2013. augusztus 30., péntek

300 forint felett van az euró

Kopátsy Sándor                    PG                2013-08-29
300 forint felett van az euró

Tegnap ismét 300 forint felett lebegett az euró. Ezt nincs minek örülni cím alatt, magyarázza Kriván Bence a Népszabadság mai számában. Én a kevesek közé tartozom, akik örülnek, hogy az euró árfolyama 300 forint fölé emelkedett. Hat éve várom ezt az árfolyamot, sőt ennél is valamivel magasabbat tartanák indokoltnak.
Annak idején azt mondtam, hogy ha nem értékeljük le 300 forint fölé az eurót, el fogunk adósodni. Annak az országnak, amelyik gazdasági fejlettsége mintegy fele színvonalon sincs a legfontosabb külkereskedelmi partnerünkhöz, Németországhoz képest, csak akkor nem adósodik el, ha 20-30 százalékkal le van értékelve a valutája. Ezt éreztem én akkor a 300 forintos euróban. Ennek ma a 315 forintos árfolyam felelne meg.
Azzal ugyan tisztában vagyok, hogy a svájci frankban eladósítottak nagyságrenddel többen vannak, mint az exportálók, és a külföldi turistákat fogadók, nekik valóban újabb csapás a forint további gyengülése. Mivel az eladósodásukban nem csak ők hibásak, hanem a 2001-2010 közti kormányok is, őket is segíteni kell. Ezért egyetértenék azzal, hogy számukra biztosítsuk a 290 forintos eurót a hitelük számára. A forint leértékelődése ugyanakkor segít a mezőgazdasági termelőknek, hiszen drágul az import. Hosszútávon még a devizaadósoknak is az érdekük, hogy csökkentsük az államadósságot, azt pedig csak akkor lehet, ha aktív a külkereskedelmi mérlegünk. Ez pedig csak akkor lesz aktív, ha kellően leértékelt a forint.

Az exportálók és szállodások pedig örülhetnek, hogy végre, 300 forintot kapnak az exportjukét, ugyanakkor a külföldi turistáknak olcsóbb lett az itteni tartózkodásuk. A mezőgazdaság is jobban jár, mert védettebbek lesznek a hazai termelők.

Az optimális eltartó képesség

Kopátsy Sándor                 ED                  2013-08-24

Az optimális eltartó képesség
A népesség növekedés költsége

Nyolcvan éves koromban ismertem fel, hogy minden osztálytársadalomnak az volt az elsődleges feladata, hogy a túlnépesedő lakosságának számát a még elviselhető szintre leszorítsa. A termelésre áttérő társadalmakban ugyanis megbomlott a fajunkra jellemző szaporaság és a várható élettartam közti egyensúly. Ahogyan az ember túllépett azon, hogy abból éljen, amit a természettől ajándékba kap, és képessé vált arra, hogy maga termelje meg az életfeltételeit, túlnépesedő fajjá vált.
A biológusok sem figyeltek fel a tényre, hogy az ember szaporasága, alig százezer év alatt, kilépett a minden fajra jellemző létszámának szinten tartásából. Eddig az ember is csak abból élt, amit a természet adott. A növénytermelésre és állattartásra rátért ember azonban már elsősorban abból élt, amit megtermelt magának. Ennek köszönhetően nemcsak sokszorosára nőtt az életterének eltartó képessége, de hosszabb lett a várható életkora is.
A társadalomtudományok megelégednek azzal, hogy mikor, hogyan élt az ember, de figyelmen kívül hagyják, hogy meddig élt. Márpedig a hogyan élését elsősorban befolyásolta az, hogy meddig élt. Mert szinte a jelenkorig ettől függött a szaporasága. A gyűjtögető életmódban az ember eltartásáról is a természet gondoskodott, ezért a létszámát az életterében gyűjtögethető táplálék határozta meg. Túlnépesedés nem válhatott tartóssá, hiszen adott volt a táplálék mennyisége. Ahogyan az éghajlat ingadozásának következtében ingadozott a gyűjtögethető táplálék, ingadozott a gyűjtögetők száma.
Az ember a fejlett agyának köszönhetően azonban gyorsan kiutat talált a terjeszkedése számára. Az első faj lett, amelyik életmódját, táplálkozását gyorsan a környezet adta lehetőségekhez igazította. Ennek köszönhetően, néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent, és berendezkedett. Az új környezethez igazította életmódját, táplálkozását, ruházkodását, lakását és eszközeit.
Az ember lett az első faj, amelyik nem a szelekció és mutáció hosszú, évmilliókat igénylő útján igazodott a környezetéhez, hanem nagyon gyorsan, néhány generáció alatt életmódját alakította a környezetének viszonyaihoz. Faji értelemben nem változott, annak ellenére, hogy nagyon eltérő életmódon élt. Nem mértük fel, hogy a fajunk néhány tízezer év alatt berendezkedtek szinte minden természeti környezetben, ami a fejtörténelemben merőben új jelenség volt. Ugyanaz a faj élt az esőerdőben, a sivatagban, hideg és meleg négy évszakban, az örök hó birodalmában. Ezek nagyon eltérően táplálkoztak, voltak köztük szinte csak húsevők, növényevők és ezek minden változata. A szálláshelyek, az öltözködés tekintetében ugyanilyen változatok voltak.
Annak köszönhetően, hogy az ember minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, fajunk létszáma elérte a tízmilliókban mért szintet a nélkül, hogy az adott területen növelni tudta volna az eltartó képességet. Azt keményen bekorlátozta a természet által adott élelemforrás.
Ezelőtt mintegy tízezer éve megindult felmelegedés fajunk életében azonban minőségi változást hozott. Az életterek jelentős hányadában szinte megszűnt, illetve a korábbi tört részére zsugorodott a gyűjtögethető táplálék. Ezzel fajunk jelentős hányada válságba került. A többségük kipusztult, a szerencsések pedig olyan helyet és életmódot találtak, ahol az élelmet megtermelhették. A gyűjtögetésről áttérhettek a termelésre. A megtalált élelemről, áttérhettek a megtermelt élelemre.
Amennyire általánosan elfogadott, hogy a termelés lényegesen nagyobb eltartható létszámot jelentett, annyira nem hangsúlyozott, hogy a gyűjtögethető élelem az embertől független mennyiségű, a termelt az embertől függő mennyiségű lett. Az ember maga tudta az életterének eltarthatóságát növelni.
A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés nemcsak azt jelentette, hogy a tízmilliókban mérhető létszám százmilliókban mérhetővé emelkedett a létszámunk, de a nagyobb létszám élete is jobb, és hosszabb lett.
A gyűjtögető ember várható életkora valahol a húszas évek elején lehetett. Ehhez a létszámának tartása is nagy szaporaságot követelt meg.
Nem találtam nyomát annak, hogy biológiai elődeink, az előemberek milyen szaporák voltak, vagyis mennyi utódot hagytak maguk után, de a tény, hogy kivétel nélkül minden előember faj kihat. Feltételezhető, hogy kevésbé volt fejlett az agyuk, és kevésbé voltak szaporák. Ezért pusztultak ki.
Elődeinkről, akárcsak fajunkról csak azt tudjuk, hogy fizikai adottságaik viszonylag gyengék voltak akár a ragadozók elleni védekezésre, akár a zsákmányállatok elejtésére. Az agyuk, ha nem is olyan fejlett, nagy kapacitású, mint a minek, de biológiai elődeinél sokkal fejlettebb volt. A fizikai képességeik gyengeségének ellensúlyozása érdekében szaporaságuk nem lehetett alacsony, de mégsem elegendő, hogy fennmaradjanak.
Az ember szaporasága és fejlett agya azonban biztosította nemcsak a túlélését, de példátlan elszaporodását is.
Az ember azért szapora, mert a nők havonta több napon kereszt ül fogamzásképesek, és mindkét nem a szexuális kapcsolatra akkor is vágyik, ha nem azok. Ezért a nemi érettséget megérő nők mintegy kétévenként szülhetnek. Ez általánosan meg is valósul azoknál, akik mintegy negyven éves kort is megérnek. Vagyis egy anyának biológiai értelemben tíz gyermeke is születhet, ha végigéli a termékeny korát.
Ez a termékenység azzal jár, hogy a született gyermekek többsége nem élheti meg a nemi érettséget, vagy annak korai szakaszánban meghal. Ez azt jelenti, hogy a várható életkor valahol a húszas évek elején ingadozik. Ez így is volt a gyűjtögető életmód mellett.
A termelésből élés azonban olyan jelentős mértékben javított az életfeltételeken, hogy néhány évvel hosszabb lett a várhat életkor. Ezzel felborult a fajunk létszámát szintje körül ingadozó természetes szaporasága és a várható életkora közti egyensúly.

