2014. augusztus 25., hétfő

Száz éves a Panama Csatorna

Kopátsy Sándor                 PH                   2014-08-20

Száz éves a Panama Csatorna

Mindig örömmel várom azokat a híreket, amelyek olyan eseményekről emlékeznek meg, amik hatása jelentős és az is maradt. Kétségkívül ilyen a két Amerika karcsú derekét átszelő hajózható csatorna. Ha a történelműnk legjelentősebb építményei közül a három legnagyobbat kellene kiemelni, minden bizonnyal a Kínai Nagy Csatorna, a Szuezi és Panama Csatorna volna. Nagyon nehéz volna a hármuk elsőségét megontó negyediket találni, annak ellenére, hogy épült néhány nagy jelentőségű és néhány ezeknél híresebb is.
Ahogy ezeket az építményeket végigsorolom gondolatban, ezek ismertsége nagyon más, mint a jelentőségük. Ez abból fakad, hogy mind a történészek, mint a kommunikációs csatornák, a maguk szempontjából szelektálnak.
A történészek számára már nehéz az általános véleményüket kitalálni. Talán, a három legfontosabb építmény a Kínai Nagy Fel, az egyiptomi piramisok és talán a Colosseum. Aztán minden országnak megvannak a maga híres építményei. Ezek esetében a pillanatnyi hatalom is sokat számít.
A magyarok számára a Parlament, a Lánchíd és az Esztergomi Bazilika. Ha valakinek azt mondom, hogy a magyar történelem legfontosabb építménye a Tisza szabályozása. Ha megmagyarázom, hogy annak köszönhetően négymegyényi szántóterülettel lett nagyobb a kis Magyarország, rám csodálkozik. Érti is, meg nem is.
Néhány valóban fontos építmény szerepét a térség helyesen értékeli. Hollandiában a legfontosabb építménynek a tengertől elhódított területet, az Alpokban az alagutakat tartják.
Szerintem azon nem lehet vita, hogy az én három legfontosabb építményem valóban nagyon jelentős gazdasági szerepet játszott és játszik.
A Kínai Nagy Csatornának köszönhető a Kínai Birodalom sok évezredes egysége, és néhány százmillió embert élettere. Kína történelme e csatorna nélkül egészen másként alakult volna.
A Szuezi Csatornának köszönhető, hogy Kelet és Dél-Ázsia fele tengeri szállítási útra van Európához.
A Panama Csatorna Észak-Amerika, vagyis az Egyesült Államok és Kanada nyugati és keleti partját tengeren egyáltalán megközelíthetővé tette. A vasút előtt ez a két partvidék megközelíthetetlen távolságra volt. A vasúti és közúti szállítás számára is nagyon messze vannak. Kanadában még ma is gyakran hallani, hogy a keleti parthoz Nagy Britannia közelebb van, és szállítással tized áron megközelíthető, mint az ország nyugati partvidéke.
Száz éve, a Panama Csatorna építése idején, még szinte senki sem gondolt arra, hogy az Egyesült Államokon kívül mást is érdekelhet a csatorna igénybevétele. Ezért aztán fel sem merült, hogy mások is vállalják az építés költségeit és kockázatát. Mára az Ázsiából a keleti partra irányuló export teszi ki a csatorna forgalmának 42 százalékát. Nem véletlen, hogy Kínában vetődött fel, hogy esetleg Nicaraguában megépítik a másik csatornát. Ennek hossza 240 kilométer, a költsége pedig 40 milliárd dollár lenne. A költség ugyan példátlanul magas, de eltörpül az Egyesült Államokba irányuló kínai export volumenéhez viszonyítva. Annak ugyanis csak a múlt havi egyenlege meghaladta a 40 milliárd dollárt. Ennek ellenére ez a csatorna inkább csak kínai ötlet. Sokkal jobb megoldás lesz a csatorna további bővítése. Az újhoz képest ez sokkal olcsóbb. A jelenlegi bővítés ugyanis alig haladta meg az 5 milliárd dollárt.
Ennek a bővítésnek a története is jól jellemzi a tengeri szállítást fejlesztő létesítmények költségének fedezeti problémája. Bármennyire megtérülő egy fejlesztés, ha a kivitelezőnek nem térül meg, nem akad rá vállalkozó.  A Panama Csatorna bővítése a hidegháború során merült fel. Az Egyesült Államok flottájának azért volt több repülőgép hordozóra szüksége, mert nem volt ezek átjárására elegendő kapacitása a Panama Csatornának. A vezérkar azonban kiszámította, hogy egyetlen ilyen hordozó költsége 6 milliárd dollár, ebből a pénzből azonban elegendő kapacitásra bővíthető a Csatorna. Ezért a bővítést az Egyesült Államok vállalta.
Ezzel az akkor legnagyobb konténer szállító hajók átkelése is biztosított volt. Közben azonban még nagyobb hajók épültek, amikhez a Csatorna további bővítése lesz szükséges. Erre azonban már elsősorban Kínának lesz szüksége nemcsak a konténerszállító, hanem a Brazíliából vasércet szállító óriások használhatósága szempontjából. De nekik is jobb megoldás a Panama Csatorna további bővítése, mint egy új csatorna megépítése.

A világgazdaság szempontjából kétségtelen, hogy a tengeri szállítás olcsóbbá tevése a legnagyobb jelentőségű. Mivel az óriáshajók és az ezeket ellátó kikötő óriások fölénye egyre nő, a technikának ezek érdekét kell kiszolgálni.

