2013. december 18., szerda

Mandela meghalt

Kopátsy Sándor                   PP                 2013-12-11

Mandela meghalt

Meghalt a Dél-afrikai Köztársaság legendás múltú elnöke. Fekete forradalmár létére a világ egységesen gyászolja. Valóban neki köszönhető, hogy ebben a bányakincsekben rendkívül gazdag országban viszonylag simán folyt le az elmúlt negyven év. Ezt az országok szivárvány köztársaságnak nevezik, hiszen a fajok minden színe megél benne.
Ami ott történt, valóban elismerésre méltó, de senki sem meri kimondani, hogy az ország jövője zsákutca. Nemcsak féktelenül szaporodik a lakossága, de az etnikai összetétele is tovább romlik. Nincs a történelemben példa még arra sem, hogy egy társadalom elviselhet ilyen népességrobbanást. Még akkor sem, ha a lakosság csak nyugati fehérekből állna. Ebben az országban, ezek azonban egyre kisebb arányúak lesznek. Ezek a fehérek ma néhányszor gazdagabbak, sokkal iskolázottabbak jelenleg, és a jövőben még inkább azok lesznek.
Elég volna az európai zsidóság történetére gondolni, ahol a sokkal fejlettebb, gazdagabbak, iskolázottabbak voltak, mint a dél-afrikai feketék valaha lehetnek, mint a zsidó etnikumok, amelyik lelkesen asszimilálódott, mégis irtották, pusztították, üldözték őket.
Azt, hogy milyen embermészárlás lesz Dél-Afrikában, azt elképzelni sem lehet. Az ott élő fehéreknek csak egy lehetőségük marad, a kivándorlás. Szinte minden fejlett ország szívesen befogadja őket.

Nem is az ő soruk reménytelen, hanem a fejlett világ naivsága. Abban a hitben élnek, hogy Mandela valami csodálatosat alkotott, holott az kellene felismerni, hogy Afrikában egyetlen államnak sincs örömöt adható jövője. Ott érik meg egyre jobban az emberi faj történetének a legiszonyatosabb embermészárlása.

A német Nagy Koalíció példája

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-12-17

A német Nagy Koalíció példája

A német közép-jobb pártpáros fölényesen megnyerte a választást, de néhány mandátummal kevesebbet kapott, mint az összes többi. Ezért kénytelen lett koalíciós partner keresni. A keresgetésnek a végén a második legerősebb, a közép-bal szocialisták maradtak. Mivel azok is joggal érezték, hogy egyenrangú, helyesebben azonos súlyú társak nem lehetnek, a tagjaik szavazatát kérték. Tegnap derült ki, hogy a tagság háromnegyede egyetért a kormányban való részvétellel. Így megalakulhat a kétharmados többségű kormány. Ilyen többség régen volt.
Számomra megkülönböztetett örömöt jelentett a kimenetel, mivel Magyarországon a tavaszi választások előtt példátlan távolság, szembenállás van az erős közép-jobb Fidesz, és a nem elég erős, közép-ball, szoclib koalíció között.
A választás előtt ugyan egyértelmű, hogy a közép-jobb kormány nálunk eredményesebb lesz, mint a német testvérpártja, a szoclib koalíció azonban semmi közöset nem keres a várható győztessel. Ezért előre látom, hogy semmi lényeges változás nem történhet a tavaszi választáson, marad a közép-jobb és a szoclib elkeseredett harca, amiben egyik fél sem azt keresi, ami közös, hanem azon acsarkodnak, ami elválaszt.
Ez nem is volna olyan érthetetlen a számomra, ha a magyar liberálisok százötven éves múltja nem ennek az ellenkezőjét bizonyította volna.
Ugyan ma nagyon más a közép-bal, mint a kiegyezés után volt, és nagyon más a közép-jobb is, mégis sokat mondhat a párhuzam.
A közép-jobb számomra a nemzeti, viszonylag konzervatív és klerikális. Ilyen volt az első világháború előtt, a két háború között, és ilyen a rendszerváltás óta. A bolsevik uralom alatt nem volt, mert nem is lehetett semmilyen.
A liberálisok a bolsevik rendszert jobban tudomásul vették, mint amennyit én indokoltnak tartottam volna. Ezt nemcsak a szélső, de a közép-jobb fel is rója nekik. Én ugyan a kevesek közé tartozom, akik ennek a pozitív hatását értékelem, tehát nem rovom fel nekik. Abban, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, nélkülözhetetlen volt a szerepük.
A rendszerváltást is azzal kezdték, hogy a várható győztessel, az akkor még közép-jobb Magyar Demokrata Fórummal keresték a szövetséget, kötöttek Paktumot. Ebben motiválta őket, hogy féltek a jobboldaliságától, különösen az antiszemitizmusától. Antall József odaültetésével azt ugyan elintézték, hogy az MDF ne legyen túlságosan jobb oldali, de ez olyan sikerrel járt, mai a következő választáson a katasztrofális vereségüket, ugyanakkor azonban a baloldali MSZP abszolút győzelmét hozta.
A liberálisok az MSZP győzelmét látva hirtelen vele kötöttek koalíciót. Ezt a kormányt pedig azzal buktatták meg, hogy végül túlzottan liberális lett.
Abból, hogy túlzott befolyásuk előbb a középé-jobb, majd a szoclib pártot buktatta meg, nem vonták le a tanulságot. A magyar társadalom többsége közép-jobb, ha az megbukik, a második erő kerül hatalomra, a közép-ball. Mindkettő bukásra van ítélve, ha liberális befolyás alá kerül.
Ebből csak az Orbán vezette Fidesz tanult, és a liberálisnak indult pártjából olyan közép-jobb pártot formált, aminek a legnagyobb esélye van a győzelemre. Váratlanul meg is nyerte a következő választást. De nem eléggé ahhoz, hogy egyedül kormányozzon. Koalíciót kötött a Kisgazdapárttal. Korán győzött, és a sokkal több kapcsolati tőkével, és káderállománnyal rendelkező szoclib összefogás megakadályozhatta a Fidesz kormányon maradását. A liberálisok a Fideszt azonban eleve elutasították, mint együttműködésre számításba jöhető partnert.
A kor történései máig nem hangsúlyozzák, hogy a liberálisok a történelmük folyamán először nem a hatalommal, hanem az ellenzékkel kötöttek szövetséget. Nem lehet azt állítani, hogy azok közelebb voltak hozzá, mint a liberálisból átváltozott Fidesz. Ferenc József ugyan csak konzervatív, a változásoktól irtózó, de liberális igazán nem volt.
Horthy sem sokkal okosabb a császárnál, de meggyőződéses antiszemita, és konzervatív, az arisztokráciához dörgölőző, minden liberálist ellenző volt.
Rákosi merev sztálinista volt, aki a liberálist ugyanúgy ellenségnek tartotta, mint a parasztot, mégis a megmaradt szidóság lihegő kiszolgáló módon támogatta. Moszkva mellett csak a hazai zsidóságra építhetett. Ezt a magyar közvélemény soha nem fogja megbocsátani a zsidóságnak. Én ebben a tekintetben is pozitívnak tartom a szerepüket, mert olyan rendszert szolgáltak, amin változtatni nem lehetett. Ahogy megérezték Moszkva változtató szándékát, azonnal a reformok mellé álltak.
A Forradalom bukását követő megtorlásban is főszerelők lettek. Ezt megértem, mert felismerték a forradalomban elszabadult antiszemitizmus veszélyét.
A stabilizálódás után azonban újra a reformerek élcsapata lettek. Az új gazdasági mechanizmust elsősorban nekik köszönhetjük.
A Szovjetunió összeomlásának jeleire az ellenzék élcsapata lettek, de először önállósulva, saját párttal, az SZDSZ-szel.
Ahogy sikerült Antall Józsefet az MDF és a kormány élére ültetni, velük kötöttek paktumot.
A következő választás után pedig már a baloldali MSZP-ével kormányoztak közösen.
Igazán ellenzékiek csak a Fidesszel szemben lettek, és maradtak mostanáig.
Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy a magyar liberálisok, lényegében a magyar zsidóság, százötven év után először, miért nem keresi a hatalommal való együttműködés lehetőségét.
A Fideszre sokat el lehet mondani, de azt nem, hogy távolabb állnának a liberalizmustól, mint Ferenc József, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás. Velük, a realitást figyelembe véve, tudomásul vették az együttműködés szükségességét, Orbánnal azonban nem találnak semmi közöset.
Pedig nem kell nagy fantázia annak megértéséhez, hogy a magyar társadalomban sokkal könnyebb a politikai hatalom birtokában maradni azzal, hogy a közép-jobb sem sátán, mint ellene küldve.
Annak ellenére, hogy a magyar választóknak mintegy 5 százaléka liberális pártot akar, a 90 százaléka liberális ellenes. Aki velük szövetkezik, sokkal többet veszít, mint nyer. A következő választáson a Fidesznek semmi sem adhat nagyobb segítséget, mint az, ha Gyurcsány tagja az ellenzéki koalíciónak. De még Bajnai miniszterelnök jelöltsége is több szavazatot veszít, mint amennyit hoz. Alapvető stratégai hiba volt az ő miniszterelnökségének még a felvetése is, nemhogy az ahhoz való görcsös ragaszkodás.

Ahhoz már késő van, hogy a baloldal ne ellenséget lásson a választást megnyerő Fideszben, de talán a mi választásunk eredménye elegendő lecke les ahhoz, hogy belássuk, a közép-jobb magyar társadalomban, öngyilkosság a közép-jobban a gyűlöletes ellenzéket látni.

