett el. Annak ellenére, hogy a második világháború alatt és után tízmilliók vesztek el, telepítettek és települtek át, még nem találkoztam ennek a mérlegével.
A háborúk által okozott anyagi vagyonban mekkora veszteség történt, azt még leírják, de hogy a szellemi vagyonban, a munkaerőben történt veszteség mekkora összegű kért okozott, még nem láttam leírva. Pedig ezek a veszteségek minden bizonnyal sokkal nagyobbak voltak, mint az anyagiak. Ma értékben a második világháború emberáldozatai minden bizonnyal lényegesen nagyobbak voltak, mint a háborús anyagi veszteségek.
Németország szerencsés volt abban, hogy a háború okozta emberáldozatok számával közel azonos létszámot telepítettek haza a tőlük keletre lévő országok. Ezek a németek ugyan minden vagyonuktól megfosztva települtek haza, de nagyon gyorsan elérték a németországi átlagszintet, és nagyban hozzájárultak a német csodához. Amennyire emlegetik a mediterrán, a balkáni és a török képzetlen vendégmunkások asszimilációjával járó gondokat, még nem találkoztam a német sajtóban azzal, hogy mekkora nyereségük származott a német hazatelepülőkkel. Nekik köszönhető, hogy a németek hazatelepítésével lényegében pótolták a háborús emberveszteségüket. A második világháború katonai eseményeiről könyvtárnyi irodalom született, de az annál sokkal nagyobb jelentőségű létszám mozgás gazdasági hatásáról szó sem esik. Németország ugyan súlyos területveszteséget szenvedett, de az egyetlen ország volt, aminek a lakossága nem csökkent.
De arról sem olvastam, hogy mekkora emberveszteséget jelentet a közép- és a kelet-európai országok számára az átlagosnál lényegesen értékesebb germán, azaz német kisebbségük elvesztése. Illusztrációként a Magyarországot ért kárt említem. A mintegy 400 ezer sváb értéke az országos átlagnál mintegy 50 százalékkal nagyobb volt. Ezért, jelenlegi áron az egy lakos értékét mintegy 30 ezer euróra lehet becsülni. Az értékük 12 milliárd eurónak felel meg.
Azt sem merte kiszámolni senki, hogy mit jelentett Európa keleti felének, hogy mintegy 7-9 millió zsidó lakost elveszített. Az sem az a sok, amit ennek az erkölcsi oldaláról mondunk, hanem az a nagyon kevés, hogy ez mekkora anyagi veszteséget okozott Európa keleti felén a zsidóság elvesztése. Én csak a Magyarországot ért veszteséget becsülöm fel. Ma Magyarországon mintegy harmadával volna nagyobb az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, ha nem vesztünk el félmillió zsidót. Ezt a veszteséget már 70 éve szenvedjük, és száz év múlva is szenvedni fogjuk. Talán minket és a lengyeleket ért a legnagyobb arányú veszteség, de nem sokkal kisebb a veszteség Európa 500 milliós kelti felének. De nemcsak erről hallgatunk, hanem azt sem vesszük tudomásul, hogy a vasúthálózat kiépítését követő rövid félévszázad gazdasági és kulturális sikerünket is nagyrészt a zsidóságnak köszönhettük. Ha Európa keleti felén lévő minden országban nem is akkora volt a zsidóság szerepe, mint Magyarországon, mindenütt jelentős volt. Európa keleti fele ma a nyugti felétől jobban le van maradva, mint száz éve volt. Ez az elmaradás növekedés elsődlegesen a zsidó és a német etnikumok elvesztésével magyarázható. Gyakran hivatkozok arra, hogy 1914-ben Budapest mennyivel inkább európai város volta mintegy 20 százalékos zsidóságával, mint jelenleg.
Európa keleti fele számára a zsidóság és a germán etnikumok elvesztése történelmének legnagyobb veszteségét okozta. Ehhez mérhető veszteség Európát csak a sötét középkorban, és a harminc éves háború során érte. Ennek ellenére a zsidóüldözés és a germánok kitelepítésének csak az erkölcsi oldalával foglalkozunk. Pedig nemcsak a második világháborút követő hetven év, de a következő száz év történelmének kudarcaira a magyarázat e két etnikum elvesztése.
Németország a klasszikus példája arra, hogy egy ország mit nyerhet azzal, ha visszakapja a századokkal korábban elvesztett etnikumait. Veszteség oldalion is az elsők között volt Németország, de azzal, hogy az Európa keleti feléről kitelepítettek a romokban heverő, éhező Németországba érkeztek, és nagyon gyorsan az új hazájukban átlagos értékű állampolgárok lettek, ezzel a háborús emberveszteségét pótolhatta az ország.
Ezzel szemben a betelített vendégmunkásoknak többségének még a harmadik nemzedéke sem érte el a németek átlagértékének a felét. Talán még másik három nemzedékre kell várni, amíg a törökök beépülnek.
Az etnikumok nyugatra mozgása a háború, de még inkább az EU létrejötte után ismét jelentkezett. Az EU szabad munkaerőpiaca hevítette fel a munkaerő áramlását a fejlett országok felé. Ez ugyan egyenlegében a fejletteknek nagyobb nyereséget okozott, mint amekkora összegű veszteséget jelentett az anyaországuk számára. Az anyagiakban mért egyenleg tehát pozitív. Veszteség súlya azonban azonos. A kevésbé fejlettek a saját nemzeti vagyonuk hányadában ugyanannyit vesztettek, mint a gazdagok nyertek. Európa egésze ugyan nyert a kivándorláson, mert az új hazájukban értékesebbek lettek, mint otthon voltak. De a végeredménye növelte a fejlettek és a kevésbé fejlettek közti különbséget.
Az EU térségén belül a tartósan munkanélküliek kivándorlása könnyítést jelentene, de ennek a súlya jelentéktelen. Pozitív hatása a diplomások bevándorlásnak vitathatatlan. A kivándorlásuk azonban nagy kárt okoz ott, ahonnan elvándoroltak. Erről sírnak a vesztesek, és nem ok nélkül. Sajnos, a belátható jövőben még tovább nő a jó munkaerő kivándorlása, mert nő az EU tagok közti bérszínvonal különbsége, és nő a keresett munkaerő nyelvtudása, a védekezésre pedig nincsen módszer. Ezért megkerülhetetlen, hogy a munkaerő nemzetközi mozgását is piaci alapokra helyezze a világkereskedelem.
A bolsevik rendszer évtizedei alatt azon folyt a vita, hogy a munkaerő árujellegét tudomásul kell-e venni. Belföldön ez rendeződött. A világpiacon pedig egyre inkább ez lesz a legnagyobb forgalmi értékű áru, az államok közti mozgása még sincs szabályozva.
A munkaerő ára ugyanis az egy főre jutó jövedelemmel arányos, tehát, ha fejlett országba lép, az értéke ezzel arányosan nő. Márpedig az egy főre jutó jövedelem világviszonylatban 1:100 arányban szóródik. Ennek a fele még olyan szinten van, amin nem jelentkezik a fejlettekben való használhatóságuk. A munkaerőpiac a fejlettek és a felzárkózók között élénk. Ezek között a szélső érékek 1:10 arányban oszlanak meg. Ez azt jelenti, hogy van olyan ország, aminek a diplomásai tízszer többet érnek, ha a legfejlettebb befogadja őket. De éppen a világ viszonylag nagyon szegény kétharmadában a legnagyobb a diplomások hiánya, de ezek éréke nagyságrenddel növekszik, ha fejlett országba vándorol.
Összefoglalás.

Mind a foglalkoztatás, mind a munkaerő vándorlás olyan jelenkori probléma, amivel a közgazdaságtudomány nem foglalkozik. Ez az írás is csak egy nyers első kísérlet arra, hogy ez korunk egyik legégetőbb problémája, amit a tudomány nem engedheti meg magának, hogy továbbra is figyelmén kívül hagyja.

Alépítmény – Felépítmény

Kopátsy Sándor                EE                    2015 03 19

Társadalomszemléletem
Alépítmény – Felépítmény
(Kézirat)

