2013. április 30., kedd

Miért győz a Fidesz?


Kopátsy Sándor                 PP                  2013-04-17

Miért győz a Fidesz?

A válaszom: Mert olyan, mint a magyar társadalom többsége.
Nem kevésbé egyértelmű a válaszom arra a kérdésre, miért veszít az ellenzék: Mert nem veszi tudomásul, hogy milyen a magyar társadalom.
Mindig az a politikus nyer, aki jobban idomul a választók elvárásaihoz. Mivel ebben Orbánnak nincs ellenfele, biztos lehet a győzelmében. A magyar társadalom közép-jobb súlypontú, az nyer, aki erre épít. Ha nagy baj van, hajlandó akár a jobb, akár a baloldalra állni, de liberális soha nem lesz. Annál kevésbé, minél jobban erőltetik.
A magyar baloldal és a liberálisok ugyan lényegesen jobb garnitúrával és főleg nemzetközi kapcsolattal rendelkeznek, de nem veszik tudomásul, hogy csak akkor van politikai hatalmuk, ha a választók többségét maguk mögé tudják állítani. Erről azonban mindketten megfeledkeznek. Pedig semmi sem segíti jobban a közép-jobb pártokat, mint az ellenzékük külső támogatottsága.
Az általános választójog mellett, a demokrácia nagy előnye, hogy népszerűnek csak azok lehetnek, akik a társadalmi valósághoz igazodnak. Ez látszólag hátránynak számít, mivel a felzárkózó társadalmú országokat nem lehet siettetni. Végeredményben mégis az a jó, ha minden társadalom felépítménye olyan, amilyen az alépítménye. A társadalmi fejlődés órája akkor jár jól, ha az alépítmény órájával szinkronban marad.
Brüsszelben azt szeretnék, ha a fél-perifériákon is olyan felépítmény, olyan társadalmi struktúra olyan legyen, mint a fejlettebbeké. Botránkoznak azon, hogy Olaszországban Berlusconi a népszerű politikus, nem veszik tudomásul, hogy az ország déli felének még ő is sok.
Botránkoznak Orbán Viktoron, aki Kossuth óta, az első olyan, mint az ország. Nekünk Széchenyi nemcsak a 19. század közepén volt sok, de ma is sok lenne.
A magyar társadalom jelenlegi állapotában, a választók elvárásaiban nekünk Orbán felel meg a legjobban. Utána még elmegy az ország. A vezetése alatt elmegy, de ha a politikai vezetés azt akarja, hogy viselkedjen úgy, mintha angolszász, német vagy skandináv volna, toppant, és inkább ősmagyar lesz, a szélsőjobbot támogatja.

Miért nő az állami újraelosztás


Kopátsy Sándor                   PG                 2013-04-22

Miért nő az állami újraelosztás


Nem találtam olyan államot, amelyikben nem nőtt volna az elvont jövedelem aránya. Öt fejlett, nagynak tekinthető ország, az Egyesült Államok, Japán, Németország, Anglia és Franciaország, adatait nézem arról, hogyan alakult az állami elvonásnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított súlya 1960 és 2012 között.
Mindegyikben jelentősen nőtt. A leggyorsabban Japánban, és Franciaországban. Franciaország 1960-ban is a legnagyobb költségvetéssel működött, de akkor még alig, ma jelentősen az első. A költségvetésének súlya jelenleg 57 százalék. Ennek az országnak a nagy költségvetését azt igazolja, amit gyakran hangsúlyozok, hogy a latin népek a jövedelmükhöz képest jól élnek, a munkavállalásban és takarékosságban pedig mindig a puritánok mögött kullognak.
1960-ban a japán költségvetés, a többihez viszonyítva, nagyon alacsony, alig 17 százalék volt. Most 42 százalék, és már valamivel nagyobb, mint az Egyesült Államoké.
Németország az egyetlen, amelyikben, 1980 óta stagnál, inkább csökken az állami újraelosztása súlya.
Az öt ország esetében hatvan év alatt negyedével nőtt a költségvetés aránya. Történt annak ellenre, hogy a katonai kiadások felére csökkentek.
a hadikiadásokat tartom még ma is az egyedüli olyan állami kiadásnak, ami indoktalanul magas, mert egyrészt a fejlett világban nincs oka a háborúnak, körükben nincs olyan háborús cél, ami háborút okozna, másrészt az Egyesült Államoknak a katonai fölénye a történelemben példátlan. Ráadásul a fejlett országok között a győztes sem nyerhet, csak veszíthet. Amire a fejlettek háborúskodásai kiterjednek, az ostoba rendfenntartás a perifériákon, amik sokba kerülnek, de semmi eredményt nem hoz.
Az Egyesült Államok példátlan szuperhatalom, nemcsak katonai, de gazdasági és tudományos téren is. Ennek ellenére, ha eltekintünk néhány szuper gazdag város és mini államtól, csak a kilencedik az ENSZ rangsorban. Nemcsak hat európai, viszonylag kis, puritán állam, előzi meg, hanem a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is. Nagyon valószínű, hogy 50 év múlva már ez a négy tengerentúli angol-száz ország lesz az első, mivel ezek mind a természeti erőforrásokban, mind a szellemi tőke befogadásában óriási fölényt élveznek.
A világgazdaságban a legnagyobb változást viszont az fogja jelenteni, hogy Európa lemarad az élcsoporton belül. A puritán népek kevésbé, a latinok és a pravoszlávok jobban. A Távol-Kelet viszont felemelkedik. Az összes többi kultúra pedig összeroppan a túlnépesedés súlya alatt.
A katonai kiadások súlya már ma is kicsi, tört része annak, ami az osztálytársadalmak hatezer éves történelmében jellemző volt. Ma, és a belátható jövőben a fejlett világ akkor is tartani tudja elképesztő katonai fölényét, ha a nemzeti jövedelmének egyetlen százalékát fordítja a katonai célokra. A társadalomtudományok alig említik a tényt, hogy a katonai erő egyre inkább a technikai fejlettségtől, és egyre kevésbé a rendelkezésre álló emberanyag mennyiségétől függ. A kis Izrael ezért tarthatja meg a katonai fölényét, a százszor népesebb arab világgal szemben.
Ezzel szemben számos célra, egyre többet kell a nemzeti jövedelemből az államnak költeni.

Az öregek ellátása.
A közvélemény számára sem tudatosul, hogyan módosult lakosság korösszetétele. Nagyon lecsökkent a még nem munkaképes korosztályok, a gyerekek, leginkább az 1 év alattiak, és sokszorosára nőtt a munkavállalási korhatáron felüliek aránya. A fejlett társadalmakban 100 új, munkaképes korát egészségesen végigdolgozó felneveléséhez negyed annyi gyermekszületés volt szükséges, mint ma. Ugyanakkor száz gyerekből tized annyi sem érte meg a jelenlegi nyugdíjkorhatárt. Ehhez járult, hogy a lakosság négyötöde önfoglalkoztató paraszt, kisiparos, kiskereskedő volt, akik egyrészt öregkorukban is találtak maguknak munkát, illetve róluk a család gondoskodott. Száz éve az emberek tizede élet meg a mai nyugdíjkorhatárt, és ezek tizede sem volt nyugdíjjogosult. Ez azt jelenti, hogy a születéskor egy ezrelék számíthatott arra, hogy öregkorára nyugdíjas lehet. Ma már a megszületett gyerekek a nagyobbik fele lesz nyugdíjas, és negyedük húsz évnél hosszabb ideig élvezeti azt.
A fejlett társadalom jövedelméhez viszonyított nyugdíjigénye, száz év alatt, közel százszorosára növekedett. Tekintve, hogy az életkor hossza már sokkal kisebb mértékben nőhet, a fejlett társadalmakban további ilyen növekedésre nem kell számítani. Mivel ma még az emberiség kétharmada olyan szinten él, ahol a fejlettek száz éve voltak, az emberiség többsége számára a nyugdíjak növekedése közel ilyen gyors lesz.
A fejlett világban is még évtizedekre lesz szükség, amíg beáll a nyugdíjigény arányának stagnálása. De ez is csak akkor, ha a nyugdíjkorhatár emelkedik. Erre nem csak azért van szükség, mert egyre nagyobb költségvetési teher, hanem azért is, mert a nyugdíj korhatár egységes kezelése ugyan kevésbé káros, mint a nyakra-főre adott engedmények elburjánzása, hanem elsősorban azért, mert minél fejlettebbek a társadalom, annál kevésbé kell fizikai erő a munkavégzéshez, és annál nagyobb a magas képzettségűek munkateljesítménye. Becslésem szint, a fejlett társadalmakban a munkaerő jelentős hányada, mintegy ötöde, a nyugdíjkorhatár elérésekkor még lényegesen nagyobb teljesítményre képes, mint a még dolgozó korosztályok átlaga. Ezek kivonása a társadalmi munkamegosztásból óriási társadalmi veszteséget jelent. Összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit jelentene a gyenge minőségűek foglalkoztatását biztosító társadalmi támogatás.
Jellemző módon a nyugdíjkorhatárnál idősebb, még egészséges költőt, írót, festőt, tudóst, politikust, papot nem vonjuk ki a társadalomból, csak azért, mert öregebb a nyugdíjkorhatárnál. Ezek között számos olyan is van, aki a társadalom számára még nemcsak tízszer hasznosabb lehet, mint az átlag, de hasznosabb is. Csak a nagyon ostoba politikus hisz abban, hogy azzal javul a fiatalabb ostobák foglalkoztatása, ha a még egészséges okosokat és tehetségeseket kitiltjuk a foglalkoztatásból.
Jellemző adat: Görögországban 60 és a hivatalos nyugdíj korhatár, de a kedvezmények osztogatása következtében a nyugdíjba menők átlag életkora 54 év. Japánban viszont a hivatalos 68 év, de a tényleges 71.5 év.
Abba nem szólnék bele, hogy aki nem alkalmas a bírói feladatra, azt nyugdíjba küldik, de kárnak tartom, hogy a jók nem bíráskodhatnak addig, amíg jól végzik a munkájukat.
Van egy szubjektív érvem is. 32 éve vagyon nyugdíjas, és csak most egy hónapja vagyok állástalan. Ez alatt a 32 év alatt az átlagkeresetem magasabb volt, mint a nyugdíjam.
Azt pedig korunk legnagyobb ostobaságának tartom, hogy a nyugdíjak nagyságát az életkeresethez kötjük. Ezzel a társadalom legjobban kereső, azaz a legértékesebb tagjait abban tesszük érdekeltté, hogy minél kevesebb gyereket neveljenek. Ugyanakkor aránytalan érdekeltségük van a gyermekvállalásra azoknak a családoknak, ahol a szülők nem kellenek a munkaerő piacnak, illetve inkább élnek kényelmesen a munkanélküli segélytől és a családi pótlékból.
Becslésem szerint, a kontraszelekciós gyermekvállalást támogató családi pótlék a következő generáció várható teljesítményét több tíz százalékkal csökkenti. Tehát nincs a gyakorlatban olyan kártékony politika, ami a társadalom jövőjében nagyobb kárt képes okozni, mint a gyermekszámhoz kötött családi pótlék. Ami, ennek ellenére, általánosan használt módszer.
A jó, a társadalmi érdeket szolgáló, állami öregkori ellátást biztosító rendszer az volna, amiben az állami nyugdíjra csak az eredményes gyermeknevelés alapján lehet számítani. Aki nem vállal gyereket, tegyen félre öregkorára magának. Aki pedig egyiket sem vállalja, azokról csak abban az esetben gondoskodjon a társadalom, ha valamilyen okból, egyik feladatra sem voltak képesek.

