Miért született több fiú, mint lány?

Kopátsy Sándor                 PF                   2017 04 25

Miért született több fiú, mint lány?

A demográfusok azt állítják, hogy az emberi fajra jellemző arány, hogy az újszülöttek között 5 százalékkal több fiú, mint a lány születik. Ezt nehéz cáfolni. Ha elfogadjuk, hogy ez az arány fajunkra jellemző, akkor tudomásul kell venni, hogy fajunk számára ez volt a szelekció során kialakult arány, tehát biológiai szelekció az oka. Én azonban gyanakszom, mert a szülők érdeke, elvárása is érvényesülhetett. Az anyák számára az újszülött fiúk értéke nagyobb volt, annak jobban vigyáztak az életére. Sőt, még az újszülött lányok között is gyakrabban fordult elő, hogy el sem fogadták.

Ezt bizonyítja a jelenkor, amikor már egyre korábbi magzati állapotban felismerhető az újszülött neme. Ezért az egészségügy terén is fejlett távol-keleti országokban a leány magzatok elpusztítása jelentős mértékben növelte a megszült fiuk arányát. Ezekben jellemzővé vált a 10, esetleg még ennél is nagyobb fölénye az újszülött fiuknak. Felerősödött a miatt az aggodalom. Én nem aggódtam, mert a lányokat fel fogja értékelni a hiányuk. Különben is sokkal kevésbé aggódom, ha a gazdag országokból a fiuk a szegényebb országokba mennek felséget keresni, mintha a szegényebb országokból a munkanélküli fiúk a gazdagokba mennek szerencsét próbálni.

Ugyanakkor a lányok születése is egyre több szempontból kívánatossá vált. A szülők a lányaik felnevelését olcsóbbnak és könnyebbnek találják. A lányok előbb segítenek a családi munkamegosztásban, hasonló jövedelem mellett jobban támogatják az öreg, munkaképtelen, szegény szülőket. A házassággal történő új család alapítása fontosabbá teszi a szülőknek a gyermekeiktől elvárható támogatását. Ezt igazolja Dél-Korea tapasztalata. Húsz éve ott volt a legmagasabb az újszülöttek között a fiúk aránya. A magzattól történő megszabadítás okán a lányok száma csökkent. A legújabb felmérések fordulatot mutatnak. Jelenleg a szülők többsége leánynak örülne jobban. Megtapasztalták, hogy lányok nevelése olcsóbb és kevesebb gonddal jár, ugyanakkor több szeretetet, öregkorukban gondoskodást várhatnak a lányaiktól.

Pár éve először találtam nem meglepő adatot arról, hogy az Egyesült Államokban a szingli nők házasságuk előtt aránylag többen vásárolnak házat, lakást, mint a férfiak azonos korosztálya. Ez pedig világossá tette, hogy a szingli nők számára értékesebb nemcsak az azonos, de a még nem sokkal kisebb jövedelem is. A szingli nő olcsóbban megél, mint a szingli férfi.

A legfontosabb érvem mégis az, ha kevesebb lány, mint fiú születik, nagyobb lesz a lányok hiánya, ami növeli az értéküket. A házasságban is a kereslet és kínálat alakítja a nemek értékét.

A fejlett társadalmakban egyre több lány szerez harmadfokú képzettséget, mint fiú. Ebben ugyan az oktatási rendszerek is hibásak, mert jobban igazodnak a lányok szorgalmához, megbízhatóságához, fegyelmezettségéhez, mint a fiúk képességéhez. Sajnos, még nem láttam olyan statisztikát, milyen az azonos iskolákban és tantárgyakban a fiúk és lányok osztályzati eredménye. Azt ugyan tudom, hogy a pedagógusok jobban értékelik a szorgalmat, mint a képességet. Ezzel szemben az életben fordított a sorrend, a képességet fizeti meg jobban a piac. Hetven éve egyre inkább a képességet fizetik meg a legjobban a piac.

De nem elmélkedni kell, hanem tudomásul kell venni, hogy a munkaerő olyan ára szolgálja a társadalmi érdeket, amiben magas a foglalkoztatás rátája, és az etnikai hovatartozástól, iskolázottságtól, életkortól, szakmától függetlenül közel azonos. Ha megnézzük a tényeket, kiderül, hogy minden nem homogén társadalomban rossz a foglalkoztatás egységes szabályozása, mert annak optimuma etnikumtól és képzettségi szinttől nagyon eltérők. Szinte minden vegyes etnikumú társadalomban a foglalkoztatási ráták elsősorban a munkaerő etnikai hovatartozásától függenek. Ezt a legliberálisabb munkaerő piacú Egyesült Államokban láthatjuk a legvilágosabban. A négerek foglalkoztatási rátája a legalacsonyabb. Utána következnek a latinok. A protestánsok már az átlagnál lényegesen jobban vannak foglalkoztatva. A konfuciánus, kelet-ázsiai népeknél szinte nincs is munkanélküliség. Ezzel szemben a társadalom érdeke az volna, hogy a foglalkoztatási ráta legyen egyforma. A tökéletes az volna, hogy a munkaerő értékével inkább egy kissé fordítva arányos lenne. Ezt az indokolja, hogy az etnikumnak minél gyengébb a foglalkoztatási ambíciója, azaz minél hajlamosabb segélyekből élni, annál nagyobb társadalmi kárt okoz a tartós munkanélkülisége.

Ennek klasszikus példája Magyarország. Ezer éven keresztül soknemzetiségű ország voltunk, és a foglalkoztatásunk mindig fordítva arányos volt az etnikumaink munkaerejének az értékével.

A zsidóság körében szinte ismeretlen volt a munkanélküliség. Ezeket a magyar politikai elit a legszívesebben kiirtotta volna.

A szászok és a svábok voltak a másodikak. Nem is szerette őket a közvélemény.

A protestánsok megelőzték a katolikusokat magyar etnikumunkon belül. Mégis a politikai elit többsége katolikus volt. A keresztények között az utolsók az ortodox keresztények voltak. A szláv etnikumok a magyarok mögött következtek.

A románok, és még inkább az ukránok voltak még hátrább.

A század közepére a zsidóság öthatodától és a svábok felétől megszabadultunk. Máig nem akadt magyar történész, aki bemutatta volna, hogy ezer éves történelmünk legnagyobb értékű emberveszteségét a zsidóság nagyobb, és a germán etnikumok kisebb arányának elveszítése okozta. Lényegesen előbbre lennénk, mint ahol most tartunk, ha megmaradt volna fél millióval több zsidónk, és kétszázezerrel több svábunk.

Nők foglalkoztatása

Kopátsy Sándor                 PF                   2017 04 23

Nők foglalkoztatása

Egyik kedvenc témám, mert egyrészt a nők egyenjogúságát fiatal koromtól fogba az egyik legfontosabb társadalmi feladatnak tartom. Azt a tényt, hogy az osztálytársadalmakban a nők sehol nem lettek egyenrangúak, mégsem politikai, hanem objektív okokkal magyarázom. Az osztálytársadalmakban a nőket azért kezelték kisebb értékűeknek, mert egyrészt többet szültek, mind amennyi eltartása a társadalom érdekében kellett volna, másrészt az osztálytársadalmakban fizikai erőre volt szükség.

Azt viszonylag korán felismertem, hogy nemcsak a marxizmus, de a klasszikus közgazdaságtan is figyelmen kívül hagyta az árak alakításában a kereslet-kínálat arányának változását.

Marx figyelmen kívül hagyta, hogy az osztálytársadalmak mindegyikében a munkaerőt azért zsákmányolták ki, mert több és jobb volt, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt.

A cikk írója azon az alapon bizonyítja a nők hátrányos helyzetét, hogy nyolc amerikai elektronikai óriáscégben a nők aránya 20-45 százalék között van. Az a tény, hogy egy ágazatban mekkora a nők aránya, önmagában még nem mond semmit. Az ugyan tény, hogy az osztálytársadalmak évezredeiben a háztartásvezetése és a gyerekek nevelése kötötte le a nők munkaerejének nagy többségét, az utolsó ötven évben aztán ezek a munkák is vállalkozások intézmények kezébe kerültek és azok, akik ezt a munkát ellátják foglalkoztatottak lettek.

Először azt kell megállapítani, hogy az adott kultúra, adott szintű társadalmaiban mi volna a foglalkoztatott férfiak és a nők indokolt aránya.

A két nemünk közti foglalkoztatási egyenlőséget ebben a tekintetben az jelentené, hogy a foglalkoztatásban ugyanaz legyen a két nem közti arány, mint amennyi a munkaképes korúak közt van. Ennél azonban munkaviszonynak kell tekinteni azt, hogy a nőknek gyermekvállalás esetén mennyi munkaviszony megszüntetése jár. Vagyis az anyáknak a gyermekük melletti maradását társadalmi érdekből végzett munkának kell tekinteni.

A társadalom érekében a férfiak és a nők kívánatos foglalkoztatási rátája nyilván nem egyforma. A szakmákban és az ágazatokban nyilván nagyon eltérő arányra van szükség. Mérni tehát elég a kívánatos országos átlagot.

Ebben az osztálytársadalmak történetében általános jellemző, hogy a nők foglalkoztatása növekedett. Az első minőségi változást Nyugat-Európában az ipari forradalom hozta, amikor a kiscsaládos feudális társadalmat a gyáriparban történő személyes munkaviszony arányának gyors növekedése váltotta fel. A nők egyre nagyobb aránya segítő családtagból munkavállaló egyén lett.

Általános fordulatot pedig a tudományos és technikai forradalom hozott. A fogamzásgátlás megoldottságának és az iskolázottságnak harmadára csökkent a nők termékenysége, az iskolázottságban pedig a nők felzárkóztak a férfiak átlagához. Ugyanakkor a munkaerővel szemben támasztott fizikai erő szinte eltűnt, átvette a helyét a képesség iskolázottsága. Márpedig a férfiak fizikai ereje a nőkéhez viszonyítva sokkal nagyobb, mint a fizikai erőt nem igénylő képzettségé, munkafegyelemé.

Sajnos nem találtam adatokat arra, hogy az oktatásban, melyik szakmában, mekkora a fiúk és lányok közti különbség. Az ennek alapján történő szelekciót a munkaerő piacára bíznám.

Örömmel veszem tudomásul, hogy az elmúlt ötven évben felgyorsult a nők szerepe a társadalmi munkamegosztásban.

A férfiak és nők foglalkozatási szabályozásában hibásnak tartom az egyenlőséget. Ahogyan minden etnikumnak más foglalkoztatási törvényre van szüksége, igaznak tartom ezt a nemek közt is. Ezzel a problémával akkor találkoztam, amikor politikai divat lett a magán nyugdíjpénztárakra való átállítás.

Ekkor derült ki számomra, hogy a rövidebb várható élettartamú etnikumok esetében igazságtalan az azonos nyugdíjjárulék, mert a cigányok fele annyi évet sem érnek meg nyugdíjasként. Csak rajtuk kerestek a nyugdíjpénztárak. A nők esetében pedig fordított volt a helyzet. Harmadával több évet éltek meg nyugdíjasként.

Megelégednék azzal, ha a nők foglakoztatásában is az erkölcsi elvárások helyett a piacban bíznánk. Elégedjünk meg azzal, amint a foglalkoztatás piacosítása kialakít, és ne akarjuk a foglalkoztatásban is az erkölcsösnek tartottat erővel kikényszeríteni.

A legfontosabb társadalmik feladat a magas foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 25

A legfontosabb társadalmik feladat a magas foglalkoztatás

Az ezer éves feladatunk, a Nyugathoz való felzárkózásunk másik nagy hátránya az alacsony foglalkoztatásunk volt. Ennek ellenére erről említést sem tesznek a történészeink. Elsősorban azért hallgatnak, mert az ezer éves történelmünkben csak a bolsevik évtizedekben, vagyis az átkosban, volt magas a foglalkoztatásunk. Ennek köszönhettük, hogy a ránk kényszerített kelet-európai diktatúra ellenére is viszonylag jól teljesíthettünk.

A rendszerváltás legnagyobb bűne, hogy visszavitt bennünket az alacsony foglalkoztatásba.

A munkaviszonyon kívüli foglalkoztatás.