Két filozófus beszélget

Kopátsy Sándor                   EE                 2014-08-18

Két filozófus beszélget

A Népszabadság hétvégi számában Tamás Gáspár Miklós elemzi Révész Sándor két előző írását a demokrácia és a liberalizmus párhuzamáról. Egymást megértően vitatkoznak azon, hogyan fér meg a liberalizmus és demokrácia egymással. Teszik ezt, marxista elméleti alapot keresve az igazuknak. Azt azonban nem tisztázzák, hogy melyik Marxot tartják mesterüknek, a történelmi materialistát, vagy az idealista forradalmárt. Elsiklanak a tény felett, hogy Marx, mint tudós történelmi materialista volt, forradalmárként azonban a legnagyobb idealista.
Akik a demokrácia és a liberalizmus szerepéről vitatkoznak, először azt kellene tisztázni, hogy a társadalom tagjainak mennyire fontos a demokrácia és a liberalizmus minél magasabb szintű megvalósulása. Ha megtennék, kiderülne, hogy az emberek többségének nem is nagyon fontos. Ennek ellenére a lelkes világmegváltóknak lehet az a hitük, hogy az emberek többsége téved, nem ismeri fel, hogy mi a fontos. De ekkor be kellene bizonyítani, hogy a demokrácia és a liberalizmus minél tejesebb megvalósulása valóban fontos. Ezt lehet bizonyítani azzal, hogy azok a társadalmak mennek többre, amelyekben teljesebb a demokrácia, és jobban érvényesülnek a liberális eszmék. Ez azonban nem bizonyítható. Legfeljebb az, derül ki, hogy minél fejlettebb a társdalom, annál demokratikusabb és liberálisabb. De annak nyoma sincs, hogy azért lettek fejlettebbek, mert versenytársaiknál demokratábbak és liberálisabbak voltak. Sokkal több tény ennek az ellenkezőjét bizonyítja.
Az idealista forradalmár Marx szerint mind a demokrácia, mind a liberalizmus felépítményi elemek, amiket a történelmi materializmus szerint, az alépítmény determinálja. Ebből fakadóan azt kellene először feltárni, hogy a demokrácia és a liberalizmus milyen alépítményre épülhet.
A társadalmi fejlődés jelen állapotában egyértelmű, hogy a politikai demokrácia és a liberális eszmék alkalmazása csak a fejlett társadalmak között valósult meg.
Mi jellemzi a jelenkori fejlett társadalmakat?
1. A lassú népességváltozás. Nem ismerünk olyan liberális demokráciát, amelyikben előzőleg nem szűnt meg a népesség gyors szaporodása. Ez alatt azt kell érteni, hogy a lakosság létszáma a saját forrásból csak nagyon kis mértékben változik, 1-2 ezrelékkel nő vagy csökken. Ennél nagyobb létszámnövekedés csak az átlagosnál jobb minőségű bevándorlásból származhat.
2. A lassú népszaporodás csak ott történhet meg, ahol a fogamzásgátlás általánosan alkalmazható. A társadalomtudományok szemérmesen kerülik annak a bevallását, hogy a túlnépesedés megállításának elengedhetetlen feltétele a fogamzásgátlás megoldhatósága. Ezért tartom a fogamzásgátlás megoldását az emberiség legnagyobb találmányának. Aki nem ismerte fel, hogy az emberi faj sem szaporodhat 1-2 ezreléknél gyorsabban, az nem értheti meg, hogy az elmúlt száz év történelmére nem hatott semmi jobban, mint a fogamzásgátlás megoldása. E nélkül egészen más pályán alakult volna a történelmünk.
3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt. Nem ismerünk példát arra, hogy ennél szegényebb társadalomban megvalósulhatott volna az össznépi demokrácia és a liberalizmus. De ez esetben is látni kell, hogy ilyen szintre csak az olyan társadalom emelkedhet, amelyikben megszűnt a túlnépesedési nyomás.
4. Az átlagos iskolázottság meghaladja a 12 évet. Ugyan nem ismerünk ez alól kivételt, mégsem fogalmazzuk meg, hogy a demokráciának és a liberalizmusnak elengedhetetlen alépítményi feltétele az iskolázottság bizonyos szintje. Ehhez azt teszem hozzá, hogy minden túlnépesedő társadalomban üldözni kell az ember tudásvágyát. A túlnépesedő társadalmakban eredendő bűn a tudásvágy. Ezekben tehát eleve lehetetlen lett volna a tudományos és technikai forradalom, ezzel az a gazdagság és iskolázottság sem, ami nélkül lehetelten a demokrácia és a liberalizmus is.
5. A fenti négy előfeltétel csak ott valósulhat meg, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Vagyis demokrácia és liberalizmus csak ott válhat jellemzővé, ahol a lakosság puritán. Erre nehéz bizonyítást találni azon kívül, hogy ezt igazolja a gyakorlat. Az ENSZ tagállamainak rangsorban, ami három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredője alapján készül, az első húsz helyezett mindegyike vagy protestáns, vagy konfuciánus.
Visszatérve Marx megítélésére.
Máig nem tisztázott, hogy a történelmi materialista tudós nem lehet forradalmár, és a forradalmár nem lehet tudós. Ezért nehéz Marx alapján vitatkozni a nélkül, hogy leszögeznénk, melyik Marx alapján állunk.
Aki elfogadja Marx tudományos felismerését, nem lehet forradalmár, aki pedig a forradalmár Marx következetes követője nem lehet tudós. Ezt mindennél jobban Marx élete és munkássága igazolta. Amikor Marx a forradalmár szerepe mellett döntött, megszűnt a tudós szerepe. A fiatal zseniális tudósból, öreg vallásalapító forradalmár lett.
Mivel én a materialista történész Marx tanítványa vagyok, számomra csak az ő tudományos eredményei lehetnek érvek. A forradalmár tanítása tévesek sora.
A tudós Marx alapján a vitatkozni a demokrácia és liberalizmus szerepéről, csak azon az alapon lehet vitatkozni, hogy ezek tipikus felépítményi elemek, amelyekről csak az alépítményük ismeretében lehet. Erről maga Marx is megfeledkezett, és nem is keresve az alépítményi okokat, osztogatta politikai tanácsait. Ezért érthető, hogy Tamás Gáspár és Révész nem keresik a demokrácia és a liberalizmus alépítményi feltételét. Mivel mindketten liberálisak és demokraták, szeretnék a két társadalmi elemet összhangba hozni. Az aligha vonható kétségbe, hogy létezhet olyan társadalmi alépítmény, amelyre mind a demokrácia, mind liberalizmus nemcsak ráépülhet, de eredményesen működhet. De aki ezt bizonyítani karja, annak elsősorban azt kell megmondani, hogy milyen alépítményre épülhet rá ez a két felépítményi elem. Erről a vitában azonban nincs szó, úgy vitatkoznak, mintha ez nem is volna előfeltétel. Márpedig ez a feltételezés a tudós Marx elméletével nem egyeztethető össze.
A történelmi materialista Marxon először a politológus Max Weber lépett túl, amikor felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmat hatékonyan csak a protestáns etikájú népek képesek hatékonyan működtetni. Nem Marxon akart túllépni, csak felismerte a tényt, hogy a protestáns erkölcsű népek eredményesebbek, mint a latin katolikusok és a kelet-európai ortodox keresztények. Weber tudósként kereste a tapasztalt jelenség mögötti okot. Marx fogalmai szerint, a felépítmény viselkedésének az alapját. Azaz materialista politológusként kereste az igazságot. Még azt sem fogalmazta meg, hogy a protestáns kultúra ezzel alépítménynek minősül.
