2011. július 29., péntek

A hitelminősítőknek van igazuk

Kopátsy Sándor EG 2011-07-28

A HITELMINŐSÍTŐKNEK VAN IGAZUK

Munkás életem nagyobb részt olyan rendszerben töltöttem el, amiben még a gazdaságban is az államnak volt igaza, a piaccal szemben. Ezért zsigereiben piacpárti lettem.

Ez jutott az eszembe, amikor az EU bürokratái azon háborognak, hogy az amerikai hitelminősítők leminősítik azokat az országokat, melyeket ők felelőtlenül felvettek az euró övezetbe, és évek során megengedték, hogy szélhámoskodjanak.

Az államadósság felhalmozódását tűrték, amíg a pénzpiac nem jelezte a botrányt.

Ha valamiért hibáztatni lehet a hitelminősítőket, akkor az, hogy lassan leplezték le az állami hitelek fedezethiányát. De az idő, eddig még őket igazolta, hiszen joggal számíthattak arra, hogy az euró erős tagjaik fognak futni a valutájuk megmentése érdekében, és fizetni fognak. Ha erre nem számíthattak volna joggal, akkor már régen megtörtént volna a kemény leértékelés. A hitelminősítők, és a pénzpiac joggal számíthatott arra, hogy az adósság két fő finanszírozója, Németország és Franciaország, ők pedig fizetni fognak. Ők nem Görögországot minősítették, hanem azt, mint az euró zóna egyik tagját, aki mögött ott állnak a fizetőképesek. Ha megnézem a hitelminősítések országok közti megoszlását, engem igazolnak, aki eleve azt mondtam, hogy a takarékos puritánoknak és a bohém mediterránoknak nem lehet büntetlenül közös pénzük. A puritán népeknek ma is jó a minősítésük, a mediterránoknak meg még rosszabb volna, ha nem állna mögöttük az ötször nagyobb súlyú puritán többség.

Ha valaki nem tudja, hogy miért vásároltak annyi görög, olasz, spanyol és portugál állampapírt a német és francia bankok, elárulom, azért mert bíztak a saját államuk fedezetében. Igazuk volt, mert e két állam a kezét, lábát töri annak érdekében, hogy a saját bankjai ne járjanak rosszul. Kiderült, hogy nem ők jártak rosszul, mert a saját államuk az adófizetők pénzéből meneti a költekezőket.

A két állam kormánya még addig sem jutott el, hogy kiszámolja, hogy mennyit keresek a bankjaik azon, hogy a magas kamatot ígérő görög állampapírokat, és nem az alacsony kamatú németet vásárolták.

A brüsszeli bürokraták hallgattak a két erős tagállam terjeszkedési mániájára, és felvették azokat is a közös pénzrendszerbe, akik nem oda valók. Most azon háborognak, hogy a hitelminősítők megmondják az igazat, és azon háborognak, hogyan merészeli három amerikai hitelminősítő megmondani, hogy az euró zóna kialakítói ostobák voltak.

Egyszerűen, hogy jön ahhoz egy vállalat, hogy közölje, az árintett államok ostobák voltak.

A fogamzásgátlás az elmúlt ötezer év legnagyobb áldása

Kopátsy Sándor EE 2011-07-28

A FOGAMZÁSGÁTLÁS AZ ELMÚLT ÖTEZER ÉV LEGNAGYOBB ÁLDÁSA

Tisztáan vagyok azzal, hogy már a cím is megbotránkoztat. Szerencsére, hosszú távon a tudomány akkor is győz, ha nemcsak a közvélemény, hanem a tudomány is botránkozik.

Közel tíz éve, megdöbbentett a felismerés, hogy fajunk, amióta szükségleteit döntően termelőmunkával igyekszik kielégíteni, minél jobbak az életkörülményei, annál jobban szaporodik. A munkájának a hatékonysága, mindenek előtt az életterének eltartó képessége azonban nem enged meg néhány ezreléknél gyorsabb szaporodást. A termelő ember olyan csúcsragadozó lett, amelyiknek nincs olyan erős ellensége, ami a létszámát stabilizálná, ami nem engedné meg, hogy néhány ezreléknél gyorsabban szaporodjon. Ezért az embernek magának kellett kézbe venni a népességének a szabályozását.

A termelő ember spontán gyorsabban szaporodik nemcsak annál, ahogyan nem veszélyezteteti a jövőjét, de még annál is, ahogyan az egyéneik szeretnék.

Mint társadalomtudós, a talán legfontosabb világtörténelmi eseménynek, sőt áldásnak tartom, hogy a tudomány megoldotta az emberek egyik elemi jogának gyakorolását azzal, hogy lehetővé tette az alapvető nemi ösztön szabadon élését a fogamzás veszélye nélkül.

Sajnos a társadalomtudósok nem értékelik megfelelően, hogy a tudomány megoldotta az ember egyik legfontosabb szabadságjogát, legszebb örömét, a faja számára kedvezőtlen következmények veszélye nélkül.

Fajunk elmúlt ötezer évében a legtöbb társadalmi sérelem abból fakadt, hogy a társadalom által elviselhetőnél sokkal többen születtek. Az állandóan veszélyeztető túlnépesedés ellen magának a társadalomnak kell védekezni. Fékezni kellett a túlnépesedést. Ennek érdekében hozta létre az osztálytársadalmakat, amelyek elsődleges feladata a halálozás közvetlen és közvetett okainak létrehozása.

Az osztálytársadalomba való szereződés eredmény, hogy minden osztálytársadalom négy módon fékezte a minél kevesebb szülést, és a minél nagyobb halálozást.

Minden osztálytársadalomban jellemző volt négy, a túlnépesedés elleni eszköz.

1. A lakosság nagy többségének, mintegy kilenctizedének a nyomorát közvetett és közvetlen jövedelem elvonással fokozta. A társadalomtudományok máig nem vetik fel a kérdést. Mi volt a célja annak, hogy minden osztálytársadalomban csak a szegények adóztak, robotoltak, és miért fordult meg ez az újraelosztási rendszer? Mert a meglévő szegénység fokozása volt az első halálok.

2. A társadalom jövedelmének jelentős részét hadviselésre fordították. Ezzel is fokozták a nyomort, és a háborúk jelentették a második legnagyobb halálokot.

3. A szegény többségtől elvont jövedelem többségét luxusra, kincsképzésre, improduktív célokra fecsérelték el. Minden osztálytársadalomra ez a pocsékolás volt jellemző. Ez is a tömegek nyomorának fokozását jelentette.

4. Üldözték a jobbító szándékú tudást. Minden osztálytársadalom bűnnek tartotta a tudásvágyat. Talán a legjelentősebb halálok volt a korlátoltság, az ismeretek hiányossága. Ráadásul a butaságra azért is elengedhetetlen szükség volt, mert racionálisan nem lehetett volna elfogadni az elengedhetetlenül szükséges osztálytársadalmat.

Máig nem akadt történész, aki igyekezett felmérni, hogy a halálokok között mekkora hányadot idézett elő maga a társadalom a fenti négy okkal. Kiderült volna, hogy a legnagyobb emberirtó maga az osztálytársadalom volt.

Miért volt ötezer éven keresztül minden társadalom a fő emberirtó?

Azért, mert az ember szaporább volt, mint amekkora szaporodást a fajunk érdeke megengedett. Fajunk túlnépesedve degenerálódott volna, ha nem vállalja magára az emberirtást.

Mi volt a túlszaporodás oka?

Többen születtek a megengedhetőnél. Azt a tényt még az a kevés társadalomtudós is, akinek problémát okozott a népesség gyors szaporodása, hogy a megengedhetőnél többen születnek, ezt a fajunk természetes tulajdonságának fogata el. Tudomásul vette, hogy fajunk több gyermeket vállal, mint amennyit eltarthat.

Ebben ugyan már nagy igazság volt, de mégis fel kellett volna vetni a kérdést.

Valóban annyi ember született, amennyit a szülők akartak?

Sajnos, minden bizonnyal sokkal több. Azt, hogy mekkora volt az a többlet, ami az ember szexuális ösztönéből spontán, a szülők utódvállalási szándékától függetlenül fakadt, nem lehet megállapítani, de súlyos hiba figyelmen kívül hagyni.

A múlt demográfiai tényeit csak azzal lehet megérteni, hogy az emberek egészséges és normális szexuális ösztöne, és nem a szülők gyermekvállalási igénye döntötte el, hogy mennyi gyermek születik. Ebből az fakad, hogy nem lehet a szülők szexuális igényéből fakadó megtermékenyülésekkel azonosnak tekinteni az általuk is kívánt gyermekszülések számát. Ugyanis, mind a nők, mind a férfiak sokkal nagyobb számú szexuális élvezetre törekszenek, mint amennyi gyermeket szeretnének.

Ebből fakadóan, ha nincs megoldva a kényelmes, biztonságos és olcsó fogamzásgátlás, lényegesen több megtermékenyülés és szülés, mint amennyi gyereket a szüleik akarnak.

Ezt az állítást tagadni nem lehet, hiszen a nők megerőszakolása még békeidőben is jelentős volt, még a házasságon belül is. Arra ugyanis semmilyen hatalomnak nem volt eszköze, hogy a szexuális életet is szabályozza.

Ráadásul, a társdalom minden szintjén az volt az érdek, hogy minél többen legyenek.

- Az a család volt erősebb, amelyikben többen voltak. Ez nem azt jelenti, hogy a nagyobb család jobban élt, csak azt, hogy erősebbnek érezte magát a közösségen belül.

- Az a törzs, az a település volt erősebb, amelyik népesebb volt. Ez sem jelentette azt, hogy a nagyobb létszámú törzs, település élt jobban, csak azt, hogy a konkurenseinél erősebb volt.

- A népesebb állam is még népesebb akart lenni. Ez sem jelentette, hogy a nagyobb államban nagyobb volt az általános jólét, sőt a tények ennek az ellenkezőjét bizonyítják. De a népesebb állam erősebb volt, és ezért minden állam népesebb akart lenni.