Az ugyan egyértelműen elfogadott tény, hogy a bolsevik táboron belül mi voltunk a legvidámabb barakk, de az alig kap visszhangot, hogy ezt hogyan és mivel értük el. Arról szinte említést sem teszünk, hogy a falusi lakosság fele az iparokban és a szolgáltatásokban munkát kapott. Máig nem valljuk be, hogy a túlnépesedett falvak lakossága érdekében nemcsak a következetes földreform volt történelmi lépés, hanem a felesleges falusi lakosság felének munkahelyet teremtett az erőltetett iparosítás.

A mezőgazdaság kollektivizálása a családon kívüli munkát, havi fizetést adott a nőknek. Érthetetlen módon, még a Nőszövetség vezetőinek sem jutott az eszébe, hogy az erőszakos kollektivizálás hány háztartásbeli nőnek adott bérmunkát. Pedig ez azt jelentette, hogy a paraszt gazdától ugyan elvették a földjét, de az is, és a munkaképes családtagjai is foglalkoztatottak lennének. Azt lehet vitatni, hogy előrelépést jelentett-e, hogy a férfi a kisárutermelőből dolgozó tagja lett egy termelőszövetkezetnek. Az először ugyan csak a szövetkezet nyereségéből osztozkodó tag lett, de ugyanakkor, fokozatosan minden dolgozó családtagja a végzett munkája alapján, a szövetkezetben a nyereségen a végzett munkája alapján osztozkodó tag lett. A családfő ugyan elvesztette kisárutermelő státuszát, de a munkaképes családtagok egymástól független, munkájuk alapján kereső szövetkezeti tagok lettek. Azon lehet vitatkozni, hogy a saját földjén önálló kisárutermelő veszett-e társadalmi státuszából, de az is kétségtelen, hogy az eddig a családfő eltartottai azonban szövetkezeti tagokként a munkájukkal arányos önálló keresők lettek. A családfők úgy érezhették, hogy társadalmi státuszt vesztettek, de a családtagok önálló, a családfőtől független keresők lettek.

Személyesen átéltem, hogy a traktoristává lett lányok milyen büszkén élték meg az első munkájuk után járó saját keresetüket.

Ezt én azért minősítettem társadalmi előrelépésnek, mert előtte már felismertem, mint jelentett, amikor a feleségek havonta megkapták a tejpénzt, vagyis a családon belül önálló pénzt keresők lettek. Ettől kezdve nagyobb rangjuk lett a családban.

Az erőszakkal kollektivizált mezőgazdaságban ezért kezdettől fogva nemcsak az alkalmazott erőszakot láttam, hanem azt is, hogy a jogtalan családtagok ennek során egyenjogú keresőkké váltak. Ezen keresztül a foglalkoztatási statisztikában számba sem vett családtagokból kereső dolgozókká minősültek át.

A szabadidő jövedelemszerzésre használhatósága.

Az állami gazdaságokban a dolgozóknak járó háztáji gazdaságot a szabad időben végzett munkával is keresőké váltak. Az alacsony hatékonysággal működő állami szektorban dolgozók közül egyre többen, a szabadidejében végzett munkájukkal, jövedelemtermelővé váltak.

Ez ismétlődött meg hamar, ahogyan a háztáji sikere után, elindítottuk a saját erővel, családtagokkal, rokonokkal, barátokkal közös házépítést. Ezek a házak felébe sem kerültek, mint az építőiparral, vagy a házgyárakban épített házak. A házépítések hatása pedig jelentősebb volt a tudatra, mint gondoltuk. Csak az vigyáz a házára, lakására, akinek az megdolgozott tulajdona. Ráadásul egy ilyen sajátrezsis házépítés politechnikai képzés is volt.

A 70-es években több falusi kertes ház épült egy millió laksora vetítve, mint bárhol a világon, és ötször több mint a rendszerváltás óta az országban összesen.

Magyarországon is nő a halfogyasztás

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 24

Magyarországon is nő a halfogyasztás

Váratlan örömöt okozott a mai megyei újságunkban az 1970 óta változó halfogyasztás alakulása. Több mint hatvan éve a legjobb barátomat, Burgert Róbertet, kinevezték a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának. Ezt a gazdaságot azért hozták létre, hogy gondoskodjon a város tejellátásáról.

Nekem akkor már volt véleményem a nagyüzem tejtermelés hazai jövőjéről. Tejet termelni háztájiban lehet hasznos szabadidő kihasználás, de nagyüzemben nagy marhaság. Ezt tegyék azok, akinek a fű bőven termet, de a parkokban öntözni kell, mert kiszáradna.

Akkor már az emberiség legnagyobb problémájának azt tartottam, hogyan élelmezzük a gyorsan szaporodó népességet. A biológia nagy tudományos feladatnak a hatékonyabb fehérjetermelés megoldását tartottam. Ráadásul ezt fajunk elsősorban azzal oldotta meg, hogy csak a füvet jól hasznosító, azaz kérőző háziállatokat tartottak a pásztornépek. Ezek adták a hűsfogyasztás többségét. De mivel ezek, különösen a legnagyobb testű szarvasmarhák nagyon lassan szaporodtak, a gyors szelekciójukra nem lehetett építeni.

Akkor már Nyugaton óriási eredményeket értek el a baromfi hús és tojás termelésében. Ezt az állatot ezerszer gyorsabban lehetett szelektálni, tehát egy évtizeden belül óriási eredményeket értek el.

De már akkor is tudtam, hogy a hidegvérű állatok még sokkal szaporábbak, ezért ha megoldják a szelekciójukat, még gyorsabb eredményt érhetnek el. Ráadásul a hal nemcsak nagyon gyorsan szelektálható, hanem a hidegvérű állat sokkal hatékonyabb táplálék hasznosítható is. A hidegvérű állatok nemesítése ugyan a lazac farmokban elindult, de a mezőgazdaság tudósai nem vették komolyan. Megelégedtünk tehát a baromfitenyésztés fellendítésével. Minden fantáziámnál nagyobb eredmény ért el ebben barátom, Burgert Róbert. Nem a mi érdemünk volt az óriási siker, a fejlett Nyugat és Távol-Kelet érte el a sikert, elég volt az eredményeit hazahozni.

75 évvel később, de felismerte a tőkés világ, hogy nemcsak a lazacot lehet olcsón termelni a halfarmokban, hanem minden hidegvérű állatot. Amennyire köztudott volt, hogy a növények és ezért a növényevő állatok tartása hidegben nem lehet elég hatékony, az először rejtve maradt, hogy ez a hidegvérű állatok esetében is így van. Eddig én is csak a közelmúltban jutottam el. A vízben élő állatok fejlődése is gyorsabb a melegebb vízben. Itt tartok most.

Közben a hidegvérű állatok egymás után érik el a mérföldköveket. Tavaly már több tonna halhúst termeltek a halfarmok, mint a szarvasmarhát tartók.

Ugyanakkor a saját országunkban a világon az egyik legalacsonyabb a halfogyasztás, 1980-ban még csak 2.1 kiló volt. Tavaly pedig már 4 kiló. Ennyit ezer év alatt sem növekedett. Ez is nagyon alacsony, mert számos országban tízszer nagyobb.

Pár hónapja pedig az izgat, hogy hévizekkel és éjszakai árammal télen fűteni kellene a halastavainkat. Évek óta az egyiptomi harcsa szorgalmas fogyasztója vagyok. Most közölte velem az egyik halas barátom, hogy az a harcsa azért olcsó, mert a Nílus meleg vizében él. Nálunk is sokkal olcsóbb lenne, ha télen nem csökkenne le a halastavak vize. Vagyis, ha télen éjszakai árammal, hévizekkel fűtenénk a halastavak vizét, fele lenne a növekedési idejük.

Eljött hát az ideje annak, hogy a brojler csibék után haltenyésztők legyünk. Édesvizű halastavak építésére páratan adottságunk a Tisza volt árterülete. Eddig azt hirdettem, hogy Széchenyi azért volt a legnagyobb magyar, mert a tiszai árterületekből búzatermő rónaságot teremtett. Most azzal lehetnénk a haltermelés országa, ha a volt ártereken halfarmokat építenénk. Ehhez is egy Széchenyi István, legalábbis egy Burgert Róbert kellene. Európa legnagyobb édesvizű haltermelője lehetnénk.

Halálbüntetés

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 23

Halálbüntetés

A kommunikációs csatornák hetek óta tele vannak az Amnesty International friss beszámolójával az 2016-ban végrehajtott és elismert halálbüntetések statisztikájával. Felháborodnak azon, hogy nem minden állam adatai megbízhatók, de jó hír, hogy a kiderített halálbüntetések száma az előző évhez képest 37 százalékkal csökkent.

Az Amnesty International jó szándékában nem kételkedem, de a szakértelmében annál inkább.

Az első a szakmai hibájuk, hogy a kivégzések számát országokra vetítik, nem 1 millió lakosra. Az ő rangsorukban messze Kína az első. ezer bevallott kivégzéssel. Szaúdi Arábia csak az ötödik 340-el. Ezzel szemben 1 millió lakosra vetítve Kínában 0.7, Szaúdi Arábiában 10 a kivégzettek száma. A Nyugaton szinte csak az Egyesült Államokban 3 kivégzés jut 1 millió lakosra.

A második, az osztálytársadalomi múltunkra jellemző volt a népszaporulat szervezett féken tartása, ami évente 2-3 százalékos halált okozott. Az osztálytársadalmak mintegy 5 ezer éve alatt 2-3 százalék lett volna a népszaporodás, de az osztálytársadalmak következetes halálokozása ezt 1-2 ezrelékre csökkentette. A halálokozás fokozása a nagy többség erőszakos elszegényítése, a haderő fenntartása és háborúzása, valamint a tudásvágy elnyomása volt. Az osztálytársadalmak is bőven kivégeztek, de a többséget a fokozott nyomor és a háborúzás okozta. Arról még nem olvastam a történészek munkáiban, hogy a halálokozáson belül mekkora volt a büntetésért történt kivégzés. A mainál sokkal több, de a szervezett halálokozásnak csak a kis hányada, volt a kivégzés.

Azt sem volna szabad elfelejteni, hogy az önkéntes halálokozás, a dohányzás, az alkohol, a kábítószerek több nagyságrenddel nagyobb volt, mint amennyit a bűnüldözés okozott. A dohányzás társadalmi korlátozása százszor annyi életet mentett, mint ahányat a bűnüldözés kivégzett.

Az Amnesty International százszor több életet mentene meg, ha nem a kivégzések nagysága alapján rangsorolna, hanem azt nézné, hogy melyik országban nő a leggyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. A halálbüntetés ellen pedig küzdjenek a vallások, akik az elmúlt ötezer éve legtöbb gyilkosságában vezető szerepet játszottak. 

Törökország nem biztos, hogy rosszul döntött

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 04 21

Törökország nem biztos, hogy rosszul döntött

Nyolcvan éve zavar, hogy a magyar történelem az oszmán megszállást nemcsak török uralomnak, de nemzeti tragédiának tálalja. Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy ez ellen középiskolás korom óta lázadoztam. Először azt tekintettem ostoba hazugságnak, hogy a történelmünk a pogány török uralomról beszél. Katolikus létemre már tizenéves koromban a pogány alatt a több istenhívést értettem. Márpedig az világos, hogy a mohamedán vallás sokkal keményebben egy istenhívő, mint a kereszténység, különösen az ortodox és a római katolikus.

Azt már Erdeitől tanultam meg, hogy a magyar parasztság polgárosodását is csak az Oszmán Hódoltságon érhettük meg.

Ráadásul, a bolsevik megszállást rugalmasabban ott éltük meg, ahol az oszmán megszállásnak köszönhetően ezt kitanulhattuk. A rugalmasabb szövetkezeti formák, az életerős fóliázás csak ott valósult meg, ahol valaha oszmán uralom volt.

Már középiskolás koromban, jó történelemtanáromnak köszönhetően a Mohácsi Csatát úgy jellemeztem, hogy az írástudatlan magyar urak harcoltak az írástudókkal.

A Törökország számára megfelelő politikai felépítményről pedig az EU rossz tapasztalatai alapján az a véleménye, hogy minden kultúrának más társadalmi felépítményre van szüksége. A törökök talán jobban tudják, mint mi európaiak, akik az EU tagokat egyetlen kapafára, a németek lábára valóval akarjuk egyesíteni.