Weber mégis rátalált az egyik fontos alépítményi elemre. Azt, hogy a valóságos alapot találta meg, az idő egyre keményebben igazolja. Ő abban tévedett, hogy a puritán magatartást a puritán kereszténység, a protestantizmus alakította ki, tehát ez az alépítmény csak a Nyugaton létezik, hiszen a reformáció hozta létre. Ez már logikai hiba volt, mert a vallást, egy felépítményi elemet tekintette alépítményt létrehozónak. Vagyis a feje tetejére állította a marxi logikát.
De nem a protestáns kereszténység alakította ki a puritán viselkedési kultúrát, hanem az előbb megvolt, és a reformáció csak a puritán népek erkölcsi magatartásához igazította a kereszténységét.
Itt és most ne menjünk bele annak boncolásába, hogy Európa észak-nyugati térségében miért, hogyan alakult ki a puritán magatartás jóval a reformáció előtt. Nyilván az okát a természeti környezetben kellene keresni. Elég most tudomásul venni, hogy az angolszászok, a germánok, a skandinávok, valamint a velük közös társadalomban élő népek puritán erkölcsűek.
Weber megelégedett azzal, hogy magyarázatot talált arra, milyen okból voltak sikeresebbek a kor protestáns népek. Az fel sem merült nála, hogy más kultúrákban is lehet a lakosság viselkedése puritán. Pedig akkor már érzékelhető volt, hogy a japánok puritán viselkedése mennyivel hatékonyabb felépítmény, mint az oroszoké.
Száz évvel később azonban már nyilvánvaló, hogy a tengerentúli négy angolszász, protestáns ország még Németországnál és Nagy Britanniánál sikeresebb lett.
A 20. században az is kiderült, hogy a Távol-Keleten sokkal több és sokkal puritánabb népek élnek, mint a Nyugaton. Ezért ott még gyorsabb a társadalmi fejlődés.
Ma már Weber alapján mondhatjuk, hogy a konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak.
A materialista történelemtudomány ugyan nagy lépéseket tett abban az irányban, hogy egyre inkább figyelembe veszi az emberek mindennapi életét alakító tényezőket. A családforma, a táplálkozás, a technikai fejlődés, a közlekedés, a szállítás, a kommunikáció egyre nagyobb figyelmet kapott a történelemben. Egyre inkább ezekben látják a legfontosabb történelemformáló erőket.
Demográfia.
Azonban az általam legfontosabb alépítményi tényező, a népesedés továbbra is feltáratlan maradt. Ez azért súlyos hiányosság, mivel az elmúlt hatezer év minden társadalmi felépítményének elsődleges feladta a túlnépesedés elleni védekezés volt. Mára a túlnépesedés a legfejlettebb társadalmakban megoldódott, illetve erőszakkal megoldották. Az emberiség nagyobb fele azonban korábban elképesztő módon szaporodik.
Ezt meggyőzően bizonyítja a tény, hogy jelenleg a világ puritán kétötöde korábban elképzelhetetlen gyorsággal fejlődik. Ugyanakkor, hozzájuk képest, egyre jobban elszakad a háromhatod.
A hatékony társadalmaknak két közös jellemzője van: egyrészt puritánok, másrészt nem túlnépesedők. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a társadalmi sikernek nemcsak a puritán magatartás, hanem a túlnépesedési nyomás megszűnése is alépítményi előfeltétele.
Minden puritán, és gyorsan nem szaporodó lakosságú társadalom sikeres. A siker alépítményi követelménye a lakosság puritán viselkedése és a népesség számának lassú változása. Viszont nyoma sem látszik annak, hogy a demokrácia és a liberalizmus mértéke hatna a társadalmi fejlődés sebességére.
Messze a leggyorsabban fejlődő ország Kína, ahol nyoma sincs a politikai demokráciának és a liberalizmusnak. Ennek ellenére a lakossága által legtámogatottabb kormánya van. Épen az elkötelezett demokraták értik meg a legkevésbé, hogy a demokrácia mértéke a lakosság támogatása. A liberálisok számára az a demokrácia, amiben a legtöbb nézet hallathatja a hangját. Ezzel szemben, a demokrácia a többség uralma, és nem a sokak között megosztott hatalom, tele ellensúllyal. Az ilyen demokráciák sehol nem bizonyultak hatékonynak. Elég annak biztosítása, hogy legyen a választóknak alkalma arra, hogy ciklusokként egyszer dönthessek abban, kire bízzák a hatalmat. Ez a döntés azonban az egész ciklusra adjon a kormányzásra felhatalmazást.
Sokat idézett siker-ország Szingapúr. A sikere jórészt azzal magyarázható, hogy kiváló adottságú városállam, de sem demokráciának, sem liberálisnak nem nevezhető. A sikerének azonban semmi köze a demokráciához és a liberalizmushoz.
Mindig, mindenütt a könnyebben átlátható kisebb államok előnyben voltak a hatalmas birodalmakkal szemben. Kivételt az imperialista századok jelentettek, amikor a katonai erőszaknak fontos szerepe volt.
A demokráciát azonban csak ott lehet a legjobb rendszernek minősíteni, ahol ez a felépítmény a leghatékonyabb. Teljesen hibás politikai igény ott is demokráciát követelni, ahol a diktatúra eredményesebbnek bizonyul. A két filozófus azonban úgy kezeli a demokráciát és a liberalizmust, mint minden helyzeten, minden alépítményen a legjobb megoldás volna. Ők olyan liberális demokraták, amilyen kommunista Marx volt. Tudósként még azt vallotta, ha ott győz a proletár forradalom, ahol még nem értek meg a feltételei, „vissza fog állni a régi szemét,” A tanítványai, még a legjobbak sem tudtak azonban ellenállni a forradalommal megszerzett hatalom csábításának, és az elmarat Oroszországban is, felépíthetőnek minősítették az elképzelt társadalmat. Márpedig nincs nagyobb tagadása az elméleti marxizmusnak, mint amikor alépítmény nélkül is felépíthetőnek minősítik az ideális társadalmat.
Ezt teszik azok is, akik a demokráciát és a liberalizmust alépítmény hiányában is erőltetik. Ebben az sem zavarja őket, hogy Magyarországon, a rendszerváltás óta, a reálisnál több demokrácia és liberalizmus erőltetése nemcsak a szoclib koalíciót emésztette fel, hanem az ország teljesítménye is katasztrofális volt. Egyik vereséget szenvedik a másik után, mégis minél több demokráciát és liberálisabb politikát akarnak.
A demokrácia eddig csak ott bizonyult a leghatékonyabbnak, ahol erőszak alkalmazása nélkül sincs túlnépesedési nyomás, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Magyarországon ugyan eleve sem volt túlnépesedés, de a lakosság tudata, erkölcse messze van a puritánságtól. Ráadásul nincsen demokratikus hagyománya, és ösztönösen liberális ellenes. Ezért lettek tragikus következményei annak, hogy a rendszerváltás után aránytalan bizalmat kaptak a liberálisok. Az első szabad választáson Európában nekünk lett a legerősebb liberális képviseletünk a törvényhozásban. Ráadásul a szoclib erőknek sikerült a közép-jobb Demokrata Forum közép-jobb erejét szétverni azzal, hogy a konzervatív úri középosztályt képviselő Antall Józsefet ültették az élére.
