2016. augusztus 29., hétfő

A jelenlegi politikusok elfogadottsága

Kopátsy Sándor                PP                    2016 08 19

A jelenlegi politikusok elfogadottsága

Viszonylag régen jelent meg a politikusaink elfogadottságát felmérő statisztika. Most a 18 politikus rangsora nem lepett meg.
A köztársasági elnökünk fölényesen vezet. A rangjához viszonyítva nincs fontos szerepe. Ha nagyobb szerepe volna, nem lenne ilyen népszerű. Diákkoromban megtanultam, hogy népszerűek mindig a ragjuknál sokkal kisebb szerepet játszó királyunk, kormányzónk volt. A Habsburgok közül a legnépszerűbbek Mária Terézia és Ferenc József voltak. Az előbbi, elsősorban azért mert nő, és a katolikus többség szélsőséges képviselője volt. Az utóbbi pedig jó korban volt, szerény politikai szerepet vállaló uralkodó. Egyikről sem lehetett elmondani, hogy szellemi téren jelentős volt. Velük szemben a kiváló képességű és haladó politikát erőltető II. József, a kalapos király nagyon népszerűtlen volt.
Áder János azért vezeti a rangsort, mert a magyar alkotmány szerint az államelnök a politikai hatásköre szerény. Feladata, hogy legyen szerény, de ne legyen nagyon kormánypárti, még kevésbé annak ellenzéke.
Orbán Viktor második helye a jó politikai ösztönét bizonyítja. Nem véletlen, hogy az EU 27 országa között ő a leginkább elfogadott, nemcsak a közvéleményben áll jól, de a törvényhozásban is. Abban is egyedülálló, hogy hangos liberálisként kezdte, de belátta, hogy aki hangos liberális az a közvélemény előtt elutasított lesz, és az utolsó helyre kerül. Az erősen közép-jobb magyar társadalomban csak az érhet el politikai sikert, aki közép-jobb politikai vonalon politizál. Sikerült neki olyan politikai légkört teremteni, amiben a baloldal és a jobboldal hozzá viszonyítva, közel azonos erejű lett. Ennek köszönhetően mindkét táborral szemben öthatod többséget élvezhet.
Azt nem tudom, hogyan maradt ki a Fidesz két tekintélye, a házelnök és a frakcióvezető. A népszerűvégi rangsorban azonban elfogadható középen van Lázár János, és szégyenpadra, az utolsó előtti helyre szorult Rogán Antal.
Figyelmet érdemel, hogy mindkét baloldali ellenzéki párt vezetőjét megelőzi egy nő a vezetőségből.
Az is magyar karaktert mutat, hogy a nőket politikai szerepüknél jobban elfogadják. Ez a rendszerváltás óta minden ilyen felmérésre jellemző. A liberális Széll Bernadett harmadik helye meglepett, mert emlékezetem szerint liberális nő még ilyen előkelő helyen nem szerepelt. Ugyanakkor a vezető liberális politikus, Gyurcsány Ferenc az utolsó helyre került. Kunhalmi Ágnes is megelőzi a pártának férfi tagjait, de nem szélsőségesen. Ilyen sem fordult még elő a volt állampárt utódai történetében.
Abban sem kételkedtem, hogy Gyurcsány Ferenc a leginkább elutasított magyar politikus, és a három utolsó, Fodor Gábor, Rogán Antal és Gyurcsány Ferenc megdöbbentő.
Fodor Gábor Orbán közeli Fideszesként indult, de éppen az ellenkező irányba váltott, mint Orbán és a Fidesz szinte egésze. Ezért politikai ereje megszűnt.
Rogán Antal maradt a Fidesz egyik tekintélye, de hangosabb volt a kívánatosnál, ezért lett népszerűtlen.
Gyurcsány Ferenc az MSZP elismert vezetője volt, de a liberálisok irányában hagyta el a pártját. Okosabb akart lenni a pártjánál.
Közös jellemzője a három legkevésbé népszerűnek, hogy okosabbak a pártjuk többi vezetőjénél, de nincs politikai érzékük. Nem eléggé alkalmazkodtak a saját pártjuk színvonalához. Nem vagyok szakértője az intelligencia, a szellemi képesség mérésének, de nem lennék meglepve, ha nem ők hárman lennének az ilyen rangsorban ez elsők.
Szerencsére, nagyon korán megtanultam, hogy a szellemi függetlenség és a politikai karrier nem férnek össze.

Ebbe bukott bele a volt állampárt vitathatatlanul legtehetségesebb két vezetője, Pozsgai Imre, és Németh Miklós. Óriási veszteség érte a magyar politikát azzal, hogy pártjukat jobban a magyar politikai centrum felé akarták vinni, mint azok hajlandók voltak. Erre ott hagyták a pártjukat, és hatástalanná váltak.

Gondolatok az amerikai elnökválasztásról

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 08 18

Gondolatok az amerikai elnökválasztásról

Véleményem szerint, az angolszász országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok választási rendszere lényegesen jobb, mint a többi demokrata nyugati országé. Ezt első sorban azzal magyarázom, mert nincs a választási ciklusok között kormánybuktatás, vagyis a választási győzelem a ciklus végéig tart. Ráadásul, gyakorlatilag két párt versenyez a hatalomért. Nagyon kevés lehetősége van a harmadik jelölt indulására. Gyakorlatilag az előválasztások után két elnökjelölt marad.
Ezt azért tartom fontosnak, mert a győztesnek egy ciklusra lehetőséget ad arra, hogy bizonyítson.
Azt ugyan elismerem, hogy az erős polgárságú országokban az egyetlen párt választásoktól független hatalma nem lehet hatékony, de vallom, hogy az élenjáróknál lényegesen kevésbé fejlett társadalmakban az egyetlen párt hatalma indokolt lenne. Azt pedig meggyőződéssel mondom, hogy még nem találkoztam olyan ténnyel, hogy az olyan ország, amiben az egy lakosra jutó jövedelem az élenjárókénak a negyede, vagy még annál is kisebb, sokpártos demokráciával, listás törvényhozó helyekkel felzárkózott volna. Nyugaton a demokráciával való felzárkózás csak a háborút követő ötven évben volt, amikor a puritán népek demokratikus politikai felépítményükkel erősítették meg a társadalmi fejlődésben előtte megszerzett fölényüket.
Az ENSZ társadalom fejlettségi ragsorában az első tíz legfejlettebb állam, a városállamok nélkül, kivétel nélkül protestáns. Leírom a ragsort. Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Új-Zéland, Finnország, Svájc, Hollandia és végül az Egyesült Államok, a történelemben soha nem ismert szuperhatalom, tudományos, gazdasági és katonai téren egyaránt. A másik három óceánokon túli angolszász ország mögötti szereplését azzal magyarázom, hogy hozzájuk képest sokkal nagyobb az olyan etnikumok súlya, amelyek visszahúznak. Elsősorban az afrikaiak és a latinok. Ezek nélkül előttük volna.
A második tízben csak a Nyugat és a Távol-Kelet puritán erkölcsű népei vannak. A legjobb helyezésű latin ország, Franciaország a 23. helyen van.
Ennél világosabban nem igazolhatta volna az élet Max Weber jó száz éve megfogalmazott felismerését: A jelenkorban a puritán népek minden más kultúra népeinél hatékonyabban működtethetik a társadalmat. Ő akkor még nem láthatta, hogy a konfuciánus népek a Távol-Keleten még a protestánsoknál is puritánabbak. A 20. század második felében a két leggyorsabban fejlődő társadalmú ország Dél-Korea és Tajvan. (Megjegyzendő, hogy a rangsor az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság alapján készül.)

Az Egyesült Államokban a jelenleg folyó elnökjelöltségi harc arról győzött meg, hogy a két nagy párt jelöltje nem szerencsésen szelektálódott ki. A Demokrata Párt jelöltje túl liberális, a Republikánus Párté pedig alkalmatlan. Minden valószínűség szerint a demokrata elnökjelölt asszony győz, és a republikánusok törvényhozási súlya nő. Az Egyesült Államok fölénye azonban alig változik. Az alkotmányuk alkalmas arra, hogy egészségesen átélje a politikai tévedéseket is.