Számomra Marxnak a felismerése, hogy a társadalom a politikai struktúráját az alépítménye határozza meg, társadalomtudományi pályámon iránytűm lett. Ezt ma már finomabban határoznám meg. Csak az a társadalmi felépítmény működhet hatékonyan, ami az alépítményével összhangban van. A világpolitikai környezet, esetleg a belpolitikai erők ugyan képesek átmenetileg, erőszakkal kialakítani olyan felépítményt, ami ellentmondásban van az alépítménnyel. Ez lecsökkenti a tejesítő képességet, de idővel kialakul a megfelelő felépítmény. Ezt Marx is elismerte, amikor azt állapította meg, hogy győzhet ott is a szocializmus megcélzó forradalom, ahol ennek az alépítménye meg nem jött létre, de ott idővel visszaáll a régi szemét. Ha ezt a véleményét a bolsevik forradalomban győztes marxisták nem hagyják figyelmen kívül, nem állíthatták volna, hogy az elmaradt Oroszország egyedül is építheti a szocialista társadalmat.
Ennek tudatában kezeltem úgy a bolsevik rendszer ránk kényszerítését, mint időleges kényszerhelyzetet, mert a magyar társadalom felépítményigénye, nem változik attól, hogy egy másik kultúra diktatúrája, mit kényszerít ránk. Ebben a felfogásomban sem csalódtam. Nemcsak a csatlós helyzet, de a Szovjetunión belüli élet sem változtatott az érintett népek kultúráján, erkölcsén, viselkedésén.
Az ortodox keresztény szlávok viselkedése a cárizmusban, a bolsevik diktatúrában és annak összeomlása után is ugyanaz maradt.
A balti népek államai is lehetettek független állam, szovjet tagköztársaság, és újra független állam, nemcsak baltiak maradtak, de még a köztük a korábbi különbség is megmaradtak.
A közép-ázsiai muzulmán népek kultúrája, viselkedése is változatlan maradt.
A több etnikumú Jugoszlávia népei ma már külön államokban élnek, de a köztük kialakult történelmi különbségek fennmaradtak.
De ezt élhetjük ár a Kárpát Medencében is. Az itt élő etnikumok karaktere alig változott. Az erdélyi románok román módon, a szászok germánok, a magyarok magyar módon éltek. Baranyában elég volt a háború előtt egy magyar, sváb és rác faluba lépni, nyilvánvaló volt, hogy melyikbe érkeztünk.
A csehek viselkedése ma is jobban hasonlít a németekére, mint a keletnémeteké, akik a viselkedésükben poroszok maradtak.
A fenti tények alapján még elfogadható az eredeti marxi meghatározás, hogy a felépítmény az alépítmény által determinált.
A két Korea háború utáni története azonban ezt cáfolni látszik. Azzal, hogy a hidegháború során az ország –északi fele a szocialista táborhoz, a déli pedig a demokráciákhoz tartozott, a két felépítményben előre elképzelhetetlen különbségek alakultak ki.
Nem ismerem annyira Korea történetét, hogy fel tudjam mérni, mekkora különbség volt az ország északi és déli fele között a koreai háború előtt, de nem lehetett közel akkora, ami mára kialakult.
Azt Olaszországban megélhettem, hogy az ország északi és déli fele közti kulturális és gazdasági különbség az ország egyesítése óta eltelt százötven év alatt sem csökkent. Becslésem szerint, az északi olaszok életszínvonala, egy főre jutó jövedelme csupán még egyszer olyan magas, mint a délieké. Ha ledobnának az ország ismeretlen helyén hamar meg tudnám mondani, hogy hova estem. Ez a nagyon feltűnő különbség azonban eltörpül a két Koreában kialakulthoz képest.
Az elképesztő, szinte megérthetetlen különbség az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben van. Az északon 1.200 dollár/fő, délen pedig 26.200 dollár/fő ez a mutató. Az arány 1:23 Észak-Korea ezzel a mutatóval Ázsiában az utolsó, Dél-Korea pedig a harmadik Ázsiában. Ez már akkora különbség, ami elképzelhetetlen feladatot jelentene az egyesüléskor. Németország keleti felén a fal ledöntése idején a különbség maximálisan 1:3 volt.
Ugyanakkor, a kedvenc mutatómban, a testmagasságban csupán 9 centi a különbség. A várható életkorban pedig 11 év. Ezek is megdöbbentően nagy különbségek, de a jövedelmekhez viszonyítva kicsik.
Fogalmam sincs arról, hogyan kerülhet a két Korea azonos színvonalra, pedig meg fog történni. Ezt mindennél jobban Kína történelmének az elmúlt hetven éve bizonyítja. 1990-ig a kínai viszonyok nagyon hasonlók voltak a dél-koreaihoz. Az óta azonban a világ leggyorsabban növekvő országa. Akkor senkinek nem volt fogalma arról, mi várható a két reform, a gazdaság piacosítása és a gyermekvállalás csökkentése után. Aztán kiderült, hogy a világtörténelem legnagyobb csodája. Az elmúlt 24 év átlagában az egy lakosra vetített jövedelem évi 10 százaléknál gyorsabban növekedett. Két éve azonban „lelassult”, csak 7 százalék. Ez azonban még mindig az EU ötszöröse!
Az nem elképzelhetetlen, hogy Észak-Korea egyszer tanul a kínai példából, és még elképesztőbb fejlődést ér el. Erre azonban csak Észak-Korea lehet képes, mert a lakosság viselkedési kultúrája olyan, mint a többi konfuciánus népé. Erre is van példa. Japán a második világháború során 4 millió koreait telepített be az országba, mint a harcoló katonákat pótló munkaerőt. Ezek többsége a két Koreába haza települt, és mindkettőbe beépült. Délen gazdag, északon szegény tagja lett a társadalomnak.
A Távol-Keleten csak két ország lehet képes a csodára, Vietnám és Észak-Korea. Nagyobb siker várható az utóbbi országban, mert annak a lakossága olyan, mint Dél-Koreáé. Vietnámban az ország kulturálisan nem homogén. Az északiak olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig inkább, mint a többi dél-kelet ázsiai nép. Ugyanakkor Szibéria, mivel a lakossága orosz, kelet-európai, eleve alkalmatlan a távol-keleti csodára.

A fentiek alapján látom, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan felépítményt kíván, amiben a gazdaságot a piac szabályozza, és nem szaporodik gyorsan a lakosság. Ezt a két követelményt csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei képesek teljesíteni. Egyelőre semmi jele nincs annak, hogy a belátható jövőben csak a puritánok és a konfuciánusok lesznek gazdagok, iskolázottak és sokáig élők. 

2015. március 19., csütörtök

Szolgáltató társadalom

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 03 16

Társadalomszemléletem
Szolgáltató társadalom
(Kézirat)