Ennek köszönhetően a közvetkező választáson kétharmados többséget szereztek a szoclib erők. A közép-jobb magyar társadalom közép-jobb párt nélkül maradt. Ezt ismerte fel Orbán Viktor, és a liberális kis Fideszt átállította közép-jobb párttá. Ennek a hatalomra kerülését a szoclib erők katasztrófának minősítették, és egyetlen céljuknak a megsemmisítését tekintették. Ezzel aztán csak növelték a Fidesz szavazói támogatottságát.
Kínában fordított volt a helyzet. A lakosság puritán viselkedése megfelelő, de a túlnépesedés elviselhetetlenül gyors volt. Ezt erőszakkal megfékezték. Ha nem alkalmaznak erőszakot, és szó sem lehetne sikeres gazdaságról. Ezt ugyan mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a nyugati demográfusok szerint is, jelenleg mintegy 500 millióval nagyobb volna az ország népessége, és évente mintegy 20-30 millióval nőne a lakosság száma. Annyi embernek képtelenség lett volna, és lenne munkahelyet teremteni, az egy lakosra jutó fogyasztást és vagyont növelni.
Mivel fel sem vetődhet, hogy politikai demokráciában is megvalósítható lett volna a gyermekvállalás ilyen mértékű leállítása, társadalmi érdeket szolgált az erőszak alkalmazása.  Azon sem lehet vitatkozni, hogy a lakosság nem fogadta örömmel a gyermekvállalás korlátozását, és ilyen programmal nem lehetett volna választást nyerni. Tehát a társadalom érdekében a politikai erőszak mellett, a demokrácia ellen kellett dönteni. A gyorsan emelkedő életszínvonal, a magas foglalkoztatás és a politikai demokrácia között kellett választani. Ilyen feladatot nem lehet demokratikus módszerekkel a társadalom érdekének megfelelően megoldani.
Arra a szintre, amin a politikai demokrácia már nem akadálya a társadalmi érdek érvényesülésének, csak akkor jut el a társadalom, amikor már az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskolázottság a 12 évet, a spontán népszaporulat pedig nem haladja meg az 1-2 ezreléket.
Ezek az alépítményi előfeltételei annak, hogy az országban demokratikus társadalom működhessen. Annak, hogy a működése versenyképes is legyen, még további feltétel, hogy a lakosság magatartását a puritanizmus jellemezze.
Marxisták csak azon az alapon követelhetik a politikai demokráciát, ha bebizonyítják, hogy annak a hatékonyságát biztosító feltételek létrejöttek.
Tamás Gáspár és Révész vitájában fel sem merül, hogy a demokráciának, különösen pedig a liberális demokráciának biztosítani kell az alépítményi feltételeit. Márpedig a történelem még nem ismer példát arra, hogy a felsorolt feltételek akárcsak egyikének hiánya esetén hatékonyan működött volna a demokrácia.
Ezzel szemben bőven láttunk már példát arra, hogy a közvélemény elutasította a politikai demokráciát. A 20. század első felében még a fél-perifériák szintjén tartó, puritán társadalmak is a diktatúrákra szavaztak, és azokat példátlan mértékben támogatták. Elég a német és a japán diktatúrákra gondolni. Máig nem valljuk be, hogy a lakosság többségének lelkes támogatásával győzött a fasiszta diktatúra nemcsak a puritán erkölcsű Németországban és Japánban, de az európai mediterrán és számos balkáni országokban is.
Az sem tagadható, hogy ezek a diktatúrák a kor liberális demokráciáinál jobban teljesítettek mindaddig, amíg agresszív imperialista háborúkba nem kezdtek. De még a háborúikban is lelkes támogatást kaptak.
Az sem tagadható, hogy a bolsevik Szovjetunió is mindaddig jól teljesített, amíg nem vált imperialistává, és nem akart az Egyesült Államokkal versengő szuperhatalom lenni.
A két világháború között, békeidőben, a liberális tőkés osztálytársadalmaknál jobban teljesítettek a diktatúrák.
Ez a helyet csak akkor fordult meg, amikor a tőkés osztálytársadalmakat a háborús erőfeszítések nem kényszeríttették átfogó társadalmi reformokra.
Azt már nem lehet vitatni, hogy a második világháború jután a tőkés demokráciák nem lettek versenyképesebbek, mint a jobb- és a bal-oldali diktatúrák. Ez azonban csak akkor válik érthetővé, ha megmutatjuk, milyen változtatásokon kellett átmenni a tőkés demokráciáknak ahhoz, hogy versenyképessé váljanak. A két háború közti, és a háború utáni demokráciák közti különbséget azonban elhallgatjuk. Pedig elég volna néhány adat a két háború közti, és a háború utáni demokráciák között.
- A választókorú lakosság hány százalékának volt titkos választói joga?
- Milyen volt az állami elvonások és visszaosztások aránya a különböző rétegek között?
- Mennyit fordított az állam oktatásra, egészségügyre, családi pótlékra és nyugdíjra?
- Mennyit fordított az állam közvetlenül és közvetve katonai kiadásokra?
Ha tudatosítanánk a fenti adatokat, nem lehetne azt a hitet kelteni, hogy a két háború közti és a háború után társadalmak között folytonosság van. Nem lehetne a két társadalmat azonosnak minősíteni. A 20. század során ugyanis nagyobb mértékű társadalmi változás történt, mint amekkorát az egyik osztálytársadalomról a másikra való áttérés jelentett. A változás nemcsak a társadalom struktúrájának az átalakulását jelentette, hanem a színvonalát is.
- A lakosságnak az uralkodó osztályhoz nem tartozó mintegy 90 százalékának az életszínvonala többel emelkedett, mint az előző ezer évsorán összesen.
- Ugyanez mondható el az iskolázottságra és a várható életkorra is.
- A felnőtt lakosság átlagos testmagassága többet nőt, mint ezer év alatt.
- Előtte az alultápláltság volt a jellemző, a század végére pedig a túlsúlyosság.
- A század első felében két világháború volt, a másodikban nem volt az európai országok között háború.
Ezek a változások a lakosság többsége számára sokkal fontosabbak, mint a politikai demokrácia, vagy a sajtószabadság.
Foglalkoztatás.
Közgazdász létemre a foglalkoztatást tartom a legfontosabb mutatónak. Az a társadalom, amelyeik a lakosság jelentőshányadát nem képes foglalkoztatni, a munkaképeseknek nem tudja a munkából való megélést biztosítani. Azt csak a valóságtól elszakadt értelmiségek tudják feltételezni, hogy a lakosság számára nem az a legfontosabb, hogy munkájából megélhessen. Ehhez képest nagyon mellékes a szám ára, hogy melyik párt nyeri meg a választást. Ezt mindennél jobban jellemzi a tény, hogy a lakosság közel fel el sem megy választani.
Márpedig ezen a téren a rendszerváltás után szégyenteljesen szerepeltünk. Talán az optimálisnál is magasabb foglalkoztatásból az EU 28 tagországa között az utolsó helyre zuhantunk, és még reményünk sem lehet arra, hogy e tekintetben a középmezőnybe kerülhessünk.
Demográfia.
Társadalomtudósként megtanultam, hogy fajunk utóbbi hatezer évében a legtöbb társadalmi szenvedés, kudarc elsődleges oka az volt, hogy fajunk képtelen volt arra, hogy túlszaporodását féken tartsa. Egyetlen társadalomtudós nem ismertre fel, hogy múltunk minden társadalmi szenvedés végső oka a túlszaporodás elleni védekezés megoldhatatlansága volt.
Mára oda jutottunk, hogy csak azokban a társadalmakban élhetnek jól az emberek, ahol a belső népszaporulat minimális, vagy minimálisan negatív.