Mind a család, mind a település, mind az állam vélt érdeke könnyen érvényesült, mert a gyors népszaporulat spontán is jelentkezett, és nem is volt semmi eszköz arra, hogy az egyedek szexuális ösztönéből fakadó gyermekvállalás ne eredményezzen gyors népszaporulatot, mert nem volt olyan eszköz, amivel biztosítani lehetet az ösztönös szexuális életből fakadó megtermékenyülést.

Ennek ellenére nem vitatható, hogy minden osztálytársadalomban jelentős számú volt az olyan szülés, ami nem a szülők közös gyermekvállalási akaratából jött létre.

Ha egyszer eljut a társadalomtudomány addig, hogy felméri milyen egyéni sérelmek, tragédiákat élt meg az osztálytársadalmakban az egyén, rá fogunk döbbenni arra, hogy ezek között nagy súllyal szerepelt a nem kart fogamzás. A legnagyobb egyéni tragédiák között szerepeltek a házasságon kívüli szülések, terhességek.

Jellemző módon, a kereszténység tudomást sem vett a házasságon kívüli szülésekről. Azok eredményét nem tekintette az egyház potenciális tagjának, azokat nem keresztelte meg, nem fogadta be, még a temetőkbe sem engedte be. Ezért könnyű elképzelni, hogy mit jelentett egy nőnek a nem szándékos gyermekvállalás. Ezért aztán mindent, még a halált is inkább választották, mint az anyaságot.

Azt ugyan utólag nem lehet számszerűsíteni, hogy a tényleges születéseken belül mennyi volt az olyan, amit nem vállaltak volna, ha létezik a fogamzásmenetes szexuális élet lehetősége, ha van olcsó, elérhető és biztos fogamzáselleni megoldás. Ezt csak abból sejthetjük, hogy milyen sok kegyetlen, életveszélyes módszert alkalmaztak a teresség megszakítása érdekében. Erről ugyan hallgat a történelem, de a tények még jelenleg is jelen vannak, pedig a védekezés módszerei már adva vannak. Ezt jól mutatja, hogy mennyi a terhesség megszakítás még a fejlett világban is, pedig ott már az is elérhető, hogy a megszakítás egyetlen, a patikában kapható, nem nagyon drága pirulával is megoldható.

(Ennek a sok gondtól megszabadító szernek a patikai forgalmazását éppen most tiltotta meg a magyar állam. A butaság és a bigott gonoszság tehát nem könnyen pusztítható ki.)

Abból, hogy az osztálytársadalmak minden embertelensége a túlnépesedésből fakad, következik, hogy az tesz ezek ellen a legtöbbet, aki a fogamzásgátlást megoldja. Ez sem jelent biztosítékot a népesség növekedésének megállítására, de az nem vitatható, hogy mindennél jobban csökkenti.

Az, hogy a gyermekvállalás csökkentése milyen mértében hat a társadalom teljesítményére, jól mutatja a jelenben Kína. Ez az ország az egy laksora jutó jövedelemben, a várható életkorban, az iskolázottságban valósággal állva hagyja azt az Indiát, amelyik képtelen megállítani a népesség gyors növekedését. Ez a példa azt is mutatja, hogy nem elég, ha a megtermékenyülés elleni védekezés eszközei adva vannak, ha a lakosság nagy többsége még nagyon szegény, és alacsonyan iskolázott. Ilyen esetben az állami erőszak alkalmazása elengedhetetlen.

Sikertörténet kényszerpályán-pillanatfelvétel Kínáról

Kopátsy Sándor PK 2011-07-23

Sikertörténet kényszerpályán – PILLANATFELVÉTEL KÍNÁRÓL

Ezzel a címmel ír Salát Gergely színvonalas cikket Kínáról az Egyenlítő utóbbi számában. Minden Kínáról szóló írást érdeklődéssel olvasok, mert ami ott történik nemcsak a jelenkor, hanem a történelem legnagyobb csodája. Ennyi ember, és ilyen gyorsan még nem gazdagodott.

Az ipari forradalom nem a méretével, és nem a sebességével volt nagy, hanem azzal, hogy irányt, példát mutatott. Alig kétszáz év alatt az egy lakosra jutó jövedelmet négyszeresére emelte Európa nyugati felén, és a négy volt angol gyarmaton, és kiforgatta sarkából az egész emberiséget. Végül a puritán nyugati népek számára megszülte a tudományos és technikai forradalmat, és leállította a gyors népesség növekedését.

A 20. század második felére a közel 6 milliárdos emberiségnek közel egy hatoda a szegény népek jövedelmének mintegy tízszeresén élhetett. Ehhez hasonlítható eredmény fajunk történelmében elő sem fordulhatott.

A 20. század második felében, a tudománynak és a népesség növekedés leállásának köszönhetően, a puritán Nyugaton, és a távol-keleti kisebb államokban az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság, azaz a szellemi vagyon, és a várható életkor sokkal gyorsabban növekedett, mint az ipari forradalom legsikeresebb évtizedében.

Az elmúlt harminc évben azonban Kína is felébredt, és minden korábbi eredményt megszégyenítő tempóban fejlődik. Az egy laksora jutó jövedelem növekedése megközelíti az évi 10 százalékot.

Ez két szempontból ígérkezik világtörténelmi fordulatnak.

I. Kína és Vietnám felzárkózásával, a század közepére az emberiség kétötöde lesz gazdag, iskolázott és hosszú életű.

II. Ötszáz év után a Távol-Kelet visszaszerzi a Nyugattól az elvesztett fölényét.

Nem is az a kifogásom, hogy Salát Gergely nem jósol ilyen jövőt Kínának, hanem mert az elemzése még mindig azt jelzi, hogy ő sem ismerte fel, hogy a jelenkori versenyben az győz, akinek jobb az emberanyaga.

Már elmúlt száz éve, amikor Max Weber felismerte és leírta, hogy a versenyben az nyer, akinek a lakosságát a protestáns etika jellemzi. Részen azért nem érették meg, mert a közgazdászok nem akarták tudomásul venni, hogy a gazdasági teljesítményt már nem a klasszikus értelemben vett mutatók alapján lehet előre látni, hanem az emberek viselkedése, minősége alapján dől az eredmény.

Hiába magyarázta meg, hogy mit ért protestáns etika alatt, a megérteni nem akarók protestáns alatt vallást értettek. Abban Weber is hibás volt, hogy a puritán viselkedést a reformációval magyarázata. Vagyis ezt lehetett érteni, hogy a puritán életvitelre a protestáns vallások tanították meg Európa észak-nyugati harmadában az embereket. Nem vette tudomásul, hogy a térségnépeinek viselkedését előbb jellemezte a puritanizmus, és ezért alakították a saját életvitelüknek megfelelő keresztény egyházaikat. Vagyis előbb jellemezte az emberek viselkedését a puritanizmus, aztán lett a kereszténységük is puritán.

Arra száz éve még Weber sem gondolhatott, hogy Kelet-Ázsiában a népek viselkedése, életvitele talán még a skandinávokénál is puritánabb. De nemcsak most, hanem már két és félezer éve. Ha erre gondol, azt kellett volna írni, hogy Kelet-Ázsiát évezredek óta puritán népek lakták, és ezért járt egészen az ipari forradalomig a társadalmi fejlődés élén. Aztán a puritán Nyugat vette át az élcsapat szerepét vagy háromszáz évre, de a tudományos és technikai forradalom újra élre hozza őket.

Aki Kína jövőjét vizsgálja, annak azt kell megnéznie, hol élnek puritánabb a népek.

A Nyugaton közel egymilliárd emberről lehet elmondani, hogy puritán. A Távol-Keleten azonban kétmilliárd él. Ráadásul nemcsak kétszer annyian vannak, hanem puritánabbak is.

MIVEL MÉRHEETJÜK A PURITANIZMUST?

Mivel a puritanizmus életvitel, nagyon sok vonása van. A közgazdászoknak elsősorban a gazdaságban fontos tulajdonságokat kell kiemelni. Ezekből sorolok fel néhányat.

1. Munkaszeretet, szorgalom a munkában és a tanulásban. Ez néhány, a közgazdászok által is használt mutatóval mérhető.

- A foglalkoztatási ráta. Ez a mutató a távol-keleti társadalmakban 80 százalék, a nyugati puritánoknál 70 százalék, a mediterrán népeknél 60 százalék körül mozog.

- Az egy munkavállaló által évente ledolgozott órák száma. Ez a Távol-Keleten 2000 felett van, a nyugati puritánoknál 1800, a mediterránoknál 1600 körül mozog.

- Az oktatásban való részvétel, szorgalom tekintetében is egyértelmű a távol-keleti népek fölénye. De mi, európaiak tegyük hozzá, hogy a Nyugaton felül ebben a legnagyobb a puritánok fölénye a mediterránokkal szemben.

2. Munkafegyelem. Ebben van a legnagyobb különbség a fejlett társadalmak között. A Távol-Keleten nagy a munkafegyelem, a Nyugaton gyenge, és egyre romlik, pedig még így is jobb, mint világszerte.

3. Takarékosság. Ennek mutatója a megtakarítási ráta. Ez a Távol-Keleten 20 százalék felett van. A Nyugaton legfeljebb egy számjegyű.

Talán ennyi is elég, hogy a távol-keleti társadalmak várható teljesítményét a nyugatiak fölé helyezzük.

Sajnos, a tárgyalt írásban minderről szó sem esik.

Mire vezet a nőhiány?

Kopátsy Sándor PS 2011-07-24

MIRE VEZET A NŐHIÁNY

A kelet-ázsiai országokban az abortusszal élve, részben a túlnépesedettség, részben a gyermekvállalás állami szabályozása következében jellemzővé vált a fiúgyermekek szülésére való nagyobb törekvés. Mivel a tudomány lehetővé teszi a magzat nemének korai felismerését, a nőnemű magzat elhajtását, a fiúra várást.

Kínában 2005 körül 17, Vietnámban öt évvel később 12 százalékkal több 4 évnél fiatalabb fiú élt, mint leány. A demográfusok szerint ezek a számok lassan feleződnek, 5 százalékos többletnél, ami a természetes születési arány, várhatóan megállnak.