A termelésre épült társadalmak túlnépesedők lettek.
A termelés technikája azonban lassan növekedett, ezzel ellentétben a lakosság gyorsan. A megtermelt élelmiszer évente legfeljebb néhány ezrelékkel nőtt, a lakosság természetes szaporodása azonban néhány százalékos lett volna. Mivel a termelés nem volt gyorsabban növelhető, a lakosság növekedését kellett néhány ezrelékes szintre leszorítani. Ezt a feladatot az osztálytársadalmak valósították meg. Úgy csökkentették a gyermekvállalást, növelték a halandóságot, hogy az elmúlt mintegy hatezer ében a népesség átlagos növekedése ne haladja meg az eltarthatóságot, vagyis igazodjon az élelemtermelés növekedéséhez.
Ez az igazodás spontán történt. Nyomát sem találjuk annak, hogy a hatalmi elitnek ez lett volna a célja. Ennek ellenére minden osztálytársadalom az adott technikai szinten megoldotta. Ez a tény győzött meg arról, hogy az embernek a fejlett agya nemcsak arra képes, hogy tudatosan alakítsa az életkörülményeket, hanem a fejlett agynak az ösztöne is fejlettebb.
Minden osztálytársadalom egymástól függetlenül, a feladat ismerete nélkül, ösztönösen, hasonló módszerekkel stabilizálta a népesség növekedését.
A társadalomtudósok nemcsak nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmaknak az elsődleges célja a népszaporulat féken tartása volt, de arra sem gondoltak, hogy mi lett volna, ha az osztálytársadalmak nem növelik a halandóságot. Sőt a társadalom jobbítók minden javaslata olyan volt, ami növelte volna a népszaporulatot. Ez még Marxnak sem jutott az eszébe. Annál érdekesebb, hogy mégis egy marxista diktatúra ismerte fel, és valósította meg a népszaporulat leállítását. Ennek azonnal meg is lett a csodálatos eredménye. Az eredmény sem volt elég arra, hogy a népszaporulat leállításában ismerjék fel a humánus társadalom kulcsát.
A puritán Nyugaton és fejlett Távol-Keleten már előtte leállt a népesség növekedése, mert ösztönösen létrejöttek a társadalmi érdeknek megfelelő gyermekvállalás feltételei. A lakosság elég gazdag és iskolázott lett, valamint megoldódott a fogamzásgátlás. Fajunk életében először csak annyi gyermek születik, amennyi a létszám szinten tartásához kívánatos. Kiderült, hogy a jómódú és iskolázott szülők spontán nem akarnak több gyermeket, mint amennyire a társadalomnak szüksége van.
Az is bebizonyosodott, hogy a túlnépesedés nyomása sokkal kisebb lett volna már a múltban is, ha csak annyi gyermek születik, amennyit a szülők akarnak. Fajunk elmúlt hatezer éve, az osztálytársadalmak sorsa sokkal emberségesebben alakul, ha csak annyi ember szüleik, amennyit a szülők akarnak.
Az osztálytársadalmakat semmi sem tette volna olyan mértékben emberségesebbé, sikeresebbé, mint a fogamzásgátlás megoldása. Ez a találmány azonban csak a 20. században történt meg, és az általános alkalmazása csak a 21. században valósulhat majd meg. A társadalomtudományok azonban még odáig sem jutottak el, hogy a fogamzásgátlás jelentőségét felismerjék. Még olyan felmérést sem láttam, ami rámutatott volna arra, hogy ma hányan lennénk, ha nincs megoldva a családtervezés. Pedig milliárddal többen lennénk, és még ma sem jöhetett volna létre az első osztálynélküli társadalom. Még ennél is sokkal megdöbbentőbb képet adna az, ha megmutatnánk, hogy mennyien lennénk 2100-ben, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás.
Az ember addig nem lehet ura a saját sorsának, amíg nem határozhatja meg, az utódjainak számát és idejét, vagyis amíg nincs megoldva a fogamzásgátlás. Addig csak a társadalom ösztönös önpusztítása lehet a népesség növekedését féken tartó módszer. Az utókor a legnagyobb bűnöst a római katolikus egyházban fogja megnevezni, amelyik dogmának tekinti a fogamzásgátlás minden formáját, ragaszkodik ahhoz az ostoba dogmájához, hogy a fogamzás az isteni akarat következménye, és ennek minden megakadályozása emberölés, az isten akaratával való szembekerülés. A Vatikán vezetése nem érti meg, hogy néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve kizárja a társadalmi fejlődést, az életminőség javulását.
Szerencsére a vallások befolyása már nem képes a társadalom érdekét sértő tanítást érvényesíteni. A katolikus vallású népek ugyan több gyermeket vállalnak, mint a protestánsok, vagy akár az ortodoxok, de sokkal kevesebbet, mint akkor szülnének, ha nem élnének a fogamzásgátlás megoldásaival. Az európai katolikus népek gyermekvállalása már csak tört része annak, ami a fogamzásgátlás nélkül lenne. A katolikus vallást gyakorló hívek sem veszik komolyan az egyházi parancsot. A latin-amerikai és afrikai országokban azonban közel egymilliárd ember még mindig lényegesen több gyermeket vállal, mint amennyit a társadalom éreke megengedne.
A sok liberális demokrata hisztérikusan harcol az emberi szabadságjogokért, a sajtószabadságért, a bíráskodás és a jegybank függetlenségért, de eszükbe sem jut, hogy a vallás megtagadja a szülők gyermekvállalási jogát, ami ezerszer fontosabb, mint a politikai demokrácia szabadsága.
Visszatérve az emberi fej szaporodási törvényére. A gyűjtögető életmódban nem volt szükség a társadalmi beavatkozásra, mert nagyon alacsony volt a várható életkor. Az alacsony várható életkor mellett a két évvel történő élethosszabbodás, és a jobb táplálkozás gyorsan megnövelte a népszaporulatot. Két évvel hosszabb átlagos életkor mellett megsokszorozódott a népszaporulat százaléka. Ebből következett, hogy a többszörösére megnőtt eltartó képességet is gyorsan kitöltötte a népszaporulat.
Az öntözéses növénytermelés nagyon hamar túllépte elérte az eltartók épesség optimumát. Ezért szinte semmit sem tudunk az önözésre történő áttérés, és az osztálytársadalom létrejötte közötti időszakról. Azonnal készen állt a lakosság szaporodását fékező osztálytársadalom.
De nemcsak a gyűjtögető törzsi társadalomról az osztálytársadalomra való áttérés volt gyors, hanem a nyoma sem látható a feladat tudatosságának. Az egyiptomi társadalom története a legjobban ismert, de ott is az öntözéses termelés után azonnal megjelenik a piramisok építése, és a termelő az osztálytársadalom. Ezt jelzi a lakosság adóztatása, a felesleges népesség közmunkára fogása.
Ez a folyamat még gyorsabb volt, ahol a vadászatról tértek át a pásztorkodásra. Ezek az eleve titka lakosságot eltartó, egészségesen élő társadalmak spontán népszaporulata eleve gyors volt. A pásztortársadalmakban, ahol sem a közmunka, sem a jövedelmet csökkentő adóztatás, nem volt megoldható, a fegyveres halálokozás, és kirajzás a földműves társadalmakra való rátelepedés vált jellemzővé.
A hatékony módszerek ellenére állandó maradt a túlnépesedés.
Mitől függött a megvalósult túlnépesedés mértéke?
Attól, hogy milyen a népesedés változás okozta határhatékonyság alakulásának a görbéje. Vagyis az egy lakosra jutó jövedelemalakulása a lakosság számának függvényében.
Az önözéses földművelés esetében ennek a határgörbének nagyon magas volt a maximuma, vagyis az eltartható lakosok száma, ez előtt és után, lassú a határköltség változása. Ezért a társadalom nagyon lassan reagált az optimum túllépése után. Ezekben jellemző volt az optimálisnál lényegesen nagyobb lakosságsűrűség, azaz a túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy minden öntözéses növénytermelést folytató társadalomban a lakosság száma nemcsak nagy volt, de messze meghaladta az optimumot.
A pásztortársadalmak az ellenkező végletet jelentették. Az eltarthatóság optimuma alacsony népsűrűségnél volt, és aztán a hatékonyság meredeken esett. Az eltartható lakosságot az állatállomány eltarthatósága keményen korlátozta. A legelőkön megtermelhető fű, és az itatóvíz mennyisége kemény korlátot jelentett az eltartható állatállomány számára. Ez pedig meghatározta az eltartható népességet.

A legfontosabb feladatok.
A népesség optimális mennyiségnek megállapítása.
Ebből az derülne ki, hogy jelenleg többször annyi ember él a földön, mint amennyi az adott technikai és kulturális feltételek mellett optimálisan élhetne. Tekintettel arra, minden kultúrában, minden kontinensen, minden fejlettségi szinten más a túl- illetve alulnépesedettség a probléma csak ilyen bontású felmérésben kezelhető.
A népesség számának az optimum felé történő alakítása azonban csak lassú lehet. A népesség néhány ezreléknél gyorsabb változtatása azonban emberséges módszerekkel nem oldható meg.
Hogyan látom a jelenlegi helyzetet.

Európa.
Jelenleg az egyetlen kontinens, ahol nincs túlnépesedési nyomás. Ezen belül azonban átrendeződés folyik. A puritán, már gazdag államokban nincs kezelésre szoruló lakosságnövekedés. Ugyanakkor óriási bevándorlási nyomás van. Ennek a szelektált elitje vonzó. Mivel a szelektált elit befogadása az elképzelhető legjobb megoldás, ezzel, és nem a nagyobb belső gyermekvállalásra kell az érintett államoknak koncentrálni. A gondosan szelektált minőségi munkaerő egyrészt tizedébe kerül, mit a belső felnevelt, és minőségében is jobb. Ennél nincs jobb megoldás. A jó munkaerőnek az integrálódása ugyanis nem okoz gondot. A gyenge minőségű munkaerő, különösen az idegen kultúrájú, ugyanakkor nagyon kártékony. Ezért a puritán északnyugati államok a keleti szomszédoktól fogják befogadni az ottani munkaerő elitjét. Azoknak pedig az ellen kell védekezni, hogy az elitjük ne települjön át a háromszor magasabb jövedelmet biztosító országokba. Ez lesz nemcsak a közép-európai és a balti, de a mediterrán államoknak is a legnagyobb, legnehezebben megoldható problémája. Ezek ugyanis ezen túl kulturális okokból is egyre jobban leszakadnak a puritánokhoz viszonyítva.

Észak-Amerika és Ausztrália.
E térség négy állama már jelenleg is a Nyugat élcsapatához tartozók mellett az első tíz között van. Ráadásul jelenleg ezek jelentik a világgazdaságnak azt az egyedüli részét, ahol alulnépesedettség a magas színvonallal együtt vonzani fogja a világ minőségi elitjét. Az Egyesült Államok ráadásul páratlan katonai és kiemelkedő gazdasági szuperhatalom. Ezt a tényt kellene tudomásul venni az Európai Uniónak, és nem az önállóságra törekedni, hanem ezzel a négy országgal való minél szorosabb összefonódásra törekedni.

Latin-Amerika
A viszonylag még alulnépesedett országokban még mindig elviselhetetlenül gyorsa a népesség növekedése, pedig gyorsan lassul. Ezzel ellenmondában van a római katolikus vallásuk, amelyik dogmaként kezeli a családtervezés minden módszerét.
Kelet-Ázsia.
Kína keleti fele és a többi távol-keleti ország abnormálisan túlnépesedett. A népsűrűségük többszöröse történelmi örökség abból az időből, amikor a mezőgazdasági termelés jelentette a népgazdaság kétharmadát. Ezt kell látni, hogy az ipari forradalom előtt az öntözéses rizstermelő Távol-Keleten 100 fő felett volt a népsűrűség, amíg az esős földművelő Európában 10 fő alatt. Ez a tízszer sűrűbb lakosság megfelelt a mezőgazdaságuk nagyobb eltartó képességének. Jelenleg azonban, amikor a munkaerőnek tizede sem dolgozik a mezőgazdaságban a tízszeres népsűrűség aránytalanná vált.
Ennek, és bölcs népesdési politikájuknak köszönhetően, a népességük növekedése leállt, de az optimális népességük a jelenleginek felénél is kevesebb volna. Ezért lett a túlnépesedett Kelet-Ázsia a közelmúltban a világgazdaság tömegárut termelő térsége. Ennyi munkaerőre azonban a jövőben nem lesz szükség. Ezért a következő száz évben kínai munkaerő fogja jelenteni a világ szegényebb felén azt a szerepet játszani, amit a néhány millió zsidó etnikum játszott a vasút századában Európa keleti felén.
Dél-Ázsiában és Afrikában nem a nyugati tőke, hanem a szorgalmas és szerény kínaiak fogják játszani a társadalmi, gazdasági fejlődés motorjának a szerepét.