Még egyszer a nyugdíjpénztárakról

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 08 18

Még egyszer a nyugdíjpénztárakról

Amikor a liberális közgazdászok felfedezték, hogy milyen jó üzlet számukra a magán nyugdíj pénztárak bevezetése, ez ellen csak azért lázadtam, mert kiszámoltam, hogy a várható életkor, és a 15 év feletti tanulás növekedése olyan mértékben növeli a nyugdíjban töltött idő arányát, hogy annak fedezete bérarányos elvonásból akkor sem fedezhető, ha ügyes tőzsdésekre bízzák. Egyértelmű volt, hogy a tőkebefektetés nem tarthat lépést a kifizetendő nyugdíjakkal, amelyek a bérekkel arányosan növekednek.
Ez középiskolás fokon is könnyen bizonyítható volt. A 19. század végén, amikor a nyugdíjakat bevezették, a dolgozók fele sem érte meg a nyugdíjazását, és akik megélték negyed annyi éven át élvezhették, mint jelenleg. Arról nem is beszélve, mi lesz az arány, amire a most állást vállalók nyugdíjasok lesznek.
A másik terhet a munkába állás kitoldódása okozza. Ma már a munkaerő többsége nem 15, hanem 18 éves korában is tovább tanul. A diplomások átlaga 25 éves korban válik keresővé.
Az eltelt negyed század során bebizonyosodott, hogy a nyugdíjpénztárak egyre inkább képtelenek a nyugdíjak fedezetét biztosítani. Ezt az írást is azért kezdtem, mert egy szaklapban azt látom, hogy Nagy Britannia nyugdíj alapjainak a hiánya a jelenlegi 100 milliárd fontról, négy év alatt 400 milliárdra nő.
Az elmúlt negyed száza során azonban újabb és sokkal súlyosabb okát ismertem fel annak, hogy az öregkori ellátást nem szabad a keresetekhez arányosan biztosítani.
Amikor a nyugdíjrendszer megszületett, minden társadalom, még a fejlettek is, az elviselhetőnél gyorsabban szaporodott. Jelenleg azonban minden fejlett társadalomban csökken a lakosság, és ezen belül különösen a munkavállalók száma. Ezért a fejlett társadalmak elsődleges feladata lett, hogy egyrészt támogassa a gyermekvállalást, másrészt a gyermeknevelés minőségét. Ezzel szemben a bérarányos alapképzés a gyermekvállalás, különösen pedig a minél magasabb képzés ellen hat. Ha pályadíjat tűznének ki arra, hogy mivel lehet a legtöbb társadalmi kárt okozni, a jelenlegi nyugdíjrendszer és annak az alapképzésével nem lehetne versenyezni.
Ma már csak olyan öregkori ellátás szolgálná a társadalom érdekét, aminek nagysága a gyermeknevelés minőségétől függ. Amiben az egyetlen diplomás felnevelése után nagyobb ellátás jár, mint 6 képzetlen felnevelése után. Csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyik a munkaereje minőségének a javítására koncentrál.
Elég volna megnézni az ENSZ-nek az oktatás minőségi ragsorfát megnézzünk. Kiderülne, hogy nagyon szoros a korreláció az oktatás minősége és a következő generáció teljesítménye között. Ebből az derül ki, hogy csak ott lehet jó az oktatási rendszer, ahol a szülők gyermeknevelési érdeke megelőzi a gyermekvállalás mennyiségét. Ennek van egy másik oldala is. A gyermeknevelés minősége fordítva arányos a gyermekvállalás számával. Az egyetlen gyermek nevelése mindenütt, de különösen a család jövedelmével fordítottan arányos.
Ez most Kínában bizonyosodott be. Ahol az egyetlen gyermek vállalásával az oktatási eredmény óriásit javult.
Bármennyire közérthető, hogy a gyermeknevelés anyagi feltételei, és a szülői foglalkozás ideje a gyermekvállalás számával fordítottan arányos, egyetlen állam nem vállalja ennek felmérését.


Az európai zsidóság történelmi szerepe

Kopátsy Sándor                PH                    2016 08 16

Az európai zsidóság történelmi szerepe

Örömmel kaptam ma három barátomtól e-mail üzenetet, amiben egy katalán értelmiségi állítja szemben a 15 millió zsidó és az 1.200 millió muzulmán történelmi szerepét abban, hogy melyik mennyi Nobel díjast produkált. Amennyire örültem a zsidókkal való szolidaritásnak, hibásnak tartom az eredményeket általában a zsidóságnak, azaz isten választott népe egészének tulajdonítani.
A zsidó nép ugyanis, a más népeket túllépő társadalmi eredménye tekintetében, a vasút századában, aztán még inkább a tudomány és technika forradalmában kettészakadt. Az egyik fele Európában, illetve a protestáns Nyugaton elképesztő, egyetlen más néphez nem hasonlítható, eredményt ért el. A Közel-Keleten maradt zsidóság azonban a kulturális környezetével hasonló szinten ragadt. Ezt a kettészakadást tükrözte volna, ha a röpirat szerzője az elért eredmény a zsidóság két kultúrája alapján is megosztja. Nem vagyok ugyan a megosztás illusztrálására felkészült, de gyanítom, hogy a Közel-Keleten, a mohamedán kultúrában maradt zsidóság aligha szerepelt jobban, mint a mohamedán kulturális környezete. Ők sem részesültek aránylag sok Nobel díjban.
A közölt adatok tehát nem a zsidóságot általában, hanem csak a nyugati zsidóság páratlan sikerét bizonyítják, azt is csak a 20. században, és a tudományokban.
A zsidóság egésze, vagyis mint etnikum az emberiségnek akkor adott nagy történelmi ajándékot, amikor Krisztus és Mohamed a zsidók vallásából, az Ószövetségből világvallást építettek. Ezért a zsidó vallás alapjai az emberiség két legnagyobb vallásában máig jelen vannak. Az emberiség a két legnagyobb létszámú vallását a zsidóságnak köszönheti.
Szent Pál érdeme volt, hogy a zsidó Krisztus tanítását a görög-római vallási hagyományokhoz hangolta. Ennek köszönhetően lett a kereszténység Európa, illetve a Nyugat vallása.
A reformáció a latin kereszténységet a puritán népek igényéhez igazította. Ennek lett aztán köszönhető, hogy a társadalmi fejlődés élcsapata a kereszténység, annak is egyre inkább a református egyházak lettek.
Mohamed vallása a közel-keleti kultúra igényeihez igazította a zsidók keményen egy istent hívő vallását. Ez a Szent Pál latin kultúrára szabott kereszténység bukását jelentette a közeli-keleti kultúrában. A Közel-Kelet népeinek nagy többsége számára a következetesebben egy istenhívő mohamedán vallásra tért. Az ott élő zsidóság és a megmarad kereszténység sorsa pedig a mohamedán többség fejlődési tempóján maradt, annak sorsában osztozkodott. Amíg a Közel-Kelet volt a társadalmi fejlődésben Európa előtt járt, addig a mohamedán vallás működött sikeresebben. Velük a közel-keleti térségben maradt zsidóság is az európai kereszténység is az európai kereszténység előtt járt.
Ezt tükrözi a tény, hogy az első évezred Európája a mohamedán és zsidó tudósoknak köszönhette, hogy megmentették számára a görög és római kultúra termékeit, megszülhették a reneszánszot. Európa ugyanis csak az első évezred végén kezdett magas-kultúrává emelkedni. Majd a 18. században, az ipari forradalomnak köszönhetően, a többi magas-kultúra fölé is emelkedett. Ennek a felemelkedésnek volt köszönhető, hogy az Európában élő zsidóság valóban kivirágzott, az élcsapattá emelkedett. Az Európába került zsidóság ekkor volt jó helyen.
A zsidóság képességét tehát nem a mohamedánokéval, hanem az európai népekével kell összevetni. A mohamedán népekkel közös életérben maradt zsidóság az életterével azonos szinten maradt. Ha arról készült volna az összevetés, hogyan részesültek a Nobel díjakból a közel-keleti zsidók és az európai zsidók, kiderülne, hogy ebben is óriási a többség. Kiderülne, hogy a Nyugaton élő zsidók számarányukhoz képest legalább tízszer több Nobel díjat kaptak, mint Európa, illetve a Nyugat népei. Az olyan felmérés mondana sokkal többet, hogy a különböző Európai és amerikai országokban hogyan aránylott a lakosságból Nobel díjat nyertesek aránya, az ott élő zsidókhoz képest. Például, örömmel terjesztenék egy olyan adatot, hogy a magyar Nobel díjasok között hányan voltak zsidók, és ezek aránya mekkora volt, a nem zsidókéhoz képest. Nekünk, magyaroknak nem azt kellene tudatosítani, hogy a zsidóknak mekkora a fölényük a mohamedán népekhez képest, hanem azt, hogyan állnak hozzánk képest. A magyar zsidóság tizede volt a magyar etnikumúakénak, és mekkora súlya volt a zsidó Nobel díjasainknak ehhez képest.
Ezt az egyetlen nagyszülő alapján történő etnikai besorolást már a törvény kihirdetésekor a rendszerre jellemző ostobaságnak tartottam. Nekem a négy nagyszülőm négy etnikumhoz tartozott, csak a nevét öröklő nagyapám volt magyar, ezért a zsidótörvényünk alapján, négy etnikum között választhattam volna.
Az európai zsidóság történelmi sikerét tehát nem lehet a zsidó vallással, de még a zsidósággal sem magyarázni. Ők csak Európában, majd az egész Nyugaton értek el páratlan sikert. Viszonylag nagyobbat az Alpoktól északra és a Rajnától keletre, vagyis ott, ahol gyenge volt a polgárosodás. Talán a legnagyobbat éppen a Kárpát Medencében.
Gondot okoz, hogy a zsidók a saját sikerüket vallási alapon magyarázzák. A kultúrájukat azonosítják a vallásukkal. Lehet, hogy tévedek, a zsidó Nobel díjasok jelentős hányada vagy vallástalan, vagy kikeresztelkedett keresztény volt, de szolidáris maradt az ortodox zsidókkal is. Ezért tartom a zsidóellenességet nemcsak erkölcstelennek, de kártékonyak is, hiszen jelentős hányaduk, különösen éppen a legértékesebbek között, jelentős számban voltak az örökölt vallásához nem ragaszkodók.
Ennél is indokoltabb volna azt is felmérni, hogy a második zsidótörvény alapján, ami már az egyetlen nagyszülő alapján is zsidónak minősített, mekkora volt a magyar etnikumúakhoz való arányuk.
Nekünk, magyaroknak kötelességünk volna a bűnbánat helyett inkább a bűnünk nagyságát bemutatni. Ezért örülnék, ha a közvéleménynek megmutatnánk, hogy a két háború között mekkora volt a magyarok és a zsidók iskolázottságában, nyelvismeretben, adófizetésben a különbség. Az ilyen adatokat kellene E-mail útján terjeszteni.
A kínai diaszpóra.
A Nobel díjasok száma alapján történő bizonyítást azért sem tartom elegendőnek, mert a Távol-Keleten is van egy nagyon sikeres diaszpóra, a kínai. A világ két legsikeresebb diaszpórája a Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai. Malajziában járva megdöbbenten tapasztaltam, hogy ott ma is numerus clausus van, a sokkal sikeresebb kínaiak érvényesülését törvény korlátozza. Szingapúr ezért szakadt ki az országból, és mint városállam, a 20. század legnagyobb sikerét érte el. Ma gazdagabbak, mint az Egyesült Államok. Azt pedig zsidó barátaimnak mondom, hogy a kínai diaszpóra bölcsen döntött, amikor egyrészt kiváló adottságú várost választott magának, másrészt a vegyes etnikumú városban négy hivatalos nyelvű alkotmánnyal működik úgy, hogy teljes a kínaiak politikai befolyás. Nem faji, nem vallási, nem fegyveres erejükkel, hanem a nagyobb értékük alapján érvényesítik a szándékukat.

