A gazdaság motorja a szellemi vagyon növekedése

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 03 30

A gazdaság motorja a szellemi vagyon növekedése

A közgazdasági szakma meglepődve fogadja a tényt, hogy növekszik a világgazdaság. A meglepetés érthető, hiszen a jelenkori közgazdaságtan még ma sem veszi számba az egy lakosra jutó jövedelem, a fizikai vagyon újratermelésének igényét. Úgy számol, mint ahogyan a 19. század végéig lehetett, mert a lakosság növekedése ritkán haladta meg az 1-2 ezreléket. A közgazdászok továbbra is a viszonylag alig változó népesség mellett megengedhető társadalmakkal foglalkoztak. Ez ugyan akkor is súlyos elméleti hiba volt, de a tényleges viszonyok között mégsem okozott súlyos félreértéseket. Mivel az osztálytársadalmakat a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata jellemezte, ezeket úgy lehetett kezelni, mint a levegőt. Bőven volt belőle, a hiánya nem jelentkezett.

Száz éve azonban a lakosság korábbi 1-2 ezrelékes ingadozási elhanyagolhatók voltak az állandó népességfelesleg mellett. A munkaerő minősége is jobb volt a fele szemen felmerült igénynél. A népesség növekedése azonban az 1-2 ezreléktől a 2-3 százalékra ugrott. A növekménynek a felnevelése jelentős többlet feladattá vált. Ennek ellenére a közgazdaságtan továbbra is úgy tekintette a lakosság növekedését, hogy azt majd féken tartja a nyomor. Közben azonban a felesleges népességről is gondoskodni kell a társadalomnak. Érthetetlen módon száz év nem volt elég annak tudomásul vételére, hogy a nem dolgozókról is gondoskodni kell. Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom túlnépesedett, de a felesleges lakosságról a gazdasági életnek nem kellett gondoskodni. Szinte minden osztálytársadalomban is volt a munkátlanoknak a foglalkoztatása, de ezt számon kívül hagyták. A közmunkák többsége nem racionális gazdasági célokat szolgált.

Nem tudatosítjuk, hogy százötven élve a munkások legfeljebb néhány százaléka kapott fizetett szabadságot, nyugdíjat, betegellátást, családi pótlékot. A társadalom számára a nem dolgozók nem jelentettek költséget. Gyermekkoromban a munkaerő piacon nem keresett cigányság szinte a társadalom kívül élt, csak a rendészetnek jelentettek munkát.

A tudomány és technika fejlődése azonban létrehozta a jóléti társadalmakat, amiben a lakosság újratermelési egyre inkább társadalmi feladattá vált. Elég volna megnézni, hogy százötven éve hogyan nézett ki a költségvetés. A hadsereg legénységi állománya nemzeti kötelességből szolgált, csak etette az állam. Jelenleg a költségvetés legnagyobb hányadát a lakosság mennyiségének és minősségének az újratermelése teszi ki. Ezt a tényt, figyelmen kívül hagyni, súlyos elméleti hiba.

A szellemi vagyon alakulásától függ. Ezzel azonban nem számolnak a közgazdászok.

A klasszikus közgazdaságtan által figyelembe vett vagyon ugyanis egyre kevésbé indokolja a jelenleg is tapaszalt sikert. A vállalkozások mérlegeiben szereplő vagyon azonban nem indokolja a jelenlegi sikert. Ezt a sikert elsősorban a szellemi vagyon változásának köszönhetjük. Ennek illusztrálásával először a kisvállalkozások esetében találkoztam. Ezek teljesítményére ugyanis jelentős hatás volt a megjavult kommunikációnak. Még nem találkoztam olyan felméréssel, hogyan hatott a kisvállalatok teljesítményére a mobil telefon és a számítógép. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy ez a két eszköz a költségükhöz képest nagyon hatékony fejlesztések volt. A gyors telefonkapcsolat, vagy a számítógépen elért információ egyetlen alkalommal megtéríti a beszerzés költségét.

