Kiket kell betelepíteni Nyugat-Európába?

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 03 16

Kiket kell betelepíteni Nyugat-Európába?

Az ugyan vitathatatlan, hogy az EU protestáns tagállamainak érdeke volna évente akár egymillió viszonylag igénytelen munkaerőt, és mintegy félmillió értékeset, magasan képzettet, diplomást és kiváló szakmunkást befogadni.

Kezdem a mintegy százezres elittel.

Ezeknek fele a kevésbé fejlett tagországokból spontán, minden politikai segítség nélkül is áttelepül a kétszer, ötször magasabb jövedelem, és a sokkal kedvezőbb szakmai karrier érdekében. Ezt biztosítja az EU térségében a munkaerő általános szabad mozgása. Ez a réteg az EU nélkül is szabadon mozgó világpolgár.

Néhány százezret pedig a túlnépesedése és a kultúrája okán egyre jobban lemaradó világból kellene összehalászni. Ezt a válogatást se a politika végezze, hanem a fejvadász irodákra bízzák, akik a sikeres betelepítés után jutalékot kapnak. De ezek jelentkezni fognak maguk is.

A tehetséges és képzett munkaerő beépülése ritkán jelent gondot. Évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy a tudósok, művészek, sportolók, kiváló mesteremberek mindenütt jól érzik magukat és a befogadó ország közvéleménye is megbecsüli őket. Ezek ugyan a múltban is világpolgárok voltak, de a jelenkorban százszor annyian vannak, és a befogadó társadalom magnak érzi őket.

Ezt jelenkori magyar példával illusztrálva, az olimpiai érmet szerző cigány boksz-bajnokra büszke az ország, a munkanélküli cigányokat pedig parazitának tartja.

De így van ez Németországban is. Török válogatott labdarúgóra büszkék a németek, de a török negyedektől távolságot tartanak.

A puritán nyugat-európai államokban ugyan nem probléma a minőségi munkaerő befogadása, de olyan nagy lehet ennek a minőségéből fakadó társadalmi előny, hogy a politikának is érdeke a minél jobb minőségre törekvés. A befogadó ország lakosságának ezrelékét kitevő elit befogadása százalékokkal növelheti a társadalom teljesítményét.

A több százezres, viszonylag igénytelen betelepülő.

Ezek befogadását már nem elég a befogadó ország igényéhez igazítani, ez már az EU közösség érdeke. Ezért ezeket elsősorban az EU térségén belül kellene megtalálni. Ez lenne a brüsszeli adminisztráció elsődleges feladata. Az a tény, hogy ezzel nem is foglalkoznak, bizonyítja, hogy nélkülük az EU jobban járna.

Az első feladat annak a tudomásulvétele volna, hogy az EU nemcsak a távol-keleti, de még az óceánokon túli négy angolszászhoz viszonyítva alacsonyabb foglalkoztatási szinten, és a foglalkoztatottak kevesebb órájával akar versenyképes lenni. Ez alól még az európai protestáns társadalmak sem kivételek. Az EU protestáns országaiban 70 százalékos a foglalkoztatási rátája 5 százalékkal alacsonyabb, mint a négy óceánon túli angolszász, és 10 százalékkal alacsonyabb, mint a távol-keleti államokban. Ez a különbség még egyszer magasabb lesz, ha azt is figyelembe vesszük, hogy hol mekkora a munkaviszonyban évente ledolgozott órák száma.

Az európai szakszervezetek egyik betegsége, hogy a heti, illetve az évente ledolgozott órák számát a fejlettségtől függetlennek tartja. E szerint a szegényebbeknek úgy kell utolérni a fejlettebbeket, hogy hetente, évente azonos munkaórát dolgoznak.

Az EU puritán lakosságú tagállamai a világgazdaság fejlett ötödébe tartoznak, azon belül folyik köztük a verseny, de évente 10-20 százalékkal kevesebb órát teljesít a munkaképes korú lakosságuk. Ezért aztán a világgazdaság fejlett ötödén belül egyre jobban lemaradnak. Tehát nemcsak az EU, de azon belül még a lefejlettebb országok is egyre hátrább csúszik nemcsak a távol-keleti siker országokhoz, de a négy angolszász óceánon túli társághoz képest is. Elsősorban azért, mert lényegesen kisebb mértékben hasznosítja a munkaerejét.

Az EU tagállamai között is egyre jobban lemaradnak a latin országok, mindenekelőtt a négy mediterrán ország. Ezek is úgy akarnak felzárkózni, hogy a már gazdagoknál is kevesebbet dolgoznak, alacsonyabb a foglalkoztatási rátájuk, előbb mennek nyugdíjba, évente több ünnepnapon nem dolgoznak.

De lemaradnak a közép-európai, a baltikumi és az ortodox keresztény tagországok is.

Becslésem szerint ezekben a latin és a fél-perifériás országokban mintegy 20 millióra tehető a tartósan munkanélküliek száma.

Végül a még nem EU tag két ország, Ukrajna és Törökország rejtett felesleges, legalábbis a gazdag Nyugatra vágyó munkaképes lakossal rendelkezik. E két ország között azonban ebből a szempontból is, jelentős különbség van.

A kisebb, alig harmad akkora lakosságú Ukrajnából mintegy 5 millió ember boldogan települne át a fejlett nyugati országokba.

Az ukránok nemcsak a lényegesen kisebb bevándorlót jelentenének, de a sokkal könnyebben asszimilálódót is. Az észak-amerikai tapasztaltok alapján az ukránokat a sikeres asszimilálódóknak lehet tekinteni.

Az ukránok voltak az egyetlen olyan ortodox keresztény nép, akik engedtek a Habsburg és a lengyel nem erőszakmentes térítésnek, és a lakosság nyugati része elismerte a latin pápák elsőbbségét.

Lényegében Nyugat-Ukrajna még a náci seregek beözönlését is felszabadulásának tekintette.

A jelenlegi ukrán válságban is az ország lakosságának nyugati fele örömmel csatlakozna az EU tagjai közé.

Az ukrán bevándorlók az Egyesült Államokban és Kanadában a latin népeknél sokkal sikeresebben beépültek.

Sajnos a jelenlegi, Merkel kancellárasszony vezette politika nem mérte fel, melyik etnikum mennyire alkalmas az asszimilációra, pedig nekik van tapasztalatuk.

Európában Németországnak van a legnagyobb török etnikuma. Lassan a harmadik generáció nő fel, de alig történt asszimiláció. Nekik kellene a legjobban látni, hogy a török etnikum milyen nehezen asszimilálódik. Ebben a tekintetben velük ugyanaz várható, mint az arab etnikum esetében.

A nyugat-európai protestáns országok kormányainak gondosan meg kellene válogatni a szóba jöhető betelepülőket, és a képzetlen munkaerő esetében az elsődleges szempont az legyen, mennyire alkalmas az asszimilációra. Ez az elsődleges racionális szempont azonban fel sem merül. Csak erkölcsi szempontokat vesznek figyelembe. Ebből aztán eleve kiesik a tagországok tartós munkanélkülisége, akik az állami segélyekből is úgy élhetnek, amit a szírek, afgánok örömmel elfogadnának.

Az európai gazdagoknak azt kellene megérteni, hogy az EU 500 millió lakosságának az alsó, nem dolgozó tizede irigylésre méltó módon él azokhoz képest, akik százszor annyian vannak Dél-Ázsiában és Afrikában. Ezeken, ha egyáltalán lehet, nem Európában, hanem otthonukban lehet segíteni.

Nemzeti gyászünnepünk IV. Trianon

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 18

Nemzeti gyászünnepünk

IV.

Trianon

Nyolcvan éve tudom, hogy mi a határon belül, és a magyarság négyötöde jól járt azzal, hogy végre a saját országunkban élhetünk. Meg kellett élnem a kilencvenes éveim derekát, hogy ezt különösebb kockázat nélkül leírhatom. Most sem azért, mert megértenének, hanem azért mert már nagyon öreg vagyok, és veszélytelen.

Azt eleve nem fogadtam el, hogy az országunk lakosságának nagyobb fele voltunk. Elsősorban mi számolunk. Másodsorban ravaszon úgy rendelkeztünk, hogy a zsidó és a cigány nem etnikum, a magyarok közé számítható. Nélkülük pedig még a mi jegyzőink sem tudtak volna úgy számolni, hogy többségben lehessünk. A cigányokat nem vettük emberszámba, a zsidókat pedig igyekeztünk kiirtani. De a számlálásunktól függetlenül, az országunk területének nagyobb felén szigorú etnikai alapon nem voltunk többségben. Ha Trianon „igazságos” és következetes, nagyobb lett volna a trianoni ország, mert a győztesektől csak mi várjuk el a tárgyilagosságot. Ezért aztán a Hitlernek köszönhető korrekciók többsége, ha nem is erkölcsös, de indokolt volt.

Az Amerikába kivándoroltak többsége ugyan csak a költők szerint volt magyar, de vitathatatlan, ők jártak a legjobban. Ma is ötször jobban élnek, mint akik itt maradtak. Ráadásul, ahogyan belépett azonnal titkos szavazati jogot is kaptak.

Azt se merte még leírni senki, hogy a Burgenlanddal Ausztriához került magyarok lényegesen jobban éltek és szavazati jogot is kaptak.