Egészségügyi ellátás.
Ezt sem lehet csak a piacra bízni, ugyan az sem a legjobb megoldás, ha a piac nem kap benne szerepet.
Egyrészt a társadalom érdeke nem engedi meg, hogy mindenki számára azonos ellátás legyen biztosítva, de azt sem, hogy csak pénzért lehessen bizonyos ellátáshoz jutni.
Az orvostudomány gyors fejlődése következtében megjelennek olyan gyógymódok, amelyek egyelőre nagyon drágák. Ezeket csak azok számára lehet biztosítani, akik meg tudják fizetni. Ha ez sem történik meg, soha nem lesznek olcsók, széles réteg számára elérhetők.
Az egészségre ártalmas életmódúakat is büntetni kellene. Ez a dohányosok és esetében megtörténik azzal, hogy a dohány árában jelentős hozzájárulást fizetnek. Sokkal nehezebb a jelenkor legnagyobb népbetegségét, a túlsúlyosságot büntetni. Pedig ezt is meg kell oldani, mert az egészségügyi kiadásoknak ezek a fő okozói.
Nem feladatom, tanácsokat adni a megoldásra. Azt kell a politikának látni, hogy az egészségtelenül élő lakosság egyre elviselhetetlenebb költséget okoz. Ezt jól példázza az Egyesült Államok. Mind a hadseregére, mint az egészségügyre közel háromszor annyit költ, mint a rangsorban megelőző államok. Ha csak annyit költene, nem a kilencedig helyen állna.

Az újraelosztás forrása.
A modern államnak nemcsak azért van szüksége egyre nagyobb elvonásra, mert a fenti célokra egyre többet kell költeni, hanem azért is, mert a társadalom potenciális képességét optimálisan hasznosító jövedelemkülönbségek nagyobb differenciáltságot kívánnak, mint amennyit a következő generáció eredményes felnevelése megenged.
Másként fogalmazva:
A társadalom adott kapacitásának a hatékony kihasználása egyre differenciáltabb jövedelmeket követel, a minél jobb munkaerő újratermelése ezzel szemben ennél sokkal nivelláltabb jövedelmeket kíván meg. Ez az ellentmondás csak azzal oldható fel, ha a társadalom progresszíven adóztat, és nivellálóan oszt vissza. A modernkori társadalom működése csak ennek függvényében érthető meg. Ennek ellenére az a követelmény még meg sem fogalmazódott.

Összegzés.
Nem vitatható, hogy minél fejlettebb a társadalom annál nagyobb elvonásra van szüksége. Ennek összege ma már meghaladja a nemzeti jövedelem kétötödét- Ez lett a jövedelemtermelők számára a legnagyobb költségelem. Ennek a minimalizálása a fő iránytűjük.
Ugyanakkor az állami visszaosztás vált a következő nemzedék felnevelését alakító, azaz a társadalom szellemi vagyonának gyarapításában az elsődleges tényező.

A költségvetés súlya


Kopátsy Sándor                   PG                 2013-04-19

A költségvetés súlya

A költségvetés résesedését a nemzeti jövedelemből ugyan minden liberális közgazdász gondosan mérlegeli, és ennek minimumát érdemnek tatja. Ennek ellenére mindenütt a többszörösére nőtt. Az még senkinek sem jutott az eszébe, hogy e költségvetési elvonás olyan összeg, amit összeadni csak az adófizetőnek szabad, mert neki az adója költség, nem érinti közvetlenül, mire használja az állam.
A társadalom számára az elvonás nagysága másodlagos, elsődleges az, hogy mire fordítják. Van ugyanis benne fogyasztás is, felhalmozás is. Még fontosabb, hogy van benne számára jövedelmét növelő visszaosztás is, a családi pótlék, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíj. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy helyes-e ezeket az államra bízni, de azon nem, hogy a lakosság szegényebb kétharmada számára a piacra bízásnál sokkal kedvezőbb az állam újraelosztása.
A tőkésosztály közgazdaságtana még összeadhatta az adókat, az egész társadalom közgazdaságtana azonban nem. A tőkésnek kiadás, amit az államnak fizet, de a társadalomnak az államhoz befolyt pénz lehet lakosságnak történő jövedelem visszaosztása, felhalmozás, működtetési költség.
A nyugdíj, a családi pótlék, az egészségügyi ellátás, az oktatás lényegében jövedelem visszaosztása.
Az infrastruktúra fenntartása lényegében vagyonmegőrzés. A gyarapítsa a nemzeti vagyont gyarapító felhalmozás. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, mi jobb, ha az állam tartja fenn és bővíti az iskolát, az úthálózatot, vagy a tőkés vállalkozás. Azon azonban nem, hogy akárki építi, a társadalom vagyonát gyarapítja.
Azt azonban a marxisták sem vették tudomásul, hogy aki a munkaerőt neveli, oktatja, minden társadalom legfontosabb termelési tényezőjét termeli újra, tehát pótolja, egyre inkább gyarapítja az amortizálódó emberi vagyont.
Az utókor értetlenül fog állni a tény előtt, hogy a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerő újratermelését, de még a mennyiségi és minőségi bővítését sem tekintette értéktermelésnek, nem tekintette az újratermelés részének.
Ezt a tőkésosztály társadalmában a közgazdaságtudomány megtehette, mert a munkaerőt az általa fizetett bérekből termelték újra, méghozzá, nagyobb mértékben, mint amekkora kereslet vele szemben jelentkezett. A jelenkori fejlett társadalom azonban egyre nagyobb hányadot vállal a munkaerő újratermelésével járó költségekből. Az állam családi pótlékkal járul hozzá a gyermeknevelés költségéhez. Az ingyenes, vagy dotált iskoláztatással termeli újra, illetve növeli az elhasználódó munkaerő mennyiségét és minőségét. Ráadásul, a munkaerő újratermelésében a társadalmi hozzájárulás aránya egyre nő.
Azon a munkaadó sem vitatkozhat, hogy neki azzal csökken a munkaerő ára, hogy az állam annak az újratermeléséhez hozzájárul.
A jelenkori fejlett társadalmaknak a munkaerő teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségétől függ. Azt még az ultra-liberálisok sem tagadhatják, hogy a munkaerőigényük egyre jobb minőséget kíván, ami csak akkor elégíthető ki, ha a képességnek megfelelő képzést az állam vagy fedezi, vagy jelentős mértékben támogatja. A szülők a gyermekik képzését ugyanis a jövedelmükhöz, a saját képzettségükhöz és kultúrájukhoz igazítják, nem pedig a gyermekeik képességéhez. A társadalom munkaerőigénye azonban azt követeli, hogy mindenkit a képességének megfelelően képezzenek. A társadalom magas munkaerőigénye csak akkor elégíthető ki, ha a család adottságaitól függetlenül, minden képesség kiképzést kapjon. A képzést tehát nem a szülők jövedelméhez, hanem a gyerekek képességéhez kell igazítani. Az olyan társadalom, amelyikben a gyermeknevelés, iskoláztatás elsősorban a szülők jövedelmétől függ, minél fejlettebb, annál inkább versenyképtelen lesz.
Sajnos, a pedagógia sem mutatta ki, hogy a képzés hatékonysága mennyire képességarányos. Az oktatás hatékonysága elsősorban attól függ, mennyire igazodik a képességhez. A szülők jövedelme és a gyermekeik képessége között nagyon kicsi a korreláció. Ma már egyetlen társadalom sem engedheti meg, hogy csak azok kapjanak képességüknek megfelelő képzést, akinek a szülei ennek költségeit vállalni tudják, és hajlandók.
Ennek ellenre, hogy szinte minden államban az állam még a felsőoktatást is jelentősen támogatja, a nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy az oktatás eredménye elsősorban a szülői háttéren múlik. Az oktatási rendszer rangsorában az első húsz ország között csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus országai vannak. Az oka, hogy ebben a két viselkedési kultúrában a szülők lényegesen több figyelmet, és költséget fordítanak a gyermekeik nevelésére, iskolán kívüli oktatására.
Elképesztő mulasztásnak tartom, hogy nem készülnek olyan statisztikai felmérések, hogy milyen családokban mennyit költenek a szülők a gyermekük nevelésére, oktatására. Az ilyen felmérésből egyértelműen kiderülne, hogy a családi pótlék, és a nevelésre fordított költségek nagysága között nincs összefüggés. Pedig a társadalomnak olyan gyermeknevelési támogatásra lenne szüksége, amelyik nem a gyerekek számával, hanem a képzési eredményükkel arányos. Ilyennel azonban nem találkozunk.
Maradjunk abban, hogy az állam oktatási kiadásainak célja, és feladata a munkaerővagyon, amit ma már találóbb szellemi vagyonnak nevezni, újratermelése és gyarapítása.
Végkövetkeztetés: Az állam költségvetési elvonását céljai alapján kell bontani.