Kezdem azzal, hogy a gyermekvállalás minden formáját, a nemük megválasztását is, a szülők elidegeníthetetlen jognak tartom. Az állam joga ezt anyagi eszközökkel befolyásolni. Tehát még azzal sem értek egyet, ami Kínában és néhány másik távol-keleti országban, hogy törvény tiltja a magzat nemétől függő abortuszt. Annál jobban támogatnám az állami befolyásolást. Van például olyan kínai tartomány, ahol az egyetlen leányt felnevelő szülők jelentős nyugdíj kiegészítést kapnak, másutt ingyenes egyetemi képzést ígérnek.

A demográfusok csak munkaerő piaci hatást vizsgálnak, azt nem, hogy mint mindenben, a nemek esetében is igaz, hogy az értéküket a keresletük és a kínálatuk aránya alakítja ki. Ahol kevés a nő, értékesebbek lesznek.

Azt a teljes foglalkoztatás mellett tanultam meg, hogy a munkás csak akkor lehet a munkaadójával szemben jó pozícióban, ha az állam munkaerőhiányt teremt. Amiből nincs elég kereslet, annak nincs a piacon becsülete. Mivel Kelet-Ázsiában a nőknek soha nem volt még akkora becsületük sem, mint Európában, örülnék, ha a nőhiány megbecsülést szerezne nekik.

Azt még senkinél nem találtam szempontnak, hogy a nők tovább élnek. A várható életkor utolsó tíz évében sokkal több a nő, mint a férfi. Ezért az öregkori házasságnál a nők vannak hátrányban.

Jellemző, hogy a kínai példát gyakran emlegetik, de hallgatnak arról, hogy számos országban sokkal rosszabb a helyzet. Az igazi embertelenség az, ha a családban nemektől függően nagy a megkülönbözetés, ha a lányokat nem becsülik meg úgy, mint a fiukat.

Gyermekkorom óta tudom, pedig nem éltem meg közvetlenül, hogy a legtöbb társadalmi igazságtalanság nem a munkahelyen, hanem a családban van. Ezzel mégis alig foglalkozunk.

Egy rossz főnököt könnyebb elviselni, mint egy rossz házastársat.

A Politikatörténeti Alapítvány konferenciája

Kopátsy Sándor PP 2011-07-23

A POLITIKATÖRTÉNETI ALAPÍTVÁNY KOFERENCIÁJA

Mindig örömmel várom az EGYENLÍTŐ következő számát. Örülök, hogy sikerült túlélnie Gyurcsány áttelepülését a Táncsics Alapítványhoz.

A legutóbbi 7-9 számára azért voltam kíváncsi, mert az Alapítvány konferenciája után jelent meg. De éppen az erről készített beszámoló szomorított el. Nem a hozzászólások színvonalával volt bajom, hanem az egész hangvételével.

A magukat többé-kevésbé marxistáknak tartók csak a felépítményt elemezték, a magyar társadalmi valóságról szót sem ejtettek. A hozzászólásokat olvasva azt hihetnénk, hogy az elmúlt húsz évet csak a politizálás hibái jellemezték. A politikai klérus rosszul politizált.

Szó sem esett arról, hogy mindenek az alapvető oka a mesterségesen teremtett munkanélküliség volt. A rendszerváltás előtti magyar társadalmat a túlfoglalkoztatás, a munkaerő mesterségesen létrehozott hiánya jellemezte. A rendszerváltás utáni húsz évet pedig a mesterségesen létrehozott, az EU 27 tagországa között legmagasabb, és legreménytelenebb, tartós munkanélküliség jellemzi. Az egyik végletből átestünk a másikba. A rosszból a rosszabba.

A kívánatosnál magasabb foglalkoztatás hibáját átélhettük, és észlelhettük. Az előnyét is átéltük, de nem észleltük.

Hátránya volt a motiváció hiánya, a munkaerő jobbik kétharmada nem volt eléggé motiválva, nem teljesített úgy, ahogyan képes lett volna. A minőségi alsó harmada pedig vándormadárként is könnyen boldogult. Magam is azok közé tartoztam, akik csak a hibákat látták.

Előnye, hogy nem volt tartós munkanélküliség. Ennek a kárát akkor nem láttuk, mert nem is volt.

Számomra a rendszerváltás nagy tanulsága, hogy kétféle munkanélküliség van, aminek az előjele sem azonos.

A fél évnél rövidebb munkanélküliség társadalmi érdeket szolgál, a tartós pedig társadalmi érdeket sért. Az egyik pozitív, a másik negatív. Tehát elemi szabály, hogy nem volna szabad összeadni a kettőt. A közgazdaságtudomány azonban nem zavartatja magát, összeadja. Ennyit illene megtanulni.

A rövid munkanélküliség jó a gazdaságnak és hasznos az érintettek is. A gazdaságnak szüksége van arra, hogy minid lehessen találni a piacon munkaerőt. A munkaerőnek jó lecke, ha ki van téve a munkanélküliség veszélyének.

Sokkal rejtettebb bűne az alacsony foglalkoztatásnak, hogy az még a foglalkoztatottak érdekét is sérti. Sajnos, erre Marx sem jött rá. A munkaerő kizsákmányolásának oka nem a tulajdonviszony, hanem a munkaerő túlkínálata. Nehezen érthető, hogy ezt figyelmen kívül hagyták, hiszen abban egetlen elméleti közgazdász nem kételkedett, hogy az érténél magasabb árat a túlzott kereslet, alacsonyabbat a túlkínálat eredményez. Csak ezt a mindenki által elfogadott törvényt kellett volna a munkaerő-árura is alkalmazni. A munkaerő ára akkor kerül az értéke alá, vagyis csak akkor lehet kizsákmányolás, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete.

Mivel a bolsevik ideológia dogmaként kezelte a teljes foglalkoztatást, felszámolta a kizsákmányolás okát. De azt az erőletett gazdasági növekedés érdekében fenn kellett tartani. Ezért vált elkerülhetetlenné az állami bérszabályozás. A munkaerő kizsákmányolása azért maradt fenn, mert a politikai diktatúra elég erős volt ahhoz, hogy szabályozza a béreket.

Az átlagbér szabályozásnak is csak a negatívumát láttuk. Köztudott volt, hogy csak akkor lehetett felvenni egy jó diplomást, ha ugyanakkor felvettek két nagyon gyenge munkást is, aki hajlandó volt a minimálbérért elszegődni.

De mg ez is a kisebbik rossz volt, hiszen a rendszerváltás óta megtanultuk, hogy a munkahelyen dolgozgatás is kisebb társadalmi kár, mint a tartós munkanélküliség.

A rendszerváltás után a liberálisok szövetséget, paktumot kötöttek az Antall József vezette MDF-el a kétmillió munkahely felszámolására. Ez a példátlan leépítés elég volt arra, hogy a következő választáson csúfos vereséget szenvedjen a kormány, és váratlanul fölényesen nyerjen Horn Gyulával az MSZP. A baloldal tragédiája itt került sínre. Horn Gyula az Antallal paktáló SZDSZ-el nemcsak felesleges koalíciót kötött, de lelkes kiszolgálója is lett. A gazdaságot az SZDSZ-nél is liberálisabb Bokrosra, Békesire, Suchmannra, és társaira bízta. Nem elég, hogy ezen nem tettek semmit az óriási munkátlanság csökkentése érdekében, hanem még tovább liberalizáltak. Ők vezették be a kötelező magán nyugdíjpénztárakat is, és eladtak mindent, amit láttak.

Az MSZP-n belül olyan erősek maradtak a liberálisok, hogy a bábként miniszterelnöknek állított Medgyessyt azonnal félreállították, ahogyan a liberálisoknak nem engedelmeskedett. Gyurcsány aztán befejezte a baloldal felszámolását.

Röviden a baloldal azért bukott meg, mert szélsőséges liberális politikára szövetkezett. Ebből az eleve liberális ellenes magyar társadalomnak a fele is elég lett volna, hogy ott hagyja a szoclib koalíciót.

Az, hogy milyen külső és belső politikai erők vitték a szocialistákat a liberálisokkal való szolgai szövetségbe, majd egyszer kideríti a politikai történelem.

Amíg a baloldal nem ismeri fel mi a magyar társadalomban a feladata, kár konferenciázni.

A politika ne tiltsa be a tudományt

Kopátsy Sándor PP 2011-07-26

A POLITIKA NE TILTSA BE A TUDOMÁNYT

Nagy ára lesz egyszer annak, ha a Fidesz komolyan veszi az erőtlen szövetségesét, a KDNP-t.

Most éppen két illusztrációja van a korlátoltságnak.

A fogamzás feletti döntés az érintett két személy elemi állampolgári joga.

Megörültem, hogy az illetékesek ráébredtek arra, hogy közel ötven éve van már megoldás arra is, ha egy nő megijed, hogy megtermékenyül, és vásárol a patikába egy olyan pirulát, ami a szex után három nappal is biztosítást jelent a fogamzás ellen. Az Egyesült Államokban negyven éve ez az óvszer szabadon kapható a patikákban. Ezért úgy gondolták, bizonyos korlátok között ezt nálunk is megengedik. Az engedélyt azonban két nap után visszavonták annak ellenére, hogy 27 európai országban ez már engedélyezett.

Kétségbeestem, hogy a hatalomban befolyásosak jelentős hányada, ebben a tekintetben is, a középkorban képzeli magát.

Ez a döntés különösen súlyosan érintett, annak ellenére, hogy kilencven évesen, engem nem érint, csak szégyellem magam, hogy olyan korban élek, amikor a középkori korlátoltságnak ilyen befolyása van.

Az állításom külön kifejtem egy másik írásomban.

A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Miniszter drákói intézkedésekkel akarja megvédeni a magyar mezőgazdaságot a génmódosított növényektől. Ha egy miniszternek illene, ha nem is ismertekkel, legalább alapfogalmakkal rendelkezni attól, hogy az elmúlt ötven év legnagyobb tudományos forradalma, érinti a mezőgazdaságot is. Nagy baj, ha a biológia forradalma által leginkább érintett két tárca egyikét olyanra bízzák, akinek fogalma sincs arról, mint köszönhet, és főleg mit várhat a biológiai forradalomtól a rábízott ágazat.

