Az utolsó szó jogán. Népfelkelés, forradalom, ellenforradalom

Tartalom

A gazdasági reform a politikai hatalmat nem érintette. 2

A reform az Új Mechanizmus reform nevet kapta. 2

A javaslunk kiütötte a biztosítékot. 2

Népfelkelés. 2

Ellenforradalom. 2

Kopátsy Sándor                  EP                  2016 04 20

Az utolsó szó jogán.

Népfelkelés, forradalom, ellenforradalom.

Robbanásig gyűltek a feszültségek

Hatvanhárom év távlatából már megengedhetem magamnak, hogy tisztázzam a fenti három fogalmat. Nem a legjobb alkalom, de én már nem várhatok jobb alkalomra.

1947-ben, amikor gyakorlatilag megszűnt a Nemzeti Parasztpárt, nem kegyvesztettekként bántak velünk. A párt jobbszárnya, élén Kovács Imrével útlevelet kaptak, kimehettek. Ezzel a lehetőséggel nem éltem, meg sem fordult bennem, hogy itthon haszontalanságra kárhoztatnak. Nem voltam kétségbeesve annak ellenére, hogy az ország Rákosi és elvbarátai korlátlan uralmától való megszabadulását elengedhetetlennek tartottam. Bevallom, hogy idővel egyre enyhébb lettem a sztálinistákkal, még Rákosival szemben is. Minél öregebb vagyok, annál inkább belátom, hogy a politikusokat nem annyira módszerük, hanem a következmények alapján kell megítélni. Ennek alapján jutottam el a hetvenes években odáig, hogy a magyar falvak lakossága érdekében a legtöbbet a Rákosi rendszer tett azzal, hogy az iparban munkát adott nekik. Azt nem állítom, hogy ezt jó szándékból tette, csak az eredményét nézem.

Ezért 1953 nyarán nagyobb öröm nem érhetett, mint a hír, hogy az egész politikai bizottságot, és néhány általuk kiszemelt pozícióba hegyezendő kádert Moszkvába rendelték. A szovjetunió álláspontját Berija, a belügyminiszter fejtette ki. Nincsenek megelégedve a magyarországi helyzettel, a vezetésben jelentős változásokat kell tenni. Az új miniszterelnök pedig a Rákosi és társai által háttérbe szorított Nagy Imre lesz.

Örömöm teljessé vált azzal, hogy volt parasztpárti, akkor már párton kívüli létemre az első két reform kidolgozására alakított bizottság titkára lettem. Az első bizottság az állami gazdaságok, a második az egész mezőgazdaság reformját készítette elő. Azt csak sejthettem, hogy a kijelölésemet Vass Zoltánnak, félreállított tervhivatali főnökömnek köszönhettem, akit Nagy Imre a miniszterelnökséget vezető államtitkárként állított maga mellé. Vele én a leváltása után is kapcsolatot tartottam. Kijelölésemkor a Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán voltam osztályvezető, aki néhány írásában reformok szükségességét vetette fel. Ismertté az tett, hogy javaslatomra az előző évben az erdőgazdaságban bevezettük a világpiaci árakat, és azonnal nagyon sikeresnek bizonyult.

Nagy Imre mindkét reformbizottsága a Szabadság hegy tetejére kötözött. A bizottság összeállításában nem volt szerepem, ezért lepett meg, hogy a bizottság összetételében a párttagság nem játszott szerepet. Többségében osztályidegeneknek tartott, jórészük internáltságból lett behívva. Egyetemi tanárok, akadémikusok, a háború előtti nagybirtokok elismert vezetői voltak. Nálam 30-40 évvel idősebbek. A munka elvégzése után a mezőgazdaság irányításában, néhányuk fontos pozícióban, aktívan részt vettek. Ismereteim szerint senkit nem kellett közülük politikai okokból leváltani.

Nagy Imre a mezőgazdaságban viszonylag szabad kezet kapott, de egyre inkább kiderült, hogy a többi ágazat irányítása Gerő Ernőé maradt. Ezt látva 1954 nyarán egy feljegyzést írtam Nagy Imrének, hogy a reformokat nem elég a mezőgazdaságra korlátozni, ki kell terjeszteni minden gazdasági ágazatra. Erre Nagy Imre azonnal reagált, és harmadmagammal leküldött Öszödre a kormányüdülőbe, hogy dolgozzunk ki egy reformjavaslatot.

Elkészült egy közel száz oldalas reformtervezet, aminek két karakterét emelem ki.

A gazdasági reform a politikai hatalmat nem érintette.

Ezt azért tartottam fontosnak, mert akkor már világosan láttam, hogy reformot csak a Szovjetunió egyetértésével lehet megvalósítani. Ehhez járult, hogy ismereteim szerint, Andropov szovjet nagykövet, Berija kádere inkább támaszkodott Rákosira, mint Nagy Imrére.

Másrészt az is tudatosult bennem, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálja. Ezért annak, hogy kikerüljünk a Jaltai Szerződésben a Szovjetunióra bízott övezetből, annak nulla az esélye. A kikerülésünk mindkét Szuperhatalom érdekét sértette volna. Azt el sem tudtam képzelni, hogy Nagy Imre ezt nem tudja. A legkisebb jelét sem adta annak, hogy nem ért egyet az egyetlen párt teljes politikai uralmával.

A reform az Új Mechanizmus reform nevet kapta.

Nekünk, akik az anyagot készítettük, mai szemmel nézve, elképesztően kevés ismeretünk volt a demokráciák működéséről. A szocialista táboron belül csak a jugoszlávok és a lengyelek foglalkoztak gazdasági reformokkal. Tényleges tapasztalatokkal csak a lengyel Oszkár Lange rendelkezett, aki a Londoni Közgazdasági egyetemnek volt professzora, de hazatért. Ő az elképzelésit modelleknek nevezete. Nekem az nem tetszett, mert olyan piaci reformokat akartam, amelyek magukat is kontrollálják, vagyis kijavítják. A piac ilyen. Ezért a piacosítást új mechanizmusnak neveztem. Erre máig is büszke vagyok, mert fogalommá vált.

A javaslunk kiütötte a biztosítékot.

Nagy Imrének tetszett az anyagunk, változatlan formában a minisztertanács napirendjére tette, vitára bocsátotta.

Ismereteim szerint, Gerő elolvasta és ráírta: Bucharinista förmedvény! Elküldte Rákosinak, aki azonnal összehívta a párt illetékeseit, akik döntöttek az anyag visszavonásáról, összegyűjtéséről és megsemmisítéséről. Tőlünk nemcsak az előzetes fogalmazványokat, de még a gyanús indigókat is elvitték. Ugyanakkor Nagy Imre kérésére elfogadták, hogy a szerzők ellen nem történik számonkérés. Úgy látszik, minden vitát el akartak kerülni.

Ezt követően harminc évig abba a tudatba éltem, hogy az Új Mechanizmus első megfogalmazásának nincs példánya. Az mégis kiderült, hogy számos vezető tudott róla. Nyers Rezső és Fehér Lajos nálam is kereste. Végül, nagy örömömre kiderült, hogy a Párttörténeti Intézetben megmaradt. Vass Zoltán halála után a felesége adta oda nekem az ő példányát, mert tőle nem vették el.

Ezt az ismertetést azért tartottam szükségesnek, mert az életemnek az a nagy példája, hogy néha a dolgok menete másként alakulhatott volna.

Ha Rákos és Gerő 1954 nyarán megelégszik azzal, hogy a gazdaságot piacosítják, de a politikai diktatúra marad, nem lesz 1956-ban forradalom, a hatalom tíz nap alatt nem csúszik ki a párt kezéből, nem kell az új hatalmat a Szovjetuniónak tankokkal leverni.

Egy mechanizmus reform elfogadása nemcsak a magyar nép, de a Szovjetunió, a dogmatikus magyar kommunisták érdeke lett volna.

Ugyanakkor a reform megfojtása, Nagy Imre félre állítása olyan feszültséget gerjesztett, ami eleve lehetetlenné tette az olyan forradalmat, a mit a még elérhető határokon belül meg lehetett volna állítani.

A megállíthatatlan forradalom

1956 tavaszán már felismertem, hogy elmúlt a reformok lehetősége. Érettségi elnök voltam a Csurgói Gimnáziumban, ott a záró bankett ünneplőivel beszélgetve közöltem, hogy a fegyveres forradalom már nem állítható le.