Ez nem kisebb ostobaság, mint Törökország EU tagságával foglalkozni. Ez EU tagság legfeljebb a már gazdag puritán kultúrájú országoknak nem bilincs.

A háború végéig azon háborogtam, hogy mi a náci megszállókat követve megtámadtuk azt a Jugoszláviát, amivel előbb örök barátsági szerződést kötöttünk, és visszacsatoltuk a Bácskát, ahol kegyetlenek voltunk a jugoszláv ellenállókkal szemben, de fel voltunk háborodva, amikor ők állhattak bosszút rajtunk.

Említést sem teszünk arról, hogy az ipari forradalom előtt az Oszmán Birodalom az európai társadalmak előtt járt. Európa legmodernebb, közművekkel felszerelt városa, Isztanbul volt. A legmodernebb hadsereggel, tüzérséggel a szultán rendelkezett. Vallásszabadság csak ebben a mohamedán birodalomban volt. Tegyük végül hozzá, hogy az európai antiszemita gyűlölet elől ide menekültek a zsidók. Nem ismerem a nálunk is hosszabb oszmán hódoltságot megélt balkáni államokban nem térítettek, a nemzeti államok megmaradtak.

Ezt a tényt csak Móricz Zsigmond ismerte fel és három nagyszerű könyvében fel is tárta.

A tudományos és technikai forradalom kora.

Kelet-Európa történelmének legeredményesebb kora a bolsevik marxisták hetven éves diktatúrája, azon belül is a csúcs Sztálin terrorista rémuralma volt. Ez csak azért nem válik tudatossá, mert nem megfelelő mértékkel mérjük. Pedig nem vitatható, hogy a Szovjetunó népei sem előtte, sem utána várható életkorban, iskolázottságban, testmagasságban, tudományokban nem voltak, és ma sincsenek olyan közel a nyugat-európai szinthez, mint ahova összeomlásuk idején eljutottak. Az utókor történészeinek el kell majd fogadni, hogy a Szovjetunió népei a bolsevik rendszerben voltak a fejlett Nyugat-Európához képest a legkevésbé lemaradva. Kelet-Európa viszonylagos súlya a két világháború között volt viszonylag a legjobb.

Még a marxisták sem emelgetik, hogy Lenin jelszava volt: Tanulni! Tanulni! Tanulni! A falak villamosítását is azért sürgette, hogy ezzel lehet majd a sörtétben is tanulni.

Kelet-Ázsia mélypontja a 20. század küszöbén volt.

Japán volt az első felemelkedő. Ezt a cári Oroszországgal szemben már 1905-ben megmutatta annak ellenére, hogy a korlátlan császári hatalom nem tűrte meg a kritikát. Az Egyesült Államok ellen kiprovokált háborút ugyan elvesztette, de utána a gazdasági újjáépítés első csodáját hozta.

A következő kelet-ázsiai gazdasági csodát a két korábban japán gyarmat hozta. Mielőtt az felismertem, sokszor leírtam, hogy életerős társadalmak csak Nagy Britannia lakatlan érségekben épített gyarmatiból lehettek. Csak öreg koromban ismertem fel, hogy a Távol-Keleten pedig Japán volt olyan gyarmatosító, akinek mindkét volt gyarmata, Dél-Korea és Tajvan nagyon gyorsan felzárkózott a volt gyarmattartója, Japán színvonalára. Amíg Nagy Britannia azzal alapozta meg az amerikai és óceáni gyarmatainak a sikerét, hogy ott protestáns, angol nyelvű társadalmat szervezett. A két eleve nagyon sűrűn lakott gyarmatának azzal alapozta meg a jövőjét, hogy kiépítette az infrastruktúrát és bevezette a japán oktatási rendszert.

1990-ben elkezdett Kínai csoda ugyan azon alapul, hogy a távol-keleti kultúrának több ezer éves múltja van a mandarin rendszernek, ami azt jelentette, hogy az iskolai eredmény volt az alapja a társadalmi érvényesülésnek. Ma sem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy mi a Kína és India eredményessége közötti különbség alapja. Pedig egyértelmű, Kínában csak az iskolán keresztül vezetett az érvényesülés, Indiában pedig csak attól, ki milyen kasztban született.

Érdekes módon a történészek szinte nem is említik az oktatási rendszer óriási jelentőségét. Most éppen a Nobel-díjas közgazdásznak van rendelésen a könyve, ami a címe alapján végre leírja az oktatás minősségének társadalmi szerepét.

Az elmúlt száz év minden társadalmi sikere csak olyan diktatúrák voltak, amelyikben nem a demokráciával, hanem az oktatással kezdték.

Visszatérve a törökországi politikai diktatúra megerősödésére.

Mivel a jelenkorban, a Közel-Keleten, a mohamedán világban még nem történt társadalmi siker. Az Egyesült Államok háborúval bevezetett demokráciát építő erőfeszítései pedig minden esetben nem demokráciát, hanem társadalmi anarchiát idéztek elő, ettől siker Törökországban sem volna várható. Már többször leírtam, hogy a bankárok álma, hogy a fejlődés motorja a BRICs államok, lesznek, legendás ostobaságnak bizonyult, mert a négy ország, Brazília, Oroszország, India és Kína, amelyektől felemelkedést vártak, három reménytelen. Brazília, Oroszország és India lakossága nem puritán. Márpedig nem puritán nép még soha nem volt sikeres, legfeljebb bányajáradékból időlegesen gazdag. Ennek azonban örökre vége. Kína bizonyult csak sikeresnek, de csak azért, mert a puritán lakossága árához viszonyítva kiváló munkaerő és még kiválóbb tanuló. A négy BRIC országhoz még hozzá számítottak két még reménytelenebbet, Törökországot és a Dél-Afrikai Köztársaságot. Az utóbbit még a reménytelenek között is egyik elsőnek tartok.

Törökországot több okból problémásnak tartom.

A Közel-Keleten, a mohamedán világban nincs potenciálisan sikeres. Azon belül Törökországban lehet a leginkább reménykedni. Erdogan vezetése alatt viszonylag sikeres, illetve a legkevésbé reménytelen tagja volt az Arab Tavasznak. Én azonban két okból reménytelennek tartottam.

Egyrészt évente kétmillióval nőtt a lakossága, másrészt etnikai tekintetben sem homogén. Ilyen gyors lakosságnövekedés mellett az ország nemzeti jövedelmének évente 10 százalékkal kell növekedni csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó vagyont szinten tartani tudja. A közelmúltban ugyan közel 10 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, de ennek a világnak vége. A devizabevétel jelentős hányada a turizmus volt, azon belül is az orosz turisták áradata. Az oroszbarátság azonban nem volt összeegyeztethető a NATO tagsággal. A gazdag nyugat-európai turistákat pedig visszatartja a megromlott közbiztonság. Ezért nem is vállalnám, hogy Törökországnak tanácsot adjak. A demokráciát azonban még a diktatúránál is reménytelenebbnek tartom.

A liberálisok ugyanazt a hibát követik el Törökország esetében is, amit az EU, és különösen az euró övezet létrehozása során. Európa országai számára egységes társadalmi felépítményt erőltetnek, holott kéttucatnyi különböző alépítményre legalább két tucat felépítményre van szükség. Törökország pedig annyira más, hogy nem a puritán Nyugattal, de még a balkáni elmaradott Albániáéval sem lehet közös.

Oktatási forradalom a lemaradó világban

Kopátsy Sándor                 PO                   2017 04 23

Oktatási forradalom a lemaradó világban

Nem először lepődök meg, hogy a gazdaságával egyre jobban lemaradó világban az oktatás modernebb, és gyorsabb utat jár, mint a fejlett társadalmakban. Az első jelei először abban jelentkeztek, hogy az elmaradó világban már az alapszintű oktatásban is viharosan terjed a magánvállalkozású oktatás. A legszegényebb társadalmakban válik inkább világossá, hogy az állam és egyházi oktatás kevésbé alkalmazkodik a gyerekek igényéhez. A Szahara alatti Afrikában és Dél-Ázsiában a kisvállalkozások oktatása hódít. Lagosban több ezer olyan kisvállalkozás van, a többségéről nem is tudnak a hatóságok, amelyek oktatási díjért vállalkoznak bizonyos ismeretek átadására. A kofák, kiskereskedők beiratkoznak olyan tanfolyamokra, ahol elsajátítják a vásárlók etnikumainak a nyelvén az áruismereteket, számokat, köszöntéseket.

A The Economist múlt heti számában olvashatok egy rövid beszámolót arról, hogy a világ legszegényebb régiójában példátlan gyorsasággal növekszik az egyetemek és az ott tanulóknak nemcsak a száma, de még az aránya is.

Az első meglepetésem az volt, hogy 2000-ben Botswana, Szudán és Ghána mesze előbbre voltak, mint Magyarország a bolsevik megszállás előtt. Csak Etiópia, Mozambique és Tanzánia volt az akkori magyar szint mögött.

A másik megdöbbentő jó hír, hogy a 23 Szahara alatti szegény országban 1991 óta négyszeresre nőtt az egyetemeken tanulók száma annak ellenére, hogy csak 70 százalékkal nőtt az egyetemi oktatás állami támogatása.

Még meglepőbb, hogy a vallások által alapított egyetemek száma 24-ről 460-ra emelkedett 1990-2007 között, amíg a polgári, állami egyetemek száma 100-ról 200-ra nőtt.

Az ugyan nem vitatható, hogy ezeken az egyetemeken a tanítás és tanulás színvonala alacsony, de a relatív hatásuk felmérhetetlen. Ez a térég azért marad le egyre jobban, mert a lakosságuk a leggyorsabban szaporodik. Az iskolázottság példátlanul gyorsan nő, de az egy lakosra jutó vagyon, termőföldi kapacitás gyorsan csökken. Az oktatás legnagyobb pozitív hatását abban látom, hogy a diplomások sokkal később házasodnak, ezért eleve 2-3-al kevesebb gyermeket vállalnak, utána pedig rendszeresen használják a fogamzásgátlókat. Sajnos arról nem található adat, hogy a diplomás anyák termékenységi mutatója mennyivel van az átlag alatt.

Meggyőződéssel állítom, semmi sem segíti ezeket a gyorsan szaporodó társadalmakat jobban, mint a kevesebb gyermekvállalás. Ezt pedig a Szahara alatti Afrikában, és Dél-Ázsiában semmi sem segítheti jobban, mint a nők termékeny korosztályában az iskolába járás, majd a fogamzásgátlók rendszeres használata.

Most először írom le, mert eddig figyelembe sem vetem, hogy a túlnépesedő társadalmakban semmi sem lehet hatékonyabb eszköze a kevesebb gyermekvállalásnak, mint nők diplomaszerzése. Erről az összefüggésről azonban még egyetlen sort sem olvasta

Kopátsy Sándor                 PD                   2017 04 12

Latin Amerikában leáll a túlnépesedés

Azt, hogy a gyermekvállalás mindenütt csökken, köztudott, mégis meglepett egy statisztikai adat. A latin amerikai országokban az elmúlt 65 évben a gyermekvállalási mutató 6-ról 2 alá csökkent. Az emberiség történetében ritkán fordul elő ilyen jelentős esemény. A gyermekvállalás csökkenése ugyan ebben a 65 évben mindenütt csökkent, de sehol ilyen mértékű spontán csökkenés nem volt.

Azt sokszor leírtam, hogy a világtörténelem egyik legjelentősebb változása az volt, hogy 1990-ben, Kínában erőszakkal drasztikusan csökkentették a gyermekvállalást. Ennek az lesz a század közepére a következménye, hogy a Távol-Kelet gazdasági teljesítménye meghaladja az európai és az amerikai puritán Nyugatét. Ezzel az emberiség kétötöde elképesztően meggazdagodik. Ehhez azt tettem hozzá, hogy a latin népek is javítani fognak a helyzetükön, de a puritánokhoz képest lemaradnak. Minden más kultúra pedig továbbra is túlnépesedik, és egyre jobban lemarad.

Ehhez azt tettem hozzá, hogy a latin-amerikai népek ma még az életterüket ugyan alulnépesedik be, de a népességük gyors növekedése és a lakosságuk vegyes kultúrája, latinok, afrikaiak, indiánok hátráltatni fogja az egy lakosra vetített növekedésüket. Ugyanakkor a mezőgazdasági és bányászai adottságaik egyre jobban hasznosulnak a távol-keleti országok gyors gazdagodása következtében.