Az elmúlt száz év társadalmi fejlődését a szolgáltatások térhódítása jellemzi. Ezért indokolt a jelenkori társadalmakat szolgáltató társadalmaknak minősíteni. Ennek ellenre a közgazdaságtan még mindig abban a hitben él, hogy a jelenkori fejlett társadalmak tőkés társadalmak. Az azonban senkinek nem tűnik fel, hogy a szolgáltatások területén a jövedelem maximalizálásában vállalkozások érdeke nem egyezik, sőt szemben áll a társadalom érdekével. Ezeken a területeken általában a szolgáltató vállalat profitban, jövedelemben mérhető érdeke nem egyezik a társadalom érdekével.
Az egészségügy.
Az egészségügy piacosítása ugyan hatékonyan hatott a tudományos fejődésére, de iszonyúan sokba kerül, és a sok költség nem látszik meg az egészségügy színvonalát illusztráló mutatókban, az átlagos várható életkor növekedésében. Nem jó az, ha az orvosok feladata nem a minél hosszabb, egészségesebb élet, hanem a minél költségesebb gyógyítás.
Ezért az egészségügyi biztosítókat nem a ráfordítások, hanem az élet meghosszabbítása alapján kellene finanszírozni. Erre irányuló próbálkozásokkal mégsem találkoztam. Az egészségügy abban érdekelt, hogy minél több legyen a beteg, a társadalom érdeke pedig a hosszabb és egészségesebb élet. Az egészségügy abban érdekelt, minél drágábban gyógyítson, a társadalom érdeke azonban a minél hosszabb munkaképes élet.
Amennyire a társadalom gazdasági szektora hatékony csak akkor lehet, ha abban a vállalkozói szektor piaci érdekeltsége rugalmasan érvényesül, annyira rossz a társadalmi érdek érvényesítése a közszolgáltatások területén. A gazdaságban a vállalkozók jövedelmének maximalizálása a jó iránytű. A közszolgáltatásokban azonban a közérdek szolgálata a fontos. Nem véletlen a szektor megnevezése, közmű, vagyis a közérdekért működés.
A nyugdíjpénztárak.
A nyugdíjpénztárak abban érdekeltek, hogy a járadékosok már a nyugdíjba menetelük idején meghaljanak. Számukra az olyan biztosított tag az ideális, amelyik a nyugdíjazás előtt meghal. A biztosítottak azonban azért fizetnek, hogy minél tovább élvezhessék a nyugdíjas éveiket.
A társadalom érdeke, hogy gondoskodjon azokról, akik nem voltak képesek, illetve nem voltak hajlandók az öregkorukról gondoskodni. Ezt a tőkés osztálytársadalom megoldotta azzal, hogy a dolgozók bérének meghatározott hányadát erre a célra elvonta, és a tőzsdén gyarapította. Ráadásul ez a módszer akkor indult útjára, amikor még a dolgozók nagy többsége vagy előbb meghalt, vagy nem sokáig élvezte a nyugdíját.
Az életmód javulása, a társadalom munkaerőigénye azonban egyre több évvel tolta ki a képzés, az iskolába járás idejét, az életminőség javulása, és az egészségügy fejlődése pedig folyamatosan hosszabbítja a nyugdíjas évek számát. Ezért aztán egy éves munkaidőre egyre több képzési és nyugdíjas év jut. Be kell látni, hogy a képzés és a nyugdíjas évek hosszabbodása nem engedi meg, hogy alapképzéssel teremtsük meg az öregkori gondoskodás pénzügyi feltételét.
Ennek egyetlen alapja lehet, a következő nemzedék nagyobb teljesítménye. Vissza kell térni a fajunk történetében jellemző megoldásra. A szülők a jövőjükről azzal igyekeztek gondoskodni, hogy gyerekeket neveltek, akikre öreg korukban gondoskodnak. A nagyon magas halálozás okán, ezt mindig túl kellett biztosítani. Ennek ellenére ez az öregkori biztosítás nem felel meg a modern társadalomnak, amiben a lakosság egyre nagyobb hányada él a munkaképes koránál tovább.
A tudományos és technikai forradalom ugyan felnövelte a munkaképes korba nyúló tanulást, de tört részére csökkentette a munkavégzéshez szükséges fizikai erőt. Ennek hatására ugyan nő a nyugdíjkorhatár, de sokkal lassabban, mint amennyire megnövelhető a munkaképesség korhatára. Ezt azonban a társadalmi tudat nem hajlandó tudomásul venni. Szinte mindenki vívmánynak tekinti az alacsony nyugdíjkorhatárt. Egyetlen országot ismerek, Japánt, ahol a tényleges nyugdíjba vonulás idejének átlaga három évvel meghaladja a más országokénál magasabb, 68 éves korhatárt.
Tapasztalataim alapján egyre több az olyan munka, ami a korhatáron túl nemcsak örömöt és jövedelmet, hanem hosszabb életet is jelent.  
Az oktatás.
Az oktatási hálózat is abban érdekelt, hogy minél több ráfordítást tudjon az állammal elszámolni. Számára az oktatás erkölcsis feladat, az eredményét nem méri, számára közömbös. A társadalom érdeke azonban a minél nagyobb, minél hatékonyabb tudásvagyon. Ezt mindenki nagyon fontosnak tartja, de a nagyságát még nem mérte senki. Széchenyi a reformkorban már meghirdette, hogy a legnagyobb érték a tudás. Máig azonban a nemzeti vagyont a fizikai vagyonnal azonosítják.
Ennek a nagyága és az oktatásra ráfordított költség között nincs kimutatva az összefüggés. Sőt, az oktatás minél eredménytelenebb az, annál költségesebb. Az oktatás hatékonysága ugyanis elsősorban attól függ, mennyire igazodik a tanítványok képességéhez. Nincs rosszabb befektetés, mint az olyanok oktatása, akiknek annak befogadására nincs képességük. Ennek ellenére még ma is olyan oktatási rendszert működtetünk, ami nincs összhangban a tanítványok képességével.
Jó oktatási rendszer eleve két területen volt, a művészetekben és a hívatásos sportban. Ott azért, mert e két terülten volt minden társadalomban magas a tehetségigény. E két területtől eltekintve a képzés a tanítványok képességétől függetlenül működött.
A közüzemek.
A közüzemek abban érdekeltek, hogy minél nagyobb költséget számolhatnak el a fogyasztókkal. A közgazdászok sem veszik tudomásul, hogy a közüzemeket azért hívják közüzemnek, mert a közösség érdeke a feladatuk. De azzal, hogy nyereségérdekelt vállalatok formájában működnek, önérdekűekké váltak.
Ezek a szolgáltatások a múltban, az osztálytársadalmakban azért nem jelentkeztek, mert a szerepük eleve nem lehetett jelentős. Elsősorban azért, mert a lakosságból, illetve a munkaerőből, illetve a szellemi vagyonból több és jobb volt annál, amennyit a társadalmak hasznosítani tudtak. Kabarétémának lehet minősíteni a közgazdaságtant azért, mert a legfontosabb termelési tényezőt, a lakosságot, és annak a munkaerejét figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a termőföldet, a telket, a bányakincseket az általuk hozott jövedelem alapján tőkének tekintették, és vették számba. Fel sem tűnt e tudomány képviselőinek, hogy legalább a munkaerő árából, jövedelméből ugyanúgy meg kellene állapítani az értékét. Ahogy a föld és a bánya jövedelmének tőkésítéséből megállapítják a vagyonértéket, a bér tőkésítésével.
De a klasszikus közgazdaságtan nemcsak a munkaerő értékét hagyja figyelmen kívül, hanem annak változását is. Az még érthető, hogy a meglévő munkaerő újratermelését amortizációnak tekinti, de ha az akár mennyiségében, akár minősségében bővítetten termeli újjá a társadalom, a bővítést sem tekinti vagyonnövelésnek.
Tekintettel arra, hogy minden osztálytársadalom a lakossága az elviselhetőnél gyorsabban szaporodott, és minőségében a hasznosíthatónál jobb volt, a közgazdaságtanuk működését nem zavarta, ha a munkaerőt is úgy kezelték, mint a levegőt.
A tudományos és technikai forradalom azonban a jó minőségű munkaerővel szemben kielégíthetetlen igényt támaszt, ezért a munkaerő minőségének bővített újratermelése lett a társadalom elsődleges feladata. Ennek ellenére, annak még a nyomon követése sem történik meg. Ahogy a tőkeszegény társadalmakban a tőke bővített újratermelésére lett a társadalom elsődleges feladata, a jelenkori fejlett társadalmakban a munkaerő minőségének, tudásvagyonának a növelése lett az elsődleges társadalmi feladat. Ennek érdekében olyan közgazdaságtudomány vált szükségessé, a melyik a tudásvagyon gyarapítását tekinti elsődleges feladatának.
Tudásvagyon.
Hol jön létre a társadalom igényének megfelelő tudásvagyon?
Elsősorban a gyermeknevelő családokban.
A tények tanúsága szerint, a következő nemzedék minősége elsősorban a családjában történik. A vérségi alapú családok gyorsan fogynak. A vagyoni, illetve jövedelmi alapú társadalmi tétegek azonban a gyakorlatban tovább élnek. Ez csak azért nem válik feltűnővé, mert a magas jövedelmű és magasan iskolázott családok aránya rohamosan nő. Az a jövedelmi rétegek esetében azért nem feltűnő, mert a rétegeket jövedelmi tizedekre osztja a statisztika. A fejlett társadalmakban az utóbbi száz év alatt az átlagjövedelem megsokszorozódott, de a tízedek közötti különbségek nőnek. Az osztálytársadalmakban a vagyonból származó jövedelmek elsősorban a vagyon nagyságától függtek. A munkabérek pedig az iskolázottsággal és a feladat politikai súlyával voltak arányosak. A diplomások jövedelme a betanult munkásokénak a többszöröse voltak.
A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a teljesítménytől függővé váltak. Az azonos képzettségű munkaerő jövedelme differenciálódott. A szakmunkások, kisvállalkozók legjobbjai a diplomások átlagkeresetének többszörös jövedelmet élvezhetnek. Ugyanakkor a diplomások leggyengébb néhány százaléka a szakmunkások átlagkeresetét sem éri el.
Ennek ellenére az iskolázottságot az iskolában végzett évekkel mérjük. A diplomások aránya ugyan száz év alatt közel százszorosára nőtt, de közöttük már vannak olyanok is, akik a jövedelmük alapján középréteg aljára szorultak. Ezért a család iskolázottsága önmagában nem jó mutató, mellé kell állítani a jövedelmét is. A diplomás anyák gyerekeinek nagy többsége diplomás lesz akkor is, ha szerény a jövedelmük, és a nagy jövedelmű, de nem iskolázott családok is megengedhetik, hogy a gyerekeik a legjobb iskolákban tanulhassanak.
A lakosság felső jövedelmi tizede mégis viszonylag zárt osztály, nem azért, amiért a tőkésosztály az volt, mert tőkét örökölt, hanem azért, mert magas képzettséget szerezhetett. A gyerekek várható jövedelme jobban függ a képzettségüktől, a tudásvagyonuktól, mint az örökölt vagyontól. Ma a várható jövedelem jobban függ a gyermekkoruk családi környezetétől, iskolájuk minőségétől, mint az örökölt vagyontól. A szülők gyermekeik jövőjét jobban segítik azok minőségi nevelésével, oktatásával, mint a rájuk hagyott vagyonnal. Még nem láttam olyan statisztikát, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a gyerekek mennyi fizikai és mennyi tudásvagyont örökölnek. Megérésem szerint egyre csökken az örökölt fizikai, és egyre nő a szellemi vagyon aránya.
Azonban még ott sem tartunk, hogy módszerünk volna a szellemi vagyon, a felnevelt gyerekek munkaerejének az értékét megmutató vagyon mérésére. Ezt a munkaképes korúvá válás idejéig történt ráfordítások összegével lehet mérni. A felnevelés költsége a család egy tagjára jutó jövedelemmel arányos. Az átlagjövedelem tízszereséből élő családban a gyermeknevelésre fordított kiadás az átlag tízszerese. Ez a legszegényebb tizedbe tartozó családok esetében lehet az átlag harmada. Az ilyen adatok ismerete után nyilvánvalóvá válna, hogy a gyermeknevelés ráfordítása elsősorban nem a gyermekek számától, hanem a család jövedelmétől függ.
A közelmúltban találkoztam a négy éves korú gyerekek szókincsének amerikai felmérésével. Kiderült, hogy a felső tizedben nevelt gyerekek szókincse ötször nagyobb, mint az alsó tizedben nevelteké. Előtte eszembe sem jutott, hogy mennyire találó kifejezés a szókincs, vagyis mennyire indokolt az általunk használt szavak mennyiségét kincsnek minősíteni. Ebből a felmérésből kiderül, hogy a négyéves gyerekek szókincse egész életükre kiható kincs, szellemi vagyon. Másképpen működik azoknak az agya, akik nagyon korán sok szót használnak, mind azoké, akik nagyon keveset.
Abból, hogy milyen családi légkörben nőnek fel a gyerekek, nagyon függ, milyen értékes állampolgárok válnak belőlük. Ennek ellenre a társadalom a szülők gyermeknevelését a darabszámuk alapján támogatja. Teszi ezt annak ellenére, hogy a felső tized az átlagosnál sokkal értékesebb munkaerőt termel, az alsó ezred pedig olyanokat, akikről a társadalomnak kell gondoskodni. Ezekkel kevesebbet ad a társadalomnak, mint amennyibe majd az eltartásuk kerül.
Számomra sokáig a közgazdasági abszurdumot az önköltségi faárak jelentették. 1950-ben a gazdasági élet irányításának első embere, a miniszterelnök helyettes, Gerő Ernő adta ki a feladatolt, tájékoztassuk mi az oka annak, hogy a magyar erdészet nagyon kevés bútoripari rönköt termel. Kiderült, hogy a szovjet mintára az erdőgazdaságok is önköltségi árakon működtek. Minden választéknak az ára, a tuskótól a hámozási rönkig az átlagos ráfordítás volt. Mivel a tuskót nehéz volt tűzifává felhasogatni, az drága volt. A rönknek azonban elég volt a két végét láncfűrésszel levágni, az volt a legolcsóbb, annak ellenére, hogy a világpiacon ára százszoros volt. Ezért aztán a kertekben kivágott diófa törzsét sem adták el, hanem eltüzelték. A bútoripar pedig százszoros áron importálta a számára szükséges rönköt.
Számomra évtizedeken keresztül ez volt az emberi butaság illusztrációja. Csak a családi pótlék vizsgálat hívta fel a figyelmemet, hogy a gyermeknevelés társadalmi támogatása ennél ezerszer fontosabb, mégis azonos a módszere, mint a bolsevik rendszerben a fakitermelésé. Pedig a gyermekvállalás társadalmi szabályozását minden politikai és gazdasági módszernél fontosabbnak tartom. Ezért írom le rendszeresen a jóslatomat.
Ha a családok felső harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó, és fordítva az alsó csak annyit, mint a felső, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk annál, amit akár a legjobb politikai vezetés elérhet.
Állításom adatokkal ugyan nem tudom bizonyítani, mert nincsenek adatok. A kormányok egyike sem hajlandó felmérni, hogy milyen életpálya várható a családok felső harmadban, és milyen az alsó harmadban született gyerekek esetében. Még arra sem lehet adatot találni, hogy a gyerekek hány százaléka születik az alsó harmadban, vagy éppen a tejesen reménytelen alsó tizedben. Viszonylag tragikusan sok. Pedig nincs fontosabb társadalmi feladat, mint a következő generáció felnevelése. Ennek csak egyik, a mennyiségi fele volt, amit a túlszaporodó Kína megoldott. Ne szülessen több gyermek, mint amennyi a létszám szinten tartásához szükséges. Ez azonban a társadalom demográfiai feladatának az első, a kisebbik fele. Ennek technikai feltétele a fogamzásgátlás megoldása, de csak az első, és nem a fontosabb. Erre erőszak alkalmazása nélkül is csak a puritán társadalmak lehetnek képesek, de azok is csak akkor, ha már képzettek és gazdagok. Ha nem, akkor csak kemény politikai diktatúrával lehet azt megvalósítani. Ez is azt bizonyítja, hogy a felzárkózó társadalmak számára a politikai diktatúra az eredményhez vezető út.
Öregkori ellátás.
A túlnépesedés megállítása ugyan a gyors társadalmi fejlődés elsődleges feltétele, de ennél is fontosabb, a következő generáció minőségének javítása. Ez csak ott lehet eredményes, ahol a gyermeknevelés nemcsak a szülők, de a társadalomnak is elsődleges feladata. A társadalom számára azonban nem elég a születések számának a korlátozása, hanem még fontosabb a felnevelésük minőségének optimalizálása. Ezt csak azzal lehet megoldani, ha az öregkori ellátás nagysága a gyermeknevelés minősége alapján történik.