Dél-Ázsia.
Ebben a térségben a legnagyobb a túlnépesedés, vagyis a kulturális és gazdasági szintjükhöz viszonyított lakosság sűrűség. 2 milliárd olyan ember él ebben a térségben, akinek a kultúrája és gazdasági fejlettsége alkalmatlan a felzárkózásra. Mivel ennek a térségnek a lakossága viszonylag egyre szegényebb lesz, ezek fogják jelenteni a legnagyobb kivándorolni akaró létszámot. Ezeknek azonban legfeljebb 1-2 százalékát veszik fel a bányajáradékból gazdag arab országok. A további túlnépesedésük is megállíthatatlan.

Közel-Kelet és Észak-Afrika.
Itt az Arab Tavasz jelzi, hogy a jelenlegi népszaporulat ellett nincs politikai megoldás.

A Szaharától délre lévő Afrika.
Ebben a térségben a leggyorsabb a népszaporulat. Az elviselhetetlen túlnépesedés megállíthatatlan.

Mi a teendő?
A gyermekvállalás fékezése a létszám újratermelésnek közelébe. Ezzel ellentétes hatású a halálozás csökkentése. A keresztény Nyugatnak ez volt a legnagyobb bűne. Bűn abban az értelemben, hogy az emberiség legnagyobb problémája nemcsak most, hanem 6 ezer éve, és még inkább a belátható jövőben is, a túlszaporodás, ami elsősorban abból származott, hogy csökkent a halálozás, ami nagyobb születéssel is jár.
Az emberiség az elmúlt 6 ezer évben mindent megtett a minél nagyobb halálozás érdekében. Jelenleg a fejlett világ azonban politikai és erkölcsi kötelességének érzi a halálozás visszaszorítását. Ezt olcsón megteheti nemcsak a fő halálokok ellen sikeres és olcsó egészségügyi vívmányainak bevezetésével, de az egymás közti háborúk erőszakos megakadályozásával is.
A társadalom érdekét sértő túlnépesedés fő oka az egyének életének túlértékelése. Jó példa erre a jelenlegi Arab Tavasz. Törökországban és Egyiptomban másfélmillióval, Szíriában háromszázezerrel többen születnek, mint amennyit a társadalom érdeke megengedne. Ezek jövője nem biztosítható, mégis azon háborog a nyugati világ, hogy ölik egymást. A napokban olvasom, hogy Szíriában már egymillió gyerek menekült a szomszédos államokba a polgárháború elől. Senkinek sem jut eszébe, hogy abban az országban az utóbbi tíz évben hárommillióval nőtt a népesség. Senki sem háborog azon, hogy ebben a három országban, akárcsak minden arab országban, tízszer gyorsabban nő a lakosság, mint a felnevelésükhöz, számukra új munkahely biztosításához forrásuk képződik.
A fejlett világnak nem a halálokok visszaszorítása volna a fő feladata, hanem a kevesebb gyermekvállalás ösztönzése.

Fogamzásgátlás.
Ennek érdekében azzal tennénk a legtöbbet, ha a fejlett világ minden család számára ingyenesen és könnyen elérhetővé tenné a fogamzásgátlást. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a született gyermekek jelentős hányada nem a szülők gyermekvállalási szándékának eredménye.

Gyermeknevelési támogatás.
A gyermekek számával arányos, sőt azzal progresszív társadalmi támogatás nemcsak ott is növeli a gyermekvállalást, ahol nem társadalmi érdek, hanem mindenütt minőségi kontraszelekciót hoz létre. Az azonos támogatás ugyanis minél kisebb a család jövedelme, annál nagyobb ösztönzést jelent.
Ez azért kártékony, mert a gyermeknevelés sikere elsősorban a család jövedelmével arányos.
A néhány ezreléknél gyorsabban növekvő népességű, olyan társadalmakban, ahol nem elég magas a bérszínvonal ahhoz, hogy nem legyen elvándorlás, csak egy gyermek után legyen teljesítményarányos támogatás. Két gyermek után is csak olyan társadalom fizessen felnevelési támogatást, amelyik nem számíthat arra, hogy a saját átlagánál jobb munkaerőt nem tud becsábítani. Ilyen pedig kevés lesz.

A közgazdaságtan nem ismerte fel a túlnépesedés költségét.
Ez az írás azt igyekezett bizonyítani, hogy a társadalom számára a néhány ezreléknél gyorsabb, tartós növekedése a népességnek elviselhetetlen teherrel jár.
Miért nem ébredt ennek tudatára a társadalom?
Egyrészt, mert a társadalmak egymással élet-halál harcot vívtak az életterük nagyobbítása érekében.
Másrészt azért, mert a felesleges munkaerő életben tartása nem volt az uralkodó osztály gondja, sőt leszorította azok árát, és erőfölényt jelenhetett a versenytársakkal szemben.
Az osztálytársadalmak történetében, néhány nagy járványtól, és tartós háborúskodástól eltekintve, mindig munkaerő felesleg volt. Nem ismerünk példát arra, hogy tartós munkaerőhiány legyen. Márpedig ami minden osztálytársadalomban jellemző, a mögött társadalmi érdek rejlik.
A társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy minden társadalomra jellemző, hogy amiből túlkínálat van, kiszolgáltatottá válik. A munkaerő kizsákmányolása is azért volt minden osztálytársadalomban jellemző, mert abból a társadalom által foglalkoztathatónál mindig több volt. Az elmúlt hatezer évben azért volt minden társadalom a többséget kizsákmányoló osztálytársadalom, mert fent tudta tartani a munkaerő túlkínálatát.
Az osztálytársadalom csak ott, és akkor szűnik, illetve szüntethető meg, ahol leáll a túlnépesedés.
Ez spontán csak ott jelenhetett meg, ahol a képzettség és az iskolázottság elért bizonyos szintet, és megoldott volt a fogamzásgátlás. Ez először történt meg a Nyugat néhány puritán társadalmában. Ezért szűntek meg ott az osztálytársadalmak.

Ezeket követték a távol-keleti konfuciánus társadalmak, amelyek évezredes, nagyon magas túlnépesedési nyomás alatt éltek.

2013. augusztus 26., hétfő

Tudás-járadék

Kopátsy Sándor                  EG                 2013-08-21

Tudás-járadék

Járadék illeti azt, aki olyannak a tulajdonosa, amiből hiány van. A termőföld hiányából fakadóan volt földjáradék, a bányakincsek hiányában bányajáradék, tőkehiány esetén tőkejáradék, aminek hibásan profit elnevezést adtak. A jelenkor fejlett társadalmai tudáshiányosak, ezért élvezhetnek a tudás birtokosai tudásjáradékot, amit egyelőre a munkajövedelem részének tekintenek.
A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a jelenkori fejlett társadalom elsősorban tudásarányosan osztja el a jövedelmeket.
Ezekben megmaradtak a korábbi járulékok is, de a megtermelt jövedelem többsége képesség, azaz tudásarányosan oszlik el, mivel a társadalom teljesítménye elsősorban a szellemi vagyon, a képesség hatékonyságán múlik.
Arról, hogy mi fontos az adott társadalmakban jó képet kapunk arról, hogy minek alapján osztják el a jövedelmeket.
A 20. század közepe óta az első változást a szellemi vagyon irányában a munkaerőpiac jelezte. A vállalkozási szektorokban a bérek és juttatások egyre inkább teljesítményarányosak lettek. A tőkés osztálytársadalomban a képesítés és a pozíció határozta meg a munkajövedelmek arányát. A szakmunkás lényegesen magasabb bért kapott, mint a betanított, az érettségizett irodai alkalmazottak nagyobbat, a diplomások pedig sokkal nagyobb jövedelmet élveztek. A képzettséget nem igénylő munka akkor is alacsony fizetést kapott, ha nagy fizikai igénybevétellel járt.
Az elmúlt hatvan évben azonban egyre inkább a munkavégzők képességét, tudását fizetik meg. Lecsökkenve, megmaradt ugyan az iskolázottsági szintek átlaga közti bérszínvonal különbség, de sokszorosára tágult az azonos képzettségi szinten belüli jövedelmek differenciáltsága. Az alacsonyabb képzettségi szinten a legjobbak keresete messze meghaladja a diplomások keresetének átlagát. Ugyanakkor a legmagasabb képzettségi szinten is vannak átlag alatti jövedelmek. A legjobb szakmunkás sokkal magasabb jövedelmet érhet el, mint az átlagos diplomás. A kisvállalkozások esetében még nagyobb a jövedelmek szóródása. A legjobbak a diplomások átlagának sokszorosát keresik.
A nagyvállalatok sikeres menedzserei a képzettségük átlagának ezerszeresét is elérhetik. Nincsenek adataim, de a nagyvállatok menedzsereinek jövedelme elérheti a tulajdonos tőkések profitjövedelmét.
Itt jegyzem meg, hogy hibásan számítják tőkés profitnak azt a tulajdonosi jövedelmet, amit a nyugdíjpénztárak, a lakossági megtakarításokat kezelő pénzintézetek részvényei éveznek. A nyugdíjpénztárak vagyona lényegében öregkori ellátást fedező bérmegtakarítás. Az Egyesült Államokban a részvények közel fele nyugdíjpénztárak tulajdonában van. Ezért a részvénytársaságok profitjának mintegy fele nem a tőkések, hanem a bérből félretett, tőkeként működő megtakarítás. A nyugdíjalapokba fektetett pénz lényegében a munkaerő árának része, függetlenül attól, hogy ki fizeti be a járulékot.
A jelenkori fejlett társadalmakban az önfoglalkoztató vállatok esetében a jövedelmek a bérmunkások jövedelménél jobban differenciálódnak. A közgazdaságtudomány alig veszi tudomásul, hogy az önfoglalkoztató szektor a legdinamikusabb vállalkozási forma. Ennek ellenére tele van a szaksajtó olyan hangokkal, hogy a nagyvállalatok uralma deformálja a társadalmat. Ugyanakkor a vállalati szektorban egyre csökken a nagyvállatokban dolgozók abszolút száma és aránya. Ezzel szemben gyorsan nő a 10 főnél kisebb létszámú, és még ennél is gyorsabban az önfoglalkoztató vállatokban dolgozók aránya.
Meglepő módon nemcsak a paraszti kisárutermelőket, de még a tőkés nagyvállalkozásokat is kiszorította a családi vállalkozás, amit a mezőgazdaságban farmergazdaságnak hívnak. Marx is tévedett, amikor azt állította, hogy a kisárutermelő parasztság szüli a kapitalizmust. Ezzel szemben a paraszti kisárutermelés sehol sem szülte a tőkéstermelésre való áttérést, sokkal inkább fékezte a mezőgazdaságban a technikai forradalmat.
Ezzel szemben az Amerikába kivándorló parasztok, ott, ahol föld bőven volt, létrehozták a technikabarát farmergazdaságot, ami a mezőgazdaságban legyőzte még a tőkés nagyüzemet is. Ezzel szemben az élelmiszeriparban és az agrárkereskedelemben szabad teret teremtett a tőkés nagyvállalatok számára.
Nagyon hasonló folyamat játszódott le az autóiparban. Száz éve az autógyárban történt a kohászattól az alkatrészek gyártásáig szinte minden. Alig szorultak beszállítókra. Ma a gépkocsigyártásban felhasznált munka 90 százalékát a beszállítók tízezrei adják. Az autógyárakban végzett munkaráfordítás és a realizált profit jelentéktelenné vált a beszállítók jövedelméhez viszonyítva. A személyautók értékének nagy többségét a kis- és középvállalkozók tízezrei termelik meg. Minden bizonnyal lényegesen magasabb a beszállítók átlagbére, mint az autógyári dolgozóké.