2013. december 16., hétfő

Nyers Rezsőtől megvonták a nyugdíja kiegészítését

Kopátsy Sándor               L. Nyers               2013-12-04

Nyers Rezsőtől megvonták a nyugdíja kiegészítését

A Fidesz kormány ugyan a magyar történelemben példátlan többség birtokában kormányoz, és semmi kétségem, hogy megnyeri a következő választásokat is. Ezért veszem tudomásul azokat a döntéseit is, amelyekkel politikai vagy szakmai szempontból nem értek egyet. A demokrácia alaptörvényének tartom, hogy a választók meghatározott többségének támogatásával mindenre van felhatalmazása. Nem értek egyet azzal a liberális logikával, hogy az ellenzéket is meg kell hallgatni, és a véleményét figyelembe venni.
A demokráciában is csak olyan ellenzéknek van joga a beleszólásra, amelyik mögött bizonyos választói támogatás van. Ezt az alkotmány biztosítja azzal, hogy bizonyos törvények meghozatalához nem elég az abszolút többség.
Most is tudomásul veszem, hogy a magyar választók többsége felelőssé teszi a bolsevik évtizedek alatt a hatalomban szereplő személyeket. Függetlenül attól, kinek milyen szerepe volt.
Azt, tehát nem vitatom, hogy a kétharmados hatalomnak nincs joga megvonni valakitől a számára korábban biztosított nyugdíj kiegészítést, csak azon szomorkodom, hogy ilyen mégis megtörténik.
Ha valaki sokkal indokoltabban kap szobrot, mint Horthy, Bethlen, Vass, Nyírő, akkor Kádár, Nyers, Fehér és Erdei azok közé tartoznak. Abban sem kételkedem, hogy a véleményem megegyezik a 20. század nyugati, és a jövő magyar történészeiével.
Ezt azért írom le, mert kötelességemnek érzem, mint a kor még élő tanúja.
A magyar történelemben még nem volt olyan négy évtized, amiben annyi fontos társadalmi lépést tettünk, pedig kezünk, lábunk meg volt kötve.

Számomra Nyers Rezső ennek a kornak az egyik legjelentősebb alakja volt. Ráadásul, nagyon szerény és önzetlen. 

Marx

Kopátsy Sándor                PE                   2013-12-06




Marx történelmi helye, az európai bolsevik rendszerek összeomlás után, rendezetlen maradt. Nyugaton szinte megfeledkeztek róla, ugyanakkor Kínában lélegzetelállító sikert arat. Nyugaton a zseniális tudós egy megbukott világvallás alapítója lett, a Távol-Keleten pedig az elmélete példátlan sikerű gyakorlattá vált. Ott sem rá hivatkoznak, csak a gyakorlatban alkalmazzák az elméletét.
Vitathatatlan, hogy Nyugaton Marx a társadalomtudomány egyik legnagyobb gondolkodója maradt. Mégsem mint tudós, hanem mint vallásalapító forradalmár fejtette ki történelemformáló hatását.
A legnagyobb dialektikus materialista gondolkodó volt, mégis elsősorrban a valóságtól elszakadt forradalmárok vallásává süllyedt a tanítása.
Ebben elsősorban ő maga, de főleg a kor forradalmárainak elvárása volt a hibás.
Zseniális tudományos felismerése volt a történelmi materializmus. Ő ismerte fel először, hogy minden társadalomnak alépítménye, alapja, és felépítménye van, amit az alapja determinál. Ehhez a felismeréséhez azonban képtelen volt ragaszkodni. Rengeteg munkával a felépítmény működését vizsgálta, és végül oda jutott, hogy lehet olyan felépítményt létrehozni, ami megváltoztatja az alapokat. Ezzel a filozófiai felismerését a feje tetejére fordította. A társadalom „bűneinek” megváltását ígérő vallás alapítója lett.
Nem vette tudomásul, hogyha az átlagosan jellemző társadalom az alépítménytől determinált, akkor objektív adottság, amit a tudomány nem minősíthet elhibázottnak, hiszen szükségszerű.
Elméletéből, ha ragaszkodik hozzá, az következik, hogy a társalom felépítése, működése determinált, azon a politika erőszakkal sem hozhat létre lényeges, tartós változást.
Mivel Marx elsősorban a társadalmat javító forradalmár akart lenni, gondosan megfeledkezett a saját elméletéről. Az életét a társadalom általa kívánatos felépítményének szentelte.
Nem vette tudomásul, hogy a korában a társadalom alépítménye még olyan volt, amire csak tőkés osztálytársadalom épülhetett. Az elméletéből éppen az fakadt, hogy ami általános a társadalom életében, az objektív szükségszerűség. Ennek ellenére az objektív szükségszerű megváltoztatására ajánlhatott boldogító megoldást, és ezzel lett vallásalapító a tudós Marxból.
Marx nem követte saját zseniális felismerésnek a logikáját.
Ha igaz, hogy a társadalom felépítménye az alépítménytől determinált, akkor nem lehet a spontán kialakuló tőkés osztálytársadalmakat elhibázott felépítménynek tekinteni. Ha az ipari forradalom által létrehozott új alépítményre tőkés osztálytársadalmak épültek, akkor azok létezése objektív szükségszerűség, amit politikai eszközökkel nem lehet megváltoztatni. Aki más, jobb társadalmat akar, annak először annak az alapjait kell megépíteni.
Marx azzal nem is foglalkozott, hogy a társadalmak történetében mikor, mi volt az alépítmény. A logikai úttévesztését próbálta elrejteni azzal, hogy a tőkés osztálytársadalom azért rossz, mert abban a tőkés magántulajon a szervezőerő. Magával is elhitette, hogy a tőkések kisajátítása, tehát a felépítmény egy fontos elemének erősszakos megváltoztatása elegendő lesz ahhoz, hogy létrejöhessen az olyan társadalom, amiben a dolgozók lesznek a politikai hatalom birtokosai. A dolgozók politikai hatalmán már szinte spontán létrejön az általa elképzelt, tökéletes társadalom. Ezzel a tudós materialista átalakult idealista vallásalapító profétává.
Tudományos felismeréséből az következett volna, hogy először bebizonyítja, hogy az ipari forradalom után miért alakult ki szükségszerűen, spontán a tőketulajdonosok gazdasági, majd politikai osztályuralma.
Azt nemcsak Marx, de a társadalomtudományok máig sem ismerték fel, hogy a tőkés osztálytársadalom maga sem volt valami egészen más, mint általában az osztálytársadalmak. Köztük a különbséget csak az jelentett, hogy más volt a fő gazdasági profilja, és más kulturális alapra épült.
Az elsődleges gazdasági profiljuk alapján voltak földművelő, állattenyésztő, illetve iparos és kereskedő társadalmak. Mindegyik gazdasági profil előfordult, ennek megfelelően más volt az uralkodó osztály, a rabszolgatartó, a földesúr vagy a tőkés.
Azonban minden osztálytársadalomnak négy közös jellemzője volt.
1. A lakosság többsége kizsákmányolt volt. Az indokoltnál sokkal többet vontak el az eleve alacsony jövedelmükből. Azaz mesterségesen fokozták a szegénységet. Ez volt minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálozásokozó.
2. A nemzeti jövedelem nagyon magas hányadát fordították fegyverkezésre, és háborúzásokra.  Az osztálytársadalmakban a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát emésztette fel a fegyverkezés, és a háborús károk. A hadsereg és a háborúzás nemcsak a nyomor fokozásával, de a fegyveres harcokkal közvetlenül is jelentős halálokozó volt.
3. Az elvont jövedelem jelentős hányadát luxusra, kincsképzésre, egyházi vagyonra pocsékolták el. Szinte az elpocsékolt jövedelem aránya fordított volt, a megtermelt jövedelemhez viszonyítva.
4. Üldözték az emberek tudásvágyát. Ebben a vallások jártak az élen. A zsidó – keresztény - mohamedán vallás ezt tekintette az emberiség eredendő bűnének.
Az osztálytársadalmak fenti négy közös funkciója leleplezi az osztálytársadalmak közös célját, a népszaporulat fékezését, elsősorban a halálozás növelését.
Részletes bizonyítás helyett elég arra gondolni: Hogyan alakul a népszaporulat, ha nem működik a négy fék?
Még az is egyértelmű, hogy a négy fék ellenére az osztálytársadalmak hatezer évét az állandó túlnépesedés jellemezte.
Marx alépítmény elméletéből az fakad, hogy az osztálytársadalmak felépítményét elsősorban a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége hozta létre. Aki túl akar lépni az osztálytársadalmakon, annak a túlnépesedési nyomást kell megszüntetni. Százötven éve még senkinek sem lehetett fogalma arról, mivel, hogyan lehet megszüntetni a túlnépesedési nyomást a halálozás mesterséges fokozása nélkül.
Ma már tapasztalatból tudjuk.
A népszaporulat megszűnt, ahol.
1. A tudomány megoldotta az egyszerű, biztos, és a későbbi szülést nem veszélyeztető fogamzásgátlást.
2. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem túllépte a 10 ezer eurót.
3. Az iskolázottság átlaga meghaladta a 12 évet.
Ahol a három feltétel mindegyike létrejött, megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ahol nem, ott fennmaradt az osztálytársadalom.
Egyelőre a három feltétel csak a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag, puritán erkölcsű országaiban jött létre. A társadalmi átalakuláshoz nem volt szükség politikai erőszakra.
Ezért kell a fenti három előfeltételhez hozzátenni a negyediket-
4. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.
Jelenleg az emberiség mintegy hetede él olyan társadalmakban, ahol létrejött az osztálytársadalmon való túllépés alépítménye. Az elmúlt 30 évben Kínában a politikai diktatúra állította le a gyermekvállalást, és ennek hatására példanélküli gyors fejlődés indult el a jólét és az iskolázottság megkívánt küszöbértéke felé.

Az emberiség nagyobbik felén azonban hiányzik a népszaporulat leállását biztosító gazdasági és kulturális előfeltétel. Nemcsak hiányzik, de meg sem teremthető.