Az elmúlt ősszel írtam egy kis könyvet Iránytű címmel. Ez a cím azt jelezte, hogy az iránytű viszonylag jelentéttelen értékű befektetés, mégis a meglévő tengeri hajók értékét, hatékonyságát megkétszerezte, és ezzel a világgazdaság alakulásának egyik legfontosabb technikai tényezője lett. Vagyis a világgazdasági változások nemcsak a működő tőke nagyságától függnek. Ez a tudományos és technikai forradalom óta hatványozottan igaz. Egyre több az olyan technikai feladat, aminek hatékonysága elsősorban a működtetőjének a minőségétől függ. Minél nagyobb teljesítményűek a technikai eszközök, a hatékonyságuk annál inkább a működtetőjük minőségétől függ. Az a katonai felszerelésekben vált a leginkább feltűnővé. Minél modernebb egy fegyver, a hatékonysága annál inkább a működtetőjének képességétől függ. Az arab izraeli háborúkban a hasonló minőségű repülők és tankok hatékonysága 1:10 arányban attól függött, milyen képzett a személyzetük.

Az elmúlt 30 éven kétmilliárd mobiltelefon jelent meg, lényegesen nagyobb kapacitással, és szinte az emberiség szegényebb harmadában is elterjedtté vált. Arról, hogyan hat a mobil telefon a lakosság tudatára, viselkedésére, egyelőre fogalmunk sincs. A számítógépek az első olyan szélesen elterjedt technikai eszközt, aminek a tudtunkra való hatása elsősorban attól függ, milyen képességű, aki használja.

Valami olyan történik az életünk egyre nagyobb hányadában, ami a művészetekben kezdettől fogva érvényes volt. A műalkotás értéke nem attól függ, ki, mennyit dolgozott rajta, hanem szinte csak attól, milyen képessége van az alkotónak. Ezért vagyok megszállott híve annak, hogy az oktatási rendszerünket át kell állítani az ismeretek átadásáról a képességek kifejlesztésére.

Visszatérve a világgazdaság jelenlegi sikerére. A fejlődés motorja nem a több tőke, hanem a több képesség. Ezt kevés más adat jellemzi jobban, mint a diplomások arányának a növekedése. Sokat mondana az olyan statisztika, ami megmutatná, hogyan nőtt a gazdaságban dolgozók iskolázottsága, ezen belül a diplomások aránya. Gyermekkoromban a diplomások többsége a vallás és a közigazgatás szolgálatában dolgozott. Jelenleg a nagy többségük a vállalkozásokban, az oktatásban és az egészségügyben dolgozik.

Jelenleg a világgazdaság fejlődése elsősorban annak köszönhető, hogy a szellemi tőke növekszik, és ennek köszönhetően javul a munka hatékonysága. Az eredmény nem annak köszönhető, hogy többen dolgoznak, hanem elsősorban annak, hogy két okból javul a munkaerő minősége. Egyrészt nő az iskolázottsága, másrészt egyre több eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy nagyobb legyen a munkavégzés hatékonysága. Ezt jól mutatja a tény, hogy a munkaerő javát egyre jobban megfizetik, a gyenge minőségűt pedig meg sem vásárolják.

A jelenlegi világgazdasági siker nem általános. Annak négyötödét a távol-keleti országok adják, azon belül is négyötödöt ad Kína. A jelenlegi sikerhez csak a puritán erkölcsű Nyugat járul még hozzá. A két eredeti magas-kultúra, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet, vészesen lemarad. A latin kultúra népei mind Európában, mind Amerikában viszonylag hátrább csúsznak. A gyors lemaradás a Szahara alatti Afrikában történik. Ez azonnal nyilvánvalóvá válna, ha a változást az egy lakosra jutó eredménnyel mérnék. Van erre egy még egyszerűbb mutató is. Melyik kultúra hol áll az oktatási rendszerek hatékonyságában. Ez mindennél jobban mutatja a társadalmak várható eredményét.