Általánosságban minél fejlettebb a társadalom, annál inkább a teljesítményhez, vagyis a munkavégző szellemi vagyonához igazodnak a jövedelmek.

2013. augusztus 23., péntek

A történelmi István

Kopátsy Sándor                   EH                 2013-08-20

A történelmi István

Romsics Ignác kiváló tanulmányát közölte le a Népszabadság az alkotmány ünnepe alkalmával. Dicséret illeti, hogy a tűzijátékkal, vágtával ünneplő országban egy ilyen rangos írás is helyet kapott.
Engem a feudális állammá alakulásuk romantikus tálalása két szempontból irritált.
Ami az állam átalakulását illeti.
A feudális állammá való szerveződés nem valamiféle magyar találmány, főleg nem fentről levezényelt átalakulás, hanem a Római Birodalom északi határvidékén történt több államot, népet érintő folyamat része volt. Az átalakulás alapja a nyugat-európai agrártechnikai forradalom volt, ami Dániától Ukrajnáig a pogány pásztortársadalmakat keresztény, feudális földművelő társadalmakká alakította át. Egyszerűen, véget vetett a sötét középkornak.
A magyar társadalom átalakítása csak annyiban jelentett különbséget a dán, a fríz, a szász, a cseh és a lengyel társadalmakkal szemben, hogy azok már letelepedett marhapásztorok, mi pedig még sztyeppe pásztorok voltunk. Ezért nálunk a földművelésre való áttérés falvakba történő letelepedést is jelentett.
A magyar történelemben a földművelésre való áttérés megértésének kulcsa, hogy a legjobbkor érkeztünk. A Kárpát Medencét elfoglaló hunok és avarok sem voltak kisebb nép, de eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek. Az Alpoktól északra, vagyis ahol fagyos volt a tél, egészen a 9. századig jobban élt a pásztor, mint a földműves.
A sötét közékor oka a gabonatermelés feltételeinek hiánya volt. A mediterrán kultúrától öröklött gabona, a búza és az árpa őszi vetése a téli hidegben gyakran kifagyott. Hiányzott a talaj forgatására alkalmas eke, az igavonó hám, a lovak hóban, sárban, hegyen való járását biztosító patkó. Évszázadokig tartott, amíg a búza és az árpa fagyállóvá szelektálódott, és kinemesedett a rozs és zab.
Mindez a 9. század elejére Franciaországban megoldódott, és ettől kedve a földműves jobban élt, mint a pásztor.
Szem előtt kell tartani, hogy a Kárpát Medence homokos alföldje lényegében sztyeppe, ahol nincs állandó legelő, ellentétben ettől északnyugatra az erősültebb, csapadékosabb, és főleg párásabb eredi legelők az állatok számára állandó takarmányt biztosítók. Ezért ott a pásztorok eleve állandó telephelyeken éltek. Szemben a magyarsággal, akik még sátorokkal vándoroltak a takarmányt biztosító legelőkre. Ezért a feudális kereszténységre való áttérés csak nálunk jelentett állandó letelepedést.
Romsics igyekszik a keresztény vallás megszilárdításánál fontosabb szerepet adni annak, hogy nyugat-európai típusú feudális állammá alakította át az országunkat.
Hiteltelen túlhangsúlyozás, hogy István keresztény szent volt, mert ennél sokkal nagyobb tett volt, hogy kiépítette a feudális földművelő társadalmat, létrehozta a megyerendszert. Ezzel természetesen együtt járt, hogy keresztény legyen.
Tetszett az is, hogy Romsics rámutatott a tényre, hogy a mi óriássá nagyított turulmadarunk lényegében vörös sólyom volt, amit mi magyarul vörös vércsének hívunk. Ez akkora madár, mint egy kisebb galamb, de rendkívül ügyes és bátor. Nekünk mániánk, hogy nem ügyesebbek, hanem nagyobbak akarunk lenni annál, amekkorák vagyunk.

Ami a kereszténységre való áttérést illeti.
A hármas vetésforgóval párhuzamosan történő kereszténység elfogadása sokkal fontosabb ok volt annál, hogy figyelembe se vegyük. Nem a később szentekké avatott királyok térítettek, hanem a földművessé váltó nép lett keresztény.
Említést érdemel a tény, amit László Gyula hangsúlyozott, hogy a keresztényég és a földművelés elfogadása az itt élő szlávok és avarok között már folyamatban volt. Az átállásban Géza fejedelem, majd István király térítő buzgalma is fontos szerepet játszott, de nélkülük is megtörtént volna.
A hisztérikus Szent Korona tan divatja közepette nagyon hálás vagyok Romsicsnak, hogy reális képet vázolt fel, a katolikus egyház által festett helyett történelemhamisítás után.
Különösen örültem annak, amit a pápától kért koronáról írt. Eddig csak azt állítottam, hogy súlyos hiba volt, ha Géza, illetve István a császár helyett a pápától kérte a koronát. Az ő koncepciójukba, és az ország nyugatos stratégiájába sokkal indokoltabb volt a császárhoz, mint a pápához fűződő szorosabb kapcsolat. Most megnyugodva olvastam, hogy Romsics ezt is a helyére teszi.
Mániákusan hiszem, hogy a magyar társadalom nyugatosodása csak a germán és cseh jó viszonyon keresztül volt elérhető. Ez nemcsak István idejében, de a Monarchián belül is érdekünk lett volna.
Ami a kort illeti.
Számomra István koráról a legtöbbet az mond, hogy szinte semmit nem tudunk biztosan. Ezt Romsics is tárgyilagosan feltárja, de nem hangsúlyozza ennek jelentését. Az írásbeliség szinte teljes hiánya abban a korban már jelentős elmaradottságot mutat. Ha meggondoljuk, hogy ekkor már milyen írásbeliség volt az itáliai és a germán kolostorokban, és e téren a csehek és lengyelek is előttünk jártak.
Az elmaradottságunk csak kiemeli István nagyságát, megmagyarázza, hogy miért hangsúlyozta az idegenek befogadását. Ő, mint katona tudta, hogy milyen forradalmi újat jelent a páncélozott nehézlovasság. Ezek voltak a kor tankjai.
Romsics azt is bevallja, hogy nem tudjuk, hogy Vajkot Istvánként mikor, ki és melyik kereszténységhez tartozó főpap keresztelte meg. Akkor még ugyan nem szakadt el egymástól a két egyház, de a szertartási nyelvük és a külpolitikai orientációnkról sokat mondana.
Arról sem tudunk, hogy István és Gizella mikor és hol kötöttek házasságot.
Még nagyobb a bizonytalanság arról, mikor és hol győzte le a még trónörökös István Koppányt. Az azonban tény, hogy a csatában István seregnek élcsapatát német lovagok alkották. A pannonhalmi apátság alapító levele szerint a csata németek és magyarok között volt.
„Koronát kért és kapott – nem tudjuk kitől, nem tudjuk mikor, és nem tudjuk, hogyan.” „Atyja halála utáni ötödik évben miután így akarta az isteni kegyelem”- „elhozták az apostoli áldás levelét.” E szerit tehát a pápa csak szentesítette hatalmát. Koronát viszont nem küldött. A már többször idézett Thietmar püspök ezzel szemben úgy tudja, hogy Vajk „a császár kegyéből és biztatására” nyerte el a „koronát és az áldást.” Vagyis kapott koronát, de nem a pápa, hanem a császár kegyéből, a pápa jóváhagyásával.
Számomra az a fontos, hogy a korona nem volt szent.
„Ezért valószínűnek tartható, hogy a koronázásra, amely a keresztény uralkodó istentől kapott hatalmát volt hivatva kifejezni, a német-római császár és a pápa együttes akaratából, és jóváhagyásával került sor.” „ami biztos, a ma ismert és a képi ábrázolásokon is gyakran megjelenő Szent Koronát bizonyosan nem helyzeték a fejére.”

Az pedig a 63 vármegyés mozgalomnak szól, hogy István halálakor csupán 25-30 esetleg 48 vármegye volt.