Visszaosztás.
Külön kell kezelni a lakosságnak visszaosztott részt. Ami nem társadalmi szintű elvonás, hanem újraelosztás. Ennek nagysága és módja felett lehet vitatkozni, de nem szabad az állam fenntartását célzó elvonásokkal összemosni.

Felhalmozás, illetve beruházás.
Ebbe tartozik az állami vagyon amortizációjának pótlása, és vagyongyarapodása.

Az állam működési költsége.
Az államot működtető közigazgatásnak sem annyira a költsége, mint sokkal inkább a hatékonysága az elsődleges. A jóléti államok példája mutatja, hogy a közigazgatásnak nem a költsége, hanem a hatékonysága a fontos. A liberális közgazdászok a jóléti államok várható bukását azzal indokolták, hogy a skandináv államok működtetése elviselhetetlenül drága. Az élet azonban azt bizonyítja, hogy a drága állam nagyon hatékony is lehet. Ezt mindennél jobban bizonyítják a tények. Az ENSZ a társadalmak fejlettségét három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ennek alapján, a világ tíz legfejlettebb társadalmú állama között van mind a négy skandináv ország. Mindegyik nagyon magas közigazgatási költséggel működik.

Legyünk bátrak!


Kopátsy Sándor                  PB                  2013-04-17

Legyünk bátrak!

Tegnap arról írtam, hogy a jelenkorban nem lehetünk elég bátrak, ha nem karunk egyre jobban lemaradni. A jelenkorban olyan szédületesen gyors a tudományos és technikai fejlődés, hogy az idő még a legbátrabbak számára is megelőz.
Ma olvasok egy japán könyvet, amiben a nagytőkés vállalkozó arról ír, miért vezette be vállalatánál az angol nyelvet. Mert, meggyőződése szerint, Japán lemarad, ha nem tanulnak meg angolul.
Azt, hogy a távol-keleti népek alkalmasak arra, hogy a világ élvonalába kerüljenek, már a háború alatt megtanultam. A katonai teljesítményük példátlan volt. A nem vállalt céljuk ugyan irreális volt, az alkalmazott módszereik pedig elfogadhatatlanok, de a háború első két évében olyan sikereket értek el, amire Nagy Sándor óta nem ismerek történelmi példát. Ő a görögökkel hódította meg az elérhető világot. A japán hadsereg pedig elfoglalta a Csendes Óceán délnyugati medencéjét.
Megsemmisítő vereséget szenvedett, de utána, húsz év alatt létrehozta a 20. százazd gazdasági csodáját.
Az elmúlt harminc év során azonban három sokkal kisebb szomszédja, Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea azonban elmenetek mellette. Ennek az okát abban láttam, hogy bezárkózott, a világ etnikai tekintetben, legjobban bezárkózott országa lett. Ennek példáját abban láttam, hogy ők ugyan csodákra képesek, de más etnikumok befogadására nem. Ezt láttam abban, hogy a háború alatt oda importált több milliós koreai nem volt képes beépülni. Azt hiszem, a 20. század legsikeresebb munkaerő importja mondott csődöt Japánban. Az olyan ország, amelyik a koreai munkaerőt nem tudja sikeresen beépíteni, az nem lehet versenyképes.
Azt is láttam, hogy a Japánt megelőző, már említett, sokkal kisebb, és nagyon hátúról induló nép abban volt első a világon, hogy angol egyetemekre küldte a diákjait. Hozzájuk képest, ebben a tekintetben, Japán nagyon lemaradt.
Az említett japán nagytőkés nyilván azt látta, amit én is, a föld másik oldaláról, és Japán növekedésének lelassulását azzal magyarázza, hogy nem tudnak elegen angolul.
Azt már többször leírtam, hogy az angolul, vagy általában egy világnyelven beszélő szakmunkás és a diplomás munkaerő értéke megfelel a világ élvonalán fizetett béreknek. Ebből fakadóan, ma nincs hatékonyabb értéktermelés, mint a szellemi vagyont termelő tanulás, ezen belül pedig az angol nyelv elsajátítása.
A japán milliárdos üzletember tehát okos üzletember, aki tudja, hogy mibe érdemes a társadalomnak befektetni. Felismerte, hogy milyen előnyt jelentett Szingapúrnak és Dél-Koreának, hogy az angolszász világ felé nyitott.
Ha a bezártságáért Japán is ilyen súlyos árat fizet, mennyivel nagyobb kárt okoznak maguknak a kisebb országok, akik görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy a saját nyelvük uralmon maradjon.
De tapasztalatért nem kellene Európából a Távol-Keletre utaznunk.
A többnyelvű Svájc száz éve a leggazdagabb alpesi állam. Vitathatatlanul még gazdagabb volna, ha az egyik nyelvük az angol volna. De ott sem találni olyan bankárt, tőkés menedzsert, aki nem tud angolul.
Európa népei között a skandinávok között a legmagasabb az angolul tudók aránya.
Elég volna megnézni, hogy az elmúlt harminc évben milyen szoros a korreláció az angol nyelv ismeretének aránya, és az elért növekedés között.
Annak ellenér, hogy az Európai Unió jelenlegi válsága mögött tucatnyi súlyos hiba bújik meg, és a szédületes értékű agrártámogatásánál is súlyosabb hibájának tartom, hogy a hivatalos nyelve nem az angol. Elég jól megfizeti a dolgozóit ahhoz, hogy elvárhatja az angol nyelvtudást. Kezdettől fogva láttam, hogy a német-francia vezetésű közösség halva született ötlet, a négy volt angol gyarmat nélkül a Nyugat béna kacsa. Az is marad, amíg él.
Eddig japánt tartottam a legjobban bezárkózó országnak, aki ugyan másfél századdal korábban azért húzhatott el távol-keleti környezetétől, mert a Nyugat felé nyitott. Ez olyan sikert hozott, ami elvette az eszét, és szuperhatalom akart lenni, akárcsak a náci Németország. Amikor aztán ebbe csúfosan belebukott, bezárkózott annak ellenére, hogy sikeres külkereskedelmi világhatalom lett.
Ezért éreztem különös jelentőségét annak, hogy egy japán nagytőkés mutat kiutat a bezártságból. Az angol nyelv világhatalmát ugyan semmi sem tudja megállítani, de a fékezése sok lehetőség elszalasztását jelenti.
Az én üzenetem a nem angol nyelvterületen élő szülőknek:
Nem adhatsz többet a gyermekeidnek, mint az angol nyelvtudást. Bármi lesz a szakmájuk, ennek köszönhetően többszörös lesz az értékük.

