2016. november 30., szerda

Miért használhatatlan a klasszikus közgazdaságtan

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 11 21

Miért használhatatlan a klasszikus közgazdaságtan

A klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom gazdasági működését feltáró tudomány volt. Ezért a termelési tényezők közül csak a tőkét érdekelte, annak az érdekét szolgálta. Ez jelentkezett meg abban, hogy a termőföld és a bányák jövedelmét megkülönböztetetten a tőkejövedelemtől járadéknak tekintette, a legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt pedig számba sem vette. Ezt megtartotta még a munkások rendítetlen híve, Marx is, azzal, hogy ezeket a tőketulajdonos kizsákmányolta, a munkaerő újratermelését pedig költségként vette figyelembe.
Ez utóbbi csak azért nem okozott elméleti zavart, mert a munkaerő olyan áru volt, aminek a mennyisége és a minősége meghaladta a tőke igényét. Azt azonban nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de a marxizmus sem vette tudomásul, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformából, hanem a társadalom igényénél nagyobb kínálatából fakadt. A munkaerő kizsákmányolása azért volt minden osztálytársdalomban általános, annak tulajdonformájától függetlenül általános jellemző, mert a kínálata mennyiségben és minőségben meghaladta a társadalom igényét.
A rabszolgatartó, a földesúr és a tőkés azért volt kizsákmányoló, mert a munkaerő mennyisége és minősége minden tulajdonviszony esetén meghaladta a társadalom igényét. A munkaerő olyan termelési tényező volt, ami számában és minőségében gyorsabban növekedett, mint ahogyan nőtt a társadalom mennyiségi és minőségi igénye. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, hogy a munkaereje több, a minősége pedig jobb volt, mint a társadalom igénye. Mind a földművelés, mind a pásztorkodás, mind a kereskedelem olyan termelési mód volt, amiben a lakosság szaporodása és szellemi képessége gyorsabban nőtt, mint a társadalom fejlődése. Az osztálytársadalmak olyan technikai alapra épültek, ami olyan életviszonyokat teremtett, ami mellett a lakosság létszáma gyorsabban nőtt, mint ahogyan az adott technikai feltételek mellett növelni lehetett az életteret, a technikai fejlődés pedig egyre alacsonyabb tudásigényt támasztott a munkaerővel szemben.
A munkaerő mennyiségi és minőségi feleslegének a ténye ugyan felismeretlen maradt, de minden társadalom ösztönösen növelte a halálozást, azaz fékezte a spontán népszaporulatot, és üldözte a tudásvágyat. A technika fejlődése növelte a termelés hatékonyságát és a várható életkort. Ez gyorsította az életviszonyok javulását, a várható életkor növekedését, ezzel a népesség szaporodását és a minőségének javulását.
Mivel az emberi faj szaporasága a 25 év körüli várható életkornak megfelelő. Az éltkor hosszabbodása növeli a születések számát, és csökkenti a halálozási rátát, ezzel felgyorsítja a népszaporulatot. Tekintettel arra, hogy bizonyos kor után megszűnik az utódok születése, és lecsökken a munkavégző képesség, az ember a 70 év körüli várható életkorban a legszaporább. Ekkor már nem szaporodik, de még bizonyos mértékig munkaképes. Ez a felső küszöb annál magasabb, minél kevesebb fizikai erőt, és minél több ismeretet kíván a hatékony munkavégzés.
A lakosság mennyiségi túlszaporodása bármennyire egyértelmű volt, a tudomásul vételét sikerült mind a politikai, mind a vallási halomnak elfojtani. Az angol lelkész ugyan már a 19. század elején felvetette, de a logikája még gyenge volt, mert az eltartó képesség határát az élelmezés korlátolt kapacitásával bizonyította. Felvetését azonban nemcsak mind a politika, mind a vallás hisztérikusan elutasította, hanem a tény is, hogy ma tízszer annyi ember él, mint Malthus korábban, és ráadásul, ha nem is mindenki jól, de Malthus koránál jobban táplálkozik.
Nemcsak Malthus, de a demográfusok sem ismerték fel, hogy nem annyira a népesség száma, hanem a növekedésének sebessége az elviselhetetlen. Az ugyan tény, hogy a társadalomtudománynak feladata volna a társadalmak életterének optimális lakosságát ismertetni, de ennél sokkal nagyobb feladat annak megmutatása, hogy milyen népességnövekedés mennyire elviselhető.
A történelem azt tanítja, hogy az ember olyan faj, amelyik fejlődőképessége a sűrűségével hatványozottan nő. Mindig a sűrűbben lakott életterekben volt fejlettebb a társadalom. Ez fakad abból, hogy a gazdaság működésének hatékonysága a lakosság sűrűségével hatványozottan nő, mert a munkamegosztás, a tapasztaltcsere a múltban elsősorban ettől függött. A nagy lakosságeltartó képességű önözéses földművelésen jöhettek létre a magas-kultúrák. A társadalmakon belül a városok jelentették a társadalmi fejlődés élcsapatát. A nem urbanizált társadalmak elmaradottak voltak.
A 20. század azonban kettős fordulatot hozott, előbb a Nyugat puritán társadalmiban. Egyrészt kiderült, hogy a jómódú, iskolázott ember még a létszáma tartásához szükséges gyermeket sem vállal, másrészt a tudományos és technikai forradalom abban a tekintetben is fordulatot hozott, hogy kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben. Ezzel az osztálytársadalmak alépítménye megfordult. A fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás és a munkaerő eddig felesleges tudása hiánycikké vált. A puritán erkölcsű és fejlett társadalmakban a minden tekintetben új alépítményre, a több születést ösztönző és képzettebb munkaerő minőségét javító felépítményre lett szükség.
Ezzel szemben már a háború vége előtt Oroszországban győzött a marxizmus kelet-európai változata a bolsevik rendszer, a két háború között pedig a fél-perifériákon sorra győztek a tömegek munkavállalását a polgári demokráciáknál jobban megoldó fasizmusok.
1930-ban megjelent Ortega y Gasset spanyol filozófus könyve a Tömegek lázadása címmel. Ő mind a baloldal, mind a jobboldal sikerében a tömegek társadalmának a megjelenését látta.
A magyar Németh László gyorsan reagált Ortega könyvére, és kiadta esszéinek gyűjteményét Minőség forradalma cím alatt. Ezt a művet azonnal elolvastam, és életem egyik legnagyobb hatású műve lett annak ellenére, hogy a tömegek lázadásai csak később buktak meg. A fasizmusok a második világháborúban, a bolsevik rendszer pedig 1990-ben. Engem lenyűgözött Németh László szellemi fölénye. Neki köszönhetem, hogy a szakmámat is polihisztor módon kezelem. Ekkor még történelemtanár, majd mérnök, végül társadalomtudós lettem.
Közgazdász pályám elején került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami adatok sorával bizonyította, hogy a munkaerőt nemcsak felnevelni kell, hanem vagyont is kell adni alája. Az egy lakosra jutó vagyonigény elsősorban a természeti környezettől függ, de a gazdasági fejlettségtől független. A hideg éghajlaton nagyobb a melegen kisebb. Ez számomra is közérthető volt, mert a hidegben melegebb lakásra, öltözködésre és a terméketlen télen táplálékra van szükség. Arról a szerzők még nem számoltak be, hogy a vagyonigény a kultúrától is függ. Azt azonban megtanultam, hogy a túlnépesedett társadalom nem jelentős hátrány, de azért elemi követelmény, hogy a társadalomtudomány adjon segítséget abban is, hogy mikor, mekkora volna az optimális lakosság. Azonban sokkal fontosabb volna a lakosság változásának az optimális sebességét és az attól való eltérés hátrányát tudni. Száz éve ugyanis az emberiség nagyobb fele elsősorban azért mard le egyre jobban, mert a lakossága elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.
Az elmúlt és a várható száz év legnagyobb gondja abból fakad, hogy lépéstartást is kizáró mértékben gyors a népesség növekedése.
Az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés ugyanis elviselhetetlen vagyonigénnyel jár. A hivatkozott könyv olvasása után azonnal kiszámoltam, hogy mekkora a 2 százalékos népesség növekedéssel járó felhalmozási igény már akkor is, ha az egy laksora jutó vagyon újratermelése is a nemzeti jövedelem 6 százalékát igényli ahhoz, hogy az egy laksora jutó vagyont is újra termelhessük.
Ez az újratermelési igény tanított meg arra, hogy a társdalom fejlődését soha ne az országra, hanem az egy lakosára vetített mutatókkal mérjem. Ez esetben ugyanis azonnal kiderül, hogy India nemzeti jövedelme ugyan 7 százalékkal nő, de ez sem elég arra, hogy az egy laksora jutó vagyon ne csökkenjen. Ugyanakkor Kínában a születéskorlátozás óta példátlanul gyors az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedése.
A Rácz-Bródy könyv ugyan jól bemutatja az egy lakosra jutó vagyon újratermelési igényét, de említést sem tett arról, hogy a többletlakosság felnevelése mennyi költséggel jár.
A klasszikus közgazdaságtan hibája az is, hogy a lakosság mennyiségi és minőségi többletének felnevelését nem tekinti felhalmozásnak. A tőke, a termőföld, a bánya növelése felhalmozás, a munkaerő növelése azonban figyelembe vételre sem kerül, pedig az a legfontosabb termelési tényező.
Annak az indokoltsága is elavult, hogy a munkaképességet a statisztika 15 évtől számolja, holott a fejlett társadalmakban egyre indokoltabb volna 20 éves kortól számolni a munkaképességet. De így is logikátlan a munkaképes korban az iskolában tanulókat, a társadalom szellemi vagyonának legfontosabb termelőit, passzívaknak tekinteni.

A meglévő lakosságot leváltó létszám azonos szintű újratermelését amortizáció pótlásának, a meglévőnél magasabb képzését pedig felhalmozásnak kell tekinteni. Ezért az oktatás, az egészségügyi ellátás, a családi pótlék is részben amortizáció, részben felhalmozás.

Klímaváltozás IV.

Kopátsy Sándor                PK                   2016 111 25

Klímaváltozás
IV.

A köztársasági elnökünk vízgazdálkodó pályára készül. Ennek jegyében lesz vízgazdálkodási világkonferencia Budapesten. Előjáróban tegnap kifejtette aggodalmát, hogy a felmelegedéssel vízhiány fenyegeti az emberiséget. Eggyel növekedett az ijesztgetők száma. Ezen az sem változtat, hogy ez lenne a legkisebb gondunk. Azzal ugyan egyetértek, hogy fajunknak eddig is voltak és ma is vannak gondjaik az egészséges vízhiánnyal. Magamat tartom ennek a témának az egyik hangsúlyozójának. A Római Birodalom szerintem azért bukott meg, mert a városok számára nem volt képes egészséges ivóvizet biztosítani annak ellenére, hogy ennek érdekében elképesztő áldozatokat hozott. A maga korában elképesztő távolságokból hozta az egészséges vizet, és a vizek fertőzése ellen elképesztő mennyiségű bor termelését biztosította. De ez sem volt elég, egészséges ivóvíz hiányában kipusztult a városok lakossága.
Ennél is nagyobb áldozatot jelentett, hogy Itália területén a települések nem a vízben gazdag völgyekbe, hanem a dombtetőkre épültek, ezért aztán a termékeket fel kellett szállítani a dombokra. Ennek éves költsége pedig olyan nagy volt, hogy ki sem mertem számítani.
Azt is illik tudni, hogy a kereszténység a tiszta vízzel keresztelt, a szent helyei pedig a tiszta vizű források voltak.
Azt sem számolta ki senki, hogy mennyi fáradságot jelentett a mély kutak építése, és a víz kiemelése. Mára, és a jövőben még inkább ezek a gondok szinte megszűntek.
Ma csővezetékeken olcsón lehet a vizet bárhova szállítani, illetve mélyről kiemelni.
A felmelegedés pedig tovább könnyíti a problémákat. A napelemekkel mindenütt van olcsó áram, ahol süt a nap. Márpedig a nap ott süt többet, ahol vízhiány van.
Negyven éve még arról írtam könyvet, hogy az emberiség súlypontja az eddigi története során egyre északabbra áramlott, mert a hideg ellen képes volt védekezni, a meleg ellen azonban nem. Nem tudott a baktériumokban és vírusokban gazdag melegben védekezni. A hideg ellen védelmet jelentett a melegebb ruha, a lakás, a meleget azonban csak a 20. században győzték le a hűtőházak és a légkondicionálók. Ezeknek az áramfogyasztását pedig csak a század végén oldották meg a napelemek. A fertőzésekkel szemben pedig az orvostudomány segített. Jelenleg a meleg elleni védekezés olcsóbban és egyszerűbben megoldható, mint a hideg ellen. Melegben olcsóbb lett az élet, mint a hidegben. A hatékony munkavégzést is megoldja a légkondicionált munkahely. Az emberiség térbeni átrendeződését ez fogja mozgatni, az emberiség egyre inkább délre fog vándorolni.