A magyar társadalom ugyan elérte, hogy a népessége csökken, de ennél százszor nagyobb baja, hogy a születések mögötti családi háttér ellentétes a társadalmi érdekkel. A jó kilátással nevelő családokban aránytalanul kevés gyermek születik, a kedvezőtlen családokban pedig sok. Az ebből fakadó társadalmi kár sokkal nagyobb annál, amit a rossz politikai felépítmény okozhat. Nincs ugyanis fontosabb társadalmi érdek, mint a következő nemzedék minél hatékonyabb felnevelése. Ezt a szülők sokkal jobban megértik, mint a filozófusok és apolitikusok.

Hogyan áll a világgazdaság

Kopátsy Sándor                PG                  2014-08-17

Hogyan áll a világgazdaság

Jó hatvan éve lázadozom az ellen, hogy az államok és a világgazdaság teljesítményét nem egyedre, hanem országra, illetve a világgazdaság egészére mérik. Ez nem is okozott mindaddig problémát, amíg a lakosság száma 1-2 ezrelékkel nőtt. Ez esetben ugyanis nincs nagy különbég, ha a teljesítményt nem egy lakosra vetítve mérik, hanem az országét összesen. Száz éve azonban ez ostobaság. Mint minden sebességmérés a nagyon rövid időre vetítve nem torzul attól, hogy fogyott vagy nőtt a népesség.
A tudományos és technikai forradalom, valamint a népesség robbanás megsokszorozta a mérés módszerétől függő eredmények mérési hibáit.
Egy durva példa. Nigéria nemzeti jövedelme sokkal gyorsabban nőtt, mint Magyarországé. De ott a lakosság az elmúlt száz év során 2-szeresre nőtt. Ezzel szemben Magyarország mai terültén csak 20 százalékkal, egy negyedével élnek többen, mint száz éve. Nigériában az ország nemzeti jövedelme harmincszorosára nőtt. Magyarországon csak tízszeresre. Ennek ellenére az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nálunk háromszor gyorsabban nőtt, mint ott. Vagyis Nigériában, hozzánk képest, negyedére esett az egy laksora jutó jövedelem. Az egy laksora jutó vagyonban még ennél is nagyobb volt a visszaesés.
A világgazdaság szélső értékei között még nagyobbak a különbségek. A nem, vagy csak nagyon lassan szaporodó népességű országok egy lakosra jutó mutatói példátlanul gyorsan nőnek, Ezek teszik ki az emberiség kisebbik felét. A nagyobbik fele, háromötöde azonban egyre jobban elszegényedik. Különösen gyorsan csökken az egy lakosra jutó vagyon. Pedig ez volna a legjobb mércéje a gazdasági haladásnak.
A közgazdaságtan és a politika azonban ragaszkodik az országok nemzeti jövedelmének méréséhez. Ennek ugyan nincs semmi tudományos logikai alapja. Ezt éppen a tőkés osztálytársadalomban született közgazdaságtannak kellene látni. A fejlődésnek sokkal jobb mércéje a vagyon, mint a jövedelem aránya. Csak a jövedelemnövekedésnek van értelme, amiből vagyonnövekedés is származik.
Gyermekkorom faluban töltött évei alatt természetes volt számunkra, hogy a családok eredményét vagyonuk alapján vetik össze. Sokáig csak a szántóföld nagyságával mérték. Ezt később finomították azzal, hogy a földek eszmei értékét hasonlították össze. Azt, hogy a munkából és a vagyonból származó jövedelem hogyan ingadozott az időjárástól, a szerencsétől függően, figyelmen kívül hagyták.
A polgárok összemérésében pedig a tőkéjük nagysága volt a mérleg.
Ezért, amikor közgazdász lettem, meglepett, hogy a szakma szinte mindent a jövedelemmel mér. Még a vállalati mérlegek sem mutattak reális képet a vagyonváltozásról, hiszen a vagyon nagyságára vonatkozó adatoknak nagyon kevés köze volt a reális értékükhöz. Mindig azt mondtam, hogy a vállalati mérleg csak arra jó, hogy ne lehessen becsapni a tulajdonos államot. Arra már nem sokat ért a mérleg, hogy mennyire változott a vállalat vagyona. Ezért lettem nagyon hamar a tőzsdén történő vagyon híve. Most, hogy a világgazdaság várható növekedéséről készült adatokat nézem, csak tovább botránkozom.
A világgazdaság ez évre várható növekedését 3.4 százalékra becsülik. Ez az országok nemzeti jövedelmének várható növekedése alapján állapították meg. Az adatokat megpróbálom egy lakosra jutó jövedelemre, és vagyonra átszámítani. Már az egy lakosra jutó jövedelmek is egészen más képet mutatnak.
Ez a mutató a jelen tős országok között csak Kínában, Japánban és Németországban mutat jelentős növekedést. Ennek az oka, hogy Kínában a nagyon gyors növekedés ellenére alig nő a lakosság. Németországban az egy lakosra jutó jövedelem azért nő gyorsabban, mint az országé, mert csökken a népesség. Japánban pedig azért, mert gyorsan csökken a lakosság.
Ezzel szemben Indiában a gyors lakosság gyors növekedése harmadára csökkenti a nemzeti jövedelem országos növekedésének rátáját. Számos afrikai országban pedig gyorsabban nő a lakosság száma, mint az ország nemzeti jövedelme.
Az egy lakosra jutó vagyonban még brutálisabb a változás. Az előjel is mínuszra változik. Ez abból fakad, hogy az egy laksora jutó fizikai vagyon három-négyszer nagyobb, mint a nemzeti jövedelem. Vagyis, az olyan országoknak, ahol a lakosság számának növekedése 2-3 százalékos, az egy lakosra j utó fizikai vagyon tartásához is csak a 6-12 százalékos nemzeti jövedelem növekedése biztosítana fedezetet.
Tekintettel arra, hogy a közgazdaságtan ugyan elismeri, hogy a munkaerő is termelési tényező, akárcsak a vagyon, de az újratermelését fogyasztásnak tekinti. Ha a munkaerő értékét, tudásvagyonát is a nemzeti vagyon részének tekintjük, annak nagysága meghaladja a fizikai nemzeti vagyonét, vagyis a nemzeti jövedelem nemzeti jövedelem három-négyszeresét, akkor még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy gyakorlatilag nem lehet olyan gyorsan növelni a nemzetei jövedelmet, hogy abból elegendő fedezet képződön a munkaerő értékének újratermelése is. Ennek alapján számoltam ki, hogy gyakorlatilag nem lehet olyan mértékben növelni a nemzeti jövedelmet, hogy abból kellő fizikai és szellemi vagyont lehessen gyarapítani. Ezért állítom, hogy az tartósan 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedéssel járó vagyonigényt előteremteni.
Másként fogalmazva, az olyan társadalomnak a felépítménye, amiben 1-2 ezreléknél gyorsabb a lakosság növekedése, csak osztálytársadalom formájában működhet.