Ezer éves történelmünk legnagyobb bűne


Kopátsy Sándor                 EH                 2013-04-18

Ezer éves történelmünk legnagyobb bűne

Örömömre szolgált, hogy a köztársasági elnökünk a zsidóüldözés áldozatainak emléknapján nemcsak azokat tekintette veszteségnek, akiket elvesztettünk, hanem azokat is, akik ennek következtében meg sem születhettek. Ez első lépésnek éreztem annak az irányába, ami elvezet a zsidóüldözés hatásának történelmi megítéléséhez.
Az európai zsidóság nagy többségének elpusztítását, illetve elüldözését igyekszünk erkölcsi bűnnek, keresztényi alapon megbánandónak és feloldozhatnak tekinteni. Arról szó sem esik, hogy mennyi kárt okoztunk ezzel utódainknak.
Európa keleti, nagyobbik fele még száz év múlva is elmaradottabb lesz a nyugati feléhez képest azért, mert a zsidó etnikumát felszámolta.
A zsidóüldözésben a főbűnös, kétségkívül, a náci Németország volt. A bűntudata is a legnagyobb. Nemcsak szavakban, de pénzben is. Ők is büszkék arra, de nem jutott még az eszükbe, hogy mennyivel többe került nekik az, hogy a zsidóság nélkül folytatódik a történelmük. Ez ugyanis sokkal nagyobb veszteséggel jár, mint emennyi kárpótlást fizettek.
A keresztény Nyugat történészei még mindig elsősorban erkölcsi alapon ítélik meg a történelmi eseményeket, nem az általuk okozott kár nagysága alapján. Ha mégis háborús kárról beszélnek, akkor is elsősorban az emberveszteséget nézik. Pedig, ha rangsorolni kell a veszteséglistát, az első helyre a jövőre való kihatását helyezném. A történelmünkben ezerszer több problémát okozott az emberfelesleg, mind az emberhiány. Az is mindig kiderült, hogy az anyagi veszteséget is gyorsan pótolják.
A második világháború nagy tanulsága volt, hogy a háborús veszteségek nagyon gyorsan pótlódtak. A két legnagyobb veszteséget elszenvedő főszereplő, Németország és Japán, húsz évvel a háború után, ami történelmi mértékkel nagyon rövid idő, a győzteseknél sokkal nagyobb teljesítményt, igazi gazdaság csodát produkáltak.
A háborúnyerés ide, vagy oda, a teljesítmények alapvetően a lakosság hozzáállásán, szellemi vagyonán múltak. Ezért a zsidóság elveszése azért vált súlyossá, mert ez az etnikum jelentette a fejlődés motorját. Erről pedig szó sem esik.
A 20. század második felének legnagyobb tanulsága, hogy minden munkaszerető, takarékos, azaz puritán viselkedésű nép meggazdagodik, és amelyikek pedig nem ilyenek lemaradnak. Vagyis a legnagyobb veszteség az, ha egy ország elveszi azt az etnikumát,amelyik ezeket az erényeket képviseli. Ezt történt a zsidóság ellen elkövetett iszonyatok során.
Lényegében a holokauszt magyar következményével kívánok foglalkozni, de előtte indokolt egy rövid európai kiegészítő.
A vasúthálózat kiépülése olyan lehetőségeket tárt fel Európa keleti felén is, amiknek fő kihasználói a térség zsidósága volt.
A vasúti szállítás kiépülése ugyanis az Európa keleti felének térségét utazási és szállítási költség tekintetében tizednyi távolságra hozta Nyugat-Európához. Ez olyan kereskedelmi lehetőségeket árt fel, aminek kihasználására képtelenek voltak a térség polgárhiányos társadalmai. A vidéken tereltek összegyűjtésére, a világpiaca juttatásra a zsidó etnikum vállalkozott.
Ennek eredményeként a lakosság négyötödét kitevő parasztság vált árutermelőbbé, nemcsak eladóvá, de vásárlóvá is.
A vasúthálózat kiépülését követően, azaz a 19. század harmadik harmadára soha nem tapasztalt fellendülés vált jellemzővé a kontinentális Európában. A térség fél-perifériás társadalmaiban jellemző volt a Nyugathoz való felzárkózás. Leginkább Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon. Ez a gazdasági fellendülés kiterjed a polgárosodásra, a tudományokra és a művészetekre is. A társadalmak egészét érintő fellendülés motorja azonban az eddig viszonylag passzív zsidó etnikum volt. Alig hiszem, hogy volt a népek történetében másik példa arra, hogy egy alig tízmilliós etnikum hatvan év alatt a semmiből, a világ legiskolázottabb, leggazdagabb népe lesz. Európa történelmének egyik nagy adóssága, hogy nem dolgozta fel azt a csodát.
Annak ellenére, hogy a zsidóság csodájának haszon élvezője volt a térség fél-feudális államának uralkodó osztálya, és kisebb részben a nép is, fellángolt az antiszemitizmus. Nemcsak a feudális arisztokrácia, de az úri középosztály is úgy érezte, hogy a zsidóság elkaparította tőlük a gyors meggazdagodás lehetőségét. Annyira ostobák voltak, hogy fel sem mérték a saját tehetetlenségüket. A logikájuk átterjedt az elmaradott, kisemmizett népre is. Be kellene vallani, hogy az antiszemitizmus népszerű lett.
Európában a 20. században a zsidókérdés három vágányon haladt.
A fejlett Nyugat-Európában, ahol erős, több évszázados gyökerei voltak a polgárosodásban, egyrészt kicsi volt a zsidó etnikum, másrészt erős nemzeti polgárság spontán járta az ipari forradalom által megnyitott utat, harmadrészt nem voltak döntően a szárazföldi szállításra kényszerülve. Tele voltak a tengeri és a belvízi szállítás lehetőségeivel. A fejlett Nyugaton ezért nem is volt a zsidó etnikumnak ilyen megkülönböztető szerepe.
A kelet-európai, a pravoszláv kultúrában soha nem kerülhetett volna sor a bolsevik forradalomra. Annak az első Népbiztosok Tanácsában milyen fontos szerepet játszott az orosz zsidóság.
Most ugyan nem divat arról beszélni, hogy Oroszország, illetve a Szovjetunió lakossága mit nyert azzal, hogy megdöntötték a cári rendszert. Katona szuperhatalom lettek. A lakosság iskolázottsága, az elméleti tudományok színvonala magasabb lett, mint a gazdaságuk fejlettsége.
Az antiszemitizmusuk sokáig rejtve maradt, de végül kitelepítették a kitelepítést örömmel váró zsidóságot. Már volt, hova menjenek.
Közép-Európában viszont elbuktak a marxista forradalmak, és így, vagy úgy visszarendeződtek, majd fasisztákká váltak a társadalmak
Máig nem tárta fel a tudomány, milyen okok juttatták a közép-és dél-európai, valamint az argentin és japán társadalmakat a fasiszta, nacionalista diktatúrák felé. Pedig a két háború között olyan népszerű fasizmusok létrejöttének objektív okai voltak.
Mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszerek a népszerűségüket annak köszönhették, hogy tömegek a munkanélküliséget legyőzni képtelen kapitalista demokráciák csődjét láthatták. Ahogy a polgári demokráciák sikeresekké váltak, eltűnt a fasiszta veszély, és szétesett a bolsevik rendszer Európában.
Megmaradhatott Kubában, hiszen a latin-amerikai tőkés társadalmakhoz képest nincsenek csődben.
Győzött a Távol-Keleten, mert a konfuciánus népek rendszertől függetlenül sikeresek.
Nincsenek adataim a világ zsidósága megoszlására, de sejtelmem vannak, és a pontos adatokat nem tartom fontosaknak. Minden bizonnyal a 20. század elején a legtöbb zsidó Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon élt.
Az első világháború előtt Magyarországon a lakosság 6 százaléka volt zsidó. Ez az arányszám azért nem lehet pontos, mert a népszámlálási adatokban a zsidó és a cigány nem volt etnikum, elsősorban a nyelvük alapján sorolták be őket, ezért a többségük a magyarok arányát növelte. Tekintve, hogy a lakosság 51 százaléka volt magyar, a magyaroknak jó tíz százaléka lehetett a zsidó. Az első zsidótörvényben, a numerus clausus is azzal számolt, hogy a trianoni területen lakók 6 százaléka volt zsidó. Ez a szám a magyarokhoz viszonyítva 7 százalék feletti értéket jelez. De azt ma sem lehet megállapítani, honnan vették ezt az adatot, mert a népszámlálás adataiban csak a zsidó vallásúak száma szerepel. Azt sem tudom, 1921-ben mennyi lehetett a kikeresztelkedett. Ennél is sokkal fontosabb, hogy a magyar zsidóság döntően városlakó volt, és a lakossághoz viszonyított arányuknál sokkal többen éltek Budapesten, és az alvóvárosaiban. Akkor ugyanis még ezek külön városok voltak. Ezen az alapon állítom, hogy az első világháború után Budapest volt az a város, amelyeikben a legtöbb zsidó élt.
A gazdasági és kulturális szerepük pedig a számarányuk többszöröse volt. Erre abból is következtetek, hogy Miskolcon, ahol most lakok, a zsidótörvény előtt közel 10 százalék volt a zsidóság aránya a lakosságon belül, az adóbevételeknek azonban a 38 százalékát ők fizették.
Itt jegyzem meg, hogy a zsidóság szerepéről a történészek csak szavakban emlékeznek, a tényeges adatoknak nyomát sem lehet találni. Nincs adat arról, mennyien keresztelkedtek ki, milyen volt az iskolázottságuk, milyen arányban járultak hozzá az adóbevételekhez. Egy sor apró adat is sokat mondhatna. Például a Nyugat előfizetőinek, az operabérlet tulajdonosok és hangverseny látogatók között a zsidók aránya.
A magyar történészek még nagyon messze vannak attól, hogy megértsék, az adott kor megismeréséhez mennyi segítséget adnának az ilyen adatok.
Azt se vetette fel még senki, hol tartana az ország, ha megmarad a zsidósága.
Erről is csak sejtéseim lehetnek.