Minden kultúra felépítménye eltérő

Kopátsy Sándor                EE                    2017 03 30

Minden kultúra felépítménye eltérő

Az, hogy minden kultúra és minden képzettség eltérő felépítményt kíván, a legvilágosabban a foglalkoztatásban válik nyilvánvalóvá. Ennek ellenére minden állam ezt egységes szabályozással akarja megoldani. Pedig minden társadalomnak az érdeke, hogy minden etnikumát, minden képzettségi fokok azonos szinten oldja meg. Azt, hogy ezt nem képes megoldani, azzal leplezi, hogy titokban tartja. De mivel ezt a közvélemény nemcsak látja, de még a ténylegesnél is rosszabbul megoldottnak tartja, megelégszik azzal, hogy tiltja a publikálását.

Az általános hiba minden olyan országban, ahol a lakosság etnikai és kulturális tekintetben nem homogén, hogy az átlagnál kevésbé puritán és kevésbé képzett munkaerő foglalkoztatása alacsony. Ez Magyarországon elsősorban a cigányság alacsony foglalkoztatásában jelentkezik. Nincsenek publikált adatok, de nálunk a foglalkoztatás 60 százalék alatt ingadozik, de a lakosság 1-2 százalékát kitevő cigányok esetében 30 százalék alatt van. Ez csak azzal lehet megoldható, ha a cigányok foglalkoztatása a munkaadók számára olyan feltételekkel történik, amelyikek mellett a foglalkoztatási rátájuk közel azonos lesz a nem cigányokéval.

Ez még olyan módosítást is kíván, ami az átlag fölé emeli a cigányok foglalkoztatását, mivel a társadalomnak megkülönböztetett érdeke, hogy a leszakadt réteg felzárkózzon. Az ilyenek számára a tartós munkanélküliség aránylagosan nagyobb erkölcsrontást okoz, mint a lakosság átlagánál. Szinte nem lehet adni egy munkaerkölcsében leszakadt réteg foglalkoztatása számára annyi engedményt, ami végül nem több előnnyel, mint költséggel jár.

Ezt az osztálytársadalmak bámulatosan korán felismerték, és a munkát nem találó téteget közmunkára fogták. Ezt példázzák már a kőkori kultikus építmények is. Az egyiptomi önözéses gabonatermelő társadalomban szinte azonnal megjelentek a piramisépítkezések, amik a munkát nem találók foglalkoztatását biztosították. A középkori nyugat-európai feudális társadalmakban általános volt a települések méretéhez viszonyítva óriási és nagyon munkaigényes templomok építése.

A tőkés osztálytársadalmak tragikus hibája volt a munkaerő alacsony foglalkoztatása. A jobboldali és a baloldali ideológiák azért voltak népszerűek, mert a foglalkoztatást magasabb szintre emelték, mint a liberális demokráciák. Nem a két szélső ideológia volt sikeres, mind amennyire hibás volt a liberális tőkésosztály foglalkoztatási politikája.

A 20. század második felében a jóléti államokban nemcsak viszonylag magas volt a foglalkoztatás, de a munkanélküliekről is segélyekkel gondoskodtak. Ez olyan mértékű lett, hogy a munkaerő alsó néhány százaléka életformának is elfogadta a segélyből élést. Ezért sokkal jobb megoldás a támogatott foglalkoztatás. Ezt mégsem alkalmazzák.

Magyarországon a Fidesz kormány bevezette a belügy alá rendelt közmunkát. Ez azonban legfeljebb a kisebbik rossz megoldás. Az egyetlen jó foglalkoztató ugyanis a vállalkozó. Ezért csak az a jó megoldás, ha a vállalkozó a foglalkoztató. Ezt most már a kormány is felismerte, és igyekszik a közmunkásokat a vállalkozói szektorba vinni. Addig azonban még nem jutottak el, hogy a vállalkozó szektor számára kell érdekeltséget teremteni arra, hogy keresse a gyenge minőségű munkaerőt. Ezeket kell a munkaadó számára olcsóbbá tenni.