Azon most lepődtem meg, hogy a kínaiak Nobel díjakkal ugyan nem dicsekedhetnek, de nekik van a világon a legjobb oktatási rendszerük. Nem tartják magukat másoknál különbeknek, de megmutatják, hogy különbek.

Az öregedésem titkai

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 08 23

Az öregedésem titkai

A jelenkor egyik legnagyobb történelemformáló eseménye a várható életkor megkétszereződése. Ez a mutató fajuk mintegy félmillió éve alatt alig kétszeresére nőtt, az utóbbi száz évben aztán újra kétszeres lett. Ezt jól kifejezi az, hogy ma két milliárddal kevesebben lennénk, ha csak annyi volna a várható életkorunk, mint száz évvel ezelőtt. Éppen a fejlett társadalmakban volna lényegesen kisebb a lakosság, ha nem nő az életkor. Fontos mutató volna az, hogyan változott a lakosságon belül a még és a már nem munkaképesek aránya.
Nem véletlen tehát, hogy a The Economist múlt heti száma címlapján „A halál becsapása” cím, és egy homokóra szerepel.
Mivel már én is évtizedek óta a halált becsapók között vagyok, lehet egyéni véleményem, azt pedig leírom.
A halált nem lehet becsapni. Aki fél a haláltól, annak üresebb lesz az élete. sokáig élni fajunk életében először, egyre inkább könnyebb lett.
Az élet hosszát ugyan lehet, de nem érdemes, legalábbis értelmetlen, az idejével mérni, mint ahogyan a testünk súlya és magassága sincs összefüggésben a tartalmával. Korunkban az életet csak a szellemi eredménnyel mérhetjük.
Az életem sem azért lett gazdag, mert hosszú volt, hanem azért mert sokat megéltem. Az én szellemi ideáljaim között nagyon kevesen voltak hosszú életűek, de a rövid idejük alatt is rengeteget éltek. A sűrű életüket irigyeltem.
Fajunk ösztöne ugyan a halál ellen védekezik, de a mai emberek nem azért élnek sokkal tovább, mert nem akarunk meghalni, vagy, mert be tudjuk csapni a halált, hanem azért, mert az életkörülményeink ezt lehetőbbé tették. A várható életkor ugyan az adott viszonyok közt rajtunk is múlik, de az átlagát a társadalom fejlettsége determinálja. Fajunk eddigi életében, egészen a termelésre való áttérésünkig, a várható életkor alig haladhatta meg a 25 évet, és ezen az egyének alig tudtak változtatni. A halállal szemben nem volt hatalmunk. Csak a legutóbbi mintegy 5.000 éve kezdett el a várható életkor hosszabbodni. Aki szorgalmasabb és mértéktartóbb volt, néha tovább élhetett.
Az egyének éltének hossza azonban nem jó mérce, mert az élet minőségét nem tartalmazza. Pedig az életben csak az a fontos, amit megéltünk.
Sokszor gondoltam, hogy szerencsés korban születtem, mert ezerszer több eseményt, információt megélhettem, mint az elődeim, és százszor, esetleg ezerszer többet, mint átlagosan a kortársaim. Ennek ellenére, Mozart, vagy Ady rövid élte mégis sokkal tartalmasabb, értékesebb volt, mint az én hosszú életem.
A közölt cikkel nem értek egyet, mert az életnek a hosszát méri, a nagyságát, a tartalmát figyelmen kívül hagyja. Az élet nagyságát nem az évekkel, hanem a tartalmával, a súlyával kell mérni.
Fajunk történelmét sem az évekkel, hanem az agyunk és kezünk teljesítményével mérem. Mindent, amit elértünk, az agyunk teljesítményének köszönhetjük.
Ezt Darwin sem értette meg. Nem vette tudomásul, hogy fajunk annak köszönhetően fejlődött, hogy nem a mutációval és a szelekcióval, hanem az agyával illeszkedett a természeti környezetéhez. Az emberi faj életére azért egészen más törvények vonatkoznak, mint a biológiai elődeinkké, mert azt az agyunk alakította.
Annak ellenére, hogy az agy elsődleges szerepe általánosan elfogadott, kevés figyelmet szenteltünk annak, hogy ebből mi következett és következik. Az ember ugyanis, kezdettől fogva az agy igényeinek kielégítéshez igazodott. Ez elsősorban abból állt, hogy a táplálékát a könnyebb emésztésre előkészítette, ezzel biztosítva elegendő kalóriát az agya működéséhez. A tűz használatának jelentősége közismert, de azt mégsem hangsúlyozzuk, hogy milyen mértékben növelte meg a sütés és főzés az emésztés az agyunk energiaigényének kielégítését. A táplálkozás tudománya ugyan tisztában van az emésztés változó energiaigényével, ennek ellenére az elfogyasztott kalóriával, nem pedig annak a szervezet számára fennmaradt, hasznosítható értékével számol. Márpedig a kettő között óriási a különbség. Az ember agyának ugyanis, a biológiai elődeinél sokkal több kalóriára szüksége, ezért tettük a táplálékunkat ösztönösen könnyebben emészthetőbbé. A könnyebb emésztés érdekében megtörtük, feldaraboltuk, megsütöttük, megfőztük a húsokat. A klasszikus példa azonban a kenyér, ami a megőrölt, kovásszal erjesztett, megsütött, azaz a könnyebben emészthető táplálékká dolgozták fel. De szinte minden nyers táplálékunkkal ezt tettük.
Az alkohol nemcsak nagyon könnyen emészthető, de egyúttal fertőtlenítő is. Csak az alkoholizmus károkozását hangsúlyozzuk. Alig találtam a nyomát annak, hogy a fertőzött vizeket ihatóvá a borral való keverése tette. A fertőtlenítő bor termelése és felhasználása döntő szerepet játszott a Római Birodalomban a városi lakosság halandóságának a megfékezésében.
Visszatérve a cikkre. Lényeges mondanivalója, hogy az élet célja a halál legyőzése, azaz a minél hosszabb élet. Ezt úgy kellene módosítani, hogy az élet célja a minél tartalmasabb élet. Azt egyrészt nem lehet csak a megélt évek számával mérni, mert annak ugyan a hossza nélkül nem lehet tartalma, de a nagyságát csak a hosszának és sűrűségének az eredőjével lehet mérni.
Az élet hossza években mérhető. Az tehát 1-100 évek között mozoghat. Ebből az első 20 és az utolsó negyven már nem sokat ér. Ezért volna indokolt csak az értéktermelésre, a munkaképességre alkalmas éveket számolni. A fiatalok felnevelése és a munkaképtelenek eltartása társadalmi teher. Ennek ellenére a várható életkor is elfogadható mérce, mert mögötte áttételesen sok társadalmi érték van.
Az élet sűrűsége szinte az ürességtől a végtelenig, a gyakorlatban a 0-1.000 között értékelhető. Az élet értéke nagyságrendekkel jobban függ a sűrűségétől, mint a hosszától.
A gyakorlatban a legjobb használatos mércét az ENSZ használja, amikor a tagállamainak a társadalmi fejlettségét három mutató eredője, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, alapján rangsorolja.
A várható életkor figyelembevétele azt jelenti, hogy a társadalmi cél a minél munkaképes évek hosszabbítása. Ezt a várható életkor is elég jól méri, de ezt is jobban kifejezi a munkával hasznosult évek száma.
Az egy főre jutó jövedelem és az iskolázottság pedig az élet tartalmát, értékét fejezni ki. Az egy főre jutó jövedelemhez hozzáadnám az egy főre jutó vagyont is. Ezt a mutatót a közgazdaságtan ritkán használja, pedig az élet gazdasági eredményét a vagyon nélkül nem lehet jól kifejezni. A százalékokkal növekvő lakosságú társadalmak csődjét elrejti, ha a munkaerő számának és minőségének a hatásával nem számolunk. Az iskolázottság a szellemi vagyon viszonylag jó kifejezője.
Egyelőre azonban nem ismerek az egy lakos értékének jobb kifejezőjét, mint az ENSZ által használt mutató. Az élet értékét nemcsak azzal mérném, hogy meddig tartott, de az is fontos, hogy mennyi fizikai és szellemi vagyont hagyott maga után. A hátrahagyott fizikai vagyont egyszerű a belső vásárlóerővel mért jövedelemmel, a szellemit pedig az iskolázottsággal mérni. Ez a mérési módszer ugyan használható az országok társadalmi fejlettségi szintjének az összevetésére, de az egyénekre nem. Ezért megelégszem azzal, ha az országok közti verseny eredményét az ENSZ által használt mutató alapján mérjük.