Darwinnál tovább



Kopátsy Sándor               EB                     2013-04-08

Darwinnál tovább

Huszonhét éve Ausztráliában, a természetben járva ütött belém a gondolat, a biológiai fajfejlődés igazi motorja: a környezetváltozás. Percek alatt tudtam, hogy nagyot léptem előre Darwin útján. Olyan tájban sétáltunk, amiről azt éreztem, hogy mintegy hetvenmillió évvel visszamentem a múltba. Az ausztrál erdőben a természet olyan fejlődéi szinten van, mint akkor volt nemcsak hazámban, de szinte bárhol a földön, csak egyszikű flóra, és erszényes emlősök léteztek. Vagyis Ausztráliában 70 millió éven át állt a biológiai óra.
Miért?
Mert nem változott az éghajlat.
A válasz általános érvényét gyorsan igazolták a geológiai a tények. Nem Ausztráliában, de néhány helyen vissza lehet menni az időben.
Madagaszkár harmincmillió éve szakadt el Afrikától, ott még mindig az a flóra és fauna található, ami az elszakadás idején Afrikában jellemző volt. Aki tehát az ottani eredeti természetet vizsgája, harmincmillió évet megy vissza a múltba.
A Galapagos Szigetek 110 millió éve szakadtak el Amerikától, amikor még ott is hüllők éltek. Ott azt láthatjuk, ami a földünk egész faunáját akkor jellemezte.
A mély tengeri fajok több százmillió évesek, mivel azok természeti környezete az óta változatlan. A tengerek mélyén tehát több százmillió éve áll a biológiai óra, mert nem változott az ottani élet környezete.
Az életformák ott változatlanok, ahol nem változott lényegesen a környezet.
Ezt a felismerésem azonban senki sem fogadta el. Nem cáfolták, de nem vették tudomásul.
Az, hogy a biológiai óra csak ott jár, ahol változik a környezet, néhány évvel később, az emberi faj esetében is bebizonyosodott. Könyvet írtam róla, hogy fajunk a jégkorszak végét okozó felmelegedés, az igen jelentős környezetváltozások hatására tért át a gyűjtögetésről a termelésre. Ezt sem vette a szakma tudomásul.
Darwin idejében még nem volt ismert, hogy a fajfejlődés jelentős lépései jelentős földtörténeti változások idején történtek.
Ezt, mint társadalomtudós is felismertem. Fajunk fejlődésében csak egyetlen jelentős változás volt, az utolsó jégkorszak megszűnését követően. A megelőző mintegy százezer évben az emberi faj, gyűjtögetésből élt. Az óriási környezetváltozás ugyan óriási fajpusztulással járt, nemcsak a fajok sokasága, de az emberi faj jelentős hányada is kipusztult. A megmaradtak többsége azonban az új környezetben, a természet ajándékából élőből, a természetet szolgálatába állító fajjá változott.
Amennyire általánosan felfogadott tény, hogy ettől kezdve fajunk a fajfejődésben nemcsak elképzelhetetlen gyorsasággal, de elképzelhetetlen gyorsulással fejődik. Ezt a változást csak az magyarázhatja, hogy fajuk a fajfejlődés egy magasabb szintjére lépett. Ezt megelőzően, mint minden más faj, a környezete változásaihoz igazodott, ettől kezdve maga is környezetét változtatóvá vált. Ettől kezdve nemcsak a tőle független környezeti változásokra reagál, hanem a maga által változtatott környezethez is igazodik.
Fajunk azzal változott az elődeinél fejlettebb fajjá, hogy a természeti környezetét maga is változtatja. Vagyis motorja lett nemcsak a saját fejlődésének.
Sajnos, még senki sem vállalkozott arra, hogy az emberi faj fejlődése hogyan hatott a természeti környezetet változtatva a természeti környezetére. Egy ilyen felmérés megdöbbentő eredményekre vezetne. Elég arra gondolni, hogy fajunk mennyi fajt pusztított el, illetve szorított vissza azzal, hogy életteret teremtett a szükségleteit kielégítő növények és állatok számára. Elég arra gondolni, hogy mekkora területet foglalt el a saját, és a háziállatai ellátását biztosító kultúrnövények számára. Az érdekét szolgáló fajokat elterjesztette, ezzel más fajokat szorított ki.
Nem láttam felmérést arról, hogy fajunk a művelhető terület mekkora hányadát sajátította ki a saját céljai számára, és változtatta meg annak flóráját és faunáját. Ennek hatása aligha kisebb, mint amitől rettegünk a légszennyezés által okozott felmelegedés okán.
Az ember által okozott károkról sokat beszélünk, de az általunk létrehozott kedvező hatásokról alig lehet hallani.
Az ember okozta erdőirtás állandó téma, de arról senki sem szól, hogy mennyit használt az ember azzal, hogy óriási területet öntöz, műveli és trágyázza a talajt, ezzel megsokszorozza a termelt szerves anyagot, ami sokkal több, mint az erdőirtások által okozott kár. Az önözés megsokszorozza a levegő páratartalmát, a nitrogén műtrágya használata, a jobb fajták elterjedése pedig megsokszorozza a terméshozamokat.
A tudomány súlyos mulasztása, hogy az ember természetalakító tevékenységében csak a rosszat látja, a kedvezőt, főleg az embert magát fejlettebbé alakítót nem. Ez egyre nagyobb hiba lesz, hiszen az elszabadult népszaporulat, valamint a tudományos és technikai fejlettség felhatványozza az emberi faj természetmódosító hatását. Fajunk létszáma az elmúlt száz év során négyszeresére, a természeti környezetünk terhelése pedig a tízszeresére nőtt. Az ember tudatát érő hatások megsokszorozódását egyelőre felmérni sem tudjuk.

Hol van élet a világűrben?

Egyre nagyobb divat, és egyre több eszköz áll a csillagászok rendelkezésre, hogy a világűrben életet találjanak. Ezek a kutatások azért reménytelenek, mert a földi élethez hasonló életet keresnek. Nem veszik tudomásul, hogy a minket körülvevő életformák létrejöttének nemcsak az a feltétele, hogy jelenleg más bolygón hasonló életkörülmények legyenek, hanem az is, hogy az ilyen bolygónak az előélete is hasonló legyen. Amennyire valószínű, hogy a sok milliárd bolygón élet jöhetett létre, annyira valószínűtlen, hogy legyen olyan, amelyiknek a megelőző évmilliárdok során hasonlóan alakult az élete.
Márpedig a hasonló életformák kialakulásához nemcsak a jelenlegi viszonyokra, hanem a megelőző történelmi folyamatnak hasonlónak kell lenni.
Fejlett életformákat csak ott keressünk, ahol gyorsak, és nagyok voltak a változások.

A gyors fejlődés előfeltétele a változásokban gazdag múlt.

A felismeréseimet már néhányszor kifejtettem, de senki sem kapott rajta. Most azonban szenzációs bizonyításra bukkantam.
A The Economist (March 23rd 2013 75 old.) beszámol kínai kutatókról, akik a fajok fejlődésének történetét igyekeznek feltárni.
A Nanjing Institute of Geology and Palaeontology kutatócsoportja, Zhu Maoyan vezetése alatt kutatja a fajfejlődés múltját. Arra a felismerésre jutott, hogy 725-541 millió évek között történt a biológiai robbanás. Erre az időszakra jellemző a jégkorszakok egymást követő sűrűsége, és a nagy kilengések. Az óriási eljegesedéseket olyan felmelegedések is követték, amikor az átlagos hőmérséklet 50 C fokkal magasabb volt, mint jelenleg.
A felismerés helyességét nem bírálhatom, számomra az nézetem igazolása fontos. A biológiai fejlődés akkor volt a gyors, amikor gyakori, és nagy volt a környezetváltozás. Ha ez igaz, akkor bizonyítva van az állításom, hogy a mutáció és a szelekció csak ott okozza az életformák fejlődést, ahol változik a környezet.
Annak ellenére, hogy a biológusok számára ismert, hogy a jelentős környezetváltozások jelentős fajpusztulással jártak. Ilyen volt a jégkorszak végét okozó felmelegedés is. A biológusok azt is tudják, hogy földünk életében óriási fajpusztulások voltak. Azt azonban nem teszik hozzá, hogy új, a korábbinál fejlettebb fajok csak akkor, és csak ott jelenhetnek meg, ahol a meglévő fajok nagy hányada kipusztult. Nagy fajpusztulást azonban csak nagy környezeti változás okozhat. De nemcsak azt, hanem a korábbinál fejlettebb fajok is csak akkor jelennek meg, amikor olyan jelentős környezeti változás történik, aminek nyomán a meglévő fajok jelenetős hányada kipusztul.
Bármennyire egyértelmű, új fajok csak akkor jelenetnek meg, ha a jelentős környezeti változás a meglévő fajok nagy többségét elpusztítja, és ezzel életteret szabadít fel új, a korábbinál fejlettebb fajok számára, a tudomány azt keresi, hogyan lehet megakadályozni a környezetváltozásokat. Nem azt keresik, mivel lehet egyengetni a fajfejődést, hanem azzal riogatnak, hogy ez milyen veszteségekkel jár.
Mivel a biológiai fejlődés órája csak változó környezetben jár, és a sebessége a változások mértéktől és sűrűségétől függ, a fejlődés híveinek nem a vele járó áldozatok nagyságával kell riogatni, hanem a vele járó előnyöket kell hangsúlyozni.

Változások a homo sapiens történetében.