2013. november 27., szerda

A kiegyezéstől a jelenkorig II. A két háború között

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-20

A kiegyezéstől a jelenkorig
II.
A két háború között

A felelőtlenül elindított világháború elveszése jelenetős mértékben a magyar kormány és törvényhozás bűne. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem is lett volna világháború, ha mi elzárkózunk, örülök, hogy az ország vélt érdekét fenyegető trónörököst meggyilkolták. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály számára az agg Ferenc Józsefnél nem lehetett jobb király. A fiai azonban a fél-feudális magyar úri világnak túl modernek, meggondolatlan reformerek voltak. A magyar történészek azonban erről is mélyen hallgatnak.
Azon azonban elmélkedni sem érdemes, mi lehetett volna, ha Rudolf nem lesz öngyilkos, Ferenc Ferdinándot pedig nem ölik meg. Ellenben szükség volna olyan tudományos felmérésre, ami helyére tenné a Monarchiában való tagságunkat. Ezt egyelőre elintézik azzal, hogy nem foltunk tejesen függetlenek. Ez azonban csak akkor volna jogos, ha bizonyított volna, hogy a nagyobb függetlenség jobban szolgálta a magyar társadalom érekét, fejlődését, mint a függés. Ez aligha igaz. Van olyan függés, ami hasznosabb lehet, mint a függetlenség.
Ennek ellene szólnak a történelmi tények.
Sokkal gyakoribb eset, amikor ennek ellentmondanak a tények. Különösen Európában.
Európa két és félezer éves történetben mindig a kisebb államok voltak a leggazdagabbak. Az ugyan előfordult, hogy egy-egy birodalmi főváros, más térség kizsákmányolásából csilloghatott, de a nép többsége még ezekben is szegényebb volt, mint a városállamokban. Ha végiggondolnánk, hogy mikor, hol élhettünk volna a legszívesebben nagy rang nélkül, minden bizonnyal a városállamokra esik a választásunk. Ma is azok a leggazdagabbak még akkor is, ha nem adóparadicsomok, vagy szerencsejátékból élnek.
Elég volna megnézni, hogy hol a leggazdagabb, és a legszabadabb az élet, a kicsik vezetnék a sort. Európában a leggazdagabb állam Luxemburg, és ha ennél egy kicsivel nagyobbakat nézzük, akkor is kiderül, hogy a hat leggazdagabb állam lakossága tíz millió alatt van. A Távol-Keleten is hasonló a helyzet. A leggazdagabb a két városállam, Szingapúr és Hong-Kong. Az államok között ma már Tajvan megelőzi Japánt, és Japán négyszer gazdagabb, mint Kína.
A közelmúltban azt kerestem, mikor, kinek az idejében közeledtünk a legjobban a fejlett Nyugathoz, három időt találtam a legjobbnak.
Szent Istvánt, aki a népét kénytelen volt a német lovagok erejére támaszkodva, nyugtosítani. Nem volt szinte semmi belső társadalmi támasza.
Bethlen Gábor, akinek a szultán fegyveres erejére kellett támaszkodni, hogy Erdély fejelme lehessen. Erdélyt akkor emelhette történelme csúcsára, amikor a szultán és a császár hatalma között kellett tartani a kényes egyensúlyt.
Kádár János, akinek hatalmát a szovjet tanok biztosították a lakosság óriási többségével szemben. Csak ezzel lehetett elkerülni, hogy az ország megőrizhesse azokat a társadalmi változásokat, aminek köszönhetjük, hogy megértünk az önállóságra.
Vagyis történelmünk három legnagyobb sikerét akkor értük el, amikor nem lehettünk szuverének.
Ehhez azt teszem hozzá, hogy az utóbbi félszázad legnagyobb kudarca akkor történt, amikor végre visszanyertük szuverenitásunk.
Az ugyan az én személyes történelemfelfogásom, hogy első királyunk akkor döntött volna a legjobban, ha a császár választófejedelem rangját választja. Akkor talán nem maradunk ezer évre ilyen messze Nyugat-Európa mögött. Abban hiszek, hogy az állami függetlenség sem öncél, az is csak akkor a legjobb megoldás, ha nem lehetünk egy nálunk fejlettebb néppel közös uralom alatt.
Csak ennek az elvnek alapján lehet vizsgálni a Habsburg Monarchiában vállalt szerepünket.
Ausztria ugyan soha nem állt annyival előttünk, mint jelenleg, de az osztrákok viselkedési kultúrája mindig előttünk járt. Tárgyilagosan nem lehet tagadni, hogy jó hatással volt ránk. Tehát a közös uralkodóval inkább jól, mint rosszul jártunk.
Ezt legjobban akkor éreztem, amikor tizenéves koromban Marczali Henrik könyvében a jozefinizmusról, annak magyarországi kudarcát olvashattam. Rádöbbentem, hogy mennyi előnyünk származott volna abból, ha a császár akarata érvényesül.
Sajnos, a császárok többsége nem annyira osztrák volt, mint egy jelentős, de nagyon heterogén birodalom ura. Ennek ellenére az osztrák befolyást mindig egyenlegében pozitívnak tartottam.
Már sokszor leírtam, hogy a trianoninál jobb megoldás lett volna, ha 1849-ben megvalósul az Olmützi Alkotmány. Szerencsétlenségünkre, a császár hamar arra jött rá, hogy a személyes hatalma érdekét jobban szolgálja a fél-feudális magyar társadalom, mint annak az osztrákhoz, és a csehhez hasonló szintre emelt modernizációja. Ennek lett aztán a következménye az olmützinél szigorúbb trianoni megcsonkítás, és a két háború közti operett Magyarország.
Az első világháború elvesztése után történtek, a polgári köztársaság, a bolsevik diktatúra és az úri középosztály fél-fasiszta társadalma.
A polgári köztársaság esetében fel sem vetik a történészek, előnyös volt-e a trónfosztás, a Monarchiából való kiválás. Pedig érdemes ezen is elgondolkodni.
Azt senki sem mérte fel, hogy a Magyarország és Csehország nélküli Monarchia léte értelmetlen. Arra, mint Oroszország és Németország közti közép-hatalomra csak addig volt szükség, amíg elég erőt jelentett ahhoz, hogy számítson, melyik oldalra áll. Márpedig, ha a Monarchia nem lehet középhatalom, akkor a történelmi Magyarország fennmaradása értelmetlenné válik.
Ezt Károlyi és kormánya nem mérte fel. Ha felmérte volna, akkor sem maradt realitása, hiszen Csehország már önállósult, és a magyar közvélemény nacionalizmusa elsődlegesnek tekintette az állami önállóságot. Annál is inkább, mert arról fogalma sem volt, hogy az önállóság egyúttal felosztást jelent. Csak olyan politika számíthatott a közvélemény jelentős hányadának a támogatására, aminek elsődleges célja az állami önállóság volt. Ezt tehát nemcsak a közép-jobb polgári, hanem a szélsőbal bolsevik, és a fél-fasiszta közép-jobb kénytelen volt elfogadni.
Trianon után nyolcvan évvel még mindig az olyan közép-jobb politika áll a legközelebb a győzelemhez, amelyik az állam szuverenitását tartja mindent megelőzőnek. Ezzel szemben más politikai irányzatnak nincs győzelmi esélye. Ezért bukott el mind a polgári köztársaság, mind a proletárdiktatúra. Egyiknek sem volt kellő társadalmi támogatottsága. Ezt nemcsak a történészek, de a jelen szoclib pártjai sem veszik tudomásul.
A háborúveszés után természetes volt, hogy az arisztokráciát, és az úri középosztályt követi a társadalom.
A történészek sem hangsúlyozzák annak jelenkori jelentőségét, hogy mi ezer éve lényegében nemesi társadalom voltunk és politikai reflexeinkben azok is maradtunk.
A háborút megelőző mintegy negyven évben ugyan nagyon erősödött a polgárság, de ereje még csak a kultúra és a gazdasági felső szintjén győzött. A háborúvesztés a Trianon traumájában azonban gyengének bizonyult. Ezt ismerte fel a Trianonnal legtöbbet vesztett arisztokrácia és az úri középosztály. Ezek képviselői gyülekeztek össze Szegeden, a proletárdiktatúra idején, és győzött a befolyásuk.
Politikai tapasztalata csak ezeknek volt.
Hamar felismerték, hogy két jelszó kell a győzelmükhöz.
- Mindent megelőz a teljes revízió. Amíg azt nem érjük el, nincs helye a társadalmi reformoknak.
- A háborúvesztés és minden bajnak az oka a zsidóság.
Mindkét cél katasztrófához vezetett annak ellenére, hogy eredményes volt a magyar közvélemény többségének megnyerésére. Ezért tekintem a két háború közt politikai szerepvállalókat nemzetüknek katasztrofális károkat okozó politikai karrieristának.