Személyes tapasztataim.

95. évemben jogosan érzem úgy, hogy gazdag életet élhettem. A hossza már közel 20 évvel túl van a hazai átlagon. Az életem tartalmának értékével pedig ennél is megelégedettebb lehetek. Azt hiszem, benne vagyok a legjobb százezerben. Tehát nem az életem hosszát, hanem a tartalmát tartom eredményesebbnek.
Ehhez adok tanácsokat.
Szerencsés vagyok, mert tehetségesnek és genetikailag is egészségesnek születtem. E nélkül nem számíthattam volna a töredékére sem annak, amit elértem.
Az is szerencsémnek mondható, hogy családom elődihez képest anyagi tekintetben jelentősen visszaesett. Főleg apai nagyapámhoz képest, aki születésem előtt meghalt, nagyon szegények voltunk. Anyám tanítónő volt, ezért fel sem merült, hogy diplomaszerzés nélkül maradunk. Négyen voltunk gyerekek, csak a nővérem nem lett diplomás. Nem is akart.
Azt is a sorstól kaptam, hogy tanyán születtem, az első két osztályt egy falusi iskolában végeztem. Onnan kerültünk Kaposvárra, ahol érettségiztem. Egyetemre Budapesten jártam, és ott éltem 80 éves koromig. Ezt utólag úgy értelmezem, hogy a szellemi fejlődésem növekedésével arányosan megfelelő nagyságú közösségekben élhettem.
A tanyán eseménynek számított, hogy a családomon kívülivel találkoztam. Ellenben a saját háziállatinkkal, lovakkal, tehenekkel, kutyával, macskával életre szóló barátságot kötöttem. Aki ezt nem élte meg el sem hiszi, hogy ezt a kötődésem, még a vadállatok is azonnal megérezték. Ezt azzal is magyarázom, hogy az állatok megérzik, ha valaki idegenként, idegesen, nem őszintén, közeledik hozzájuk.
A borsodi faluban élhettem bele a két háború közti magyar falusi társadalomba, szerettem meg a természetet, lettem egy éltre gombász, eredményes vadász, és a népi írók lelkes híve.
Kaposvár is jó lecke volt. Az arisztokrácia és a dzsentrik megyéjében könnyű volt a feudális maradványokkal szeme kerülni. Ennek ellenére a kisvárosi úri középosztályba szüleimnél, testvéreimnél sokkal jobban beilleszkedtem. Versenyzőként teniszezetem, ami az úri középosztály és az arisztokraták sportja volt. A gimnazista koromban úri lányoknak udvaroltam. Soha nem éreztem kirekesztést, a szüleim és a testvéreim azonban kirekesztettek maradtak. A kiközösítettségük jobban sértett, mintha engem is érintett volna. Jók voltak a szüleim módosabb családjaival való kapcsolataim.
A magyar szellemi elittel azonban csak akkor kerültem belső kapcsolatba, amikor a Nemzeti Parasztpárt Kulturális Osztályának a vezetője lettem. Máig nem értem, hogyan lehettem egyenrangú társ a Parasztpárt országos hírű vezetői között. Ez a társaság volt életem egyik nagy ajándéka. A nálam jóval idősebbek, sikeresebbek befogadtak. Erdei Ferenccel, Kovács Imrével, Bibó Istvánnal, Darvas Józseffel napi munkatársi kapcsoltba élhettem. Filep Lajossal már Baranyában megismerkedhettem. Ennek köszönhetem, hogy örökre a demográfia vonásába kerültem. Erdei Ferenccel és Illyés Gyulával szinte haláláig élt a barátságunk.
29 évesen, a parasztpárt felszámolása után az Országos Tervhivatalba kerültem. Ott a közgazdász reformerek élcsapatába cseppentem, és elkezdtem a gazdasági reformokról publikálni. Ez lehetett az oka annak, hogy pártonkívüliségem ellenére, 1953 nyarán Nagy Imre két mezőgazdasági reform bizottságainak a titkára lettem.
Egy évvel később, már Nagy Imre rám bízta a mechanizmus reform kidolgozását. Ez marad máig életem csúcspontja. Utólag még tisztábban láttam, ha Rákosi és társai elfogadják a gazdaság mértéktartó piacosításának tervét, és Nagy Imrét megtartják miniszterelnöknek, 1954-ben mi vezetjük be, Moszkva jóváhagyásával, azt a gazdasági reformot, amit Kína 1990-ben megvalósított.
Ha 1954-ben piacosítjuk a gazdaságot, nemcsak mi lettünk volna az elsők, de akkor nem lesz 1956-ban forradalom, a hidegháború nem lesz nagyon hideg, és talán még a Szovjetunió, és vele az európai bolsevizmus sem esik széjjel.
Tudom, hogy nagyképűség azt hinni, hogy a világtörténelem alakulása jelentős részben egy kicsi ország gazdasági reformján múlhatott, de ennyi év után is így látnom, és ez elgondolkodásra késztető.
Diákkorom óta a két legjobb barátom Ady Endre és Móricz Zsigmond volt. Adyval mindig mindenben egyet értettem. Büszke vagyok arra, hogy a prózai írásait két könyvemben magyaráztam. Sok művét jobban megértettem, hogy olvastam az egy időben írt prózai műveit.
Móricz Zsigmond jelmondata nekem is iránytűm lett. Ne politizálj, építkezz! Ennek a megfogadásának sokat köszönhetek.

Az eredményes élet a feladat.

A The Economist írása azt bizonygatja, hogy a viszonylag lassú élettempó mellett tartósabban életképes marad a szervezet. Ebben is lehet igazság, de sokkal jelentősebbnek tartom a tartalmas, feladatos életet. Elsősorban ezzel magyarázom a nők jó tíz százalékkal hosszabb életét. Ők nem mennek nyugdíjba, öreg korukban nem kerülnek olyan helyzetbe, amikor úgy érezhetik, hogy haszontalanná váltak. A nők feladata a nyugdíjas férjük mellett nem kevesebb, hanem több lett. Ehhez járul, hogy a dolgozó anyák gyermekeinek felnevelésében nagyobb szerep hárul rájuk.
Az öregség foglalkoztatása érdekében a kertes családi házat tartom fontosnak. Ott az élet végéig található feladat. A bérkaszárnya és a kertes családi ház társadalmi értéke között a szabad idő hasznosításában van a legnagyobb különbség. Máig nem sikerült statisztikai bizonyítást találnom arra, hogy mi a várható életkorban a családi ház előnye. Ha volna ilyen adat, azt bizonyítaná, hogy jelentősen tovább és tartalmasabban élnek, kevesebbet betegek, akiknek a lakásukban, kertjükben marad feladatuk.

Az agyunk állapotának megőrzése.