Ennek érdekében tartom indokoltnak az alacsony értékű munkaerő árát, legyen az kisebb értékű etnikum, vagy alacsonyan képzett és foglalkoztatott, csökkenteni kell a munkaadó számára.

Szinte csak a távol-keleti, és a skandináv országokban olyan homogén az etnikum és általánosan magas a munkamorál, hogy egységes lehet a foglalkoztatás szabályozása. Ezt az élet azzal bizonyítja, hogy a távol-keleti országokban lényegesen magasabb a foglalkoztatás, lényegesen nagyobb a ledolgozott órák száma, és a magasabb nyugdíjkorhatárnál is lényegesen később mennek nyugdíjba. A távol-keleti országok gyorsabb fejlődése elsősorban a munkaerő lényegesen jobb kihasználásának köszönhető. Ebben a tekintetben van az EU a legjobban lemaradva. Ennek ellenére még nem találtam olyan EU felmérést, ami megmutatná, hogy mekkora előny származik abból, hogy a Távol-Keleten sokkal jobb a munkaerő kapacitásának kihasználása.

A munkaerő jó kihasználása a távol-keleti gyorsabb növekedés elsődleges magyarázata. Ezt a nyugat-európai közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Az elmúlt ötven évben, a leggyorsabban fejlődő társadalom, az egy főre jutó jövedelemben, a várható életkorban és az iskolázottságban mérve, Dél-Korea a leggyorsabban fejlődő ország. De első az oktatási rendszere is, tehát nemcsak kihasználják a munkaerejüket, de annak a minőségét is másoknál gyorsabban javítják. Azt csak a közelmúltban tudtam meg, hogy Dél-Koreában az EU tagországoknál 12 évvel később mennek nyugdíjba, és a foglalkoztatottak évente négy-ötszáz órával többet teljesítenek. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a tőkés demokrata Német Szövetségi Köztársaság 45 év alatt még egyszer akkora nemzeti jövedelművé emelkedtek, mint a bolsevik Kelet-Németország. Ennyi idő alatt Dél-Korea 16-szor lett gazdagabb, mint a bolsevik Észak-Korea.

De nemcsak a kelet-ázsiai országok munkaerő kihasználásáról hallgatunk, de arról is, hogy egyrészt az EU tagországok foglalkoztatásában is nagyobb a különbségek, másrészt az óceánokon túli angolszászokéban a skandinávoknál is lényegesen magasabb, mint a foglalkoztatás, mind a foglalkoztatottak ledolgozott óráinak a száma.

Egyértelmű, hogy a lemaradásunk elsőleges oka az, hogy kevesen és keveset dolgoznak.

A magyar törvényhozás a napokban nyilvánította ünneppé a nagypénteket. Az senkinek nem jutott az eszébe, hogy sokat ünnepelünk, kevesen és keveset dolgozunk.

A jelenkor legsikeresebb szuperhatalma, az Egyesült Államok annak ellenére, hogy a puritán Nyugaton az a legkevésbé homogén társadalmú állam. A lakosságának 90 százaléka három kultúrára oszlik, a protestánsokra, a latin-amerikaikara és az afrikaiakra. Hozzá tehetjük, hogy hatvan éve a legtöbbet tett a három etnikum egyenjogúsága érdekében. Ebben az országban élnek a világon a legjobban a protestánsok, a latin-amerikaiak, vagyis a mediterránok utódai, és a feketék is. Ennek ellenére a különbségek nem csökkentek.

Ezért lepődtem meg az ENSZ tagállamok fejlettségi rangsorának olvasása közben.