Gondolatok a bányajáradékról

Kopátsy Sándor                    EG                2013-08-18

Gondolatok a bányajáradékról

A gazdaságpolitika továbbra is a nyersanyagokkal való ellátást tartja fontosnak. Még azt sem veszi tudomásul, hogy ugyanaz a bányakincs egyre inkább ott nagyobb érték, ahol fejlettebb a gazdasági környezet. Bármennyire egyértelműek a példák, ez sem tudatosul.
Mivel jelenleg az olajnak és a földgáznak a legnagyobb a járadéka, először onnan veszek példát arra, hogy a járadék nagysága elsősorban azon múlik, milyen fejlett környezetben van a bányakincs.
Norvégia ugyanazt a geológiai vagyont minden más országnál hatékonyabban használta, és használja ki. A puritán lakossága mellett ezt elsősorban a felségterületének számító tengerekben talált olajkincsnek köszönheti. Mára ez az ország lett a tengerekben található olajkincs feltárásának legjobb szakértője. Neki köszönhetjük a vízszintesen elágazó fúrások kifejlesztését, ezzel a feltárhatóság forradalmát. Ma ennek az országnak van a legnagyobb egy lakosra jutó megtakarítása. Az ENSZ rangsorában a legfejlettebb ország.
Brazília tengeri övezetében a hasonló olajmező kiaknázása tizednyi hatékonyságot sem érhet el, csupán azért, mert a norvégek puritánok, a brazilok pedig nem.
Az Egyesült Államok olaj és földgázvagyona tizede sincs az Oroszországénak. A hozadéka pedig, tíz év múlva, fordított arányú lesz. Ugyanakkora olajkincs a hasonló éghajlatú Kanadában sokszorta többet érne.
Szaúd-Arábia olaj és földgázvagyona az ár tizedét jelentő költségen aknázható ki, ezért elképesztő járadékot hoz, a társadalom mégis feudális marad, és csak idő kérdése, hogy megsemmisül.
Ausztráliában hasonló vasércvagyon járadéka többször akkora, mint Brazíliában.
Ehhez járul, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására, a nyersanyagok ára a belőlük előállított értékhez viszonyítva gyorsan csökken. Ma már nem az a fontos, hogy mennyibe kerül a nyersanyag, hanem az, hogy mennyi értékű áru lesz belőle. A nyersanyag árak emelkedése után nem a kitermelők, hanem a feldolgozók jövedelme nőtt gyorsabban. A nyersanyagok árának emelkedése nem hoz a bányászatban akkora többlet jövedelmet, mint amennyi a felhasználásuk nagyobb hatékonyságából származhat.
A tudományos és technikai forradalom leértékelte a nyersanyagok jelentőségét.
Negyven éve a Római Klub tudósainak még fogalma sem volt arról, hogy a nyersanyagok kitermelésében is lehet forradalom. Ebből csak kettőt említek, de a jövőben száz is lehet.
Amerikai és kanadai tudósok baktériumokkal nyerik ki a fémeket, olyanokat is, amelyek kitermelésére a kohászat nem is gondolhat. Ezzel a meddőhányók és vörös iszapok fémtartalma vált kitermelhetővé.
A norvég kutatók kifejlesztették az elágazó mélyfúrások technikáját, az amerikaiak kidolgozták a palákban rejtőző olaj és gáz feltárhatóságát. Ezzel a két eljárással megtöbbszörözték a feltárható szénhidrátok mennyiségét. A metán vagyon feltárhatósága is elindult.
Még a tudományos társságok közössége is csak sejtheti, hogy mi várható a jövőben. Az elmúlt ötven év egyértelmű tapasztalta, hogy a nyersanyagok nem kimerülnek, hanem kimeríthetetlenek. A táradalomnak egyre kisebb áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy kielégítse nyersanyagigényeit. Ennek köszönhető, hogy rohamosan csökken a mezőgazdaság és bányászat részesedése a nemzeti jövedelemből.

A tudomány fejlődése olyan szédületesen gyors, hogy még az egy évtizedes előrelátáshoz is bátorság és fantázia kell. 

A társadalmi osztály - osztálytársadalom

Kopátsy Sándor                PS                    2013-08-19

A társadalmi osztály - osztálytársadalom

Eddig magam is minden termelésre épülő társadalmat osztálytársadalomnak tekintettem. Nem éreztem a minőségi különbséget a vérségi és vagyon alapú, zárt osztály, és az érdemek alapján szelektált tisztviselők közössége között.
Tudomásul vettem, hogy a társadalomtudományok azt a zárt közösséget nevezik osztálynak, ahova csak kivételes a kiesés és a bejutás, a nagy többsége beleszületik. Ritkaságnak számít a ki- és a bekerülés a felette, vagy alatta álló társadalmi osztályból. A szoros odatartozás történhet vérségi, és vagyoni lapon.
A társadalomtudományok, különösen Marx óta, kevés figyelmet fordítottak arra a hatalom akaratát végrehajtó rétegre, amelyik hatalmas és gazdag, de nem alkot osztályt.
Ennek klasszikus példája a vallások klérusa, a papság, illetve a hatalom gyakorlati végrehajtására hívatott mandarinok közössége. Az utóbbiak is hatalmasok és gazdagok voltak, de lényegében rabszolgák maradtak. Az isteni hatalmú uralkodó, vagy az istent képviselő pápa rabszolgái, akiknek élete, rangja, jövedelme az uralkodó kegyétől függött.
Az európai középkor a világi és az egyház hatalom, a földesurak és a főpapok kettős hatalmára épült. E két uralkodó rétegből csak a földesurak jelentettek osztályt, az egyház klérusa érdemek alapján szerveződött, mandarin rendszer volt. A két hatalmi szervezet közti alapvető különbség ellenére a társadalomtudomány, elsősorban a történészek nem vették tudomásul a különbséget.
Ez azért meglepő, mert a termelésre épült társadalmak történetében a legnagyobb, és a legfejlettebb távol-keleti társadalomban a tényleges hatalom a császár személye volt, és az akaratának végrehajtója nem osztály, hanem az uralkodó rabszolgái, a mandarinok voltak.
Az indiai társadalom még kevésbé volt osztálytársadalomnak nevezhető, hiszen a kasztoknak, amik vérségi alapúak voltak, megvolt a maguk külön funkciója. Ismereteim hiánya okán, nem is tudnám az indiai társadalmat osztálytársadalomnak tekinteni.
Az egyiptomi társadalom az isteni fáraó akaratából, inkább a vallási klérus gyakorolta a hatalmat. Sokkal hasonlóbb volt a kínai társadalomhoz, mint a történészek által rabszolgatartók osztályuralmához. A lakosságnak csak kis hányada volt rabszolga. A nagy többséget inkább a papság jobbágyságának tekinthetjük.
Egyértelműen osztálytársadalom csak az európai feudális rendszer fele volt. De abban is két réteg birtokolta a hatalmat.
A földbirtokosok osztályt jelentettek, amelyekben hatalmuk volt a jobbágyaik felett, és bizonyos függetlenséget élveztek az uralkodóval szemben is.
A papság lényegében mandarin rendszerbe szerveződött. Elméletileg érdemek alapján kialakult rangsorukban az alsóbbak a felettesükkel szemben rabszolgák voltak. Nem is az államnak, hanem a pápa vezetése alatti egyházuk állampolgárai voltak.
A világi és az egyházi hatalom a feudális társadalmakban egymással összefonódott, ugyanakkor versengett. A világi állam bizonyos függetlenséget csak a reformáció során nyert és a vallás klérusától független világi hatalom először a tőkés polgárság lett.
Annak ellenére, hogy a világi hatalom mandarin rendszerével mi magyarok is találkoztunk, nem tisztázódott a társadalmi osztály fogalma. A minket is megszálló Oszmán Birodalom papi, katonai és közigazgatási rendszerét, lényegében mandarinok irányították. Minden tisztviselő a szultán rabszolgája volt. Amíg a kegyét évezte, hatalmas és gazdag volt, de a szultán korlátlan hatalmától függött. Az utódai a vagyonát még akkor sem örökölhettek, ha a szultán hatalmát élvezve halt meg.
Annak ellenére, hogy minden középkori államban óriási minőségi különbség volt a vérségi, illetve vagyoni örökségen alapuló osztály, és a papság között, ezt a nyugati történelemtudomány nem hangsúlyozza. Pedig mind a rabszolgatartó, mind a feudális társadalomban a hatalmat, a jólétet és bizonyos függetlenséget nemcsak az uralkodó osztály, hanem a vallás klérusa is élvezte.
Amíg a feudális társadalomban az arisztokrata és a nemes születés alapján örökölte társadalmi rangját, és azt még az uralkodó véleményével szemben is védte az alkotmány, a vallás klérusának tagjait a feletteseikkel, végső soron a pápával szemben nem védte semmi. A papok a feletteseik, végső soron a pápák rangos, jómódú rabszolgái voltak. Még családalapításra, gyermekvállalásra, vagyonszerzésre sem volt joguk. Hatalmasak voltak a hívekkel szemben, de jogtalanok a klérusban felettük állókkal szemben.
A két hatalmat gyakorló közösség között az a lényegi különbség, hogy az egyik vérségi alapon öröklődik, a másik érdeme alapján szelektálódik. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a szekció nem mindig és nem igazán érdemi, hanem jelentősen dogmák alapján történt. Az utóbbit érezhettük a vallások klérusának, még inkább a pártok kádereinek kiválasztásában. E felett joggal háborogtunk, de be kellene látni, hogy a legrosszabb szelekció is jobb, mint a vérségi, mert az egyáltalán nem szelektál. A dogmák elsajátítása is tanulás, a születés pedig nem az.
Itt ki térek arra, hogy a tőkésosztályba kerülés képességen múlt. A bekerülés valóban, de az ott maradás más nem. Az eredeti tőkés felhalmozáshoz valóban képesség kellett. A tudományos és technikai forradalom előtt azonban akkora volt a tőkehiány, hogy annak jövedelmező működtetéséhez nem volt szükség képességre, arra az átlagos is bőven megfelelt. Az irodalom kedvelt témája volt a családregény, amiben az alapító hatalmas egyéniség volt, a következő generáció már csak átlagos, de az is elég a vagyon megőrzésére, a harmadik pedig már tejesen alkalmatlan, aki tönkrement. Ez a séma ugyan izgalmas, de nem volt jellemző. A tőkés Nyugaton a legtöbb tőkés család évszázados múltra tekintett vissza. Csak a csodálatos meggazdagodás és tejes tönkremenés volt ritka. Még az is ritkán fordult elő, hogy a tőkés családok profilt változtattak. A tőkés polgárság legfeljebb néhány százaléka cserélődött ki.
Ez csak a tudományos és technikai forradalom után változott meg. Ma már a tőkével való gazdálkodás szakma lett, ami a tőketulajdonos szakemberekre bíz.
A társadalomtudomány még ma sem veszi tudomásul, hogy a tőke működtetése szakmává vált, amire nem örökölhető, amire születni kell.

Ezért a gazdasági élet feletti uralmat a tőkések gyakorolják, de nem a tőkésosztály, hanem a tőke mandarinjai.