Azt csak sejtettem, amíg ott nem jártam, hogy a Csehszlovákiához kerültek is jobban és szabadabban éltek.

A Romániához került magyarok minden tekintetben rosszul jártak.

Jugoszláviához került magyarok viszonylag gazdagok voltak, de egy még nálunk is szegényebb és etnikai téren türelmetlenebb országban joggal veszteseknek érezték magukat. De a második világháború után még mi is irigyelhettük őket, akik szabadon vállalhattak munkát a gazdag Nyugat-Németországban, és nagyobb volt a politikai szabadságunk, mint Rákosi alatt az őshazában.

Egészen a 90-es évekig, Jugoszlávia széteséséig ott etnikai béke volt, de aztán elszabadult a pokol. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt mi sem ússzuk meg, ha nincs Trianon a magyarországi etnikumok között lett volna véres leszámolás.

A magyar történelemben csak egyszer volt, a Szultán felügyelete alatti Erdélyi Fejedelemségben vallási és etnikai béke. A magyar uralkodó osztály ugyan korán felismerte, hogy nem ért a bányászathoz, az iparhoz és a kereskedelemhez, hát behívta az idegeneket, döntően a germánokat, akik számára megkülönböztetett önkormányzati jogokat adott. Ezek aztán a maguk törvényei szerint élték a maguk izolált életét.

Az etnikai problémák élesen csak a vasúthálózat kiépülése után jelentkeztek. Az egynapi járóföld tízszeresére nőtt és kényelmes lett. Ezzel a városok vonzásköre százszoros területű lett. A falvak árutermelő képessége, ezzel a társadalom kereskedőigénye megsokszorozódott. Ezt a teret töltötték be a zsidók, és gazdagodtak meg viharosan. Ezt lett a kiegyezés és az első világháború közti fellendülésünk ideje.

A vállalkozásra, kerekedésre alkalmatlan uralkodó osztályunk, az arisztokrácia és a nemesek helyére lépő úri középosztály úgy értelmezte, hogy a zsidók elrabolták előlük a könnyű meggazdagodás lehetőségét, és azt hitték, hogy a zsidóságtól megszabadulva, övék lesz a zsákmány.

Így került az első világháború után a feudális urak kezébe a magyar társadalom. Azt már elképzelni sem tudom, hogy a magyar történelem eljut odáig, hogy a Horthy rendszert, mind a feudális viszonyok újraéledését leplezi le.

Trianon okozta tragédiánkat abban látom, hogy az ország szétesését nem eredménynek, hanem olyan nagy tragédiának fogta fel a magyar közvélemény, hogy a revíziót tekintette elsődleges feladatának. De ez nemcsak akkor érezte így a magyarság többsége, de még ma is érdemein felül értékelik a két háború közti társadalmi állapotunkat. 

Nemzeti ünnepünk III. Nemzeti gyászünnep október 6.

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 18

Nemzeti ünnepünk

III.

Nemzeti gyászünnep október 6.

1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a szabadságharc 12 tábornokát. Nem ismerek a történelemben olyan elbukott szabadságharcot, ami ennél kisebb megtorlással járt. Ennek a megtorlásnak a mértéke csak a cseh történelemben a Fehérhegyi csatavesztés lehet. Annak a megtorlása talán százszor nagyobb volt.

Tekintettel arra, hogy tavasszal a Császári Udvar Olmützben felosztotta az országot, minden várható volt, csak nem a nagyon korlátolt bosszúállás. Tekintettel arra, hogy az óta maga az Olmützi Alkotmány máig is titok a magyar közvélemény előtt, érthető, hogy a császár véleményváltozását sem magyarázzák. Áprilisban még az alkotmány tervezetébe foglalták, hogy a Magyar Királyságot felosztják, fél év múlva, a fegyverletétel után pedig minden marad a szabadságharc előtti állapotban, és csak a császárra felesküdött katonákat büntetik, a 12 tábornokot, és a miniszterelnököt ennek alapján halálra ítélik.

Azt csak sejteni tudom, hogy miért visszakozhattak a Monarchia egészét modernizáló tervtől, az Olmützi Alkotmánytól a minden maradjon a régi állapot visszaállításában. A Császári Tanács tagja belátták, hogy a Habsburg Monarchiához nem szabad hozzányúlni, mert azzal megindulhat a megállíthatatlan széthullása. Ezt tanulták meg abból, ami Lombardiában történt. Megelégedtek azzal, hogy Kossuth emigrációba szökött, Széchenyi pedig egy osztrák ürültek házába vonult vissza. Bachra, az osztrák belügyminiszterre bízták, hogy teremtsen csendet. Lassan aztán már azt is elnézték, hogy az emigránsok haza szivárognak, hogy Kossuth hamvait hazahozzák, ünnepélyesen örök nyugalomra helyezik, elnézték, hogy Petőfi és Jókai a nemzet bálványa legyen. Ferenc József magyar királlyá koronáztatta magát, és minden hivatalban ott lógjon a falon a szeretett császár képe.

1914-ben pedig már a Bécsi Udvar is elhitte, hogy a Monarchia háborúban leckéztesse meg Szerbiát akkor is, ha ez a Német Birodalom által már várva-várt világháborúba torkollik.

Azt, hogy az Osztrák Magyar Monarchia hadserege nincs abban az állapotban, hogy a katonai nagyhatalmak háborújában helyt álljon, a vezérkar képtelen volt felfogni. Az 1849-es óvatosságnak a nyoma is elmúlt.

A magyar kormány még a bécsinél is magabiztosabb volt. Saját balkáni terjeszkedésben reménykedhetett. Ahogyan Kossuth 1848-ban azt hitte, hogy Magyarország elég erős ahhoz, hogy kiszakadjon a Habsburg Monarchiából. Tisza István 1914-ben azt hitte, hogy Magyarország elég erős ahhoz, hogy megakadályozhatja a feldarabolását egy háborúvesztés esetén is. Nagy Imre pedig 1956-ban azt hitte, hogy Magyarország kiszakadhat a szocialista táborból. Mindhárom esetben csúfosan veszettünk, de máig a naiv vezetőinket hősöknek tekintjük. Ezért aztán el sem mondhatjuk, hogy saját erőnket, lehetőségünket mindhárom esetben túlértékeltük, és ezért drágán megfizettünk.

A történészek máig nem merik bevallani, hogy az első világháború elvesztése csak azzal járt, hogy az országunk lényegében úgy esett darabjaira szét, ahogyan azt a Habsburg császár már 1849 tavaszán alkotmányba foglalta.

Nemzeti gyászünnepünk II. 1526. Mohácsi csatavesztés

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 17

Nemzeti gyászünnepünk

II.

1526. Mohácsi csatavesztés

A történelmi tudatunk nemzeti létünk temetőjének tekinti a Mohácsi csatát. Mivel a történészek a nemzet érdeke szempontjából elsődleges feltételének az állami szuverenitást tekintik, jogos e felfogásuk.

Az én mércém egészen más, mivel azt mérem, mikor mennyire jutottunk ezer éves történelmi feladatunk teljesítésével, mennyire lettünk nyugat-európai társadalom. Ennek több mutatója van.

Mekkora volt az egy laksora jutó jövedelmünk.

Államalakításunk elsődleges célja a nyugat-európai társadalmakhoz való igazodás volt. Ezt azzal mérhetjük, hogy mikor volt az egy lakosra jutó jövedelmünk a legközelebb a nyugat-európai társadalmakéhoz. Érdekes módon, nyomát sem találtam annak, hogy valaki ezt a mutatót megnézte volna. Tudom, hogy ez nem volna egyszerű feladat. Ezért elégednék meg két másik mutatóval, a várható életkorral és az átlagos testmagassággal. Ez a két mérce sem könnyen alkalmazható, de legalább gyűjteni kellene az erre fonatozó adatokat.

Ami az átlagos testmagasságot illeti.

Véletlen hozta, hogy középiskolás koromban az egészségügyet egy orvos tanította, akiről ötven évvel később tudtam meg, hogy ő volt a világon az első, aki az életviszonyok változását a sorozásra kerülő újoncok testmagasságának változásával mérte. Ma már könyvtárnyi irodalma van ennek a módszernek. Csalhatatlan adatokat adnak az életviszonyokról.

Ezzel a mércével mérve, egyértelmű, hogy fajunk életében a legnagyobb javulás az elmúlt száz évben történt. Ez Magyarország történetében is így volt.

Számomra a legnagyobb tanulság, hogy az életviszonyok javulása szinte független attól, mennyire szuverén államban él a lakosság. Tehát hamis úton járnak azok a történészek, akik a társadalom érdekének érvényesülését a szuverenitás mértékével mérik.

A mohácsi csatavesztés ugyan azt jelentette, hogy a következő négyszáz évben az osztrák császárok lettek az uralkodóink. Ennek aztán voltak előnyei és hátrányai is. Máig előnyének tartom, hogy közös államban éltünk a mienkénél lényegesen polgáribb, gazdagabb osztrák és cseh néppel. Az sem vitatható, hogy a Bécsi Udvar inkább nyugat-európai volt, mint Pozsony vagy később Buda.