Az első tízben hat európai kis állam és a négy óceánokon túli angolszász állam van. Ezen belül meglepett, hogy az Egyesült Államok csak a tízedik, és hogy megelőzi a három óceánokon túli angolszász társa. Az utóbbinak egyetlen magyarázata van, azokban sokkal alacsonyabb mind a latinok, mind az afrikaiak aránya. Nem az ok lepett meg, hanem annak az ismeretlensége. Pedig gyorsan kiderült, hogy ha az Egyesült Államokban is csak annyi latin és afrikai élne, mint a másik háromban, vitathatatlan lenne velük szemben az elsősége. Ez vitathatatlan annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élnek mind a latinok, mind az afrikaiak jobban, mint bárhol a világon.

Ezzel el is jutottam több évtizedes meggyőződésem igazolásához. Nagy előny az, ha egy állam kulturálisan és gazdasági tekintetben homogén. Ez alól az sem kivétel, hogy a világtörténelem legnagyobb gazdasági, katonai és tudományos szuperhatalma. Az, hogy az Egyesült Államok ebben nem fog beleroppanni, kétségtelen, mert más tényezők mellette szólnak. Ebben az országban mindenki jövevény, azaz beilleszkedő, nem úgy az Európai Unióban ahol az államok többségének sok évszázados múltjuk, kéttucatnyi anyanyelvük, több évszázados vallási különbség van. Vannak köztük olyan államok, ahol az egy lakosra jutó jövedelem alacsonyabb, mint az amerikai négereké, de olyanok is, ahol a társadalom gazdagabb, mit az amerikai átlag.

Az Egyesült Államok száz év múlva is szuperhatalom lesz, Európa pedig hátrább lesz annál ahol most tart.

Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 03 15

Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Középiskolás koromban Trianon meg nem értése volt a fő problémám. Később, Eredi Ferenc munkáit megismerve az Oszmán Hódoltság meg nem értése izgatott. Most azon lázongok, ahogyan 1848. március 15.-ét, mint forradalmat és szabadságharcot ünnepeljük. Ez az ünneplés a szélsőjobb, a 63 vármegyés Történelmi Magyarország revíziójának felel meg. továbbra is azt akarjuk a közvéleménnyel elfogadtatni, hogy nemcsak 1848-ban és 1920-ban, de ma is reális igényünk van a Kárpát Medence egészérem mind a magyarok országára igényt tartani. Képtelenek vagyunk annak belátására, hogy mi képtelenek voltunk annak a tudomásulvételére, hogy az egész Kárpát Medence az országunk nem lehet. Sokkal jobban jártunk volna, ha ezt tudomásul vesszük, és megelégszünk azzal, hogy a magyar lakosságú területek országa legyünk. Erre kiváló alkalom kínálkozott volna 1849 tavaszán, amikor az Olmützi Alkotmány kialított volna egy a trianoninál lényegesen nagyobb nagy magyar többségű Magyarországot. Jellemző módon, a magyar politikai elit és a történészek máig hallgatnak arról, hogy a bécsi forradalom elől Olmützbe menekült császári kancellária a leváltott V. Ferdinánd helyébe ültetett ifjú császárral aláíratta az új alkotmányt, ami felosztotta Magyarországot. Nemcsak Horvátország függetlenségét ismert el, hanem létrehozta a Temesvár székhelyű szerb vajdaságot és a császári örökös tartományként működő Erdélyi Fejedelemséget is. Ennek alapján a Magyar Királyság megtarthatta volna a többségében szlovákok által lakott Felvidéket is.