Fajunk történetében a jégkorszak megszűnéséig nem volt jelentős éghajlati változás. Ahol megjelentünk, Afrikában különösen nem. Nem hangsúlyozzuk, hogy ahol fajunk megjelent, különösen nem. Ezért aztán ott történt a legkevesebb fejlődés. De ott sem, ahol hasonló éghajlatú társégbe telepedett le. Fajunk ott fejlődött, ahol szülőföldjétől lényegesen eltérő természeti környezetbe került.
Már az a tény is fontos útmutatót jelent, hogy fajunk ott fejlődött, ahol jelentősen más környezetbe került.
A föld éghajlata a jégkorszak megszűnését megelőző százezer évben nem változott sokat, de már akkor is nagyon eltérő éghajlati és természeti viszonyok voltak. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy fajunk néhány tízezer év során szinte minden természeti környezetben megjelent, és berendelkezett. A biológusok egyáltalán fel sem figyeltek erre az állatvilágban ismeretlen jelenségre.
Egyrészt a fajtörténetben először fordult elő, hogy egy emlős nagyon gyorsan szinte minden természeti környezetben képes berendezkedni. A környezethez való alkalmazkodásban azonban a szelekció és a mutáció lényegtelen szerepet játszott. Az ember a fejlett agyának köszönhetően minden környezethez azzal alkalmazkodik, hogy viselkedését ahhoz igazítja.
Az ember az első faj, amelyik nem a szelekcióval és a mutációval, hanem a fejlett agyának köszönhetően alkalmazkodott szinte minden, nagyon eltérő természeti környezethez. Ennek köszönhetően forradalmian újat hozott a biológiai alkalmazkodás terén. Nem a fizikai adottságaival, hanem a viselkedésével elképesztően gyorsan és hatékonyan idomult a természeti környezetéhez. A Darwin által felismert módon, a szelekció és a mutáció révén ez nagyon lassú az adaptáció, évmilliókba került volna.
Az ember megjelenése után, néhány tízezer év alatt, a föld szinte minden természeti környezetébe képes volt kialakítani a lét biztosító életmódot.
Azt egyszer majd a nyelvtudomány fogja kideríteni, hogy őseink hol mennyi ismerettel rendelkezve jelentek meg. Nyilván valamit már beszélni tudtak, ismerték a tűzet. Ennek ellenére a nyelv értékű beszéd már az elkülönült gyűjtögető közösségekben alakult ki. A nyelvtudomány képes csak megbecsülni, hány ezer egymástól számottevően eltérő nyelv létezett. Az a tény, hogy fajunk a természeti környezetének milyenségétől függetlenül létrehozta az annak megfelelő életfeltételeit. Ez nem a szelekciónak és a mutációnak, hanem a fejlett agyának volt köszönhető.
Az, hogy az ember nagyon gyorsan képes volt kialakítani a természeti környezetéhez alkalmazkodó életmódját, a darwinizmussal nem magyarázható, az a biológiai elődinél sokkal fejlettebb agyának köszönhető.

Mi volt fajunk öröksége?

Arról nagyon keveset tudunk, mi előzte meg fajunk megjelenését, bizonyos az, hogy elődeink már két lábon álltak, az első végtagjaik döntően már kezek voltak, használták a tüzet, a hideg ellen ruházattal védekeztek, védelmükre bunkót használtak, hangszálaikkal kommunikáltak. Minderről egyelőre nagyon keveset tudunk, de az sem hasznosítjuk. Fontos volna annak okát is megérteni, hogy biológiai elődeink miért pusztultak ki. Az ugyanis ostobaság, hogy a legismertebb biológia elődünk a leander völgyi ember viszonylag hosszú, a miénknél négyszer hosszabb élete során, nem ért el lényeges fejődést.
Fajunk ezzel szemben, néhány tízezer év alatt, a földünk szint minden természeti környezetében nemcsak megjelent, hanem az okban nagyon eltérő életmódot alakított ki egymástól függetlenül.
Ennek ellenére a nagyon eltérő életmódjaink mindegyike a jégkorszak megszűntéig a gyűjtögető életmódban maradt, és csupán a létminimum szintjén való ellátást biztosított. Egyetlen kivételt ismerek, de azt sem tekinti a tudomány a termelésre való áttérés felé tett lépésnek.

A rénszarvassal pásztorkodó közösségek.

A jégkorszak megszűnése előtt éppen a legmostohább természeti környezetben a nagyon hideg északon alakultak ki az első termelésből élő közösségek.
A természetben sokat mozgó emberként elég korán megfogalmazódott bennem a felismerés, hogy 30-40 ezer éve, ha választanom kellett volna, hol akarok élni, rénszarvaspásztor, vagy fókavadász lettem volna. Ezt a két életmódot tartom a kor viszonyaiban a leginkább embernek valónak. Ugyan a leginkább emberpróbáló, de a legkevésbé kiszolgáltatott. A kedvező éghajlaton ugyan sokkal könnyebb az élet, de sokkal nagyobb a kiszolgáltatottság.
Nagyon fontos tantárgynak tartanám, a gyerekeket megtanítani, hol, hogyan lehetett őseinknek megélni a nagyon kezdetleges technikai eszközök birtokában. Erről a Biblia szerkesztőinek fogalmuk sem lehetett. Nem gondoltak arra, hogy a melegben ugyan nem kell a hideg ellen védekezni, de ahol könnyű a természetben megélni, ott nemcsak ragozók, de kellemetlen ellenségeink is vannak, a baktériumoktól a kígyókig, ott a zsákmányolt hús gyorsan megromlik. Röviden: Nem ott van a paradicsom, ahol keveset kell fáradozni, de tehetetlenek vagyunk a veszélyekkel szemben, hanem ott, ahol ugyan nehéz megélni, de sok munkával biztonságban vagyunk.
Bárkinek tettem fel a kérdést, mindenkit meglepett, hogy én a lazacban gazdag északi folyókat, vagy a még északabbra a tundrát választanám.
Előbb kezdem a lazacokkal. Ezeket könnyű elejteni, mivel tömegben vonulnak, az ikrájuk is könnyen összegyűjthető. A fóka az egyetlen nagytestű állat, ami bunkóval elejthető. A zsákmány pedig a fagyos tundrai pincékben, egész évben tárolható, beosztható.
A rénszarvassal való pásztorkodás tartom ez első termelő társadalomnak. Ez már nem gyűjtögető, hanem termelő közösség volt. Ilyen kivételnek tartom, a rénszarvassal való pásztorkodást a tundrán. Ismereteim szerint, a jégkorszak megszűnése előtt jó tízezer évvel az ember domesztikálta, helyesebben magához szelídítette a rénszarvast és a kutyát, és a három fej kooperációjának köszönhetően, lényegében már a munkával való termelésből, nem a gyűjtögetésből élővé vált.
Ez volt fajunk életében az első számottevő előrelépés, ami nem a környezetváltozás kényszeréből fakadt. Erre az a magyarázatom, hogy a nagyon zord, nagyon kevés táplálékot adó tundrán, a nagyon mostoha életkörülmények hatására, három faj, az ember, a kutya és a rénszarvas, élete ugyanakkor rendezett volt. E hármunk faj kooperációja mindegyikük számára létbiztonságot jelentett.
A medvék és farkasok ellen a tűz védelmet, a fűtött kunyhó és a meleg ruházat megvéd a hidegtől. Az sem véletlen, hogy ez az életmód mindmáig megmaradt még a világ leggazdagabb társadalmában, Norvégiában is. Legfeljebb az álatokat motoros szánokon követik. Arra már nem találok magyarázatot, hogy ma is Norvégiában élnék a legszívesebben.
A mintegy harmincezer éve megjelent rénszarvas pásztorkodás megjelenése azt jelenti, hogy fajunk fejlett agyának köszönhetően, elve rendelkezett azzal a képességgel, hogy a természet spontán ajándékaiból való élésről áttérjen a természetet szolgálatába állító életmódra. Ennek az első termelő társadalomnak az ismerete azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy Az ember agya nem változó környezetben is képes felismerni, és élni a termelésből megélés lehetősével, ha erre a körülmények lehetőséget adnak.
Fagyunk a földünk térségében nagy többségét lényegesen megváltoztató felmelegedés nélkül is rálépett a termelésből való megélésre. Ennek bizonyítékát látom abban, hogy néhány haszonnövény, a kultúrnövények többsége a felmelegedés előtt megjelent olyan térségeken, ahol nem volt jégkorszak.
A közelmúltban tudtam meg, hogy az Andok hegyi népei már tizenöt ezer éve termelik a burgonyát. Valószínűleg, kiegészítő táplálékot jelentő kapás kultúrában.
A tudomány, egyelőre nagyon keveset foglalkozik azzal, hogy kapás kultúraként mióta termelik a rizst, a búzát, az árpát, a kölest. Illetve mikor jelenhetett meg a füge, a datolya, a szőlő a lakóhely közelébe ültetett, táplálékot adó célból. Ezek a kertek ugyanis már a termelés megjelenését bizonyíthatják.
Az ember rendkívül fejlett agya tehát már jóval a klímaváltozás előtt, tudatosan hasznosította a természetet.
Ennek. a már beindult folyamatnak adott lökést a nagyon jelentős klímaváltozás. Nélküle is folyt volna a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés, de nagyon lassan. A felmelegedés hatására, az egyenlítőhöz közeli csapadékos térségektől eltekintve, azonban óriási változások történtek mindenütt, ahol fajunk sok tízezer éve a gyűjtögetésből élt. Ha itt nem szűnnek meg, illetve nem zsugorodik tört részre a gyűjtögetés eltartó képessége, csak nagyon lassú változás történt volna.
A jégkorszak idején jellemző, és az azt követően megváltozott természeti környezetről viszonylag keveset tudunk. Annyi köztudott, hogy a mai sivatagok térsége viszonylag gazdag flórájú és faunájú térségek voltak, ahol mindenütt ősi gyűjtögető társadalmak életek. Viszonylag keveset tudunk arról, hogyan hatott a folyamok vízfolyására a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése.
Ma sok tudós lelkesen foglalkozik azzal, milyen változásokra kell felkészülni, ha a tengerszínt néhány méterrel emelkedik, de annak nyomával sem találkoztam, hogyan hatott a sokkal nagyobb tengerszint emelkedés azoknak a folyamoknak a vízjárására, amelyeken a nagy öntözéses kultúrák létrejöttek. Pedig nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, mennyire más volt a Nílus folyása, amikor a 70 méterrel alacsonyabb tengerbe rohant.
Régi vágyam egy olyan térképet látni, ami nemcsak a jégkorszakbeli partvonalakat ábrázolja, de e folyamok torkolat közeli folyási sebességeit is megmutatja. Ezekből könnyebben érthetővé válna, milyen változással járt a jégkorszak megszűnése. A nagy folyamokra épülő öntözőrendszerek kialakítását csak a torkolati tengerszínt jelenetős felemelkedése tette lehetővé. Sajnos, a történészeket ezeknél sokkal jobban izgatja, hogy mikor, mit építettek, milyen politikai és vallási uralom alatt éltek, mint az, mit diktált számukra a megváltozott természeti környezet.
Azt már az egyik korábbi könyvemben kifejtettem, hogy a felmelegedés az embernél is nagyobb életforma változást követelt számos állatfajtól. Ezek veszélyezettségének köszönhetjük, hogy domesztikálhatóvá váltak. Azt is tudni kellene, hogy a domesztikációt is csak a klímaváltozás tette lehetővé. Nem ismerünk olyan háziállatot, amelyiket nem a kihalás veszélye okán kényszerült arra, hogy az ember védelme alá vonuljon. Az életét vadon is, tovább folytatni képes állatokból nem lettek háziállatok.