Az sem vitatható, hogy az osztrák és a cseh piac elérhetőbb távolságra volt a vasút előtt is, a magyar gabona és élőállat számára, mint Nyugat-Európa. Ennek ellenére a magyar köztudat azon a véleményen volt, hogy kártékony számunkra a Monarchia közös piaca. Én az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve.

Ami az oszmán megszállást illeti.

Azért a történészek felelősek, hogy a 150 éves megszállásunkat iszonyú veszteségként tartjuk számon. Szinte senkinek nem jut eszébe, hogy ezt a megszállást mérlegre tegye. Az ország főleg magyarok által lakott térsége és Erdély valóban megszállt terület volt 150 évig. De ennek mi lett a következménye.

Erdély helyzetének a megítélése a könnyebb.

Tagadhatatlan, hogy ez volt Erdély aranykora. Mivel az Erdélyi Fejedelemség csak a szultán provinciája volt, hogy a feudális viszonyok nem változtak. A fejedelmet gyakorlatilag a magyar etnikum arisztokráciája választotta, de az csak a szultán bizalmát élvező személy lehetett. A jobbágyrendszer zavartalanul tovább működhetett. Azt is hangsúlyozni kellene, hogy a hisztérikusan katolikus Habsburg Monarchiával szemben, Erdély a protestáns Nyugattal is együttműködhetett. Azt máig sem tudatosítjuk, hogyha Erdély a Monarchiához tarozott volna, szó sem lehetett volna a vallásszabadságról.

Ami a Hódoltságot illeti.

Ennek területén élt a magyarság nagy többsége. Itt alakult ki a jelenlegi magyar társadalom alapja. Annak a gyökereit, hogy ma milyenek társadalom vagyunk, a Hódoltságban töltött 150 év alatt alakítottuk ki. A nagy többségében magyar lakosság itt tanulhatta meg, hogyan lehet földesurak és főpapok nélkül, önállóan élni. Itt egy egészen más társadalom működött 150 éven át, mint előtte.

A magyar történészek ugyan azt százszor leírják, hogy a földesuraknak és a főpapoknak el kellett menekülni, de a jobbágyság ott maradt. A jogi helyzetükben azonban óriási változás következett be. Megszűnt a földesúrhoz való személyes kötődésük, a robot, a szultán bérlői lettek. Az valószínű, hogy a bérleti díjuk nem lett kevesebb, de a földesúri szolgáltatások megszűntek. Szabadon költözhettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant, választhattak vallást, az egyházi adót maguk szabták ki, és használták fel.

Itt kell hangsúlyozni, amint a protestáns egyházak sem hangsúlyoznak, hogy a reformáció nemcsak vallásválasztást jelentett, hanem példátlan adóreformot is. E nélkül aligha érhette volna el a népszerűségét. Amennyi teológiai különbséget hangsúlyoznak, érthetetlen módon meg sem említik a katolikus és a protestáns egyházak adóztatását.

A katolikus egyház a beszedett adóinak harmadát Rómába, harmadát a nemzeti egyházfőnek, harmadát a püspökének juttatták. Az adó a termés kilencedik tizede volt. Ezzel szemben a protestáns egyház adóját a gyülekezet állapította meg, és abból felfelé viszonylag kevés ment. Csak akkor értenénk meg a hívők lelkes vallásváltását, ha a puritánabb dogmák, a nemzeti nyelvű szertartások, a hívők részvétele a zsoltárok éneklésében mellett, az új vallással lényegesen kisebb adóztatás is járt.

Érthetetlen módon a magyarországi protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, csak azért maradhatott meg legalább részben a reformáció, mert az oszmán megszállók nem térítettek, a vallásszabadság hívei voltak.

A parasztpolgárosodás.

A bolsevik megszállás alatti viszonylag sikeres szereplésünket annak köszönhetjük, hogy az Oszmán Hódoltság alatt a magyar társadalomban virágzásnak indulhatott a polgárosodás.

A magyar társadalom nyugatosodásának a magyar etnikumú polgárság szinte teljes hiánya volt a fő akadálya. Ezt a nagyon fontos tényt, először a bolsevik rendszerben nevelkedett marxista történészek ismerték fel. Ők mutattak rá, hogy a magyar társadalom ugyan viszonylag következetesen végrehajtotta a feudális társadalmi viszonyok megvalósítását, kiépítette a kiscsaládos jobbágyrendszert, de nem volt és nem is lett városi polgársága. Ennek következtében, amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos osztály csak a lakosság egyetlen százaléka volt, de hatszor annyi városi polgár maradt vissza a Római Birodalom városiban. Ezzel szemben az általunk elfoglalt Kárpát Medencében nemcsak eleve alacsony volt az urbanizáció, de ebből szinte semmi sem maradt a honfoglalásunk idejére.

Ezért aztán a honfoglalás után városi lakosság nélkül kellett a szántóföldi földművelő, feudális társadalmat létrehozni. Amíg Nyugat-Európában a lakosság egyetlen százaléka volt földtulajdonos nemes, a magyar társadalomban hatszor ennyi nemes volt. Természetesen ezek többsége nem lehetett gazdag. Ezzel szemben Nyugat-Európában a kevés nemes gazdag volt, de hatszor többen voltak a városi polgárok.

A magyar társadalom beteges polgársághiányát pótolta a Hódoltság társadalma. A szultánnak járó bérleti díjat az apparátusa vetette ki, és hajtotta be. Méghozzá nem a bérlőktől közvetlenül, hanem a lakóhelyi közösséggel kötötte a szerződést, azok vetették ki a bérlőkre. Ez a behajtási rendszer hatott arra, hogy egyre nagyobb települések legyenek, mert azoknak nagyobb esélyük van a szpáhival való megállapodásra. Így alakultak ki a sok száz tanyából, pusztából, faluból az óriás falvak. Tőlünk nyugatra ismeretlen településforma a városnyi falu. Erre a viszonylag könnyen járható homokos sík terep adott lehetőséget. Nyáron a lakosság többsége a földjén, tanyáján élt, és csak télre, bérletfizetőként költözött a városokba, ahol az erősebbek lettek a hangadók, a büszke polgárok.

Az oszmán megszállók kiüldözése után ezek az alföldi települések voltak az első polgárban gazdag társadalmi közösségek. Kevés megdöbbentőbb dokumentumot olvastam, mint az 1847-es népszámlálás adatait. Kiderült, hogy a vasúthálózat kiépülése előtt csak ott éltek többségben magyar polgárok a városokban, ahol az Oszmán Hódoltság volt. Az már meg se lepett, hogy csak ott voltak álszövetkezetek, fóliás kertészetek is.

Tehát Magyarország nagyon más társadalom lett volna 1848-ban, ha nem kerül az ország kétharmada, a magyar etnikum négyötöde nem kerül 150 évre az Oszmán Birodalom felügyelete alá. Nem lett volna a magyar etnikumon belül polgárság, nem lennének jelen országunkban a protestáns egyházak, ha nincs Mohács.

Nemzeti ünnepeink I.Március 15

Kopátsy Sándor                PH                   2016 02 16

Nemzeti ünnepeink

I.

A legszebb nemzeti ünnep Március 15.

Középiskolás korom óta érzem, hogy történelmünket ideje volna tárgyilagosabban tálalni. A Mohácsi Csatát, az Aradi Tizenhármat, Trianont felnagyított nemzeti tragédiának, az operetti Március 15.-ét piros betűs örömünnepnek deklaráljuk. Egyiket sem tesszük a reális helyére.

Most csak az utóbbival foglalkozom.

Mi volt 1848 márciusában a nemzet elsődleges feladata?

Mai szemmel az alig egy évvel későbbi Olmützi Alkotmány, vagyis a történelmi Magyarország feldarabolásának megelőzése.

Ezzel szemben még azt is letagadjuk, hogy 1849 áprilisában nem az első világháborúban győztes hatalmak osztották fel először Magyarországot, hanem a tizenéves császár, Ferenc József a Habsburg Monarchia modernizációja során.

Annak ellenére, hogy a Trianoni Szerződést lassan száz év után sem vagyunk képesek a helyére tenni, azzal még a történészek sem foglalkoznak, mi vezetett Trianonhoz. Pedig nagyon kézenfekvő a magyarázat. Vagy a történelmi Magyarország átalakul sok etnikum békés együttélését garantáló országgá, vagy etnikai elemeire szedik szét. A nem magyar etnikumok számára is otthont jelentő ország nélkül a Kárpát Medence nem lehet egyetlen nép országa, nem maradhat fenn Magyarország.

Ezt a forrongó Bécsből a békés Olmützbe menekült Habsburg Császári Udvar vezetői világosan látták, és ezért akarták a soketnikumú, vallású, kultúrájú Habsburg Birodalmat egyenrangú etnikai egységekre felosztani. Ez ugyan a történelmi Magyarország kivételével, viszonylag meg volt osztva. Egyetlen kivételt a Habsburgoknak a nem római katolikus vallásokkal szembeni türelmetlensége jelentett. Nem ismerem annyira az osztrák történelmet, hogy akadt-e ott valaki, aki a Habsburg családnak a római katolikus valláshoz való kötődéséből fakadó problémák jelentőségét hangsúlyozta volna. Ezt a problémát a magyar történészek is óvatosan kerülgetik. Pedig e nélkül a reformáció utáni századok magyar történelme sem érthető. Erdély történelmének ugyanis semmi sem ártott többet, mint a Bécsi Udvar türelmetlensége az erdélyi ortodox keresztény románsággal szemben. Erdélynek a reformáció során szerencsésen induló sorsa elsősorban a Habsburgok vallási türelmetlensége okán vált katasztrofálissá. Erre mindenkinél jobban Móricz Zsigmond érzett rá. De ezt nemcsak az erdélyi magyarság, de még a magyar történészek sem ismerték fel.