Szerencsére az egészségügyiért felelős nem ilyen.

Egy agrárminiszternek illene tudni, hogy a negyven éven belül mintegy kétmilliárddal több embert csak akkor lehet a kor viszonyinak megfelelő szinten élelmezni, ha a növénytermelésben a mainál mintegy ötven százalékkal nagyobbak lesznek a hozamok. Aki ezt az ősi magyar biológiai kinccsel képzeli el, nemcsak miniszternek alkalmatlan, hanem hazafinak is közveszélyes.

De szerencsére, a természetet a miniszterek sem tudják megakadályozni abban, hogy elterjedjenek a génmódosított fajok. A szél, a rovarok, a madarak, sőt az emberek is gondoskodnak arról, hogy a porzók terjedjenek, a fajok keveredjenek.

Fékezzük meg a túlszámlázást

Kopátsy Sándor PG 2011-07-28

FÉKEZZÜK MEG A TÚLSZÁMLÁZÁST

Az egyik nap azért bosszankodtam, hogy nálunk még a nem csak a szegények, de a jó módúak is lopnak.

Nagyon jól kereső, diplomás nő büszkén mondja, hogy neki rokkant kártyája van, amivel könnyen parkolhat. Utána olvashatom az újságban, hogy ez nem egyedi jelenség.

Tegnap azt látom a televízióban, hogy járványosan tejed a villanyórák lassítása. A rajtakapottak a tévé kamerája előtt is tagadják, hogy nekik ehhez valami közük volna.

Tízmilliárdokra megy az ilyen tolvajlások volumene, akkor is, ha külön részlegeket működtetnek a szolgáltatók.

Nagyon kemény büntetést érdemelnének.

De ma találkoztam az érem másik oldalával is. Akinek panaszkodom, kioktat, hogy például a gázművek is, lopja a gázt. Nem úgy, hogy elviszi, hanem úgy, hogy leszámlázza, aztán, ha rájönnek, visszatéríti.

Arra biztat, ha nem hiszem, nézzek utána. Megmondja a címet, és biztat, hogy nézze be az udvarba. Elmegyek, és valóban sorba állnak a panaszosok. Valaki közli, hogy ő már előző nap is itt áll, de nem került rá a sor, hát jöhet újra.

Én a helyi szoláltató vezetőjét azonnal leváltanám, mert, ha nem tudja, hogy itt rendszeresen sorba állnak a panaszosok, akkor azért, ha tudja, és nem látja, hogy az élet leplezte a csalásukat, ha nem látta, akkor pedig azért.

Előre hallom, hogy azzal védekezne, hogy tőle is lopnak. Igaza van, de ez nem mentség.

Mi a teendő?

Olyan fogyasztóvédelmi jogi rendezés, hogy a túlszámlázó is tolvaj, akinek egyrészt meg kell téríteni nemcsak a jogtalan számlázást, hanem a fogyasztót ért kárt is. Például büntető kamatot, és az utánjárás idejére ezer forintos órabért.

2011. július 25., hétfő

Nem tanultak a görög leckéből

Kopátsy Sándor PG 2011-07-24

NEM TANULTAK A GÖRÖG LECKÉBŐL

Az EU vezetői, gyakorlatilag Franciaország és Németország folytatja a Mediterrán Térség erőszakolt támogatását. Ezzel vizet hordanak a feneketlen kútba.

1965-ben fél évet tölthettem Olaszországban, és a legfontosabb tanulságom az volt, hogy Olaszország mindkét fele gazdagabb, egészségesebb lenne, ha két országként élhette volna át az egyesülését követő százötven évet, ha a kulturális határnak megfelelő lett volna az országot szétválasztó vonal.

Annak ellenére, hogy elképesztően sok pénzt áldozott arra az olasz állam, hogy az ország déli fele felzárkózzon, egyre jobban lemarad. A déli rész lemarad, mert nem kényszerül erőfeszítésre, mert kényeztetik, mert a támogatással deformálják. Az északi rész pedig azért nem lehet versenyképes a fejlett Nyugattal, mert óriási támogatási terhet cipel a hátán.

Akkori kalkulációm szerint már tíz Marshall-tervnél nagyobb támogatás jutott egy dél-olaszra. Ez az óta megsokszorozódott. Tehát az isten pénze sem elég, sőt az alamizsna nem ösztönöz, hanem leszerel.

Történészként beláttam, hogy a nyelvi alapon történő országegyesítések önpusztító ostobaságok. A nagyobb ország csak az imperializmus korában volt előny. Gazdasági és kulturális tekintetben soha nem volt az. A gyarmatok és befolyási övezetek feletti politikai és katonai uralom már a 20. század eleje óta, több hátránnyal, mint előnnyel jár. Ez Európában így volt az ipari forradalom, illetve az imperializmus előtt, és így van annak elmúlása óta.

Európa első viszonylag gazdag népei már az ókorban is a városállamok voltak. Athénben már ötszáz évvel korábban gazdagabb volt az átlag, mint Rómában, a birodalom fénykorában.

A középkori Európában három térség volt a leggazdagabb, az észak-olasz városállamok, a francia vásárvárosok és az önálló németalföldi városok. Kontinensünk nyugati felében a többé-kevésbé autonóm városokban lényegesen jobban éltek a lakosok, mint vidéken.

Jelenleg Európában a törpe államok a leggazdagabbak. A már néhány millió lakosnál nagyobbak között az első hatban csak egynek van tízmilliónál több lakosa, de az sem számít nagynak. Ezek legutóbbi sorrendje Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia.

A szocialista tábort még inkább a méretek mániája, a mennyiségi növekedés jellemezte. Ez bolondította meg a Szovjetuniót, hogyha nem lehet gazdag a nép, legyen nagy az ország.

Az idejétmúlt imperializmus mániája azonban a részetekben is élt. Nem elég, hogy az ország legyen nagyobb, de az elmaradt térségeit is fel kell emelni. Amikor Olaszországban éltem, éppen a szűz földek meghódítása volt a divatláz. Annyit értettem a mezőgazdasághoz, hogy ott sem a rossz adottságokba kell befektetni, hanem a jóban, mert ott olcsóbb elérni a többletet, mint a semmiből a valamit.

Hazánkban is a szikes talajok önözését erőltettük, nemhogy a homokot öntöztük volna.

Engem, mint magyart, Trianon is ebből a szempontból érdekelt. Diákkoromban felismertem, hogy a Trianon előtti ország szétesése nemcsak történelmi szükségszerűség volt, hiszen minden több etnikumú ország megszűnt, hacsak az etnikumok nem azonos színvonalon élnek. A többnyelvűség nem akadály, de az eltérő életvitel, erkölcs, vallás összeegyeztethetetlen.

Negyven évvel később ugyan nagyon örültem, hogy Európa nyugati felén az eddig egymást elpusztítani akaró imperialisták összefognak, de hamar megijedtem, amikor kiderült, hogy az Európai Unió sem gazdag, hanem nagy akar lenni. Még hangot sem hallottam arról, hogy az EU ereje nem a nagyságától, hanem a homogenitásától függ. Eltérő kultúráknak, fejlettségi szenteknek közös piaca ugyan nemcsak lehetséges, de közös politikája, bankja, pénze csak a közel hasonlóknak. Márpedig az EU minden áron minél nagyobb akar lenni, és a nem belevalókat belevalókká tenni.

Az első aggályom Olaszország felvétele volt. Dél-Olaszország még Olaszországnak is púp a hátán, nem a puritán Nyugat-Európának. Azzal vigasztaltam magam, hogy még hidegháború van, és a józanész még nem számít. Egyelőre a húszmillió dél-olaszt elbírják a szorgalmas, takarékos gazdagok.

A hidegháború viszonyai között, és az Egyesült Államok nyomásra Törökország is majdnem tag lett. Ezt a betelepült törökök tapasztalata alapján mégis sikerült megúszni.

A hidegháború megszűnése azonban újabb lelkesítést hozott. A volt szocialista és a balti országok legyenek tagok. Azt, hogy erre legfeljebb a csehek alkalmasak, nem gondolt senki. A végén már a balkániak is sorra kerültek, és kerülnek.

Nem kisebb hiba volt a Mediterrán Térség országainak felvétele. Olaszországnak a fele volt csak éretlen a felvételre, Spanyolországnak már a háromnegyede, Portugáliánk és Görögországnak azonban az egésze.

Kétségbe azonban csak akkor estem, amikor a közös valutát a mediterrán térségre is kiterjesztették. Meggyőződésem szerint, aki a németeknek és a görögöknek, dél-olaszoknak közös bankot és valutát vezetett be, arra a kevés pénzemet sem bíznám.

Aztán, ahogyan kiderült, hogy ez finoman fogalmazva is, szakmai ostobaság volt, a visszavonulás helyett tovább öntik a százmilliárdokat a feneketlen kútba.

Azt ugyan a döntéshozók sem tuják elképzelni, hogy Görögország, az euró övezet tagjaként, hogyan fog talpra állni, de a percemberkéknek a napok is stratégiai célnak számítanak.

Szerintem még sok százmilliárdot fognak a mediterrán népeknek adni, mire felismerik, hogy feneketlen kútba hordják a vizet.

Pedig ebbe a kútba más csatornán is olyik a fejlettekből a pénz. A dotációk csatornáin.

Az EU egész agrárpolitikája a butaság szimbóluma. Európa nyugati felén a mezőgazdaság kevés ága lehet versenyképes. A gabonától a gyapotig minden óriási támogatást élvez. Az eddig agrártámogatásra fordított összeg csak a Szovjetunió űrversenyéhez hasonlítható. Európa nyugati fele számára azt kellene támogatni, ami ennek eredményeként versenyképes lehet. A mezőgazdaságban az ilyen mennyisége jelentéktelen. Az EU támogatását sokkal inkább a kutatásra, a fejlesztésre kell fordítani, mint a gabona, vagy gyapottermelésre.

Ezen a címen is főleg abba a mediterrán térségbe és Lengyelországba megy a legtöbb, ahol a legkisebb a remény.