Az is általános jelenség, hogy a többség agya előbb megöregszik, minthogy a fizikai életképességünk teljesen elfogy. Az agy nem akkor fárad el, ha használják, hanem akkor, amikor használaton kívülre kerül. A hosszú élet titka a szellemi feladatok megmaradása.
Az agy nem abban öregedik el, hogy sokat használják, hanem az ellenkezőjébe, hogy alig használják. Ezért nem értek egyet azzal, hogy öregkorban csökkenteni kell az elfogyasztott kalóriamennyiséget. A fizikai munkavégzés érdekében azért van szükség nagyobb kalóriás táplálkozásra, mert a munkavégzés sok kalóriát igényel. Az öregkorban pedig azért van szükség a több kalóriára, mert az agyunkat foglalkoztatjuk. Az öregeknek nem lehet a fizikai erejüket megtartani, hanem a szellemüket kell használni.
Még nem olvastam olyan tanulmányt, ami kimutatta volna, hogy az agy által elfogyasztott energia mennyire igényli az elfogyasztott kalória pótlását. A fizikai munkavégzés után reflexként jelentkezik az éhség. Ezt a szellemi munka után magamon nem tapasztaltam. Sokkal inkább a fáradság, a pihenésigény jelentkezett.
Ezért javasom öregkorban a könnyen felszívódó táplálékokat. A csokoládét, a cukrot, a mézet, az alkoholt.
Régóta tiltakozom az ellen, hogy a táplálkozás mértékét az elfogyasztott kalóriával mérik, pedig azzal kellene, ami a megemésztése után a szervezetnek rendelkezésére marad. Nem vagyok a táplálkozás tudományok szakértője, de azt tudom, hogy az alkoholok, a cukrok mértékletes mennyiségének a megemésztése az elfogyasztott kalória viszonylag kevés hányadával történik. Ezekből öreg koromban viszonylag többet és rendszeresebben kell fogyasztani.
Kezem remegése elég korán, 70 éves koromban kezdődött, és lassan fokozódott. Szerencsére, 50 éves korban megtanultam, vakon gépelni. Az óta géppel írok. Ennek köszönhetem, hogy évente még jelenleg is, 1.500-2.000 oldalt írok. Ezek harminc éve weboldalamon megjelennek. Hivatali munkám mellett csak szakcikkeket és tanulmányokat írtam a folyóiratokba, újságokba, és csak a két első könyvem jelnet meg. Ezek száma nyugdíjas koromban 28-ra nőtt. Az utolsó két, 90 éves korom után írt könyvemet tartom számomra a legjelentősebbnek. A megjelentetésük, folyamatban van. Több könyvet már nem akarok. A weblapomon azonban még folytatom.
Arra soha nem gondoltam, hogy szellemi tekintetben ilyen sokáig munkaképes maradjak.
Az egészségemre külön nem vigyáztam. Viszonylag keveset dohányoztam, még kevesebb alkoholt fogyasztottam, az első házasságom húsz éve során három fiam született, de sikertelen együtt nem élés volt. Ehhez társult a politikai meghurcoltatásom.
1956 után gyomorfekélyes lettem. Ez késztetett arra, hogy a még a már kitűzött operáció előtt, az első házasságomat felszámoltam, a dohányzásról leszoktam és a politikai ambícióimat fokozatosan leépítettem. Egy évvel később már a fekélyemnek nyoma sem volt. Mivel ezt egy nagyon sikeres házasság és nyugodtabb életforma követte. Második feleségem halála után, túl a 80-on, újra nősültem, ez a házasság is jól sikerült. Itt tartok.
Az életvitelemet nem tartom rövid lángra fogottnak. Annak érdekében, hogy sokáig éljek, soha nem mondtam le semmiről. Viszonylag sok időt csak a nőkre, a teniszre és a vadászatra fordítottam.
A nőkre fordított időmet nem tartom olyannak, amit másra érdemesebb lett volna hasznosítani. Vallom, hogy tőlük kaptam a legtöbbet.
A teniszt 65 éves korban, egy vállsérülésnek és a reflexeim romlásának köszönhetően időben abbahagytam.
A vadászatra fordított idő aránylag sok volt, de az is sok örömöt szerzett. Mentalitásom sokat köszönhet a természetben való jártasságomnak. Ezt 75 évesen, a fizikai erőm fogytával hagytam abba. Mindig egyedül kíséret nélkül vadásztam, választottam meg a kilövendő vadat, és magam zsigereltem ki. Büszkén vallom, hogy ebben is sokra vittem. Én lőttem ki a Bakony eddigi legnagyobb agancsú és a legnagyobb ágú gyilkos szarvasbikáját. Örülök, hogy ezek a keszthelyi vadászmúzeumban vannak, Széchenyi Zsigmond trófeái mellett. Benne a vadászzsenit ismerhettem meg.
A legnagyobb szerencsémnek azonban a kor nagyjai közül sokakkal tartom a barátságot, és az együttműködést.
Életem során egyetlen emberrel, Burgert Róberttal voltam folyamatosan nagyon szoros kapcsolatban. Mindig, mindenben egyet értettünk.
Az Országos Tervhivatalban a vezetők között mozogtam. Vas Zoltánnak sokat köszönhetek. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Forradalmi Bizottság elnökévé választottak. Ott lettem közgazdász, majd társadalomtudós.
Az állampárt vezetéséből Donáth Ferenccel, Fehér Lajossal és Nyers Rezsővel és Pozsgai Imrével volt szoros kapcsolatom.
Nagyra értékelt barátja lehettem Fejtő Ferencnek és vagyok Kányádi Sándornak.
A Beruházási Bankban, majd a Pénzügy Minisztériumban, a Pénzügykutató Intézet vezetőjeként, szinte minden jelentős magyar közgazdásszal baráti, vagy legalább munkatársi kapcsolatom volt.
El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyenek társaságában mozogok. Méghozzá úgy, hogy szinte egyedüli voltam, akit mind a népiekkel, mind az urbánusok maguk közé fogadtak.
64 éves koromban meglepetésként ért, hogy az állampárt utolsó miniszterelnöke felkért a Tanácsadó Testületének tagságára. Örömmel vállaltam, mert az ő minisztertanácsát tartottam a bolsevik megszállás idején a legjobbnak. Jó társaságban éreztem magam, de pesszimistának tartottam, Németh Miklós és csapatának az első több párt közti szabad választáson remélt eredményét. Egyetlen jelentős vitám a Dunai Erőművel kérdésében volt. A Nyugat Európa felé vezető dunai utat, és a Szlovákiával való jó viszont történelmi feladatnak tartottam és tartom ma is.
Ami az állampárt potenciális sikerét illeti, Horn Gyula 1940-ben bebizonyította, de a győzelmét megsemmisítette a saját pártjában erős liberális szárny, ami az SZDSZ-el koalíciót kötött.
Az utolsó politikai próbálkozásom az volt, amikor Nagy Sándor vezetése alatt kiharcoltunk az egészségügy és a nyugdíjrendszer önkormányzatát. Amit aztán a liberálisok szétvertek azzal, hogy a magán nyugdíjpénztárakba csábították az illetékeseket. Ezét onnan és a politikából végleg kivonultam.

Végső mérleg.

Utólag azt érzem, hogy a férfiak a nők között és a természetben kaphatnak a legtöbb örömöt. Ezt mindkettőt kihasználtam.
Koromhoz képest egészséges vagyok, de a feladataim elfogytak. Már nem fogok úgy meghalni, hogy valami fontosat elmulasztottam.

Ha újra kezdhetném az életemet, nem sokat változtatnák rajta.

Nagy Britannia olimpiai sikere

Kopátsy Sándor                 PS                   2016 08 27

Nagy Britannia olimpiai sikere

Számomra a Riói Olimpia két meglepetést hozott. Egyrészt végre kemény fellépés történt a doppingozó Oroszországgal szemben, másrészt Nagy Britannia olimpiai nagyhatalom lett.
A doppingszerek használatának visszaszorítása a nacionalizmust fogja visszaszorítani. A doppingolás ugyanis sporteredményeket ad azoknak az országoknak is, amelyek sportja messze megelőzi a társadalmi és gazdasági színvonalukat, és azokat a sportokat emeli érdemei fölé, amelyekben nem az ügyesség, nem a tehetség, hanem a doppingolás állami támogatással folyik.
Jellemző módon a legtöbb doppinggal lebukott országok sorrendjét Oroszország, Törökország és India vezeti. Mindháromra jellemző a társadalmi fejlettségüknél nagyobb sportsiker.
A következetesebb fellépés a doppingolás ellen örvendetes volt, de nem meglepő.
Meglepett, hogy Nagy Britannia az éremtáblázaton nemcsak a második helyen végzett, de az érmei többségét olyan sportokban szerezték, amiknek a piaci értéke magas volt.
Kerestem az okát. Talán megtaláltam.
Amikor 2008-ban Nagy Britannia megkapta a 2012-es olimpia rendezési jogát, azonnal hozzáfogtak a rendező országnak illő, kielégítő szereplés megalapozásához. Tudták, hogy ehhez elsősorban pénz kell. Törvénybe iktatták, hogy az olimpiai sportok anyagi támogatása a sportfogadás pénzbevételiből történjen. Márpedig a sportfogadás az angolszász országokban az egyik karakterisztikus ágazat. Nagy ebben nemcsak a bevételük, de a tapasztalatuk is. Tehát az anyagi feltételek megteremtését vállalkozásra bízták. Méghozzá arra, amelyik a sportok piaci értékéből szerzi a nyereségét. Számára a győzelemnél fontosabb a piaci érték. Természetesen a kettő összefügg. Ha egy sportban nincsenek eredmények, a közvélemény nem értékeli nagyra. Viszont, ha a közvélemény kedvel egy sportágat, abban megnő a fogadási forgalom, ezzel a piaci érték, a sportolók egyre jobb megfizetése. Ez pedig egyre magasabb teljesítményre vezet.
Nagy Britanniában nemzeti sport a labdarúgás, a golf, a tenisz és az evezés. A labdarúgásban ugyan régen lejárt a világelsőség ideje, de a csapatok közti versengés még mindig ott a legnagyobb. A golfnak, a tenisznek és az egezésnek gazdag a belső piaca. Nagy Britannia az elsők között van abban, hogy a gazdagok is sportolnak.
A szertorna már a londoni olimpián a világ élvonalába emelkedett, és ott is maradt.
Ha volna olyan nekem tetsző táblázat, hogy melyik országnak mennyit értek az érmei összesen, és mennyi az átlaguk, nem lepne meg, hogy Nagy Britannia ebben az első lenne.
2012 előtt az eszembe sem jutott volna, hogy Nagy Britannia újra, sportnagyhatalom lehet, most meg az látom, hogy az lett. Az oka is egyértelmű. Kezdetben azért volt az első, mert az olimpiai sortokat az úriemberek űzték. Ezekből pedig a legtöbben ebben az országban voltak. Ma azért került újra az élre, mert másoknál jobban a piacra bízta a sport támogatását.
Varázslatosan az történik, a mi az 50-es években elkezdődött az európai marxizmusban, hogy maradhat a politikai diktatúra, de a gazdaságot a piacra kell bízni. Ez azonban Európában megbukott, vele az európai marxisták is. Negyven évvel később ez történt meg Kínában, és ott a marxizmus a világgazdaság legnagyobb sikerét hozza.
Nagyon leegyszerűsítve, ahol nem piacosították a marxizmus gazdaságirányítását, ott megbukott, ahol ezt megtették páratlan fölénybe került a hasonló szintű demokráciákkal szemben.
Most annak az ideje jött el, hogy piacosítani kell az államilag irányított sportot, ahol ebben az élen járnak, s sportjuk is sikeres lesz.