A vízügyi szakemberek pedig azzal vigasztalódjanak, hogy a melegben több lesz a párolgás, ezért a csapadék is több lesz. Erre vonatkozó becsléssel még nem találkoztam, de már nem az én gondom.

Rossz úton jár a szakszervezet és a munkaügy

Kopátsy Sándor                 EF                   2016 11 25

Rossz úton jár a szakszervezet és a munkaügy.

A következő év költségvetésének jóváhagyása során emelik a nyugdíjakat és a béreket, legjobban a minimálbért. Ezt lehetővé teszi az ország pénzügyeinek javulása. A javulás elsődleges pénzügyi oka, hogy gyengült a forint a nemzetközi valutákhoz képest. Ennek joggal örülnek a dolgozók és a nyugdíjasok. A hibás foglalkoztatási politikai és a nyugdíjrendszer azonban inkább romlik, mint javul.
Minden demokratikus ország nyugdíj rendszere eleve hibás.
Elsősorban a nyugdíjrendszert akarom röviden elintézni.
A rendszerváltás után a liberális közgazdászok alapvető hibát követtek el azzal, hogy kierőszakolták a magán nyugdíjpénztárak bevezetését, annak ellenére, hogy nem volt, és ma sincs olyan nyugdíjpénztár, amelyik vagyona fedezné a várható nyugdíjak fedezetét. Ez következik abból, hogy a felsőoktatás terjedése hatására egyre késik a munkába lépés a nyugdíjkorhatár emeléséhez, és még inkábba várható életkorhoz viszonyítva.
Amikor az Antall kormány idején létrejött az Országos Nyugdíjpénztár, döbbentem meg azon, hogy a nyugdíjrendszerünk becsapja a képzetlen munkaerőt, mindenekelőtt a cigányokat. A nyugdíjrendszerek, nemcsak a magyar, nem veszi figyelembe, hogy a várható életkor függhet az etnikai hovatartozástól, az iskolai végzettségtől és a jövedelem szinttől. Ezt mindennél jobban jellemzi az adat, amit ugyan mi nem mérünk, a cigányok és a képzettséggel nem rendelkező nem cigányok, a nyugdíjkorhatár után fele annyi évet élnek, mint a diplomások. Ezért ezeket becsapjuk azzal, hogy a nyugdíjrendszer nem számol a nyugdíjat évező évek számával. Ez a tőkés országok magán nyugdíjbiztosítóinál alapvető szempont.
Itt csak megjegyzem, hogy a keresetarányos nyugdíjrendszerrel eleve nem érték egyet, mert az azon alapszik, hogy a nyugdíjak legyenek keresetarányosak. A társadalom érdeke azonban az volna, hogy a nyugdíjak a gyermeknevelés hatékonyágával legyenek arányosak. A jelenben dolgozóknak a nyugdíjára a fedezetet a következő generáció teljesítménye biztosítja. Ezért egy diplomás felnevelése nagyobb fedezetet teremt, mint hat képzetlené. Nincs semmi reális alapja annak a kalkulációnak, ami a 100 dolgozóra jutó nyugdíjasok arányával méri a fedezetet. Nem a dolgozók száma, hanem jövedelemtermelése a jó fedezeti alap.
A jó foglalkoztatási feltételek.
A jó foglalkoztatási feltételek alatt azt kell érteni, ami magas és egyenletes foglalkoztatást eredményez. A legfontosabb foglalkoztatási cél, hogy a társadalom munkaerejének a kihasználtsága legyen magas. Ezt az elsődleges társadalmi feladatot az EU tagországai is alacsony szinten telesítik, de Magyarország ezen belül és szégyenteljesen szerepel. Ezért aztán az a hibánkat nemcsak mi, de Brüsszelben is elhallgatják. Pedig az EU lemaradásának ez az egyik oka.
Az EU országok foglalkoztatási rátája 65 százalék. A négy óceánokon túli angolszász országban 70, a Távol-Keleten pedig 80 százalék.
A négy óceánokon túli angolszász országban a foglalkoztatottak évente 180 órával, a Távol-Keleten pedig 300 órával többet teljesítenek, mint az EU tagországokban. Ez önmagában magyarázatot ad arra, hogy a legutóbbi tíz évben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem az óceánokon túli angolszász országokban kétszer, a Távol-Keleten négyszer gyorsabban nőtt, mint az EU tagországokban.
Az EU egésze, de ezen belül is Magyarország élen jár a nem dolgozásban, és erre tett rá a jelenlegi bérrendezés egy lapáttal.
A munkaügyesek azzal büszkélkednek, hogy egyre csökken a nyilvántartott munkanélküliek aránya. Arról azonban hallgatnak, hogy az EU 27 tagországa között Máltával az utolsó helyen állunk.
A szakszervezetek pedig arra büszkék, hogy emelkednek a bérek. Azzal nem számolnak, hogy a képzetlen munkaerő, mindenekelőtt a cigányság még jobban ki lesz zárva a munkaerőpiacról.
A társadalom érdekét szolgáló foglalkoztatás megvalósításának egyik feltétele az adatok ismerete.
Látni kell a foglalkoztatás szintjét. Rossza az olyan foglakoztatás politika, ami nem biztosítja a 75 százalékos szint elérését. Ez a mutató Magyarországon botrányosan alacsony, 55 százalék körül mozog. Ezzel a foglalkoztatási szinttel nem lehet a gazdaság versenyképes.
Látni kell a foglakoztatási ráta bontását. E mutató részletes területi, képzettségi és etnikai bontása még rosszabb.
A területi bontás leleplezné, hogy Nagy-Budapest és Észak-Dunántúl viszonylag jól áll. A többi térségnek kedvezményeket kellene adni.
A diplomások foglalkoztatása viszonylag kielégítő, de a képzetleneké botrányosan alacsony. Ezért a jó munkaerő árát emelni, a gyengéjét csökkenteni kellene.
A foglalkoztatás etnikai bontása azonban botrányos. Ez csak a cigányságra vonatkozik. Azok foglalkoztatása olyan alacsony, hogy szigorúan titkos. A cigányság problémájával foglalkozóknak sincs adatuk, de 30 százalékra becsülik. Nyilván néhány közép-európai országban is hasonló a helyzet. A fejlett világban azonban ez elképelhetetlen. Nyugat-Európában a törökök és az arabok foglakoztatása meghaladja az 50 százalékot. Ezért a cigányság foglalkoztatási feltételeit jelentősen olcsóbbá kell tenni. Ezt a feladatot sürgeti az a tény is, hogy az a reménytelenül alacsonyan foglalkoztatott etnikum az átlagosnál sokkal gyorsabban szaporodik. Ez a szaporodási adat is szigorúan titkos, annak ellenére, hogy a tény nemzeti tragédia.
Ha sorolni kellene a legsürgősebb feladatokat, akkor én az első helyre a cigányság, általában a képzetlen munkaerő foglalkozatását tenném.

Az is tudatosítani kellene, hogy nem a bérekkel kell bűvészkedni, hanem a munkaerő árát optimalizálni. Elsősorban munkaerő ára nemcsak a munkás bére, hanem a bérjárulék is. De még ehhez is hozzájárul a gyenge munkaerő felvételével járó kockázat is. A szakszervezetek a felmondási feltételek növelését követelik. Nem számolnak azzal, hogy a gyenge munkaerő esetében nagyobb a kockázat, hogy nem felel meg. A gyenge minőségű munkaerő felvétele estében nemcsak a nem megfelelés kockázata nagyobb, hanem az azzal járó jogi nehézség is. Javulna a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása nemcsak nálunk, de a fejlett Nyugton is, ha megkönnyítenék a felmondást a képzetlen és tartósan munkanélküliek esetében. Ez látszólag az ilyenekkel szemben sérelmesnek tűnik, pedig elsősorban ezek érdekét szolgálná, bátrabban alkalmaznák őket.