Egyetlen adatsor elemzése is bőven elég arra, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az emberiség többsége csak a többséget kizsákmányoló osztálytársadalom lehet a felépítménye.

Mark Greengrass: Cristendom Destroyed:Europe 1517-1668

Kopátsy Sándor                EH                    2014-08-16

Mark Greengrass: Cristendom Destroyed:Europe 1517-1668

A Penguin History of Europe sorozatnak újabb kötete jelent meg. A címben idézett könyv fő mondanivalója, hogy a reformáció megtörte a római katolikus vallás egyeduralmát Európa nyugati felén. Ezzel utat nyitott a nemzetállamokba rendeződés felé. Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy a reformációval, az Európa nyugati felén élő puritán népek, a germánok, az angolszászok, és a skandinávok viselkedési kultúrájukhoz illeszkedő formáját alakították ki a kereszténységüknek.
A kereszténység eddigi története során is alkalmazkodott a hívei kulturális elvárásaihoz.
A zsidó gyökerű kereszténységet Szent Pál formálta olyanná, ami a Római Birodalom görög-latin népei vallási kultúrájához igazodott. Méghozzá olyan sikerrel, hogy nemcsak a nép, hanem a politikai hatalom is magáénak érezhette. Szent Pál kereszténysége a szigorúan egy istent hívő zsidó vallást átalakította olyan egy istenhívővé, ami sok engedményt tett annak érdekében, hogy a Mediterrán Térség görög-latin, sok istent tisztelő népei számára könnyebben befogadható legyen.
A kereszténység minden jelenlegi formája, kivéve a protestáns egyházakat, sok pogány elemet tartalmaz ma is. Ezzel bizonyult, és bizonyul ma is, sok pogány nép számára elfogadhatónak, sikeresnek az elmaradt világban.
Ugyanakkor a Közel-Kelet és Észak-Afrika szír kultúrájú népeinek Szent Pál kereszténysége nem volt elég következetesen egy istenhívő. Ezért aztán ebben a térségben Mohamed keményebb egy istenhitű vallását nemcsak a térség keresztényei, de pogány nomádjai is elfogadták.
A keresztény egyházak teológusaitól ugyan nem lehet elvárni, hogy belássák a vallásuk is csupán a kultúrák felépítményei. Ezt bizonyítják a tények, mit a társadalomtudományok előbb-utóbb kénytelenek tudomásul venni. Más kereszténység egyház van Észak-Afrikában, mint a Mediterrán Térségben. Az európai kereszténység az első ezredforduló után kettészakadt. Európa nyugati fele, az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően magas-kultúrává emelkedett, és kiscsaládossá vált, ennek megfelelően latin kereszténység lett. A kelet-európai térség és a Balkán azonban nagycsaládos maradt, ennek megfelelően konzervatív, ortodoxabb keresztény egyháza lett. A két családforma, mint alépítmény, két vallást igényelt. A végleges szakadásuk a 11. században következett be. Ezt a történészek a latin és a görög szertartási nyelvekkel illusztrálják. Sokkal jobban kifejezné a lényeget, ha a kiscsaládos és a nagycsaládos társadalmak kereszténységének a kettéválásáról beszélnénk. A családforma ugyanis sokkal jelentősebb alépítménye a vallásoknak is, mint a szertartások nyelve.
A 16. század elején aztán megtörtént a puritán népek, a germánok, az angolszászok és a skandinávok felemelkedése, kultúrájuk nagykorúvá válása. Ennek megfelelően, az erkölcsi magatartásához jobban igazodó kereszténységre lett szükségük. Ez volt a reformáció. A következő ötszáz évben a puritán Nyugat lett az emberiség társadalmi fejlődésének élcsapata. Ez esetben is fordított logikát alkalmaz a vallástörténelem és a történelemtudomány. Általános a felfogás, hogy a protestáns vallás nevelte puritánná a híveit. A tényeleges összefüggés azonban fordított. Az eleve puritán népek hozták létre a maguk puritánságának jobban megfelelő protestáns egyházakat. Ez esetben is, a lakosság viselkedési kultúrájához igazodott, arra épült a vallás.
Ez a könyv is, mint a sorozat előző négy kötete, a nekem tetsző módszerrel készült. A tradicionálisnál sokkal kevésbé foglalkozik a királyokkal, a szoros értelemben vett politikával, és sokkal inkább a mindennapi élet fontos eseményeivel, a táplálkozással, a ruházkodással. Az általam legfontosabb alépítménnyel, a lakosság szaporodásával azonban nem foglalkozik. Pedig ez minden osztálytársadalom legfontosabb alépítménye, ez hozza mindegyiküket közös nevezőre. Minden túlnépesedő társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés. Az emberi faj sem képes tartósan elviselni az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedést. Ezért csak olyan társadalmi formában működhet, amelyik erre a szintre szorítja le a népszaporulatot.
Greengrass sem hangsúlyozza, hogy a reformációval párhuzamosan indul meg az Európa nyugati felén élő népek kirajzása. Pedig leginkább ez, ami a következő ötszáz év világtörténelmének eseményeit alakítja. Minden fontos változásnak az elsődleges oka, hogy Európa nyugati felének élettere megtízszereződött.
A világ óceánjainak meghódítása tárta fel, hogy a lakható szárazföldek mintegy negyede a kor magas-kultúráinak eltartó képességéhez viszonyítva, szinte lakatlan.
Fajunk életének első százezer éve alatt a gyűjtögető ember szinte minden természeti környezetben megjelent, és elérte a gyűjtögetés által megengedett népsűrűséget. A jégkorszak végét jelentő felmelegedés után Eurázsiában és Afrikában áttért a termelésre, ezzel a nagyobb létbiztonságra. Ez az áttérés szinte fel sem merült Ausztráliában, és csak a kapás kultúrákig, de ott is kis területén történt meg a két Amerikában.
Ez a két kontinens csak a Nyugat terjeszkedése során tárult fel az emberiség egésze számára. Greengrass ugyan hangsúlyozza az új kontinensről behozott növények szerepét, de meg sem említi, hogy ennél is fontosabb volt a Nyugat életterének megsokszorozódása. A történelme során minden magas-kultúra élettere változatlan maradt, a Nyugaté azonban tízszeresére nőtt.
Ismét felvethető: „Mi lett volna, ha a Nyugatnál népesebb, és technikailag még a tengerhajózásban is fejlettebb Kína fedezi fel a két Amerikát, és népesíti be azt?”
Egészen másként alakult volna az emberiség történelme.
De a Nyugat történelmének utóbbi ötszáz éve is egészen másként alakult volna az új élettere nélkül. Európa újkori történelmét nem lehet feltárni a két Amerika térségének szerepe nélkül. Ez nemcsak a két világháborúban vált egyértelművé, de a reformáció óta folyamatosan csak a Nyugat egészéről lehet elmélkedni.
Az Európai Unió rövid történelme is azért tűnik kabarénak, mert Európa Amerika nélkül akar főszereplő lenni a világtörténelemben és a világgazdaságban.
Greengrass fontosnak tartja a könyvnyomtatást. Ez is jó illusztráció arra, hogy Kína előbb nyomtatta a könyveket, de ott mégsem lett annak világtörténelmi szerepe, mert magába zárt kultúra maradt.
Greengrass számára Luther a kor sokkal fontosabb szereplője, mint a császárok. Ezzel vallja be, hogy a reformáció, ami látszólag csak a keresztényégen belüli háború volt, minden politikai eseménynél fontosabbá vált az emberiség számára azzal, hogy a puritán népek puritán keresztény vallást kaptak.
Mindez azért okozott számomra örömet, mert igazolja a történelemfelfogásomat.
Amerika felfedezésnek és betelepítésének legjelentősebb hatását egyrészt az európai túlnépesedés levezetésében, másrészt néhány növény, mindenek előtt a burgonya behozatalában látom.