Az alig egy oldalas írás idézi, hogy a kommunista Kubában megnőtt a nyugdíjasok aránya. Ott ugyan a gyermekvállalási mutató 4-ről csökkent a 2 alá, de gyorsan nőtt a várható életkor. Ez fakadt a kevésbé differenciált jövedelemből, a jobb egészségügyi ellátásból és a magasabb iskolázottságból. Vagyis az ENSZ egy lakosra jutó mutatói, az egy laksor jutó jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredője alapján a kommunista Kuba volt a legjobban vizsgázó latin amerikai ország.

Személyes véleményem szerint a latin amerikai országok között Csille és Argentína vizsgázik a legjobban, mert a lakosságuk legkevésbé vegyes kultúrájú. Az indiánok és az afrikai feketék visszahúzzák az országos átlagokat, ráadásul gyorsabban szaporodnak.

Jók az úszók, gyengék a matematikusok

Kopátsy Sándor                 PO                   2016 12 20

Jók az úszók, gyengék a matematikusok

Életemben még nem találkoztam hasonló témaismétlődéssel, mint ma. Két éve új mániám van. A művészek és a sportolók képzését szeretném bevezetni az oktatás egészébe. Elgondolkodtam azon, hogy miért állunk e két ágazatban az oktatás világszínvonalának élvonalában, és miért csúszunk egyre hátrább az oktatás minden másik területén.

Történészként rádöbbentem, hogy ez amióta osztálytársadalomban élünk, mindig így volt. Az osztálytársadalmakban csak a művészetekben és a sportokban volt a minőséget ösztönző verseny, minden más területen nem a képesség, hanem a dogmák vitathatatlansága volt az oktatás célja. Ezért volt minden osztálytársadalomban eredendő bűn a tudásvágy, vagyis a dogmák feletti kételkedés. Ebben először a tudományos és technikai forradalom és a túlnépesedés megszűnése hozott a 20. században változást. Kiderült, hogy a jómódban élő és tanult ember nem akar szaporodni. Az azonban, hogy a szexuális élet ne hozzon túlnépesedést, arra volt szükség, a fogamzásmentes szexuális élet legyen megoldható. Ezek a feltételek csak a 20. század második felében, és ekkor is csak a puritán erkölcsű társadalmakban jöttek létre. Ennek köszönhetően, a puritán népek társadalmaiban az ezredfordulóra leállt a túlnépesedési nyomás, létre jöhettek az osztálynélküli társadalmak.

Amit Marx erőszakkal, forradalommal akart megvalósítani, az spontán megvalósult a már gazdag puritán társadalmakban. Az új társadalom elsődleges feladatává vált a minél jobb munkaerő termelése, az eredendő bűn átalakult az elsődleges társadalmi feladattá. Már nemcsak a művészetekben és sportokban lett társadalmi érdek a lépességek maximális kifejlesztése, hanem minden szakmában is.

A jelenkori fejlett társadalomban már minden szakmában a képességek maximumára lett igény. Tekintettel arra, hogy a munkaerőnek csupán néhány százaléka elég a társadalom művészei és sportolói számára. Ez a két szakma ugyan csak a legjobbakat fizeti meg magasan, és a nagy többség jövedelme nagyon alacsony, sokan amatőrök maradnak.

Magyarország, a lakosság számára vetítve, művészetekben és sportokban a világ élvonalába tartozik. Ezzel szemben a gazdaság terén nagyobb az élvonaltól mért lemaradásunk, mint száz éve volt. Ez szinte általános jelenségnek mondható. A diktatúrák, a jövedelmükhöz képest, mindig viszonylag jobban álltak a cirkuszban, mint a gazdaságban. Így volt ez a fasiszta és marxista diktatúrákban is.

Ezért volt már korai jelmondatom: A kenyér és a cirkusz összege állandó.

Magyarország jelenleg az úszásban nagyhatalom. Igaz, az érmek felét egyetlen csodaúszó hogy szerzi, de az egész ország büszkének érzi magát. Büszkébbek vagyunk a kajakozókra, mint a tudomány és a gazdaság nagyjaira. ebben az sem zavar, hogy a gazdag országok szinte ott sincsenek a kajakversenyeken.

Most ezért olvastam örömmel, hogy az Egyesült Államokban is úgy látják, eltévedtek a sport és a gazdaság igénye között. A The Economist karácsonyi mellékletében is erről panaszkodnak. Az írás alcíme: Jobban állunk az úszás, mint a matematika oktatásában.

Az Olimpián az Egyesült az éremtáblán az első volt. Az ENSZ tagállamai között a társadalmi fejlettség rangsorában csak a 10. előtte van hát kis skandináv európai ország és a három másik óceánokon túli, volt angolgyarmat. De nemcsak a spotokban bajnok, hanem a Nobel díjasok, vagy az atomfegyverek számával és a hadserege is erősebb, mint a világ összes fejlett országáé.

A matematikai oktatásban azonban a 34 fejlett ország között 27. helyen van. De önbizalomban nincs hiány. Jó példát hoz fel. Az Egyesült Államok diákjai azt hiszik, hogy matematikában jók, de csak a 27. helyen vannak, ezzel szemen a dél-koreai diákok elégedetlenek a matematikai tudásukkal, de a rangsorban a másodikak. Ebben a tárgyban minden európai fejlett ország, de még Lengyelország és még a nagyon szegény Kína is jóval előttük áll.

Változik a költségvetés

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 18

Változik a költségvetés

Azt, hogy a jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak a legjobban a költségvetés struktúrája, ezen belül a hadikiadások viszonylagos csökkenése, az oktatás, az egészségvédelem és az öregkori állátás viszonylagos növekedése bizonyítja.

Most éppen az egészségvédelem költségeinek a statisztikájával találkoztam. Feltűnő, hogy az Egyesült Államok e négy ágazatból kettőben, az egészségvédelemben és a hadikiadásokban toronymagasan vezet.

A hadikiadásainak magassága.

Ezt megértem, mert az Egyesült Államok szuperhatalmi szerepével jár. A hidegháborúban azért állíthatta maga mögé a világ összes demokrata és fejlett társadalmait, mert azok a katonai védelmükről nem tudtak gondoskodni. Az erejét messze meghaladó módon fegyverkező Szovjetunió olyan haderővel rendelkezett, amivel szemben önerőből csak az Egyesült Államok volt képes fölényt teremteni. A Szovjetunió szétesése után ez a helyet lényegében megszűnt. A Szovjetunióból csak Oroszország maradt meg. Ennek ellenére vitathatatlanul a hadereje az Egyesült Államé mögött ugyan a második maradt. De a második helyének viszonylagos súlya tört részére zsugorodott. A sokkal kisebb és gyengébb hadseregének fenntartására és fejlesztésére szükséges gazdasági forrása az utóbbi néhány évben, az olaj és a nyersanyagok árának zuhanása következtében a felére esve is nehezen fenntartható maradt.

Mivel Oroszországnak a katonai súlyához hasonló utódja nincs a láthatáron, az Egyesült Államoknak nem maradt fegyverkezésben versenytársa, jelentősen csökkenthette katonai kiadásait, de így is aránylag magas maradt. Csökkentette annak a súlyát, de továbbra is nemcsak a nagyságával, de az arányával is kiemelkedő költekező maradt. A katonai fölénye a hidegháború után sem csökkent, inkább növekedett.

A legfőbb versenytárának, a Szovjetuniónak és csatlósainak az utódja, Oroszország katonai kiadása ma legfeljebb negyede az elődjének. A csatlósai egyrészt átálltak az NATO oldalára, másrészt a nemzeti jövedelmükhöz képest tört részre csökkent a hadikiadásuk.

Az Egyesült Államok oldalán álló demokráciák hadikiadásai is a tört részükre zsugorodtak. Ezért a fejlett és az európai kommunista társadalmak hadikiadásainak súlya jelenleg a fele sincs az 1990 előttinek. Ennek a világgazdasági jelentőségét még nem olvastam sehol. Pedig a legutóbbi negyedszázadban a világgazdaság fejlett országai sokkal több hadikiadást takarítottak meg, mint amennyivel nőtt a fejlődésükből származó források nagysága.

Abban, hogy a példátlanul gyorsan fejlődő Kína imperialista célból katonai egyensúlyra törekedve aránytalanul megnövelné haderejének fejlesztését, nem hiszek. Kína sok ezer éves történelmében mindig befelé forduló társadalom volt.

Nem tudom, volt a viszonylag békésebb, kevésbé fegyverkező a világ, mint a belátható jövőben. Ez nemcsak a jelenlegi világpolitikai helyzetből fakad, hanem elsősorban abból, hogy a legerősebb társadalmak hódítási ambíciói megszűntek. Jelenleg a fejlett társadalmaknak nagyobb érdeke a nemzetközi munkamegosztása, a világkereskedelembe való aktív részvétel, mint az egymástól erőszakkal elvehető előny szerzése. Ehhez járul az is, hogy az atomfegyverek korában a háború nyertesei sokkal nagyobb károkat szenvednek, mint amennyit nyerhettek. A történelemben először van olyan katonai helyet, amiben az egyértelműen erősebb, a nyertes is többet veszít, mint amennyit nyerhet.

Az egészségvédelemre fordított kiadások magassága.

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az egészségügy tehetetlen volt a betegségek ellen. Ráadásul, az élet meghosszabbítása nem volt társadalmi érdek. A történészek számára sem tudatosult, hogy minden osztálytársadalom a múltban túlnépesedett volt, vagyis jobban élhetett volna, ha kisebb a lakossága.

Ezt a földreform során tanultam meg, amikor azt láthattam, hogy a falvak határának megműveléséhez lényegesen kevesebb munkaerőre volt szükség, mint amennyi kénytelen volt megélni belőle. Ezért ismertem fel, hogy a magyar parasztság jövőjéért az tesz a legtöbbet, aki a falusi lakosság felének a mezőgazdaságon kívül teremt megélhetési lehetőséget. Vagyis a falvak népének sokkal több jót tett az erőltetett iparosítás, mint a lelkes agárpolitikusok.

A közművekkel nem rendelkező, zsúfolt városokban azért nem volt túlnépesedés, mert olyan magas volt a halálozás. A lassú urbanizáció szinten tartása is állandó befogadást igényelt. A történészek sem tudatosítják, hogy az osztálytársadalmak ötezer éves történelmére folyamatosan jellemző volt a városokban a magas, a létszám tartását sem lehetővé tevő halálozás.

Csak az orvostudomány eredményei tették először lehetővé, hogy a sűrűen élő városokban védekezni lehessen a lakosság létszámának növekedését lehetetlenné tevő magas halálozással szemben.

Ugyan a közművek kiépítése is elengedhetetlen feltétel volt, de azok csak az óta járultak a városi lakosság természetes szaporodásához, amikor a várható életkor már elsősorban az egészségvédelmi hálózat színvonalától függ.

Az ipari forradalom előtti kórházak még nem gyógyítottak, csak izoláltan tartották a betegeket a halálukig. Vagyis a betegségek terjedését korlátozó intézmények voltak.

Az egészségügyi kiadások aránytalan magasságának egyetlen okát az Egyesült Államokban abban látom, hogy náluk lett az egészségügyi ellátás a legjobban piacosítva. Ebben a nagyon gazdag országban lett minden más országénál piacosabb az egészségügyi ellátás. Ezt, bármennyire nyilvánvaló, alig veszik tudomásul. Amennyire indokolt a vállalkozási szektorok piacosítása, annyira csendben vannak a közgazdászok abban, hogy az egészségügy az a szektor, amiben a piacosítása nagyon költséges, és kevéssé hatékony. Az ugyan vitathatatlan, hogy az orvostudományban is szuperhatalom az Egyesült Államok. De csak abban, mert a várható életkor, a betegségek okán történő távolmaradások a munkaerőpiacon, nem mutatnak eredményeket. Nemcsak a kelet-ázsiai országoktól, de még a skandinávoktól és Kanadától, ezek lényegesen kisebb ráfordításai ellenére, le vannak maradva.