A több kultúrájú államok

Kopátsy Sándor                EE                    2016 11 25

A több kultúrájú államok

Az államok jelentős hányadában több kultúrára és fejlettségre, illetve ezek egyikére oszlik a lakosság. Kevés a homogén nemzetállam. Márpedig minél fejlettebb a tudományos, és technikai színvonal, annál nagyobb problémát jelent az ilyen államokban az egységes szabályozás.
Marxtól azt tanultam meg, hogy minden alépítményhez más felépítmény tartozik. Az ebből fakadó tanulságot azonban Marx sem fogadta meg, és prófétai buzgalmában minden társadalomra azonos felépítményt talált sikeresnek. A kitalált, minden kultúrára és annak minden fejlettségi szintjén a kommunista társadalmat tekintette tökéletes felépítménynek. Legfeljebb annyi engedményt tett, hogy a kommunista társadalomnak szüksége volt egy előszobára, amit egységesen szocialista társadalomnak nevezett. Annak ellenére, hogy a felépítményt az alépítmény által determináltnak minősítette, azzal már nem is foglalkozott, hogy mi is az alépítmény.
Azt viszonylag korán felismertem, hogy minden osztálytársadalom közös alépítményi eleme hogy abban a lakosság elviselhetetlen mértékben túlnépesedik. Ez a felismerés adott aztán kulcsot ahhoz, hogy minden osztálytársadalom felépítménye közös volt abban, hogy fokozta a halálozást és üldözte a tudásvágyat. Ebből következett, hogy minden túlnépesedő társadalom csak osztálytársadalom lehet. Vagyis az osztálytársadalmon csak akkor lehet túllépni, ha a népszaporulat plusz-mínusz 1-2 ezrelék közelében ingadozik. Ennek a követelménynek azonban egyetlen termelő társadalom sem felelt meg, függetlenül attól, hogy elsősorban gabonatermelő vagy állattartó volt.
A tények azt bizonyították, hogy a spontán népességnövekedés a pásztornépek esetében gyorsabb, az öntözéses gabonatermelők esetében lassabb, de az utóbbiakban is elviselhetetlenül gyors volt, mindkettő csak osztálytársadalom formában működhetett.
A pásztortársadalmakban mivel a pásztorokat nem lehetett a nyomor szintjére adóztatni, szolgáltatásokra kényszeríteni, mint a földhöz kötött, az állandó lakhelyű földműveseket, a halálozásukat csak háborúzással, emberöléssel lehetett megfelelő szinten tartani. Ráadásul a ritka lakosságú és nomád pásztornépek táplálkozását az állatállományuk fedezte, nem éheztek, közöttük a járványok is kevésbé terjedtek. Ezért volt gyors a népesség növekedésük, nagyobb szükség a háborús emberveszteségre, illetve a kirajzásukra. Ráadásul, egészen a lőfegyverek megjelenéséig, a pásztor jobb katona volt, mint a szarvasmarhákkal, bivalyokkal szántó, fuvarozó földműves. Ezért jellemezték a megismétlődő sikeres kirajzások a történelmüket.
A pásztortársadalmak hátránya volt a nagyon alacsony lakosságeltartó képességük, ezért a munkamegosztás és az urbanizáció hiánya. A pásztortársadalmakban a népsűrűség alig haladhatta meg a négyzetkilométerenkénti egyetlen lakost.
Az önözéses gabonatermelő társadalmak eltartó képessége a pásztorokénak mintegy százszorosa volt. Az önözhető területek nagysága ugyan nem érte el a pásztortársadalmak tizedét, mégis tízszer nagyobb lakosságot tartott el, és egészen az időszámításunk utáni első évezred utolsó századaiig, magas-kultúra csak az önözéses gabonatermelő társadalom lehetett. Ezeket a társadalmakat nemcsak a magas lakosságeltartó képesség, de az időjárástól való nagyobb függetlenség is jellemezte, mert mind a termőterület nagysága, mind a termések viszonylag stabilak voltak.
A szántóföldi kultúrnövények megjelenése.
A jelenkori biológia viszonylag megbízhatóan megállapította, hogy a rizs, a köles, illetve a búza és az árpa több évezreddel a felmelegedés előtt a lakóhelyek közelében kapás kultúrával termelt, kiegészítő táplálékot adó növények voltak. Csak ez ad alapot annak megértésére, hogy miért alakulhatott ki nagyon rövid idő alatt a gabonatermelés szántóföldi módja. Az egyiptomi öntözéses gabonatermelő társadalom történelme említést sem tesz arról, hogyan terjedt el a szántóföldi búza és árpa termelése. A két gabona öntözéses szántóföldi termelése, és az első piramisok építése szinte egy időben jelennek meg. Márpedig a vadbúzából, öntözéssel termelhető gabona legyen, több ezer éves szelekcióra volt szükség. Elég arra gondolni, hogy Európában a búza és az árpa öntözéses termelése a malária emberpusztító hatására önözéssel nem volt termelhető már az időszámításunk előtti 6. században. Arról ugyanis nincs említés, hogy a Római Birodalomban még lett volna európai területen önözéssel termelt gabona. Ismereteim szerint, az önözéses gabonatermelés az időszámításuk előtti 5. században megszűnt. Az utolsó öntözött gabonatermelő területek a görög gyarmatok voltak. Miután ezek lakosságát a malária kipusztította, aztán egészen a két háború közti évekig lakatlanok mocsarakká váltak. Csak a görög romok jelzik, hogy itt 2.500 év óta emberek sem éltek. Elég volna megállapítani, hogy minden görög gyarmat mocsárrá változott, és minden római település a dombokra épült. Ezt követően az időszámításunk utáni első ezred végévig, jó ezerötszáz évig kellett várni arra, hogy kiszelektálódjon az olyan búza és árpa, ami elviselte a fagyos telet, és megelégedett az 500-1.000 milliméteres természetes csapadékkal. Ha ez a mediterrán magas-kultúrában ezerötszáz évig tartott, akkor megértjük, hogy a vadbúzából csak több ezer éves szelekció után lehetett csépelhető kalászú gabona. Ezt a folyamatot megpróbáltam a Nyugat felé címmel megjelenő könyvemben leírni.
A tudásvágy eredendő bűn volt.
Az általános tény volt, hogy tudásvágy eleve veszélyes volt minden osztálytársadalomban. Márpedig, ami minden társadalomban jellemző volt, annak objektív oka volt.
Amennyire közismert a zsidó, a keresztény és a mohamedán világban a tudásvágy eredeti bűnként kezelése, annyira elhallgatjuk, hogy minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat. Ez a görög kultúra drámáiban úgy jelent meg, hogy a legnagyobb bűn a tradíció megszegése volt. De nem ismerek olyan vallást, ami nem a dogmák szentségére épül.
A zsidó vallás egyik oszlopa volt a megváltó várása, aki az eredendő bűntől való megváltást hozza. A zsidóság évezredek óta várja a megváltót.
A keresztény vallás pedig a megváltó eljövetelével kezdődik. A keresztény vallások Krisztus eljövetelével a megváltást megtörténtnek tartják. Pedig a megváltás feltétele kettős, egyrészt a túlnépesedés megszűnése, másrészt az olyan tudományos és technikai bázis, aminek hatékony működtetése a munkaerő minőségétől függ. Ennek bekövetkeztére Krisztus után még kétezer évet kellett várni, és ekkor is csak a világ fejlett ötödében lett a tudásvágy bűnből erény. A tudásvágyat Krisztus vallása kétezer éven keresztül épen úgy üldözte, és üldözi, mint az osztálytársadalmak minden más vallása is ezt tette. Az eredendő bűntől csak Krisztus születése után kétezer évvel szabadult meg az emberiség már nem szaporodó része. Az emberiség csak olyan társadalomban nem kényszerül a tudásvágy üldözésére, amelyik már nem szaporodik. A megváltó csak a már nem túlnépesedő társadalmakba jött el. Mivel 1990-ig az emberiség négyötöde, és háromötöde ma is tízszer gyorsabban szaporodik, mint valaha az idő során, a többség számára ma is távol van a megváltás. A halálokozás és a tudásvágy elfojtása az emberiség háromötöde számára jelenleg keményebb szükségszerűség, mint valaha volt.
A történészek máig nem veszik tudomásul a természetes csapadékra épülő földművelés megjelenésének és elterjedésnek világtörténelmi szerepét. Ez csak az időszámításunk első évezredének utolsó századaiban jelent meg, és sokáig csak Európában. A nyugat-európai, természetes csapadékra épült földművelés szinte minden tekintetben középutat jelent az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás között. Egészen a 20. századig középen volt az eltartó képesség, az urbanizáció tekintetében. A nyugat-európai feudális társadalom csak közepes urbanizációt tudott eltartani, és a gabonatermelése is közepes hatékonyságú volt. Az önözéses gabonatermelésnél hatékonyabbá csak a gépesítésnek köszönhetően vált. Máig sem hangsúlyozzák, hogy az igavonó állatokat felváltó gépek mennyivel gyorsabbá és olcsóbbá tették a termeléssel járó szállítási feladatokat. A síkvidéki gabonatermelés azért volt sokkal hatékonyabb a szárazföldi gabonatermelésnél, mert a szükséges szállítási feladtok elvégzése tört részébe került az öntöző csatornákon, mint az igavonó állatokkal a szárazföldön. A mezőgazdaságban a legnagyobb technikai ugrást a gépekkel történő talajművelés és szállítás jelentette. Ezt jól illusztrálja az adat, hogy mennyi idő és költség megtakarítást jelentett az igavonó állatok gépekkel történő leváltása.
Ugyanakkor a nyugat-európai agártechnikai forradalom megoldotta az állattartás olyan szintjét is, ami az egészséges táplálkozáshoz, és a talajerőt megtartó trágyázáshoz szükséges volt.
A természetes csapadékra épülő mezőgazdaság legnagyobb előnyeit azonban máig nem ismerték fel a történészek.
Ez a termelési mód tízszer, százszor nagyobb területen valósítható meg, mint az árasztásos öntözés. Ezt egy olyan adat tenné, ami megmutatná, hogy az öntözéses gabonatermelés mekkora redukált szántón történik, és milyen nagyon a természetes csapadékon épülő.
Azt is meg kellene mutatni, hogy az elmúlt ezer évben hogyan nőtt a termelékenység e két termelési módban.
A legnagyobb hatású változást azonban a kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ez volt az első és az ipari forradalomig az egyetlen termelési mód, ami korlátozta a gyermekvállalásra jogosult családok számát. A nyugat-európai feudális mezőgazdaság azzal, hogy a jobbágytelkek számához kötötte a gyermekvállaló családok számát, ezzel a nemi érettségnél mintegy tíz évvel későbbi gyermekvállalási lehetőséget jelentett. Még nem találkoztam olyan demográfussal, aki felmérte volna annak a szerepét, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban kitolódott házasságkötés 2-3 szüléssel kevesebbet jelentett. Ez volt az emberiség történelmében az egyetlen a gyermekvállalást korlátozó rendszer. Ennek köszönhetően a gyermekvállalás fele akkora volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Ezért élhetett a nagycsaládos társadalmakénál lényegesen kisebb halálokozással, humánusabban a feudális Európa, mint a többi nagycsaládos magas-kultúra. Mivel a nyugat-európai jobbágycsaládok lényegesen kevesebb gyermeket neveltek, az egy családtagra jutó jövedelem lényegesen nagyobb lehetett.
Az, hogy a nyugat-európai jobbágyok lényegesen jobban élhettek, mint a nagycsaládos társadalmakban, folytatódott az ipari forradalom után is kiscsaládos proletárokhoz viszonyítva is. Ezt a kedven mutatóm a testmagasság alakulása leplezte le. Nagy Britanniában az ipari forradalom után lényegesen csökkent az átlagos testmagasság, mert a városokban élő proletárok lényegesen alacsonyabbak volt. Ez kitűnt abból, hogy a következő száz évben a proletárok közel tíz centivel alacsonyabbak voltak, mint a jobbágyok illetve a felszabadulásuk utáni kisárutermelő parasztok. A munkások testmagassága csak a 20. század elején érte el a parasztokét. Lényegében ez történt a várható életkor alakulásával is.
Ezért szeretem a történelemben is az objektív mércéket, a történészek pedig azért kerülik, mert sok romantikus hiedelmünk megalapozatlanná válna.
Ebbe az írásba is azért kezdtem, mert először találtam statisztikai adatokat annak bizonyítására, hogy mennyire hátrányos az állam számára az a tény, hogy nem egy kultúrájú a lakossága. A közelmúltban került a kezembe az egyik kedvenc kulturális mutatóm, a családoknak az egy éves jövedelméhez viszonyított vagyonuk aránya. Ezzel a mutatóval az 50-es években, Rácz Jenő és Bródy András könyvében találkoztam. Az óta az egyik iránytűm lett ez az arány. A könyv szerzői még csak azt bizonyították, hogy az adott földrajzi környezetben ez a mutató a fejlődés során nem változik. Azt bizonyították, hogy minél hidegebb a társadalom életterében a klíma, ez a mutató annál nagyobb. Ez érthető, mert a hideg klímában melegebb lakóházra, ruházatra, több tüzelőre és nagyobb téli élelemtartalékra van szükség. Ezért a hidegebb éghajlaton nagyobb a vagyonigény. A mienkéhez hasonló klímában a családoknak az éves jövedelmüknél háromszor nagyobb vagyonra van szükségük.
Ez a mutató tanított meg arra, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan nemcsak a jövedelmet, a vagyont is növelni kell. Ettől kezdve számba vettem az elmúlt száz évben jellemző gyors népességnövekedés mellett a vele járó vagyonigényt is. Ez győzött meg arról, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár.
Ekkor még nem ismertem fel a klasszikus közgazdaságtan egyik eredendő fogyatékosságát, hogy a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő felnevelési, újratermelési és létszám növekedésével járó költségével nem számol. Pedig nagyon egyértelmű a logikája, hogy a létszám újratermelési költségét az elhasznált munkaerő újratermelésének, amortizációjának kell tekinteni. A többlet munkaerő felnevelése pedig felhalmozás, a munkaerő vagyon növelése. Ezt a klasszikus közgazdaságtan nem veszi tudomásul. Megtehette, mert a munkaerő többletre nem volt szüksége. Az osztálytársadalmak közös jellemzője, hogy a munkaerő mennyisége és minősége gyorsabban nő, mint amennyit a társadalom hasznosítani tud. Ezért a klasszikus közgazdaságtanban nem okozott problémát, ha a munkaerő ennyiségének és a minőségének bővítését nem tekintette felhalmozásnak.
A tudományos és technikai forradalom azonban olyan új technikát hozott létre, ami a működetésének hatékonysága kielégíthetetlen minőségi munkaerőigénnyel jár. Ez a közgazdaságtan nyelvére lefordítva: a jelenkori fejlett társadalom működésének hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ. A társadalomtudományok azt sem ismerték fel, hogy ezt megelőzően, a technikai fejlődés nem növelte, hanem csökkentette a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Vagyis minél fejlettebbek voltak a szerszámok, annál kisebb létszámú munkaerőre volt szükség az adott teljesítményhez, és a hatékony használatuk egyre kevesebb képességet igényelt a munkavégzőktől. Ez a tendencia egészen a tudományos és technikai forradalom beköszöntéig, a 20. századig tartott. Ettől kedve jelentek meg azok a gépek, szerszámok, amikhez ugyan egyre kevesebb fizikai erőre, de egyre több tudásra és képességre lett szükség.
Ezt a minőségi fordulatot a munkaerőpiac azonnal felismerte, minden szakmában a bérek egyre inkább a munkaerő minőségével arányosan differenciálódnak. A szakmák java egyre többet keres, az alsó minőségi tizedre pedig nincs elegendő kereslet. Erre azzal reagál a lakosság, hogy egyre inkább a szakma elitjébe akar kerülni. Ez jelenik meg abban, hogy minden jelenkori társadalomban gyorsan nő a képzettségi szint. Ennek ellenére a szakma javában hiány, a gyengéjében pedig felesleg van annak ellenére, hogy a munkabérek egyre inkább a minőségtől függve differenciálódnak.
Azt először, jó száz éve Max Weber ismerte fel, hogy a munkaerő minősége elsősorban a viselkedési kultúrától függ. Ezt azzal fejezte ki, hogy csak a puritán kultúrájú munkaerő képes a társadalmat hatékonyabban működtetni. Ez fényesen igazolódott. Azt azonban nem ismerte fel, hogy a puritán népek is csak akkor sikeresek, ha nem túlnépesedők és a gazdaságukban a piac hatásai érvényesülnek.
A 20. század végére minden olyan ország, amelyik lakosságát a puritanizmus jellemzi, a lakossága lassan változik, és a gazdaságban a piac erői érvényesülnek, a világgazdaság felső ötödébe került, és a gazdaságtörténelemben példátlanul gyorsan fejlődik.
1990-ben azonban a puritán népek négyötöde Kínában és Vietnámban élt, és ezek nem fejlődtek, mert a lakosságuk még szegény és túlnépesedő volt, a piaci hatások pedig nem érvényesültek. Ekkor Kína két hiányosságát, a túlnépesedését és a piac hiányát korrigálta. Ennek a világgazdaság történelmének legnagyobb csodája lett az eredménye. Negyedszázaddal a reform után Kína felzárkózása a világgazdaság élvonalába, csak idő kérdése. 2050-ben már az emberiség puritán kétötöde messze a másik háromötöd előtt lesz.
Az Egyesült Államok kulturális tagoltságára.
Ez a példátlan szuperhatalommá emelkedett birodalom azért van a másik három, óceánokon túli angolszász mögött, mert hozzájuk képest kevésbé puritán a lakossága. Aránylag sokkal többen élnek ott az átlagnál lényegesen kevesebb teljesítményt nyújtó latinok és afrikaiak.
A négy kultúra között a legnagyobb aránya, és még ennél is nagyobb súlya a protestánsoknak van. Ezek fejlettségi színvonala megelőzi a másik három társában élőkét. Azonban a protestánsok teljesítményét visszahúzza a latin és az afrikai etnikum. Az utóbbi jobban.
Ezt karakteresen mutatja a már idézett jövedelemhez viszonyított vagyon aránya. A protestánsoknál is nagyobb a távol-keleti etnikum vagyona, a létszámuk azonban kicsi ahhoz, hogy ellensúlyozza a visszahúzókat. De lássuk a mutatókat. A távol-keletiek vagyona az éves jövedelmük négyszerese, a protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, az afrikaiaké egyszeres sincsen. Ebből levonható a tanulság. Ha az Egyesült Államokban is csak annyi volna a latin és az afrikai, mint a másik háromban, akkor megelőzné azokat.