De még a jelenkori ukrán politikai megosztottság mögött is a Habsburgok türelmetlen katolicizmusát kellene keresni.

Térjünk azonban vissza 1848 márciusára, Budapestre.

Nincsenek adataim, de nehezen tudom elképzelni, hogy a magyar arisztokráciának a császárhoz való szoros kötődése ellenére nem voltak információi a Császári Udvarnak a Monarchia jövőjére vonatkozó elképzeléseiről. Valamit tudni kellett arról, hogy a császárt félre akarják állítani, és az ifjú császár mellett a Monarchia reformjával valami újat kezdenek. Márpedig, ha volt információjuk, ez Kossuthhoz is eljutott. Ezt mindennél jobban magyarázza, hogy Kossuth miért döntött a Habsburg ház trónfosztása mellett.

Csak e körülmények adnak magyarázatot arra, hogy miért tartotta a magyar közvélemény, de legalábbis a pesti fiatalok fontosnak a Habsburgoktól való függetlenséget.

Mivel én nemcsak a Monarchiához tartozásunk hátrányait, az előnyeit is látom, számomra az osztrákokkal és a csehekkel közös államunk számára előnyök is származtak.

Elsősorban az, hogy ez a két nép kulturálisan és gazdaságilag is sokkal közelebb volt Nyugat-Európához. Márpedig az államalapításunk óta az elsődleges célunk a Nyugathoz való felzárkózás volt, és maradt meg máig. Ez az utunk az osztrákokon és a cseheken keresztül vezet. Ezzel azonban a magyar arisztokrácia, de még inkább a nemesség mindig szemben állt. Márpedig a magyar nemesség érdekéhez a magyar közvélemény is igazodott. Ez történt 1848 márciusán, Pesten. A magyar közvélemény ma is azt hiszi, hogy Pesten ekkor már többségben magyarok éltek. Éltek ugyan magyarok is, de főleg az iskolák diákjai között voltak már viszonylag zárt magyar közösségek is. Ezek találkoztak az EMKE kávéházban. Azt ma is kevesen tudják, hogy minek a rövidítése volt az EMKE, Erdélyi Magyar Közművelési Egyesület. Az egyik ilyen társaságnak az adott rangot, hogy köztük két zseni, Petőfi és Jókai is a társaság tagjai voltak.

Arra azonban a történészek sem keresték a választ, miért kerülte el annyira ez a szép esemény a kor politikai nagyjait. Nemcsak nem voltak szereplők, de még utólag sem tartották történelmi jelentőségű eseménynek. A napi politikában nyakig elmerülő Kossuth, a társadalom változásaira oly érzékeny Széchenyi, a politikai eseményeket követő Deák említést sem tettek róla. Azt, hogy ez a nap legszentebb nemzeti ünnepünk legyen, a nagyok közül senkinek nem jutott az eszébe.

Petőfit ugyan a magyar költészet óriásának tartom, de a racionális politikára alkalmatlannak tartom. Számára Magyarország csak a magyarok országa volt. Azt hitte világforradalmár, pedig csak nemzeti forradalmár volt. Ezt jól jellemezte a szabadságharcban vállalt szerepe. Hajlandó volt akár az életét is áldozni a magyar szabadságért. Jellemző módon a lengyel Bem seregéhez csatlakozott annak érdekében, hogy Erdélyt csatolják végre vissza Magyarországhoz. Méghozzá úgy, hogy nemcsak a legnagyobb erdélyi etnikumot a románt tekintsék teljes jogúnak, de még a szászok sok évszázados politikai jogait is számolják fel.

Bármennyire egyértelmű, hogy Erdély jövője csak akkor biztosítható, ha az ott élő népek egyenrangú polgárai lesznek. Ezért tartom a márciusi pontok között Erdély számára tragédiának az unió, a Magyarország szerves részévé válása is szerepelt. Nem az a baj, hogy ezt nem látta Petőfi, hanem az, hogy ma sem valljuk be, hogy az unió követelésének teljesülése Erdély elvesztéséhez vezetett.

Azt a tényt, hogy az oszmán megszállásnak köszönhetően, Erdély számára megnyílt az út arra, hogy a Kárpát Medence keleti harmadában egy másik Svájc lehessen. Amennyire ráérzett erre a maga korában Bethlen Miklós erdélyi fejedelem, aki a Kárpát Medencében az etnikai és vallási türelmesség legnagyobb alakja volt, annyira fogalmuk sem volt erről a márciusi fiataloknak. Ezt igazán csak Móricz Zsigmond ismerte fel a két háború között. De ő is csak akkor, amikor erre már semmi reális esély nem maradt.

De a magyar történészeknek azt kellene tanítani, hogy 1848 márciusában a pesti fiatalok abban a naiv hitben ünnepelték a csak a magyarok számára lévő Magyarországot, hogy az fennmaradhat. Nem az a baj, hogy ezt nem látták akkor a fiatalok, hanem az, hogy ma sem látják ezt a politikusok, akiket nem világosítanak fel a történészeink.

Azt kellene tanítani, hogyan jutottunk el a Trianont követő valóságba, hogy mienk maradt a történelmi ország területének harmada, ahol a Kárpát Medence magyarságának négyötöde él.

A Közel-Kelet nem homogén

Kopátsy Sándor                  PH                  2016 03 15

A Közel-Kelet nem homogén

A politika és a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni, hogy az emberiség a jelenkorra minden tekintetben differenciálódott. Ezért aztán a tőlünk távoli kultúrákat továbbra is viszonylag homogéneknek látjuk.

Ennek tipikus illusztrációja a jelenlegi közel-keleti bálság. A Nyugat, mindenekelőtt a szuperhatalommá emelkedett Egyesült Államok, ami a második világháború óta tá volt szorulva a közel-keleti nyersolajra, ott a politikai és társadalmi viszonyokat az igényéhez akarta szabni.

Az olajban leggazdagabb közel-keleti államok feudális viszonyait akarta stabilizálni. Ez Szaúd-Arábiában és néhány kikötői törpeállamban máig sikerült. Iránban azonban a sah uralmát már nem sikerült stabilizálni. Ott végül a mohamedán klérus került hatalomra. Mára annak tényét kénytelen tudomásul venni. Minden azonban összezavart attól kezdve, hogy Afganisztán szovjet megszállása ellen elkezdte a népi ellenállást felfegyverezni. Az arab világban a káoszt az iraki háborús kalandja indította el. A megkoronázása pedig az lett, amikor Szíriát akarta a demokrácia számára megnyerni. Az amerikai diplomácia képtelen volt megérteni, hogy Szíria soha nem volt nemzeti állam, a két egymással együtt élni képtelen muzulmán vallás és egy harmincmilliós ősi keresztény nép közös állama volt. Ahogy megdőlt az Asszad család féktelen terrorja, elemei esett szét.

Most, hogy elém került egy statisztika a közel-keleti ENSZ tagokban felmért korrupciótól, ez meggyőző képet ad arról, hogy a térség 12 állama mennyire heterogén nemcsak etnikai, gazdasági és vallási tekintetben, de még abban is, hogy hol, mekkora a korrupció.

Két állam, Qatar és Izrael az ENSZ tagállamok legjobb ötödébe tartozik.

Másik kettő, Szaúd-Arábia és Bahrein a második ötödbe került.

Az összes többi a legkorruptabb kétharmadba került.

A leginkább korrupt három, Szíria, Líbia és Irak pedig az utolsó húszadba került. E háromról az is elmondható, hogy ezekben a legnagyobb az Egyesült Államok beavatkozása.

De, ha olyan felmérés is volna, hogy például Szírián a három etnikumon belül, vagy például Damaszkuszban mekkora volt a korrupció a háború előtt, meglepők volnának a különbségek.

Az Európai Uniót azért tartom heterogén tákolmánynak, mert a 28 tagállama kulturálisan és gazdaságilag nagyon heterogén, de a sokkal kisebb Közel-Kelethez viszonyítva, homogénnek kellene tekinteni.

Nemzeti ünnepeink

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 20

Nemzeti ünnepeink

VI.

1956. okt. 23. és nov. 7.

Az első legszebb forradalmunk, a második gyászünnepünk, alig kéthéttel követi egymást.

Amennyire túlzásnak tartom az 1848. március 15.-ét, annyira példátlannak nagynak tekintem 1956. október 23.-át. A nagy különbség a kor kommunikációjának különbségéből is fakad. 1848. márciusban történtek az ország lakosságának 99 százaléka számára akkor nem jelentettek semmit. Nem készültek rá még azok sem, akik rendezték, az 1956-os forradalomra azonban az ország lakossága türelmetlenül várt. A rádiónak köszönhetően, percről percre nemcsak az ország lakossága, de még a nemzetközi hírcsatornák is követték az eseményeket.

A történészek is viszonylag keveset foglalkoznak az 56-os forradalom előzményeivel.