Ezt érezhette Gerő Ernő is, amikor elment Titóhoz tárgyalni, akit a félreállított Nagy Imre fő támogatójának és Hruscsov kedvencének tartott.

Mire a látogatása után hazaért, már győzött a megállíthatatlan forradalom. A megállíthatatlan alatt azt értem, hogy politikai eszközökkel megállíthatatlan. Egy szuperhatalom tankjaival természetesen megállítható.

Először tehát a címben szereplő három fogalmat kellene végre definiálni.

Forradalom alatt olyan társadalmi reform erőszakkal való megvalósítási kísérletét kell érteni, amire megérett a társadalom. 1956. október, 23. ilyen értelemben forradalom volt, mindaddig, amíg nem lépte túl a reálistások határát. De ez csak tíz napig tartott.

Az 56-os forradalom világpolitikai realitását minden fél gondosan kerüli, pedig megkerülhetetlen. Az a tény, hogy a magyar forradalommal egy időben robbant ki a Szuezi Vállság aligha lehetett tudatos. Pedig ez tette egy értelűvé, hogy a két katonai szuperhatalom a gyarmati rendszer felszámolásában szövetséges. A Szuezi vállság volt a gyarmattartók utolsó, kétségbeejtő kísérlete a hatalmi státuszuk mentésére.

Ahogyan a volt gyarmattartók Izraellel összefogva el karták foglalni Egyiptomtól a Szuezi csatornát. Ebben a kalandorságban Izrael is súlyosan hibázott, figyelem kívül hagyta, hogy létének egyetlen garanciáját az Egyesült Államok jelenti.

Nagy Imre és csapata annyira a forradalom lázában égett, hogy figyelmen kívül tartotta a szuezi eseményeket, amiben az egyetlen reális szuperhatalom a Szovjetunióval közösen akadályozta meg Szuez elfoglalását. Ha erre oda figyelnek, rádöbbennek, hogy az Egyesült Államok nem lesz a Szovjetunióval való szakításunk támogatója. Tehát nekünk nem lehet messzebb menni, mint annyit Moszkva képes elfogadni. Márpedig a magyar forradalom tíz nap után ezen a határon messze túlment.

Ami az 56-os forradalom belső lehetőségétének határát illeti, ott is kételyeim vannak. A szovjet megszállás előtti társadalmi erők restaurálásának jelentkezését pár nap után már egyértelműen jelentkezett a hisztérikus kommunista ellenesség, és az antiszemitizmus. Ennek kimenetelén ugyan lehet vitatkozni, de meggyőződésem szerint végső soron nem történhetett megkülönböztetés Rákosi Mátyás és Nagy Imre, az elkövetett hibák mérlegelésében. Mindenki bűnös lett volna, ha nem vonul be a szovjet hadsereg. Nagy Imrét ugyanúgy felkoncolták volna, ahogyan Mező Imrét, aki Nagy Imre elkötelezett híve volt, senki sem tudott volna tized annyi bűnt vele szemben, mint amennyiben bűnösnek tarthatnák Nagy Imrét. De aki állításom indokoltságában kételkedik, gondoljon arra, hogy hova torkollott volna a kínai reform, ha nem verik be a hadsereg tankjait.

Mi tanulhattunk volna a saját darutollas ellenforradalmunkból, milyen kegyetlenül viselkedtek a proletárforradalom szereplőivel szemben, akik csak fel akarták számolni azt az arisztokráciát, főpapi hatalmat és az úri középosztályt, amit csak negyed századdal később, a szovjet megszállóknak köszönhetően lehetett kiszorítani a politikai uralomból.

Október 3.-án azt mondtam, hogy a következő több párti választáson még azokat is meglincselték volna, akikről megtudják, hogy a kommunistákra szavaznak. De nem azért, mert félni kellett volna a hatalomra jutásuktól, hanem azért, mert kommunisták voltak. Máig nem vallják be a történészek, hogyha nincs szovjet bevonulás, a kommunisták pártja még a választási küszöböt sem éri el. Ezt tudva sem azt vártam, hogy az arisztokrácia, a katolikus főpapság és az úri középosztály két háború közti uralma tartós lehet. Ezeket az erőket felszámolta a bolsevik megszállás.

A megmaradt zsidóság sorsát azonban sokkal sötétebben láttam. Ha a magyar nép többsége az első világháború után elfogadta, hogy a háborúvesztést a zsidóság okozta, akkor reális annak a feltételezése, hogy a bolsevik évtizedeken átélt hibákért is a zsidóság felelős. Ma is az a meggyőződésem, hogy a politikai perek fő szereplői zsidók voltak, de ha ők nincsenek, mások még brutálisabban teljesítették volna a moszkvai elvárásokat. Ugyanakkor azt közvetlen közelről láthattam, hogy Nagy Imre és Nyers Rezső reformer csapatának többsége zsidó volt.

Számomra 56 gyönyörű forradalom volt

Népfelkelés.

Ezt a fogalmat a közelmúltban meghalt Pozsgai Imre találta ki. Ráérzett, hogy ezt ugyan megérti a közvélemény, de elfogadhatóbb a hivatalos ellenforradalom korrekciójaként. Az is tény, hogy nem ismerek olyan forradalmat, ami mögé olyan egységesen odaállt a nép. Ez ugyan a kor kommunikációjának is köszönhető, hiszen a rádióból mindenki örömmel követhette az eseményeket.

Népfelkelést még nem találtam a történelemben, hacsak a jobbágylázadások nem azok voltak. De azokat is forradalmárok kezdeményezték és vezették. Azok között azonban sikereset nem találtam.

Ellenforradalom.

Ezt a fogalmat a Szovjet haderővel visszaállított hatalom tette kötelezővé. Azt ugyan elismerem, hogy a helyreállított hatalomnak ez nemcsak kötelező feladat volt, de már bőven voltak ellenforradalmi jelenségek is. A Szovjetuniótól elvárt felelősségre vonást azonban csak ellenforradalmárság címen lehetett végrehajtani.

Abban sem kételkedem, hogy a magunk erejére hagyva, ellenforradalmi rendszer alakul ki. Ezért tartom Kádár Jánost a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának, mert vállalta azt, amit a közvélemény 99 százaléka hazaárulásnak minősített.

Az ellenforradalomba torkolás megállítására nála csak egy ember lehetett volna alkalmasabb, Nagy Imre, de őt már a Szovjetunió ellenségei táborába való átállása, és a saját lelkiismerete megakadályozta abban, hogy magára vállalja a szovjet csaptok behívását.

Azért pedig a rendszerváltás utáni politikusok és történészek felelősek, hogy nem tisztázták, hogy Kádár Jánosnak, mint köszönhetünk. Nagy Imre minden forradalom előtti vágyát ő valósította meg. Ismereteim szerint, Nagy Imre soha nem gondolt arra, hogy többpárti demokrácia is legyen. Nagyon megelégedett lett volna azzal, amit 1954 nyarán elfogadott.

Az, hogy belement a több pártos demokrácia bevezetésébe is, politikai naivitását jellemzi. Nemzeti hőseinkhez hasonlóan ős is túlment a világpolitika által determinál lehetőségek határán, és nemzetét többre tartotta képesnek, mint amire képes.

Kádár szabadított meg minket Rákositól és dogmatikus társaitól. Ideje volna bevallani, hogy Kádár nélkül Rákosi és csapata visszakerül. Ezt Andropov világosan megfogalmazta.

Nagy Imre 1954-es általános az egész gazdaságot érintő reformja néhány évvel a forradalom eltiprása után megvalósult. Nyers Rezső lényegében azt vezette be, amint 1954-ben Nagy Imrének megtiltottak.

A rendszerváltás során, 1990-ben pedig visszanyerte az ország a politikai szuverenitását, amit Nagy Imre ideje korán, meggondolatlanul 1956. november 3.-án lehetségesnek tartott, pedig akkor lehetetlen volt. A lehetőséggel bölcsen élni azonban még 1990-ben is éretlenek voltunk. De most már csak magunkon múlik, hogy demokrácia lehetőségével is bölcsen élhessünk.

Pogácsa Zoltán: PIKETTY JELENSÉG 2.