Minden viselkedési kultúrának más felépítményre van szüksége.

Ezzel szemben minden államban egységes a felépítmény, aminek a hatékonysága annál alacsonyabb, minél több kultúrájú és fejlettségű lakosság. Ezt először az Osztrák Magyar Monarchia és Magyarország kiegyezés utáni történelmében ismertem fel.
Máig nem akadt történész, aki bemutatta volna, hogyan oszlott meg a Monarchia lakossága nyelvekben, vallásokban és fejlettségen. Pedig nagyon egyértelmű, hogy ezért esett szét. Ezt ugyan a császári udvar vezetése már 1848 tavaszán felismerte, és az Olmützi Alkotmánnyal olyan reformot akart, ami viszonylag egyrangú örökös tartományokat jelent.
Nem véletlen, hogy a magyar történészek azt mélyen elhallgatják, említést sem tesznek erről annak ellenére, hogy ez osztotta volna fel a Magyar Királyságot is, vagyis megelőzte volna Trianont.
Előbb az Egyesült Államok kulturális megosztottságát elemeztem, az Osztrák Magyar Monarchia annál százszor heterogénebb volt.
Hogyan is nézett ki a Monarchia.
Az élcsapatot a zsidóság jelentette. Nincs most rá adatom, de el tudom képzelni, hogy a Monarchiában élt a világ zsidóságának harmada, ráadásul a leginkább azok legaktívabb élcsapata.
A csehek voltak a legpolgárosultabb nép. Ők a Nyugat puritán élcsapatához tartoztak.
Az osztrákok is jelentősen előttünk jártak. Ők nyertek a legtöbbet azzal, hogy Trianon után magukra maradtak. A három katolikus, az Alpok térségében élő germánság, az osztrákok, a bajorok és a svábok az első világháború óta egyre jobban vizsgáztak. De nemcsak ők, hanem az Alpokban élő svájciak, franciák, olaszok és a szlovének is.
A magyarok, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok az átlagot jelentették. Mindegyik nép érett volt arra, hogy saját állama legyen.
Az ortodox keresztény népek számára a Monarchia és abban Magyarország jogtalanságot és a vallásukat üldöző börtönt jelentett. A Habsburg császárok türelmetlen pápistasága őket sértette a leginkább.
A cigány kisebbséget ember számba sem vettük.
Ez az állapot elfogadhatóbb volt az örökös tartományokban, mint a királyi Magyarországon, amit 1849. áprilisban aláírt az Olmützi Alkotmányban maga az ifjú Ferenc-József császár is. Ebből azonban a Szabadságharc bukása után eltekintett, mert az arisztokrácia és a katolikus papság Magyarországát a Monarchia megmaradása érdekében a kisebbik rossznak talált. A császár aztán a következő 66 évet is azzal a meggyőződéssel élte végig, és ennek reményében kötötte meg az 1867-es Kiegyezést is, amiben megbékült a magyar uralkodó osztállyal.
Nemcsak a Monarchia, de Magyarország etnikai felosztása, az első világháborút követő békeszerződés, ha a magyarok számára nem is igazságos, de a háború előtti állapotnál lényegesen jobb megoldás volt. Trianonban lényegében az történt, ami a század végén a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése esetében. Pedig ezeknek a kisebbségi politikája sokkal korszerűbb volt, mint amilyen a Monarchiáé, és azon belül Magyarországé. De még a leginkább rokon két nép közös Csehországa is kettészakadt. Ezzel lényegben Európa népei a saját országokban élhetnek. Jelenleg probléma csak az egynyelvű Olaszország maradt, ahol a nyugat-európai szinten élő észak-olaszok és a görögök szintjén tartó dél-olaszok egymás fejlődését fékezve élnek. Más olyan ország nem maradt Európában, aminek két fele kulturálisan és gazdaságilag nagyon eltérő szinten élnek.
Két probléma ugyan ezen túl is marad, Spanyolországban a katalánok érdekét sérti, hogy az alanyosabb szintű spanyol többség húzza vissza őket. abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Anglia és Skócia szétválása nem volna hátrányos a skótoknak. Ezért állapítom meg, hogy Európa az egyetlen kontinens, ahol szinte minden népnek végre saját állama van. Ezt a történelmi folyamatot igyekszik visszaforgatni az Európai Unió, aminek két tucat hivatalos nyelve és egy tucat nagyon különböző kultúrájú nyelvnyi és gazdasági fejlettségű országnak közös valutája van. Ezért vallom, hogy a vámhatárok felszámolásán túl minden további közösség kártékony. Örülni kellene annak, hogy a sok európai etnikum szuverén államokban élhet. Ami ezen túlmegy károkozó.
Mi magyarok, lassan száz évvel Trianon után sem értjük meg, hogy ma lényegesen jobban élünk, mint élnénk akkor, ha az egész Kárpát Medence a mi országunk maradt volna.
Vére etnikai és kulturális tekintetben lényegében homogén nemzeti állam lettünk. A nálunk fejlettebb zsidóságunk létszáma és hatalma olyan kicsi lett, amit talán a nemzeti büszkeségünk is képes elviselni. Csak egyetlen viszonylag kis, de nagyon elmaradt kultúrájú kisebbségünk, a cigányság maradt, de még ezek foglalkoztatását sem vagyunk képesek megoldani. A magyar hazafiak nem értik meg, hogy szerencsénk, hogy Trianonban harmadnyi, de nagy többségben magyarok lakta területen kell megoldani népünk sorsát.
A nálunk sokkal fejlettebb és dinamikusabb magyar zsidóság öthatodának elvesztését súlyosabb vesztességnek tartom, mint a nálunk is elmaradottabb etnikumok által többségben lakott területek elvesztése. Ezért még száz év múlva is fizetni fogunk. De nemcsak mi, hanem szinte minden állam, aminek volt zsidó kisebbsége.
Hogyan lehet megoldani a nem homogén etnikumú államok gondját.
Mivel minden társadalom hatékonyága elsősorban attól függ, mennyire puritán a lakosság erkölcsi magatartása, tudomásul kell venni, hogy a jelenkorban csak a puritán erkölcsű népeknek lehet hatékonyan működő felépítményük. Azonban hiába voltak puritánok kezdettől fogva az angolszászok, a germánok, két további előfeltétele a sikernek, a társadalmi és gazdasági fejlettségük és a népességük elviselhetetlen növekedése ezt lehetetlenné tette. A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire csak akkor jöhet létre a többinél hatékonyabb társadalom, azon túl, hogy a lakosság viselkedése puritán, ha a népességük növekedése leáll, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet.
Az elmúlt száz é történelme azt bizonyítja, hogy a lakosság növekedése néhány nem puritán, mediterrán és kelet- és közép-európai országban is leállt, de ez sem volt elég a versenyképességükhöz, mert még nem elég gazdagok és nem elég iskolázottak voltak. Ezért az elmúlt száz évben mind a mediterrán, mind a közép- és kelet-európai népek országai egyre jobban lemaradnak.
A nemzetállamok feltételei.
A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a homogén nemzetállam a legmegfelelőbb politikai felépítmény. A homogénség közös kultúrát és a viszonylag egyforma gazdasági fejlettséget jelent. Ilyen Európa hat legfejlettebb, viszonylag kis országa, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ezek között öt mind kultúrában, nyelvben és vallásban is homogének. Egyetlen kivétel Svájc, ahol több a nyelv, és több a vallás, de a puritán kultúra és a gazdasági fejlettség homogén.
Különös kivétel a négy óceánokon túli angolszász ország, amiben az etnikai összetétel példátlanul tarka, gyökértelen, hiszen Európa és Afrika népei vegyesen élnek ezekben. A betelepülők többsége azonban hamar homogénné válik. Kemény kivételt csak a gyér őslakosság és az afrikai rabszolgák utódai jelentenek. Ez a négy angolszász ország azonban a tíz legfejlettebb között van, és a jövőjük is a legbiztatóbb.
Azon érdemes elgondolkodni, hogy az első tízben nincsenek az európai nagyhatalmak, a sokáig a legnagyobb európai ország, a latin Franciaország pedig még a második tízből is kimaradt.
A várható jövőben a lényeges változás abban lesz, hogy az európai nagyhatalmak hátrább, a távol-keleti Japán, Dél-Korea és Tajvan pedig előbbre kerül. 2050-re pedig Kína lesz az Egyesült Államok mellett a másik fejlett szuperhatalom.
Nyugat-Európa egésze lényegesen hátrább kerül. Be fog bizonyulni, hogy az Európai Unió koncepciója hibás utat jelentett azon túl, hogy vámuniónál több akart lenni.
A kulturálisan heterogén társadalom mikor lehet egészséges.
A heterogén kultúrájú állam csak akkor lehet hatékony, ha a felépítménye igazodik az eltérő kultúrákhoz. Erre Magyarország történelme tanított meg.
A magyar történészek sem hangsúlyozzák az országunk társadalmi deformációját. Túl sok volt a politikai tekintetben a földesúri osztályhoz tartozó, de anyagilag szegény nemességünk, és abnormálisan kevés a magyar etnikumú polgárságunk. Ezt jól kifejezi, hogy nemcsak a magyar etnikum volt példátlanul kevés, de magyar polgárság az oszmán uralom előtt nem is létezett. Ezzel szemben a nyugat-európai feudális társadalomban tized akkora volt a nemesek aránya, és náluk hatszor több volt a földesurakkal azonos etnikumú polgárságuk. Franciaországban 1 százalék volt a nemesek aránya, de azok egyben gazdag földesurak voltak. Magyarországon a lakosság 6, a magyar etnikum 10 százaléka volt nemes, ezek tizede sem volt földesúr. Ez a társadalmi deformáció ezer évig folyamatos volt.
A török uralom hozta ez első változást azzal, hogy a földesurához szorosan kötött jobbágyság polgárosodása megindult. A Hódoltság területén a tanai települési rendszer átalakult parasztvárosokká, kialakult a parasztpolgárság. Ezek az oszmán hódoltság megszűnése után a városukban a saját törvényeik alapján polgárok lettek, de az országos politikába nem volt beleszólásuk. Ez az állapot megmaradt a jobbágyrendszer megszűnése után is, csak a nemesség átalakult úri középosztállyá. A két háború között Magyarország olyan társadalom volt, amiben tovább élt az arisztokrácia és a nemesség uralma annak ellenére, hogy ennek már csak mi és a lengyelek jelentettük a feudalizmust.
Ebbe a megállt társadalmi fejlődésbe egyedüli változást az jelentette, hogy a magyar polgárok nélküli társadalomban a gettókból kiszabadult zsidóság lett nagyon gyorsan nyugat-európai értelemben vett polgár, nemcsak a gazdaság ura, de a kultúra hangadója is. A magyar zsidóság gazdasági és kulturális hatalmát azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a politikai uralmat továbbra is birtokló arisztokrácia és az úri középosztály, aminek olyan nagy befolyása volt a magyar közvéleményre, hogy alapvető társadalmi reformokat csak a Szovjetunió megszállása hozhatott.
A vasúthálózat kiépülése megsokszorozta az ipar és a kereskedelem potenciális lehetőségeit. Az ezzel élésre azonban mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály alkalmatlannak bizonyult. A kínálkozó lehetőségekkel csak a zsidó etnikum élt. A 19. század végére már nemcsak a magyar ipar és kereskedelem, de a kultúra alakítása is a zsidó etnikum kezébe került.
Trianon után a politikai hatalmat az arisztokrácia és az úri középosztály vette át, akik nem voltak hajlandók a polgárosodásra, ezért a magyar zsidóság gazdasági és kulturális fölényének eltűrésére. Azonnal türelmetlen antiszemiták lettek, és ennek érdekében Hitler befolyását is békésen tűrték.
A második világháborúban elszenvedett vereség után is csak azért történhetett meg a feudális erők felszámolása, mert Jaltában a Szovjetunió befolyási övezetébe csatolták az országunkat is.
A fél évszázados bolsevik uralom sem volt elég arra, hogy a szuverenitásunk visszanyerése után következetes polgári társadalom lehessünk. Ezt jól jellemzi, hogy a magyar közvélemény egyre nagyobb többsége jobboldali politikát támogat. Az EU 27 tagállama közül nálunk a legnagyobb a jobboldal választói támogatása. A Fidesz azért nyerhet példátlan többséget, mert a közép-jobb magyar közvéleményhez igazodik. Az olyan választási törvény esettében, amiben képviselő csak az lehet, akit a körzetében megválasztanak, a Fidesz 2010-ben 99, 2014-ban 90 százalékos parlamenti többségben lenne. Más ilyen ország nem volt, nincs és nem is lesz az EU