A világon általános gyermeknevelési támogatás teljesen hibás, mert nem a felnevelés minőségét, hanem a felnevelt gyermekek számának növelését támogatja. Ez csak ott nem ellentétes a társadalom érekével, ahol a lakosság létszámának szinten tartása még a bölcsen szelektált bevándorlással sem biztosítható. Ettől a nagyon kivételes helyzettől eltekintve, nem a születések száma, hanem a felnevelés minősége az elsődleges érdek.
A jövedelemarányos nyugdíjalapképzés legfeljebb a szűk, rövidlátó költségvetési egyensúly szempontját szolgálhatja, vagyis adózási forma. Ami ráadásul mesterséges értékpapír keresletet teremt, ezzel a tőkebefektetők érdekének felel meg. Még senki sem mutatott rá arra, hogy a nyugdíjalapok tulajdonképpen a tőzsdei árakat emelő keresletet teremtenek.
A társadalmi érdeket azonban csak az olyan öregkori ellátás szolgálná, amelyik a szülőket nem a több, hanem a jobban felnevelt gyerekek vállalására ösztönzi. Az egyetlen sikeresen felnevelt gyermek is nagy társadalmi érdek, viszont akikből nem válik keresett munkaerő, a társadalom számára teher, annál nagyobb minél többen vannak.
(Ide kívánkozik az anyag, amit a kínai gyermekvállalási szabályozásról írtam.)

A jelenkori társadalom oktatási rendszere.

Az osztálytársadalmakban csak két foglalkoztatási területen volt szűk a minőségi kínálat. A művészetekben és a hívatásos sportban, azaz a cirkuszban. Minden más területen több és jobb volt a munkaerő kínálata annál, amekkora a társadalomnak igénye volt. Ezért csak ezen a két területen volt jellemző a képességhez igazodó képzés. Erre a két szakmára csak azokat tanították, akinek arra veleszületett képességük volt. Csak ebben a két szakmában volt a teljesítményhez igazodó anyagi és erkölcsi elismerés. Csak az a két szakma volt, ahol a legjobban nagyon jól kerestek, a szakma nagy többsége azonban még a fizikai munkát végzők keresetét sem érte el. Ez ugyan éppen a legnagyobbak esetében azért nem mindig volt jellemző, mert a vevők, a piac még nem értette meg a zseniket, akik a koruk előtt jártak. A művészetekben utólag azonban kiderült, az utókor ugyanis előbb-utóbb utolértre a korukat megelőzőket. Elég a műkereskedelmi árakat megnézni, a múlt zsenijeinek a műveinek ára a jelenkori átlagnak a milliószorosát is meghaladja. A művészetet választottak többségének a jövedelme azonban a szakmunkások jövedelmét sem éri el.
Ez jellemző a sportolókra is, de az esetükben a teljesítmény megbízhatóbban mérhető. A jelenkor kommunikációs eredményeinek köszönhetően, a sportok legjobbjai világhírű személyek, és a legjobbak mesés jövedelmet élveznek. Ezzel szemben a sportot űzők nagy többsége nem keres, inkább fizet érte.
A tudományos és technikai forradalom azonban egyre több szakmában a zseniket éppen úgy megfizeti, mint a művészetekben és a sportokban, ugyanakkor a tehetségtelen diplomások jelentős hányada még szakmunkás keresethez sem jut.
Ezért minden szakmára való felkészítésnek, képzésnek igazodni kell ahhoz, ami a művészek és a sportolók esetében korábban is jellemző volt.
Mindenkit arra kell képezni, amire jók az adottságai. Minél tehetségesebbek annál jobb tanárokra kell a képzésüket bízni. Vagyis az oktatóikat is a tanítványok képességéhez kell igazítani. A sportok és a művészetek zseniális tanulót a zseniális tanárok képesek kibontakoztatni. Ennek megfelelően, a zseniket képző tanárokat a zsenikéhez hasonló jövedelemben kell részesíteni.
A világ legjobb labdarúgó csapatához olyan vezető edzőt kell szerződtetni, akit a játékosok jövedelméhez igazodó szintű jövedelmet élvez.
Világ legtehetségesebb teniszezőivel való foglalkozásra a korábbi világbajnokok, vagy a korábbi világbajnokokat kinevelők lehetnek alkalmasak. Ezeket is ennek megfelelően kell megfizetni.
Nemcsak Magyarország, de minden kevésbé fejlett ország is képes világszínvonalon képezni a sportolókat. A művészeket már nem annyira, de még azokat is jobban. Az oktatási rendszerük azonban éppen a legfontosabb szakterületeken, az alap- és középszinten messze lemarad. Az alsó szinten szinte nincs képességfeltárás, de még a többséget középszinten is képességüktől függetlenül, vegyes képességű tanulócsoportokban oktatják. Kivételt néhány elit középiskola jelent, de még azok között is ritka, ami az azonos képességeket azonos szinten oktatja.
Szinte figyelmet sem kap a távol-keleti országok nagyon sikeres oktatási rendszere, amelyikek folyamatosan minél homogénebb képességű tanulócsoportokat képeznek. Szingapúrban például az érettségit a városállam legjobbjai szakmákként egyetlen osztályban érik el. Ezek diákjait az állam külföldön tanítatja tovább, és a világ legjobb egyetemei versengnek ezekért.
Magyarországon is ezt a módszert kellene alkalmazni. A fővárosban és a megyékben minden szakterület tehetségeit egyetlen osztályba kellene gyűjteni.
De nemcsak a legtehetségesebbeket, hanem minden osztályt folyamosan kellene homogén képességűvé alakítani. A leggyengébbeket is. Mert csak azonos képességű tanulócsoportok számára lehet hozzájuk igazított módszerrel oktatni.

A közművek ne legyenek nyereségorientált vállalatok.

A tőkés közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a nyereségorientált közművek nem a közt, a társadalmi érdeket szolgálják, hanem a saját nyereségüket maximalizálják. Ez azonban nemcsak nem azonos a társadalom érdekével, hanem ellentétes azzal.
Ezzel a problémával harminc éve az Egyesült Államokban, Vermontban találkoztam. Ott már akkor az árammérőkön mindig jelen volt a fogyasztás akkor éppen érvényes ára. Tehát nem éjjeli áram volt, hanem jelezte az árammérő az akkor éppen érvényes árat. Ezt a fogyasztók figyelemmel kísérték, és bizonyos fogyasztásukat akkor kapcsolták be, amikor olcsóbb volt.
Ezzel azonban a szolgáltató nyereségérdeke sérült, hiszen az a maximális árbevételben volt érdekelt. A zseniális megoldás mégis lassan terjedt, mert a szolgáltatók nem voltak érdekeltek az olcsóbb tarifában. Mára azonban általánossá vált azzal, hogy külön vállaltok alakultak arra, hogy ők bizonyos havi összegért vállalják az energiafogyasztásuk árának mérséklését. Vagyis a fogyasztó és a szoláltató közé a kereskedő ékelődött. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A fogyasztói csúcsok jelentősen csökkentek. Ezzel a csúcsra járató, drágán termelő erőművek létesítési igénye lecsökkent.
Nálunk ilyen fogyasztói szerződések csak a nagy fogyasztókkal kötnek.
Gyermekkori mániám az alföldi homokok öntözése is olcsón megoldható lenne azzal, ha a vizet az önözendő területnél magasabb tárolókban pumpálnák nemcsak éjjeli, de nappal is a hálózatból nem fogyasztott árammal. Ez a mai technikával könnyen megoldható olyan módon, hogy a szivattyúkat nem a fogyasztó, hanem az áramszolgáltató kapcsolja be és ki.
Összefoglalás.
Minél fejlettebb a társadalom, abban annál nagyobb hányadát jelentik a szolgáltatások. Ebben a már jelenleg is óriási szektorban a profitérdekeltség ugyan nem egyeztethető össze a társadalmi érdekkel, ezért nem szabad a nyereségorientált vállalkozásokra bízni. Ugyanakkor a hatékonyságuk sokkal fontosabb annál, hogy annak méréséről lemondjunk. A gyermeknevelés, az oktatás, az öregkori ellátás, sokkal fontosabb ágazatok annál, hogy az eredményességük méréséről lemondhatunk. A működésük hatékonyságának mérése alapvető társadalmi feladat.

Ezzel szemben a valóság, hogy a szolgáltatások többségének a hatékonyságát nem mérjük, közigazgatási feladatnak tekintjük, a közműveket pedig nyereségorientált vállaltok formájában működtetjük.

Mire költ sokat az Egyesült Államok?

Kopátsy Sándor                 PG                 2015 03 16

Mire költ sokat az Egyesült Államok?