Nincsenek számaim, de a jólfizetett EU bürokratáknak van, hogy mennyi pénz áramlott az olyan agrártermékek támogatásába, amiben a versenyképességük reménytelen. Ebből is oda ment a több, ahova a legkevésbé érdemes.

Az EU ostoba politikai és gazdasági stratégiája már sok ezermilliárdba került, még sincs nyoma az észre térésnek.

A válságban nem Görögország van, hanem az EU.

Madarat tolláról, embert barátjáról

Kopátsy Sándor EH 2011-07-21

MADARAT TOLLÁRÓL, EMBERT BARÁTJÁRÓL

A közmondások gyakran még annál is bölcsebbek, amilyennek látszanak. Így jártam most is. Mindenki belátja, hogy mindenkire jellemző, hogy kivel barátkozik. E mondásnak a mélyebb értelmét csak mostanában értettem meg. Az ember annál jobban fejlődik, minél nagyobb a barátok választéka.

Fajunk fejlődését nagyon jól lehet mérni azzal, hogyan alakult a barátok választásának horizontja.

Kezdetben csak a nagycsaládon, majd a törzsön belül lehetett barátot, választani. Nagyon sokáig még a párválasztás lehetősége is nagyon korlátozott volt, pedig annak a szűkössége még nagyobb bajjal járt.

Gyermekkorom falujában még a néhány száz lakosú falun kívül is ritka volt a házasság. A más faluból beházasodottakat évtizedeken keresztül idegennek, „gyütt-mentnek” kezelték. De a falun belül még számos korlát, vagyoni, vallási és etnikai, emelkedett a barátválasztás előtt.

Ezt olyan természetesen kezelték, hogy még utólag sem látják, hogy a barátválasztásnak korlátai voltak.

A városokban is szinte az utcákra, kerületekre osztódott a barátválasztás területe.

A barátválasztás területének kiszélesedése csak a felső képzésben jelentkezett. A kollégiumok, az egyetemek jelentettek először távoli barátságokat.

Az iparosok, kereskedők baráti körét a céhek zártsága korlátozta. Csak az inasok, segédek vándorévei hoztak távoli, ritkán tartós barátságokat. Nagyobb távolságról a barátságok nem is voltak tarthatók.

A múlt század első felében még a nagyvárosok kerületei is zárt közösségek voltak. Jellemző módon a nagy városok labdarúgó csapatai a kerületek lakóiból álltak össze.

A barátválasztás köre azonban alig száz éve szélesedett ki, és alig ötven éve robbant világméretűvé.

Az első forradalmat a közlekedés technikai forradalma hozta. A vasúti és a közúti közlekedés századára növelte a könnyen legyőzhető távolságot. A repülő pedig ezredére. Nemcsak az idő rövidült így le, hanem az utazással járó kényelem is megnőtt.

A legnagyobb minőségi változást azonban a kommunikációs forradalom hozta. A szóban és írásban való érintkezés néhány évtized alatt korlátlanná vált. Ennek a jelentősége egyelőre fel sem mérhető. A tudomány, a gazdaság információi szinte azonnal, bárhova eljutathatók. A következményei beláthatatlanok.

Ezzel jutottam vissza oda, amit az „Madarat tolláról, embert barátjáról ismerhetjük meg,” egymondatos tanács sugall.

Az állatok életében a szelekció hoz a fizikai tulajdonságokban változást, az ember viszont viselkedésével alkalmazkodik a környezetéhez. A madár, ha hidegben él, évmilliók alatt ez ellen jól szigetelő tollazatával védekezik, az ember azonban ruházatát, házát alakítja az igényéhez. Ennél is jelentősebb különbség az, hogy az állatok nagyon szűk körben, és nagyon kis különbségek között válogathatnak társat, az ember számára azonban egyre nagyobb a választás köre, és még ennél is nagyobb a minőség választék.

Az emberek közti minőségi különbség ezerszer nagyobb, mint a fizikai adottságaikban. Mivel ma már a szellemi adottságokban, képességekben kell barátokat választani, ezerszer fontosabb, hogy mekkora a választás technikai határa.

A technika már szinte minden akadályt legyőzött, maradt a közös nyelv. Ebben is fergeteges az előrelépés. Szinte minden szakma elitje tud angolul.

Ma azt mondanám: Megmondod, kikkel kommunikálsz, megmondom ki vagy.

Az emberek minősége a legfontosabb

Kopátsy Sándor PK 2011-07-19

AZ EMBEREK MINŐSÉGE A LEGFONTOSABB

A Singapore for Central Amerika?

Nehéz volna kitalálni jobb illusztrációt arra, hogy korunkban már szinte minden a lakosság minőségén múlik. A The Economist ezzel a címmel vizsgája a Panama Csatorna torkolatának potenciális lehetőségét.

Abban ugyan igaza van, hogy jelenleg ennél nincs jobb adottságú hely. Még Szingapúrnál is jobb. Szingapúr nem csak azért gazdasági csoda, mert jó helyen van, hanem azért, mert a kínai diaszpóra rendezkedett ott be. Ha a nyugati zsidó diaszpóra építene egy városállamot ott, garantált a gazdasági csoda. Ötven éven belül magasabb volna ott az egy laksora jutó jövedelem, mint Szingapúrban. Pedig annál is csak a kibővített Panamacsatorna bejárata jobb.

A cikk sem tagadja, hogy a Szingapúréhoz hasonló sikernek egyetlen fékje van, a lakosság minősége. De nem mondja ki a végkövetkeztetést: A világgazdaság egésze szempontjából óriási kár, hogy ezt a csatornát nem megfelelő kezelő hasznosítja.

A felvetett téma azért fontos, mert bebizonyítja, hogy minden az emberen múlik. Sajnos ezt nemcsak a közgazdaságtan, de a politika sem kellő mértékben veszi tudomásul. Pedig sok minden csak akkor lesz érthető, ha a lakosság minőségét tartjuk a legfontosabb társadalmi előfeltételnek.

A jelenlegi görög pénzügyi válság is könnyen érthető volna, ha abból indulnának ki, hogy a válság oka a görög lakosság viselkedése. A finnekkel nincs semmi gond, mert finnek.

A Panama Csatorna eredetileg is példátlanul hatékony beruházás volt, pedig rossz kezek működtették. Mára túllépett rajta az idő, a kor óriás hajóihoz kicsi maradt. Szerencsére, kibővítik, és minden hajóval járható lesz már jövőre. Az a bővítés 6-8 milliárd dollárba kerül, de a világgazdaságban évente ennél nagyobb lesz a haszna.

Az emberi butaság szimbólumának tekintettem, hogy a bővítésére csak most került sor. Ha elkészül, csak az Egyesült Államok vagyonértéke a költségének többszörösével nő. Amerika két óceáni partja között a tömegáruk mozgatása felébe fog kerülni. Kelet-Ázsia egésze számára még ennél is nagyobb lesz az értéke. Ez a térség fele útra lesz a nyersanyagforrásokhoz, a piacainak többségéhez.

Maradjunk annyiban, hogy létrejött a világgazdaság legjobb adottsága, csak nem megfelelő emberek élnek ott, ezért potenciális hasznának jelentős hányada elveszik.

2011. július 22., péntek

Meddig tart Kína rohanása

Kopátsy Sándor PG 2011-07-21

MEDDIG TART KÍNA ROHANÁSA

Sorra jelennek meg a nyugati közgazdászok aggodalmai arról, hogy meddig tart Kína példátlan mértékű növekedése. Az első húsz évben ugyanezek a közgazdászok azért aggódtak, hogy mi lesz a jóléti államokkal. Minden számításuk azt mutatta, hogy a jólétiségük nem mehet tovább. Aztán bajba kerültek az aggódók és meg sem zökkentek a jólétiek.

Ebből nemcsak nem tanultak, hanem jelenleg azt jósolgatják, hogy mikor pukkad ki Kína viharos növekedése.

Az elmúlt öven év tanúságát most sem vonták le.

Az olyan ország, amelyikben a lakosságot a puritanizmus jellemzi, magas a foglalkoztatás és a megtakarítási ráta, és lassú a lakosság növekedése, nem lehet megállítani, amíg az élre nem kerül. Ez alól nincsen kivétel. De az alól sem, hogy ahol ezek a feltételek hiányoznak, mégis gyors volt a fejlődés, illetve lehetett élen maradni.

Ezek a feltételek Európában csak a skandináv és az alpi népekre, továbbá a négy volt angol gyarmatra és a Távol-Kelet konfuciánus állnak. Ha e feltételek közül egyik is hiányzik, nem kerülhet a legsikeresebbek közé.

A legsikeresebbek közé utoljára Kína lépett, amikor a hiányzó feltételét, a népszaporulatát sikerült megállítani. Vietnámot is ide sorolom. Ott az iszonyú háborús emberveszteségek okán nem volt szükség a gyermekvállalás erőszakos féken tartására. Potenciálisan ilyen volna Észak-Korea is, de ott nehéz lesz az ötven éves ámokfutás után a sikeres pályára állni.

Jelenleg tehát egy kivétellel, a potenciális siker országok mindegyike sikeres.

Kína és Vietnám esetében még nagy a lemaradás, ezért még gyorsabban növekedhetnek.

De meddig?

Amíg utol nem érik az élenjáró kelet-ázsiai társaikat.

Kis tigrisek már utolérték, illetve elhagyják Japánt, az első távol-keleti csoda hősét.

Tajvan és Dél-Korea most érte utol Japánt, de el is megy mellette, mert egyrészt jobbak a gazdaságföldrajzi adottságaik, kevésbé túlnépesedette, másrészt nyitottabbak. Szingapúr és Hong Kong már megelőzte Japánt. Arról pedig hallani sem lehet, hogy a térség legfejlettebb etnikuma a kínai diaszpóra, vagyis a más államokban élő kínai kisebbség.

A gazdaságtörténészek nem foglalkoznak a zsidó, és a kínai diaszpóra sikerével. Az előbbi a nyugati puritanizmusban, az utóbbi a távol-keleti konfuciánusban rejlő potenciál legjobb mutatója. Ameddig ez a két diaszpóra eljut, egy-két generációnyi késéssel addig juthat el a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus szinte egésze.