Örüljünk a klímaváltozásnak

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 08 29

Örüljünk a klímaváltozásnak

A jelen generáció tudósai nem a világ végével, hanem a klímaváltozással ijesztgetik a közvéleményt. Az ugyan vitathatatlan, hogy a felmelegedés költségekkel is fog járni, de ideje volna, ha nemcsak a költségeit trombitálnák, ha mérleget készítenének arról, hogy várhatóan a következő száz évben mennyi előny, és mennyi hátránnyal jár a felmelegedés, mindenekelőtt a tengerszínt emelkedése, és mennyi előnnyel, hogy a földünkön az átlaghőmérséklet néhány fokkal magasabb lesz. A tudomány azonban nem ezt teszi, hanem csak az okozott károkkal ijesztget. Ebben nem jobbak, mint ahogyan a vízözönnel foglalkozott 6-8 ezer évvel ezelőtt a mit sem tudó közvélemény volt.
Pedig, ha nem növekedik rajtunk kívüli okokból a hőmérséklet, és nem emelkedik a tengerszint mintegy 70 méterrel, még mindig ezred annyian volnánk, mint jelenleg, és gyűjtögetésből élnénk. A fajunk által elért elképesztő fejlődés csak annak volt köszönhető, hogy felmelegedett az éghajlat, óriási területek felszabadultak a jégtakaró alól, és 70 méterrel visszaduzzasztotta a folyamokat a tengerszint emelkedése. Ezt az elképesztő áldást mégis máig úgy őrzi emlékezetünk, mint a fajok kipusztulásával járó vízözönt, amit csak isten segítségével mentett meg Noé a bárkájában. Vagyis, a fajuk történetének legnagyobb áldását katasztrófaként őrzi emlékezetünk. De nemcsak az emlékezet, de a tudomány is.
Ötven éve várok egy olyan térképre, ami megmutatná, hogyan változott a szárazföld tengeri partvonala a felmelegedés mintegy kétezer éve során, és mennyi nem jéggel borított szárazföld volt a jégkorban, és mennyi a felmelegedés után. Nem szakemberként is bártan állítom, hogy az ember számára életterét jelentő szárazföld nagysága lényegében sokkal kisebb területet vesztett, nagyjából azt, ahol ma a tenger 70 méternél sekélyebb, ugyanakkor az északi félétekén ennél nagyságrenddel több terület szabadult fel a jég fogságából, és vált az ember számára élettérré.
Egy olyan térkép is sok felvilágosítást adna, hogy a jégtakarótól felszabadított területen az emberiség mekkora hányada él, és a világgazdaság mekkora hányada nyert ott életteret.
Sokat mondana az olyan felmérés is, ami megmutatná, milyen volt az öntözéses és hajózási lehetőség a jégkorszak előtt azokon a folyamokon, amelyeken a nagy öntözéses kultúrák kialakultak. Talán tizede sem volt a gravitációs önözés lehetősége. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk, a 70 méterrel alacsonyabb tengerbe ömlő Nílus mennyire nem volt alkalmas az árasztások öntözésre, és a vitorlás hajózásra. A tengerszint emelkedése olyan visszaduzzasztást jelentett, mintha a torkolathoz 70 méter magas gátat építettek volna. Egyszerűen a felmelegedés ezerszer annyi völgyet tett önözhetővé, mint amennyit az emberiség a következő hatezer évben épített. Elég volna, ha a mérnökök felmérnék, ma mennyibe kerülne annyi folyó vízét 70 méterrel visszaduzzasztani, amennyivel a felmelegedés megajándékozta az emberiséget. Most meg azzal ijesztget a tudomány, mennyibe fog kerülni a védekezés, ha két méteres tengerszint emelkedés ellen kell védekezni.
Még többet mondana egy olyan grafikon, ami megmutatná, hogyan függ az átlaghőmérséklet nagyságától a földünk lakosságot eltartó képessége. Meggyőződésem szerint, még mindig az optimum alatt van az átlaghőmérséklet. A nagyobb hőmérséklet nagyobb eltartó képességet jelentene. Ezt a természet is jól mutatja azzal, hogy trópusok közelben sokkal nagyobb a növények éves hozama, és ezért az állatokat és az embert eltartó képessége.
Ezt ki kell egészíteni azzal, hogy a múltban az ember képtelen volt a meleg ellen védekezni, ma meg már nemcsak képes, de éppen a napsütés gazdag melegben áll rendelkezésre az ehhez szükséges olcsó és bőséges energia is. Ahol sok a napsütés, sok az olcsón nyerhető energia. A nap melegét hasznosító napelemek sokkal több energiát termelnek, mint amennyivel a lakásokat és a munkahelyeket hűteni lehet. A mai technikai ismeretek sokkal olcsóbbá teszik a meleg elleni, mint a hideg elleni védekezést.
Általában ma sok ezerszer több eszköz áll rendelkezésünkre a hideg és a meleg elleni védekezéshez, mint amennyit az ókori ember tehetett.
Van még egy újabb érvem is. A tengeri farmok forradalma óta a 100 méternél sekélyebb tengerek ezek lettek a leghatékonyabb élelemtermő adottságok. Néhány évtized múlva a tengeri farmok fogják adni a bőséges és olcsó fehérjetáplálékot a tízmilliárdos emberiségnek.
Arra sem találtam felmérést, hogy az északi sarkkör térségének, gyakorlatilag Kanadának, Alaszkának és Szibériának, mint jelent a melegebb klíma és az Északi Jeges Tenger hajózhatósága, az ott lelhető nyersanyagok kitermelése.
Azt ugyan már közel negyven éve a Nyugat felé címen megjelent könyvemben leírtam, hogy milyen okokból vándorolt Egyiptomból és Mezopotámiából a társadalmi fejlettség csúcspontja Skandináviáig.
Ezt a folyamatot ma már másként fogalmaznám meg. Az emberi faj az egy évszakos trópuson, Afrikában jelent meg. A páratlan alkalmazkodási képességének köszönhetően viszonylag gyorsan szinte minden természeti környezetben, beleértve a sarkköri tundrát is, berendezkedett. Ez a berendezkedés ugyan nagyon eltérő népesség eltartását jelentette, de a fejlettségük között nem volt jelentős különbség. Mindenütt a gyűjtögetésből éltek a létminimum határán egészen addig, amíg be nem következett egy jelentős felmelegedés, klímaváltozás. Ennek köszönhetően alakultak ki a Távol Keleten, Dél-Ázsiában és a Közel Keleten az árasztásos önözéssel történő gabonatermelő magas-kultúrák. Az öntözött területeken közel százszor akkora volt a lakosság mennyisége, mint a gyűjtögetés esetén volt. A munkával termelt élelem jobb és biztosabb táplálkozást, nagyobb munkamegosztást tett lehetővé. Ennek köszönhetően indult meg a várható élekor növekedése, ami azonban gyorsan olyan túlnépesedési nyomás keletkezett, amint a társadalmi felépítménynek kellett a halálozás fokozásával féken tartani. Ennek a ténynek a társadalomtudományok számára történő tudomásulvétele máig nem történt meg, ezért máig értetlenül állunk szemben az osztálytársadalmak halálozásokozásával. Minden forradalmár ezt akarta felszámolni, mert nem volt tisztában ennek szükségszerűségével.
Máig nem írta le senki, hogy az osztálytársadalom mindaddig megkerülhetetlen szükségszerűség, amíg a népszaporulat túllépi az elviselhető mértéket. Aki az osztálytársadalomnál emberségesebb társadalmat akar, annak előtte a túlnépesedést kell megállítani. Ezt a társadalomtudományok máig nem ismerték fel, pedig ahol megállt a túlnépesedés, illetve ahol ezt erőszakkal megállították, elképzelhetetlen fejlődés következett be. De eddig közel hatezer évet kellett várni.
Az öntözéses gabonatermelő társadalmak létrejöttével szinte párhuzamosan, a sokkal nagyobb területen megjelent a legeltethető állattartás. A pásztorkodó állattartás ugyan soha nem lehetett társadalmi élcsapat, mert sehol nem érte el az önözéses gabonatermelő kultúrák színvonalát.
Az önözéses gabonatermelés azonban csak ott jöhetett létre, és vált magas-kultúrát eltartóvá, ahol volt a szállításra és talajművelésre alkalmas, az emberi fizikai erejét többszörösen meghaló igavonó háziállat. Ez a felismerésem adott számomra magyarázatot arra, hogy a két amerikai kultúra miért nem volt képes a szántóföldi, tehát a hatékony, magas-kultúrát eltartó szántóföldi növénytermelésre, mert nem volt az igavonásra és a talaj megmunkálására elég erős haszonállatuk. Ezt igazolja a tény, hogy a burgonya és a kukorica ugyan előbb volt haszonnövény, mint a rizs és a búza, de szántóföldi művelésre igavonó állat hiányában nem kerülhetett sor több ezer éven keresztül, amíg a nyugati telepesek ezekkel meg nem jelentek.