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 04 19

Hozzászólás

Pogácsa Zoltán: PIKETTY JELENSÉG 2.

Az új egyenlítő legutóbbi számában megjelent írást olvasva én is leírom a véleményem. Keynes az első világháború után írt utoljára olyan közgazdaság elméleti művet, amit hasonló lelkesedéssel fogadott a szakma. Piketty műven engem Marx Tőke címen megjelent alapművére emlékeztetett. Óriási értékes anyag feldolgozása annak érekében, hogy a szerző világmegváltó javaslatát feltálalja. Ezzel nem azt jelzem, hogy ennek a műnek is hasonló hatása lehet, csak ezt, hogy a szerző óriási anyagot feldolgozva adja el a megoldási javaslatát.

Mint minden világmegváltó, Piketty is a tökéletes társadalmat az egyenlőbb elosztásban látja. Ő sem veszi a fáradságot, hogy a nagyobb egyenlőségből fakadó társadalmi előnyt bizonyítaná. Ezt Marx is elfelejtette.

Szerencsémre, a Tőke elolvasása idejében került a kezembe két könyv, amibe az óta is kapaszkodom.

Az átlagos testmagasság.

Egy bostoni történész állt elő azzal, hogy a társadalmi élet fejlődését objektív módon le lehet mérni az átlagos testmagasság változásával. Ez óta, ha tehetem, ezzel mérem a társadalmi fejlődés dinamizmusát.

Ez a mutató még mindig jól vizsgázott. Akkor is, ha előtte egészen más volt a véleményem. Ezt el is mondom.

A testmagasságot, ha másutt nem is, a katonák sorozásán mérték. Egyéni szerencsém, hogy egy kaposvári, zsidó gyermekorvos, ezt a helyi gyalogezrednél a kiegyezés óta mérték. Bánatomra, a bolsevik rendszerben katonai titokká nyilvánították és csak 2.000-ben jutottam hozzá. Ebből megállapíthattam, hogy a kiegyezés óta a legnagyobb növekedés az 1946-56 között volt. Ez az óta is álló rekord. A tény megdöbbentett, kezdtem gondolkozni. Én ezt az évtizedet negatívnak tartottam. Most rájöttem, hogy tévedtem.

A padlásokat ugyan felseperték a begyűjtők, de először volt a történelmünkben, hogy minden falusi családnak volt földje, és termelhetett búzát. A háború alatt a begyűjtőknek a falusi házak felébe be sem kellett menni, hiszen nem volt mit eldugni.

A falvak étkezési kultúrája sokat javult. Az ételek változatosabbak lettek.

Kétszer annyi munkás érkezett a munkahelyen. Ott, ha nem is házi koszt volt, de minden nap hús, sokszor főzelék.

Olcsó volt a kenyér. Olyan olcsó, hogy aki tudott, még a disznajának is kenyeret vett.

Ezzel szemben az arisztokrácia és az úri középosztály, a munkatáborokba hurcoltak táplálkozása romlott. De ők csak a lakosság tizedét jelentették. Ezzel nem azt mondom, hogy ezekről nem kellett volna gondoskodni, de inkább a 90 sorsa legyen jobb, mint a 10-é.

A növekvő lakosság felnevelési költsége és vagyonigénye.

A másik könyv, amit a Tőkével egy időben olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyve volt, amiben azt bizonyították, hogy a növekvő lakossággal arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ez megvilágította számomra, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés elviselhetetlen felhalmozási igényt támaszt.

Ugyancsak az 50-es évek elején olvastam Jánossy Ferenc és Max Weber műveit. Jánossy azt bizonyította be, hogy a háború kimenetele nem hatott a társadalom relatív fejlettségére. Max Weber pedig ezt okolta meg azzal, hogy a puritán erkölcsű népek sikeresebbek.

Nagyon fiatalon tehát voltak iránytűim. Nemcsak ezek, de egyre több mutató segített a tájékozódásban.

A 2.000 második fele kiemelkedően sikeres volt.

Ráadásul a legutóbbi 25 évben a legsikeresebb.

Az emberiség létszáma ötszörösére nőtt. Aligha volt a század küszöbén olyan társadalomtudós, aki elhitte volna, hogy az ötszörös létszám ellenére ma jobban élünk, mint akkor.

Az átlagos testmagasság többel nőtt, mint előtte bármelyik évezred alatt. Ez cáfolatlan bizonyítéka annak, hogy jobban élünk. Nem mindenki, hanem az átlag. Száz éve még a nyomor volt a legnagyobb halálok. Akkor legfeljebb néhány százalék, ma néhányszor tíz százalék a túlsúlyos.

Az analfabéták aránya tizedére csökkent. Néhány neves közgazdász Piketty ellen felveti, hogy a szellemi vagyont figyelmen kívül hagyja. A közgazdaságtan mérni sem tudja, mert a könnyen elérhető információ az értelmiség számára felbecsülhetetlen kincs. Sokszor említem, hogy egyik bálványom, Széchenyi István örömmel írta a naplójába, hogy megkapta a két hetes Leipziger Zeitungot, és az előfizetés csak egy munkás éves bérébe került. Ma 5 milliárd embernek van mobil telefonja, még ennél is többnek televízió a családjában.

Húsz évvel tovább élünk.

Ennyivel mintegy ötezer év alatt sem nőtt a várható életkor. Sokszor hivatkozok az ENSZ tagállamok fejlettségi rangsorára. A tagállamok rangsorát három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az átalagos iskolázottság, eredője alapján állítják össze. E rangsorban az első húsz ország mindegyike puritán, protestáns, vagy konfuciánus. Az első latin ország, Franciaország a 23. rangsorban.

Általános lett a választójog, sajtószabadság.

Csak becsülni tudom, hogy ma százszor annyi nagykorú embernek van titkos választó joga.

A cenzúra szabadsága felett is hangos a liberálisok pörlekedése. Ezeknek mondom, hogy amikor első elemista voltam a falunkba öt újság járt, nem rádió, de még villany sem volt. Rákosi még olyan néprádiót gyártatott, amin csak az egyetlen magyar adó volt fogható.

Annak viszont nyomát sem találtam, hogy a vagyonok nagyobb egyenlősége előnnyel járna. Pikettynek eszébe sem jut, hogy van egy példa. Dél-Koreában a vagyonkülönbség még a fejlettségéhez viszonyított országok között is magas. Ezzel szemben Észak-Koreában még tőkés sincsen. Ennek ellenére az előbbiben 16-szor magasabb az egy lakóra jutó jövedelem.

Gyakran figyelmeztetek arra, hogy ma közel 3 milliárd ember él olyan szegényen, hogy nemcsak a dán tartós munkanélküliekkel is cserélne.

Tartalom

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom 1

Az osztálytársadalmon felszámolhatóságának feltételei. 2

A két minőségi társadalmi szektor. 2

A születést támogató felépítmény. 2

Nem a születések számát kell növelni. 2

Kopátsy Sándor                EE                    2016 04 21

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom

Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett világ, amihez a század közepére Kína is csatlakozni fog, már nem egy másik osztálytársadalom, hanem egy egészen más, a minőség társadalma. Legalábbis egyre inkább azzá válik.

Az osztálytársadalmak közös alapja a túlnépesedés és a tudás üldözése megszűnt. A jelenkori fejlett társadalmak alépítményét már az alulnépesedés és a tudásvagyon maximalizálódása jelenti. Vagyis nemcsak más, de poláris ellentéte az osztálytársadalmaknak. Ezek alulnépesedők és tudáshiányosak, azok túlnépesedők és tudás feleslegesek voltak, és jelenleg még inkább azok, mint a múltban valaha voltak.

Ezért a jelenlegi fejlett társadalmak felépítményének a mozgástörvényeit már nem lehet megmagyarázni, megérteni az osztálytársadalmakra jellemző fogalmakkal, a klasszikus közgazdaságtannal. Kezdem azzal, hogy ezekben nincsenek osztályok.