A magyar közvélemény 1953 nyarán bombameglepetésként értesült arról, hogy Moszkvában a bolsevik felső vezetés leváltotta Rákosi Mátyást a miniszterelnöki posztról, és helyébe ültették az agrárreformok félreállított hívét Nagy Imrét, és támogatására mellé számos fiatal káder került a párt felső vezetésébe is.

Egy év után számomra már világossá vált, hogy Nagy Imre ugyan szabad kezet kapott az agrárszektor megreformálására, de a nem mezőgazdaság, vagyis a gazdaság négyötöde és a pártvezetés Rákosi és káderei kezében maradt, a lakosság reforméhsége pedig egyre dagadt. Erről 1954 nyarán egy feljegyzést küldtem Nagy Imrének, amiben rámutattam, hogy a reformot a gazdaság egészére ki kell terjeszteni. Szinte azonnal hivatott és két közvetlen munkatársával, Móré Andrással, a titkársága vezetőjével, és az egyetemi tanszékének adjunktusával, Fekete Ferenccel várt, és kiadta az utasítást. Hárman menjünk le Öszödre, a kormányüdülőbe, és készítsünk el egy a gazdaság egészére kiterjedő reformtervet.

Számomra akkor két forrás volt bolsevik rendszerbe még beférő reformra, a gazdaság piacosítására. Jugoszlávia ebben a tekintetben a szovjet csatlósok mögött élen járt. Ezért a jugoszláv közgazdászok munkáit jól ismertük. A másik tanító mesterünk Oszkár Lange lengyel akadémikus volt, aki a Londoni Közgazdasági Egyetem tanárságát hagyta ott, hogy hazájában próbálkozzon. Elképzeléseit modellnek nevezete. Ez volt az én kiinduló pontom is.

Öszödön a képzeletbeli kommunizmusba kerültünk, az elképzelhető jólétbe. A munkát három részre osztottuk. Az én feladatom a modellek kidolgozása volt. Nekem nem tetszett a modell kifejezés, és ezért a fejezetemnek Mechanizmus címet adtam. Ugyanis olyan megoldást kerestem, amiben az önkorrekciós képesség is megvan. A piacnak azért voltam a híve, mert megoldást kínált az elhibázott helyzetekben. Máig büszke lehetek arra, hogy a reformnak az Új mechanizmus nevet én adtam.

Pár nap alatt a mintegy 100 oldalas reformjavaslatunk elkészült, átadtuk Nagy Imrének. Ő másnap reggel már intézkedett, hogy a következő minisztertanács változatlan formában tárgyalja.

Másnap reggel már az ÁVH-sok vártak a Tervhivatalban, és még az esetleg az anyagot rejtő indigókat is begyűjtötték. Kiderült, hogy Gerő Ernő, amikor megkapta a minisztertanácsi meghívót, az anyagunkat bucharinista förmedvénynek minősítette, és azonnal intézkedett. A Bucharin nevét akkor mi még jól ismertük. Sztálinnal szemben Lenin tanítványa volt, akit tanai miatt kivégeztek. Rákosi vezetése alatt még aznap összeült az illetékes bizottság, az anyagunkat megsemmisítésre ítélte. Itt, Nagy Imre kérésére, jóváhagyták, hogy az anyag készítőit nem éri bántódás. Nem is ért bennünket. Ellenben Nagy Imrét rövidesen leváltották, félreállították.

25 évig abban a tudatban éltem, hogy az Új mechanikus című reformtervünkből nem létezik másolat. Tehát értelmetlennek tartottam rá hivatkozni. Pedig közben már Nyers Rezsőt és Fehér Lajost is érdekelte volna. akik tudtak egy ilyen tervezetről. Végül azonban egy kutató rátalált a Párttörténeti Intézetben egy példányra. Évek múlva az is kiderült, hogy Vass Zoltán példánya is megmaradt. Ez pedig a halála után hozzám került.

Az Új mechanizmus anyag története ezért érdemli meg a felidézést, mert nagyon másként alakulhatott volna a történelmünk, ha Nagy Imre a helyén marad és az Új mechanizmus reform 1954 őszén bevezetésre kerül. Ez esetben ugyanis nem gyűlt volna fel úgy a rendszer elleni harag, vagyis nem vezet kezelhetetlen robbanásig a társadalmi düh.

De érdeke lett volna Rákosinak és társainak is, akik azért tűntek el a hatalomból, mert ellenálltak a még medrükben tartható reformoknak is.

Az Új mechanikus reform ugyanis fel sem vetette az egy párti politikai diktatúra felszámolását.

Bevallom, a politikai diktatúra fenntartása fenntartásának fontossága nem volt számomra a mai ételemben tudatos. Egyszerűen csak abban hittem a piacosított gazdaság megfér a politikai diktatúrával is. Arra csak az 56-os forradalom elszabadulása tanított meg, hogy amíg a gazdaság piacosítása a társadalmi és gazdasági fejlettség szintjétől független feladat, a politikai demokrácia csak bizonyos fejlettségi és demográfiai feltételek mellett nem okoz anarchiát.

Azt ugyan már a forradalom első hete után felismertem, hogy Magyarország számára a politikai demokrácia az adott világpolitikai viszonyok között irreális cél volt. A kor két katonai szuperhatalmának közös érdeke volt a hidegháború. (Ezt más alkalommal már részletesen kifejtettem.)

Az csak az 1990-es kínai reform tapasztalata után vált számomra világossá, hogy a gazdasági fejlettség alacsony szintjén, és a túlnépesedés nyomása alatt a politikai demokrácia anarchiát szül. Magyarország ugyan már 1956-ban fejlettebb társadalom volt, mint Kína 1990-ben, és nálunk nem volt túlnépesedési nyomás, a több pártos demokrácia mégis azonnal fékezhetetlen ellenforradalommá vált. Kínában a gazdaság piacosítása szinte azonnal felvetette a tömegek igényét a politikai demokráciára. Szerencsére, a kínai vezetés azonnal felismerte, hogy a birodalom szétesése megállíthatatlan, a gyermekvállalás erőszakos csökkentése pedig lehetelten, ha a párt kiengedi a kezéből a hatalmat.

1956 őszén Nagy Imre és csapata azonban nem ismerte fel az ellenforradalmi veszélyt, és az egy párti diktatúra fenntartásának szükségességét. A második, koalíciós kormány megalakítása azonban már egyet jelentett az ellenforradalom győzelmével és a Szovjetunió katonai beavatkozásával.

Mi volt ugyanis november elsején a belpolitikai helyzet?

Az ország lakosságának óriási többsége a bolsevik rendszert teljesen fel akarta számolni, az elkövetett bűnökért felelőseket pedig meg akarta büntetni. A következő titkos, demokratikus választáson a lakosság óriási többsége a kommunista ellenes pártokra szavazott volna. A marxista diktatúrát akaró szavazók pedig még titkosan szavazni is féltek volna. A korábbi kommunista vezetőknek, ha nem sikerül a Szovjetunióba meneküli, a kivégzés, legalább börtön és megaláztatás várt volna. Nemcsak Rákosit és a köréhez tartozókat, de Nagy Imrét is kivégezték volna.

Semmi reális alapja nem volt annak a máig általános hivatalos véleménynek, hogy a Szovjetunió katonai megszállása nélkül demokrácia köszöntött volna az országra.

Ezért tartom Kádár Jánost a magyar történelem egyik legnagyobb pozitív alakjának. A világtörténelemben nem ismerek hozzá hasonló hőst, aki a nemzet jövője érdekében vállalta, hogy hazaárulónak tartsák. Azt, hogy a csatlós országok között mi lehettünk a legvidámabb barakk, mindenki másnál jobban Kádár Jánosnak köszönhetjük. Erre a feladatra ugyan Nagy Imre lett volna a legalkalmasabb, de ő és társai a Jugoszláv Nagykövetségre menekültek, a hadsereget pedig felszólították, hogy álljon ellen. Ők még addig sem jutottak el a helyzet felmérésében, hogy Titóra még annyira sem számíthatnak, mint a Szovjetunió vezetőire.

A Kádár viselkedése felett pálcát törők eszébe sem jut, hogy mi vált volna az országra, ha Kádár nem adja a nevét a Szovjetunió katonai beavatkozásához. Most Kádár belügyminiszterét, Biszku Bélát állítják bíróság elé. Az illetésesek nem gondolnak arra, hogy ki lehetett volna jobb belügyminiszter, aki élvezheti a moszkvai vezetők bizalmát. Mert, aki nem élvezhette, nem lehetett volna belügyminiszter.

A szovjet megszállás ellen fegyveresen is tiltakozók jó szándékát én sem vonom kétségbe, de tudom, hogy az irreális jó akarat néha a legnagyobb károkozó.

Az 56-os forradalom átélhetősége életem legszebb élménye volt, de naiv hősei zsákutcába vezettek. A Szovjetunió fegyveres beavatkozását pedig szégyenként, de kikerülhetetlen kényszerként éltem át. A gyönyörű forradalmat tartom elkésettnek, naiv vezetőkre bízottnak, ezért a célját reménytelennek. Kádárt az átállása számomra a magyar történelemben páratlan hőstettévé emelkedett.