A válasz egyszerű. A hadseregre és az egészségügyre.
Ami a hadseregre költött erőforrásokat illeti.
Ezért Európa csak hálás lehet. A két világháború azért dőlhetett el a demokráciák javára, mert az Egyesült Államok a demokráciák mögé, majd mellé állt. Az első világháborúban ennek ugyan nem volt fontos szerepe, mert ennek hatására csak a háború előtti világpolitikai viszonyok stabilizálódtak a gyarmattartók javára. Ezzel a már akkor idejét múlt társadalmi viszonyok szilárdultak meg. A tőkés osztálytársadalmak működésének hatásfoka azonban csökkent.
A gazdasági világvállság azonban éppen a legegészségesebb tőkés országban volt a leglátványosabb. Ennek ellenére a kilábolás is szinte csak ott indult meg a helyes úton. A New Deal volt az első sikeres útkeresés a tőkés társadalom békés átalakulására. Ott ismerték fel, hogy a foglalkoztatás a megoldás felé vezető első lépés. Az is helyesnek bizonyult, hogy a foglalkoztatást nem a piaci, a vállalkozási szektorban, hanem az infrastruktúra fejlesztésében oldották meg. Helyesen ismerték fel, hogy a viszonylag ritkán lakott országban a közúti hálózat korszerűsítése a legfontosabb feladat.
Nyomát ugyan nem találtam, de tudom, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan belső munkamegosztást, olyan belföldi szállítási rendszert kíván, ami a leginkább alkalmas az alvállalkozókkal történő együttműködésre. Amíg az ipari forradalom a vasútállomások közötti szállítást oldotta meg, a tudományos és technikai forradalom közúri szállítás a gyártótól a felhasználóig történő szállítást követeli meg.
Az Egyesült Államokban az autópályák hálózatának kiépítése során a katonai szempontok fel sem merültek. A náci Németország az autópálya hálózatát ugyan elsősorban a hadsereg igényének kielégítésére szánta, de a háború utáni felemelkedését az országon belül kiépült autóhálózatnak köszönheti.
A fejlett közúti szállítási hálózat kiépítése a Szovjetunió számára lett volna a legfontosabb. Ezt azért nem ismerték fel, mert a bolsevik gazdaságpolitika még a vasútra, és a komplex kombinátokra épült, nem a nagyon fejlett belföldi munkamegosztásra.
Az ipari forradalom olyan technikai alapra épült, amiben minimális a munkamegosztása, a komplex nagy gyárak lehetőleg minden munkát maguk végeznek. Ezt még a 20. század első felének autógyárai is jól jellemezték. A kohászattól a kárpitozásig minden a gyár területén történt. Ezzel szemben a jelenlegi autógyárak több tízezer beszállítóval dolgoznak, a gyárban szinte csak az új típusok fejlesztése és a kívülről megrendelt elemek összeszerelése történik. A piacra kerülő gépkocsik összeszerelése 12-18 óra munkát igényel. A termelés hatékonysága az új gyártmányok minőségétől, és a sok ezer beszállító munkájától függ. A beszállított elemek nagy többsége órákon belül beépítésre kerül. Ez a gyártási mód csak a fejlett közúti szállítás mellett lehet hatékony.
Ezt jól jellemzi a tény, hogy a leghatékonyabb autógyárak nem ott működnek, ahol a legdrágább a munkaerő. A termelés hatékonysága szempontjából a környezet fejletsége az elsődleges. A gépkocsiba fektetett költség kilenctizede a besszállítóknál és a besszállításnál jelentkezik.
A jelenlegi tudományos és technikai bázist a 15-25 milliós térségek jelentik, ahol szinte minden megtalálható a tudományos és gazdasági igények szempontjából. Ezeken belül kell létrehozni a teljes infrastrukturális hálózatot. Számomra ennek a tipikus európai példája volt a Ruhr-vidék. Egy ilyen egységek kialakítása folyik Kínában. Ahol a lakosság, mindenekelőtt a munkaerő mozgatását kötött pályákon, az áruk mozgatását pedig közúton kívánják megvalósítani.
Még a tervhivatali éveim alatt ilyen térségnek tekintettem a Bruno – Bécs – Pozsony – Budapest térséget. Ez lehetne Közép-Európa szíve. A magyarság ezer éves vágyának, a nyugat-európai társadalommá válásnak sokkal fontosabb feltétele a csehekkel és osztrákokkal való kulturális és gazdasági kapcsolatunk, mint a Kárpát-Medencében élő etnikumokkal.
Az Egyesült Államok második világháborús szerepe sokkal pozitívebb volt. Roosevelt a második világháborúban örült, hogy a gyarmatbirodalmakat hogyan leckézteti meg a náci Németország és a császári Japán. Szerencsére, ezt egyik ország vezetése sem értette meg. A két diktatúrának nem az Egyesült Államok volt az ellenfele, hanem a gyarmattartók. Roosevelt háborús céljának tekintette a gyarmatok felszabadítását. Ebben közelebb állt Sztálinhoz, mint Churchillhez.
Az Egyesült Államok világpolitikai koncepciója a háború végén, a Jaltai Egyezményben teljesedett ki. A nyugati történészek ebben az egyezményben Roosevelt hibájának tartják, hogy Churchill elvárásaival szemben Sztálinnak kedvezett. Ezzel engedte meg a Szovjetuniónak, hogy az imperializmus és az erejét meghaladó fegyverkezés zsákutcájában sétáljon bele. Még egyetlen történész sem vetette fel a gondolatot:
Hogyan alakulnak a világpolitikai események, ha a Szovjetunió nem kapja meg a balti országokat és Lengyelország keleti felét, valamint a közép-európai és a balkáni államok feletti felügyeletet, közte Németország keleti harmadát?
Európa országai nem tekintik létüket fenyegető imperialistának a Szovjetuniót, a baloldali pártjaik pedig ügyük védelmezőjét láthatják benne.
A Szovjetunió nem érezheti magát szuperhatalomnak. Aligha foghat egy az erejét meghaladó fegyverkezési versenybe.
Németország és Japán nem menekül az Egyesült Államok védelme alá, és nem válik a háborús ellenfelei hűséges szövetségesévé. Fel sem merülhet egy NATO létrejötte.
A hidegháború nélkül nincs fegyverkezési verseny, tehát nem robban össze a Szovjetunió.
Vagyis egészen más úton zajlik a világ, és különösen azon belül a Nyugat története.
Az Egyesült Államok nagy szolgálatot tett a társadalmi fejlődésnek azzal, hogy a demokráciákat közös táborba szervezete, a Szovjetuniót pedig önpusztító fegyverkezési versenybe csábította.
Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami felmérte volna, hogy a tudományos és technikai forradalom vívmányaira épült társadalmak számára mekkora költséget kell fegyverkezésre fordítani. Minden bizonnyal a jövedelem sokkal kisebb hányadát, mint az osztálytársadalmak hatezer éves történelme során. Az utóbbiak békeidőben is a nemzeti jövedelmük tizedénél többet költöttek fegyverkezésre. Ha ennek a költségét úgy számoljuk, hogy a kötelező katonai szolgálat ideje is költségráfordítás, még a tized is kevésnek tűnik. A háborúk által okozott károk, járványok ezen az arányon felül jelentkeznek.
Az OECD országok a második világháború óta, a hidegháborúban is csupán a nemzeti jövedelmük 2-3 százalékát fordították fegyverkezésre. Az Egyesült Államok ennek közel háromszorosát. A fejlett országok közül viszonylag sokat csak Izrael és Dél-Korea költött. Kína jövedelméhez viszonyítva annyit, mint az Egyesült Államok. A Szovjetunió azonban a jövedelméhez viszonyítva 25-30 százalékot. Ezért hangsúlyozom, hogy a Szovjetunió ma is áll, ha a jövedelméhez viszonyítva csak annyit fegyverkezik, mint a nyugat-európai demokráciák, vagy annyit, mint az Egyesült Államok.
Ha a gazdaságát olyan mértékben piacosítja, mint 1990 óta Kína teszi, a Nyugatnál gyorsabban fejlődhetett volna, vagyis közelebb állna a fejlettek színvonalához. Ezt az állítást bizonyítja Dél-Korea és Tajvan, ez a két ország a katonai diktatúra ideje alatt is gyorsabban növekedett, mint a fejlett Nyugat-Európa. Vagyis a felzárkózáshoz a politikai demokrácia egyáltalán nem követelmény, sőt felzárkózni csak a politikai diktatúráknak sikerült, de ezek közül csak azoknak, amelyek a gazdaságot piacosítva működtették.
Az Egyesült Államok a hidegháború alatt a nemzeti jövedelméből az indokoltnál mintegy 3-4 százalékával többet költött fegyverkezésre. Ennek volt köszönhető a Szovjetunió összeomlása.
Ami az egészségügyi kiadások nagyságát illeti.
Az előzőkben azt láthattuk, hogy a jelenkori fejlett társadalmak katonai kiadási az osztálytársadalmakra jellemzőnek a tört észére csökkentek. Ennek ellenére is az indokoltnál sokkal nagyobbak az indokoltnál. A történelmünk során a fejlettek soha nem voltak akkora fölényben, mint jelenleg. Ezzel szemben sokszorosára nőttek az egészségügyre, az oktatásra, az öregek ellátására, a gyereknevelés támogatására fordított kiadások. Ma ezek jelentik a költségvetési kiadások nagy többségét, ezek aránya egyre növekszik.

Az Egyesült Államok egészségügyi kiadása aránylag nagyon magas. 1980-ban még Németországgal azonos szinten, 9 százalékon volt. Az OECD országoké pedig a 7 százalék alatt. ezzel szemben az óta az Egyesült Államoké minden fejlett országénál sokkal gyorsabban emelkedett 17 százalékra. E közben a fejlettek kiadása 9-11 százalékra nőtt. Ez a nagy különbség azonban nem eredményezett jobb egészségügyi állapotot. A legtöbb fejlett ország egészségügyi mutatója jobb, mint az Egyesült Államoké. Egyértelműen kiderült, hogy az egészségügy piacosítása értelmetlen, mert a piacosított egészségügy drága, és rosszabb hatékonyságú.

2015. március 16., hétfő

1848. március 15.

Kopátsy Sándor               PH                   2015 03 14

1848. március 15.