Az osztály olyan társadalmi egység, aminek a tagsága vagy vérségi, vagy vagyoni alapon öröklődik, ezért a tagsága szinte determinált. Ezzel szemben a jelenlegi fejlett társadalmakban az egyének társadalmi helyzete elsősorban a szakmájukon belüli teljesítményüktől függ. Ezért nem lehet osztályokra bontani a modern társadalmat. A jelenkori fejlett társadalom minőségétől függő rétegekből áll. Minden szakmai szektornak van egyes szakmákban nagy keskeny, másokban viszonylag széles elitje, széles közepe és viszonylag keskeny gyenge hányada. A szakmákon belüli érték rangsort, megosztást a keresletük és kínálatuk, vagyis az áruk alapján kell rangsorolni. Az a legjobb minőség, aminek a kereslete a kínálatához viszonyítva a legnagyobb, ezért az ára a legmagasabb. Tehát az egyének értékét a keresletük és a kínálatuk aránya, vagyis az áruk határozza meg. Fel kell adni az értékmeghatározással való próbálkozást, tudomásul kell venni, hogy az érték csak a piacon mérhető, az egyedek társadalmi értékét is csak a piac mérheti fel, ugyanúgy, mint az árukét és a szolgáltatásokét.

Az osztálytársadalmakban mindig több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit a társadalom hasznosíthatott. Ezért volt a munkaerő és a tudás kereslete mindig kisebb, mint a kínálata, vagyis alacsony az ára.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben megszűnt a lakosság túlnépesedése, ugyanakkor a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény kielégíthetetlenné vált. A jelenkori felett társadalmaknak olyan felépítményre van szüksége, amelyik biztosítja a munkaerő létszámának stabilitását, és a minőségének maximalizálását. Az a jobb felépítmény, ami ezt a társadalmi igényt jobban kiszolgálja.

Az osztálytársadalmon felszámolhatóságának feltételei.

A túlnépesedés leállása és a minőségi munkaerő maximalizálása.

Kiderült, hogy a túlnépesedés a fejlettség bizonyos szintjén spontán megszűnik. Mik ennek a feltételei?

Az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 20 ezer dollárt. Az átlag mögött azonban nagyon nagy a szóródás. Még a legfejlettebb társadalmakban is van olyan réteg, ami e szint alatt van.

Az iskolázottság átlaga a 12 évet.

E követelmény mögött lényegében a társadalom minőségi igénye van. Márpedig az ember az a faj, amiben az egyedei között a legnagyobb a különbség. Még a fizikai adottságokban is, de a szellemi képességekben ennél is nagyságrendekkel nagyobb. Az egyedek fizikai képességei között ritka az 1:2 aránynál nagyobb különbség. Ezt bizonyította a tény, hogy a paraszti mezőgazdaságban alig volt olyan egyén, aki nem tudott helytállni. Évszázadokon keresztül a gazdagságot, a megtermelhető jövedelmet lehetett azzal mérni, hogy mekkora és milyen földön gazdálkodik. Ahogyan fejlődött a technika, egyre fontosabb lett a munkavégző képessége. Az amerikai modern farmokban azonos nagyságú földön nem ritka a tízszer nagyobb jövedelem. A szellemi teljesítmények esetében az 1:1.000 különbség is előfordulhat. A legjobb művész, sportoló, vállalkozó és tudós jövedelme lehet az alsó tized jövedelmének ezerszerese.

Legyen elérhető a fogamzásgátlás.

Ez a feltétel is csak a társadalom átlaga. Ezen belül a gazdagabb és iskolázottabb rétegek kevesebb, a szegényebbek és kevésbé iskolázottak több gyermeket vállalnak. A gyermekvállalások családi hátterét a minőségi kontraszelekció, vagyis a társdalom érdekével ellentétesség jellemzi. Ezt a társadalmi érdekkel ellentétet csak fokozza a gyermekvállalás társadalmi támogatási rendszere, ami mennyiségi jutalmazást jelent. A fejlett társadalmakban általános jelenség, hogy a családok felső jövedelmű és magasan iskolázott harmadában katasztrofálisan alacsony a gyermekvállalás, jelentősen a létszámot tartó szint alatt van. A gyermekvállalás társadalmi támogatottsága pedig tovább növeli ezt a kontraszelekciót.

A kontraszelekció az emberiség egészére pedig nagyságrenddel erősebb, mint az egyes társadalmakon belül. Az elmúlt száz évben az emberiség létszáma ötszörösére ugrott. Ez a növekedés szinte egésze azonban a vészesen lemaradó társadalmakban történt. Jelenleg az emberiség egészének semmi sem okoz akkora kárt, mint a minőségi kontraszelekció. A fejlett világ tudósai mégis ezerszer annyit foglalkoznak a felmelegedéssel, mint a százszor nagyobb problémát okozó, kontraszelekciós túlnépesedéssel.

A kontraszelekció jellemző a fejlett társadalmakra is. Ott ugyan kevesen születnek, a minőség azonban lényegesen fontosabb, mégis viszonylagos gyermekvállalás a várható felnevelési eredménnyel fordítottan arányos.

Szinte egyetértés van abban, hogy a fejlett társadalmaknak szélesebb „középosztályra” volna szükségük. Középosztály alatt azokat értik, akik a maguk lábán megállnak. Azt már említettem, hogy az ilyenek nem osztályt, hanem minőséget jelentenek, ezek újratermelést a gyermekvállalással kellene kezdeni. Amíg az kontraszelekciós a gyermekvállalás, addig kevesen lesznek, akik megállnak a maguk lábán, akikből minél többre volna a társadalomnak szüksége.

Nem győzöm hangoztatni, hogy semmi sem garantálja jobban a következő generáció teljesítményét, mint a születések mögötti társadalmi struktúra. Sokszor leírtam, leírom, és remélhetőleg le fogom írni. „Ha a családok felső jövedelmű és iskolázott harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsóban, és ebben csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabbak lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási arányok mellett.”

Meggyőződésem szerint, a jelenkorban az emberiség legfontosabb feladata lenne a lemaradó országokban csökkenteni az elviselhetetlen túlnépesedést, a fejlettekben pedig a minőségi gyermeknevelés adottságához igazítani a gyermekvállalást.

Ezzel szemben a társadalomtudósok azon fáradoznak, hogyan lehet adózással olyan réteget létrehozni, amelyik politikai helyezkedés nélkül is megáll a maga lábán. Ez éppen olyan naiv elvárás, mint az, hogy legyen jó az oktatási rendszerünk a nélkül, hogy a diákok mögötti családi hátéren javítanánk.

Most éppen az oktatási reform érdekében forrong az ország, de ki sem merik ejteni, hogy nem az oktatók szabadsága és jövedelme kevés, hanem egyre jobban romlik a diákok mögötti családi háttér. Nem veszik tudomásul, hogy tartósan munkanélküli, iskolázatlan, a gyermekük iskolai teljesítményével szemben közömbös szülők gyermekeit a legjobb tanagyag és a magasan fizetett pedagógus is eredménytelenül képzi.

A két minőségi társadalmi szektor.

Az osztálytársadalmakban is volt már két olyan szakma, amiben az öröklődés ugyan előfordulhatott, de a tagságot és abban a rangsort a képességgel való rendelkezés jelentette. Ebben a két szektorban is előnyt jelentett a származás, a családi környezet, és ezt is mindig a maga szolgálatába akarta állítani a politikai hatalom, de a végső rangsor képességarányosan alakult. E szakmák élcsapatát mindig zsenik jelentették, a rangsorukat a veleszületett képességek értéke határozta meg. Velük a társadalomtudományok nem foglalkoztak.

Művészek, élsportolók eleve csak azok lehettek, akik erre képességgel rendelkeztek. Az ugyan vitathatatlan, hogy százszor annyi képesség született, mint amennyire a társadalomnak igénye volt, ezért a nagy többségük képessége elveszett. Csak a falujában lett belőle a legjobb arató, vagy a legszebben daloló. Képességüket csak a lakhelyükön tudták. Az örökre titok maradt, hogy mire vihették volna, ha versenysportba, vagy zeneiskolába kerülnek.

Azt a társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy nemcsak munkaerő mennyiségéből, de képességből is sokkal nagyobb volt a kínálat, mint amennyire a társadalomnak szüksége van. Annak az oka, hogy a növénytermelő és állattenyésztő társadalmak emberpusztítók és tudásüldözők voltak, egyetlen oka volt: mindig az adott technikai szinten felhasználható optimumnál többen és jobb minőségűek voltak. Ezért kellett minden osztálytársadalomban fokozni a spontánnál sokkal nagyobb halálozást, és üldözni a tudásvágyat.