Hazám történelme azonban hiába adott páratlan bizonyítékot arra, hogy minden történelmi eseményt csak a hatása alapján szabad mérlegre tenni. Mi mégis az ünnepeinket és vereségeinket továbbra is érzelmi alapon értékeljük.

Kopátsy Sándor                 EH                 2016 03 24

A polgársághiányos magyar társadalom

Számomra hazám történelmét akkor értettem meg, amikor az 50-es évek végén megismertem a fiatal marxista történészek adatait arról, hogy a magyar társadalom eleve polgársághiányos volt. Az ugyan természetes, hogy nomád pásztorokként nem volt polgárságunk. Arról azonban mélyen hallgattunk, hogy ez önmagában kizárta annak lehetőségét, hogy nyugat-európai típusú feudális, majd tőkés osztálytársadalom lehessünk.

Ezt első királyunk is legfeljebb érezhette, de ő sem értette meg. Jó katonaként belátta, hogy a kor nyugat-európai hadseregének erejét a nehéz lovagság jelenti, és velük szemben a magyar könnyű lovasok szinte tehetetlenek bizonyultak. Ezért Intelmeiben idegen lovagokra, nem városi polgárokra vágyott.

A magyar történészek korábban figyelmen kívül hagyták, hogy az államalapításunk idején tőlünk nyugatra jelentős urbanizáció ugyan csökkent, de fennmaradt. Jelentős volt az urbanizáció abban az értelemben, hogy mintegy hatszor több városi polgár volt, mint földesúr. Ennél ugyan magasabb urbanizáció voltak a Római Birodalom fénykorában, de a jelentős városok fennmaradtak még a sötét középkorban is. Ismereteim szerint, a Római Birodalom bukása után a római városok szinte csak a Kárpát Medencében szűntek meg. Ide a Római Birodalom összeomlása után csak pásztornépek jöttek, akik lenézték a kettes vetésforgóval kínlódó földművest. A birodalom összeomlása után a Kárpát Medencében római provinciák városainak csak a romjai maradtak meg.

A honfoglalás idejére azonban már itt is elterjedtek az agrártechnikai forradalom vívmányai, a sokkal hatékonyabb hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a patkó. Ez azzal járt, hogy a betörő hunok, avarok még lenézték az itt talált földműves népeket. A mi érkezésünk idejére fordulta a kocka. A pásztor megirigyelte a falvakban élő földművest. Ezt László Gyula vette tudomásul először, felismerte, hogy az avarok már előttünk áttértek a földművelésre. Ezért beszélt kettős honfoglalásról. Az avatok már földművesek lettek annak ellenére, hogy már nem volt saját államuk. Azt még ő sem hangsúlyozta, hogy a magyar nép spontán, az uralkodóját megelőzve lett földműves, falvakba települt és keresztény. Ezt a történészeink máig nem veszik tudomásul, a lakosság földművelésre, és kereszténységre való áttérését felűről kezdeményezettnek deklarálták. Ugyanakkor említést sem tesznek arról, ami fent az állam szintjén történhetett. A kiscsaládos jobbágyrendszer kialakítása, és a római kereszténység melletti egyértelmű döntés. Pedig e kettő vált döntővé a következő 500 év magyar történelmében.

A kiscsaládos jobbágyrendszer.

A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy az államalakításunkkal párhuzamosan áttértünk a nagycsaládos pásztorrendszerről a kiscsaládos jobbágyrendszerre. Ez a családforma váltás lényegében a nyugat-európai agrártechnikai forradalom során vált Európa nyugati felében általánossá. Ugyanakkor a nagycsaládos társadalom Európa keleti felén, és a Balkánon a 20. századig fennmaradt.

E két családforma társadalomformáló erejét alig érintik a történészek, pedig ennek jelentősége nemcsak a társadalmi tudat, viselkedés, de még a kereszténység egységét sem tűrte meg. Nyugat-Európa népei csak akkor váltak képessé arra, hogy magas-kultúrát hordozók legyenek, amikor a családformájuk kiscsaládos lett.

A családforma szerepére már középiskolás fokon felfigyeltem. A nagy európai szellemi forradalmak, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a demokrácia, valamint a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos társadalmak számára volt másoknál hatékonyabban befogadható.

Én abban az értelemben ugyanis marxista, történelmi materialista vagyok, hogy minden társadalmi alépítményt csak az olyan felépítmény tesz sikeresé, ami vele összhangban van. A különböző alépítmények csak különböző felépítményekkel lehetnek hatékonyak. Ehhez ugyan Marx sem tartotta magát, minden társadalom számára az általa kitalált felépítményt tartotta üdvözítőnek.

Ez a tanulmány sem veti fel, hogy nem minden kultúrának, azok minden szintre jutottságának más felépítményre van szüksége. Ezt jól bizonyítja a történelem. A vallási és politikai próféták ugyan minden hívőjük számára azonos felépítményt javasolnak, a történelem azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Európa történelmének ókorában csak azok a társadalmak voltak fejlettek, amelyekben a rabszolgatartók és a vallás papjai tartoztak az uralkodó osztályba. Ahol még erre a szintre sem jutottak el, ott törzsi társadalmak voltak.

Aztán a középkori agrártechnikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire a földesurak kiscsaládos jobbágytársadalmai jöttek létre. Ezek azonban titokzatos úton két formában működtek. Európa nyugati felén kialakult a kiscsaládos, a keleti felén pedig megmaradt a nagycsaládos jobbágyrendszer. Ezzel Európa társadalmai az eltérő családformájuknak megfelelően kettéoszlottak. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényegesen hatékonyabb alépítménynek bizonyult.

Nyugat Európa puritán népei rövidesen fölénybe kerültek a latinokkal szemben. Egy jó fél ezred után a puritán népek megreformálták a kereszténységüket.

A feudális alépítményre épült puritán vallású Nyugaton az ipari forradalom gyorsan megszülte a kiscsaládos városi társadalmat. A történészek is csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom mennyi technikai újítást hozott, arról említés sem található, hogy az ipari forradalom a városok társadalmát is kiscsaládossá alakította át. Pedig ez emelte aztán Európa nyugati felét a kor többi magas-kultúra fölé. Az iparosodott társadalmak lettek először a városi lakosság számára is kiscsaládosak.

Ugyanakkor a vasúthálózat olyan hatékonysági ugrást hozott szárazföldi szállításban, ami lehetővé tette a nemzetállamok létrejöttét. Majd a gőzhajózás a világgazdaság egészére kiterjedő munkamegosztást.

A világgazdaság fejlődése felgyorsult, de ennek során differenciálódása is nőtt. Az alépítményben megnövekedett különbségek a társadalmi alépítményben azzal jártak, hogy a társadalmi felépítmények is differenciálódtak.

A munkaerő minőségével szemben támasztott igény csökkent.

A társadalmak fejlődésével együtt járt, hogy a munkafeladatok is egyre egyszerűbbekké váltak. Még a gazdaságtörténészek sem vették tudomásul, hogy a fejlettebb technika egészen a jelenkorig, a tudományos és technikai forradalom győzelméig, a munkaerő nagy többségével szemben egyre alacsonyabb tudást és képességet kívánt. Minél hatékonyabb eszközöket, eljárásokat hozott létre a tudomány, annál kisebb képességet és kevesebb ismeret igényelt a munkaerő egyre nagyobb többségétől. Ebből a társadalomtudományok csak azt látták, hogy a társadalom ismeretvagyona egyre növekedett. Az nem tudatosult, hogy a munkaerő többségével szemben egyre csökkent a minőségi igény.

Azt senki nem hangsúlyozta, hogy az ipari forradalom tört részére csökkentette a dolgozókkal szemben támasztott tudás és képesség igényét. A céhipar sok éves képzést követelt meg. De még a háziipar is sokkal képességigényesebb volt, mint a gyári munka.

A munkaerővel szemben támasztott igény csökkenésével ellentétben a munkamegosztásban való részvétel azonban egyre magasabb igényt támasztott. Ezért váltak a munkamegosztást szervező tőkések uralkodó osztállyá. Amíg a feudális társadalmakban igen alacsony igény volt a földesurakkal szemben, a tőkés vállalkozók teljesítménye egyre inkább a képességüktől függött. Ez volt az alépítményi oka annak, hogy a tőkésosztály már nem épülhetett vérségi alapra. Ezt a változást szem előtt kell tartani akkor is, ha a nagy tőkehiány mellett viszonylag könnyű volt a tőke jövedelmezőségét biztosítani. Ezért hihette még a hisztérikusan tőkeellenes Marx is, hogy a tőke profitja a tőkéstulajdonból származik. Tévedett, mert minden meg nem dolgozott jövedelem forrása a hiány. Ebben a tekintetben nincs különbség a föld- és a bányajáradék, a profit és a munkaerő érték feletti ára között.

Marxnak sem jutott az esszébe, hogy a munkaerő ára is az értéke fölé emelkedik, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata. Minden érték feletti jövedelem forrása a hiány.

Miért nem zárkóztunk fel 1989 után a Nyugathoz?

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 03 23

Miért nem zárkóztunk fel 1989 után a Nyugathoz?