Ennek ellenre pesszimista vagyok abban, hogy az Egyesült Államok képes lesz változtatni az egészségügye liberális piacosításán. Pedig a fejlett puritán államokban a jobb eredmények ellenre harmadával kisebb a ráfordítás. Ez a különbség nagyobb, mint az Egyesült Államok egész katonai kiadása. A legnagyobb különbség azonban ezen a téren is a távol-keleti országokhoz viszonyítva van. Az előttem lévő táblázaton ugyan csak egyetlen távol-keleti ország, Dél-Korea szerepelt, ahol az egészügyi kiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva felét teszik ki az amerikainak. Annak ellenére, hogy Dél-Koreában tíz évvel később mennek nyugdíjba, és évente 300 órával többet dolgoznak.

Maradjunk abban, hogy az egészségügyi ellátás csak az Egyesült Államokban teljesen piacos, és ebből fakadóan gyenge az eredménye.

Az öregkori ellátás.

Az öregekről való gondoskodás minden osztálytársadalmakban a családokra háruló feladat volt. Az állam csak a 20. században kényszerült arra, hogy egyre inkább magára vállalja a már keresetképtelen öregekről történő gondoskodást.

Annak ellenére, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására nemcsak a várható életkor hosszabbodott meg, de a munkaképesség is kitolódott. A politika, sem mert hozzányúlni a nyugdíjkorhatár növeléséhez, mert egyre nagyobb lett nyugdíjasok szavazótábora. Ráadásul, ezek száma és szavazói buzgalma egyre jobban növekszik. A nyugdíjkorhatár emelése választási kockázattal jár. Ismereteim szerint, a világsiker elért Dél-Korea ebben is élenjáró. Ott a nyugdíjba vonulók életkora 71.9 év. Az EU tagországok alatt egy sincs, ahol a nyugdíjba menetel elérné a 60 évet. A munkával törött idő tíz évnél nagyobb hossza nagyobb társadalmi eredménnyel jár, mint bármilyen munkaügyi reform. Ehhez járul a másik legalább ilyen fontos dél-koreai eredmény is, hogy évente 300 órával többet dolgoznak. Ehhez járul, hogy a dél-koreai oktatási rendszer hatékonyságát csak Finnország közelíti meg. Ennél nem is kell több magyarázat arra, hogy az elmúlt hatvan éven az egy lakosra jutó jövedelem miért Dél-Koreában nőtt a legtöbbet.

Az állami nyugdíjrendszer legnagyobb hátránya azonban abból fakad, hogy az életkeresettől függő nyugdíj éppen azokat az anyákat téríti el a gyermekvállalástól, akik a legsikeresebb gyermeknevelők. Évtizedek óta azért agitálok, hogy az öregkori álltás nagyságát a gyermeknevelés eredményétől kell függővé tenni.

A jelenleg dolgozók öregkori ellátása csak attól függ, hogy ki mennyit keresett az élete során, holott az volna a társadalom érdeke, hogy milyen értékű generációt nevelt fel.

Az ugyan érthető, hogy a tőkésosztály érdeke azt diktálta, hogy a nyugdíjak fedezete a minél nagyobb elő takarékosság legyen, az menjen a tőkepiacra, és növelje a tőkepiaci keresletet. Addig azonban a közgazdászok sem jutottak el, hogy a tőkebefektetések hozama miért nem garantálhatja a nyugdíjigények fedezetét. Ez csak akkor lenne megoldható, ha a nyugdíjas évek aránya nem nőne, hanem csökkenne a munkában töltött évekhez viszonyítva. Ez azonban még sehol sem fordult elő.

A jelenleg dolgozók nyugdíjfedezetét nem az életkeresetükkel arányos befektetett tőke hozadéka jelenti, hanem az, hogy a következő nemzedék mennyire lesz hatékony.

Az oktatási rendszer.

Az ugyan érthető, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem tekintette nemzeti vagyonnak a munkaerő szellemi tőkéjét, mert a technikai fejlődés szinte csak a munkaerő fizikai erejét hasznosította. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a technikai forradalmak a munkaerővel szemben támasztott minőségi igényt csökkentették. Ez leginkább egyértelmű volt az ipari forradalom során. A munkaerő minősége nem nőtt, hanem csökkent. Sokkal alacsonyabb lett, mint előtte a céhiparban volt. Elég lenne szembeállítani a céhipar mesterképzését a gyáripari munkásokkal szemben támasztott szakmai igénnyel. A gyáripar éppen azzal okozott forradalmat, hogy a gépek működtetése sokkal alacsonyabb szakmai igényt támasztott, mint a céhipar.

A tudományos és technikai forradalom azonban gyökeres fordulatot hozott, a fejlettebb gépek működtetésének hatékonysága egyre inkább a működtető munkaerő minőségétől függ.

A technika több ezer éves fejlődése mindig olyan szerszámokat, eszközöket hozott, amelyek működtetése csökkentette a működtetőjével szemben támasztott szakmai igényt. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan technikát hozott, amikben a gépek ugyan sokkal hatékonyabbak lettek, de ez a sokkal nagyobb hatékonyság attól függően differenciálódik, milyen képzett, tehetséges a működtetője.

A társadalomtudományok máig sem vették tudomásul, hogy a múltban is volt két olyan szakma, amiben a teljesítmény a képességtől függött: a művészetek és a sportok. Jelenleg minden szakma ilyenné változott. Minden szakmában vannak zsenik és pályájukat tévesztettek.

Ezért kell a képzést e két szakma képzési módszeréhez igazítani. Nagyon korán kell elindítani a minőségre törekvést, és a képességek feltárását, a képességekben pedig minél homogénebb tanulócsoportokat kell kialakítani.

Magyarország szerencsés azzal, hogy a művészek és a hivatásos sportolók képzésében a világ élvonalához tartozik. Ugyanakkor a többi szakma oktatásában pedig egyre gyengébbek vagyunk.

Európában Finnország az oktatásban az első. Tőle kellene tanulni. Az oktatási módszerének két fontos jellemzője van.

Egyrészt szinte minden képzési feladatban az állam pénzügyi segítséget ad, ezzel a családi háttér fontos szerepét viszonylag csökkenti. Ennek köszönhető, hogy közel száz éve, az ENSZ felmérések alapján, Európában első, és a világon is mindig az első háromban van.

Másrészt elsőként a világon az újszülöttek kihordásnak a jelentőségét hetven éve méri. A hetven éve tartó felmérések azt bizonyítják, hogy a magzat eredményes kihordása fontos szerepet játszik az eredményes életpályában.

Már 15 éve folyik az Egyesült Államokban a gyerekek négyéves kori szókincsének a mérése. Az eredmény, hogy a négyévesek szókincse és az iskolázottság sikere között szoros összefüggést mutatnak. A felmérések két tényt bizonyítanak.

Mitől függ a szókincs? Elsősorban a közösségben való élettől. Ezért az állam egyre inkább erőlteti a bölcsődei és az óvodai részvételt.

Az emberi faj fejletségét jellemző tény, hogy a gyermekek agya és reflexei a születést követően még négy évig fejlődnek. Az ember agya abban is különbözik a biológiai elődeitől, hogy nem életképes, amikor születik, a reflexei és az agyuk további négy év alatt válik életképessé. Ezért a reflexeket és az agyat a születés után négy évig kell tudatosan fejleszteni.

Ezzel szemben az osztálytársadalmak oktatási rendszere akkor kezdődik, amikor már az agy és a reflexek kapacitása kialakult. A jelenkori társadalom azonban elsősorban a reflexek és az agy kapacitásának a fejletségét igényli. Mivel a következő generáció tudásvagyonának a maximalizálása a társadalmi cél, az oktatásnak a fogamzás utáni első öt évre kell koncentrálni.

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 12

Oroszországban egyre népszerűbb Kína

Tíz éve az Egyesült Államokban, Indiában, Franciaországban és Oroszországban a lakosság 60 százaléka számára volt népszerű Kína. Mára a három első országban 40 százalékra csökkent a népszerűsége, Oroszországban viszont 80 százalékra nőtt. Ismereteim szerint, Oroszországban a példátlan népszerűség oka az olaj és gáz leesett ára által okozott hazai gazdasági nehézségek, és a világraszóló kínai sikerek magyarázzák a változást. Jelenleg irigykedve nézik a kínai kommunisták sikerét, ugyanakkor nehezen viselik a bányajáradékok meredek csökkenését. A másik három országban a Kínával való külkereskedelem egyenlege sérti az érdeküket.

Annak, hogy a japánok számára a hatalmas Kína irigységet vált ki. Előtte száz évig Japán jelentette a távol-keleti fejlettséget, most az egész Távol-Kelet sikerben fürdik. Az orosz népnek nem a demokrácia, nem a szabadság és nem a jólét, hanem a dicsőség hiányzik.

A szén uralma lejárt

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 10

A szén uralma lejárt

A palagáz technika betörése óta, az olajárak az 50 dollár/hordó szintjére esve egyértelmű vált a számomra, hogy a szén uralma lejár. Most olvasok egy szakcikket, ami közli, hogy még az energiatermelésben is visszaszorulnak a szénnel működők. Még a szenesek is átállnak olajra, vagy gázra.

Ha valaki felvetette volna az ipari forradalom idején, hogy a szénvagyon nem lesz kincs, senki sem hitte volna annak ellenére, hogy az ipari forradalom viszonylag kedvezőtlen adottságú bányákból, drágán kapta a szenet. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy mennyi a világ szénvagyona, és milyen kedvező adottságokkal rendelkeznek azok.

Ez érthető, de az aligha, hogy a háború után Nyugat-Európa országai szén- és vasipari közösség létrehozásán gondolkodtak. Ma már a fejlett európai államoknak nincs is szén- és acélipara.

A szakma ugyan nem a palaolajtól várta a szén keresletének gyors csökkenését, hanem sokkal inkább a megújuló energiák győzelmében reménykedtek. Ma már, és még inkább a távoli jövőben egyre jelentősebbek ezek az energiatermelő technikák és a velük termelt áram egyre hatékonyabbak lesz. Arra pedig még az energiatermelés szakemberei sem számítottak, hogy a gazdasági növekedés során viszonylag csökkeni fog a fogyasztási igény. A fogyasztási csúcsokat jelentő közvilágításban megjelennek a sokkal hatékonyabb világító testek.

Most a szűk keresztmetszetet a közúti szállításban az energiatárolás jelenti, de ott is megjelentek a forradalmi változások. A hatékony energiatárolás pedig a közlekedésben jelent nagy olaj megtakarítást. Teret fognak hódítani, a villamos motorokkal működő gépkocsik.

Az igazi változást pedig az elosztó hálózat nagyobb hatékonysága fogja jelenteni.

Ennyiből is megtanulhattuk, hogy a tudományos és technikai forradalom korában bizonytalan az előrelátás. A palagáz kitermelését tíz éve még senki sem jósolta, ma pedig annak köszönhető, hogy ma már a szén uralkodásának a letűnését lehet megállapítani.

SPETIAL REPORT THE FURURE OF EUROPEAN UNION

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 11

SPETIAL REPORT

THE FURURE OF EUROPEAN UNION

E címmel jelent meg a The Economist múlt heti számában egy 15 oldalas tanulmány. Az első reális bizonyítéka annak, hogy az EU hatvan évig folyamatosan sikertelen úton járt. Az EU brüsszeli főhadiszállására szegénységi bizonyítvány, hogy ott még soha nem készült hasonló felmérés a saját munkájukról. Pedig hatvan év után illett volna elkészíteni a működésük mérlegét.

A The Economist tanulmánya is erősen jóindulatú, mert fel sem veti az EU teljesítményének az összevetését a két versenytársával, a négy óceánokon túli angolszász, protestáns országgal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal, valamint a puritán Távol-Kelettel. Az EU szellemi atyja, a francia Jeat Monnet, és a két tényleges alapító atya, a német Adenauer és a francia De Gaulle az országaik világhatalmi szerepének vesztése után kerestek egy olyan megoldást, amivel egy mesterségesen létrehozott egységes Európa szuperhatalmi szerepének a vezetői lehetnek. Az volt az elképzelésük, hogy az Európai Unió elég erős lehet a szuperhatalmi szerepre, az országuk pedig ennek az új szuperhatalomnak a vezetői lehetnek. Nagy Britanniát ugyan nem zárhatták ki, de a szerepét igyekeztek korlátozni. Ez olyan sikeres volt, hogy hatvan év után ez az ország volt az első kilépő.