Ezt tanultam abból, hogy Nagy Britannia Rióban i az olimpián meglepő sikert aratott.

Afrikában a demokrácia lehetetlen

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 08 27

Afrikában a demokrácia lehetetlen

A The Economist évtizedek óta pozitívnek látja a Szahara alatti Afrika jövőjét. A múlt heti számában kezd kijózanodni. A demokrácia menete lassul, cím alatt számol be a térség helyzetéről. Az okát még nem látja, csak a tényekkel foglalkozik.
Előre kell megállapítanom, hogy a 20. század második fele óta a demokrácia alatt az egész nép demokráciáját kell érteni. Ez csak olyan társadalomban valósulhat meg, amiben a lakosság száma legfeljebb 1-2 ezrelékkel változik, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt, a fizikai vagyon pedig ennek legalább háromszorosát.
Közel 60 éve tudom, hogy a néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó népességű társadalom nem lehet demokratikus. Ezt Rácz Jenő és Bródy András könyve alapján akkor tanulhattam meg. Ismereteim szerint ők az elsők között mutattak rá, hogy nemcsak az egy főre jutó jövedelmet, de az egy főre jutó vagyont is újjá kell termelni. Ebből következik, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés már a fizikai vagyonigénye alapján is elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. Az óta beigazolódott, hogy a közgazdaságtan a legfontosabb termelési tényező, az ember munkaképessé kell nevelni, ami jelenleg már nem 15, hanem 20-25 éves korig tart. Márpedig ez a munkaképessé való felnevelés az egy főre jutó nemzeti jövedelemnek mintegy hétszerese, tehát több mint a fizikai nemzeti vagyon, ami mintegy háromszoros.
Azt még mellőzhetjük, hogy a munkaképes kor utáni ellátás is külön társadalmi teher.
Márpedig a 20. században elsősorban az egészségügyi forradalomnak, a jobb táplálkozásnak és a csökkenő arányú háborús emberpusztításoknak is következtében, népességrobbanás állt be. Az elmúlt száz évben az emberiség létszáma ötszörösére nőtt. Korábban az osztálytársadalmak halálokozásainak köszönhetően még olyan évszázad sem volt, amikben tized ilyen sebességű lett volna a népszaporulat.
A 19. században még az is hihetetlennek látszott, hogy száz év alatt az emberiség megkétszereződik.
Ráadásul a 20. század során a társadalmak fejlettségével fordítottan arányos lett a népesség növekedése. A 20. század második felében az emberiség fejlett ötöde belső forrásból alig szaporodott. 1990-ben egy másik ötödben erőszakkal leállították a túlnépesedést. Az emberiség szegényebb többsége ugyan százalékában kifejezve lassabban növekszik, de a növekmény összege változatlanul marad. Minden 15 évben jelenleg is 1 milliárd a népesség növekedése.
Az utókor korunk történelmében a legjellegzetesebbnek a kontraszelekciós népességrobbanást fogja tekinteni.
Ezen belül Európában és az óceánokon túli angolszász gyarmatokban, valamint Kelet-Ázsiában nincs túlnépesedés.
A még mindig alulnépesedett latin-amerikai államokban ugyan az elviselhetőnél gyorsabb a népszaporulat, de lassul. Ez olyan társadalmi tehet jelent, amiben ez a térség ugyan egyre jobban lemarad a fejlettek mögött, de nem annyira, mint az emberiség még szegényebb fele, Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika. Az utóbbiban eleve a legalacsonyabb az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, ezért a leginkább elviselhetetlen a népesség növekedése.
Sajnos a demográfusok még nem készítettek olyan számításokat, hogy a különböző kultúrákban és korokban mi lett volna a népszaporulat, ha a többséget csak kisebb adók sújtják, ha nem fegyverkeznek, nem háborúkban pusztítják egymást, ha csak annyi gyermeket vállalnak a családok, amennyit akarnak. Ebből világossá válna, hogy az osztálytársadalmak azért voltak kizsákmányolók, mert a túlnépesedést féken kellett tartani.
Marx is, mint minden a népet boldogítani akaró forradalmár, nem vette tudomásul, mi lett volna a népszaporult, ha az általa elképzelt ideális társadalmat meg lehet valósítani. Az osztálytársadalom tehát nem deformáció volt, hanem a társadalom stabilitását biztosító egyetlen megoldás. A fiatal Marx helyesen állapította meg, hogy minden társadalom felépítménye olyan, amilyent az alépítménye megkövetel. Az osztálytársadalom a túlnépesedő társadalmak felépítménye volt. A történelmi materializmusból az következik, hogy minden társadalom olyan, amilyent determinál az alépítménye.
Az osztálytársadalmon csak akkor lehet túllépni, ha leáll a túlnépesedés. Ezt nem értik meg a The Economist szerkesztői.
A túlnépesedés leállásának az elsődleges feltétele a fogamzásgátlás megoldása volt. Ez pedig Marx korában még megoldhatatlan volt. Ezért tartom fajunk utóbbi ötezer évében a legjelentősebb technikai találmánynak a fogamzásgátlást. Az ember ugyanis ösztönösen olyan faj, amelyiknek a szaporodása a 25 év körüli várható életkorral van összhangban.
Nem tudom bizonyítani, csak közvetve, hogy fajunk eddigi életében a várható életkor mindig a 25 év körül mozgott. Ennél csak annyival lehetett nagyobb, amennyit a kirajzásaink megengedtek. Ha ennél nagyobb lett volna, már akkor létrejönnek a halálozást fokozó osztálytársadalmak.
A fajunk ösztönös szaporasága csak akkor vált a létszámtartás közelivé, amikor a szexuális ösztönünk kiélése mellett is lehetett szabályozni a terhessé válást.
Azt a jelenkor gyakorlata bizonyítja, hogy a fogamzásgátlással megfelelő mértékben csak az a társadalom él, amiben a lakosság egy főre jutó jövedelme meghaladja a 20 ezer dollárt, az iskoláztatás pedig a 12 évet. Ezt szem előtt tartva érthetővé válik, hogy a Szahara alatti Afrika ettől nagyon messze van. Az egy lakosra jutó jövedelem 2-3 ezer dollár körül van, a lakosság átlagos iskolázottsága pedig 3-5 év körül mozog. Afrika pedig az átlaghoz képest egyre jobban leszakad. Ennek alapján tudomásul kell venni, hogy a Szahara alatti Afrika társadalmai képtelenek megteremteni.
Jó száz éve jelent meg Max Weber tanulmány arról, hogy a jelenkor kultúrái közül csak a puritán népeké alkalmas arra, hogy a társadalom hatékony alépítménye legyen. Az idő ugyan őt keményen igazolta. Mára a Nyugat puritán népei, a protestánsok, és a Távol-Kelet sokkal népesebb konfuciánusai vagy a világ élvonalában egyre nagyobb fölénybe kerültek, vagy Kína és Vietnám, példátlanul gyorsan növekednek. Az emberiség puritán kétharmada nem szaporodik, de egyre nagyobb előnyt szerez. Minden más kultúra nagyon eltérő mértékben, de kultúrájának a kisebb hatékonysága és túlnépesedése okán viszonylag egyre hátrébb csúszik.
A tények alapján a társadalomtudományoknak tudomásul kellene venni, hogy az emberiség nagyobb fele elsősorban a túlnépesedése okán egyre jobban lemarad. Ez a lemaradás a legerősebben éppen Afrikában, annak is a Szahara alatti térségében történik. Ennek oka ugyan az is, hogy ebben a térségben soha nem volt magas-kultúra, de az elsődleges oka mégis az, hogy itt a leggyorsabb a népszaporulat. Amíg az előző száz év alatt a világ népessége ötszörösére nőtt, a Szahara alatti Afrikáé közel hússzorosára. A ma fejlett világé pedig csak kétszereződött.
Aki ezt száz éve hallotta volna, nem hiszi el, de biztosra veszi, hogy fajunk ebbe belepusztul.
Mi okozta ezt a váratlan helyzetet?
A tudományos és technikai forradalom.
Amíg az ipari forradalom az élelmiszertermelést alig és lassan érintette, a 20. század agrárforradalma, elsősorban a gépesítés és a biológia eredményének köszönhetően a termésátalagok, a hozamok a többszörösére nőttek. Jelenleg a 7.5 milliárd ember táplálkozása lényegesen jobb, mint száz évvel korábban volt. Fajunk először győzött az éhezés felett. Ugyan még ma sem mindenki táplálkozik elégségesen, de az alultápláltak aránya tizedére csökkent, és talán százszorosára nőtt a túlsúlyosak aránya.
Kedvenc életminőség mércém a testmagasság az elmúlt száz évben többel nőtt, mint előtte bármelyik évezred alatt.
Mégsem tekintjük fajunk történelmében mérföldkőnek az éhség legyőzését. Tudom, hogy ma is sok százmillió ember számára elégtelen a táplálkozás, de nevetséges volna azt állítani, hogy ez az elsődleges halálokozó, a várható életkor megrövidítője. Gyermekkoromban még Magyarországon is ritka, feltűnő, és a gazdagság biztos jele volt a kövérség. Ma nálunk már gyakoribb a túlsúlyosság a szegényebb, kevésbé iskolázott rétegekben.
Jellemző, hogy a jobb élet érdekében bevándorló képzetlenek között sem látni éhezőket.
Ehhez még hozzá fűzöm, hogy beindult a földünk talán legnagyobb élelemforrásának, a tengereknek a feltárása. A szinte semmiből kezdő tengeri farmok termőképessége, az egységnyi területen megtermelhető táplálék sokkal nagyobb területen és lényegesen nagyobb hozamokkal történhet, mint a szárazföldön. Az ma még nem tudható, hogyan és milyen sebességgel történik majd meg, de már megállíthatatlan. Az előző évet történelmi dátumnak tekintem, mert először termeltek a tengerek talán egyetlen ezrelékén több vízben élő állatot, mint a tengereken történő halászat, és több halhúst, mint marhahúst fogyaszthatott az emberiség. Csak megjegyzem, hogy az ilyen adatok mellett elmennek a társadalomtudósok, de évekig rágódnak egy-egy politikai esemény várható hatásán.
Afrika lakosságának nem annyira a jövedelme, mint a vagyona csökken félelmesen.
Afrika a bányakincsekben leggazdagabb kontinens. A The Economist tárgyalt elemzése szinte elsiklott a tény felett, hogy e kontinens bányajáradéka az utóbbi két évben ötödére esett. Egyelőre alig lehet elképzelni, hogy évtizedeken belül a nyersanyagárak visszaemelkedhetnek. A magas nyersanyagárakat két tényező okozta.
Egyrészt Kína iparosítása soha meg nem ismételhető keresletet teremtett. Belátható időn belül nincs olyan 1.200 millió lakosú térség, amelyik nagyon gyorsan iparosodhat. De még tized ekkora sincs a láthatáron. Kína pedig lezárja az iparosítás kezdeti, nagyon energiaigényes szakaszát.
Másrészt a nyersolaj és a földgáz hiánya is belátható időre elmúlt. Azzal, hogy a nagyon magas olajárak az Egyesült Államokban kiváltották a palaolaj és palagáz kitermelésének megoldását, megkétszerezték a potenciális vagyont. Ez az olaj és gáz ugyan mintegy kétszeres áron, mintegy 40-50 dollár/hordós költséggel termelhető, de az is harmada a két év előtti árnak. Azt ma még nehéz megjósolni, hogy a palagázok kitermelési technikája mennyit fejlődhet, de az megállapítható, hogy 40-50 dollárnál magasabb olajár nem várható, mert az újabb kitermelést, ezzel többlet kínálatot okozna.
Történelmi eseménynek tartom, hogy nyersanyagárak példátlan mértékben csökkentek, ennek következében a bányajáradékok néhány év alatt a harmadára zuhantak. Ez elsősorban az amúgy is lemaradó afrikai és a közel-keleti társadalmakat érinti súlyosan, ugyanakkor a nyersanyagokat vásárlókat, a fejletteket, a világgazdaság többségét is kedvezően érinti. Ez is minden politikai eseménynél sokkal fontosabb volt, a várható hatásával mégsem foglalkozunk.