A 20. század derekára azonban a Nyugat legfejlettebb és leggazdagabb puritán társadalmainak megtízszereződött életterüknek és a szinte az egész világ kizsákmányolásának köszönhetően elérték a jövedelmüknek, vagyonuknak, iskolázottságunk azt a szintjét, valamint megoldhatóvá vált a fogamzásmentes szexuális élet, amin spontán, erőszak alkalmazása nélkül leállt a túlnépesedést okozó gyermekvállalás, és az új tudományos és technikai ismeretek kielégíthetetlenné tették a minőségi munkaerővel szemben támasztott tudás és képesség igényét.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve után a tudományos és olyan technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami már nem osztálytársadalmi felépítményt követelt.

A születést támogató felépítmény.

A 20. században kiderült, hogy a jelenkori fejlett társadalmak már nem vállalnak annyi gyermeket, ami a létszám stabilizálását biztosítaná. Szükségessé vált, hogy a halálozást fokozó felépítményt születéstámogatóvá tegyék. Ezt a változást ugyan spontán megoldotta minden társadalom, de nem vette tudomásul, hogy az emberiség négyötöd része nemcsak túlnépesedő maradt, hanem az egészségügy áldásainak köszönhetően, még a korábbinál is gyorsabban szaporodik. Létszámunk száz év alatt ötszörösére ugrott, jobban növekedett, mint valaha egy évezred alatt.

Ennek az lett a következménye, hogy az emberiség négyötödében nemhogy túlléphettek volna az osztálytársadalmak emberirtó és tudásüldöző korát, hanem a halálokozás igénye megsokszorozódott. A 20. század végét azzal jellemezhetjük, hogy a legfejlettebb, puritán ötödében spontán megvalósult a gyermekvállalás olyan mértékű csökkenése, ami már társadalmi támogatottságot igényelt, ugyanakkor a négyötödben az elviselhetőnél egy nagyságrenddel nagyobb lett a népszaporulat.

A lemaradó társadalmak betegsége a túlnépesedés és a lakosság puritanizmusának a hiánya. Mindkét hiány csak Kínában volt leküzdhető, ahol a lakosság keményen puritán, a túlnépesedést pedig a politikai diktatúra képes volt leállítani.

Az 1990-es kínai reform, a gyermekvállalás korlátozása és a gazdaság piacosítása a történelem legnagyobb csodáját produkálta. Ott az elmúlt negyedszázad során, az egy lakosra jutó jövedelem többször gyorsabban nőtt, mint valaha a történelmünk során, illetve jelenleg bárhol.

Arra még nem találtam példát, hogyan lehet a lakosságot puritánná átnevelni. Sikeres társadalmak eddig csak a protestánsok és a távol-keleti konfuciánusok voltak. A lakosság szemléletét erőszakkal nem lehet változtatni, ezen csak a magas foglalkoztatás és az oktatás javíthat, de az is csak több generáció során. Ebből következik, hogy a belátható jövőben, a 21. században nem várhatunk másik gazdasági és társadalmi csodát, mivel ma már nincs jelentős olyan lemaradt állam, aminek puritán a lakossága. Ennek tudatában állítom, hogy e században már nem számíthat az emberiség egy másik kínai csodára.

Sokan a liberális Nyugaton Indiától várják a második csodát. India ugyan gyorsan képes növeli az ország gazdaságát, de az egy főre jutó jövedelme, még kevésbé az egy főre jutó vagyona nem növelhető úgy, hogy közelebb kerüljön az élvonalhoz. ugyan nem élem meg, de biztos vagyok benne, hogy India még egyetlen óriási állam sem maradhat fenn. Ott, mire meg lehet állítani a túlnépesedést, megtörténik az etnikai elemire való szétesés, az eleve szűk életterében pedig a lakossága eléri a hárommilliárdot.

Azt is fennmaradónak tartom, hogy viszonylag egyre csökkeni fog a nyersanyaghiány, ezzel a bányajáradékból történő gyors meggazdagodás. A fejlett társadalmak élelem és nyersanyagigénye igénye a jövedelmükhöz viszonyítva egyre kisebb lesz. Az emberiség lemaradó többsége pedig nem lesz képes az élelem- és nyersanyagigényét megfizetni. Ezért a földjáradék is viszonylag alacsony marad.

Azt már jó ötven éve megjósoltam, amikor az atombombák pusztító erejétől féltek, hogy az emberiség több milliárdos létszámfeleslegét nem az atomfegyverek, hanem a forradalmárok kézi fegyverei fogják elpusztítani. Mivel már ma is 2-3 milliárd ember olyan alacsony és reménytelen színvonalon él, hogy ötömmel, minden kockázatot vállalva, költözne a gazdag társadalmakban munkanélkülinek is.

Nem a születések számát kell növelni.

A fejlett társadalmakban ugyan eleve alacsony a születések száma is, de százszor fontosabb a minőséget javítani, mint a mennyiséget növelni. Ennek ellenére minden fejlett társadalomban a gyermekvállalási támogatás a létszámra, és nem a minőségre ösztönöz.

Azt a társadalomtudományok még tudomásul sem veszik, hogy minél jobb módúak és iskolázottabbak a szülők, annál kevesebb gyermeket vállalnak. A fejlett Nyugaton és a már gazdag Távol-Keleten a diplomás családokban a termelékenyégi mutató 1.5 körül mozog. Vagyis a létszámuk tartásához képest is nagyon alacsony.

A gyermekvállalás kontraszelekciója ugyan eleve működne, de az állami támogatás fokozza. Minél kedvezőbb a várható eredménye, aránylag annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebb annál több támogatást adnak. Vagyis, a társadalom legnagyobb kincsének, a jó munkaerőnek az újratermelését annak várható hatékonyságával fordított arányban támogatják a gyermekvállalást. Bátran teszi ezt a borzalmas méretű társadalmi értéktermeléssel, a nélkül, hogy akadt volna valaki, aki kiszámolja legalább utólag, a sikeres felnevelés költsége, annál kisebb hányadát támogatta az állam.

Nincsenek ugyan adataim, mégis illusztrációként eljátszom a számokkal.

A klasszikus közgazdaságtan máig nem jutott el odáig, hogy a legfontosabb termelés tényező, a munkaerő újratermelési költségével számoljon.

A jelenkor közgazdaságtana a munkaképességet a foglalkoztatási mutatóban a 15 éves kortól a nyugdíjhatárig számolja, holott a társadalomnak szinte csak olyan munkaerőre van szüksége, aki 22 éves koráig tanul. A következő nemzedék felnevelési költségét ma már legalább 20 évid kell nevelni, tanítani, védeni az egészségét. Ez évente az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy négyötödébe kerül, az egy lakosra jutó jövedelem kétharmada, vagyis 20 éves koráig az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy 15-szöröse. Ez az átlag. Ez azonban nagyon széles határok között mozog. A leszakadt, tartósan munkanélküli szülők esetében lehet az átlag ötöde, a legfelső tizedű családokban felneveltek estében pedig lehet az átlag ötszöröse. Vagyis a legjobb adottságú tizedben a gyermek felnevelése mintegy 25-ször nagyobb, mint az alsó tizedben. Ilyen mutatót még nem publikált senki, pedig milyen jó volna, ha nem az én becslésemre kellene hivatkozni. Néha az újságban olvashatok felháborodást a felett, hogy valaki megengedheti magának, hogy a gyermeke Svájcban olyan iskolába járjon, ami havonta egymillió forintnál többe kerül. Pedig ez nagyon valószínűleg jobb befektetés, mint egy luxusvilla építése. A jó iskola fedezetet jelenthet a várhatóan jobb életkeresetre, a luxusvilla fenntartása pedig havonta egymillióba kerülhet.

Aligha van jobb befektetés, mint a minél jobb iskoláztatás biztosítása.

De visszatérve az illusztrációmra.

Az egy gyermek felnevelésére fordított költség 1:25 arányban szóródik. A gyermeknevelés állami támogatása azonban lényegében független a szülők jövedelmétől, annak ellenére, hogy a felnevelés eredménye elsősorban rajtuk múlik. Ezen már az adókedvezmény minőségi javulást jelent, de tapasztalatom szerint nem eleget. Ugyanakkor indokolt volna, ha a szegény és munkanélküli családokban a jövőben csak két gyermekig járna családi pótlék. A jó támogatás csak az, ami az eredménytől függő.