Gondolatok a földjáradékról

Kopátsy Sándor                 PA                  2013-08-16

Gondolatok a földjáradékról

A klasszikus közgazdaságtanban még fontos szerepet játszott a földjáradék, a földtulajdonos jövedelme. A szakma klasszikusai sem vették tudomásul, hogy ez ugyanolyan tulajdonosi jövedelem, mint a rabszolga, vagy a tőke tulajdonosának a jövedelme. A tulajdonosnak jövedelme van minden olyan termelési tényezőből, legyen föld, bánya, munkaerő vagy tőke, aminek a forrása a hiány. Csak olyan tulajdonból fakadhat a tulajdonosának jövedelme, amiből kisebb a kínálat, mint a kereslet.
A termelésre alkalmas földben pedig egészen a 20. század derekáig, tehát fajunk történetén keresztül folyamatosan általános hiány volt. Az emberiség nagyobb fele számára még ma is hiány van. Ezért érthető, hogy Malthus még a 19. században is úgy látta, hogy az emberiség további szaporodásának a termőföldek elégtelensége lesz a korlátja. Ma már hatszor annyi ember él a földön, mint Malthus korában, és ma is többen éheznek, mint akkor éltek, de nem az élelemellátás a korlátozó tényező.
A tudományos és technikai forradalom ugyanis nemcsak az ipari termelést érintette, hanem az élet minden területét, benne a mezőgazdasági termelést is. Ma a 7 milliárd ember lényegesen jobban táplálkozik, mint annak idején az 1 milliárd.
Érthető, hogy a termelésre alkalmas föld korlátozottságában látták a népesség eltartó képesség küszöbét. Ezért természetes, hogy a klasszikus közgazdaságtan fontosnak tartotta a földjáradékot.
Az elmúlt száz év agrártechnikai forradalma azonban megsokszorozta az egységnyi földön termelhető hozamokat, és tört részére csökkentette annak munkaerő igényét. Elég arra gondolni, hogy kétszáz éve a népesség élelmezésének biztosításával a munkaerő nagyobbik fele foglalkozott, ha pedig a huszada is elég.
Ugyanakkor a földek ára, a rajtuk elérhető termés értékéhez képest, tört részére csökkent. Ezzel párhuzamosan a termelési értékhez viszonyítva a földjáradék jelentéktelenné vált. Az abszolút, és a különbözeti járadék fogalma pedig értelmetlenné vált.
A fejlett országokban a mezőgazdaság a nemzeti jövedelem huszadát sem termeli, a munkaerő huszadát sem foglalkoztatja, és az élelmiszerek feldolgozása, kereskedelme, tárolása, szállítása többe kerül, mint a nyers termékek előállítása.

Ebben a világban az emberi butaság klasszikus példája, hogy az EU költségvetésének nagyobb felét a mezőgazdasági termelés dotálására fordítja.

Gondolatok a vallásról

Kopátsy Sándor                 EV                 2013-08-15

Gondolatok a vallásról

Az elve egyértelmű volt a számomra, hogy a fejlődéssel együtt változnak a vallások. Minél több ismerettel rendelkezik a társadalom, annál közelebb kerül az egy istenhithez. A jelenkori társadalomnak már csak az egy istenhit felel meg.
Arra jóval később jöttem rá, hogy minden kultúrának más vallásra van szüksége. Tehát amíg több kultúrában élünk, több vallásra van szükségünk. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy fajunknak egyetlen vallása legyen.
Vagyis minden kultúra halad a keményebb egy istenhit felé.
Ebben a folyamatban az okozott zavart, hogy a zsidó nép keményen egy istenhívő vallása miért lazult fel a kereszténység létrejövetele során. Mivel a vallások teológiája soha nem érdekelt, megelégedtem azzal, hogy Szent Pál a zsidó nép kemény vallását miért lazította fel a több istenhit elemeivel.
Ilyen elemnek tekintettem.
- Elsősorban a szentháromságot kell az egyistenhittel szembeni engedménynek tekinteni. Logikai hibát éreztem abban, hogy a mindenható isten miért oszlik meg három lényben. Ezt egyszerűen azzal magyaráztam, hogy Szent Pál a sokistenű görög-római vallás hívei számára tett engedményt, az egyetlen istent tisztelő zsidó Jézus zsidó vallásának átvétele során. Ezzel a kereszténység eleve egy lépéssel a kemény egyistenhit mögött maradt.
- A következetes egyistenhit nem engedi meg az istenábrázolást sem. Az egyetlen isten nem ábrázolható. Ezzel szemben a logikailag meg sem érthető szentháromságot az idős férfi formájában jelenti meg az Atya, fiatal földön születet, meghalt és feltámadt fiatal férfi a Fiú, és galamb a Szentlélek. Közös nevük ugyan van, de mégis külön személyiségek.
- Az istenanya szerepe sem fér bele az egyistenhitbe. A zsidók messiásvárása még csak magyarázatot jelentett arra, hogy kis népként ugyan az egyetlen isten választottja, mégsem kapott ennek megfelelő. Ismereteim szerint a messiástól ugyan megváltást vártak, de nem kapott soha az istennel azonos rangot. Arra, hogyan lehetett istenanya, a keresztény dogma nem adhatott logikus feleletet.
- A keresztény egyházak, a reformáció megjelenéséig, pogány elemeket őriznek a szentek mennyei szerepének, csodáinak kultuszával, bizonyos tárgyak tiszteltével.
Krisztus következetesen zsidó volt, akinél fel sem merült, hogy a megszálló Római Birodalomnak adjon vallást, sőt a római helytartó ítélte halálra. Nyomát sem jelezte annak, hogy minden nép vallásalapítója kíván lenni.
A zsidó vallás megváltója akart lenni, ami ezt jelentette, hogy megszabadítja a népét a római megszállóktól. A kereszténység nem Jézus, hanem Szent Pál műve, aki a zsidó, szigorúan egyistenhívő vallásból alkotott egy sokkal lazább, sok pogány elemet is tartalmazó egyházat.
Mohamed eztán felismerte, hogy a közel-keleti, észak-afrikai szemita népeknek keményebb, a zsidóhoz közelebbi vallásra van szüksége.
Szent Pál a görög-római kultúrához igazodó vallást hozott létre a szemita zsidók kemény vallásából, a görög-római kereszténységet.
Mohamed a szemita népek kultúrájához igazította a zsidó egyistenhitű vallását, a mohamedán vallást.
Az első ezredforduló végén az európai kereszténység szakadt ketté. A kiscsaládos nyugat-európai népek lettek római katolikusok, a nagycsaládos, döntő többségben keleti szlávok pedig ortodox keresztények.
A reformátorok a közben felemelkedett nyugat-európai kultúrához, másfélezer évvel később a germán, az angolszász és a skandináv, puritán népek számára létrehozták a kereszténység puritánabb vallását.
Ezzel létrejött a Nyugat három nagy kultúrájához igazodó három kereszténység. Annak ellenére, hogy a három nyugati kultúra és a kereszténység három formája nem szorosan fedi egymást, egyértelmű a kultúrához való igazodás. Az Alpoktól északra élő római katolikusok vallásuk ellenére puritánok, életvitelük sokkal közelebb áll a protestánsokéhoz, mint a déli mediterrán népekéhez.
A kultúrához való igazodás még jellemezőbb Amerikában, ahol a két észak-amerikai állam katolikusai is puritán módon viselkednek, éles ellentétben a latin-amerikai hittestvéreikkel.
Az, hogy a kultúra alakítja a vallást, és nem a vallás a kultúrát, egyértelműen jelentkezik a nyugati kultúrkörben. Ha készülne olyan felmérés, az Egyesült Államokban készül, hogy melyik vallás hívei milyen gazdagok, milyen iskolázottak, kiderülne a kereszténységen belül a puritánok fölénye. Becslésem szerint, Európában a protestáns vallásúak lényegesen gazdagabbak, iskolázottabbak, mint a katolikusok. Az ortodoxok pedig még szegényebbek.
Amerikában a protestánsok háromszor gazdagabbak, mint a katolikusok. Az ortodox eredetűek pedig szinte felszívódtak.
A szemita kultúrában élő keresztények pedig keményen ortodoxok maradtak.
Még jellemzőbb ez a zsidóság esetében. Az Európába került zsidóság a világ legmodernebbül viselkedő etnikumává vált, a közel-keletiek pedig a környezetük kultúrájához igazodva nagyon lemaradtak.
Az Egyesült Államokban a vallástalan zsidóság sokkal iskolázottabb, gazdagabb, mint a vallásosak.
A vallások klérusa, mindenek előtt annak teológusai azonban mindebből szinte semmit nem hajlandók tudomásul venni. Ez azonban a tudományos és technikai forradalom során egyre fontosabbá válik. A fejlett társadalmakban a hívők egyre nagyobb hányada, egyre inkább a többsége már értelmiségi, akik logikusan élnek, nekik logikusabb vallásra van szükségük. Jelenleg egyetlen generáció alatt többet változik a világ, mint előtte évszázadok alatt. Ezt a tempót a vallásoknak is fel kell venni. Ezért minden vallás folyamatos reformálásra szorul. A vallások számára az lesz végzetes, hogy a vallások klérusa, még inkább annak elitje rohamosan leértékelődik. Ahogy csökken a vallások politikai befolyása és gazdasági hatalma, a papi pályák erkölcsi és anyagi vonzása is. Egyre gyengébb képességű fiatal megy papnak.

A jelenkorban, minél fejlettebb a társadalom, annál inkább elsőrendűvé válik, milyen képességűek mennek arra a területre. Évezredeken keresztül a tehetségek számára a papi pálya volt a legvonzóbb, jelenleg már a legkevésbé az. Ez ellen csak azzal lehet védekezni, ha a vallási vezetésben egyre nagyobb befolyást kapnak a hívek. Férfiak, nők egyaránt.