Kínának van előnye és hátránya az élre emelkedéshez.

Előnye, hogy rendelkezik a legnagyobb feladatokhoz is elegendőgazdasági és szellemi erővel.

Hátránya, hogy lakosságának mintegy ötöde olyan kultúrájú a népessége, és azok olyan természeti adottságú térségben él, ami segítségre szorul.

Egybevéve: A Távol-Keletet, abban a legnagyobbat, Kínát nem lehet megállítani abban, hogy 50-70 év múlva, ötszáz év szünet után ismét a fajunk élvonalát jelentse. Európa nyugati fele is lemarad, mert még Észak-Amerikánál is kevesebbet dolgozik, tanul, és keveset takarékoskodik. A Távol-Kelet pedig felemelkedik, mert Észak-Amerikánál is sokkal többet dolgozik, tanul, és takarékoskodik.

Nem véletlen, hogy Kína jövőjének felvázolása érdekében meg sem említettem azokat a szorosan vett közgazdasági, pénzügyi érveket, amivel a liberális közgazdászok operálnak. Azok a lakosság konfuciánus magtartásához, és a népesség növekedések megállításához képest ugyanis elhanyagolhatók. E kettő vármelyikének hiányában a közgazdászok számára fontos szempontokra nem lehet, ezért nem is volna szabad, építeni annak, aki legalább egy-két generációra látni szeretné a jövőt.

A falvak jövője egyre kevésbé a mezőgazdaságon múlik

Kopátsy Sándor PA 2010-10-19

A FALVAK JÖVŐJE EGYRE KEVÉSBÉ A MEZŐGAZDASÁGON BUKIK

Hasonló címen jelent meg Szűcs László egy mezőgazdasági szövetkezet elnökének írása. Örömmel olvastam. Az én elképzelésemnek csak az útja más.

Elöljáróban annyit.

A népi írókon, majd pártjukon váltam felnőtté. Ezért minden a favak világával foglalkozó írás örömmel látok. Valamikor a falvak, és a mezőgazdaság jövője egyet jelentett. Az elmúlt hatvan évben azonban, a mezőgazdaság is átesett a maga technikai forradalmán. Magyarországon, második világháború végén az élelmiszerek, és mezőgazdasági nyersanyagok termelése kötötte le a munkaerő nagyobbik felét. Ma már, a belső igények kielégítésére, elég volna a munkaerő huszada is. Ráadásul, az élelmiszerek egyre nagyobb hányada importból jön, holott a természeti adottságaink, és a lakosságunk agrárkultúrája azt jelenti, hogy jelentős exportegyenleg volna a realitás. Nem annyira azokban a termékekben, amelyeket jelenleg a külterjesen gazdálkodó nagyüzemek termelnek, hanem a mezőgazdasági kertészetben, amihez páratlan adottságaink vannak.

Az EU 27 országai között nekünk vannak erre a legjobb adottságaink.

- Olyan kontinentális éghajlatunk, ami a zöldségek, gyümölcsök zamatát, az apró magvak minőségét biztosítja.

- Nekünk van olyan jelentős homokos térségünk, aminek közelségében bőséges vízfolyás van.

- A magyar mezőgazdasági kultúránk is megvan az adottságokhoz.

Ennek hasznosítása érdekében, ki kell építeni az alföldi homokos területek csöves vízellátását.

A tervek első lépéseként a kormánynak biztosítani kell a keleti, elsősorban az orosz piacot.

A magyar agrárpolitikusok máig nem mondták ki, hogy a szocialista mezőgazdaságunk sikerének alapja a szovjet piac volt. Ennek visszaállítása nélkül nem szabad nagyarányú önözéses tervekbe fogni.

A Duna-Tisza Köz öntözését a korábbi tervekkel ellentétben nem csatornákkal, hanem csövekkel kell megoldani. Ennek számos előnye van.

1. A csővezetéken éjszakai árammal lehet felnyomni a vizet az egy napi igényt kielégítő tárolókba. Ehhez a Paksi Erőmű éjszakai kapacitása bőven elegendő. Ezekből, szintén csöveken, lehet, gravitációsan leereszteni a vizet.

2. A csővezetékes ellátás nem igényel műtárgyakat, nem jár szivárgási, és tolvajlási veszteségekkel. Egyserű a felhasznált mennyiség ellenőrzése.

3. A szükséges ellátási hálózat gyorsan kiépíthető, és azonnal üzemeltethető.

4. A szükséges csövek Oroszországtól, ellenszállításokért beszerezhetők.

5. Az öntözéses gazdálkodásban jártas országok számára, hosszú lejáratú bérleményként területet kell biztosítani. Holland, kaliforniai, izraeli vállalkozókra gondolok. Őket vonnám be a hálózat kiépítésnek, és üzemeltetésnek tervezésébe is.

6. Az öntözéses zöldség- és gyümölcstermelés a legalkalmasabb arra, hogy a munkára magas hányadban betanított munkaerőt lehessen foglalkoztatni. Az egymillió új munkahelyre ugyanis, nagy többségében ilyen munkaerő jelentkezik. A rendszerváltás során munkahelyet vesztettek döntő többsége képzetlen falusi lakos.

Az önözéses mezőgazdaság gyors, és nagyméretű beindítása csak az orosz piac előzetes megszerzése esetén reális.

2011. július 19., kedd

Európai Uniós tagság feltételei

KIK FÉRNEK A KÖZÖSSÉGBE? 3

AZ EU FEJLŐDÉSI IRÁNYA 3

MIT KELLENE JAVÍTANI. 3

ÖSSZEGZÉS. 3

Kopátsy Sándor EG 2011-07-15

AZ EURÓPAI UNIÓS TAGSÁG FELTÉTELEI

Az Európai Unió jelenlegi nehézségei okot adnak arra, hogy keressük a jó agglomeráció feltételeit, illetve annak az okát, miért nem működik úgy, ahogyan működhetne.

Az EU probléma lényege ugyan egyszerűnek tűnik, mégsem gondolják végig.

Napjainkban egészséges csak az olyan szoros együttműködés lehet, aminek az alanyai viszonylag homogének mind gazdasági, mind kulturális tekintetben. Ezzel szemben a jelenleg már 27 államot magában foglaló EU heterogén zagyvalék. Nem az elemei gyengék, hanem három, illetve négy, egymással össze nem házasítható elemből áll.

Mielőtt egységes Európáról álmodoztunk, két kérdést kellett volna alaposan megvizsgálni.

Mik a feltételei annak, hogy egy nagy világgazdasági agglomeráció működőképes lehessen?

Jelenleg annak, hogy a társadalom az élvonalba emelkedhessen, két alapfeltétele van.

1. Na szaporodjon néhány ezreléknél gyorsabban a népessége. Ezt úgy kell érteni, hogy az eleve túlszaporodott népességű társadalomban inkább lassan csökkenjen, mint növekedje, az alulnépesedettekben pedig csökkenjen. Jelenleg a világ felső hatodában csak olyan országok vannak, ahol népesség stagnál, illetve van négy olyan fejlett ország, amelyik még nagyon alulnépesedett, a négy volt angol gyarmat, de azokban is a belső szaporodás alacsony.

2. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze. Jelenleg a világ tíz legfejlettebb és a leggyorsabban fejlődő társadalma között csak puritánokat találunk. Az első ötven között is csak olyan található, amelyeik lakosságnak jelentős hányada puritán, és nagyon kedvező környezetben van, annak támogatását élvezheti. Például Olaszország.

A világgazdaságnak már ma is, de a jövőben egyre inkább, három nagy agglomerációja van.

Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet.

Hogyan állnak ezek a fenti két alapkövetelménnyel szemben?

Észak-Amerika lakosságának viselkedése puritán. Viselkedésüket döntően az északnyugat európai puritán magatartás képviseli. Az, amit száz éve Max Weber protestáns etikának nevezett. Ráadásul csupán két állam, aminek kilenctizede az Egyesült Államok. A népességük ugyan 1 százalékánál is gyorsabban nő, de a növekedés többsége bevándorló, egyre inkább jó minőségű bevándorló.

A Távol-Kelet lakosságának viselkedése konfuciánus, azaz keményen puritán. A közel kétmilliárdos lakosságú, túlnépesedett térségben nem növekszik a lakosság. A fejlettekben spontán megállt, Kínában pedig az állami erőszak megállította. A viszonylag kisebb államok, Japán és a kis tigrisek már fejlettek, Kína pedig harminc éve példátlan gyorsasággal zárkózik fel. A teljes felzárkózásához még 30-40 évre van szükség. Ezt megelőzően nem reális feladat politikai agglomerációról beszélni, hiszen a háromnegyed még elmaradott. Ennek ellenére a század második felére várható, hogy a Távol-Kelet lényegesen nagyobb lesz, mint a másik két agglomeráció együttesen.

Európa agglomerációs szerepe az előző kettőhöz hasonló úton nem várható. Nem várható, mert ez a kis kontinens négy jelentősen eltérő kultúrát hordoz.

I. Csak Európa legfeljebb harmada puritán annyira, hogy a másik két agglomerációval versenyképes lehessen. Ez a klasszikusan puritán északnyugati térsége, ahol az angolszászok, germánok és a skandinávok teszik ki a többséget. Ezeket protestáns keresztény népeknek is nevezhetnénk. Ebben csak a franciák latinok, és a csehek szlávok. De az Alpoktól és a Pireneusoktól délre élő olaszok és spanyolok is közéjük sorolhatók. Ezekkel az a probléma, hogy az országuk déli felén nagyon nem puritán nyelvtestvéreikkel közös országban élnek.

II. A kontinens déli sávja. A portugálok, a dél-spanyolok, a dél-olaszok, és a görögök egyelőre messze vannak ahhoz, hogy a puritán európaiakkal közös gazdasági-politikai szervezetben éljenek, velük lépést tudjanak tartani. A hidegháború idején nehéz lett volna ezt elfogadtatni, de a jelenlegi pénzügyi válságban nehéz tagadni.

III. A közepes országok. Ezek sem nem puritánok, sem nem kelet-európaiak. Nem véletlenül a 11. században a nyugati kereszténységet választották, de az ezer év nem volt elég a felzárkózásukhoz, pedig érzelmileg mindig inkább a Nyugatot választották, ha ere kényszerültek.