A két alapító atya nem is annyira Nagy Britannia, mind az Egyesült Államok és a másik három óceánokon túli angolszász ország súlyától félt. A felett pedig nagyvonalúan eltekintettek, hogy Európa, de még annak nyugati fele is annyira heterogén, hogy a fejlettebb, protestáns államokkal hatékony közösséget nem alkothatnak. A hat alapító tag között már két latin kultúrájú ország volt, Franciaország gazdasági fejlettsége ugyan megfelelt a közösség igényének, de a lakosságának viselkedését nem lehetett puritánnak tekinteni. Az első kakukktojás a nemcsak latin, de azon belül mediterrán Olaszország volt.

A vámunió még az a szintje a közösségnek, ami eltűri a kulturális és fejlettségi különbséget. De ez is csak addig, amíg a tagországoknak saját valutájuk van, és annak értékének alakításában szuverének.

Az EU két alapítója, Adenauer és De Gaulle katolikusok voltak, akik kitalálták, hogy a tagállamokat összetartó erő a kereszténység. Az ugyan igaz, hogy a germánok akkor is puritánok, ha katolikusok maradtak, de azt hinni ostobaság volt, hogy a mediterrán katolikusok is megférnek egy viszonylag szoros közösségben a protestánsokkal. Az még fokozta a hibát, hogy az EU tagoknak, a protestánsoknak és a mediterrán katolikusoknak azonos adórendszerük, költségvetési hiányuk, inflációjuk és foglalkoztatási szabályozásuk legyen. Elég lett volna megnézni, hogy az EU tagságuk előtt mekkora volt a tagországokban az infláció, a költségvetési hiány, és a foglalkoztatási ráta. Márpedig ezeknek a gazdaságokat jellemző mutatók hasonlósága sokkal fontosabb a közösség tagjai számára, mint a keresztény egyházuk rokonsága.

Az európai történészek is felelősek abban, hogy túlhangsúlyozták Európa kereszténységének egységét. A kereszténység összetartó ereje soha nem volt jellemző. Amerikában senkinek sem jutna az eszébe, hogy a protestáns Egyesült Államok és Kanada a latin amerikai országokkal alkosson egységet azon az alapon, hogy keresztények. Az Egyesült Államok soha nem fogja kiheverni, hogy az ültetvényekre afrikai rabszolgákat hozott be, és hogy korábban nem épített a latin amerikai katolikusok beáramlását megakadályozó magas kerítést. Ugyanakkor a puritán Kanadával szemben fel sem merül a gondolta a kerítésnek.

Adenauer és De Gaulle azzal is hibázott, hogy az EU tagjaiból kizárják az eleve szuperhatalom Egyesült Államokat, illetve a másik három óceánon túli angolszász országot.

Az ma már elfogadott cél, hogy az EU tagországait több szintű közösségbe kellene megosztani. A felső szintbe a fejlett protestánsok és Franciaország kerülne. Addig azonban még senki sem jutott el, hogy a négy óceánokon túli angolszász protestáns országnak is ebben a felső csoportban volna a helye. Vele szemben még a vámmenteség gondolatát is elutasították. Pedig nem kellene nagy fantázia, hogy az akárhány tagú EU is törpe lenne nemcsak lakossága számában, katonai erejében, de a gazdasági erejét tekintve is a Távol-Kelettel szemben. Márpedig ez lesz az igazi vetélytársa a jövőben. Ezt sajnos, sem Németország, sem Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, mert az Egyesült Államok túlsúlyától jobban félnek, mint a sokkal veszélyesebb versenytárstól, a Távol Kelettől.

A közvélemény az EU megítéléséről.

Az Európai Unió megítéléséről nemcsak az első hat alapító, de szinte minden európai ország jelentős eredményt várt, de nemcsak akkor, hanem még 1990-ben is a közvélemény többsége eredményt várt a közösségtől. Jellemző, hogy az EU az olaszok számára 80 százalékos támogatást élvezett, jelenleg pedig már csak 30 százalékot kapott. Érhető a laikusok megítélése, hiszen a másoknál is nagyobb inflációjuk után stabil és kemény pénzt élvezhettek.

A lakosság optimizmusáért a közgazdászok is felelősek, akik máig a valuta felértékelését erősödésnek, a leértékelődését értékvesztésének tekintik. Az elméletileg helyes értékítélet az volna, ha a valuta optimális értékének közeledéséről és távolodásáról beszélnék. A felértékelt valutának leértékelését jónak, a túlságosan leértékeltnek pedig felértékelését az árfolyam javulásának kellene tekinteni.

Az euró övezet.

Az idézett The Economist tanulmány alcímében azt írja, hogy „az Euró-zóna tagok egyetértenek abban, a közös valutának több integrációra van szüksége, de nem érnek egyet abban, hogyan.” Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy a 19 közös valutás országnak nemcsak lehetséges, de előnyös a közös valutájuk. Ezzel szemben közös valuta csak az azonos kultúrájú, azonos fejlettségű, és azonos eladósodottságú országoknak nem kártékony. Ilyen ország nem csak Európában, de kettő sincs a világon. Ebből fakadóan, még Németországnak és Franciaországnak is kártokozó a közös valuta, mert a germánoknak és a franciáknak jelentősen eltér a kultúrájuk, nem egyforma a lakosságuk puritánizmusa sem. Egészen más a külkereskedelmük egyenlege, a lakosságuk takarékossága, a költségvetési fegyelmük, az foglalkoztatás feltételi és nagyon más a külkereskedelmi mérlegük.

Ez a különbség sokkal nagyobb a négy mediterrán ország esetében. Ezek és a németek közös valutája nemcsak kártékony, de kabaréba való. Ha nem is ennyire abszurd, de működésképtelen a három balti állam és Szlovákia, Szlovénia, Ciprus és Málta tagsága is. Vagyis a 19 tagállam nagyobb felének eleve kártékony.

Ezt a The Economist szerzői is elismerik, amikor egy külön ábrán bemutatják, hogyan alakult Németország és a négy mediterrán ország külkereskedelmi egyenlege 2009-2016 között. Induláskor Németország külkereskedelme 200 milliárd eurós aktívumú, a négy mediterrán országé pedig közel egyensúlyban volt. Az első négy év után Németország pozitív egyenlege már 600, a múlt évben pedig 800 milliárd euró lett. Nem emlékszem, hogy volt-e már hasonló példa, hogy a világkereskedelem egyik legfontosabb szereplőjének a külkereskedelmi aktívuma elérte a nemzeti jövedelmének 9 százalékát. Ezzel szemben a négy mediterrán ország külkereskedelmi passzívuma ugyancsak 800 milliárd euróra emelkedett. A változás oka, hogy a német márkával szemben az euró keménysége majdnem a felére csökkent, vagyis ennyivel leértékelődött, a négy mediterrán ország nemzeti valutája pedig hasonló arányban keményebb lett.

Németország számára főnyeremény volt az euró övezet, a mediterránok számára több évtizedre szóló tragédia. Ráadásul az euró övezeti tagság a gyengébb és kevésbé puritánok számára olyan csapda, amiből szinte lehetetlen kimászni. Ezért az euró övezetet azonnal meg kellene szüntetni. Erről azonban a fő nyertes hallani sem akar, mert ez leleplezné valutájának leértékeltségét, ugyanakkor a négy mediterrán ország államötvényeinek a leírását jelentené. Ez néhány ezermilliárd euró értéktelen, behajthatatlan követelés a német bankokat, pénzintézeteket, biztosítókat érintené. Ezt ugyan Németország még elviselné, de a közvélemény úgy fogná fel, hogy nekik kell a mediterrán államok könnyelműségét megfizetni.

Az euró leértékeltsége azonban az Egyesült Államok új elnökét is irritálja. A leértékelt eurónak köszönhetően az ő állama is hozzájárul a világrekorder Németország külkereskedelmi bevételhez.

A munkaerő szabad áramlása.

A közgazdaságtudomány máig úgy kezeli a munkaerőárut, mintha nem is áru volna. Márpedig már ma is nagyon fontos áru, és ezen egyértelműen a fejlettek nyernek, a gyengék vesztenek. A meg nem fizetett bevándorlást az alulnépesedett Amerika és Óceánia ötszáz éven át élvezhette.

A meg nem fizetett munkaerő beáramlása azonban csak az olyan munkaerőre igaz, amelyik néhány év után a befogadó ország munkaerejének átlagánál jobb minőségű lehet.

Mivel az EU eleve elismerte a munkaerő belső áramlásának szabadságát, a magas bérű tagországok számára megkülönböztető előny, az alacsonyabb bérűek számára jelentős hátrányt jelentett és jelent továbbra is. Amíg a vámmentesség az áru esetében árukon cserél országot, a munkaerő megfizetése nélkül áramlik ki és be az ország között. Ezen mégsem akadt fel senki Brüsszelben. Kivéve, amikor a dél-keleti tagországokból a segélyekre számító cigányok mentek a gazdag országokba. Az EU-ba kívülről jövő munkaerővel addig nem volt probléma, amíg legfeljebb néhány százezer külső bevándorló volt, vagyis 2015-ig. A probléma akkor vált tragikussá, amikor a bevándorlók már politikai menekülteknek minősültek, akiket az EU alkotmánya szerint, humanitárius alapon be kell fogadni. Ez jogcímet adott a gazdasági bevándorlónak arra, hogy politikai menekülteknek minősítsék magukat. 2015-16-ban a számuk évente már meghaladta az egymilliót. Ezek azonban nem általában az EU országokba mentek, hanem szinte kizárólag a gazdagokba. A többségük a befogadó ország jóléti ellátásával is megelégedett.

NATO tagok.

Az EU megalapítói a Szovjetunió fenyegető árnyékában még természetesnek vették a tagállamok NATO tagságát. A Szovjetunió szétesésével a hidegháború is megszűnt. Oroszországtól veszélyeztetve szinte csak a Szovjetunió utódállamai és Lengyelország érezhetik magukat. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az európai országok közül csak négyen költik a hadseregre a nemzeti jövedelmük 2 százalékát. A négy között csak Nagy Britannia nem közvetlenül veszélyeztetett. A többi európai ország hadikiadása csupán 1 százalék. Nem meglepő, hogy az Egyesült Államok új elnöke, tűrhetetlennek tartja, hogy a NATO védelmére szorult államok aránytalanul keveset fordítanak a haderejükre.

Az EU szerepét a választók is másodlagosnak tartják.

Ezt jól bizonyítja tény, hogy az Európai Palament képviselőinek megválasztásában sokkal kevesebb választó vesz részt, mind a saját törvényhozóinak a választásain. Ez fakad abból, hogy az EU fontos kérdésekben a tagállamok vezetői, és nem az Európai Parlament képviselői döntenek. Ezt a tagállamok kormányai is így látják, Brüsszelbe és az Európai Parlamentbe súlyos politikusokat eleve nem is küldenek. Az EU vezetői között még nem volt olyan, akinek a hazájában jelentős politikai súlya volt. A választók nagyon kis hányada ismeri, hogy kik az Európai Parlament vezetői, ki képviseli hazájukat a testületben.

A két renitens.

Az EU tagjai közül a legtöbb vita Lengyelországgal és Magyarországgal van. Számomra ez a tény kísérteties. Még nyugdíjazásom előtt került a kezembe egy francia történész megállapítása. Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak viszonylag tízszer annyi nemese, mint Franciaországnak, de csak tized annyi városi polgáruk volt. Ebből fakadt, hogy ez a két nép történelmét komolyabban vette, mint a gazdaságát. Húsz évvel később olvastam Gyilasnak a Sztálinnal folytatott beszélgetéséről írt naplóját. Sztálin azt mondta, neki két néppel lesz több problémája, a lengyellel és a magyarral, ezeknél az úri középosztály úgy viselkedik, mintha nemes volna, és a függetlenségét még a gazdasági érdekénél is komolyabban veszi. Most pedig az olvasom a The Economist tanulmányában, hogy az EU bürokratáinak ezzel a két országgal van a legtöbb vitájuk.

Rugalmasság vagy szétesés.