167 éve nemzeti ünnepünk ez a nap. Ez sem volt elég arra, hogy a helyére tegyük. Senki sem merte vállalni, hogy ez a nap a történelmi helyzetünk félreértésének szimbóluma. Abban a hitben éltek a pesti magyar fiatalok, hogy csak a magyaroké a Kárpát Medence, itt minden jogunk megvan arra, hogy saját kedvünkre berendezkedjünk. Ez akkor az ébredő nemzeti öntudat irreális álma volt. Előbb ébredtünk, mint az ország nem magyar lakói. A Kárpát Medence egészét uralni akaró magyarság vágya robbant a budapesti magyar fiatalok szívében.
Amennyire természetes volt a korban ébredő nacionalizmus számára a nemzeti függetlenség minden mást megelőző rangja, annyira naivitás volt ezt az országban élő etnikumoknak alaptalannak tekinteni.
Az ország magyar etnikuma számára érthető, ha nem is vitathatatlan volt a Habsburg Osztrák Birodalomtól való függetlenség. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik számára ezer éve a nyugatosodásunk volt az elsődleges társadalmi cél. Annak érdekében ma is pozitívnek minősítem az osztrákokkal és a csehekkel közös birodalmat. Már az államalapítás idején jobb megoldásnak tartottam volna, a koronát nem a pápától, hanem a német-római császártól kérni, ahogyan tették ezt a csehek. Ők ennek a döntésüknek köszönhették, hogy kulturálisan germánok, vagyis nálunk mindig inkább nyugat-európaiak lehettek, hogy a társadalmi fejlődésben előttünk járhattak, és járnak ma is.
A Habsburg Császárság tagságával járó előnyöket történészeink utólag sem említik. Ahogyan a jelenünket, a múltunkat is abban az értékrendben látjuk, hogy az állam szuverenitása minden társadalmi érdeket megelőz. Ez egy nemzeti állam esetében még megengedhető, de mi, Trianon előtt soha nem voltunk nemzeti állam. Ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának a nagyobb felét soha nem tettük ki. Még akkor sem, amikor mi számoltunk. Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki az ország érdekét nem a magyar etnikum érdekével tette egyenlővé.
A márciusi fiatalok 12 pontja között semmi sem szerepelt, ami a kisebbségek érdekét érintette volna. Sőt a 12. Pont kimondja az Erdélyi Fejedelemséggel való uniót is, ami még a sok évszázados államalkotó joggal rendelkező szászok megkérdezését is figyelmen kívül hagyja. Horvátország megkérdezését sem említi, holott az jogi tekintetben csak a közös király jogán része az országnak. A közvélemény is tudhatta, hogy önállósulási törekvésüket Bécs is támogatja.
A márciusi 12 pont legfeljebb egy nemzeti állam kívánságlistája lehet, nem egy soknemzetiségű államé. Számomra 1848. március 15. világos bizonyítéka annak, hogy a magyarság semmit nem értett meg abból, hogy a 19. század gyorsan terjedő követelménye a nemzeti államok megalakulása. A soknemzetiségű Magyarországnak csak akkor maradhatott esélye az egész Kárpát Medencét birtokló országra, ha azon belül Horvátország, Erdély és a Felvidék önkormányzatként működhet.
Azt, hogy ezt Bécs világosan látta, nagyon hamar igazolódott, amikor Horvátország önálló örökös tartománnyá válását támogatta. Azt máig nem értjük meg, hogy Jellasics ugyanazt akarta Horvátország számára, amit Kossuth Magyarországnak, nagyobb nemzeti önállóságot.
Az, hogy a császári udvar felismerte a nagyobb nemzeti etnikumok önállósága a Monarchia fennmaradásának egyetlen feltétele, közismert volt. Alig egy évvel később, 1849 áprilisában, Olmützben, pedig bebizonyosodott. Ferenc József a tizenéves fiatal császár számára, a Bécsi Forradalom elől oda menekült Kancellária, egy modernizált Habsburg Monarchia alkotmányát dolgozta ki, amit a császár ott alá is írt. Ez a reform döntően a Magyar Királyságot érintette.
Az új alkotmányban fenntartották az Erdélyi Fejedelemséget, tehát megtagadták a 12. márciusi pontot. Ők világosan látták, hogy az etnikailag még az ország egészénél is etnikailag tagoltabb Erdély csak az ott élő három legnagyobb etnikumnak, a magyarnak, a germánnak és a románnak közös állama lehet. Erdély elvesztéséért felelős elsősorban az unió kimondása volt
Kimondták Horvátország önállóságát. Tehát teljesítették Jellasics követelését. Ez nyílt szembenállást jelentett a Szabadságharc eredeti céljával.
Temesvár székhellyel Szerb Vajdaságot hoztak létre. Ennek a döntésnek nem voltak történelmi előzménye.
Ha valamit súlyos bűn volt elhallgatni az ország, elsősorban a magyar közvélemény előtt, akkor az Olmützi Alkotmány az. Ez ugyanis közismert volt mind Erdélyben, mind Horvátországban, mind a tervezett Szerb vajdaságban. Mi azzal bolondítjuk máig is a magyar közvéleményt, hogy az ország trianoni felosztásával 1914-ben sem kellett számítani. Pedig ez csak a magyar közvéleményt érhette váratlanul.
Trianon óta tény, hogy annak megelőzését csak az Olmützi Alkotmány végrehajtása jelenthette volna. Minden ennél nagyobb revízió ugyanis irreális volt. Ez azonban azt jelentette volna, hogy Magyarország magyar lakosságának szinte egésze a saját országában maradhat. Amennyiben az Erdélyi Fejedelemséget a magyarok, a germánok és az ott élő románok közös országának tekintjük, az önálló Erdélyi Fejedelemségben a magyarság államalkotó nép marad. Horvátországban és a Szerb Vajdaságban viszont kevés magyar élt.
Azt, hogy a szlovák többségű Felvidéket Magyarország részének tekintette az Olmützi Alkotmány, azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar még a Szabadságharc alatt is jobban bízott a magyarokban, mint a csehekben.
Megmagyarázhatatlan politikai és történészi bűnnek tartom, hogy a Trianon feletti közel száz éve tartó kesergésünk során fel sem vetette a hatalom, és az azt szolgáló történész szakma, hogy mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmány életbe lép.
Azt is elhallgatjuk, hogy az Olmützi Alkotmány ismeretében kereste meg a kor három legnagyobb magyarja, Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József a császári hadak parancsnokát, Widischgaetz herceget, hogy a vesztésre álló Szabadságharc befejezéséről tárgyaljanak.

Tudom, hogy nem sok értelme van az olyan felvetésnek: Mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmányt végrehajtják. Arról mégsem lehet vita, hogy sokkal könnyebb helyzetben lehettünk volna Trianonban, és még inkább a két háború között, ha megelégszünk olyan revízióval, ami az Olmützi alkotmányban rögzített állapot helyreállítását jelentette volna.