Revizionizmus

Az, hogy a Kárpát Medence egészét birtokló történelmi Magyarország szétesett, darabjaira hullott szét, elsősorban a magyar uralkodó réteg bűne. Ugyan ezer éven keresztül nem voltunk képesek a Kárpát Medence egészét benépesíteni, ennek ellenére az egész térségre igényt tartottunk. Lényegében minden jelentős etnikumtól megtagadtuk az egyenrangú állampolgárság jogát.
Természetes és jogos igény volt, hogy a horvátoknak saját államuk legyen, hogy az erdélyi románok Romániához, a felvidéki szlovákok Csehországhoz, a ruténok Ukrajnához tartozónak érezzék maguk. Ez az elvágyódás megvalósult az első világháború elvesztése után. Velük együtt elvesztettük az egyik legértékesebb etnikumukat, a szászokat teljesen, a zsidóságnak felét is. Velük együtt elveszett a magyar etnikum negyede is.
Trianon ugyan nem igazságosan, számunkra hátrányosan, de felszámolta a Magyar Királyság sokkal nagyobb igazságtalanságát. A Trianoni csonkítást máig nem tettük helyre. Nem ismerjük el, hogy a Trianon előtti helyzetért mi voltunk a felelősek. Az ország lakosságának nagyobb felét kitevő, nem magyar etnikumokat nem tekintettük egyenrangú állampolgároknak, de még egyenrangú lakosoknak sem. Még addig sem jutottunk el, hogy bevallanánk, az ország etnikai összetétele nem pontosan az volt, amit mi publikálunk. A nagyrészt analfabéta lakosság etikumi hovatartozását magyar hivatalnokok rögzítették, a zsidót és a cigányt nem tekintettük etnikumnak, hanem a nyelve szerint, magyarnak.
Az elcsatolt területek négyötödében kisebbségben volt a magyar etnikumú lakosság. A határ közeli magyar többségű területek elcsatolása alapvetően igazságtalan volt. A háborút kezdő, és vesztő azonban nem számíthat igazságos rendezésre. Ezen túl a székelyek jelentettek jelents elcsatolt magyar térséget, de ezt csak más etnikumok rovására lehetett volna Magyarországnál hagyni.
Az elcsatolt területek négyötöde szegényebb volt, mint a megmaradt ország. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az átlagnál, gazdagabbak a szászok és a svábok térségei voltak, amik nálunk is elvesztek volna, a kitelepítések során. Szinte nyomon sem követjük a Kárpát Medence olyan területeinek a sorsát, amelyek Trianon előtt fejlettek és gazdagtok voltak. Ezek többsége mára viszonylag elszegényedett. De ez már a Trianon utáni történet,
Máig nem akadt történész, aki ki merte volna mondani, hogy mi, a megmaradt ország lakossága nemcsak lényegesen szegényebbek lettünk volna, ha megmarad a történelmi ország területe. Az elcsatolt területek lakosságeltartó képessége, eltekintve a Bácskától, a Bánáttól és a Kis Alföld északi fele volt. Ebből gazdagon csak a Kis Alföld marat meg. Az elveszett bányakincsek között alig van olyan, ami a jelenkorban is érték. A legbőbb értéket már száz éve is, az ott lakók értéke jelentette. A szászok, a svábok nélkül az ő térségük is viszonylag értéktelenné vált.
Még azt sem merte leírni senki, hol, hogyan alakult az elszakított terülten a magyarság sorsa.
- Az Ausztriához került kevesek ma háromszor jobban élnek, mintha velünk maradtak volna. Sopront dicsérjük, mivel a lakosság többsége ragaszkodott az országához. Azt azonban nem valljuk be, hogy háromszor gazdagabbak lettek volna, ha Ausztriában maradnak.
- A Csehszlovákiához csatolt magyarság a két háború között jobban, sokkal több polgári szabadsággal élt ott, mint a magyarországiak.
- Az Ukrajnához, Romániához, Jugoszláviához csatolt magyarok azonban vesztettek.
Ebből következik a kimondhatatlan igazság: Jobb egy gazdag demokráciában kisebbségnek lenni, még akkor is, ha elkerülhetetlen a beolvadás, mint egy szegény és kevésjogú országban államalkotónak.
A vegyes etnikumú és kultúrájú országok felbomlásának polgárháborús körülményei arra figyelmeztetnek, mi lett volna a történelmi Magyarország sorsa, ha nincs Trianon.
Történészeink egyik mulasztása, hogy még ma is siratjuk a Trianon előtti Magyarországot, de nem mutatunk rá arra, mi lett volna a sorsunk, ha nincs Trianon.
Nemcsak a szélsőjobb Gömbös, de a nagyon művelt arisztokraták, köztük gróf Telei Pál, gróf Bethlen István, gróf Klébelsberg Kunó, megszállott antiszemiták voltak. Jellemző módon az egyik első törvényükben a magyar zsidóság létszámát korlátozták a felsőoktatásban.
Hisztérikusan hirdették azt a primitív ostobaságot, hogy a háborút nem az urak és a nép, hanem a zsidóság miatt vesztettük el. Annyi eszük sem volt, hogy a háborút az első évében elveszettük volna, ha nem áll a hadseregünk mögött a zsidóság által felépített és üzemeltetett ipar. Nem a háború végére fogyott volna el a front élelmezése, ruházása, hadianyaggal való ellátása, hanem kezdetben sem lett volna felszerelt hadseregünk. Már az első világháborúban beigazolódott, hogy a hadsereg ereje bizonyos idő után már szinte csak a mögötte álló gazdasági erőn múlik.
A történészeknek kellene kimondani, hogy a háborút az úri Magyarország nacionalizmusa kezdte el, és a front mögött álló gazdaság gyengesége okán vesztettük el. Ez nemcsak ránk, hanem a sokkal jobban felszerelt német hadsereg esetében is igaz.

A trianoninál nagyobb veszteség.

A háború végén, Szegeden összegyűlt konzervatív arisztokraták és a nacionalista úri középosztály élcsapatát jelentő katonatisztek legnagyobb bűne azonban az antiszemitizmusuk volt.
A teljes revízió ugyan kártékony agyrém volt, de nem évszázadokra kiható nemzeti tragédia. Az antiszemitizmusuk azonban a magyar társadalom fejlődését évszázadokra kiható fejlődési fékünk lett. Az első világháború előtt egymilliós zsidóságunk volt a polgárosodás, a társadalmi haladás motorja. Ennek a megcsonkított országban mára a tizede marad, de azok kötődése, asszimilálódó szándéka, bizalma a magyarághoz is nagyrészt elolvadt. Trianon után mintegy hatszázezer zsidónk maradt, vagyis az ország korábbi területének harmadán a zsidóság kétharmada élt. Ezeknek is közel a fele Budapesten. Nagyon buta, vagy erkölcstelen politikai karrierista volt az olyan arisztokrata, vagy katonatiszt, aki nem látta be, hogy a magyar társadalom legértékesebb tizedének legalább fele a magyar zsidóságból kerül ki. És ennek a zsidóságnak köszönhetjük annak az eredménynek jelentő részét, amit a kiegyezés óta elértünk.
Azon nem tudok vitatkozni, hogy a magyar zsidóság nagy többségének mi lett volna a sorsa, ha a magyar politikai elit, a magyar közvélemény széles többsége nem örömmel adja át megsemmisítésre a náciknak. Egyáltalán nem lehet azon vitatkozni, hogy a magyar zsidóság többsége akkor is elveszik, ha ebben nem liheg a nácik mellett a magyar politikai elit. Még azt sem vitatom, hogy volt realitása az olyan magyar politikai erőnek a hatalomra kerülni, amelyik zsidóbarát. Mert bizony ez még ma sem reális, pedig ebben semmiféle külső erő támogatására nem számíthatnak.
A zsidóság feladata lenne annak feltárása, milyen magatartásuk segíthetett volna az Európa keleti felét meghódító antiszemitizmus ellen.
Európa történetét aligha lehet úgy feltárni, ha nem tártuk fele lőtte a fasizmusok, és az antiszemitizmus létrejöttének okait. Mindkettő mögött ugyanis ott áll Európa keleti felén a közvélemény többsége. Sőt az antiszemitizmus nemcsak a bolsevik Szovjetunióból, de a csatlós Lengyelországból és Romániából is kiűzte a maga értékes zsidóságát. Ennek ellenére ez volt a magyar társadalom történetének legnagyobb értékvesztesége.
A mintegy 6-6 százalékos zsidó és germán etnikummal lényegesen közelebb volnánk a nyugat-európai szinthez, mint nélküle. Nemcsak ma, de akár száz év múlva is.

Nincs sok értelme a történelmünk tanításának, ha elhallgatjuk, hogy mit vesztettünk azzal, hogy a nálunk értékesebb két etnikumuk nélkül kell járnunk a társadalmi fejlődés útját.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig II. A második világháború után