Az állati erő forradalma.

Az ipari forradalmat joggal tekintjük fajunk történelmében fontos határvonalnak. Ezzel szemben az állati erő hasznosítását nem tekintjük hasonló jelentőségűnek. Hiába lett volna klímaváltozás ahol, nincs bajba jutott erős fizikumú állat, ezer évekre késve jelenik meg, és nem lesznek sokmilliós népességet eltartó magas-kultúrát eltartani képes földművelés.
Arra kerestem a választ, miért késett a magas-kultúra évezredeket a két Amerikában a többi társával szemben. Azt a magyarázatot találtam, hogy a két Amerikában nem került válságos helyzetbe egyetlen, az igavonásra elég erős állatfaj sem. Erre alkalmas állat a bölény lehetett volna, de az nagyon jól tovább élte a klímaváltozást. Azt ugyanis már egy korábbi könyvemben kifejtettem, hogy csak olyan állatot lehetett domesztikálni, amelyik egyéként elpusztult volna.
Márpedig a szántóföldi növénytermelés csak ott vált bevezethetővé, ahol elég erős igavonó állat a talajműveléshez és a betakarításhoz. Az ember fizikai erejének első megsokszorosítását nem a gép, hanem az erős igavonó állat jelentette. Ahol ilyen nem volt, ott a növénytermelés megállt a kapás kultúráknál. Márpedig a kapás kultúrák egyikére sem épült gyorsan magas-kultúra. Vagyis, mindmáig magas-kultúrák hiányában élnénk, ha nem érinti katasztrofálisan egy sor igavonáshoz elég erős fizikumú fajt a felmelegedés.

A gyűjtögetés és a termelés közti különbség.

A gyűjtögető nem változtatja a környezetét, hanem ahhoz igazodik, akkor változik, ha a természeti környezete arra kényszeríti. Tehát képtelen arra, hogy növelje a térsége eltartó képességét.
A termelő ember az első, aki az igényeihez igazítja a természeti környezetének eltartó képességét. A nagyobb eltartó képességű környezet aztán visszahat rá, a megváltoztatóját is megváltoztatja. Ebből fakad a gyűjtögetés és a termelés biológiai hatása közti minőséi különbség.
Darwin csak azokkal foglalkozott, akik az adott természeti környezethez igazodnak, nemcsak viselkedésükkel, de biológiai értelemben is. Az ember az első olyan biológiai lény, amelyik a fejlett agyának köszönhetően, az igényéhez igazítja a természeti környezetét, és ezzel létrehozza saját maga megváltozásának az okát.
Elég volna megvizsgálni, hogy az elmúlt hatezer évben mennyit változtatott az ember a környezetén, mennyit változtatott a flórán és a faunán. Az ember által okozott változás nem kisebb nagyságrendű, mint amennyit a klímaváltozás okozott. A magas-kultúrák térségében rá sem lehetne ismerni, hogy milyen volt a jégkorszak megszűnése előtt, után és milyen lett az ember által okozott változtatások hatására a természeti környezet.
Elég azt szem előtt tartani, hogy a jégkorszak megszűnése előtt legfeljebb néhány százmillió ember élt a földön, akiknek az életvitele nem változtatott a környezeten. Most meg hétmilliárd olyan ember él, amelyik drasztikusan az igényhez formálja át a környezetét.
A várható klímaváltozás okát a tudomány az emberi beavatkozással magyarázza, de abból csak a légköri hatásokat ragadja ki. Arra nem terjed ki a figyelme, hogyan változott meg a földünk flórája és faunája annak következtében, hogy az ember hasznosítja.
Az ember és a természet kapcsolata kétirányú, nemcsak az ember hat a természetre, de az is visszahat az emberre.

Az ember fejlett agyával reagál a környezeti változásokra

Darwin csak az állatok ösztönös reagálását vizsgálta, nem vette tudomásul, hogy a fejlett agyú ember másképpen, tudatosan kezeli a környezeti változásokat. Az ember és a természet kapcsolatát csak akkor érthetjük meg, ha az ember tudatosságát figyelembe vesszük. Az ember az első biológiai lény, amelyik elsősorban az agyával reagál a környezeti hatásokra.
Ezt kellene vizsgálni, hogyan érték a hatások az agyat, és hogyan reagált arra az agy.
Számomra az előember kétlábúsága ad klasszikus magyarázatot példa arra, hogy fajunk alakulásának történetét csak az agyunk igénye alapján érthetjük meg.
A két lábon járást nem tartom a fajunk fejődése szempontjából olyan fontosnak, mint általában a tudósok, mégis kézenfekvő felismerésnek tartom, hogy az ember viszonylag nagyon nagy talpakon járó emlős.
Nem ismerek olyan emlősállatot, aminek a súlyához képest akkora talpa lenne, mint az embernek. Ez a különleges jellemző már biológiai elődeinél is jelentkezett. A talpunk egységnyi területére viszonylag kis nyomás esik.
Marad a kérdés: Miért alakult az ember hátsó lába nagy talpúvá?
Véleményem szerint, egyrészt a laza talajon való hatékony járás érdekében, másrészt azért, mert az agyunk más feladatokat várt el az első végtagoktól.
Már a korai emberszabásúak számára az optimális életterek a dagály, apály járta lapos tengerpartok, és mocsarak voltak. Ennek az oka, hogy e fajok fizikai adottságai viszonylag gyengék voltak, az agya viszont nagyon fejlett volt. Ezért már az előemberek sem lehettek ragadozók, de még azoktól védett fajok sem.
A fejlett agyuk azonban viszonylag sok energiát, ezért jó táplálkozást igényelt. A tápláléknak fehérjében gazdagnak, és könnyen emészthetőnek kellett lenni.
Erre az ideális élettér az olyan lapos, homokos tengerpart, ahova naponta kijárt a dagály, és az apály visszahagyott puhatestűeket. A dagállyal ki hordott, és visszamaradt puhatestűek, a tenger gyümölcsei jelentették az ideális táplálékot. Az ilyen partok az ember számára egy négyzetkilométeren tízszer annyi rendszeres, naponta megismétlődő, könnyen emészthető, fehérjében gazdag táplálékot biztosítottak, mint a legjobb adottságú szárazföld. Azt sem hangsúlyozzák, hogy a tenger gyümölcsei fehérjében gazdag, az agyfejlődés számára is ideális táplálékot jelentettek.
Már az előemberek számára az ilyen tengerpart volt a paradicsom.
Ha nem is ennyire, de kedvező élettér volt a mocsár is. Az is sokszorta annyi könnyen megszerezhető zsákmányt jelentett, mind a szárazföld. A mocsár állatai, a csigák, rákok, békák, gyíkok összegyűjtése mennyiségében, minőségben és elérhetőségben minden korosztály számára megoldható feladatot jelentett.
Ezért már követlen őseink is százszor annyi puhatestűt ettek, mint nagyvadak húsát.
A fajunk életének első 95 százalékában ezerszer annyi talált táplálékot fogyasztott, mint elejtett vadat.
Ez magyarázatot ad arra, hogy miért nagy a talpunk. A vizes talajon járás viszonylag nagy talpfelületet igényelt. A magasabban hordott fej pedig előnyt jelentett a talajon való keresésben. A talajról történő gyűjtés magasabbról sokkal hatékonyabb, mint a lehajtott fejjel.
Most olvasok egy írást, a The Economist (February 16th 2013) számában, arról, hogy az ember azért állt két lábra. Az írás szerint, mert a szavannában így tudott jobban tájékozódni, észlelni a veszélyt.
Ezt a logika hibás. Az ember lényegében zsákmány volt, aminek fontosabb volt a rejtőzés, mint a messze látás. Őseink viszonylag lassú mozgásúak, gyenge védekező képességűek lévén, sokkal inkább rejtőzködni, vagy a tűzzel védekezni tudtunk, mint korán észlelni a veszélyt, és meneküli előle.
A környezethez való igazodásban nem találok a két lábra állásunk előnyére, nem ismerek az állatvilágban példát. Az emlősök egyike sem vált kétlábúvá.
A szavanna legelő zsákmányállatainak ugyan viszonylag hosszú a nyakuk, de a magas fejtartást csak akkor használják, amikor tájékozódnak, meg akarják állapítani, hogy tiszta a terep, illetve amikor a fák lombjai jelentik számukra a táplálékot. Ezeknek azonban azért előnyös a korai észlelés, mert négylábúak maradtak, és ennek köszönhetően, gyorsan futnak. Az idejük nagy részében azonban lent tartják a fejüket, mert legelnek, és ezért kevésbé tűnnek fel a ragadozóknak. Tekintve, hogy az ember zsákmány volt, számára nem volt előnyös, ha magasan van a teste, és fenntartja a fejét.
A madarak pedig azért lettek kétlábúak, mert az első kettőre szükségük volt a repüléshez. A gázlók, mocsárban járók ugyan hosszú lábúak és nyakúak lettek, de nem lett nagy talpuk. Nem nagy talpúk, hanem terpeszkedő, hosszú lábújuk lett. Az újakat csak azoknak kötötte össze hártya, amelyek úszva közlekedtek.