Éber Márk Áron írása az ÚJ EGYENLÍTŐBEN

Aligha lehet aktuálisabb témát felvetni napjainkban. Hiszen ezer éve ezt akarjuk. Ez volt ezer éve is a célunk, ennek hatására lettünk a pásztorból földműves, a nagycsaládosból kiscsaládos, pogányból latin szertartású, római katolikus vallású társadalom. Igyekezetünkből azonban csak arra tellett, hogy komp-ország lettünk, mert nem volt polgárságunk.

Ezer év kellett ahhoz, hogy legalább a magyar történészek felismerjék a kudarc igazi okát: Nem volt polgárságunk. Erre a szovjet megszállás alatt döbbentek rá a fiatal marxisták, amikor éppen lezuhantunk a sikeres polgárosodás csúcsáról. Az kiegyezés előtt a magyarul beszélő polgárság aligha érte el a lakosság 1 százalékát, negyven évvel később pedig már meghaladta a 6-ot. A városokban ennek is a kétszeresét. Igaz, hogy a magyar polgárok főleg zsidók voltak, de otthon érezték magukat, igyekeztek magyarnak lenni. Nagy-Budapest volt a világ legnagyobb zsidó város a világon a lakosságának ötöde volt zsidó. Budapest nemcsak az európai zsidóság, de talán Európa legdinamikusabb tudományos és kulturális nagyvárosa lett.

Ezt az ezer éves történelmünkben példátlan fejlődést törte meg az általunk elkezdett világháború. Ennek elvesztését követte a Kárpát Medence egészét felfoglaló országok etnikai elemeire való felosztása. Megmaradt a terület harmada, rajta a magyarság négyötöde. Ezt tragédiaként élte meg nemcsak az arisztokrácia és a nemesség szerepét öröklő úri középosztály, de a magyar nép is. Nem akadt senki, aki rámutatott volna arra, hogy Trianonnak köszönhetően, végre nemzeti állammá váltunk.

A magyar történelemtudomány is felelős azért, hogy nem hangsúlyozta, hogy a polgárhiányunk mellett a másik társadalmi fogyatékosságunk, hogy az ország lakosságának felét kitevő kisebbségeket nem tekintettük velünk egyenrangúnak. Azok nem érezhették magukénak is az országot, amelyben éltek.

A magyarnál nyugatiasabb két etnikumot, a germánokat és a zsidókat kárunkra gazdagodóknak tekintettük. A nálunk is szegényebbeket, kevésbé iskolázottakat pedig alacsonyabb rendűnek tekintettük.

Máig nem találtam még utalást sem arra, hogy nemzetállamként jobban élhettünk volna, mint az egész Kárpát Medence uraiként. Ezt kellett volna megérteni, élni azzal a lehetőséggel, hogy magunkra maradtunk. Máig nem tudatosítjuk, hogy hatékony államot csak egyenrangú, és rokon kultúrájú népek alkothatnak. Nem az a baj, ha eltérő a nyelvük és a vallásuk, csak a viselkedésük legyen azonos. Svájc, és általában az alpi népek éppen abban mutatnak példát, hogy öt nyelven beszélnek, protestánsok és katolikusok, de egyformán élnek.

Az ugyan érthető, hogy az utolérés reális lehetősége a hidegháború végével tárult fel előttünk. A magyar társadalom modernizációjának a megakadása azonban a második világháború végén történt azzal, hogy Magyarország elvesztette a társadalmi motorját, a zsidó és a germán etnikumát. Ez azonban velük párhuzamosan érintette az összes Jaltában a Szovjetunió felügyelete alá rendelt minden országot. Talán a legjobban Lengyelországot és Magyarországot, de a század végére a zsidósságát kiárusító Szovjetuniót is.

Az európai zsidóság kiirtását még mindig csak erkölcsi bűnnek, embertelenségnek minősítjük, nem tesszük hozzá, hogy Európa keleti felének lemaradása évszázadokra is felgyorsult. Mi, magyarok is azt már elismerjük, hogy bűnt követtünk el a zsidóságunkkal szemben, de senki sem teszi hozzá, ezért a bűnünkért még generációk során is bűnhődni fogunk. Magyarország a második világháború óta lényegesen gazdagabb ország lett volna, ha megmaradt a zsidó és sváb etnikumunk. Többször leírtam, hogy a velük közös országban mintegy 50 százalékkal nagyobb lenne az egy laksora jutó jövedelem, és sokkal több nyugati tőke jött volna az országba, ha félmillió zsidóval és 200 ezer svábbal többen lennénk.

Ezzel el is jutottam mondanivalóm lényegéhez. A rendszerváltás azért lett ilyen kudarcos, mert olyan mértékben liberális vágányra vitték, mintha félmillióval több zsidó polgár élne az országba. Talán az sem lett volna elég, de sokkal előbbre lennénk.

A rendszerváltást követő két választás után olyan liberális gazdaságpolitika érvényesült, ami a polgárhiányos magyar társadalom képtelen volt hatékonyan működtetni. Az első választáson két liberális párt került a parlamentbe, köztük az SZDSZ akkor Európában a legerősebb liberális párt volt.

Talán ennél is nagyobb liberális politikai erőt képviselt a MSZP-n belüli liberális szárny. Csak ezzel magyarázható, hogy szuper liberális volt a privatizáció. Ugyanakkor nem volt a közép-jobb magyar társadalomnak közép-jobb pártja, mert az MDF élére ültetett Antall József lényegében az úri középosztály kormányaként működtetett. A második választást fölényesen megnyerő MSZP pedig a gazdaságpolitikát az SZDSZ-re bízta.

Azt, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak nem volt közép-jobb pártja, a Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel, és a kis liberális Fideszből a demokráciák történelmében példátlan támogatottságú közép-jobb Fideszt formált. 2010-ben a körzetek 99, 2015-ben pedig a 90 százalékát nyerte meg.

Ébernek azt kellene látni, hogy polgárság nélkül nem lehet a demokrácia hatékony. Mivel mi olyan rendszerváltást hajtottunk végre, mintha a magyar társadalomban a liberalizmus nagyon erős volna, a privatizáció eleve kudarca lett ítélve. Van ugyan egy kis liberális pártunk, de annak csak a listás szavazati rendszerünknek köszönhetően van parlamenti képviselete.

Ami pedig Éber ihletőjét, Arrighit illeti. Neki illett volna felismerni, hogy az Európai Unió, és még inkább az euró övezet a latin országoknak csapda. Azt tették számura kötelezővé, ami jó a puritán és gazdag társadalmaknak, kettőnél több párt, felértékelt valuta, kis infláció, kemény pénzügyi fegyelem, kis infláció. Ezzel a négy mediterrán ország olya adósságcsapdába került, amiből képtelen lesz kimászni.

Neki arra kellene magyarázatot keresni, miért maradnak le egyre jobban Amerikában a latin népek országai. Azokban még a katonai diktatúra sem olyan gyengén teljesít, mint a sok párti demokrácia.

Ez a tanulmány sem veti fel, hogy nem minden kultúrának, azok minden szintre jutottságának más felépítményre van szüksége. Ezt jól bizonyítja a történelem. A vallási és politikai próféták ugyan minden hívőjük számára azonos felépítményt javasolnak, a történelem azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Európa történelmének ókorában csak azok a társadalmak voltak fejlettek, amelyekben a rabszolgatartók és a vallás papjai tartoztak az uralkodó osztályba. Ahol még erre a szintre sem jutottak el, ott törzsi társadalmak voltak.

Aztán a középkori agrártechnikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire a földesurak kiscsaládos jobbágytársadalmai jöttek létre. Ezek azonban titokzatos úton két formában működtek. Európa nyugati felén kialakult a kiscsaládos, a keleti felén pedig megmaradt a nagycsaládos jobbágyrendszer. Ezzel Európa társadalmai az eltérő családformájuknak megfelelően kettéoszlottak. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényegesen hatékonyabb alépítménynek bizonyult.

Nyugat Európa puritán népei rövidesen fölénybe kerültek a latinokkal szemben. Egy jó fél ezred után a puritán népek megreformálták a kereszténységüket.

A feudális alépítményre épült puritán vallású Nyugaton az ipari forradalom gyorsan megszülte a kiscsaládos városi társadalmat. A történészek is csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom mennyi technikai újítást hozott, arról említés sem található, hogy az ipari forradalom a városok társadalmát is kiscsaládossá alakította át. Pedig ez emelte aztán Európa nyugati felét a kor többi magas-kultúra fölé. Az iparosodott társadalmak lettek először a városi lakosság számára is kiscsaládosak.

Ugyanakkor a vasúthálózat olyan hatékonysági ugrást hozott szárazföldi szállításban, ami lehetővé tette a nemzetállamok létrejöttét. Majd a gőzhajózás a világgazdaság egészére kiterjedő munkamegosztást.

A világgazdaság fejlődése felgyorsult, de ennek során differenciálódása is nőtt. Az alépítményben megnövekedett különbségek a társadalmi alépítményben azzal jártak, hogy a társadalmi felépítmények is differenciálódtak.

Ez a tanulmány sem veti fel, hogy nem minden kultúrának, azok minden szintjén más felépítményre van szüksége. Ezt jól bizonyítja a történelem. A vallási és politikai próféták ugyan minden hívőjük számára azonos felépítményt javasolnak, a történelem azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Európa történelmének ókorában csak azok a társadalmak voltak fejlettek, amelyekben a rabszolgatartók és a vallás papjai tartoztak az uralkodó osztályba. Ahol még erre a szintre sem jutottak el, ott törzsi társadalmak fennmaradtak.