Ami a túlnépesedést illeti.
Mivel az osztálytársadalmakat a legnagyobb problémájuk, az állandó túlnépesedési nyomás hozta létre, Európa nyugati felének világsikerét két okkal magarázom. Egyrészt a kiscsaládos jobbágyrendszer fékezte a gyermekvállalást, másrészt a két Amerika betelepülésével Európában a túlnépesedést csökkenteni lehetett.
A kiscsaládos jobbágyrendszernek köszönhetően kitolódott a házasságkötés ideje. Ezzel a tényleges gyermekvállalás az adott várható életkor mellett a nagycsaládos társadalmakéhoz képest mintegy felére csökkent. Ezért volt a nyugat-európai feudális társadalom humánusabb, az új iránt fogékonyabb, szorgalmasabb, takarékosabb, azaz puritánabb.
Már középiskolás koromban feltűnt, hogy a nagy európai szellemi mozgalmak, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a demokrácia, az ipari forradalom, végül a tudományos és technikai forradalom a kiscsaládos Nyugaton született meg, vert gyökeret. Végül itt jöttek létre először az osztálynélküli társadalmak.
Ma a világ tíz legfejlettebb társadalmú országa kivétel nélkül puritán kultúrájú, azaz protestáns.
Most, amikor Kínában az emberiség történetének legnagyobb ugrása történik, idősszerű lenne foglalkozni az európai gyermekvállalási módszerrel is. Kiderülne, hogy nemcsak a kínai, de a nyugati gazdasági csoda is, elsősorban a gyermekvállalás korlátozásának volt köszönhető.
Ezelőtt jó ezer évvel, a gyermekvállalást csak a házasság kitolásával lehetett csökkenteni. Ezt oldotta meg a kiscsaládos jobbágyrendszer azzal, hogy a keresztény vallás a házasság szentségét csak a jobbágytelek biztosítása esetén szolgálta ki, a házasságon kívül születetteket pedig kizárta a vallás, ezzel a társadalom tagjai közül, és gyakorlatilag meg sem születettnek életképtelennek nyilvánította. A Nyugat középkori kereszténysége garantálta a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalást. Más módszerrel, de ugyanazt tette, mint amit Kína. Erőszakkal korlátozta a családtervezést. Nem a gyermekvállalást, hanem annak lehetőségét. Csak a házasságon belül született gyermek lehetett az egyház, azzal a társadalom legális tagja. Azt azonban, hogy ki, mikor köthet házasságot, az egyház határozta meg. Vagyis a családtervezést jó ezer éve a római katolikus kereszténység vezette be. Most azonban, hogy Kínában is hasonló eszközhöz nyúlnak, botránkozik.
Az érthető, hogy a fogamzásgátlás megoldatlanága okán nem lehetett a házasságon belül korlátozni a gyermekvállalást, ezért a házasságkötést kellett korlátozni. Ma már a fogamzásgátlás megoldható, tehát nem kell a szexuális életet tiltani annak, aki a gyermekvállalást korlátozni akarja. Ezen azonban ugyanaz a vallás botránkozik, amelyik ezt a módszer sokkal kegyetlenebb formájában évszázadokon keresztül gyakorolta.