Európa, az emberiség huszadával az élvonalba került.

A társadalomfejlődés és a tudományok élvonalába került Európa tudósai sem adtak magyarázatot arra, hogy minek köszönhette a kis Európa, hogy az összes többi kultúra fölé emelkedhetett. Európa volt az első, amelyik a négy évszakos klímában megoldotta a gabonatermelést. Ennek köszönhetően vált ötször nagyobb térségben gabonatermelő magas-kultúrává a földünk négy évszakos térsége. Az ókorban öntözhető, magas-kultúrát eltartani képes terület mintegy ötször nagyobbá vált. Az első ezredforduló végén Európában bekövetkezett agrártechnikai forradalom nemcsak a földünk eltartó képességét tette megkétszerezhetővé, hanem a négy évszakos, tehát a fagyos telű térséget is magas-kultúrát eltartó képessé is.
Azt csak később ismeretem fel, hogy a négy évszakos életterek azért előzték meg a korábban uralkodó magas-kultúrákat, mert ebben évente négy éghajlathoz kellett alkalmazkodni. Ez a térség az embert az tette a környezetéhez alkalmazkodóbbá, hogy minden évben négyszer kellett az évszak viszonyaihoz megoldani.
A társadalomtudomány máig nem ismerte fel, hogy a négy évszakos klíma mellett évente négy lényegesen eltérő életvitelre van szükség. Csak amikor ezt felismertem, gondoltam végig, hogy a gyermekkorom falusi életében a lakosság évente négy jelentősen eltérő klímához volt kénytelen alkalmazkodni. Minden évszakban más volt a munkafeladat, más a táplálkozás, az öltözködés. Ez a folyamatos alkalmazkodás évenként ismétlődött, ezzel nagyobb rugalmasságot követelt meg, mint az örökös nyár, vagy az örökös tél.
A csillagászok még ma is az életet olyan módon keresik a világűrben, hogy vizsgálják a földünkön ma jelenlevő életfeltételű bolygókat. Nincsenek még azzal sem tisztában, hogy a földünkön nem azért van élet, mert adottságai a maihoz hasonlók voltak, hanem azért, mert a földünkön az életfeltételek sokszor megváltoztak. Ezek a változások számos fajt életképtelenné tették, ugyanakkor ezzel új fajok megjelenése számára biztosítottak életteret. Ezért, aki a földi élethez hasonló életet keres a világűrben, olyan bolygót kell találni, aminek az életében hasonló változások történtek az életfeltételekben. Az olyan bolygón, amin nem történtek változások, legfeljebb a nagyon kezdetleges élet található. De ha olyan bolygót találnának, amin még több változás történt, ott általunk elképzelhetetlen, de sokkal fejlettebb életformák vannak. A fajfejlődés csak ott van, ahol az életfeltételek változnak. Ahol kevesebb változás volt, ott primitívebbek az életformák, ahol több volt, ott a minkénél sokkal fejlettebb életformák vannak.
Fajunk eddigi története azt bizonyítja, hogy a fejfejlődés felgyorsul. Ezt bizonyítja, hogy fajunk egyetlen, viszonylag kis hőmérsékletváltozás hatására hatezer év alatt sokkal többet fejlődött, mint előtte 150 ezer év alatt. Ebben a hatezer évben pedig az utolsó ezerben többet fejlődött, mint előtte összesen, aztán az utolsó százban ugyanez ismétlődött meg.
Számomra fajunk története ugyan egyre érthetőbbé vált, de megértéssel mégsem találkoztam.

Már a megértést nem remélhetem, pedig tudom, hogy eljön az idő, amikor a tudósok figyelme arra fordul, hogyan lehet a klímát a társdalom fejlődésünk igényéhez igazítani. Ennek nyomán köztudottá fog válni, hogy néhány fokos felmelegedés a fajuk érdekének megfelelőbb életfeltételeket teremtett, és azok fogják kapni a tudományos elismeréseket, akik ennek érdekében többet tesznek.