Minden, ami Kínában történik, fontos

Kopátsy Sándor                PG                    2015 03 10

Minden, ami Kínában történik, fontos

Kínában él az emberiség közel ötöde, és ott sokkal gyorsabbak a változások, mint bárhol a világon. Fajunk történetében még nem fordult elő sem az, hogy az emberiség ilyen nagy hányada változik, de az sem, hogy a változás ilyen fergetegesen gyors.
A tudományos és technikai forradalom nemcsak a sebességében az első, de abban is, hogy az elért eredményekben a lakosság egésze részesül. Ez annak köszönhető, hogy a tudomány és a technika először támaszt a munkaerő egészével szemben kielégíthetetlen minőségi igényt, és a fogamzásgátlás megoldásának köszönhetően a fejlett és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás. A jelenkori fejlett társadalmak felépítményének elsődleges feladatává vált a munkaerő minőségének javítása.
Fajunk életében először jött létre olyan társadalmi alépítmény, ami a társadalom egészétől minőségi javulást kíván. Ezt megelőzően minden technikai forradalom ugyan jelentős hatékonysági fejlődést hozott, de ehhez a korábbinál is alacsonyabb igényt támasztott a munkaerő többségével szemben. Az elmúlt mintegy hatezer évben a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény.
A jelenlegi társadalmak három csoportra oszthatók.
Az emberiség felső ötöde elérte azt a szintet, amin spontán leáll a túlnépesedési nyomás, tehát demokratikus felépítménye is lehetővé teszi a gyorsa fejlődést, a munkaereje minőségének a javítását és a szükséges felhalmozást. Ebbe az ötödbe tartoznak bele a Nyugat puritán társadalmai, Európában az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint a Távol-Keleten Japán és a kis tigrisek, azaz a konfuciánusok.
Az emberiség második ötöde a konfuciánus, azaz puritán, de még elmaradt szintről induló hatalmas Kína. Ez elmaradottsága és nagysága okán nem járhatta az első ötöd útját, mert szegény és iskolázatlan volt, és a lakossága gyorsan szaporodott. Mentségére szolgált, hogy a marxista diktatúrájának élcsapata nem vallási, hanem mandarini alapon, azaz képessége szerint szelektálódott. Ez az élcsapat tudatosan felismerte, hogy a felzárkózásának két akadálya volt. Egyrészt a gazdasága nem a piaci jelzésekre reagált, másrészt gyorsan szaporodott. E két feltétel akadályozta meg a konfuciánus kultúrája által felkínált felzárkózását.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a piacosítás és a gyermekvállalás korlátozása csak akkor nem okoz anarchiát, ha a politikai diktatúra fennmarad.
A piac által működtetett gazdaság csak ott nem okoz gazdasági anarchiát, ahol erős a puritán polgárság, magas az életszínvonal és az iskolázottság. A gyors népszaporulat is csak nagyon kemény politikai diktatúrában állítható meg. Az utóbbiból következik, hogy Kínán kívül csak két, hozzá képest kisebb ország, Vietnám és Észak-Korea, ahol a puritán kultúrájú lakosság elviseli a politikai diktatúrát.
Kína ugyan megmutatja az emberiség elmaradtabb társadalmakban megvalósítani a sikeres felzárkózást, de ezek között nincs puritán kultúrájú nép. Ezek pedig eleve képtelenek a hatékony felépítmény működtetésére.
Európa három kultúrája közül kettő azért marad le annak ellenére, hogy a kis Európa történelmének szerves részei, mert a lakosságuk nem képes puritán módon viselkedni.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a puritán Nyugathoz képest mind a nagycsaládos kelet-európai, mind a mediterrán latin népek nem képesek lépést tartani.
Az első ezredforduló agrártechnikai forradalma során egyértelművé vált, hogy kiscsaládos nyugat-európai társadalommal a nagycsaládos kelet-európai társadalmak képtelenek lépést tartani, a kereszténységük is kettévált. Attól kezdve Európa nyugati felének szellemi mozgalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom képtelen volt behatolni a kelet-európai ortodoxiába.
Ahogyan a 16. században Európa északnyugati része a mediterrán fölé emelkedett, a nyugati kereszténység is kettészakadt. A kereszténység reformjai a latin népek között nem verhettek gyökeret.
A 20. század vallása a marxizmus is háromarcú lett. A protestáns, puritán népek marxizmusa, a szociáldemokrácia a békés társadalmi átalakulás híve lett. A latin népek marxizmusa, az eurokommunizmus ennél radikálisabb, de nem erőszakos utat választott. A kelet-európai népek marxizmusa, a bolsevik rendszer pedig az erőszakos hatalomgyakorlást választotta.
Európa három kultúrája tehát ezer éve három úton, három eltérő sebességgel haladt. A köztük lévő távolság egyre nőtt. A Szovjetunió, mint katonai szuperhatalom nem azért esett szét, mert bolsevik marxista úton járt, hanem azért mert a kelet-európai kultúra eleve alkalmatlan az élre kerülésre. Már negyedszázad telt el a bolsevik Szovjetunió szétesése óta, a részei az óta még gyengébben szerepelnek, mint amikor a bolsevik birodalom részei voltak. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogyan alakulhatott volna a Szovjetunió sorsa, ha nem fegyverkezik erején felül és olyan magasak az olajárak, mint az elmúlt 25 évben.
A Szovjetunió a nemzeti erőforrásainak mintegy harmadát a fegyverkezés emésztette fel. Az utódállamokénak a tizedét sem. Azok az államok élnek viszonylag jól, amelyikek olajban gazdagok. Ezek jóléte azonban a jelenlegi olajárak mellett megszűnik. Ha az utódállamok jelenlegi állapotát a Szovjetunióéval úgy vetnénk össze, hogy csak a jelenlegi mértékben fegyverkezik, kiderülne, hogy önállóan még úgy sem boldogulnak, mint ahogyan a bolsevik rendszerben. Kivétel ez alól a három balti állam, amelyikek nem a kelet-európai ortodox kultúrához tartoztak.
Hasonló következményre jutánk a két ortodox keresztény csatlós állam, Románia és Bulgária esetében is. Ezek ugyan nemcsak a szovjet megszállás alól szabadultak fel, hanem az EU tagjai is lettek. A jövőjük ettől nem lett ígéretesebb, sőt reménytelenebb.
A Balkánon a kommunista Jugoszlávia helyzete jobb volt, mint az ortodox keresztény népeké.
A kelet-európai kultúrához tartozó népek sorsa nem azért mostoha, mert bolsevik rendszer alatt éltek, hanem azért, mert a kultúrájuk eleve alkalmatlan a puritán Nyugattal való lépéstartásra. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a kelet-európai és a közép-Ázsiai népek eleve alkalmatlanok a puritánokkal való lépéstartásra.
A volt csatlós államok közül csak a puritán kelet-németek és a csehek, a skandináv észtek, és az alpi szlovének boldogulnak jobban, mint a bolsevik uralom alatt. De ezek elve a puritán kultúrához tartozók voltak.
Az az általános nyugati vélemény is hibás, hogy a marxista rendszer megbukott. Ez igaz, hogy Európa keleti felén megbukott, mintegy 300 millió kelet-európai és közép-ázsiai nép marxizmusa megbukott, de éppen ezzel egy időben, Kínában példátlan sikert aratott. Sokkal inkább lehetne 1990-t a marxizmus diadalának tekinteni.
1990-ben ugyan megbukott Európa keleti felében, ahol minden társadalmi rendszer versenyképtelen, de ugyanakkor győzött a Távol-Keleten, ahol a tőkés társadalom is csodákra képes. Ekkor lépet a kínai marxista diktatúra olyan útra, ami a világtörténelemben példátlan sikert hozott. Kínában az utóbbi negyedszázad során az egy laksora jutó jövedelem, a várható élettartam és a vagyon háromszor gyorsabban nőtt, mint a négy tengerentúli protestáns országban, és ötször gyorsabban, mint Európa nyugati felén.
Ezt a tényt Nyugaton a politika és a társadalomtudomány úgy kezeli, hogy hangosan trombitálja: Kína növekedése lassul, már csak évi 7 százalékkal nő az egy lakosra jutó jövedelem. Azt nem teszik hozzá, hogy az EU országok növekedése ennek a hetede. Vagyis, Kína növekedése ugyan lassul, de viszonylag egyre gyorsabb lett. 1990 előtt a marxista Kína egy lakosra vetített jövedelme harmad, a vagyona épedig még lassabban nőtt. Még a puritán nyugattal sem volt versenyképes, azénál háromszor gyorsabban növekszik.
A Nyugat azzal vezeti félre magát, hogy a marxizmus haláláról zengedezik akkor, amikor először vált egyértelművé a fölénye. A társadalmi rendszerek, azaz felépítmények versenyét csak a hasonló kultúrák esetében lehet összemérni.
A távol-keleti konfuciánus kultúrák mindegyike bebizonyította, hogy versenyképes a puritán Nyugattal. Japán már a második világháborúban megmutatta, hogy hova emelkedett a nyugat-európai gyarmattartókhoz képest. Ezt az eredményt a nagyon kemény katonai vezetés, azaz politikai diktatúra alatt ért el. A következő sikert a kis tigrisek hozták. Ezek mindegyike nagyon nem liberális diktatúráknak köszönhette példátlanul gyors felemelkedését. Aztán csak a fejlettség bizonyos szintjét elérve lazult a diktatúra. Ezek az országok a hidegháborúnak köszönhetően voltak nyitottak a fejlett Nyugat piacainak. Ha nincs hidegháború, a kelet-ázsiai országok felzárkózása nem lett volna ilyen sikeres. A fejlett tőkés demokráciáknak a Távol-Keleten szükségük volt a szövetségesekre. Ugyanakkor a közel tízszer népesebb Kína a hidegháborúban nem számíthatott a nyugati piacokra.
Kína számára a tőkés világpiacra való betörés lehetősége csak a Szovjetunó összeomlása után nyílt meg. A jövő történelemtudománya 1990-et, mint a marxizmus győzelmét fogja emlegetni. Ennek az volt a feltétele, hogy a marxizmus ne ott próbálkozzon, ahol reménytelen.
Marx még azt hitte, hogy a tőkés osztálytársadalmon először a Nyugat fejlett társadalmai fognak túllépni. Annyira azonban maga sem volt következetes marxista, hogy ahol megértek, azaz létrejöttek a társadalmi előrelépés alépítményi feltételei, ott az erőszakra nem lesz szükség. A dolgozók társadalma csak ott jöhet létre, lehet stabil, ahol már nem sok, és nem elég jó a rendelkezésre álló munkaerő. Ahol az létrejön, nincs szükség erőszakra. Arra azonban, hogy leálljon a túlnépesedés, és hiánnyá váljon a jó minőségű munkaerő, Marx után még jó száz évet várni kellett. Azt ugyanis ő sem ismerte fel, hogy a korának a technikai színvonala még nem támasztott a munkaerő nagy többségével szemben magas minőségi igényt. A 19. század második felében még mindig az olcsóbb munkaerő volt a piac igénye, amiből sokkal több volt, mint amennyire szükség volt. Azt Marx sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkés tulajdonora, hanem a munkaerő túlkínálatára épült. Ha ezt tudomásul veszi, rádöbben, hogy a tőkés osztálytársadalmon való túllépésnek két előfeltétele van.
1.  A túlnépesedés megállítása.
2.  A munkaerő minőségével szemben támasztott igény.

A túlnépesedés leállása.