A reformáció a magyar történelemben.
Greengrass könyvének azért is nagyon megörültem, mert a magyar történelemből szinte teljesen hiányzik a reformáció szerepének hangsúlyozása. Amennyire hangsúlyozzuk a nyugati kereszténységhez való csatlakozásunk fontosságát az államalapítás során, annyira lapítunk a magyarországi reformáció elbukásának negatív következményeiről. Pedig ez járt súlyosabb társadalmi és gazdasági következményekkel. Kezdetben, a reformáció Magyarországon is elseprő győzelmet aratott, mert ehhez jelentős rövid és hosszú távú érdekek fűződtek.
A közvetlen érdeket mind a földesurak, mind jobbágyok számára a centralizált egyházi adó megszüntetését jelentette. Ezzel a földesuraknak könnyebb lett a saját tizedük, és jobbágy szolgáltatások behajtása.
Szinte nyomát sem találjuk annak, hogy reformáció Európa történetében a legnagyobb adókedvezménnyel járt. A római katolikus egyház nemcsak behajtotta a kilencedet, hanem annak nagy többségét centralizálta a püspökség, a hercegprímás és a pápaság számára. Ez az adó nagyrészt a felsőpapság kincsképzését, luxusát szolgálta. A pápaságnak járó harmad pedig az országot is elhagyta. Olyan nagy volt, és maradt a katolikus egyház politikai hatalma, politikai befolyása, hogy mindmáig senki sem merte kimutatni, melyik korban mekkora jövedelmet vont ki a katolikus egyház az országból. Pedig e nélkül nem érthetjük meg, hogy a földesurak és a puritán népek királyai és földesurai miért támogatták a reformációt.
A reformációra való áttérés azzal is szolgálta a földesurak érdekét, hogy megszűntek a püspökségek, a szerzetesrendek óriási birtokai.
A települések hívei is sokat nyertek a reformációra való áttérés során, mert a sokkal kisebb egyházi adót maguk vetették ki, és a saját céljaikra használhatták.
Nagy tudati szerepe volt annak is, hogy a hívek nyelvükön olvashatták a bibliát, hallgathatták a szertartások szövegét, énekelhették a zsoltárokat.
A protestáns egyházak klérusa közelebb kerülhetett a néphez, levethette a megkülönböztető papi ruhát, családot alapíthatott.
A reformációhoz hasonlítható általános társadalmi reform nem is történt a történelem során.
A bigott Habsburg császári hatalomnak azonban sikerült visszafordítani a reformációt.
Azt sem írta le egyetlen magyar történész, vagy protestáns főpap, hogyan fonódott össze az Oszmán Birodalom hódításával a reformáció története. Még azt sem hangsúlyozzák, hogy milyen szerepe volt a Hódoltságnak és a szultán provinciájának számító Erdélynek abban, hogy a reformációból megmaradhatott valami a Kárpát Medencében.
Azt is felvetném, hogy milyen következményekkel járhatott volna, ha az oszmán haderőnek sikerül elfoglalni Bécset. Ritkán kínál a történelem jelentős történelmi fordulóra alkalmat, de Magyarország számára ilyennek tartom Bécs ostromát. Ha az a szultánnak sikerül, egész Magyarország minden bizonnyal Erdélyhez hasonló sorsra jut. Saját királya lesz, és nem kerül sor az ellenreformációra. Az oszmán szultán európai tartományaiban megmaradt a nép nyelve, kultúrája és vallása még akkor is, ha sokkal tovább tartott a hódoltság. Tudom, hogy nem tudományos módszer a történelemben használni, a „mi lett volna, ha…” kérdésfeltevést, de tejesen elvetni sem ajánlatos.
A reformáció idején senki sem láthatta előre, hogy mennyivel más vágányra kerül a népek, országok sorsa, ha protestáns vallású lesz a nép. Mindig vitatom azokat, akik azt hiszik, hogy a protestáns vallás hatására lett puritán a nép viselkedése, mert sokkal fontosabb volt az, hogy a puritán népeknek puritánabb kereszténysége lett. Nem gondolom, hogy a protestantizmus győzelme esetében mi magyarok olyan puritánok lennénk, mint a dánok. A puritán népekhez fűződő szorosabb kapcsolat hatása azonban jelentős lett volna. A debreceni reformátusok viselkedése messze van a svájci hittestvéreiktől, de mégsem mindegy kikkel van közös vallásuk.
Ideje volna megmutatni, amit Luther a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen Werbőczynek mondott. „Ti, magyarok az Oszmán Birodalommal szemben nem a kereszténységet véditek, hanem a Római Pápák vallását, velünk szemben. Ha nem volna veszélyben a Habsburg Birodalom, mi németek sem győzhettünk volna a katolikusokkal szemben.”
Én ugyan azon kevesebbek közé tartozom, aki hiszi, hogy az osztrákokkal és csehekkel közös birodalomban erősebb nyugati hatás ért bennünket, mint valaha a történelmünk során. Ez a hatás még pozitívebb lehetett volna, ha a magyar nacionalizmus nem éppen ebben a két népben vélte a legnagyobb ellenségét. Bennünket a Habsburg Monarchiában azzal ért a legnagyobb veszteség, hogy azok hisztérikusan pápisták voltak. Éppen ezért volna indokolt, ha az Oszmán Birodalom kárpát medencei jelenlétében nem a kereszténység védelmezőjének állítanánk be magukat, hanem megelégednénk azzal, hogy a római katolikus vallás védelmezői voltunk. Ez pedig nem pozitív, hanem negatív szerep volt.
Ugyanakkor ez a katolikus vallásvédő szerepünk nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a feudális társadalomból való kimászásunk helyett visszamásztunk a feudális társadalmunkba, megvalósítottuk a második jobbágyságot. Ezt a tényt ugyan a magyar történészek is tudomásul veszik, de nem vizsgálják, hogy ezt milyen körülmények okozták, és mik voltak a következő ötszáz évben a következményei.
A második jobbágyság csak a reformáció győzelme esetén lett volna elkerülhető. Szinte szót sem ejtünk arról, hogy az Ozmán Birodalomban, ezért a Hódoltságban nem volt jobbágyág, a szultán földjeit bérlők művelték. Szabadok, természetesen csak a jobbágyokhoz képest voltak, de szabadon költözhettek, kereskedhettek, ingatlant vásárolhattak. Természetesen, csak a legerősebbek.
Azt sem vesszük tudomásul, amit Erdei Ferenc már a két háború között kimutatott, hogy a magyar etnikumú nép csak a Hódoltságban polgárosodhatott. Még azt is letagadjuk, hogy Hódoltság területén a helységek, mindenek előtt a városok szabad önkormányzatok voltak. A Kárpát Medencében csak akkor és csak a Hódoltságban történt a parasztok polgárosodása. Még a 19. század közepén is csak ott voltak magyar etnikumú városok.
Mint magyar, Greengrass munkájában azt hiányolom, hogy nem kapott hangsúlyt, amit az általa is nagyra becsült Luther világosan látott, az Oszmán Birodalom szerepét a reformáció sikerében. Ennél nagyobb hiányosság, hogy mi, magyarok sem látjuk.

Greengrass érdemei mellett a legnagyobb hiányossága, hogy a népesdés alépítményi szerepével nem foglalkozik. Ez nagy baj, mert végső soron ez ad mindenre magyarázatot.