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-21

A kiegyezéstől a jelenkorig
II.
A második világháború után

A második világháborúba lépésünk még sokkal nagyobb bűn volt, mint az első. Az előző fejezetben nem említettem, hogy a két háború közti politikai rendszer egyik betegsége volt a hisztérikus kommunista ellenesség.
Ez nemcsak Horthy és az őt körülvevők érdekéből fakadt, hanem a magyar társadalom közép-jobb politikai beállítottságából is. Ezt mindennél jobban mutatták a háború utáni, még viszonylag demokratikus választások. Bármennyire egyértelmű volt, hogy a Jaltai Egyezményben minket a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozónak minősítettek, kezdettől fogva nyilvánvaló volt a szovjet megszállók berendezkedése, az először általános és titkos választásokon a szavazók nagy többsége sokkal inkább a Horthy rendszer folytatása, mint az azzal való következetes felszámolása mellé állt.
Annak ellenére, hogy a bolsevik rendszer sokkal több lakosnak adott, mint amennyitől elvett, és üldözött, a nagy többség a terrorját elutasította.
- Sokszor annyian kaptak földet, mint amennyi kulákot üldöztek, és internáltak, mint a rendszer ellenségét.
- Sokszor annyian kaptak végre állást, mint amennyi úrtól azt elvették.
- A földigénylők földhöz jutottak Mégis csak a padlások felseprését emlegették.
A falusi lakosság nagy többsége mégis a hatalom ellen szavazott.
Ez jellemezte a városi lakosság szavazatarányát is.
- Felszámolták a munkanélküliséget, mindenki munkát kapott. Tized annyi tisztviselő vesztette el a rangos, jól fizetett állását.
- Megteremtették a nők számára az önálló keresés lehetőségét.
- A lakosság jövedelmének felháborító különbségei szinte megszűntek, a közétkeztetés olcsó és elérhető volt.
A munkások többsége mégis a terrorról beszélt, ellene szavazott.
Engem is meglepett, amikor a kedvenc életszínvonal mutatóm, a testmagasság növekedése, ami mögött elsősorban a jobb táplálkozás áll, gyorsabban nőtt akkor, mint előtte valaha. A legmegbízhatóbb mutató utólag azt bizonyította, hogy a lakosság átlagos élelmezése a háborús pusztítások ellenére javult.
Most, közel hetven év távlatából látom, hogy ezer éves történelmünk során soha nem történt néhány év alatt annyi társadalmi előrelépés, mint 1945-1956 között. Az ugyan igaz, hogy annyi sérelem sem, de az egyenleg nagyon pozitív volta ellenére, ez maradt történelmünk legjobban elutasított évtizede. Én már belátom, de nemcsak a közvélemény, de még a történészek is, szinte csak a negatívumokat látják. A pozitív eredményeket természetesnek, a rendszertől függetlennek tartják, csak a vele járó hibák alapján mondanak ítéletet.
Meggyőződésem szerint, száz év múlva tényként vesszük tudomásul, hogy a második világháborút következő évszázad legfontosabb társadalmi reformjai ebben a tíz évben történtek.
Az 56-os forradalom első napja mégis egyértelműen azt bizonyította, hogy a lakosság példátlan többsége ezt a rendszert elutasította.
Az pedig Kádár János érdeme, hogy ezt a példátlanul elutasított rendszert a lakosság többsége, ha nem is elfogadta, de tudomásul vette. Még büszke is volt rá, hogy a világpolitika által ránk kényszerült rendszert minden sorstársunknál jobban működtettük, hogy a szocialista országokból ide érkezők azt hiszik, hogy itt már nem is bolsevik rendszer van.
Az is történelmi érdemünk, hogy mi nyitottuk meg először a vasfüggönyt.
Az 56-os forradalmunkat sem tettük máig a helyére.
1953.-ban, Sztálin halála után hamarosan elindult a gazdaság irányításának piacosítása felé történő reform előkészítése. E reform centruma a Szovjet Belügyminisztériumban volt. A világgazdaság helyzetéről legjobban tájékozott és legjobb káderek úgy ismerték fel először, hogy a reformokat valamelyik csatlós országban, abban is elsősorban a mezőgazdaságban kell kezdeni. Ebből következett, hogy a kísérletet Magyarországra, azon belül Nagy Imrére bízták.
Mivel a reformra Rákosi Mátyás és csapata alkalmatlan, háttérbe akarták állítani. Egyértelműen a lecserélése azért maradt felemás, mert a kemény sztálinizmusnak a kádderei még erősek voltak Moszkvában is.
Arról is kevés szó esik, hogy a gazdaság fokozatos piacosításának ellenzői a csatlós országokban maradtak a legerősebbek. A sztálinizmus reformálásának támogatói csak Lengyelországban és Magyarországon voltak a kommunista párt vezetésén belül.
Érdekes módon, ezt Moszkvában Sztálin is tudta. Gyilasz publikálta erről a véleményét. Gyilasznak már a 40-es évek végén azt mondta, hogy csak két ország, Lengyelország és Magyarország estében vár nehézségeket, mivel mindkét országban nagyon erős marad a volt nemesség, (azaz az úri középosztály) társadalmi befolyása. Gyanúja beigazolódott. Csak ebben a két csatlós országban voltak lázadások, végig működött pártjaikban a reformer ellenzék.
Kádár azzal, hogy vállalta a szovjet csapatok behívását. Ezzel azt, hogy az ország lakosságának kilenctizede hazaárulónak tartsa.
Ide kívánkozik az időszerű párhuzamállítás, István, a király, Bethlen Gábor a fejedelem, és Kádár az első-titkár között.
István, a király, amikor a népe a kereszténység és a feudális viszonyok kiépítése ellen lázadt, vállalta, hogy német lovagokkal verje meg saját népének seregét. Ezer és sem volt elég, hogy belássuk, értünk tette.
Bethlen Gábor, a fejedelem a szultán seregeivel választatta magát fejedelemmé, hogy Erdélyből tündérkertet építhessen. Máig nem fogadjuk el egyértelműen az érdemeit.
Kádár János, az első-titkár, amikor látta, hogy irrealitásba fut Nagy Imre és csapatának engedékenysége, vállalta, hogy ő hívta be a forradalmat letipró szovjet csapatokat, amelyek tőle függetlenül már bevonultak, elérte, hogy mi lehettük a legvidámabb barakk. A vidám barakk ugyan nem a legkellemesebb, de a lehetőségek között messze a legkevésbé rossz volt.
E három legnagyobbtól mégsem tanultuk meg, hogy a nagyon nehéz helyzetekben a legkevésbé rossz is lehet a legjobb megoldás.
Kádáron a hazaáruló és a bosszúálló bélyege máig rajta maradt, holott a szovjetcsapatok már jöttek, és az ő vállalása csupán a tények formai szépítését szolgálta. A bosszú pedig minden más variáció esetében kegyetlenebb lett volna.
A jelen politikusai és történészei neki tulajdonítják a megtorlásokat. Pedig nélküle azok sokkal nagyobbak lettek volna. A párszáz kivégzés, és a párezer bebörtönzés a bolsevik történelem legenyhébb megtorlása volt. Ha Sztálin nem hal meg, vagy Rákosit hozzák vissza, mivel más variáció nem kínálkozott, ennek sokszorosa történik.
A Kádár neve alatt történt megtorlás azonban azt jelentette, hogy jó tíz év alatt a kivégzett Nagy Imre minden forradalom előtti álma megvalósulhatott. Nálam talán nincs jobb élő tanúja annak, hogy október 23. előtt Nagy Imre, és közvetlen csapata, elképzelni sem tudott többet, mint amennyit Kádár megvalósított. A forradalom előkészítői, és felelősségre vont vezetői csak egy a pártjukon belüli reformot akartak. Ráadásul, ennél többnek nem is volt semmi világpolitikai esélye.
A történészek máig nem vallják be a tényt, hogy 1956-ban semmi világpolitikai lehetőség nem volt a rendszerváltoztatásra. Ezt a hidegháború mindkét frontján egyértelművé tették.
A sztálinizmust felszámolni akaró kommunisták erők előtt fel sem merült más, mint az emberarcú kommunista rendszer. Ennél többnek nem is volt realitása. Ez bebizonyosodott 1968.-ban Csehszlovákiában, és a század végén Kínában.
Rendszerváltás csak a Szovjetunió összeomlása után történhetett. Ezt megelőzően az Egyesült Államok is érdeke volt a hidegháborús feszültség.
Még az sem igaz. Hogy a hidegháborút az Egyesült Államok nyerte meg. Azt a Szovjetunió vesztette el. Legfeljebb tény az, hogy 1990-ben már nem is volt rá szükség. A hidegháború addig volt világpolitikai érdek, amíg az Egyesült Államok alapvető érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió katonai erejétől.
A fegyverkezési verseny azonban a Szovjetunió számára akkora terhet jelentett, ami alatt összeroppant. Ennek veszélyét jóval előbb felismerték a Szovjetunióban, mint a Nyugaton.
1956 után egészen másként alakulhatott volna a magyar történelem, ha a magyar forradalom első hete után megáll, és valami olyan történik, amit Kádár 1968 után megvalósított. Ezt a folyamatot azonban éppen Csehszlovákiában hiúsították meg azzal, hogy ők is átlépték az átléphetetlen határt. Ha a csehszlovák párt és kormány megelégszik azzal, amit Kádár megvalósított, talán Európa előbb indul el a későbbi kínai úton.
A Prágai Tavasz azt bizonyítja, hogy a realitás határán való megállásnak még a sokkal polgárosultabb cseh társadalomban sem volt meg a feltétele. Pedig ott fel sem merült az úri középosztály fél-feudális társadalmának a restaurációja. Nálunk bizony reális volt az ellenforradalom veszélye. Erről is mélyen hallgatunk.
A magyarországi, lényegében az orosz kultúrára szabott, és Sztálin által deformált bolsevik rendszer megreformálására ugyan már Sztálin idejében elindult Jugoszláviában. Tito személyének köszönhetően, szinte harmadik utas szerepet kapott. Sztálin halála után pedig azonnal megindult a jugoszláv kommunistákkal való kapcsolat, és tapasztalatcsere.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Mao Kínában hasonló reformokon gondolkodnak.
Mindkét kommunista vezető reformjának stratégiája nagyon hasonló volt. A politikai diktatúra töretlen marad. A gazdaságra és a külpolitikára kell a reformokat korlátozni.
A magyar forradalom, majd a csehszlovák Tavasz Maot arról győzte meg, hogy nem szabad addig reformokkal kísérletezni, amíg a politikai diktatúra ellenzéke erős. A kínai Kulturális Forradalomnak az ellenzék gyökeres felszámolása volt a feladata. Ezt Kínában ma is megértik, ezért nem bírálják a Kulturális Forradalommal járó borzalmakat, és a kulturális kincsek pusztítását. Tudják, hogy az elmúlt harminc év csodálatra méltó eredményeinek az is az ára volt, de megérte. Lehet, ha nincs a Kulturális Forradalom, a reformok megjelenését követően ők sem tudtak volna megállni. Még így is a tankok bevetésére volt szükség.
A Nyugat társadalomtudósai és politikusai tanulhatnának a távol-keletiektől abban, hogy a társadalmi fejlődés legeredményesebb útja soha nem a leghumánusabb, az optimális megoldást mindig jelentős áldozatok árán lehet sikerre vinni.
Az elmúlt százötven év magyar történelmét is azért fejtegetem, mert bizonyítani akarom, hogy nagyon rossz tanácsadók azok, akik a minimális veszteség melletti utat javasolják. Nagy bajból, nagy elmaradottságból csak súlyos áldozatok árán lehet kijutni.
A háborút követő, a szuverenitásunk visszanyeréséig, 1990.-ig tartó időszakot történelmünk legsűrűbb fejlődési szakaszának tartom.