Ezzel a közvélemény ugyan tisztában van, de erkölcsi alapon ragaszkodik ahhoz, hogy minden gyermek azonos érték.

A gyermeknevelés eredményéhez igazodó társadalmi jutalmazás azonban, csak akikor nem sérti a társadalom érdekét, ha az öregkori ellátás a gyermeknevelés eredményével arányos. Akik a piac irányítását, akárcsak én is, a piacra bíznánk, akkor következetesek, ha a felnevelt gyermekért az értékével arányosan jutalmaznának. Ilyen lehetne az olyan öregkori ellátás, ami a felnevelés értékével arányos. Márpedig a sikeresen felnevelt gyermek felneveltként százszor annyit érhet, mint öt képzetlen. Ezen túl a kivételes értékű gyermekfelnevelése állami kitüntetéssel is járjon attól függetlenül, hogy a szülők nem kaphatnak olyan elismerést, aminél nem nagyobb az, ha a gyermekük a legkiválóbbak közé került.

A társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási támogatás hatása most jelentkezik, amikor a tudományos és technikai forradalom megoldhatóvá tette a gyermekvállalás szabályozását. Ennek köszönhetően csak annyi gyermek születik, amennyit a szülők akarnak. Ezért a fejlett társadalomnak úgy kell támogatni a gyermekvállalást, hogy a létszám fenntartható legyen, de elsősorban a minőségre ösztönözzön.

A jelenkori fejlett társadalmakban nemcsak a túlnépesedési nyomás szűnt meg, hanem a tudásvágy elfojtását is felváltotta a tudás maximalizálása. Nem véletlenül hangzik el egyre gyakrabban, hogy ezek a társadalmak már tudásigényesek, tudásalapúak.

Az osztálytársadalmak társadalomtudománya azonban még addig sem jutott el, hogy felismerje a tudásvágy miért volt minden osztálytársadalomban az eredendő bűn. Azért, mert az osztálytársadalmak halálokozását a fejlett agyunk képtelen elfogadni.

Ez alól csak az említett két szakterület volt kivétel, a művészetek és a versenysportok. Ezek között elismert volt a teljesítmény arányos megfizetés. Bizonyos kivételt jelentettek a műszaki tudományok művelői. Ezek technikai ismereteire, találmányaira szüksége volt a gazdagságnak és a hadviselésnek. De még ezek a feltalálók és újítók sem élvezhettek akkora társadalmi elismerést, anyagi jutalmazást, mint a politikai és a katonai hatalom csúcsára kerülők. Homérosz és Shakespeare, Nagy Sándor és Napóleon ma is sokkal ismertebbek, mint a puskapor vagy az iránytű feltalálója. A művészetekben is páratlan a zseni, de a puskapor és az iránytű feltalálója náluk is nagyobb történelmi szerepet játszott.

A Panamai Adóparadicsom

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 04 06

A Panamai Adóparadicsom

Pár napja forr a világsajtó, mert feltörték egy panamai pénzmosó bank 11 millió számláját.

Panamát eddig is negatív példaként emlegetem. Számomra a pozitív példa Szingapúr, ahol a kínai diaszpóra vette át a páratlan adottságú kikötőváros irányítását, és mára egy párti politikai diktatúrájának és liberális piaci gazdaságának köszönhetően az egy lakosra jutó jövedelmével megelőzte az Egyesült Államokat. Ezzel még a közel ezerszer nagyobb Kína számára is bebizonyította, hogy egy puritán nép, ha a gazdasága piacosított, példátlan utolérési eredményre képes.

Az ellenpéldám Panama volt, a Panama Csatornának köszönhetően Szingapúrhoz hasonló stratégiai előnyt élvez, mégis szegény és korrupt maradt. De egy okos szélhámos újabb panamát talált ki. Rájött, hogy a panamai törvények alapján hatósági jóváhagyás nélkül nyithat számlát, aki nem tart a birtokában fegyvert. Ehhez ugyanis hatósági engedély kell. Ezzel a jogi kiskapuval élve keresett olyan panama lakosokat, akiknek nincs fegyverük, nyitott nekik számlát arra, hogy a pénzüket kimenteni akarók velük kössenek szerződést arra, hogy a pénzüket, halála utánra nekik ajándékozza. A pénz felett a tulajdonos életében szabadon rendelkezik, mint a sajtjával, de ha haláláig nem használja el, a megajándékozott örökli. Az elhelyezett pénzét azonban bármikor felveheti számos ország bankján keresztül. Vagyis a pénzével a tulajdonos szabadon rendelkezik.

Mindig, de most a bányajáradékok zuhanása idején különösen nagyon sok olyan gazdag ember van, aki joggal félti a pénzben őrzött vagyonát, a hazai valuta vészes romlásától. Ezért vannak sokan a pénzüket mentők között azok, akiket az olajárak csökkenése veszélybe hozott. Oroszok, latin-amerikaiak és arabok. Hasonló bizonytalanság jellemző a diktatúrákra is. Nem véletlen, hogy elsőként mindenki Putyin nevét kereste. A rubel másfél év alatt az értékét elvesztette. Ebből fakadóan Oroszország gazdagjai, függetlenül attól, milyen személyi kapcsolatban voltak vele, alapvető érdekük volt a vagyonuk dollárban való kimentése. Azt nem tudom felmérni, hogy hova vezeti Oroszországot az olcsó olaj, de abban, hogy a politikai és a katonai súlya csökken, nincs kétség. De nem ismerek olyan társadalmi erőt, ami válthatná a jelenlegieket. Azt eddig sem értettem, hogy Szaúd-Arábia fennmaradt.

Putyin helyesen érzi, hogy népszerűsége érdekében imperialistaként kell viselkedni, a kenyér helyett birodalmi rangot kell a népnek adni.

Azt még mindig elhallgatják, hogy a BRICs országok közül kettő Oroszország és Brazília válságba süllyedt, India pedig a gyors gazdasági növekedésével tudja, ideig-óráig játszani, hogy összetartható.

Kína az egyetlen ország, ami nélkül a világgazdaság történetének alakulása érthetetlen.

A jelenlegi panamai botrány csak arra figyelmeztet, hogy a világgazdaság egyensúlyának érdeke a pénzek nemzetközi mozgása feletti szigorú felügyelet. Az, hogy trillió dollárok gátlástalanul mozoghatnak a pénzügyi világban, és tűnhetnek el az államok adóztatásából, a legveszélyesebb gazdasági bűnözés. 

Ady Endre véleménye 1899. május 17

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 04 08

Ady Endre véleménye 1899. május 17.

Tegnap kaptam egy barátomtól egy Ady idézetet.

”Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: Ez Magyarország volt, de elsikkasztották…”

Közel ötven éve végre megjelent Ady prózai műveinek összessége. Azonnal megvettem, és a lelkesen a feldolgozásába kezdtem. Rádöbbentem, hogy Ady nemcsak a legnagyobb költő, hanem a legnagyobb magyarság ismerő is volt. A csodálatos verse mögött ott bújt a zseniális magyarság ismeret. Rádöbbentem, hogy Ady prózai írásainak ismerete tárja fel igazán, hogy a versei mögött a magyarság mindenki másénál nagyobb tudományosabb ismeret bújik meg.

Ha Tisza István az első világháború, Horthy Miklós a második előtt század úgy ismerte volna az egész Kárpát Medencét uraló Magyarország tényleges helyzetét, bölcsen kimarat volna a számunkra eleve megnyerhetetlen háborúba lépésből. De a Jobbik, a második legerősebb párt hívei is megértenének valamit is abból, hogy mennyire életképtelen az egész Kárpát Medencét uraló Magyarország, nem a 63 megyés országról álmodoznának, hanem elsősorban a jelenlegit akarnák egészségesebbé tenni.

Ezzel szemben Ady Endre egy debreceni újság egyik munkatársa világosan látta, hogy a magyarság kicsi, és alkalmatlan arra, hogy másokkal keresse a békés együttélést, tehát az volna az érdeke, hogy elégedjen meg a maga országával, vagyis annyival, amennyin többségben magyarok élnek.