Az ugyan aligha vitatható, ha a szlovákok inkább a rokon csehekkel közös országot választották volna. De, mint kiderült, nekik az sem volt elfogadható, ők is saját országot akartak, de elfogadták volna az etnikai határokat. Mi, magyarok a nálunk sokkal hatékonyabb zsidókat gyűlöltük, a kisebb fölényt évező svábokat, örömmel kitelepítettük, a kisalföldi szlovákok velünk voltak egyenrangúak voltak, a lényegesen mögöttünk álló románokat, a szerbeket és ukránokat lenéztük, a cigányokat pedig nem is vettük ember számba. Én, személy szerint a szlovákok között jól éreztem magamat. Horvátokkal nem volt személyes kapcsolatom, de a baranyai rácok kicsit a magyarok mögött maradtak. Bárhogy is alakult volna az Olmützi Alkotmányban rögzített ország felosztás, Trianonnál sokkal kedvezőbb, kevésbé sokkoló. Ennél is nagyobb baj, hogy máig igyekszünk eltagadni a tényt, hogy 1849 tavaszán nem az Antant, hanem maga a Bécsi Udvar is úgy érezte, a történelmi Magyarország nem tartható fenn. Nem lehetne azzal etetni a népet, hogy Trianon nem történelmi szükségszerűség volt, hanem valamiféle imperialista összeesküvés az ártatlan magyar nép ellen.

Mi a Habsburg Monarchiában is a történelmi lemaradás európai képviselői voltunk. A II. József császár soknemzetiségű, vegyes kultúrájú, sokvallású és nagyon differenciált fejlettségű birodalmában Magyarország volt társadalmi fejlettségében a leginkább elmaradottak. A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy 1790-es években a Habsburg birodalom minden örökös tartományában felszámolták a jobbágyrendszer, de Magyarországon fennmaradt. Ma is azt ünnepli a magyar kormány, hogy a márciusi forradalom és a szabadságharc felszámolta a jobbágyságot. Ezzel szemben csak az történt, hogy V. Ferdinánd áprilisban jóváhagyja azt, ami hatvan évvel korábban már megtörtént a Monarchia minden többi örökös tartományában.

Arról is mélyen hallgatunk, hogy II. József általánossá kívánja tenni, hogy a Monarchia hivatalos nyelve egységesen a német legyen, de mi magyarok ennek is sikerrel ellenálltunk. Azt még senki sem említette meg, hogy Csehország ezt a reformot is elfogadta, mégsem forgott veszélyben a cseh nyelv elhalása. Ugyanakkor a Csehország nem utolsó sorban nyugat-európai kultúrájú ország lett jelentős részben annak köszönhetően, hogy a hivatalos nyelve időlegesen német lett.

Itt igazolódik ismét az államalapításkor történt döntésünk feletti kétségem, jobb lett volna a királyi koronát nem a római pápától, hanem a német-római császártól kérni, és elfogadni a császárság választófejedelmével élést. Ezt tették a csehek, és jelentős mértékben ennek köszönhetik, hogy nyugat-európai társadalom lettek. Ezt mindennél jobban bizonyítja a két főváros, Prága és Budapest történelmi pályája. Prága jelentős időben a Német Római Császárság fővárosa, az egyik legfontosabb európai egyetemnek otthont adó lehetett. Ezzel szemben Magyarországnak közel ezer évig nem volt rangos fővárosa, nem volt saját egyeteme, nem volt az országban egyetlen olyan városa, ami akárcsak a száz legjelentősebb között szerepelt volna. Az országunk első méretében és szerepében rangos fővárosa a 19. század második felében Budapest lett. Ezt azonban egyrészt annak köszönhette, hogy a vasúthálózat központja lett, ezzel a Kárpát Medencében egyetlen, ami nemcsak politikai, de gazdasági és kulturális főváros is lehetett. Budapest és bolygóvárosai azért lehetett világváros, mert egyrészt Európa nyugati felén, Párizs után, a legnagyobb térség centruma volt, másrészt a világ legnagyobb zsidó etnikumú városa lett.

Miért lehetett az első világháborút megelőző ötven évben Budapest a legnagyobb zsidó város?

Ezzel is érdemes volna a történészeknek jobban foglalkozni.