Polgárosodás.
Először jött létre olyan társadalmunk, amelyik struktúrája már korszerű. Ezer évig ettől mindig nagyon messze voltunk. Történészeink ezt ugyan már a hatvanas években felismerték. Az államalapítás óta nagyon elért társadalmunk osztályszerkezete a nyugati társadalmakétól. Sokan voltak a nemesek és kevesen a polgárok. Ráadásul a sok nemes szinte teljesen magyar etnikumú, a kevés polgár pedig szinte csak idegen etnikumú volt.
Ezen a deformáción egészen az Oszmán Hódoltságig nem is történt lényeges változás. A Hódoltságban azonban megindult a parasztpolgárosodás. Az 1847-es népszámlálás adatait olvasva derült ki, hogy a jobbágyfelszabadulás küszöbén, szinte csak a Hódoltság területén volt magyar etnikumú polgárság. Erre először Erdei Ferenc hívta fel a figyelmet.
A magyar liberalizmus csak a klasszikus városi polgárság fogalmát ismerte, figyelmet sem fordított arra, hogy Nyugat-Európában, elsősorban a skandináv és az alpesi társadalmakban, is a parasztpolgárság jellemző, vagyis nemcsak olyan polgárság van, akik városi kerekedők és iparosok voltak.
Amíg a nyugat-európai parasztpolgárság lényegében az árutermelő parasztgazdaságok elitje volt, a magyar parasztpolgárok az oszmán uralom alatt megszüntetett jobbágyokból lettek. Igaz, ezek elitje a nyugati exportra dolgozó marhakereskedőkből lett.
A magyar történelem csak közvetve említi a Hódoltság alatt, az élő marhát felvásárló, és exportáló tőzséreket. Pedig a Hódoltság idején fellendült élő marha exportja volt az első jelentős gazdasági kapcsolatunk a Nyugattal. A parasztpolgárok autonóm városainak társadalmi szerepéről a történészek alig tesznek említést. Pedig a magyar történelemben a büszke parasztpolgárok önkormányzatai voltak az első autonóm, a lakosság által irányított városok.
Ezeknek a városoknak, községeknek a múltja villant fel a bolsevik rendszerben is. Ezek tudtak ekkor is a legjobban a megszállás tényéhez igazodni, és ennek következtében az átlagosnál nagyobb szabadságot szerezni. Ők alakították ki a fél-szövetkezetteket, amelyek lényegében az egyéni gazdák gazdasági közösségei voltak, Ezek térségékben voltak a legjelentősebbek a szabadidős, fóliás kertészkedő, zöldséggel, gyümölccsel kereskedő törpe vállalkozások.
A polgárosodás felé a lakosság legszélesebb rétege azonban a szabadidejében indulhatott el.
A háztáji gazdaság, a saját erővel történő lakásépítés, a maszekolás a vállalkozás óvodái voltak. Nem ismerek a társadalmak történetében hasonlót, amikor a lakossági jövedelem jelentős hányadát a szabadidőben termelték meg.
Ezek voltak a vállalkozási tudatra nevelés óvodái. Ebben tanulhatta meg a lakosság a pénzzel való gazdálkodást, a szükséges technikai kultúrát.
Sajnos a rendszerváltást követő gazdasági liberalizmus alatt ezek szinte kipusztultak.

Foglalkoztatás.
Nem kisebb társadalmi érdeme volt a bolsevik rendszernek a teljes foglalkoztatás. Ezt ugyan az optimálison mi is túlhajtottuk, de a társadalom számára ezerszer hasznosabb volt, mint a rendszerváltást követő, ki tudja meddig tartó tartós munkanélküliség.
A liberális politikusok és közgazdászok képtelenek megérteni, hogy a megoldatlan foglalkoztatás a létüket fenyegeti. A két háború közt a munkanélküliség felszámolása tette a liberalizmus legnagyobb ellenségét népszerűvé. Most is azért szenvedett a liberalizmus súlyos vereségeket, mert közömbös a gyenge minőségű munkaerő katasztrofális munkanélküliségével szemben.
A Kádár rendszer túlélő népszerűségének is a foglalkoztatás az alapja.

A nők egyenrangúsága
A magyar társadalom mindig gyenge volt a nők egyenrangúsága terén. Ebben is nagy érdemei vannak a bolsevik rendszernek. A nők foglalkoztatása ez egyetlen hatékony eszköze az egyenjogúság felé. Ez volt a kollektivizálás egyik nagy érdeme a családi parasztgazdasággal szemben. Ezt csak az tudja megérteni, aki átélte a falusi társadalmak háború előtti életét.

A tanulás mindenki előtt megnyílt
A Horthy rendszernek sokszor és joggal bűnéül hozzák fel a numero clausus törvényt, a zsidóság korlátozását a felsőképzésben. Ezzel párhuzamosan mindig hangsúlyozom, hogy a lakosság négyötödét, a munkások és a parasztság gyermekinek kizártságát nemcsak a felső-, de a középiskolákból is. A zsidóság hat százaléka volt a lakosságnak, és hat százalékra korlátozták őket a felsőoktatásban. Ezzel szemben a lakosság négyötödének fiúgyermekei 3-4 százalékban voltak jelen a középfokú és 1 százalékuk a felsőfokú képzésben. Ezek az adatok is sokkal szomorúbak, ha a papok és pedagógusok nélküli adatokat vetjük össze. A legszomorúbb azonban a leányok társadalmi összetétele. Egy százalékuk sem érettségizett, és egy ezrelékük sem lett diplomás.
Ezen még egyetlen történészt sem hallottam háborogni. Ez ezzel szemben, hangos volt az ország, amikor a bolsevik rendszer első tíz évében erősen akadályozták az úri középosztályból származók egyetemre jutását.
A bolsevik rendszer nemcsak képzést biztosított a nép gyermekinek, hanem ezek lettek a vidám barakk építőinek az élcsapata is.
Azt is megtapasztaltam, hogy végső soron még a néhány megmaradt szerzetesrendi iskolában végzett úri gyerekek is sikeres diplomások lettek. Ezek a kizárásuk okán elmentek nagyvállatokhoz dolgozni, ahol a párttitkárok és hivatali vezetők felismerték bennük az értéket, a nyugti nyelv ismeretét, és munkásaikként támogatták az egyetemi felvételüket. Az egyetemeken is kiválóan szerepeltek, hiszen jó iskolákból kerültek ki, jó volt a családi hátterük. Az egyetem után is tartották egymással a kapcsolatot, közös szervezetet alakítottak ki. 2000-ig tartottam velük a kapcsolatot, állítom, hogy az átlagosnál sokkal többre vitték.

Esetükben is bebizonyosodott, hogy az erősek akkor mennek még többet, ha akadályokat is állítanak eléjük. Erre mondja a közmondás: Teher alatt nő a pálma.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig III A rendszerváltás után.

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-22

A kiegyezéstől a jelenkorig
III
A rendszerváltás után.