Keresik a Federal Reserve következő elnökét

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-08-14

Keresik a Federal Reserve következő elnökét

Aligha van fontosabb szakmai állás a világon, mint az Egyesült Államok Jegybankjának az elnöke. Ennek a pozíciónak olyan nagy a tekintélye, hogy fel sem merül a politikai hovatartozása. Szakembert akarnak, tehát csak szakmai szempontok merülnek fel. Arra még utalást sem találtam, hogy az elnökhöz való politikai kapcsolatát valaki felvetné. Akiről ilyent feltételeznek, szóba sem kerülhet, ilyent a törvényhozás nem fogadna el.
Egyre inkább két személyt tartanak esélyesnek. Yellen asszonyt és Summerst. A fényképük alá szuperasszonyt és szuperember írnak. A gazdaságfilozófiájukat állítják szembe.
Megelégedéssel olvasom, a Fed kettős feladata: az árstabilitás és a maximális foglalkoztatás. A megfogalmazás ugyan pongyola, de jó irányú. Az árstabilitás helyett az indokolatlan áremelés megakadályozása, és a maximális helyett, az optimális foglalkoztatás. A stabil ár ritkán az optimális megoldás, a maximális foglalkoztatás pedig soha sem jó. Mindenben az optimumra kell törekedni.
Vére, a bankárok is felismerték, hogy a jelenkor egyik legfontosabb pénzügyi feladata a foglalkoztatás biztosítása. Stabil pénzügyei csak olyan országnak lehetnek, ahol a foglalkoztatást a társadalom érekének megfelelő szinten tudják tartani. Erre pedig az árstabilitás maximumára való törekvés eleve alkalmatlan.
A 20. század egyik legnagyobb találmánya a szabályozott, fedezet nélküli pénzteremtés volt. E nélkül nem érhettük volna meg, hogy a gazdasági növekedés sokkal gyorsabb, a válságok sokkal kisebbek legyenek, mint korábban a történelemben jellemző volt. Ez az eredmény annak ellenére következett be, hogy az államok a társadalom érdekénél több pénzt teremtettek, a kívánatosnál lényegesen nagyobb áremelkedést okoztak.
Ezt látva, igyekeztek az államok alkotmányában az állam pénzteremtési buzgalmának gátat emelni. Ezt a szerepet a kormánytól független jegybankokra bízták. Tekintettel arra, hogy a kormányok, a rövid idejű felhatalmazásuknak megfelelően, a kívánatosnál gyorsabb inflációt engedtek meg, elég volt, ha a jegybank csak az áremelkedés fékezésével foglalkozik. Tették ezt akkor is, amikor indokolt lett volna a nagyobb infláció.
A közgazdaságtan máig nem tisztázta, hogy mikor, mekkora infláció az indokolt.
Már elég nemzetközi tapasztalat gyűlt fel ahhoz, hogy néhány általános jelenség alapján elméleti következtetést vonjunk le.
- Minél fejlettebb egy társadalom, annál alacsonyabb szinten kell ingadoztatni az árszintet. Még nem találkoztam olyan felméréssel, amelyik kimutatta volna, hogy a világgazdaság legfejlettebb tizedéhez viszonyított fejlettségi szinteken mekkora volt az infláció. Meggyőződésem szerint ebből kiderülne, hogy minél elmaradottabb egy társadalom, annál bátrabban élt a pénzteremtés lehetőségével. Ez nemcsak hiba volt, hanem az alacsonyabb fejlettségi szintből fakadó társadalmi igény is.
- Minél magasabb a foglalkoztatás, annál alacsonyabb a kívánatos infláció. Még inkább egyértelmű ennek az ellenkezője. Minél nagyobb a munkanélküliség, annál nagyobb inflációra van szükség. Ezért fogadtam örömmel, hogy a jegybank feladata, nemcsak az árstabilitás, de a foglalkoztatás megfelelő szintjének a biztosítása is.
- A tőkeáramlásnak is van optimális mértéke, iránya és szintje. A külső adósság csökkentése érdekében viszonylag leértékeltebbnek kell tartani a nemzeti valutát. Csak ezzel lehet forrást teremteni az adósság kamatai, illetve a törlesztés fedezetére.
Ezért eleve nem jó jegybankelnöknek az, aki nem ért egyet a kormány gazdaságpolitikájával. Ezért hibás az olyan jegybankörvény, illetve alkotmány, amelyik lehetővé teszi a kormánytól független jegybanki stratégiát, nem írja elő jegybanki feladatnak a foglalkoztatás és a nemzetközi adósságkezelés szolgálatát.
A jegybank elnökének, vezetésének bizonyos függetlensége ugyan indokolt, de korlátlan ne legyen. Erre alkalmas a kétharmados törvényhozási többség előírása a jegybank vezetésével szemben. Az azonban elvi ostobaság, hogy a jegybank a törvényhozástól is független lehessen. Elég az, hogy vele szemben csak meghatározott törvényhozási többség járhat el.
A demokrácia elve szerint nem lehet egyetlen pozíciónak sérthetetlensége a törvényhozás meghatározott többségével szemben. A törvényhozás egyszerű többsége a kormányfőt leválthatja, háborút kezdhet, a jegybank elnökét, és a legelső bíróság tagjait azonban nem válthatja le. Az Egyesült Államok elnökét nem lehet politikai okból leváltani, ez bölcs dolog. Abban azonban nem látok logikát, hogy a jegybank és a legfelső bíróság vezetőit miért védi az alkotmány a törvényhozás meg határozott többségével szemben.

A gyorsan változó világban rugalmasabb alkotmányra volna szükség.

Mikor nagy az államadósság?

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-08-13

Mikor nagy az államadósság?

Választások előtt hozzá kell szokni, hogy nincs tárgyilagosság. Ahhoz már hozzá vagyok szokva, hogy ezt a mutatót értelmetlenül használják. Most mégis irritál, hogy az államadósság növekedését emlegeti az ellenzék, amikor azért emelkedik, mert gyengül a forint.
Már az is tudománytalanság, hogy a nemzeti valuta gyengüléséről beszélnek akkor is, amikor kedvező irányban változik. Pedig az állam érdeke ugyanúgy sérül, ha a valuta erősebb, mintha gyengébb a kívánatosnál. Azon, mekkora az adott helyzeten az ideális árfolyam, lehet vitatkozni. Azon azonban nem, hogy ehhez közeledni jó, és távolodni rossz.
Ha azt nehéz megállapítani, mi utólag egyértelműen kiderül, hogyha negatív külkereskedelmi mérleg, akkor a valuta túlértékelt, ha pozitív, alul értékelt. Mivel az elmúlt évek során folyamatosan negatív volt a külkereskedelmi mérleg, a forint túl volt értékelve.

Általános szabálynak tekintem, hogy minél alacsonyabb az adott ország egy lakosra jutó nemzeti jövedelme, annál leértékeltebb valutára van szüksége. Csak ez esetben lehet vonzó a külföldi tőkére, mert ez azt jelenti, hogy az itt működő tőkéje hatékonyabb, olcsóbb a munkabér, alacsonyabbak a költségek. A hazai vállalkozások számára ez esetben drágább az import, jövedelmezőbb az export.  

AQUAKULTÚRA

Kopátsy Sándor                 PA                  2013-08-13

AQUAKULTÚRA

Mikor az 50-es években először találkoztam azzal, hogy a baromfitartásban forradalom van Nyugaton, nem csak azt ismertem fel, hogy ez nem véletlenül a legszaporább állat esetében történ, hanem megjósoltam, hogy a még nagyobb forradalom a vízben élő állatok, elsősorban a halak és a puhatestűek világában fog győzni. Ez következik abból, hogy ezek egyrészt sokkal szaporábbak, ezért sokkal gyorsabb a szelekciójuk, másrészt sokkal hatékonyabb táplálék feldolgozók, harmadrészt közel 50-szer annyi művelhető vízfelület van, mint művelhető szárazföld.
Ezért lestem megkülönböztetett figyelemmel a halfarmok működését.
Az elmúlt évben már a halfarmok termelték a tengeri halak és puhatestűek 40 százalékát.
Most olvasok egy cikket, hogy 2011-ben a halfarmok terelése elérte marhahúsét tonnában. Hatvan év alatt a marhahús termelése 30 millió tonnáról 60 millióra nőtt. Ugyanezen idő alatt a halfarmokban termelt hal 1 millióról, 60 millióra. Az utóbbi húsz évben, a tengerben fogott hal ára kétszeresre, a farmokban termeltté csak ötödével nőtt.
Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a mintegy 6 ezer éves szárazföldi termelés, vagyis agrárforradalom után leindult a vizekben történő termelés, vagyis az aquakultúra is. Azt, hogy ennek a kapacitása. egyelőre felmérni sem lehet. Az biztos, hogy sokszorosa a szárazföldi termelésének. Tehát annak az aggodalomnak, amit Malthus fogalmazott meg, hogy nagyon korlátozott a bolygónk élelmiszertermelő képessége, minden alapja megsemmisült. Malthus idejében 1 milliárd embert kellett eltartani, ma 7 milliárdnál is többet, de ez a hétszer annyi, ha nem is jól, de jobban van élelmezve, mint az 1 milliárd volt.
Egy másik tanulmány azt jósolja, hogy a következő 40 évben a húsfogyasztás 70 százalékkal nő. Jelenleg a növénytermelésre alkalmas szárazföld harmadán termelik meg, részben legelőkön, rézben takarmánytermő szárazföldön. Aligha várható el, hogy ezt a többletet a jelenlegi területen képesek lesznek megtermelni. Ennek többségét a vizekben kell majd előállítani.
Ez azért is indokoltnak látszik, mert a jelenlegi állattartás hozza létre a levegő metánszennyezésének 18 százalékát, amit nehéz lesz 70 százalékkal nagyobb mennyiségben is elviselni. Lehet, hogy a levegőszennyezés csökkentésének is a vizekben történő hústermelés lesz a hatékony módszere.
A tengereknek a tudományok által feltárható élelmiszertermelő képessége, minden esetre, sokszorosa lehet a szárazföldének. Az agrikultúránál jelentősebb lehet az aquakultúra. Erről a változásról azonban alig tájékoztatják a közvéleményt.
Egyelőre még csak a ragadozó halakat termelik farmokban, és gyermekcipőben jár azok tenyésztése, egészségvédelme, takarmányozása. A nagy áttörést azonban a tengerekben történő növénytermelés és a növényevő halfajok termelése fogja meghozni.


De nemcsak Malthus riadalma volt alaptalan, hanem ötven éve a Római Klubba tömörült tudósoké is, akik a nyersanyagok kimerülését jósolgatták.

Valójában egyetlen kapacitás maradt korlátozott, a természeti környezetünk teherbíró képessége. Minden bizonnyal ezt is meg fogják oldani az utódaink.

2013. augusztus 14., szerda

hétvége Népszabadság 2013. augusztus, 10.

Kopátsy Sándor                  PP                  2013-08-10

hétvége
Népszabadság 2013. augusztus, 10.