Afrika várható sorsa.

Jó ötven éve felismertem, hogy a 21. század dereka után több ember fogja megölni egymást, mint ezer év összes háborúja során, de nem atombombával, hanem késsel, bunkóval esetleg kézi fegyverrel. Addigra ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy néhány milliárddal többen élnek a földön, mint elviselhető volna. Ezeknek a fele pedig Afrikában fog élni.
Példátlanul iszonyú az emberiség többségének a kilátástalansága, ugyanakkor példátlanul kedvező a fejlett társadalmak lakosságának a jövője. Mintegy kétmilliárd ember elképzelhetetlen jólétben élhet, a többieknek pedig látni kell azt a számukra elérhetetlen jólétet.
A fejlett világnak nem kell félni, mert egyre több ereje lesz a védekezésre is, a lemaradók pedig egyre tehetetlenebbek lesznek.
Talán jó is, hogy ezt még a társadalomtudósok sem látják.


Az olimpiák magyar tanulsága

Kopátsy Sándor                 PS                   2016 08 21

Az olimpiák magyar tanulsága

Miért voltunk kezdettől foga jók az olimpiákon?
Most gondolok először arra, mi lehet az oka annak, hogy az olimpiákon kezdettől fogva, jobban szerepeltünk, mint amilyen nagy a lakosságunk, és a társadalmi fejlettségünk. Nagyon leegyszerűsítve azt mondom, azért mert a társadalmunkban sokan voltak a szegény, de büszke urak. Az olimpiai sportok ugyanis az urak sportversenye volt. Az úr pedig minél szegényebb, annál büszkébb.
Az 1936-os berlini olimpia óta, kisvárosi úri gyerekként gyakorló híve, és lelkes követője vagyok versenyspotoknak, különösen az olimpiáknak. Aztán lassan rájöttem, hogy a versenyspot a társadalmak tükre. A társadalmi változások jól nyomon követhetők a versenysportban.
A mai olimpiákat a görög olimpiák szellemének felelevenítését célozzák. Azokról csak annyit tudok, hogy nagyon fontosak voltak a görögök számára, hiszen az időszámításukat az első olimpiájukkal kezdték.
Arról már semmit nem tudunk, hogy kik versenyezhettek az olimpiájukon. Csak valószínűsíteni tudom, hogy csak a szabad emberek, a rabszolgák nem. Tehát nem a nép, hanem az uralkodó osztály tagjaira volt korlátozva. Tehát már a görög olimpiák is a nép számára csak cirkuszok voltak.
A modern olimpia pedig az úriemberek versenyének indult. Kényesen vigyáztak arra, hogy az Olimpiai versenyeken az üzleti érdek és a cirkusz ki legyen zárva.
A két világháború között a fasiszta országok felismerték a sportban rejlő nacionalista érzelmek társadalmi szerepét.
Az 1936-os Berlini Olimpia már a náci fasizmus kirakata lett. Hitler a német faj felsőbbrendűségének a megmutatására használta. A Magyar Olimpiai Bizottság is lelkesen ehhez a felfogáshoz csatlakozott, nemcsak a zsidókat mellőzte, de még a nem magyar nevű sportolókat is névmagyarosításra kényszerítette. Általában a revizionista, nacionalista szellemet támogatta. Ez a fasiszta megközelítési mód azt is jelentette, hogy megszűnik az amatőr versenyspot. A politikai diktatúrák a saját alkalmazásukba vették az eredményes versenyporolókat. Az olimpiai szereplők nem egyének, hanem mind az államuk képviselői lettek, az olimpiai eredmények táblázata az államok közti verseny illusztrációja lett.
A magyar politika is azt diktálta, ha a Nyugat fejlett államaihoz képest, a szegény ország legalább a sportban legyen gazdag. Ez a megközelítési mód azért fogadtuk el, mert a versenysportban jobbak voltunk, mint a lakossági viselkedési kultúrájában és a lakosságunk életszínvonalban. Ennek a társadalmi alapja máig nem tudatosult. A magyar társadalom egyik fő karaktervonása, az államalkotásunk óta, hogy az urak számarányában az elsők, azok átlagos jövedelmében az elmaradottak között voltunk.
A marxista történészek érdeme annak kimutatatása, hogy mi és a lengyelek, nagyon mástársadalom voltunk. Amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka volt nemes, azaz a földbirtokos uralkodó osztály tagja, nálunk a magyar etnikumnak 10 százaléka volt nemes. Ezzel szemben ott a lakosság mintegy 6 százaléka, nálunk csak 1 százaléka volt polgár, de a hatod annyi polgár között, a 19. század közepéig, alig volt magyar. Aki ezt az úrfeleslegünket és polgárhiányunkat nem tartja szem előtt, nem érheti meg a történelmünket.
Ez a számarányok, azt jelentették, hogy Franciaországban az egy nemes családra jutó jövedelem hússzorosa volt a magyarnak. A magyar etnikumon belül tízszer annyi nemes urunk volt, de azok átlagos vagyona, jövedelme a francia nemesekének húszada volt.
Magyarországon a két világháború között is még viszonylag sok sportoló úr volt. Ezért sokkal nagyobb sportnemzet lehettünk, mint amilyen nagy a népességünk, és amilyen gazdagok vagyunk.
A háború után a Szovjetunió és tábora, még messzebb ment el az amatőr sport államosításában, és különösen a meg nem engedett doppingszerek használatában.
Ebben mi voltunk az elsők, majd amikor általános lett, a keletnémetek mentek a legmesszebb. Ekkor fogalmaztam meg az aforizmámat. A kenyér és a cirkusz összege állandó. Minél kevesebb jut a lakosságnak, annál több cirkuszban részesülhet. Ebből következett, hogy mi akkor szerepeltünk az olimpiákon, világversenyeken a legjobban, amikor a legnépszerűtlenebb volt a politika. Jelenleg azonban a kormány támogatottsága viszonylag magas, a sportban a rangunk kevéssel csökkent.
Elnézést kérek ezért a bevezetésért, de ez is illusztrálja, mennyire tükröződik a versenysportokban a társadalom karaktere.