Történelmet a legnehezebb a saját korunkról írni. Nem hálás, de hasznos erőfeszítés. A részleteket már többször megírtam.
A rendszerváltás viszonylag simán indult volna, ha az Állampártban maradt, és az azt elhagyó, új liberális pártot indító erők nem avatkoznak a spontán kialakuló helyzetbe.
Egy ével a választások előtt már egyértelművé vált, hogy a közép-jobb, népi Demokrata Fórum lesz a nyerő. A legjobb kapcsolatokkal, politikai tapasztalattal rendelkező liberálisok azonban megijedtek a közép-jobb pártban a hangadók közt jelenlevő jobboldaliak esetleges antiszemitizmusától. Bölcsen felmérték, hogy a legjobb megoldás, ha az élére egy számukra megbízható elnököt ültetnek.
Közben az is kiderült, hogy az évekkel előbb a demokratikus választáson győztes Kisgazdapárt nem esélyes a győzelemre. Ráadásul, a vezetőjüknek kiszemelt Antall Józsefet, akiben ők már több évvel korábban az első leendő miniszterelnököt látták, sem fogadták el vezetőjüknek.
Antall József kiválasztásának folyamata máig tabu téma. Pedig 1980-ban már fontos elvtársak benne látták az egy párt rendszert követő rendszer első miniszterelnökét.
Már csak rövid idő volt hátra a demokratikus átállásig, amikor Antall számára új pártot kellett keresni. Erre akkor már csak az új nyertesnek látszó Fórum jöhetett szóba. Aczél György vezérletével ezt is elintézték. A Fórum politikai tapasztalatokkal nem rendelkező vezetői elfogadták a számukra elnöknek felajánlott Antall Józsefet.
Ez olyan gyorsan, rejtetten, és simán ment, hogy a közvélemény számára ki sem derülhetett, hogy Antall az új elnök, sem közép-jobb, sem népi.
A választáson kormányalakító szerepet kapó Forum elnöke, Antall József alakíthatott kormányt. Ehhez még szükséges volt a Kisgazdapárt koalíciós partnerségére.
A kormány összetételéből világossá vált, hogy az új kormány nem a Fórumé, hanem Antall Józsefé. A kormányban a Fórum legmarkánsabb vezetők nem is jutottak miniszteri tárcához. Ez ellen csak Csurka tiltakozott, de őt is sikerült elcsendesíteni.
A választókat azonban nem. Mire Antall súlyos betegsége köztudottá vált, már biztosra ehetett venni, hogy a Forum meg fog bukni. Ezen Antall halála, és utódjának kevésbé karakteres eltérése az eredeti Forum közép-jobb, népi vonalától, nem tudta elkerülni a példátlan választási vereséget.
Azt, hogy az első kormány veresége a demokráciák történelmében példátlan volt, máig nem hangoztatják. Pedig azóta sem találtam példát arra, hogy egy kormánypárt ekkorát bukik.
Még nagyobb meglepetés volt a baloldali MSZP elseprő győzelme az előző választáson való nagyon szerény teljesítménye után. Ennél is váratlanabb volt, hogy a fölényesen többséget nyerő MSZP elnöke, Horn Gyula az abszolút többség birtokában a liberális SZDSZ-t koalíciós partnerének kérte fel. A meglepetés csak fokozódott, amikor Horn a ciklusa végén ultra-liberális vonalra lépett. Az irányítást teljesen a pártján belüli liberálisokra, és az SZDSZ-re bízta.
Ez már sok volt a liberalizmust egyébként is nyögve nyelő magyar választóknak. A következő választáson a hirtelen közép-jobb párttá átálló, a széteső félben marat MDF közép-jobb cipőjébe lépett liberális Fidesz kapta a legtöbb szavazatot.
Az első három választás kabarénak illene be.
Az elsőn nyert egy olyan párt, amit a szavazók közép-jobbnak hittek, pedig már nem az volt. Kiderült, hogy konzervatív létére paktumot kötött az SZDSZ-el.
A másodikion nyert egy párt, amiről azt hitték baloldali. Aztán kiderült, hogy liberális. Átadta nekik a hatalmat.
A harmadikon nyert egy kezdő, de legalább közép-jobb útra tért párt. Ennek tapasztalat, és káderek nélkül csak egy ciklusra futotta, de ettől kezdve az egyedüli esélyes ellenzék maradt.
A negyediken újra a baloldalinak tartott MSZP lett a legerősebb, de a miniszterelnökét és a baloldaliságát elsepertek a saját liberálisai. A párt élére, puccsal egy ultra-liberálist ültettek. Aki aztán két ciklust kapott. De amikor látta bukását, hogy semmi esélye nem maradt átadta Bajnainak. Aki naivul elfogadat a felajánlott posztot.
Aztán, húsz év után jött a már megérett Fidesz olyan fölénnyel győzött, amire ugyancsak nem volt példa, megnyerte a körzetek 99 százalékát. Ugyanis ez volt a minimum ahhoz, hogy a törvényhozásban kétharmados parlamenti többséghez jusson.
2014 tavasszal aztán majd az is kiderül, hogy nincs vele szemben más pártnak esélye. A közép-jobb magyar társadalomban csak közép-jobb pártnak van igazán esélye. Csak akkor bukik el, ha nagyon rosszul dolgozott. Ezen az ország ellenzéki harmada ugyan háboroghat, de nincs esélye ellene. Annak ellenére, hogy én a Fidesztől lényegesen balra állok a nézeteimmel, nem vagyok kétségbeesve, hiszen ennél csak rosszabb pártok vezették az országunkat. Történelmünkben most fordul elő először, hogy olyan párt kezében van a kétharmados törvényhozói hatalom, amilyent a többség akar, ami a többség elvárásait teljesíti.
A szoclib ellenzék nem veszi tudomásul, hogy a Fidesznek mára már példátlan biztonsága van. Tőle balra van a megosztott baloldal, amit a választók negyede támogat, és jobbra a szélső-jobb a választók tizedével a háta mögött. A szoclib ellenzék nem méri fel, hogy nekik a szélső-jobbtól kell félni, amivel szemben csak a közép-jobb adhat védelmet. Akik számára, joggal, a szélső jobb a legnagyobb veszély, az ne kezelje a közép-jobbot ellenségnek. Ezt hangsúlyozottan mondom a magyar liberálisok élcsapatának, a magyar zsidóságnak.
Mivel már nem sokéig figyelhetem a magyar politikai életet, nyugodt vagyok, mert nincsen veszély. Legfeljebb azoknak, akik a közép-jobb kormányoktól nem annyira annak jobboldaliságától félnek, mint a politikai hatalmuk, befolyásuk elvesztésétől.
Az elmúlt húsz év azt igazolta, hogy a magyar jobboldal csak akkor lehet erős, ha olyan liberális erők vannak hatalmon, amit a közép-jobb közvélemény jobban elutasít, mint a szélső-jobbot.
A Horthy rendszerben nem értettem a magyar zsidóság békés együttélését a beül erős, és kívülről támogatott jobboldallal. A fizikai létük volt veszélyben, mégis elfogadták. A közben eltelt hatvan év során nagyot fordult a szélső-jobb helyzete. Akkor indokoltnak lehetett tekinteni, hogy a lakosság jelentős hányada bent, és kint a szélső-jobba kapaszkodik. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Horthy rendszerben a legtöbben földreformot várták. Ennek pedig egyetlen párt volt a támogatója, a Nyilasok. A két háború között a liberális magyar zsidóságtól még csak jelzést sem kaptunk a földreform sürgetésére. Márpedig az ország lakosságának akkor a többsége még falvakban élt, számára minden reform másodlagos volt a földosztáshoz viszonyítva.

A rendszerváltás a mérlege

A bolsevik rendszer évtizedei alatt csak annak a hibáit láttuk, fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen rosszul fogunk viselkedni, ha visszanyerjük az állami szuverenitásunk.
A politikai úttévesztéseinket már felsoroltam. A legnagyobb hibákat azonban a társadalom deformálásában követtük el. A bolsevik rendszer hibáinak kijavítása helyett a másik végletbe estünk.
Az előző írásomban vizsgált kor legnagyobb eredményét abban látom, hogy ezer év után először, lett a magyar társadalom nem a nemesség, hanem a lakosság társadalma. Ugyanis a jobbágyság felszabadítása után sem változott alapvetően a társadalom.
Az arisztokrácia nagybirtokai ugyan kisebbek, de még mindig felháborítóan óriások maradtak.
A nemes átlépett az úri középosztályba, azonban ugyanúgy született úrnak tarthatta magát.
A jobbágyok óriási többsége lenézett paraszt lett. A polgárosodásra, a farmerré válásra reménytelen. A többsége még a nyílt szavazásra is alkalmatlannak minősült.
A történészek sem vallják be, hogy a jobbágyfelszabadulás után is feudális társadalom maradtunk. Az arisztokrácia és az úri középosztály a polgárosult zsidóságtól, bármi áron, de meg akartak szabadulni. A paraszt, és a munkás távol maradt attól, hogy legalább állampolgárnak érezhesse magát.
Szerencsére, a bolsevik uralomnak köszönhetően, ezt a társadalmat szétvertük. A szerencsére szót tudatosan használom, mert az összetörésre, önerőből, nem lettünk volna képesek.
Erről megbizonyosodtam az első két szabad választáson, az 56-os forradalomban, és a rendszerváltás óta.
Ma már nem kell félni sem a feudális erők, sem az antiszemiták hatalomra jutásától. Ennek nemcsak a belső okai olvadtak sokkal kisebbé, de a nemzetközi helyzet, sem engedné meg.
Ugyanakkor félek a másfélmillió ember tartós munkanélküliségétől, ennek erkölcsi és demográfiai következményeitől.

Ugyanakkor életem végén nem kell félni a múlt restaurációjától, akkor sem, ha ma divat Horthynak, Bethlennek szobrot állítani, a múltról azt is szépnek festeni, ami maga volt a fekete sötétség, és gonoszság.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig I. A kiegyezéstől Trianonig

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-19

A kiegyezéstől a jelenkorig
I.
A kiegyezéstől Trianonig

Annak ellenére, hogy a jelenlegi és a várható közép-jobb kormány nem lesz a támogatója annak, hogy megszülethessen a két háború közti magyar történelem reális ábrázolása, ennek érlelődésének látom a jeleit. A reális kép annyira egyértelmű, hogy a politika támogatása nélkül is létrejöhet.
A 20. század magyar történelme csupa deformációra épül.
A 19. századnak a kiegyezés utáni része kitartott az első világháború elvesztéséig. Erről azért nem születhetett tárgyilagos kép, mert egyrészt a nemzeti önállóságnak aránytalanul nagy szerepet adunk, másrészt a sikerben a magyar zsidóság szerepét nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.
A félrevezetés a kiegyezés értelmezésével kezdődik. Ennek ugyan kétségtelen előny volt a magyar királyság korábbinál nagyobb önállósága, de sokkal nagyobb volt a hátránya.
A Habsburg császár már a szabadságharc bukásakor azon a politikai fonalon állt, hogy a császári hatalom szempontjából előnyös, ha a magyar királyság a birodalom konzervatív bástyája marad.
A magyar történészek elhallgatják a változás tényét, ami tavasztól őszig történt. Tavasszal, Olmützben a Császári Tanács még a modernizálás híve volt, a. Habsburg Monarchiát át akarta alakítani a viszonylag egyenrangú örökös tartományok közös államává, októberben pedig már csak a széteséssel fenegetett Birodalom stabilizálása volt a szempont.
Áprilisban még olyan alkotmányt írt alá a császár, amiben felosztotta a Magyar Királyságot. Ebben leválasztotta nemcsak Erdélyt és Horvátországot, de létrehozta a Temesvári Szerb Vajdaságot is. Vagyis maga a császár írta alá az ország felosztását. Októberben pedig már szó sem volt a történelmi Magyar Királyság felosztásáról, sőt Erély is az ország része maradt.
Annak ellenére, hogy a császár startijának fordulat nélkül nehéz megérteni már a kiegyezés előtti, de főleg azutáni helyzetet, erről mélyen hallgat a magyar történelem.
Ebben közrejátszik az is, hogy Trianont nem lehetne ennek ismeretében váratlan eseményként tálalni.
Véleményem szerint, a következő százötven év magyar történelme megértésében fontos szerepet játszott, hogy a Habsburgok, 1849 ősze után a feudális arisztokrácia támogatására építettek. Megijedtek a gyors polgárosodástól. Fogalmuk sem volt arról, hogy semmi sem gyorsíthatja jobban a Monarchia szétesését, mint a polgárosodás, és az etnikai jogok érvényesülésének elnyomása.

A vasút százada.