Az elemzés készítői az euro övezet 19 országában látják a magját annak a rugalmasabb EU-nak, amit én a legnagyobb tévedésének tartok. A jelenlegi 28 tag között kettőt nem tartok olyannak, akik számára a közös valuta előnyt jelentene. Minden valutaközösség esetében vannak nyertesek és vesztesek, ezért a közös valuta nem összehoz, hanem differenciál. A közös valuta puha, ezért kedvező lesz a fejletteknek, és kemény, ezért kedvezőtlen a kevésbé fejletteknek. Ezt történt és történik az euró övezetben is. Az abszolút nyertes Németország, a kisebb puritánok is jól jártak. A kevésbé fejlettek és kevésbé puritánok azonban menthetetlenül eladósodtak. Brüsszelben azonban úgy látják, hogy az euró övezetben mindenki jól járt. Ezt azért láthatják, mert a vesztesek reménytelenül eladósodtak, ezzel többletforráshoz jutottak, amiből rövidtávon gazdagodtak, de az adósság terhe és törlesztése során menthetetlenül lemaradnak.

Az euró övezet talán a valuták történelmének legnagyobb ostobasága volt, ami egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Minél nagyobb lesz a világkereskedelem súlya a nemeztek jövedelméhez képest, annál nagyobb szükség lesz arra, hogy minél több szuverén állam maga szabályozza a valutájának a keménységét.

A tanulmány zárófejezete Voltaire egy ragyogó idézetet közöl Nagy Károly birodalmáról: „Nem szent, nem római, és nem birodalom.” Az EU is így fog szerepelni a jövő történelmében. „Nem volt reális, nem volt európai, többet ártott, mint használt.”  

Szellemi vagyon

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 01

Szellemi vagyon

Ma kicsit megpihentem, nem kaptam friss adatokat. Elővettem tehát az elmúlt tíz évben félretett irodalmat, kitépett lapokat, amiket nem dolgoztam fel. Így került a kezembe a The Economist egy kitépett lapja, amin tíz jelentős ország nemzeti vagyonának a 2012-es megosztása volt, szellemi vagyon, természetes vagyon, és a fizikai vagyon. Erről azonnal akartam írni, de elkallódott. Annyi azonban megmaradt bennem, hogy Japánban ez egy lakosra jutó vagyon másfélszer nagyobb, mint az Egyesült Államokban. Ezzel a problémával, 22 évvel korábban találkoztam Ausztráliában. Ott derült ki, hogy egy hasonló lakás Papában közel tízszer annyit ér, mint Ausztráliában. Vagyis ráébredtem, hogy a vagyonban szegény ország vagyonértékben gazdag. Az Egyesül Államokban még egyszer akkorák a lakások, ötször nagyobbak a telkek, mégis a japán ház tulajdonosa a gazdagabb.

Ez óta megtanultam, hogy Japán olyan túlnépesedett ország, amelyikben hatékony a lakosság csökkenése. Ennek volt köszönhető, hogy ebben az országban jelentkezett először a gyermekvállalás olyan mértékű csökkenése, amit a világon legmagasabb várható életkor sem tudott ellensúlyozni. Az azonban újdonság volt a számomra hogy az egy lakos szellemi értéke Japánban is alig volt nagyobb, mint az Egyesült Államokban pedig az átlagos japán munkaerő lényegesen hatékonyabb, de alig értékesebb.

A vagyonnövekedés indexe pedig egyértelműen megmutatja, hogy a vagyonnövekedés ritkán érheti el az 1 százalékot, ami arra figyelmeztet, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés mellett nehéz az egy lakosra jutó vagyont szinten tartani. Az egy lakosra jutó vagyon ugyanis négy-ötször nagyobb, mint a jövedelem.

Az már közel száz éve megjelent a közgazdasági irodalomban, hogy az iparosodott országokban kétszer-háromszor nagyobb az egy laksora jutó vagyon, mint a jövedelem. Ez győzött meg, már az 50-es években arról, hogy a lakosság minden 1 százalékos növekedése az egy főre jutó vagyon újratermeléséhez 2-3 százalékos felhalmozási igényt jelent. Az óta kiderült, hogy ez a mutató annál magasabb, minél magasabb a képzettség, ennek következtében a munkaképessé válás, és minél hosszabb a nyugdíjban töltött évek száma. Ehhez járul még az, hogy a képzettebb munkaerő számára a munkahelyteremtés annál nagyobb tőkét igényel. Ebbe ugyanis beleszámítandó, hogy csökken a munkaviszonyban töltött évek száma, ugyanakkor a diplomások várható nyugdíjban töltött éveinek a száma is nő.

Érdemes volt elővenni a tíz éve kitépett lapot.

Az EU, és még inkább az euró övezet csapda

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 01

Az EU, és még inkább az euró övezet csapda

Azt azonnal felismertem, hogy az euró övezet csapda, azt csak most vettem tudomásul, hogy az Európai Unió is az. Nagy Britanniának mintegy 60 milliárdot kell fizetni a kilépése után olyan kötelezettségek vállalásáért, amiket a tagsága idején tudomásul vett.

Kártékonynak tartok minden olyan közösséget, amibe könnyű belépni, de szinte lehetetlen kilépni. Néhány napja az EU megalakulásának 60. évfordulóját ünnepelték, senkinek nem jutott eszébe, hogy a katasztrofális válságban szenvedő euró övezettel mi legyen, hogyan lehetne ettől megszabadulni. Abban ugyanis nem lehet senkinek kétsége, hogy a mediterrán államok külső államadóssága kifizethetetlen, annak egyetlen feltétele lenne a kilépés és a legalább harmadával leértékelt, ugyanakkor Németországban pedig egy harmadával felértékelt nemzeti valuta bevezetése.

Ezt a folyamatot Magyarország az euró övezeten kívül megéli. A magyar pénzügyi vezetőket is elvarázsolta az inflációtól megszabadult euró, és az eladósodás alacsony kamatai. Nálunk a pénzügyi vezetők gyorsan felismerték, ha nincs eurónk, adósodjunk el svájci frankban. Az csak fokozatosan derült ki, hogy ugyan nagyon kényelmes svájci frankban eladósodni, de elviselhetetlenül nehéz a létrejött adósságot visszafizetni. A magunknak ásott veremből, szerencsénkre, magunk kárán ki lehetett mászni. Visszatértünk a nemzeti valutánkhoz és megindulhatott annak a leértékelődése. Mára a forint értéke az euróhoz képes mintegy harmadával csökkent, és ezen a szinten már megindulhatott a külkereskedelmi egyenlegünk javulása, hiszen harmadával többet kaptunk az exportunkét, és ennyivel lett drágább az importunk. Ugyanez történt a turizmusban is. Ma harmadával olcsóbb a külföldiek itt tartózkodása, és harmadával drágább nekünk a külföldön való tartózkodás. E tényeknek a kormány is örül, de nem veti fel senki, hogy ennek az előfeltétele volt a forint leértékelése. Ezen felül a nyugti tőke harmadával kevesebb valutáért fektet be itt, ráadásul lényegesen hatékonyabban működik. Mégsem akad senki, hogy amit elértünk, annak a kilábolás elindulásának feltétele a saját valutánk leértékelése volt.

Még így is nagyon mesze vagyunk attól, hogy megszabaduljunk az adósságunktól.

Arról pedig még senki sem szólt, hogy az euró övezet a tagjai számára olyan csapda, amiből csak államcsüddel lehet kimászni. Végső megoldást pedig az euró övezet tejes felszámolása jelenthet. Mert a jelenlegi viszonyok között Németország a leértékelt valutával aránytalanul gazdagodik. Ennek a gazdagodásnak azonban jelentős hányada az eladósodott mediterrán államok magas kamatozású állampapírjaiban van, aminek behajtása ugyan reménytelen, de belpolitikai tekintetben a leírása elviselhetetlen. A német közvélemény szerin a mediterrán államok azért adósodtak el, mert könnyelműen költekeztek. Ez ugyan igaz, de a könnyelműségüket az euró övezeti tagságuk tette lehetővé. Még nem írta le senki, hogy a négy mediterrán állam azért adósodott el, mert az állampapírjait magas kamattal megvásárolhatták az euró övezet erős tagjai.

A német pénzügyi alapok, bankok, nyugdíjpénztárak a hazainál magasabb kamattal, euróban mediterrán államkötvényeket, aminek ugyan nemcsak a törlesztését, de még a kamatait is hiába várják. E tény ellenére, mivel az euró övezetből nem lehet kilépni, a soha be nem hajtható követelések azonban maradnak a hitelezők mérlegeiben.

Most a szaksajtó tele van, hogy milyen sokba kerülhet Nagy Britanniának a kilépés, de az fel sem merül, hogy az euró övezetben eladósodott mediterrán országok adóssága viszonylag mintegy ötvenszer nagyobb. Ráadásul ez csak nő, mert amíg a négy mediterrán országnak euró a valutája, az eladósodásunk megállíthatatlan. Az eurótól való megszabadulás egyelőre lehetetlen.

Azt feltételezni sem merem, hogy az euró övezetet kitaláló bankárok előre látták, hogy mennyire felszámolhatatlan csapdát építettek, de ma már látni kellene, hogy ennek működése szükségszerűvé teszi, hogy az EU tagállamai közti különbségek nem csökkennek, hanem nőnek.

Human Development Report 2010 The Real Wealth of Nation Pathways to Human Development ENSZ kiadvány

Tartalom

Az egy lakosra jutó jövedelem. 2

A születéskor várható életkor. 2

Az iskolai végzettség. 2

Az egy főre jutó vagyon. 2

Foglalkoztatottság. 2

Az objektív mérce. 2

Összefoglalás. 2

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 02

Human Development Report 2010

The Real Wealth of Nation

Pathways to Human Development

ENSZ kiadvány

Néhány év után ismét a kezembe került egy hatalmas, 220 oldalas ünnepi ENSZ jelentés. Az aláhúzásokból láttam, hogy a többségét elolvastam, aláhúztam, megjegyzéseket tettem, aztán közbe jött valami, és az elemzése elmaradt. Ma került véletlenül a kezembe.

1980-as évek eleje óta nagy érdeklődéssel kísértem az ENSZ erőfeszítését arra, hogy a nemzetek társadalmi fejlettségét komplexebben, a jelenkor követelményeihez igazodva mérje. Az óta is rendszeresen használom az ENSZ tagjainak rangsorát. Nem tartom ugyan tökéletesnek, mégis minden előzőnél lényegesen jobbnak. Jobb híján ennek alapján rangsorolom a világ országainak társadalmi fejlettségét.

Azt én is hamar felismertem, hogy az országok nemzeti jövedelme több okból nem felel meg a reális jelenkori összevetésnek. Az emberiség a 20. század elejéig úgy élt, hogy minden osztálytársadalmában a lakosság létszámának átlagos növekedése 1-2 ezrelék közelében ingadozott. Ezért a kultúrák és országok növekedése és annak egy lakosra vetített értéke között nem volt lényeges különbség. Az adatok mérhetőségének a hibahatáránál közelebb voltak egymáshoz.

A történészek a nélkül számoltak be az egyes országok évszázados történelméről, hogy a lakosság számának alakulását figyelembe vették volna. A lakosság létszámának alakulását szinte meg sem említik, ha mégis igen, hasra ütés, vagy nemzeti érzelmük alapján.

Az adózás érdekében azt lehetett tudni, hogy mennyi jobbágytelek volt, annak alapján lehetett következtetni mind a létszám nagyságára, mind annak alakulására. De még ezt az adatot sem közölték következetesen. A számosállatban mért állatállomány számát időnként felmérték, ezért ez az adat megbízhatóbb volt, mint a lakosság létszáma. Azt mégis tudomásul lehetett venni, hogyan változik a lakosság létszáma, mi az ingadozásának a súlypontja. Ez a súlypont évszázadok alatt is legfeljebb 1-2 ezrelékkel növekedett.

A 20. század óta, a tudományos és technikai forradalom, különösképpen az egészségvédelem forradalma az országok népességének növekedését nagyságrenddel meggyorsította. Ráadásul a népesség növekedésnek a gyorsasága fordítottan volt arányos a gazdasági fejlettséggel. Azt már az 50-es években a Rácz Jenő, Bródy András könyvéből megtanultam, hogy a lakosság által termelt nemzeti jövedelemmel párhuzamosan növelni kell az annál néhányszor nagyobb nemzeti vagyont is. Ezért a lakosság növekedése jelentős felhalmozási igénnyel jár akkor is, ha az egy laksora vetített szintet tartani akarják. Ez a felismerés azt jelentette, hogy az országra és az egy lakosra vetített nemzeti jövedelem jelentése között megnőtt a különbség, mert az egy lakosra vetített vagyon újratermelését is biztosítani kell.