Ez csak a fejlettség bizonyos szintjén oldódik meg.
A tudomány oldja meg a fogamzásmentes szexuális életet.
Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki megmondta volna, hogy a születések jelentős hányada nem a szülők gyermekvállalási akaratán múlik. Ezért az sincs tudatosítva, mitől függ a szülők gyermekvállalási szándéka. Az ember szexuális ösztöne ugyanis sokkal több fogamzást eredményez, mint amennyi születés a társadalom igénye. Csak a fogamzásmentes szexuális élet lehetősége esetén nem születik sokkal több gyermek, mint amennyit a szülők akarnak. Mivel az ember szexuális ösztöne annál több szülést eredményez, minél nagyobb a fogamzásképes évek száma. Ezért, amíg nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet, a várható életkor növekedésével hatványozottan nő a születések száma, és a népszaporulat sebessége.
A 20. század egyértelműen megmutatta, hogy az élvonalhoz csak olyan országok képesek felzárkózni, amelyek két alapkövetelmények megfelelnek. Egyrészt a lakosság életvitelét a puritán etika jellemezze, másrészt ne növekedjen a lakossága. Ennek a két követelménynek a spontán társadalmi fejlődés alapján, spontán csak a már fejlett puritán társadalmak feleltek meg. Nyugaton ezek az országok demokratikus politikai felépítménnyel teremtették meg a tudományos és technikai forradalomnak megfelelő felépítményt. A puritán Kína pedig azzal vált a felzárkózásra alkalmassá, hogy erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ez esetben a politikai felépítmény eleve diktatúra volt és az is maradt. Egy szegény társadalomban ugyanis csak a politikai diktatúra képes a gyermekvállalást a kívánt szintre csökkenteni. Teljesen hibás elvárás a még szegény, és alacsonyan iskolázott társadalomban a demokráciával kísérletezni. Elmaradt országban demokratikus eszközökkel nem lehet a gyermekvállalást korlátozni, és a magas foglalkoztatást biztosítani.
Ezt bizonyítják a távol-keleti kis tigrisek csodával felérő eredményei.
Dél-Korea a háború után olyan katonai diktatúra volt, amelyik máig nem tűri meg a tartós munkanélküliséget, sőt öt éven keresztül a munkaviszonyban évente 2.600 óra ledolgozását követelte meg. Évente közel 1.000 órával kellett többet dolgozni, mint a nyugat-európai protestáns országokban. Máig évente 200 órával többet dolgoznak, magas a foglalkozatás, és nincs tartós munkanélküliség. Ugyanakkor az oktatási rendszerük a világon az első volt, Finnországéval közösen.
Tajvanban évtizedekig a politikában katonai diktatúra volt. Az oktatást kiemelt célnak tekintették. Ennek köszönhetően 2013-bam az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel megelőzték Japánt.
Szingapúr már a leggazdagabb államok egyike. Kezdettől napjainkig a politikai szigor, és a gazdasági liberalizmus ötvözetét működtetik. Kevéssé tudatosult, hogy Mao a rettenetesen kegyetlen kulturális forradalomban a kiszemelt utódját, Tenget Szingapúrba küldte azzal, hogy az ott bevált módszereket tanulmányozza. A két háború között a kiváló adottságú kikötőváros nagyon szegény angol katonai kikötő volt. Azzal, hogy a város irányítása a távol-keleti kínai diaszpóra kezébe került, a világ csodája lett. De csak azért mert nem az angol liberalizmus, hanem kínai diaszpóra kemény puritanizmusa.
A második világháború óta a tudományos és technikai forradalom jelenti a társadalmak alépítményét. Kiderült, hogy erre hatékony felépítményt csak azok a társadalmak építhettek hatékony felépítményt, amelyekben a lakosság puritán, azaz a Nyugaton protestáns, a Távol-Keleten pedig konfuciánus.
A Nyugaton egyértelművé vált, hogy Európában a skandinávok a leghatékonyabbak. Az ENSZ fejlettségi rangsorában a négy első európai állam a négy skandináv jóléti állam, Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország sorrendben. Ezeket követi Svájc és Hollandia. A többi alpesi tartomány is az országában a leggazdagabb rész. Az alpesi kultúrájú népek mindegyike jól vizsgázik. Hollandiát pedig félig skandináv kultúrájúnak lehet tekinteni. Haton kívül az első tízben van a négy tengerentúli protestáns, angolszász állam. Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok sorrendben. A három európai történelmi nagyhatalom közül a protestáns Németország és Nagy-Britannia a második, a latin Franciaország a harmadik tízben szerepel.
Ezek a helyezések azt igazolják, hogy a skandinávok a legkeményebb puritánok. A franciák épedig már nem is azok. A hazai liberálisok a rendszerváltás után hangosan temették a jóléti államokat. A tények azonban egyértelműen a fölényüket igazolják. A skandinávok sikere azt bizonyítja, hogy még a protestáns nyugaton sem a liberális út volt a leghatékonyabb.
Az euró övezet pénzügyi válsága pedig azt bizonyítja, hogy a mediterrán országok is fejre álltak, amikor a németekhez kényszerültek igazodni. Nekik 30-40 százalékkal leértékelt valutával és a németeknél háromszor nagyobb inflációra lett volna, és lesz szükségük, hogy a kultúrájuknak és viszonylagos fejlettségüknek megfelelő felépítményük legyen ahhoz, hogy legalább a korábbi helyükön maradhassanak.
Lengyelországnak, Magyarországnak és Szlovákiának, valamint a három balti országnak is saját valutára van szükségük, amit 20.30 százalékkal leértékeltnek tartanak, és az inflációjuk a németekének a dupláján legyen.
A balkáni országoknak pedig még az EU tagság is elviselhetetlen terhelést okoz. Ukrajnáról és Törökországról nem is beszélve.
A saját valuta és az ebből fakadó leértékelés és szabad infláció sem elég. Mert a foglalkoztatási és a munkaerő mozgási szabadság sem engedhető meg a néhányszor tíz százaléknál nagyobb bérkülönbségek esetén.
Vagyis az EU szervezői hibát hibára halmoztak, amikor nemcsak a munkaerő szabad mozgását megengedték, de a tagországok nagyobb felét a közös valutába is becsábították. Európa nyugati felének lemaradását elsősorban az okozta és okozza továbbra is, hogy a németeknek sikerült a saját igényükre kényszeríteni nemcsak a mediterrán, de néhány ortodox kultúrájú országot is. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a három európai kultúrát nem lehet a már fejlettebb, puritán népekkel azonos módszerek alkalmazására kényszeríteni. A latin és a keleti szláv népek számára katasztrófa a puritán germánokra szabott gazdasági mechanizmust kényszeríteni.
Az EU közép-európai tagjaival is baj van. Azok számára ugyan természetes a puritán Nyugathoz való felzárkózás, de az csak sokkal mérsékeltebb liberalizmussal lehetséges.
Európában a két háború közti idő politikai tapasztalatainak reális értékelését megnehezíti, hogy mind a baloldali bolsevik, mind a jobboldali fasiszta diktatúrát csak a hibáin keresztül látja. A fasiszta diktatúrák ugyan imperialista és antiszemita múltuk alapján negatívok, de a társadalmi és gazdasági eredményei is figyelemre méltók.
A bolsevik rendszer, vagyis a keleti szlávok marxizmusa a két háború közti tőkés osztálytársadalmakkal összevetve versenyképesek voltak. A Szovjetunió cári Oroszország helyzetéhez képest lényeges eredményeket ért el. Először valósította meg a teljes foglalkoztatást, viszonylag fejlett ipart épített ki, felszámolta az iskolázatlanságot. Végül, igaz amerikai segítséggel, de megnyerte a náci fasizmussal szembeni háborút. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert marxista volt, hanem azért mert imperialistává változott. Máig nem vetette fel senki, hogy ezer éve nem volt Kelet-Európa jelentősebb szereplője Európa történetének, mint a Szovjetunió fennállása alatt.
Az is tény, hogy a kelet-európai marxizmus versenyképtelennek bizonyult, mégis képes volt tartani a pozícióját, a háború utáni polgári demokráciákkal szemben. De csak azért, mert a nyugat-európai társadalmak, köztük a háború előtti fasisztákkal összefogva, a második világháború után, sokkal hatékonyabban működtek, és beálltak az Egyesült Államok mögé.
A két háború között nemcsak a bolsevik Szovjetunió, hanem a fasiszták is hatékonyabbak voltak, mint a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmak.
A náci Németország elképesztő gyorsan megvalósította a tőkés osztálytársadalmakban ismeretlen foglalkoztatást, sokkal gyorsabban növekedett, mint a gyarmattartók.
A mediterrán országok fasizmusai is hatékonyabban működtek, mint előtte a tőkés osztálytársadalmi formájukban. A fasiszta Olaszországban nemcsak a munkanélküliség szűnt meg, hanem gyarmatszerző háborúkra vállalkozott, azaz imperialista lett. Ha nem válik imperialistává, ha nem akar a náci Németország háborús sikereiben osztozkodni, fasisztaként többre mehetett volna, mind a nácikkal közös háborút vesztve.
A mediterrán országokat fasizmusa nem hozta őket olyan rossz helyzetbe, mint az euró övezeti tagságuk.
Nem kevésbé tanulságos a távol-keleti országok sikere.
Japán már a 20. század elején a császár isteni hatalmára épülő katonai diktatúra volt. A saját fejára büszke, a más népeket alacsonyabb rendűnek tekintő, kelet-ázsiai fasizmus volt. Az országot az amerikai megszállás vitte a több párti demokrácia irányában.
A Kis Tigrisek mindegyike politikai diktatúrával indult el a korábban példátlan fellendülés útján. Még mindig nem vette a nyugat tudomásul, hogyan alakult a gazdasági csodák útja a második világháború után.
Az első két csoda a háborút vesztő diktatúrák, Németország és Japán felemelkedése volt.
A második csoda a Kis Tigrisek még gyorsabb sikere volt. Ezek is politikai diktatúrában kezdték.
A harmadik, a legnagyobb csoda a kommunista Kínának az előbbi kettőnél is sokkal nagyobb sikere ma is tart.
Közös jellemzőjük, hogy nem a politikai liberalizmussal kezdték.
Az elmúlt száz év eseményei egyértelműen azt bizonyítják, hogy a protestáns Nyugat számára a politikai liberalizmus volt a sikerre vezető út. Ezen a csúcsra csak a nyugat-európai jóléti államok és a négy tengerentúli, angolszász ország jutott az első tíz közé. Az is egyértelmű, hogy Németországnak jót tett, hogy a fasizmus bukása után a politikai demokrácia útjára tért.
Európán belül a mediterrán latinok számára még a fasizmusuknál is kevesebb sikert hozott az EU tagsággal járó német puritanizmushoz alkalmazkodás.
Európa keleti felén a bolsevik diktatúránál is gyengébb eredményt értek el a politikai demokráciákkal.
Összegezve megállapítható, hogy a fejlett Nyugat által ajánlott politikai demokrácia, és gazdasági liberalizmus csak a fejlett puritán kultúrák számára lehet sikeres. Minél alacsonyabb a fejlettség szintje, és minél kevésbé puritán a lakosság viselkedése, annál kevésbé használható a fejlett puritán országok politikai és gazdasági liberalizmusa. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az Európai Unió lemaradása a négy tengerentúli angolszász országhoz képest, és a katasztrofális lemaradása a Távol-Kelethez képest.
A Nyugatnak tudomásul kell venni, hogy csak a puritánok lehetnek sikeresek. A Nyugat egésze nem. Ezért nem Európának kell integrálódni, hanem a puritán Nyugatnak Európából és a tengeren túlról. Európából az angolszászoknak, a germánoknak és a skandinávoknak kell integrálódni a négy tengerentúli angolszásszal. Ezek lehetnek versenytársai a Távol-Kelet konfuciánus országainak. De csak ezek, ha az egész Nyugat akar integrálódni, akkor sokkal gyengébb lesz, mintha csak a puritánok. Ez nagyon egyértelmű Amerikában, ahol a két angolszász országnak eszébe sem jut, hogy a latin-amerikai országokkal integrálódjon. Velük nem azok a rokonok, hanem Ausztrália és Új-Zéland.
Az európai puritán államoknak sem Európában vannak rokonai, hanem a tengerentúl, a négy angolszász ország.
Még tanulásosabb a Távol-Kelet.
Ott Japán és a Kis Tigrisek közel azonos fejlettségi szinten vannak, de eszükbe sem jut, hogy integrálódjanak. Kína pedig még mindig le van maradva, ezért és méreteinél fogva a saját útját járni kényszerül. Kínában a politikai demokrácia nemcsak a birodalom széthullását okozná, hanem lehetetlen volna a gyermekvállalás korlátozhatása is. Ami Kínában az utóbbi 25 évben történt, az egész emberiség történelmének egyik legnagyobb eseménye. A Kis Tigrisek ugyan megelőzték, de azok a világpolitika és világgazdaság számára nem jelentettek olyan súlyt, amire az utókor is emlékezni fog. Kína azonban feltétlenül szuperhatalommá válik. A társadalomtudományoknak is tudomásul kell venni, hogy nem minden siker előfeltétele a politikai demokrácia, hogy a politikai jogok egyenlőségénél fontosabb a munkából való megélés joga