A Riói Olimpia értékelése.

Azt, hogy ezt az olimpiát Rióban, Brazíliában rendezték meg, eleve hibás döntésnek tartottam. Azt ugyan, amikor helyszínnek kijelölték, nem lehetett tudni, hogy 2016-an gazdasági és politikai válságban lesz az ország, azt még kevésbé, hogy egy a szúnyogok által terjesztett betegség, amit a szúnyogokon kívül a szexuális élet is terjeszt, elriasztja nem annyira a sportolókat, akik többsége vállalja a kockázatot, de sokkal inkább a külföldi nézőket. Ahhoz mégis eleget lehetett tudni ahhoz, hogy más helyszínt válasszanak. Köztudomású, hogy Brazília a legkorruptabb ország a világon. Most is korrupció vádja alatt van a felfüggesztett államelnök asszony és az előző államfő is.
Ami a magyarok szereplését illeti.
Ismét 8 aranyérmet nyertünk, vagyis annyit, mint legutóbb. A helyezésünk ugyan a 9. helyről a 12.-re változott. A dicsőség mégis megvan.
Engem viszont meglepett, hogy a 8 győzelemből 7-et a nők szereztek. A magyar nők szereplése tehát a valaha elértnél sokkal jobb, a férfiaké pedig sokkal rosszabb lett.
Ez engem különösen bánt, mert a magyar politikai életben fordított arány van. A politikai elitünkben nagyon kevés a nő, annak ellenére, hogy a magyar közvélemény sokkal jobb a politizáló nőkről, mint a férfiakról. Ezen belül a kormánypártban és a Jobbikban senki, a 18 vezető politikus között is csak kettő.

Egyik sérelmem a magyar politikai elit összetételével szemben a nők kiszorultsága. 

Az energia politika Németországban

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 08 21

Az energia politika Németországban

Gyakran mondom, hogy Európában a németek nemcsak a jót, de rosszat is a legmagasabb szinten valósítják meg. Ez nemcsak a politikában, de a gazdaságban is így van. Számomra ennek illusztrációja a megújuló energiatermelés politikája volt. Közel ötven éve német vadászbarátaim meglátogatása során láthattam, hogy a házuk tetejére napelemeket rakattak. Kiderült, hogy ezt az állam aránytalan mértékben támogatta. Ennek következtében a napsugárban viszonylag szegény éghajlati viszonyai és a még drága berendezések ellenére is, jó üzletnek látszott. Akkor utánanéztem, az éves napsütésből termelhető energiamennyiség tizede volt annak, ami Észak Afrikában, a Szaharában hasznosítható. Ekkor jutott eszembe, hogy a szocialista Magyarországon egy tonna szén kitermelése tízszer többe került, mint Ausztráliában.
Aztán jöttek a szélturbinák, ami viszonylag versenyképes adottság volt az Atlanti Óceán sekély partvidékén. De az meg messze volt a felhasználóktól. Újabban olvasom, hogy a németek úgy döntöttek, hogy földalatti vezetékeken fogják a Ruhr vidékre szállítani, ami háromszor annyiba fog kerülni, mintha a levegőben történne. De ezt is nagyvonalúan támogatják.
A támogatások évente 20 milliárd eurós költséget jelentenek, ezért a németek drágán kaják az energiát.
A japán atomkatasztrófa után a német törvényhozás 2022-re az atomerőművek leállítását írja elő. Az ostobaság fokérőjével mérve törvényhozási rekord a működőképes erőművek leállítása. Ez is sok tízmilliárd eurós pocsékolás.
Azt előre nem tudtam, hogy a napenergia elemek gyártásának felfutatása is ostobaság volt. Ezen a téren is olyan óriási technikai fejlődés történt, hogy ezek gyártásában Kínával nem lehet versenyezni.
Nemrég a német törvényhozás újabb energiapolitikai döntést hozott. Ennek alapján az energiatermelésben a megújuló energiák arányát előírták. 2025-ben 55-60, 2050-ben 80 százalék legyen. Nagy önbizalmuk van a német törvényhozóknak, ha ők tudják, melyik energiatermelési módnak mi lesz az önköltsége 35 év múlva. 35 éve sem tudhatták, hogy mi lesz ma.
A németek tehát nemcsak a jó ügyekben, de a hibák elkövetésében is előttünk járnak.

Most éppen a mohamedán menekültek befogadásában villogtatják a tévedhetetlenségüket.

Munkaerő vándorlás az Európai Unióban

Kopátsy Sándor                EF                    2016 08 21

Munkaerő vándorlás az Európai Unióban

A közgazdaságtudomány még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy milyen következményekkel jár, ha a munkaerő nemzetek közti mozgását nem áruként kezeljük. Ezért nem is csoda, ha az EU megalapítói és a brüsszeli bürokráciája ma sem számol vele. De nemcsak ezzel nem számolt, hanem azzal sem, hogy közös valutájuk csak azonos kultúrájú és gazdasági fejlettségű országoknak lehet. Tehát az euró övezet eleve szakmai ostobaság, ami az EU egyik eredeti célját, a tagállamok közti különbsége csökkentését sérti. Az erőseket erősebbé, a gyengébbeket gyengébbé teszi. Az erősek ezt tudatosan igyekszenek titokban tartani. Még nem adott ki az EU brüsszeli bürokráciája jelentést arról, hogyan alakul a tagállamok közti különbség.
Mind az euró övezet, mind a közös munkaerő piac problémája azonban rejtve marad.
Görögország menthetetlen eladósodása, és a másik három mediterrán ország pénzügyi válsága rejtve marad, mert azok kilépése az államkölcsönöket adó fejlett tagállamok számára is beláthatatlan, kezelhetetlen pénzügyi problémákat okoznának.
A szabad munkaerő piac problémája ugyan a sajtóban gyakran szerepel, főleg a munkaerejüket vesztő kevésbé fejlettek siránkozása ugyan egyre hangosabb, de az a szabad munkaerő piac előnyét élvező erőseket nem izgatja.
A magyar sajtó ugyan egyre többször panaszkodik arról, hogy a munkaerő javából sokan a gazdagabb tagországokba költöznek, de azt azért elhallgatja, hogy ez a probléma sokkal nagyobb Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában. A lengyelek elsősorban Németországba és Nagy Britanniába, a románok pedig a rokon nyelvű latin országokba mennek.
Ma Románia helyzetéről olvastam. Románia lakossága 15 év alatt kétmillióval csökkent. Különösen az orvosaik kivándorlása miatt panaszodnak. Az egészségügyi miniszterük szerint tízszer nagyobb kereset és a sokkal kedvezőbb munkafeltételek csábítják el őket.
Merkel, és a Németország érekét szolgáló brüsszeli vezetés pofátlanul büntetni akarja azokat az országokat, amelyekben eleve alacsony a foglalkoztatás, ha nem fogadják be a mohamedán bevándorlók bizonyos hányadát, de azt figyelmen kívül hagyják, hogy ennél sokkal több diplomást adtunk nekik ajándékba.

Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy az Európai Unió mindenben, ami túlmegy a vámhatárok lebontásán, az átlagnál kevésbé fejlett tagok számára kártékony. Ez csak azért nem derül ki, mert az EU tagság értékét a tagdíj és a támogatások egyenlegével mérik. Az okozott kárt, ami nagyságrenddel nagyobb, figyelmen kívül hagyják.