Amióta újság előfizető vagyok, a Szabad Nép és a Népszabadság előfizetője vagyok. Akkor is maradtam, amikor más párhoz, laphoz kötődtem. Tettem ezt azért, mert újságot nem azért olvasok, mert a saját véleményem akarom viszontlátni, hanem minél megbízhatóbb információkhoz akarok jutni.
A rendszerváltás előtt volt alkalmam megtanulni, hogyan kell a sorok között olvasni, és a közölt tényeket értelmezni. Ezért számomra az volt a jobb újság, amelyiknek a szerkesztősége, politikai vonalától függetlenül, színvonalasabb volt.
A rendszerváltás után sem is volt bajom a Népszabadsággal, annak ellenére, hogy a bolsevik vonalról túlságosan liberálisra váltott. Az MSZP liberális szárnyának, és az SZDSZ vonalát követte. Ezek jelentették a magasabb színvonalat, annak ellenére, hogy olvadt az előfizetők száma.
Ez a hétvége azért ütött mellbe, mert a hát első felében részt vettem egy pár napos értelmiségi találkozón, és ott, örömömre azt tapasztalhattam, hogy a liberálisok lehiggadtak. Kezdik belátni, hogy a Fideszt nem tuják megverni, és az sem jeleneti az ország végét.
Ez a hétvége azonban arról győzött meg, hogy a Népszabadság szerkesztősége nem lett reálisabb. Továbbra is egyetlen lapra tesz, Orbán Viktort le kell váltani. Nem az zavar, hogy a céljuk elfogadhatatlan, hanem az, hogy nem reális.
Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a magyar társadalom liberálishiányos, tehát örülök minden liberális reformnak, de kártékonynak tartom azt a liberalizmus, ami magát járatja le. A rendszerváltást követők 23 évet történelmünk leggyászosabbjának tartom, és a nagy bűnei között szerepel az is, hogy generációkra eljátszották a társadalom liberalizációjának a lehetőségét. Az első szabad választáson olyan örvényhozást választott a magyar nép, amiben a liberális erők nagyobbak voltak, mint bárhol Európában. Volt két liberális pártunk, és még ennél is nagyobb erőt jelentett az MSZP liberális szárnya. Káderállományuk még a számarányuknál is sokkal nagyobb erőt jelentett.
2010-re azonban szinte eltűntek a törvényhozásból, és példátlan választási nyereséget aratott a közép-jobbá átalakult Fidesz, és harmadik erejű pártja lett a szélső jobbnak. A liberális SZDSZ eltűnt, és az MSZP liberális szárnya erejét vesztette. Most már egy éve sincs a következő választásnak, és nyoma sincs a Fideszt leváltó társadalmi támogatottságnak. A realitásnak a legkisebb jelét sem látom annak, hogy a Népszabadság szerkesztősége ébredezne. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy további négy évben is Fidesz többség lesz a törvényhozásban. Az elfogultan korányellenes Népszabadság nemcsak az 50 ezres olvasótáborát, de még a szerkesztői gárdáját sem tudja megtartani.
Sorra veszem a mai hétvége fontosabb írásait.

I.
Hargitai Miklós:
Ők és mi, avagy a nagy nemzetpolitikai svindli

Az ők és mi szétválasztás is irritáló, mert ők is, mi is a nemezt része vagyunk, és ezen az sem változtat, hogy más a nemzetpolitikai stratégiánk. Ettől még egy nemzet vagyunk.
Azzal szemben nem lehet kifogás, hogy valaki Orbán nemzetpolitikai koncepcióját bírája, nem tartja helyesnek, de ha ez igazi is, még nem svindli.
Mielőtt a részletekre térnénk.
Az, hogy mi kapjon nagyobb hangsúlyt az európai közösségbe tartozásunk, vagy a nemzeti érdekünk, vitatható. Egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni. A kettő között összhangot kell találni. Az lehet, hogy Orbán a nemzeti érdeket hangsúlyozza jobban, a liberálisok pedig az európaiságot. Mindegyik hibás, de nem svindli.
Az Európai Unió, egyelőre elképesztően rosszul vizsgázott. A legkevésbé rosszul ugyan a puritánok, vagyis a protestánsok. Azok ugyan nincsenek válságban, de nemcsak a távol-keletiekhez, de a tengerentúli protestánsokhoz képest lelassultak. A közép-európai és a balti népek egyikének sem sikerült a felzárkózásban még a közeledés sem. A mediterrán tagországok reménytelen vállságba kerültek. Az igazán reménytelen helyzetben azonban a két ortodox keresztény ország, Románia és Bulgária van.
Tehát semmi alapja annak, hogy minden EU tagország számára a minél szorosabb kapcsolat az optimális megoldás. Vagyis az, ami mellett Hargitai kiáll.
Magyarország EU tagsága sem egyértelmű.
Maga a tagság vitathatatlanul jó, és azon belül a vámunió is.
A munkaerő szabad áramlása már minden tagországnak, amelyik a kevésbé fejlettek közé tartozik, a felzárkózás szempontjából kártékony. 30-40 százaléknál nagyobb bérszínvonal különbség esetén nem volna megengedhető. Hargitai azon sír, hogy elmegy a fiatalok java. Hargitainak tudni kellene, hogy az egymillió lakosra vetítve, mi a legkevesebb  kivándorló országa vagyunk. Számos tagországban ez a mutató sokkal nagyobb.
Még nagyobb hiba volt, hogy tudomásul vettük, hogy az EU tagsággal bizonyos ideig a korábbi tagoknál lényegesen kisebb támogatást kapunk. Ezzel még rá raktunk egy lapáttal az Antall kormány bűnös agrárpolitikájára.
Egy szerencsénk volt, hogy az euró övezetnek nem lettünk a tagjai. Ezt a szerencsénket azzal csorbítottuk, hogy olyan felértékelt forintot tartottunk, ami magával hozta a külkereskedelmi hiányt, és a svájci frankban való bűnös eladósodást.
Hargitainak kötelessége lett volna, hogy ne csak a jelenlegi kormány nemzeti érdekvédelmének hibáit sorolja, hanem az előtte eltelt gátlástalan alkalmazkodásét is. Többek között az eladósodást, a gátlástalan privatizációt, a másfél millió munkaképes ember máig tartó, reménytelenné vált munkanélküliséget, ezen belül a cigányság leértékelődését, a lakosság csökkenését, a házasságon kívül születettek számának elszabadulását, stb.
De most lássuk az írás főbb szakmai hibáit.
- - - - - - -
„… az 1929-33-as világgazdasági krízist, amint az államok valóban keresletélénkítéssel és munkahelyteremtéssel kezeltek – többé-kevésbé sikeresen…” Ez alatt az kell érteni, hogy elsősorban a fasiszták kezelték sikeresen, és a gyarmattartó demokráciák csak akkor láboltak ki, amikor már ők is háborúba keveredtek. Nehogy valaki azt higgye, hogy a többé-kevésbé kilábolás a három millió koldus Magyarországára is vonatkozott.
„… de elfeledkezve a szocializmus építésének magyarországi évtizedeitől, amikor rövid fellendülések és hosszú válságok követték egymást annak ellenére, hogy mindenkinek volt munkája.” Végre illene tudomásul venni, hogy a szocializmust nem a magyar nép választotta, hanem kénytelenek voltunk, és azt az időszakot minden sorstársunknál sikeresebben éltük túl. Ezeket az évtizedeket ma úgy értékelni, mint kudarcot, tisztességtelen. Amit ránk kényszeríttettek, azért nem mi vagyunk a felelősek. Ami rajtunk múlott, azt másoknál jobban végrehajtottuk.
Azt odabökni, „pedig mindenkinek volt munkája”, azt sugallja, hogy a magas foglakoztatástól ne várjunk semmi jót, előbb legyünk gazdagok, aztán lesz munkaalkalom. Ahol nem képesek mozgósítani a társadalom munkaerejét, ott nem lesz soha gazdagság, de az erkölcs vészesen romlik.
- - - - - - -
Hargitai azt tanácsolja, hogy kövessük a sikeresek példáját.
Izland és Finnország példájára hivatkozik.
Egy rangos újságírónak tudni kellene, hogy minden puritán ország meggazdagodott. Ezzel szemben a nem puritánok egyike sem. Ezt ugyan Max Weber több mint száz éve felismerte. Franciaország ugyan évszázadokon keresztül a leggazdagabbak közé tartozott, most már az első húsz között sincs. Az elmúlt öt évben minden latin és ortodox keresztény erkölcsű ország hátrább csúszott a rangsorban. Ezzel szemben a puritán népek országai mind javítottak a rangsorban elfoglalt helyükön.
Hargitai ezt azzal magyarázza, hogy jobban politizáltak, többet költöttek oktatásra és kutatás-fejlesztésre. A kapcsolat fordított. A foglalkoztatási rátájuk magas, ráadásul évente lényegesen több órát dolgoznak, a családok nagyobb gondot fordítanak a gyermekeik képzésére, vagyis mert puritánok. Gyakorlatilag nincs több éves munkanélkülijük. Finnország skandináv kultúrájú ország. Az négy puritán, skandináv ország foglalja el Európában az első négy helyet.
- - - - - -
„… az államadósság pedig a GDP arányában nem csökkent.” Ez az egyetlen fél-mondat elárulja a tárgyilagosság tejes hiányát. 2010-ig ugyanis nőtt, az óta az is érdem, hogy nem csökkent. De, ha Hargitai törekedne a tárgyilagosságra, ilyen ostoba mondatot nem írna le. Abban ugyan igaza van, hogy az euróban kifejezett államadóságunk nem csökkent, de csak azért nem, mert gyengült a forint. Aminek örülni kellene. A felértékelt forint mellett szükségszerű volt az eladósodás. 300 forint alatti euró népgazdasági öngyilkosság. Azt is illene tudni, hogy nemcsak az államadóságot, hanem az önkormányzatok és a lakosság devizaadósságát is figyelembe kell venni. Ha valami vitathatatlan bűne volt a rendszerváltást követő kormányoknak, akkor előbb a minél többet eladni a nemzeti vagyonból a külföldieknek, valamit a közigazgatás, a vállalok és lakosság svájci frankban történő eladósítása, volt az.
Ezen a téren az Orbán-kormánynak csak érdemei, a szoclib koalíciónak csak bűnei vannak.

Az a b aj, hogy Hargitai Miklós írása, mint a később idézettek is, a szerkesztőség véleményét fejezi ki. Nemcsak ő felejtette el az újságírás követelményét, a tárgyilagosságot.