Felmelegedés

Kopátsy Sándor                 PK                   2016 11 14

Felmelegedés

Harminc éve Ausztráliában járva döbbentem rá, hogy a trópusok közelben, vagyis, ahol nincs lényeges klímaváltozás, áll a biológiai óra. Mivel ez a kontinens mintegy 70 éve szakadt ki Afrikából és az egyenlítő déli partján elúszott a Csendes Óceán dél-nyugati térségébe, ezért 70 millió éve nem változott lényegesen ennek a kontinensnek az éghajlata.
Erre az a tény döbbentett rá, hogy az ottani őserdőben csak egyszikű növények, és erszényes állatok éltek. Vagyis, 70 millió éves természeti környezetbe repülhettem vissza. Életem egyik legnagyobb élményem volt fajunk életének közepén járni a természetben. Erre nemcsak Darwin, de a biológusok sem figyeltek fel, pedig ezt több tény is bizonyítja.
A Galápagos Szigetek 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, ott a gyíkoknál állt meg a biológiai fejlődés, ott csak olyan állatok élnek, milyenek 100 millió éve Dél-Amerikában éltek.
A nagyon mély tengerekben pedig még öregebb fajok élnek. Eltekintve attól, hogy számos meleg kénes forrásnál sok száz atmoszféranyomás alatt, a fény teljes hiányában új a fajfejlődés kezdeti fokának és a környezetük viszonyainak megfelelő fajok jelennek meg.
Madagaszkár 30 millió éve szakadt el Afrikától, és ott az óta nem jelentek meg újabb fajok.
Ausztráliában az emberi faj fejlődése is stagnált. Oda az ember mintegy 40 ezer éve került, tehát az őslakók ott tartanak, ahol az emberi faj akkor tartott, ott az ember fejlett agya és keze ellenére sem történt fajfejlődés. Ezt megelőzően még én is azt vallottam, hogy fajunk gyors fejlődését a fejlett agyának és a fejlett kezeinek köszönhette. Ez óta azt vallom, hogy a fejlett emberi agy és kezek sem elegendők arra, hogy változatlan környezetben eljuthattak volna oda, ahol ma tartunk. Fejlett emberek csak azért lehettünk, mert nagyon eltérő környezeti viszonyokhoz kellett alkalmazkodnunk.
Fajunk fejlődése a felmelegedésig.
Ebben telt el eddigi életünk mintegy 96 százaléka. A fejlett agyunknak és fejlett kezeinknek köszönhetően elértük azt, hogy beszéddel kommunikáltunk, szolgálatunkba állítottuk a tűzet, nem fogadtunk el a tényt, hogy nincsen a halálon túli élet, ezért tiszteltük a halottainkat, valamint egyszerű szerszámokat készítettünk, ezek segítségével néhány tízezer év alatt a földünkön található szinte minden természeti környezetben szinte azonos színvonalon nemcsak életképesek, de túlnépesedők is lettünk.
Azért terjeszkedtünk újabb és újabb természeti környezetbe, mert túlnépesedtünk. Máig nem találtam adatot arra, hogy mekkora volt ezekben a gyűjtögető társadalmakban a várható életkor. Csak becsülni tudom, hogy a nemi érettséget mintegy tíz évvel meghaladó. Ez a becslésem azon alapszik, hogy a túlnépesedési nyomás legfeljebb néhány ezrelék lehetett, hiszen ilyen mértékben növekedett a jégkorszak végéig az emberiség. Ez következett abból, hogy a létszámunk mintegy 140 ezer év alatt legfeljebb tíz milliókban kifejezhető maradt.
Miért fejlődött mégis a fajunk. Mert jelentós hányadának vándorlása során a már több gyűjtögető életmód tapasztalataival gazdagodott.
Ezt bizonyítják, hogy a pattintott kőszerszámoknak több formája terjedt el a különböző gyűjtögető társadalmakban. Tehát a legfontosabb szerszámuk párhuzamosan jelent ugyan meg, de öröklődött. Ugyanezt mondhatjuk el a nyelvekről, a temetkezési szokásokról is. A lassú fejlődésnek is az volt a motorja, hogy az ismeretek vándoroltak. Fajunk történelmében a jégkor végéig ugyan minden ember a gyűjtögetésből élt, és az életterük ugyan nem változott, de az ismereteik egyik életérből a másokba vándoroltak.
Ezen az alapon értettem meg, hogy fajunk életében az első nagy, minőségi ugrás, az osztálytársadalmak kialakulása csak akkor történt, amikor fajunk jelentős hányadának az élettere a jelentős felmelegedésnek a hatására jelentősen megváltozott. Ez esetben nem az ember vándorolt más természeti környezetbe, hanem az ember életterében történt jelentős változás, amihez alkalmazkodni kellett.
Azt csak fokozatosan ismerem fel, hogy fajunk a felmelegedés előtti mintegy 140 ezer év alatt hogyan érett meg arra, hogy a felmelegedés okozta viszonyokhoz már azzal tudott alkalmazkodni, hogy áttérjen a termelésre.
Azt a jelenkori biológia fejlettségének köszönhetjük, hogy egyre több olyan ismerethez jutottunk, ami lehetővé teszi a magyarázatot arra, hogy már alkalmasak voltunk a felmelegedés okozta változásokhoz a szántóföldi termeléssel igazodni.
Még a jégkorszak még több évezredig tartott, amikor már háziállatunk volt a kutya. A burgonyát, a kukoricát, a kölest, a rizst, a búzát, az árpát és egy sor növényt, a lakás körül kapáskultúraként termelték. Ezek több ezer évvel a felmelegedés előtt kultúrnövények voltak. Ha nem is ennyivel, de a pásztok tartották a szarvasmarhát, a bivalyt, a kecskét és a birkát. Máig sem tudatosítjuk, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermelés csak azért jöhetett létre, mert már ismert haszonnövény volt a rizs, a búza és az árpa. Ezeknek a növényeknek a kultúrnövénnyé válása csak azért valósulhatott meg, mert már sok-sok generáción keresztül kiszelektálódott kapásan művelt haszonnövények voltak. A szántóföldi művelésük azonban igavonó állat nélkül meg sem valósulhatott volna.
A szántóföldi, önözéses gabonatermelés igavonó igényét pedig csak a már domesztikálódott szarvasmarha és bivaly biztosíthatta. Az igavonó állat hiánya miatt az amerikai két magas-kultúra azért nem térhetett át a szántóföldi gabonatermelésre, mert nem volt hozzá igavonó háziállat. A jaja és az inka kultúra azért rekedt meg a kapáskultúránál, mert nem volt igavonó állatuk. A bölény ugyan milliószámra élt Amerikában, de nem lehetett domesztikálni, mert vadon is megélt. Hiába volt a kukorica és burgonya kiváló kultúrnövény, a kalászosoknál jobb alaptáplálék, igavonó állat hiányában nem kerülhetett sor ezek szántóföldi termelésére.
A gyűjtögetésről áttérés a termelésre.
A felmelegedésnek a hatására domesztikálódott a szarvasmarha, a bivaly, a kecske és a birka. A kor történészei sem hangsúlyozzák, hogy a gabonák önözéses, szántóföldi termelése gyorsan csak azért történhetett meg, mert a pásztorok már domesztikálták az ember erejénél mintegy tízszer erősebb szarvasmarhát és bivalyt. Ezek nemcsak elég erősek voltak a talajművelésre, de hasított körműek lévén, alkalmasak a vízben, sárban járásra is.
A háziállatok azért domesztikálódtak, mert a felmelegedés következtében kipusztultak volna, az ember gondosodására szorultak, annak pedig nagyon hasznos segítőtársai lettek.
Az állatok domesztikálódása.
A jégkorszakban már több ezer évvel a felmelegedés előtt az emberhez szelídült állat volt a kutya és a rénszarvas. A lámák megszelídülésének módját és idejét nem ismerem. A macska és a tengerimalacét sem, de az tény, hogy ennek a két állatnak az optimális élettere az ember háztartása, a háztartás pedig hasznot húzott belőlük. Az egyiptomi kultúrában a macska és a kígyó azért volt szent állat, mert a rágcsálók ellen megvédte a gabonát. Az egyiptomi kultúra létre sem jöhetett volna a macskák nélkül. De gyermekkorom falujában is azért volt rangos állat a háziasszonyok számára a macska, mert az jelentette a kamrákban tárolt élelmek védelmét.
A szarvasmarha, a bivaly, a birka és a kecske is vagy kipusztult, vagy ritka faj lenne, ha nem szelídült volna az emberre, aki gondosodott az etetéséről és itatásáról, és megvédte a ragadozóitól. Ezek tehát azért lettek háziállatok, mert az ember gondoskodására kényszerültek.
A birka és a kecske ugyan bevonult a pásztoroktól a földművesek közé is, de a szerepük viszonylag másodlagos maradt. Velük ellentétben a szarvasmarha és a bivaly az öntözéses gabonatermelő társadalmakban létfontosságú termelőeszközzé vált. Ezek jelentették azt az igavonó erőt, ami nélkül létre sem jöhetett volna a szántóföldi növénytermelés számára az ekével történő növénytermelés és a trágyázás, vagyis a talajerő megtartását. Tehát nem véletlenül volt Európa szimbóluma a bika. Európa azért válhatott a sötét középkor után magas kultúrává, mert itt valósult meg az első szárazföldi szállításra épülő mezőgazdasági magas-kultúra.
Ezt megelőzően minden magas-kultúra az öntözőcsatornákon és a lassú folyókon történő szállításra épült. Ezzel a gabonatermelési móddal egészen a nyugat-európai természetes csapadékra épülő, és szárazföldi szállítást igénylő földművelés megjelenéséig csak ott jöhetett létre magas-kultúra, ahol el lehetett árasztani a gabonát, és a terméket behordani csónakokon lehetett. Más módja a gabonatermelésnek nem volt. Ilyen adottsággal ugyan nem lehetett hatékonyságban versenyezni egészen a mezőgazdaság gépesítéséig. Az ilyen adottság azonban viszonylag kevés volt.
Ennek versenytársa alakult ki Nyugat-Európában az első évezred utolsó századaiban. Ez ugyan lényegesen kisebb létszámú lakosság eltartását, és magasabb költséggel járó termelést jelentett, Az erre alkalmas terület mintegy tízszer nagyobb volt. Ezt jól illusztrálná az olyan térkép, amelyik megmutatja, hogyan alakult a lakosság száma az öntözéses és a természetes csapadékos földművelő kultúrákban. Mikor éltek már többen a nem öntözött, mint az öntözött gabonán, és mikor lett a búza olcsóbb, mint a rizs. Ez csak a 20. században, és a gépesítés után. Ezt a termelési módot ezer évig szinte csak Európai jelentette, de ma már Amerikában és Óceániában többször nagyobb területen van jelen.
A sötét középkort követő nyugat-európai agrártechnikai forradalom feltételeit máig nem hangsúlyozzuk, pedig az nemcsak azt jelentette, hogy nem fagyott ki télen az ősszel vetett gabona, hanem a talajműveléshez olya eke kellett, ami megforgatta a talaj. Új gabonák jelentek meg, a fagyot jobban elviselő rozs, a tavaszi vetést igénylő és fehérét is tartalmazó gabona a zab. Új igavonó állat, a patkolt ló tette gyorsabbá a szállítást. Még nem találkoztam olyan munkával, ami hangsúlyozta volna annak jelentőségét, hogy a lovak mennyivel gyorsabban szállítottak, szántottak, kapáltak, mint a tehenek és az ökrök. A tehenekkel és ökrökkel gazdálkodó háromszor annyi munkaidőt töltött a kocsi ülésén, vagy sétált a tehenek előtt, mint aki lovakkal dolgozott.
Ennél is sokkal nagyobb technikai ugrást jelentettek a traktorok és talajművelő gépek. Ezeknek volt köszönhető, hogy száz éve a mezőgazdasági dolgozók munkájának a termelékenysége sokszorosára rúgott. Ma az amerikai farmerek termelékenységi mércéje, hogy a gabonák termelési költsége egy órai munkabér alatt legyen. A két háború között a nagybirtokon dolgozó cselédek, sommás férfiak havi bére 1.5 mázsa búza, valamint szállás és koszt volt. A nőké ennek a kétharmada.
Visszatérve a klímaváltozásra.
Az emberi faj legnagyobb áldását egy jelentős felmelegedés volt. Fajunk még mindig gyűjtögette, ha nem élhetett volna a kínálkozó alaklommal. Mintegy 8 ezer éve még érthető volt, hogy az ember nem látta, mit köszönhet a melegebb éghajlatnak, hogy ma sem látja sem a politikai elit, sem a tudomány, szégyen. Az emberiség tudata a felmelegedés hatásából csak a vízözönt, egy viszonylag kis terület eláradását őrzi meg. Az ezerszer több áldásait meg sem említik a népek mítoszai.
Több millió négyzetkilométernyi terült felszabadult a jégtakaró alól, nemcsak északon, de a magasabb hegyekben is. Tehát a felmelegedés okán a magasabb tengerszint értékes területeket elöntött, de mintegy százszor annyit megszabadított a jégtakaró alól. Ezt jól példázná egy olyan térkép, ami megmutatná, hogy a jég alatt volt Európának az a része, ahol ma a kontinens nemzeti jövedelmének a nagyobb felét termelik, ahol a leggazdagabb népek élnek.
A tengerszínt mintegy 70 méteres emelkedése tengerré tette a 70 méternél alacsonyabb partvidékeket, de ez duzzasztotta úgy vissza a folyók tengerbe ömlő torkolatát, hogy néhány millió négyzetkilométeren a völgyek gravitációs önözésre alkalmassá váltak. Nem volna nagy feladat olyan térkép készítése sem, ami megmutatná, menyivel kisebb volna az ötözhető terület, ha 70 méterrel alacsonyabb lenne a tengerszint.
A tudományos feladat lenne annak megmutatása hogyan alakultak volna az életterek, ha nincs felmelegedés. Erre csak abból lehet következtetni, hogy a felmelegedés előtt és utána ezer évvel, mekkora volt fajunk becsült létszáma. Az elég bizonyos, hogy a jégkorszak előtt néhány tízmilliós fajunk ezer év alatt százmilliós lett. A fajok életében rövid 7 ezer év alatt, a 20 század elejére, a létszámunk elérte az 1 milliárdot. Ma pedig már meghaladja a 7.5 milliárdot. Ezt a számot azért tartja el a földünk, mert nemcsak a technika fejlődött, hanem a földünk spontán termékenysége is megnőtt. A klímaváltozással foglalkozó sok ezer tudós egyikének sem jutott az eszébe, hogyan függ a földünk növényállományának az élves növekedése a hőmérséklet függvényében. Ezt ugyan könnyű volna felbecsülni azon, hogy az átlaghőmérséklettől hogyan függ a növények éves gyarapodása. Azt minden erdész tudja, hogy milyen éghajlaton mekkora az erdőállomány növekedése. A trópusokon tízszer nagyobb a fák növekedése, mint a tundrákon. Ennek ellenére egyetlen tudós sem számol azzal, hogy mennyivel nő a hónmérséklet függvényében a növények tömege.
Azt jó hatvan éve felismertem, hogy a jégkorszak végét eredményező felmelegedés egyik fajunk számára kedvező hatása volt, hogy a kor technikája tehetetlen volt a meleg elleni védekezésre, a hideg ellen viszont voltak eszközei. Több munkával, de jobban lehetett a hűvösebb éghajlaton élni, mint a trópusok közelében. A melegben hatványozottan több volt a kórokozók száma, ami ellen nem volt védelem, és gyorsan romlottak a táplálékok, nem lehetett azok többségét beosztani. A nagy melegben a munkavégző képesség is alacsony volt.
A hidegben ugyan öltözni, fűteni kellett, de sokkal kisebb volt a betegségek okozta halálozás, a megszerzett táplálékot be lehetett osztani.
Az éghajlatnak a viselkedésre, a tudatra való hatása is óriási. Ez a vallásoktól a beosztásig mindenben megjelenik.
Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a reformáció a Nyugat hidegebb övezetében győzött, a római katolikus kereszténység pedig a melegebb éghajlat felé húzódik. A többségében protestáns Egyesült Államokban a reformátusoknak a latinoknál, tehát a katolikusoknál 50 százalékkal több vagyonuk van, mint az éves jövedelmük. Ez a különbség a szellemi vagyonukban is jelentkezik. Ezzel szemben az afrikaiaknak, vagyis a feketéknek a jövedelmükhöz viszonyított vagyona harmada a katolikusokénak.