Az Európában több évszázad óta élő zsidósággal a vasúthálózat kiépítéséig alig történt valami, ki voltak a politikai, és kulturális életéből zárva. A vasút azonban tízszeresre, százszorosra növelte a szárazföldi utazás és szállítás racionálisan legyőzhető távolságát. Ennek köszönhetően a Kárpát Medence ideális nemzetállami térséggé változott. Ezt a lehetőséget a feudális magyar arisztokrácia és az úri középosztály képtelen volt kihasználni. Az eddig kizárt zsidóság azonban élt az alkalommal, és két generáció alatt a Nyugat legfejlettebb etnikuma lett. Nemcsak kereskedőként, vállalkozóként gyorsan meggazdagodott, de iskolázottságával is a világ kulturális, tudományos és művészi élvonalába került. Ez példátlan a népek történetében. A zsidóságéban is. Amíg az Európában élő zsidóság példátlan eredményeket ért el, és ér el ma is, a Közel-Keleten a környezete színvonalán maradt.

Az európai zsidóság a fejlett, puritán, már gazdag és polgárosodott nyugat-európai társadalmakban csupán az élcsapat része maradt, kelet felé az egyre polgárság hiányos társadalmakban a fejődés motorja lett. Számukra az optimális társadalmi környezetet Lengyelország és Magyarország jelentette. Ezektől nyugatra nem volt hiány a polgárságban, keletre pedig szinte megmozgathatatlan volt a társadalom.

Ezért vált a Kárpát Medencét uraló Magyarország a legkedvezőbb adottsággá.

Sajnos a magyar arisztokrácia és az úri középosztály elég erős volt ahhoz, hogy megakadályozza a szükséges társadalmi átalakulást. Ez a helyzet szülte a Trianon utáni nemzeti állammá kicsinyített Magyarországot, hogy a zsidóságtól való megszabadulás és a teljes revízió legyen az elsődleges feladat.

Ennek a döntésnek a társadalmi háttere máig feltáratlan.

A jobbágyság felszabadításának megakadályozása.

A Habsburg Monarchia sorsát az indította el a felbomlása felé, hogy a keleti fele, Magyarország II. József reformjait elszabotálta. Ezt a császári udvar felismerte, ezért próbálta a birodalom kettéosztottságát felszámolni. Erre kínált alkalmat az 1848-as Bécsi Forradalom. Bécsben többet akartak, mint amennyit az Udvar bölcsnek tartott. Ez elől Csehországba, Olmützbe menekült, ahol megoldották az alkalmatlan V. Ferdinánd császár félreállítását, és a 18 éves Ferenc József császárrá koronázását. A fő faladatnak azonban a társadalmi tekintetben lemaradt Magyarország feldarabolását tekintették. Erre alkalmat kínált a horvát bánnak kinevezett Jellasics teve, mi szerint Horvátország kiválik a Magyar Királyságból, és önálló állammá alakul. Ez azonban elindította a magyar szabadságharcot, ami viszonylag gyorsan a Monarchiából való kiszakadáshoz vezette Magyarországot. Azzal, hogy Magyarország kivált a Habsburg Monarchiából, a bécsi udvar előtt megnyílt a lehetőség arra, hogy feldarabolja Magyarországot. Amikor már 1849tavaszán a magyar szabadságharc ügye veszésre állt, a még mindig Olmützben székelő Császári Udvar döntött Magyarország feldarabolásáról. Ezt rögzítette az új császár, Ferenc József által aláírt alkotmány.

Ebben engem is meglepett, hogy a 18 éves leendő császár csak Ferenc főherceg volt, a József nevet mellé csak császárként kapta, ezzel jelezve a reformszándékot. Ez még 1849 tavaszán volt, de őszre megváltozott a helyzet. Nemcsak a magyar szabadságharc bukott el, de a Császári Udvar is megijedt. A Császárság olyan gyenge, hogy minden változtatás láncreakciót indíthat el. A stabilitás érdekében a fél-feudális, konzervatív Magyarország jó féknek bizonyulhat. A Világosi Fegyverletétel már Magyarország stabilizációját igyekezett biztosítani. A Szabadságharcot csak katonai lázadásnak minősítették, a felelőseket csak a katonai esküjük megsértésének mi nősítették.