Ebbe a csoportba tartoznak a balti államok, a lengyelek, a szlovákok, a magyarok és a horvátok. Meggyőződésem szerint ezek lesznek a legkönnyebben befogadhatók, de még messze ős sem azok.

IV. A keleti szlávok és a balkáni népek. Ezek választották az ortodox kereszténységet, és mindig nagycsaládban éltek. Kulturálisan ezek a népek a legkevésbé puritánok, nincs az a rendszer, amelyeik az élvonalba emelné őket. Egyetlen előnyük, hogy a népesség egyikükbe sem nő gyorsan. Ebbe a csoportba sorolnám a törököket is.

A fejlett, puritán Nyugat Európához a legközelebb a köztes országok vannak. De ezek sem azonnal. A legtávolabbiak a keleti szlávok és a törökök.

Egyelőre a másik két agglomerációval versenyképes Európai Unió csak a puritán államok közössége.

KIK FÉRNEK A KÖZÖSSÉGBE?

Jelenleg, egyértelműen csak Anglia, Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, Svájc, Csehország, és a skandináv országok. Ezek elég érettek arra, hogy az európai agglomeráció magjai lehessenek, ne kelljen számukra megkülönböztető kedvezményeket adni, állják egymás közt a versenyt. A társadalom fejlettségét jelző mutatókban belül vannak a plusz-mínusz 20 százalékos szóráson.

Milyen mutatókkal mérjük a közösségre való megfelelést?

Be kell látni, hogy a Maastrichti Elvárások ehhez kevesek és nem megfelelők. Azokat még a liberális közgazdaság naiv hívei fogalmazták meg, akik abban a hitben éltek, hogy a pénzügytechnikai egyensúly kellő garanciát jelent. Számos olyan mutatóra is szükség van, ami a lakosság viselkedését jellemzi. Elvként kell elfogadni, hogy a puritán magatartáshoz való közelség a legelső követelmény.

Ennek ellenére az egy laksora jutó nemzeti jövedelemmel kezdeném a mutatók során.

I. A BELSŐ MAG

1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem. A minimális feltétel a tagok átlagának 80 százaléka.

2. Foglalkoztatási ráta. Ezt a mutatót azzal korrigálnám, hogy a 18 év feletti diákokat, mint a szellemi vagyon gyarapítóit foglalkoztatottnak tekinteném. E mutató estében, a tagok átlagához képest, mínusz 10 százalékpont volna a tűréshatár.

3. A munkaképes korúak átlagos iskoláztatottsága. Ez esetben mínusz 2 év lenne az elvárás.

4. A megtakarítási ráta. Ezt a mutatót összevontan, a lakossági és az állami megtakarításra számolva, az átlaghoz képes 2 százalékpont lemaradás volna a még megengedhető. Mind az állammal, mind a lakossággal szemben követelmény a takarékosság.

Az olyan országnak, amelyik e négy pontnak nem felel meg, nem lehet közös pénze.

Ezek az országok lehetnének az EU mag-országai. Ebben a körben nem csak az áruk, de a tőke és a munkaerő áramlásának nem lehetnek korlátai.

II. A MÁSODIK KÖR.

Ebbe sorolnám a köztes, és a mediterrán országokat. Vagyis azokat a jelenlegi tagokat, akik nem felelnek meg a fenti szigorú feltételeknek. Ezek bármikor pályázhatnak a maghoz való csatlakozásra, ha a fenti négy követelménynek megfelelnek.

III. A HARAMDIK KÖR.

Ebbe tartozik minden európai ország, amelyik a II. KÖR tagja akar lenni. A felvételről a tagok döntnek, de bizonyítani kell, hogy ahhoz már a fenti négy mutató tekintetben kellő közelségbe kerültek.

A tagság feltételei adatok, és nem az EU vezetés politikai akaratának függvénye.

AZ EU FEJLŐDÉSI IRÁNYA

Az Európai Unió célja, hogy a másik két agglomerációval egyen rendű, ha nem is egyenlő erejű partner legyen. Ennek érekében kell egyrészt az adottságait, sajtosságait tudomásul venni, másrészt a másik kettőhöz igazodni. Ennek érdekében egyrészt tudomásul kell venni Európa kulturális, nyelvi, állami rendkívül tagoltságát, másrészt törekedni kell a másik két, homogénebb térséggel való versenyképességre.

Az már tény, hogy Észak-Amerika gazdasági, kulturális tekintetben homogén, egynyelvű térség. A nyelve a világnyelv. Az agglomeráció hatékonysága szempontjából nagyon fontos a közös nyelv. Ez soha nem volt olyan fontos, mint a jelenben, és még inkább az lesz a jövőben. Az is vitathatatlan, hogy a közös nyelv csak az angol lehet. Az lesz még akkor is, ha Kína felemelkedése után több fejlett világban élő embernek lesz anyanyelve, még többnek az írása lesz a mandarin.

A világ kommunikációja egyre inkább az angolra épül. A fejlett Nyugaton, aki nem tud angolul, másodrendű ember. Ez egyre inkább már a szakmunkásokra is igaz. Az angol expanziója fergetegesen gyors, és a jövőben még gyorsabb lesz.

Az EU óriásit vesztett, és veszít azzal, hogy a hivatalos nyelve nem az angol, hanem tucatnyi nyelveken kommunikálnak. Az ugyan nem vitatható, hogy az anyanyelveknek is van előnyük. Ezt jól bizonyítja, hogy a német nyelvterületen a lakosság nagy többsége két német nyelven beszél, egyrészt a germán törzsi, másrészt a hivatalos németen. De ennél jobban mutatja a jövő útját, hogy a német értelmiség nagyon gyorsan megtanult angolul, és szakmai karrierjét ezen a nyelven építi tovább. A szakmai karrierje szempontjából az a fontosabb nyelve.

A világ fejlettebb kétötödében az angol nyelv ismerete egyre inkább az érvényesülés egyik feltétele. A világ kevésbé fejlett háromötödében pedig, aki angolul tud, az érvényesülési lehetőségei megsokszorozódnak. Ez Indiában a legmarkánsabb. Becslésem szerint, aki abban az országban angolul tud, azok jövedelme az átlag többszöröse, az ország devizabevételeinek nagy többsége nekik köszönhető.

Ebben a környezetben az EU vezetése a hivatalosan használható nyelvek sokaságával bohóckodik. Ezek az illetésesek még addig sem jutottak el, hogy milyen előny származna, ha a közösség hivatalos nyelve az angol volna. Nagyon kevés olyan tisztviselő van ma már Brüsszelben, aki nem tud angolul. Nem okozna problémát, aki nem tud, menjen haza, és ott építgesse a karrierjét.

MIT KELLENE JAVÍTANI.

A kisebb magnak legyen minisztertanácsa. E tekintetben a másik kettőhöz kell közeledni.

Észak-Amerika lényegében egy ország, aminek az alkotmánya elég féket jelent a kapkodás ellen.

A Távol-Kelet egyre inkább Kína lesz, ahol a politikai diktatúra gyorsan határozhat.

A kettőhöz viszonyítva, az EU gittegylet. A tagállamok kormányainál sokkal bürokratikusabb, nehezebben döntő testület.

Az operatív vezetőit buta, politikai kompromisszumok során választják.

Két példát.

Az első vezetője portugál, aki azért lehetett jó mindenkinek, mert a súlytalan, a közösségbe idő előtt felvett kis állam polgára.

A külügyek felelőse egy súlytalan angol asszony, aki azért jó, mert súlytalan.

Ilyen szinte minden biztos.

Ez természetes, mert a kicsik és a nagyok egyenjogúságát komolyan vevő minden közösségen, lassan csak a legkevésbé alkalmasak lehetnek vezető pozícióban. A karizmatikus egyéniségek számára nincs a kollektív vezetésben hely. Ezt bizonyítja a Vatikántól a bolsevikpártig a történelem. Az egyenrangúak közösségének többsége csak olyant hajlandó kiemelni, aki arra nem alkalmas, akitől nem kell félni, hogy önálló akarata van. Csak az a jó vezető, aki nem képes a kollektíva fölé emelkedni.

A történelemben még nem találkoztam olyan párttal, amelyik a kollektív akaratra ült, és nem butult el tejesen. Ebben az Egyesült Államok alkotmánya jó példa arra, ahol négyévenként választanak államfőt. A jelöltnek is csak a választók többségének akaratából lehet indulni, de ha megválasztják, akkor négy évre ő a kormány- és államfő. A javaslatait a választott két parlament megbuktathatja, de sem őt, sem a minisztereit nem cserélheti le politikai okból. Ugyan ez sem garancia arra, hogy a legalkalmasabb ember legyen az elnök, de arra elég, hogy ne legyen eleve alkalmatlan arra, és nincs minőségi lejtő.

Az EU-ba ugyan az országok parlamentjei lépének be, de nem a kormányai, hanem a szavazói lesznek a közösség tagjai. Ezért a kormányfők szavazatainak súlya a lakosság számától függ. A kis országnak kicsi a súlya, a nagynak nagy.

Az EU nem felelős a gyengébbek támogatásáért.

Az Egyesült Államok alkotmányát tekinteném mintának azzal a különbséggel, hogy a felsőházba, a szenátusba minden megkezdett ötmillió lakos után egy mandátum jár. A megválasztott EU kormány négy éves mandátuma során nem cserélhető.

ÖSSZEGZÉS.

Az Európai Unió a jelenlegi szervezeti felépítésével nem lehet versenyképes.

Érvek a listás szavazás ellen

Kopátsy Sándor PP 2011-07-17

ÉRVEK A LISTÁS SZAVAZÁS ELLEN

Csak azt a demokráciát tarom következetesnek, amiben csak az lehet törvényhozó, akit a szavazók megválasztanak. Ennek a kijátszása az is, amikor a szavazó csak pártot választhat, aztán a képviselőt a párt nevezi meg. Ezt a csúsztatást fokozza a frakciófegyelem, amikor a képviselő köteles a pártjával szavazni. A demokrácia elve azt követeli meg, hogy a képviselő csak az lehet, akit a választók névre szólóan megválasztottak, és annak szavazata minden külső erőszaktól mentes, a képviselő lelkiismeretére van bízva.