Aztán a középkori agrártechnikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire a földesurak kiscsaládos jobbágytársadalmai épülhettek. Európa nyugati felén kialakult a kiscsaládos, a keleti felén pedig megmaradt a nagycsaládos jobbágyrendszer. Ezzel Európa társadalmai az eltérő családformájuknak megfelelően kettéváltak. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényegesen hatékonyabb alépítménynek bizonyult.

A közékor végére Nyugat Európa puritán népei fölénybe kerültek a latinokkal szemben. Egy jó fél ezred után a puritán, kiscsaládos népek megreformálták, a viselkedési módjukhoz illesztették a kereszténységüket. Ezt követően a feudális alépítményre épült puritán vallású Nyugaton az ipari forradalom gyorsan megszülte a kiscsaládos városi társadalmat is. A történészek is csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom mennyi technikai újítást hozott, arról említés sem található, hogy az ipari forradalom a városok társadalmát is kiscsaládossá alakította át. Pedig ez emelte aztán Európa nyugati felét a kor többi magas-kultúrája fölé. Az iparosodott társadalmak lettek a történelemben először a városi lakosság számára is kiscsaládosak.

Ugyanakkor a vasúthálózat olyan hatékonysági ugrást hozott szárazföldi szállításban, ami lehetővé tette a nemzeten belüli munkamegosztást, a nemzetállamok létrejöttét. Majd ezzel szinte párhuzamosan a gőzhajózás a világgazdaság egészére kiterjedő munkamegosztást is megoldotta.

A világgazdaság fejlődése felgyorsult, de ennek során a felépítmények is differenciálódtak. Az alépítményben megnövekedett különbségek hatására a társadalmi felépítmények is differenciálódtak.

A munkaerő minőségével szemben támasztott igény csökkent.

A társadalmak technikai fejlődésével együtt járt, hogy a munkafeladatok egyre egyszerűbbekké váltak. Még a gazdaságtörténészek sem vették tudomásul, hogy a fejlettebb technika egészen a jelenkorig, a tudományos és technikai forradalom győzelméig, a munkaerő nagy többségével szemben egyre kevesebb tudást és képességet kívánt. Minél hatékonyabb eszközöket, eljárásokat hozott létre a tudomány, annál kisebb képességet és kevesebb ismeret igényelt a munkaerő egyre nagyobb többségétől. Ebből a társadalomtudományok csak azt látták, hogy a társadalom ismeretvagyona egyre növekedett. Az nem tudatosult, hogy a munkaerő többségével szemben egyre csökkent a minőségi igény.

Azt senki nem hangsúlyozta, hogy az ipari forradalom tovább csökkentette a dolgozókkal szemben támasztott tudás és képesség igényét. A céhipar még sok éves képzést követelt meg. De még a háziipar is sokkal képességigényesebb volt, mint a gyári munkamegosztás.

A munkaerővel szemben támasztott igény csökkenésével ellentétben a munkamegosztásban való részvétel azonban egyre magasabb igényt támasztott. Ezért váltak a munkamegosztást szervező tőkések uralkodó osztállyá. Amíg a feudális társadalmakban igen alacsony igény volt a földesurakkal szemben, a tőkés vállalkozók teljesítménye egyre inkább a képességüktől függött. Ez volt az alapja annak, hogy a tőkésosztály már nem épülhetett vérségi alapra. Ezt a változást szem előtt kell tartani akkor is, ha a nagy tőkehiány mellett viszonylag könnyű volt a tőke jövedelmezőségét biztosítani. Ezért hihette még a hisztérikusan tőkeellenes Marx is, hogy a tőke profitja a tőkéstulajdonból származik. Tévedett, mert minden meg nem dolgozott jövedelem forrása a hiány. Ebben a tekintetben nincs különbség a föld- és a bányajáradék, a profit és a munkaerő érték feletti ára között.

Marxnak sem jutott az esszébe, hogy a munkaerő ára is az értéke fölé emelkedik, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata. Minden érték feletti jövedelem forrása a hiány.

Mi a profit?

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 03 25

Mi a profit?

Az új egyenlítő legutóbbi számában ezzel a címmel jelet meg Pogátsa Zoltán tanulmánya. Ennek olvasása felidézte bennem az ötven évvel korábbi élményeimet, amikor éhesen olvastam a marxista tanulmányokat. Ennek a fejtegetésnek a színvonala végre megüti a magas elméleti igényű közgazdasági művekét.

Jó ötven éve azonban a munkaérték elmélet feletti viták felébresztettek. Az óta a profitot azonos kategóriába sorolom a többi érték feletti jövedelemmel, a föld- és bányajáradékkal, a hiánycikkek értékfeletti árával.

Ha a társadalmat földhiány, ásványhiány jellemzi, akkor a tulajdonosa munkanélküli jövedelemhez, földjáradékhoz, bányajáradékhoz jut. Ha felesleg volna, megszűnne a járadék. A járadék forrása tehát a hiányból fakad.

A munkaerő idejének megvásárlása is csak akkor hoz profitot, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete. Erre megtanított a bolsevik rendszerre jellemző erőltetett iparosítás által okozott munkaerőhiány.

A bolsevik diktatúrában a munkás jogi értelemben ugyan jobban ki volt szolgáltatva, mind a tőkés demokráciákban, mégis úr volt, a munkaadó emelte volna a fizetését, mert a munkaerőben a gazdaságpolitika hiányt teremtett. Mert a háborús károk elhárítása, a gazdaság beindítása a demokrata tőkés osztálytársadalmakban is olyan spontán béremelkedést okozott, amit a tőkésállamnak is jogszabályokkal kellett fékezni.

Tanultam a marxizmust, de azt láttam, hogy a tőkésosztály állama korlátozza a tőkéseket abban, hogy emeljék a béreket. Mi is kénytelenek voltunk bevezetni az átlagbér ellenőrzést, pedig nem voltak tőkés munkaadók.

Aztán történészként felismertem, hogy a termelésre áttért társadalmakban az életviszonyok nagyobb biztonsága okán nőtt a várható életkor, ennek következtében gyorsabban nőtt a népesség, mint az életterének az eltartó képessége. A bekövetkezett túlnépesedési nyomás ellen a társadalom csak a halálozásfokozásával védekezhetett. Ezért az elkövetkező mintegy hatezer évben minden osztálytársadalom közös jellemzője volt a halálozás fokozása. Ez függetlenül kik alkották az uralkodó osztályt, minden osztálytársadalomra egyformán jellemző volt a túlnépesedési nyomás, több és jobb minőségű munkaereje volt, mint amennyit az adott életérben és az adott technikai viszonyok között foglalkoztatni tudott. Mivel minden osztálytársadalomban nagyobb volt a munkaerő mennyisége és jobb a minősége, mint amennyit foglalkoztatni tudott, az ára az értéke alatt volt. Ebből fakadóan, akár rabszolga, akár jobbágy, akár bérmunkás volt a dolgozó, aki rendelkezett felette kizsákmányolta. A kizsákmányolás ugyanis nem a megszerzés módjából, hanem a munkaerő túlkínálatából fakadt.

Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan, és Marx is elismerte, hogy a túlkínálat esetében a vásárló, a kínálatnál kisebb kereslet esetében extra jövedelemhez jut. Ebből fakadóan, ahol a munkaerő áru, és túlkínálata van, a vásárlója értéke alatt jut hozzá.

A tőkés társadalomban nem azért van profit, mert a munkaadó tőkés, a munkás pedig jogfosztott volt, hanem azért, mert nagyobb volt a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata, mint amennyi munkaerőre a munkaadónak szüksége van.

Az nehezen érthető, hogy mind a tőkés, mind a marxista közgazdaságtan ugyan elismerte a munkaerő áruvá válását, az értékéhez viszonyított árát mégsem hagyta a kereslet és kínálat aránya alapján alakulni. A termékek és a szoláltatások esetében, természetesnek találták, hogy az árának a centruma ugyan csak a kereslet és kínálat egyensúlya esetén az érték, de ezt a munkaerő áru esetében figyelmen kívül hagyták. A bérek színvonalának változását még a liberális demokráciák sem a piacra bízzák, hanem a kormány és a szakszervezetek közötti alku alapján szabályozzák. Ennek aztán az a következménye, hogy általános a jó munkaerőben a hiány, a gyenge minőségűben pedig a magas unkanélküliség. Még addig sem jutottak el, hogy az osztálytársadalmakra jellemző munkanélküliség objektív oka a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata volt. Nyoma sem található a klasszikus közgazdaságtanban annak, hogy a társadalom munkaerőigényét vizsgálnák. Sőt minden forradalmár a munkabérek emelését javasolta, de nem számoltak azzal, hogy a jólét növekedése estén hogyan alakul a munkaerő mennyisége és minősége. A népesség, azon belül a munkaerő létszámának és minőségének alakulását figyelmen kívül hagyták.

Az osztálytársadalmak működésének megértéséhez a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatának a megértése a kulcs. Csak ez ad magyarázatot arra, miért volt mindegyikükre jellemző a többség kizsákmányolása, az értéktöbblet elsajátítása, a tudásvágy elnyomása.