Azt nem tudom, Ady ismerte-e az Olmützi Alkotmányt, ami éppen ötven évvel előbb olyan módon osztotta fel Magyarországot, ami közel hozta ahhoz, hogy a megmaradt területén többségben éljen, hogy csak szlovák, sváb és zsidó etnikummal egyeztetett politikát kelljen folytatni a Kárpát Medence felén.

Ady még nem tudhatta, hogy számukra még az sem lett volna megoldás, mert a szlovákokat magunknál alacsonyabb népnek, a svábokat és a zsidókat a rovásunkra gazdagodóknak tekintettük. Ő sem mérte fel, hogy nemzeti átkunk, hogy a nálunk jobban boldogulókat parazitáinknak, a kevésbé boldogulókat pedig általunk cipelt tehernek tekintjük.

Ma sem állunk szembe ezzel a nemzetünket sújtó hibánkkal.

Ma is ott tartunk, hogy a tudományok által Mars lakóknak tekintett zsidókat ugyan sajnáljuk, de azt ma sem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy a zsidóságunk egy főre vetítve, a kiegyezés és a második világháború között, háromszor annyi értéket termelt, tízszer annyi adó fizetett, öt évvel tovább járt iskolában, mint mi magyarok. Még nem akadt olyan társadalomtudós, aki felmérte volna, hol tartanánk, ha a félmillióval több zsidó és 200 ezerrel több sváb marad az országban.

A legszomorúbb azonban az, hogy ezt Ady már 1899-ben, debreceni újságíróként világosan látta. Az óta 116 év telt el, és nem akadt egyetlen politikus és társadalomtudós, de még költő sem, aki ezt felismerte volna.

Ma is megmaradt minden okom arra, hogy a tényeket látva, Adyhoz hasonlóan, káromkodik, vagy fütyörészek.

Előválasztások az Egyesült Államokban

Kopátsy Sándor                PP                    2016 04 07

Előválasztások az Egyesült Államokban

Az Egyesült Államok választási rendszerét mindig kívánatosnak tartottam, ma még inkább. Erre az előválasztások tapasztalatai tanítottak meg. Ilyen közelről még soha nem figyeltem meg az elnökjelölté válás ceremóniáját. Talán nem is volt ennyire leleplező, mint a jelenlegi.

Az Egyesült Államok alkotmányának kidolgozóit a világtörténelem talán legjobb csapatának tartottam, és ez a meggyőződésem egyre erősödik.

A jó választási rendszer az, ami ciklusonként könnyűvé teszi a kormányváltást, de a cikluson belül a megválasztott kormányt nem lehet politikai okból lecserélni. Egyetlen párt se legyen képes egy párt rendszert teremteni, vagyis legalább két párt között állandó legyen a vita, de az egyszer megválasztottat ne lehessen a ciklus lejárta előtt leváltani. Ezt a jó választási rendszer elsődleges követelményének tartom. Erre a nyugat-európai és a latin-amerikai demokráciák történelme tanított meg.

A két párt rendszerét nem a pártalapítás tilalmával, hanem a választási törvénnyel kell biztosítani. Ezt az Egyesült Államok alkotmánya biztosította azzal, hogy az előválasztások eleve megnehezítik a kettőnél több párt eredményes indulását a választáson. Ezt zseniálisan megoldotta az amerikai alkotmány az előválasztási rendszerével. Ebben ugyanis a két nagy párt színeiben többen is indulhatnak. Ezeknek a jelöltválasztásokon kell megméretni magukat. Az előválasztáson minden elnökjelölt az államokon belül tartott előválasztáson támogatókat szerez a végleges elnökjelöléshez. Ha az előválasztásokon valamelyik jelölt megszerzi az abszolút többséget, azok szavazata alapján a többség által támogatott elnökjelölt lesz a párt jelöltje. Ha azonban egyetlen jelöltnek nincs többsége, újabb szavazási fordulót kell tartani, amin már a megválasztott jelölők már szabadon dönthetnek azon, hogy kit támogatnak. A szavazások addig ismétlődnek, amíg valaki nem kapja meg a többség támogatását.

A jelenleg folyó előválasztásban a pártnak nincs jelölése, sőt a köztársasági párt vezetése nyilvánosan közli, hogy az előválasztáson vezetőt, vagyis a választói által leginkább támogatott jelölttel nem ért egyet. Ennek azonban csak akkor marad értelme, ha a nyertes nem szerez abszolút többséget. Ez könnyen előfordulhat, de akkor is a párt érdekében megfontolandó a leginkább támogatott jelölt mellőzése, mert ezzel a pártjelölt szavazói támogatottsága lényegesen csökkenhet. Ezért a párt győzelme megfontolandóvá teszi, a népszerűbb jelölt mellőzését.

Csak csodálni tudom, hogy a 18. század végén volt olyan kollektíva, aki ennyire előrelátó volt.

A jelenleg folyó előválasztás arról győzött meg, hogy az amerikai választási rendszernél nincsen jobb.

Abban már nem vagyok biztos, hogy az olasz miniszterelnök választási terve, ha nem is a legjobb, könnyebben megvalósítható. Pofon egyszerű, de nem jöttem volna rá. A két párt uralmát létrehozhatja az olyan választási rendszer, ami az általam annyira elítélt listás törvényhozókkal biztosítja az egy párti kormányzást, és a két párt között történő politikai harcot.

A listás törvényhozókat csak a két legerősebb párt kaphat. Méghozzá olyan sokat, hogy a legerősebb párt abszolút többséget, a két legerősebb kétharmados többséget élvezzen.

Ezzel a kispártok gyorsan jelentéktelenekké válnak, hiszen ezekből csak a körzetükben nyertesek lehetnek törvényhozók. Ennek a rendszernek az is az előnye, hogy a politikai karrieristák számára reménytelen a kis párokban történő politizálás.

Annak is ideje volna, ha készülnének olyan felmérések, amelyek az egy főre jutó mutatók növekedésével vetnék össze a törvényhozásban szereplő pártok számát. Kiderülne, hogy minél több párt van a törvényhozásban, annál szerényebb az eredmény.

Azt, hogy minél több a párt, annál kisebb az eredmény, mindig az óceánon túli nyugati országokkal illusztrálom.

A két amerikai és a két óceániai angolszász országban ritka kivétel a két pártos rendszer, de ezek négyen még a nyugat-európai protestáns országoknál is többre vitték. Ezzel szembe a latin-amerikai országokban, Kubától eltekintve, 15-18 párt veszekszik a parlamentben, kötik egymással a kényszerű kompromisszumokat, majd megbuktatják őket a katonai diktatúrák. Ezek sem bizonyulnak tartósaknak, és visszaállítják a sok párti liberalizmust, cserélgetik a sok pártos kormányokat.

Biztos vagyok abban, hogy Európa nyugati felének vészes lemaradását az utókor a sok párt liberális rendszerével fogja magyarázni.

Kína csak évi 6.7 százalékkal növekszik

Kopátsy Sándor                 PP                  2016 04 15

Kína csak évi 6.7 százalékkal növekszik

Két napja ezzel a rémhírrel van tele a világsajtó. Az év első negyedében kilenc éve nem volt ilyen lassú a növekedés. Mi lehet ennek az oka? Kérdik a szakértőket.

Elsősorban az országok nemzeti jövedelmének a növekedése keveset mond, és félrevezető. Ez a mutató közel 1 százalékkal magasabb volt Indiában. Bömbölték még a szaklapok is. Pedig az egy lakosra jutó jövedelem ennek ellenére fele volt, mint Kínában. Az egy lakosra jutó vagyon, számomra a sokkal fontosabb mutató Indiában csökkent, Kínában pedig 6.5 százalékkal nőtt.

Még jobb mutatónak tartom az egy munkaképes lakosra jutó jövedelem és vagyon alakulását. Ez még inkább felértékeli a kínai teljesítményt.

Az ugyan igaz, hogy a reform óta szinte minden évben még ennél is gyorsabb volt a növekedés. A világgazdaság történelmében is páratlanul. A kínai reform óta az egy lakosra jutó jövedelem négyszer gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államokban, és hatszor gyorsabban, mint az EU egészében. Ezek az arányok ebben a negyedévben is hasonlók. A kínai gazdaság ugyan lassul, de így is példátlanul gyors marad. Ez olyan, mintha az 1.500 méteres úszásban a kínaiak az első tíz hosszat még egyszer gyorsabban úszták, de már lelassultak, a hosszak ideje egyre lassul, jelenleg már csak tíz százalékkal rövidebb a hosszak ideje. Igaz, hogy ez előnyük továbbra is rohamosan nő.