A 20. század második felében a fejlett és puritán országokban szinte megállt a népesség belső szaporodása, az elmaradt országokban pedig 3-4 százalékos volt a lakosság növekedése. Ezt számomra Magyarország és Nigéria 1920 utáni lakosságnövekedésének összevetése illusztrálja. Trianon óta Magyarország lakossága 2000-ig 20 százalékkal, Nigériáé pedig harmincszorosára, azaz 3.000 ezer százalékkal növekedett. Ebből könnyű belátni, hogy az országokra vetített növekedések nem vethetők össze.

Nyilván ezeket a tényeket látva vetették fel svéd közgazdászok az ENSZ-ben, hogy egyrészt a társadalmi változást nem országra, hanem egy lakosára kell vetíteni, másrészt nem elég a jövedelmet, a várható életkort és az iskolázottságot is fegyelembe kell venni.

Az egy lakosra jutó jövedelem.

Ez minden bizonnyal a legfontosabb mutató. A javaslattevők itt is bölcsen korrigáltak, a jövedelmeket a belső vásárlóerő paritáson kell mérni. Azt ugyanis már a klasszikus közgazdászok is felismerték, hogy a szegényebb országokban a belső vásárlóerő viszonylag nagyobb, mint a világpénzhez mért paritás. Ennek köszönhetően az egy lakosra jutó jövedelmek közti különbségek viszonylag csökkentek.

A születéskor várható életkor.

Az is logikusnak tűnik, én mégis kihagytam volna, mert az években mért életkor nem lineáris mérce. A munkaképessé válás előtti élet csak költség. Ettől kezdve válik értékké, de a munkaképesség végén ismét költséggé válik. Egyik korhatár sem egyértelmű, sőt egyedek közt is változó. Annyi biztos, hogy az egyén számára az élete az elsődleges. A gyűjtögető társadalmakban már a 6-8 éves gyerekek is hasznosíthatók voltak. Az öregek pedig otthon a ház, a tűz vigyázásában, a begyűjtött gomba, gyümölcs feldolgozásában, szárításában hasznosultak.

A jelenkorban a következő generáció értéke 18-25 éves korig felépítés alatt van. Eddig kell felkészíteni arra, hogy képessége optimálisan hasznosuljon. Vannak olyan képességek, főleg a művészetekben, tudományokban, akik szinte életük végéig képességük csúcsához közel maradnak.

Az, hogy ki, milyen korban van a képessége hasznosítására már kiképezve, nem általánosítható.

Még bonyolultabb annak megállapítása, mi a társadalom érdeke számára az optimális várható életkor. Az ugyan vitathatatlan, hogy a társadalom érdeke nem a maximális életkor, de ez sem általánosítható.

A várható életkor növelését csak a nagyon elmaradt társadalmak estében tekintem kiemelt társadalmi célnak. Nem is szólva arról, hogy a munkaképesség felső határa is kulturális sajátosság. Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagkora meghaladja a 71, Görögországban pedig nem éri el az 55 évet, annak ellenére, hogy a várható életkorban alig van különbség.

Az iskolai végzettség.

Az iskolai végzettség a jelenkorban minden bizonnyal alapvető mérce. Ezért ezt feltétlenül megtartanám annak ellenére, hogy az oktatás hatékonyságában óriási a különbség, mert az oktatás hatékonysága nagyon eltérő. Ebben is úttörő az ENSZ. Az általa rendszeresen készült PISA felmérések szintje és a várható társadalmi és gazdasági fejlődés között ugyanis mindennél szorosabb a korreláció. Szinte minden kiemelkedő társadalmi eredményt megelőzte az oktatás eredményessége. Ezt azzal magyarázom, hogy a következő generáció teljesítménye attól függ, ki, milyen képzést kapott.

A képzés eredményessége azonban elsősorban a családi háttértől függ. Jó húsz éve egyre erősödő mániám, az oktatási rendszer talpára állítása. Az oktatás egészét át kell állítani, arra a vágányra, mi évezredek óta a művészek és a sportolók képzését jellemzi. A képességek feltárása, fejlesztése és szelektálása minél korábban kezdődjön, és mindenkit, minél korábban a képességéhez igazodó tanulócsoportokban kell képezni.

Az egy főre jutó vagyon.

Az egy főre jutó teljes vagyont kell figyelembe venni. Tehát a szellemi vagyont is, ami a nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada. Jelenleg az ENSZ felmérése szerint az emberi vagyon Nagy Britanniában a nemzeti vagyon 88, az Egyesült Államokban 75 százaléka!

A közgazdaságtan eddig csak a fizikai vagyonnal számolt, ami a fejlett, puritán államokban az egy főre jutó jövedelemnek a három-négyszerese. Ez az adat is azonnal jelzi, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat mellett kielégíthetetlen vagyonigény lép fel. Nemcsak a fizikai, de a szellemi vagyont is ezzel arányosan kell növelni. A társadalom szellemi vagyonigénye a fejlettségnél lényegesen gyorsabban nő. Ez azt jelenti, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban kell javítani a tudásvagyont még akkor is, amikor nem nő a népesség. A fejlett társadalmak elsőleges feladata a lakosság tudásvagyonának a növelése. A jelenkori emberiség többsége még jelenleg is olyan társadalmakban él, ahol az elsődleges feladat a gyermekvállalás drasztikus csökkentése.

Ennek ellenére a népesség létszámának alakításával szinte nem is foglalkoznak a történészek. Sőt, minden társadalomjobbító próféta, forradalmár csak olyan javaslatokkal állt elő, ami növelte volna a népszaporulatot. Ezen az úton Marx ment mindenkinél a legmesszebb.

Foglalkoztatottság.

Minden társadalom elsődleges feladata a lakosságának a foglalkoztatása volt, és ez maradt a jelenkori fejlett társadalmakban is. Ezért az ENSZ mértékei közt a második helyre ezt a mutatót tenném. Előtte azonban meg kell oldani ennek a mérési módját.

A tőkés osztálytársadalmak először mérték a munkanélküliséget. Ezt is leszűkítették azokra, akiket a tőkésállam és annak felépítményei, valamint a tőkés vállalkozók nem alkalmaztak. Ez az értelmezés kizárta a kisárutermelők túlnépesedettségét. Földosztóként azt kellett látnom, hogy a két háború közt, Magyarországon a felesleges munkaerő többségét azért nem tekinteték munkanélkülinek, mert a mezőgazdaságban részfoglalkozottak voltak.

A kisárutermelők nagy többségének kevesebb földje volt, mint amennyi megművelésére képes lett volna, illetve csak olyan munkája volt, ami a munkaév bizonyos hányadára jelentett munkaviszonyt. Földosztóként azt kellett látnom, hogy a földreform során ugyan minden család földet kapott, de csak sokkal kisebbet, mint amennyit megművelhetett volna. A földreform mindenkinek földet jutatott, de csak annyi, amennyi jutott. A foglalkoztatás szintje nem változott, csak a felosztása lett más.

A statisztika csak azokat tekintette munkanélkülieknek, akik az iparban és a közigazgatásban kerestek, de nem találtak munkát. Ugyanakkor a falvak munkaereje legfeljebb 50 százalékban volt kihasználva.

Jelenleg a foglalkoztatási ráta azt méri, a 15-60 év közti korosztály hány százalékának van jövedelmet adó munkája. Ez a mutató szinte értelmetlen, mivel a 15-25 éves korosztály fele tovább tanul, azaz szellemi vagyont termel, ami a társadalom számára a legfontosabb vagyontermelés. Ezért a 15 év feletti tanulókat foglalkoztatottnak kellene tekinteni.

A másik torzító adat a 60 év felettiek foglalkoztatása. Mint említettem, Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagos életkora 71 év felett van. Az is vitatható, hogy az országokként változó nyugdíjkorhatár a munkaképesség reális vége.

Az objektív mérce.

Jó hetven éve tudom, hogy a társadalmak állapotának a legjobb mércéje a 18 évesek átlagos testmagaságának változása. Az ugyan tény, hogy a testmagasság nemcsak a társadalom minőségét méri, hanem életterektől is függ. A síkvidéken magasabb, a hegyek között alacsonyabb, mivel a szintkülönbségek legyőzése az ember számára viszonylag sok energiát igényel. Ezért hegyek között eleve alacsonyabbak az emberek. A nők kisebb csecsemőket szülnek, a gyerekek alacsonyabbak maradnak. Ezzel szemben a síkvidéken azonos életfeltételek mellett is alacsonyabbak az emberek. Érdekes módon, viszont tovább élnek. A mérce tehát nem a testmagasság, hanem annak változása.

Magyarországon a testmagasság növekedése a második világháborút követő tíz évben volt. Arról csak negyven évvel később győződtem meg, hogy a politikusok és a történészek számára ez az átkosnak nevezett tíz év valóban a legnagyobb társadalmi előrelépés volt. Ezt ma már annak is tartom, holott, mint átélő én is átkosnak minősítettem. Ma már tudom, hogy ez a tíz év hozott a legnagyobb társadalmi előrelépést.

Történelmünkben először volt magas a foglalkoztatás.

A magas foglalkoztatást sem tudatos célként értük el, hanem a bolsevik ideológia által elsődleges célnak tartott erőltetett iparosításnak volt a következménye. Vitathatatlan, hogy ezt a politikai terror segítségével valósítottuk meg, de megvalósult. Történelmünkben először volt teljes a foglalkoztatás.

Történelmünkben először volt, minden falusi családnak földje.

Nem több lett több a föld, nem is termett többet, de egyenlőbben lett elosztva. A begyűjtő hatóságok emberei még a padlásokon is felseperték a talált gabonát. De a történelmünkben először volt minden családnak saját gabonája. Előtte a családok felének nem termet gabona. Ezt a kegyetlenséget ellensúlyozta a tény, hogy minden családnak volt munkajövedelme és pénzbevétele. A kenyér pedig olcsóbb volt, mint valaha. Nem volt annyi, amennyi elég lett volna a vásárolni akaróknak, de aki kapott akkor is megvette, ha a disznónak adta. Annak ellenére, hogy a boltokban soha nem volt elég a kenyér, a kenyérfogyasztás több volt, mint az óta valaha.

Becslésem szerint, előtte soha annyian nem étkeztek a munkahelyen, ott pedig a szegény többség jobb táplálékhoz jutott, mint előtte.

Az üzemi konyhán minden nap volt hús is, ami előtte a családok nagyobb felében hetente csak egyszer volt. Ha nem is volt ízletesebb a koszt, változatosabb volt, mint a szegényebb rétegek házi kosztja volt.

Az is tény, hogy a lakosság tizedét kitevő gazdagok étkezése romlott, a nagy többségé azonban javult. Gyermekkoromban magasak csak az urak voltak, kövérek pedig a gazdagok lehettek.

Az a tény, hogy az 1947-56 között születtet besorozott katonák testmagassága ekkor nőtt a leggyorsabban. Az óta is nő, mégpedig viszonylag gyorsan, mert a bolsevik táborban mi voltunk a legvidámabb barakk. A rendszerváltás óta születettek is egyre magasabbak, de lassabb a növekedés. A kiegyezés óta, tehát 150 éve mért sorozási adatok megtanítottak gondolkodni.

A Somogy megyei 44-es gyalogezred sorozási adatai azt tanúsítják, hogy Trianon után, a két háború között, gyorsabban nőtt a testmagasság, mint előtte. Ezért arról a rendszerről is romlott a véleményem. A testmagasságot gyűjtő kaposvári orvos azt sejtette a háború alatt, hogy lassan, de elérjük a nyugati országokat. Ebben ugyan tévedett, de a lemaradásunk valamit csökkent. Ez a csökkenés folytatódott, de a rendszerváltás óta a növekedés lassul, mert a lakosság jelentős hányada rosszabbul él a rendszerváltás óta, mint előtte. A Szovjetunió utódállamai és a volt csatlós államok többségében ez jellemző.

A kínai csodát az is igazolja, hogy a tankokat le kellett cserélni, mert a jelenlegi generáció nem fér el bennük.

Összefoglalás.

Dicsértem az ENSZ erőfeszítését, de végül hozzá teszem, hogy a testmagasság alakulását sem mellőzném.