Az ember azért lett kétlábú, mert szüksége volt a kezeire.

Már a majmok is elkezdték használni az első lábukat, de csak olyan feladatokra, amire a kapaszkodásra alkalmas újaik is képesek voltak. Az ember fejlett agya azonban olyan feladatok elé állította az első végtagjait, amivel azok alkalmatlanná váltak a járásra. Elég megnézni az ember kezeit és lábait, világossá válik, hogy alapvetően más a funkciójuk. A hátsó lábak funkciója nem, az elsőké pedig óriásit változtak.
A fejlett agy olyan igényeket támasztott az első lábbakkal szemben, aminek a megfelelése alkalmatlanná tette azokat a járásra.
Az egyszerű a logikai lánc:
Az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően olyan feladatokat adott a két első végtagjának, amit csak akkor végezhetett el, ha nem használja járásra. Az ember keze ezért, a rábízott bonyolult feladatok ellátása révé állandóan tökéletesedett. Az embernek a kezei minden biológiai elődénél ezért lettek sokkal tökéletesebbek. A fejlett kezünk, a fejlett agyunk terméke.
A két lábra állás azonban annyira lelassította a távolságlegyőző képességét, hogy olyan táplálékok gyűjtésére tért át, amit elsősorban a mocsarakban, a tengerpartokon talált meg. A hátsó végtagok ezért váltak nagytalpúvá.
Tehát az ember csodálatos biológiai fejlődésének az elsődleges alakítója a fejlett agya.
Az ember az első olyan lény, amelyik elsősorban az agyával oldja meg a természeti környezetéhez történő illeszkedést. Nem a szelekció és a mutáció révén idomul a környezetéhez, hanem az eszével alakítja a környezethez idomuló viselkedését, életmódját.
Az ember fejlett agyának köszönhető, hogy az első végtagjai úgy alakultak, hogy az agyának a parancsai teljesítésére képesek legyenek.
A két lábra állás forradalmi hatása az első két végtag sokoldalú hasznosításában jelentkezett. A kétlábúságának alig lett más jelentősége, mint a két első végtagok sokoldalúvá válhatása.
Ezt bizonyítja, hogy a fajunk múltjában alig változott a lábak, és óriásit fejődött a kezek szerepe. Az ember magasabb rendűsége elsősorban a fejlett agyának, de jelentős mértékben a rendkívül fejlett kezének köszönhető.
Fajunk mintegy százezer éves története során a lábunk teljesítménye alig változott, a kezünkkel azonban sok ezerszer többre lettünk képesek.

Miért fontos a táplálkozás?

Az agyunk a leginkább energia igényes szervünk. Az elfogyasztott táplálék energiájának mennysége napi beszédtéma. A táplálékunkat azonban nem azzal mérjük, mennyi energia áll szervezetünk működtetésére, hanem azt, mennyi energiát tartalmazott az elfogyasztott táplálék. Azt tehát figyelem kívül hagyjuk, hogy mennyi energiát használtunk fel a táplálék megemésztésére. A legtöbb táplálék csak akkor válik viszonylag könnyen emészthetővé, fertőzésmentessé, ha erre előkészítik.
Fajunk jelentő hányadában nem az általa elejtett állatok húsát, hanem dögöt fogyasztott, amit a sütés vagy a főzés fertőtlenített. A vadállatok, általában az öreg állatok húsa akkor válik veszélytelenné, és könnyebben emészthetővé, ha megsütik, megfőzik, megzúzzák, feldarabolják. A gabonák pedig szinte csak ekkor válnak hatékony táplálékká, ha megőrlik, élesztővel eresztik, és vízzel keverve megsütik.
Bármennyire kézenfekvő, hogy az agyunk megfelelő energia ellátása érdekében a nyers táplálék élelemmé feldolgozása óriási emberi vívmány. Nagyon hasznos volna az olyan munkaidő mérlegek készítése, hogy fajunk életének első 99 századában munkaidejéből mennyi időt és energiát fordítottak őseink a táplálékok előkészítésére. Ennek a sok munkának köszönhető, hogy agyunk megfelelő ellátásban részesült.
Ha most visszagondolunk arra, hogy miért volt az embernek szüksége az első két végtagjának hasznosítására, megértjük, hogy milyen szerepe volt a nagyon hatékony kezünknek abban, hogy ide jutottunk. Nemcsak a szerszámok elkészítése, azok használta, de még a tűz hasznosítására sem kerülhetett volna sor a kezünk ügyessége nélkül.

A környezetét alakító ember önmagát is alakítja.

Arra, hogy a környezet mennyire emberalakító, Max Weber hívta fel a figyelmemet, amikor a városba, vagy éppen Amerikába költöző paraszt viselkedésének gyors megváltoztatására mutatott rá. Az urbanizáció és az Amerikában költözés tudatformáló hatása ugyan közismert, de mégsem azzal magyarázzuk, hogy a megváltozott környezet eredményezi a tudati, a viselkedési változást.
Annak ellenére, hogy a más környezetbe költözés tudatformálása közismert, a társadalmak minden szintjén ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák. A szülőfaluhoz, a szülőföldhöz, hazához való ragaszkodást minden kultúra erénynek tartja. A természeti környezetben történő változások negatív következményeit csapásként éli meg. Ennek a csúcsa, amikor a modern tudományok nagyjai a környezetváltozás hírével keltenek pánikot.
A közhiedelmet az ellenkező tapasztalatok sem zavarják.
Az természetesen igaz, hogy értékvesztéssel jár az elmaradottabb, szegényebb társadalomba való település. Ezeknél sokkal nagyobb a környezetváltozás pozitív hatása.
Meggyőzők a magyar példák is.
- Az Egyesült Államokba kivándorlók ötször jobban élnek, mintha itthon maradtak volna.
- A Trianon után az Ausztriához csatolt területen élők háromszor jobban élnek, mint akik az országban maradtak.
- A szegényebb utódállamokba kerültek nemcsak érzelmileg, de anyagilag vesztettek.
- Akiket a bolsevik rendszer erőszakos iparosítása és kollektivizálás városba vitt, jobban jártak, mint a szülőfalujukban maradtak.
- Jelenleg a Nyugatra települő diplomások négyszer jobb anyagi körülmények közé kerülnek, mint az itt maradók.

A technikai eszközök tudatformáló hatása

A tudósok és a természetvédők azzal vannak elfoglalva, hogy milyen károkkal fog járni a környezetváltozás. Az fel sem merül, hogy milyen előnyök várhatók attól. Ennél is nagyobb ostobaság, hogy nem számolnak azzal, hogyan fog hatni a tudatunkra, hogy kommunikálni tudunk az egész világgal, hogy repkedhetünk egyik kontinensről a másikra, autóval mehetünk az egyik országból a másikba, hogy minden embernek van, illetve lesz mobil telefonja, számítógépe.
Mit kezd majd a tudatunk a ráözönlő információkkal?
Az utóbbi száz évben többet változott a környezetünk, mint előtte sok ezer év alatt. A változások pedig gyorsulnak. Az elmúlt húsz évben több történt, mint előtte százban. E változásokhoz képest eltörpül mindaz, amit az éghajlatváltozás hozhat. Fajunk életében százszor többet változtatunk magunk a környezetünkön, mint amennyit a természeti környezetünk változása okozhat.
A jövőben is sokkal jobban kell magunktól félni, mint a környezettől. Elég arra gondolni, hogy milyen indulatokat szabadíthat el a tény, hogy tízmilliárdnyian leszünk, amikor az optimális létszámunk ennek legfeljebb az ötöde lenne.
Az éghalat változásnál százszor nagyobb változásokat okoz, hogy nemcsak lényegeden többen leszünk, hanem a létszámnövekedésnél is sokkal több költöznek a lemaradó világ sokmilliós városaiba.
Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, hogy milyen változáson meg át a fajunk annak következtében, hogy magunkat változtató eredmények formálták át teljesen az életmódunkat.