De ilyen ostoba sportriport még nem adat, ez csak a közgazdaságtudományban lehetséges.

Őket nem zavarja, ha Kína a Nyugatnál, különösen az EU-nál sokszorta gyorsabban növekszik, de már lassul.

Kopátsy Sándor                EP                     206 04 17

Néhány gondolat a jó tanácsokról

A napokban örömömmel írtam arról, hogy az amerikai elnök belátja, hogy a líbiai beavatkozásuk súlyos hiba volt. A mai Népszabadságban pedig Hegyi Gyulának Egy pápa, egy szoci cím alatt megjelent írását olvasom, ami klasszikus példája annak, hogy a liberális baloldal a világot megváltó egységes receptet ajánl. Hatvan éve vagyok allergiás azokra, akik világmegváltó ötleteket ajánlanak.

Azt, hogy minden kultúrának, a fejlettsége minden szintjén lényegesen eltérő társadalmi felépítményre van szüksége, akkor ismertem fel, amikor rádöbbentem, hogy Marx azért tévedt el, mert ugyan elméletileg zseniálisan megfogalmazta a történelmi materializmus legfontosabb törvényét, de ezt felrúgta, legalábbis elfelejtette, a társadalmat megváltó messianizmusa a materialista tudóst idealista forradalmárrá deformálta. Megállapította, hogy a társdalom felépítményét az alépítménye determinálja, tehát ami történik, nem véletlen, hanem annak kiváltó oka van. Vagyis a társadalmak mozgásának megfejtését is tudományos módszerrel kell kezelni, megkeresni az okát annak, mi, miért van úgy, ahogy van.

Marx sem tudta elfogadni, amit az általa felismert társadalmi törvény logikája parancsol, hogy nem valamiféle ideális felépítményt kell kitalálni, és annak megvalósítását akár erőszakkal is, ki lehet kényszeríteni, mert a társadalom felépítménye eleve determinált. Ezért a társadalomtudományoknak két feladatuk van.

Egyrészt fel kell tárni, hogy az adott társadalom alépítményét mi jellemzi, másrészt azt megkeresni, hogy annak milyen felépítménye lesz. Vagyis annak a létrejöttét kell segíteni, ami szükségszerűen létrejönne. Az ideális felépítmény tehát nem az, amit valaki kitalál, hanem annak a létrejöttét kell segíteni, gyorsítani, ami az akaratunktól függetlenül létrejön. Hasonlattal élve. A bába, vagy a szülész feladata nem az, hogy az újszülött minél okosabb, egészségesebb legyen, mert arra nincs befolyása, hanem az, hogy a megindult szülés minél könnyebb lefolyású legyen. Aki a következő nemzedék értékét akarja növelni, az ne bábának, vagy szülésznek menjen, hanem vagy genetikus, aki házassági tanácsokat ad arra, hogy a genetikailag összeillő párok kössenek házasságot, vagy szociológus, aki ezt keresni, hogyan lehet elérni, hogy azok a családok vállaljanak több gyermeket, akiktől sikeresebb felnevelés várható.

Obama önkritikájának azért örültem, mert ráébredt arra, hogy egy elmaradt és túlnépesedő arab társadalomra rá kényszerítjük a fejlett és puritán erkölcsű népek számára sikeresnek bizonyult demokráciát, még a durva katonai diktatúránál is rosszabb hatékonyságú társadalom jön létre. Gadaffi ugyan egy megszédült és kegyetlen diktátor volt, de a rendszere lényegesen kevésbé rossz hatékonysággal működött, mint az a politikai szabadságot biztosító demokráciával való kísérletezés, ami a protestáns, fejlett nyugaton nagyon sikeres.

Ezt az Egyesült Államok már sokkal korábban megtanulhatta volna Afganisztánban, Irakban, Szíriában. Későn is jobb, mint soha.

Hegyi Gyula írása viszont elszomorított. Ő is azok a kevesek közé tartozik, aki viszonylag jól eligazodott a magyar ideológiai csapongások korában.

Ez az írása azt árulja el, hogy meggyőződése szerint az a társadalom a jobb, amiben kisebbek a jövedelmi különbségek. Ráadásul a jövedelemkülönbségek minimalizálása minden kultúrában, azok minden fejlettségi szintjétől függetlenül. Ezzel ő is beleesik Marx hibájába, hogy minden kultúrában, és azok minden fejlettségi szintjén azonos felépítmény volna az ideális. Ezt meg sem próbálja azzal igazolni, hogy elvárását mennyire igazolja a tapasztalt. Én ugyan nem állítom az ellenkezőjét sem, hogy minél nagyobbak a jövedelmi különbségek, annál sikeresebb a társadalom működése, annak ellenére, hogy az élet ezt jobban bizonyítja, mint Hegyi Gyula véleményét.

Jelenleg az elmúlt 50 évben három távol-keleti társadalom volt a legsikeresebb, Szingapúr, Dél-Korea és Kína.

Szingapúrban kezdettől fogva egyetlen párt volt uralmon. A gazdaságot a nagyon liberális politika jellemezte, a politikai szabadság azonban nagyon kemény pártirányítás alatt volt. Ma már magasabb az egy laksora jutó jövedelem, mint az Egyesült Államokban annak ellenére, hogy a jövedelemkülönbségek is nagyobbak.

Dél-Korea az Észak-Koreával vívott háborúja után kemény katonai diktatúra volt, de már az is nagy jövedelem különbségeket engedett meg. Ötven éve az egy lakosra jutó jövedelem negyede volt Japánénak, tavaly azonban már nagyobb. Vele szemben Észak-Koreában messze a legkisebb a jövedelmek differenciáltsága, ennek ellenére, az egy laksora jutó jövedelem, ami ötven éve azonos volt, ma csak a déli szomszédjának csupán 8 százaléka.

Kínában az 1990-es reform óta háromszorosára nőttek a jövedelemkülönbségek, ennek ellenére háromszor gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem is. Ehhez akárcsak hasonló eredményt sem ismer a gazdaságtörténet.

Elméletem szerint a jövedelmeket is a piacra kell bízni. De az a társadalom kötelessége, hogy a munkaképeseknek munkát adjon. Méghozzá olyan áron, amin találhat munkaadót. Vagyis a foglalkoztatást is a piacra bíznám. A munkaerőnek az árát a piac szabályozza, de úgy, hogy a gyenge minőségűt is keressék. Ha a piac drágának tartja, az állam vállalja a megfelelő bérkiegészítés olyan mértékét, amivel munkaadót talál.

De társadalomnak tett szolgálat legyen a gyermeknevelés is. Ez azt jelenti, hogy egyetlen diplomás gyermek felnevelése is elegendő legyen a megélhetést biztosító öregkori ellátáshoz.

Amíg Hegyi Gyula írásának a tartalma elszomorított, az általa választott két próféta megdöbbentett.

Bernie Sander, a demokraták megmaradt két elnökjelöltje közül az egyik, sok tekintetben nekem is szimpatikus. De inkább sajnálom, mint sokat várjak tőle. Nem az a baj, hogy katolikus, hanem az, hogy azzal dicsekszik. Az előválasztások derekán, éppen ma, meglátogatja a pápát, akit Hegyi Gyula is az emberiség jó útra téréséhez egyik iránytűjének tart. Ferenc pápa is szimpatikus nekem, de a pápákban, azon belül a Vatikánban én még reményt sem, nemhogy útmutatót látnák. A katolikus egyház a reformáció során a konzervatívabb latin kultúrához ideomolt kereszténységnél maradást választották. A római katolikus vallás súlypontja ezzel egyre délebbre tevődött át. Puritán katolikusok csak az Alpoktól északra maradtak.

Ferenc pápa ugyan a keresztény erkölcsöket erősítő pápa lehet, de a realitásérzéke nagyon alacsony. Tegnap tért meg Lesbos szigetéről, ahol sok ezer közel-keleti menekült rekedt. Együtt érzékét a menekültek örömmel fogadták. Ő pedig tíz árván maradt menekült gyereket magával vitt Olaszországba. Az ezerből egyet. Ez nem segítség, ez csak primitív propaganda.