A listás képviselőválasztás azt jelenti, hogy a képviselők jelentős hányadát nem a szavazók, hanem a párt klérusa választja, jelöli ki. A frakciófegyelem pedig azt jelenti, hogy az összes képviselők szavazata felett a párok klérusa rendelkezik.

A demokrácia azt jelenti, hogy csak az képviselheti a szavazókat, akit megválasztottak, akik csak a szavazók felé felelősek. De a képviselők még a szavazók által sem válthatók le.

A listás szavazás a Vatikán és a Bolsevik párt találmánya. Azt, hogy ki lehet képviselő, eleve a párt apparátusa dönti el. Aztán még az is, hogy mikor hogyan kell szavaznia. A listás választási módszer nem népuralom, hanem párturalom. A választók szabadsága abban merül ki, hogy milyen pártot választ, az éremi döntések, ettől kezdve, a párt apparátusának kezében van.

The economics of the Arab springs

Kopátsy Sándor PG 2011-07-12

The economics of the Arab springs

Az írás lényegében azt vizsgálja, mennyiben hasonló a közép-európai volt szocialista országok húsz év előtti demokratizálódása a közel-kelti, és az észak-afrikai mohamedán országoké. Ez most divatos téma, holott semmi reális alapja a párhuzamnak.

Az írás elején közölt távlázat alapján azt reméltem, hogy a lényegre tér. Ezen ugyanis azt közli, hogyan nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem 1980-2010 között.

Az nem világos, hogy mit ért Ázsia alatt. A gyors növekedésből az következhet, hogy Kelet-Ázsiáról van szó, hiszen a 4.5 százalékos éves növekedés nem lehet Ázsia egésze.

A fejlődő országok fogalma sem tisztázott. Az éves 3 százalékról azt következtetem, hogy India, Oroszország, Brazília és Törökország. Számomra ez a négy ország annyira eltérő úton fejlődik, hogy értelmetlen egységként kezelni őket. Latin-Amerika és a Szaharától délre fekvő Afrika csak abban közös, hogy mindkét csokorban egyaránt egy százalékos a növekedés. Ezzel szemben a Vizsgált közel-keleti és észak-afrikai térségben még fél százalék sincs.

Ennek az öt térségnek az összevetéséhez nincs semmi logikai alap. Legfeljebb annyi, hogy a vizsgált térség katasztrofálisan lemarad annak ellenre, hogy óriási bevétel áramlik az olajtermelő országokba.

Az elmúlt ötven év általános tanulsága, hogy az átlagosnál gyorsabb növekedésnek két előfeltétele van.

1. Ne növekedjen gyorsan a lakosság.

2. A viselkedésük puritán, munkaszerető legyen.

A gyorsan növekedő lakosság mellett lehetetlen a felzárkózás.

Hatvan éves mániám, hogy az országok gazdasági fejlettségi szintjét nem az ország gazdaságának növekedésével, hanem az egy laksora jutó jövedelemmel és vagyonnal kell mérni. Méghozzá vásárlóerő paritáson. Abban ugyan van haladás, hogy egyre gyakrabban az előbbi mutatót is használják, ahogyan ebben az esetben is. Az ez laksora jutó vagyon alakulásával azonban még sehol nem találkoztam. Pedig itt is nagyon hiányzik. Ez a mutató különösen az olyan országokban nélkülözhetetlen, amelyekben gyorsan nő a lakosság. A gyors alatt a néhány ezreléknél gyorsabbat kell érteni.

A klasszikus közgazdaságtan központi iránytűje volt ugyan a tőkeképződés, de akkor is csak a nemzeti vagyonnak a tőkeként működő része.

A jelenkori fejlett társadalmakban a nemzeti vagyonnak egyre nagyobb, és egyre fontosabb hányada azonban nem tőkeként működik, sőt a tudásvagyont, a szellemi vagyont a közgazdaságtan nem is tekinti vagyonnak, de legalábbis nem olyannak, ami számon kell venni.

Az egy laksora jutó nemzeti vagyon az egy laksora jutó jövedelemnek 4-5-szöröse. Bármennyire egyértelmű, hogy nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet, de a vagyont is újra kell termelni, a közgazdaságtan nem számol ezzel az igénnyel. Márpedig a lakosság gyors növekedése esetén ez óriási felhalmozási igényt jelent. Minden 1 százalékos lakosság növekedés esetén 4-5 százalék felhalmozási igénye van már annak is, hogy újra lehessen termelni a gazdasági szintet. Márpedig a vizsgált arab országokban másfél százalék felett, vagyis a megengedhetőnél tízszer gyorsabban nő a népesség.

Fajunk történetének száz éve a legnagyobb eseménye a népesség robbanása, ennek ellenére tudomásul sem veszi a közgazdaságtudomány, és a politika. Pedig elég volna megvizsgálni az elmúlt ötven év tényeit ahhoz, hogy ez idő alatt az átlagnál gyorsabban csak azok az országokban növekedett az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, ahol a lakosság növekedése az átlagosnál lassabb volt. Ezzel szemben a másfél százaléknál gyorsabb lakosság növekedés mellett minden ország lemaradása nőtt.

Elég volna végig gondolni, hogy mivel jár, például Egyiptomban, ebben a termőterületéhez viszonyítva példátlanul túlnépesedett országban, hogy évente egymilliónál többel nő a lakosság, ennyi ember számára kellene többlet infrastruktúrát, munkahelyet teremteni már ahhoz is, hogy az egy laksora jutó szintet tartani lehessen.

Ezzel szemben a közép-európai volt csatlós országokban szinte stagnál a lakosság.

Csak a puritán viselkedésű népekkel lehet sikert elérni.

Jó száz éve, Max Weber vette először tudomásul, hogy a protestáns etika alapján élő népek jobban boldogulnak. Ez akkor azt jelentette, hogy az angolszászok, a germánok és a skandinávok sikeresebbek, mint a latin népek. A század végére aztán kiderült, hogy ez világviszonylatban is így van, és nemcsak a protestáns etika, hanem a konfuciánus is legalább annyira puritán, mint az északnyugat európai népek viselkedése, munkaszeretete.

A 21. század elejére a világ minden puritán és konfuciánus népek sikeres, de csak azok.

Ezt a vitathatatlan tényt sem veszi tudomásul a közgazdaságtan és a politika.

A témáknál maradva, a volt csatlós országok lakossága ugyan nem puritán módon él, és dolgozik, de ezer éve azokhoz igyekszik igazodni. Ezek között ezt csak a csehek érték el sikerrel, de a térség minden, a nyugati kereszténységet választott népe igyekszik nyugat-európai lenni. A közel-keleti és észak-afrikai népek viselkedéséhez viszonyítva, puritánok.

Összefoglalás

A közel-keleti és észak-afrikai mohamedán népek számára az ígéretes lövő mindkét alapfeltétele hiányzik.

- Az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodnak.

- A lakosságuk viselkedése nem puritán.

Bármennyire szomorú, tudomásul kell venni, hogy ezek a népek még nem értek meg sem a gyors gazsági fejlődésre, sem a politikai demokráciára.

Ideje volna, ha a Nyugat ezt tudomásul venné, és nem erőltetne rájuk olyan rendszert, amire még éretlenek.

Azt, hogy melyik nép képes a puritán társadalomba való beépülésre, jól bizonyíja, hogyan épültek be a négy nagy etnikai kohóba, mindenek előtt az Egyesült Államokba.

A közelmúltban írtam egy amerikai felmérésről, amely ugyan a vallási és nem etnikai, még kevésbé kulturális alapon vizsgálta a bevándorlók sikereit.

Ennek alapján a nem vallásos nyugati zsidóság volt a legsikeresebb. A vallásos, ortodox zsidók már kevésbé.

A legnagyobb példa azonban, hogy a csak a volt angol gyarmatok emelkedtek a világ szűk élcsapatába, vagyis azok, ahol az angolok rendezkedtek be, és a korai bevándorlók többsége a nyugat-európai puritán kultúrából jött.

Ahol a mediterrán népek mentek, azok fejlettsége az angolszászok felét sem érte el.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy fejlettség csak ott volt lehetséges, ahova olyan népek mentek, akik otthon is sikeresek voltak. Tegyük hozzá, hogy az új hazájukban többre vitték, mint az őshazájukban maradt társaik.

A közép- és kelet-európai népek ugyan otthon nem voltak sikeresek, de könnyen, gyorsan sikeres beépülők lettek. Ezek viselkedési kultúrája tehát alkalmas arra, hogy a megfelelő környezetben megfeleljen. Ez kiderülne abból, hogy ezek a népek bevándorlói hogyan szerepelek Amerikában. Könnyű megállapítani, hogy jól, pedig e térségekből a legelesettebb, de vállalkozó szelleműek mentek.

Valamivel a fentieknél valamivel gyengébben szerepeltek a mediterrán bevándorlók. De ezek is sokkal jobban, mint az őshazában, vagy a saját kultúrájuk alapján berendezett Latin-Amerikában.

Amerikába a távol-keletiek később mentek tömegesen, de már akkor is jól szerepeltek. A második világháború utáni távol-keleti bevándorlók, vagyis akik már a tudás, a tanulás társadalmába érkeztek, kiválóan vizsgáztak.

Az arab világ bevándorlói sokkal kevésbé alkalmasak a puritán társadalomba való beépülésre, mint a közép-európaiak. Ezeket ezért sem lehet egymással összehasonlítani.

Külön kell kezelni a társadalom szellemi elitjéből érkezőket. Ezek mindig és mindenütt sikeresek. Ez reprezentálódik az Indiából bevándorlók amerikai sikereiben.

Összegzés.

A világpolitika azért szenved kudarcokat, mert az alakítói szem elől tévesztik a tényt, hogy mindegyik kultúra és annak minden fejlettségi foka más felépítményt igényel. Minden néppel csak azt lehet eredményesen megvalósítani, amire alkalmas.

Ha ezt tudomásul vennék, többre mennének.