Az ember által okozott felmelegedés.

Az ipari forradalom óta, aminek a fő energiahordozója a szén volt, már az ember okozza a felmelegedést, amit a tudósok és a politikusok katasztrófának minősítenek. Számításaik szerint 200 év alatt, a 21. század végére mintegy 5 fokos melegedést jósolnak. Eddig még egyetlen sort nem olvastam a felmelegedéssel járó előnyökről, pedig azok sokkal nagyobbak, a vele járó veszteségek pedig sokkal kisebbek, mint amivel a jégkorszak megszűnésével jártak.
Kezdem a méretével.
Tized annyi jég nem fog elolvadni, mint akkor. Ezért a tengerszínt emelkedése sem lesz tized akkora. Tehát a tenger által elfoglalt terület is ennek megfelelően sokkal kisebb lesz. Az ezzel okozott kár elleni védekezési erőnk pedig ezerszer akkorák. Akkor nyoma sem lehetett az ember kárelhárító szerepének. Ennek következtében a szárazföld is kisebb lesz. Az ember által használt élettér azonban jelentősen növekedni fog. Eurázsia és Észak-Amerika, gyakorlatilag Oroszország és Kanada északi területét érinti a felmelegedés. Kanada északi térsége és Alaszka a világgazdaság leggazdagabb térségéhez tartozóvá válik. Oroszország északi térsége azonban nem lesz hasonló mértékben gazdagabb, mert az orosz nép nem lesz alkalmas arra, hogy a nyereségét hasonló mértékben hasznosítsa, annak ellenére, hogy az Északi Jeges Tenger a világ legforgalmasabb útjává válik, Szibéria és a tenger ásványi kincsei is olcsóbban lesznek kitermelhetők. Csak azt tudom elképzelni, hogy Szibéria Kína térségévé fog válni, de hogyan és mikor, azt nem lehet ma még megállapítani.
A legnagyobb különbséget az jelenti, hogy ezt a felmelegedést mi okoztuk és okozzuk. Azt a rémisztgetők fel sem vetik, hogy százszor annyian vagyunk, és ezért százszor több az egy emberre jutó természeti környezet veszélyeztetése is. Vagyis ennek a változásnak mi vagyunk az okozói, de a felmérhetetlen előnyök haszonévezői.
Azt, hogy a gyűjtögetésről áttérhettünk az álalunk termelt javakból való megélésre, a naprendszerükben történő változásnak köszönhettük. Ebből az volna a tanulság, hogy az általunk okozott természeti változások is minket fognak még sokkal inkább előbbre vinni.
A jégkorszak felszámolását okozó felmelegedés az osztálytársadalmak soha el nem képzelhető fejlődése számára nyújtottak lehetőségeket. A négy évszakos klíma alatt élők sorsa javult az átlagosnál jobban. A mérsékelt égöv azzal lett az emberi fejlődés fő színtere, hogy itt minden évben négyszer változott a természeti környezet, amihez évente négy éghajlathoz kellett igazítani az életformát. Egyetlen biológus nem ismerte fel, hogy a biológiai fejlődés ott gyorsabb, ahol több klímaváltozáshoz kell igazodni. Amikor ezt felismertem, egyértelművé vált, mi az oka annak, hogy az életforma a mindig meleg és a mindig hideg klímában alig változott volna, ha a négy évszakos térségek fejlődése nem hatolt volna be oda is.
A társadalmi fejlődés másik motorja az urbanizáció, az emberek sűrűsége. Ez a legmarkánsabban abban jelentkezik, hogy minden jelentős tudományos és technikai változás a városokban, a sűrűn lakott térségekben történt.
Ezt elég nehezen vettem tudomásul, mert a népi és urbánus vitában a népiek oldalán álltam. Azt ugyan ma is vallom, hogy hazámban a két háború között a legsürgősebb társadalmi reform a földosztás volt. Azt azonban csak mintegy tíz évvel később ismertem fel, hogy a mezőgazdaság egyre kevesebb embernek ad munkát, a falvak lakosságát felemelni csak a városok lehetnek képesek. A falvak lakosságán csak az segíthet, ha a lakosság többsége a városokba költözik, és ott az iparban és a szolgáltatásokban talál munkát. vagyis az emberek egymáshoz közelebb hozásának csak azt a módját ismertem, hogy egymáshoz közelebb kerülnek.
A közelebb kerülésnek csak azt a módját ismertem, hogy közelebb laknak egymástól. Azt, hogy közelebb kerülés az is, hogy fejlettebb lesz a távolság legyőzése, a közlekedés, a szállítás forradalma segítette, korábban is figyelembe vettem. A múltunkban az egy napi járóföld, és az egy tonnakilométer szállítási költségének alakulásával mértem a változást. E két mutató azonban az elmúlt száz év során nagyobbat változott, mint előtte a fajunk életében összesen.
A 19. század során, a szárazföldön a vasút, a tengeren a gőzhajó forradalmi változást hozott. Ezzel a vasútállomások és a kikötők közti utazás és szállítás megoldódott. De szinte változatlan szinten maradt az állomások és kikötők megközelítése. Ezen a téren a közúti járművek, a villamos, az autóbusz, végül a földalatti biztosította, hogy a lakóhelyek közelében is legyenek állomások. Ezek egyre inkább megoldották a személyek közlekedési gondját.
Az indulási hely és a célállomás közti utazást és szállítást azonban csak a személygépkocsik és a teherautók oldották meg. Ezek érekében vált szükséges az autópályák és közutak hálózatának a kiépítése, valamint a konténerekben történő szállítás és a hajók ki- és berakási ideje.
Annak ellenére, hogy a jelenkor utazási és szállítási forradalma gyökeresen új kulturális és világgazdasági helyzetet teremtett, az ebből fakadó kulturális és világgazdasági változás megérthetetlen, alig foglalkozunk ezzel.
A változás súlyát akkor kezdtem felmérni, amikor a Szuezi Csatornát lezárták. ekkor mértem fel először, hogy a kikötők közti árumozgatás milyen hatékony az óta, hogy a tömegáruk, valamint a konténerek ki- és berakási ideje és költsége elképzelhetetlen gyorssá vált. A korszerűen felszerelt kikötők, a költségek tekintetében, egymáshoz közel kerültek. Ekkor számoltam ki, hogy a tengeri áruszállításhoz viszonyítva a vasút versenyképtelen. Szentpétervárhoz Moszkva szállítási költségen sokkal messzebb van, mint a világ legtávolabbi korszerűen felszerelt kikötője.
Ugyanakkor a vállatok közti munkamegosztáshoz az autópályák jelentnek megoldást.
A tengeri szállításban ugyan a hajók technikai fejlettségében, kapacitásában is jelentős fejlődés történt, de a ki- és berakodásokban történt az igazi forradalom. A kikötőkben töltött idő lett sokkal kisebb, mert a rakodások ideje és költsége csökkent a tört részére.
A kommunikációs forradalom.
Egészen a jelenkorig a fejlődés számára kedvező környezetet az emberek sűrűsége jelentette. Sokáig a kommunikáció szinte csak a beszéddel történt. A társadalomtudományok tudomásul vették, hogy milyen forradalmat jelentett az írás, majd a nyomtatás megjelenése. Azzal már alig foglalkoztak, hogy milyen előnyök és hátrányok származtak abból, hogy az írásmód két formája, a tartalom közlése a fogalmak, illetve a hangok rögzítésével történik. Ez talán éppen a jelenkorban érdemel nagyobb figyelmet, amikor Kína ismét a világtörténelem főszereplőjévé válik.
Azt sem tudatjuk a közvéleménnyel, hogy milyen előnyei voltak a tíz hatványaira épült számrendszernek, és szinte titokban tartjuk, hogy a kommunikációs és számítógépes forradalom a kettes számrendszerre épül.
A jelenkori kommunikációs forradalom azt eredményezi, hogy nemcsak a szöveg, de a kép is legyőzött minden távolságot.

A század második felében aztán viharos gyorsasággal terjedt el a szinte minden társadalomban a távolságot nem ismerő, olcsó mobil telefonok használata, ami a személyek közti kommunikációt, és minden ismeret elérhetőségét biztosítja. Arról fogalmunk sincsen, hogyan fog hatni ez a tudatunkra.
A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően gyors n növekedett a várható életkor, ennek következtében a fajunk elviselhetetlen mértékben túlnépesedett.
Minél jobban terheljük a környezetünket, az annál jobban változik. Minél jobban változik, annál gyorsabban fejlődik a fajunk. A politika és a tudomány riadtan figyeli a felmelegedést, de képtelen megérteni, hogy nemcsak a várható, de már a jelenlegi létszámunk eltartása is csak akkor lesz megoldható, ha megteremtjük annak a feltételeit. Márpedig az az írás is azzal indult, hogy az ember is, akárcsak minden faj, csak a változó környezetben fejlődik, ráadásul minél nagyobb és gyorsabb a változás, annak hatására annál nagyobb lesz a fejlődés, vagyunk fajunk nagyobb létszámának eltartására képes.
Az ipari forradalomig fajunk csak akkor fejlődött, ha tőle független okokból megváltozott a környezete. Az óta környezetváltoztatók lettünk. Méghozzá nagyon gyors változásokat kiváltók. Most belekerültünk egy egészen más korban, amikor a környezetünk már nem annyira tőlünk független, mint egyre inkább az általunk létrehozott okok alapján változik. Ennek örülnünk kellene, de kétségbe vagyunk esve.
A legnagyobb változást az fogja jelenteni, hogy az ember számára csak a szárazföld volt a művelhető élettér, ez után pedig egyre inkább az állóvizek megműveléséből élés fog következni. A vizekben élő állatok a gyűjtögető társadalmakban is fontos élelmiszerforrást jelentettek. Sokéves vadászati tapasztalatom tanított meg arra, hogy a gyűjtögető őseink számára a vízben élő állatok sokkal több fehérjét tartalmazó táplálékot adtak, mint a vadászat. Őseink sokkal több a ragadozók által megölt állatok kemény csontjaiban lévő velőt ettek, mint olyan húst, amit maguk ejtettek el. A legtöbb állati eredetű táplálékot azonban a vizek gyümölcsei adtak. Ezek között is kiemelkedett az, amint minden nyelv a tenger gyümölcsének nevez, a lapos partokon a dagály által kihordott puhatestűek.
2013 azért volt világtörténelmi jelentőségű év, mert ekkor termeltek a tengeri farmok több fehérje dús táplálékot, mint amennyi húst a szarvasmarhák, vagy halat a tengeri halászat. Ez ugyan világtörténelmi esemény volt, de a közvélemény ezreléke, a tudósok százaléka sem tud róla.
Összefoglaló.
Senki sem tud választ adni arra, miből élhet meg a klímaváltozás okozása nélkül 10 milliárd ember. Azt, hogyan, és sem tudom. De azt tudom, hogy megoldást csak a klímaváltozás hozhat. Mert minden faj, az ember leginkább akkor változik, amikor a környezet változásához igazodni kényszerül.

A felmelegedéstől százszor annyi eredményt, mint veszteséget várok.