Annak ellenére, hogy a Kárpát Medence történetének a legfontosabb eseménye a vasúthálózat kiépülése volt, amit a közúti szállátás fokozott még jelentősebbé, szinte nyomát sem találjuk annak, hogy a 19. százazd végére a Kárpát Medence tizednyi távolságra került Nyugat-Európához.
A magyar történelem tanítását azzal kellene kezdeni, hogy a Kárpát Medence elérhetetlen messzeségben volt a világ társadalmi, gazdasági és kulturális éllovasához, Nyugat-Európához. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy Csehország azért lehetett a leginkább nyugat-európai állam, mert vízi úton volt összeköttetése a Német-Római Birodalomhoz.
A másik még meggyőzőbb példa. A lengyel, a román és az ukrán búza sokkal olcsóbban juthatott el Nyugatra, mint a magyar.
A nyugatra vezető vízi út hiányából következett az is, hogy a Magyar Királyság számára miért volt olyan fontos a Balkén felé történő terjeszkedés.
A vasút előtt a nyugati piacok gyakorlatilag elérhetetlenek voltak, oda csak a lábon elhajtható állat és lovas kocsin utazó ember juthatott el, de az is csak nagyon drágán és keservesen hosszú idő alatt. Vagyis Nyugat-Európa gyakorlatilag elérhetetlen volt.
A vasút azonban tizedénél is rövidebbé tette az utazás idejét és költségét mind az ember, mind holt áru számára, nemcsak nyugatra, hanem az országon belül is.
Elképesztő hibának tartom, hogy a történészek mennyire figyelmen kívül hagyják mind az emberek, mind az áruk szállítása forradalmának társadalmi következményeit. Ez talán egyetlen másik ország, nép számára nem volt fontosabb, mint a Kárpát Medencét uraló magyaroknak. Ebből következett az, hogy végre megindulhatott a magyar társadalom polgárosodása.
Már számos alkalommal kifejtettem a hálám azoknak a magyar történészeknek, akik végre megmutatták, hogy a magyar történelem sajátos karaktere döntően abból fakadt, hogy alig volt polgársága, és a kevés között nagyon kevés volt a magyar etnikumú. A magyar társadalom polgárhiánya az ipari forradalom után vált még tragikusabbá.
A vasúthálózat kiépítése óriási lendületet adott a szárazföldi bel- és külkereskedelemnek, de nem volt olyan polgárságunk, amelyik élhetett volna ezzel a frissen megnyílt lehetőséggel.
A szállítás nehézsége következtében a mezőgazdaságból a belkereskedelembe csak olyan termékek kerültek, amelyek a városi piachoz nem voltak 10-15 kilométernél messzebb, fejükön az asszonyok piacra vihették. A mezőgazdasági lakosság számára legfontosabb pénzforrást a gabona és az élő számosállat jelentette. Ezek értékesítése számára elég volt az évi néhány vásár. A potenciálisan áruvá válható termékek, a tej, a baromfi, a zöldség, gyümölcs, és az olyan melléktermékek, mint a tojás, a toll, a bőrök nagy többsége nem is vált a vasút előtt, áruvá. A vasút azonban azonnal potenciális lehetőséget jelentett szinte minden termék áruvá válására.
Megszületett a lehetőség, de nem volt olyan réteg, amelyik ezzel élni tudott volna. A vasút előtt ugyan voltak vándorkereskedők, akik gyalog, szamáron, vagy egy lovas kordélyon vitték el a falusi lakosságnak a kevés iparcikket, a gyufát, a tőt, cérnát, gombot cserébe olyan, és annyi áruért, amit el tudtak szállítani.
A vasúton azonban egyrészt a lakosság árujával többször nagyobb távolságra képes volt a piacra vinni az árut, a kereskedők pedig a felvásárolt árut szállíthatták a városi raktáraikban. Mivel nem ismerek a falú-város kereskedelmére vonatkozó adatokat, csak becsülni tudom, hogy a parasztság árutermelése megsokszorozódott.
Arról még kevesebb szó esik, hogy különleges szerencsénk volt, hogy a térség zsidósága gyorsan felismerte, hogy a legkedvezőbb anyagi lehetőségek éppen a Kárpát Medencében vannak.
Annak sincs nyoma a magyar történészek munkáiban, hogy a lakosság számához viszonyítva melyik országban mennyi polgárosodó zsidó élt. Ugyanis a lengyel és kelet-európai zsidóságnak nagy többsége akkor még nem lépett, léphetett a gyors polgárosodás útjára. Azt a tényt, hogy Magyarországon a zsidóság viharos ütemben polgárosodott, azért tartom fontosnak, mert csak az ad magyarázatot arra, hogy a magyar, mindenek előtt a budapesti zsidóság itt érezte a legjobban magát. Budapest, nemcsak a legnagyobb zsidólakosságú, de talán a legsikeresebb zsidóságú város volt a világon.
Budapest sikere elsősorban a nagyon dinamikus zsidó lakosságával magyarázható. Vitathatatlan, hogy az első világháború előtt Budapest volt a legközelebb a fejlett, modern Nyugathoz, sőt annak szerves részét alkotta.
Akkor a budapesti irodalom, zene, festészet, tudomány a világ élvonalába tartozott. Mi azóta is csak azon sírunk, hogy mekkora területet veszített el a háború után Magyarország. Az azonban fel sem merül, hogy a háború előtti Budapesthez képest, mint vesztett a színvonalából a fővárosunk.
Azt a tényt, hogy az első világháború előtt volt az országunk legközelebb az államalapításkor kitűzött célhoz, a nyugat-európaisághoz. Azt azonban, hogy európai polgári társadalom felé gyorsan közeledtünk, nem a magyar társadalom elitjének, az arisztokráciának, és az úri középosztálynak, köszönhettük, hanem elsősorban a magyar asszimilálódni akaró zsidóságnak.
Amíg ezt nem fogadjuk el, nem érthetjük meg mindazt, ami az óta történt.
Az ugyan tény, hogy a magyar társadalom legértékesebbjei közt nem zsidók is voltak, de azok sem lehettek volna örök nemzeti büszkeségeink, ha nem fedezi fel, ha nem támogatja őket a zsidó polgárság.
Ady Endre számomra a századforduló legnagyobb magyarja. Belőle sem lehetett volna ekkora óriás, ha nem fedezi fel a zsidó polgárság. Zsidóknak íródott újságnál dolgozott, majd főleg szidó által olvasott újság vette meg, és közölte írásait. A magyar úri középosztály szinte semmit sem értett meg belőle.
Bartók Béla sem érhetett volna a csúcsra, ha koncertjei hallgatóinak, kottáinak vásárlóinak nagy többsége nem zsidó.
A magyar operaház színvonala is ekkor volt a csúcson. , vezetői,
A magyar festészet legnagyobbjai számára a megértő közönséget és a vásárlókat a magyar zsidóság adta.
A tudományok legnagyobb magyar alakjainak a többsége zsidó volt.
A magyar zsidóság hatalmának alapja azonban a magyar ipar volt. A bankok, a tőzsde, a bányászat, az ipar szinte minden ágazatában ők voltak többségben.




2013. november 25., hétfő

A gyengélkedő Feltörekvők

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-11-15

A gyengélkedő Feltörekvők

Jó húsz éve találták ki a bankárok a Feltörekvő Országok fogalmát. Jó ideig csak négy országot, Brazíliát, Indiát, Oroszországot és Kínát tekintették ilyeneknek, és angol nevük kezdőbetűi alapján BRICs néven futottak.
Már néhányszor kifejtettem, hogy a négy mindegyike ugyan törekvő, de a feltörekvés sikere csak Kínától várható. A másik három számára teljesíthetetlen a felzárkózás.
Az élvonalhoz közelítésére csak olyan ország számíthat, amelyikben a lakosságot a puritanizmus jellemzi, és nem nő a lakossága. Ennek a kettős elvárásnak csak Kína felel meg. Mind a négy nagyon messze van attól, hogy a lakossága viselkedését a puritán magatartás jellemezné, és csak Oroszország, ahol nem nő elviselhetetlen sebességgel a lakosság száma.
Az utóbbi években a Feltörekvők közé sorolták Indonéziát, Törökországot és Dél-Afrikát is. Most a The Economist csak arról ír, hogy a csoport gyengéiről, Indiáról, Brazíliáról és az említett három eredeti tagról, kiderül, hogy valóban gyengék. Gyengék, mert a két alapfeltétel egyikének sem felelnek meg. Nem alkalmas a lakosságuk viselkedési kultúrája, és elviselhetetlen gyorsan nő a lakosságuk.
India köztük egyedül, a lakosság száma alapján óriás, de eleve túlnépesedett, lényegesen jobban élhetne, ha csak fele ennyi lakosa volna, és az sem növekedne. Akkor sem maradhatna egyetlen ország, hiszen mind földrajzi, mind etnikai, mind nyelvben, mind kultúrában több tucatnyi országgá fog szétesni. Elég arra gondolni, hogy minden tekintetben széttagoltabb, mint Európa a maga negyven országával.
Oroszország, ahogyan egyetlen pravoszláv keresztény társadalom alkalmatlan a felzárkózásra. A társainál azért áll valamivel jobban, mert óriási importbevételhez jut a hatalmas olaj és földgáz exportjából. Ez azonban nem lesz tartós, hiszen az Egyesült Államok lényegesen olcsóbban ellátja Nyugat-Európát pala-gázzal, és Afrikából is olcsóbb nyersolajhoz lehet majd jutni. Az EU nem lesz tartósan olyan ostoba, hogy ilyen drágán vásárolja meg az energiaellátását. Oroszországnak ugyan van potenciálisan elegendő nyersolaja, földgáza, sőt palagáz vagyona is, de azok olcsó kitermelése nem lesz megoldható.
Ami pedig a három új tagot jelenti.
Indonézia túlnépesedett és a lakossága alkalmatlan a versenyképességre. A munkaereje ugyan nagyon olcsó, de nem versenyképes a konfuciánus országok fegyelmezett, tanult munkaerejével. Olcsó, de nem jó minőségű munkaerővel tele lesz a világ, de a keresletük csökkeni fog. Minél fejlettebb lesz a technika, a gyenge minőségű munkaerőt felváltják a robotok.
Törökország ugyan a többi arab országnál jobb, de nem elég jó, és képtelen lesz munkával ellátni a gyorsan szaporodó gazdaságát.
A Dél-afrikai Köztársaság jövője reménytelen. A bányajáradékát le fogja húzni a számos dél-afrikai versenytársa, és a belátható jövőben nem lesz olyan nyersanyagiránti keresletrobbanás, amilyent Kína az elmúlt évtizedekben okozott. Mindehhez járul az őslakosságának fergeteges szaporodása, és a munkaerőpiacra való alkalmatlansága.
Összegzés.

Nincs a láthatáron olyan ország, amelyik fejődésre képes. Egyelőre, Kínának nincs a láthatáron sem méretében, sem minőségében követője. Nem várható jelentős felzárkózó.