A magyar politikusok és történészek a Szabadságharc utáni bosszút felnagyították. Tizennyolc évvel később a kiegyezésben már a politikai felelőseket az ország hőseinek tekinthették, az önkritikát gyakorlók hazajöhettek, a meghaltak díszes temetést kaphattak, Petőfi az ország legnagyobb költője maradhatott. Szemere Bertalan Kossuth miniszterelnöke az emigrációból haza jöhetett. A Szabadságharcot elindító, és abban végig a császárt támogató horvát bán Bécsben grófi címet és halála után lovas szobrot kapott.

Ferenc József az Olmützi alkotmányt aláíró, az országot feldaraboló császárt magyar királlyá koronázzák. Kossuth Lajos pedig a magyar történelem egyik legnagyobb alakja maradhatott.

A pesti fiatalok 1848. márciusi tüntetése minden volt, csak nem forradalom. Nem vett benne részt a kor egyetlen jelentős politikus sem. Ennek ellenére a 12 pontba foglalt Nemzeti óhajtások forradalmi eszmét hordoztak.

A leginkább a 12. pont, Unió Erdéllyel, vitatható. Ez mutatja meg leginkább, hogy a pesti fiatalok abban a hitben élnek, hogy ez az ország csak a magyarok országa. A magyar etnikum ugyan még a magyar hatóságok felmérései alapján is legfeljebb a lakosság fele volt, de az ország megyéinek többségében a magyarság kisebbséget jelentett. Egyértelmű volt ez Horvátországban, a mai Szlovákia északi négyötödében, Kárpát-Ukrajnában és Erdélyben. Ennek ellenére a pesti fiatalok döntöttek Erdély hovatartozásáról annak ellenére, hogy az etnikumtól és vallástól független egyenjogúság elvének érvényesítették.

Trianon igazságtalansága felett máig és még sokáig háborogni fog a magyar közvélemény többsége, követlejük a 63 megyés történelmi országunkat, de máig nem sem merül, hogy a megyék lakosságának az etnikai összetételét publikálnánk. A 12 pontot követelőknek eszébe sem jutott, hogy hány megye szakadt volna el, ha etnikai és vallási egyenjogúság van.

Erdély elvesztését elsősorban az okozta, hogy nem lehetett a magyarok, germánok és a románok közös országa, az unióval, a germánokat is kiszorítva, csak a magyaroké lett, aztán pedig csak a románoké, ami az ott élőknek is a legrosszabb megoldás lett. Most már nem lehet semmit visszacsinálni.

Ideje volna, legalább utólag belátni, hogy a Kárpát Medencében eltöltött bő évezred legnagyobb hibáját azzal követük el, hogy nem alakítottuk ki az itt élő népekkel a közös államban élés feltételeit. Ez különösen élesen jelentkezett Erdélyben, de érvényes volt Magyarország egészének a tragédiája is. Most arra lettünk kárhoztatva, hogy ez az életér öt állam között megosztva kénytelen élni.

Az ugyan nem bizonyítható, hogy a Kárpát Medence lehetett volna számos nép közös állama, de az biztos, hogy ez lett volna az egyetlen, minden itt élő nép közös országa. Ennek a fő elrontói mi, magyarok voltunk, akik egyedüli uralkodó akartunk lenni.

Amíg nem erre építjük a történelmünket, érthetetlen csalódásban fogunk továbbra is élni.

Kiegészítő gondolatok az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ VI. Amit már én is megéltem

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 14

Kiegészítő gondolatok az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ

VI.

Amit már én is megéltem

A jelenkor a tengerek megművelésének kezdete lesz.

Fajunk történetének legnagyobb fordulata az, amikor a természet ajándékaiból élésről áttért a szántóföldi gabonatermelésre. Most a vizek megművelésére térünk át. Méghozzá a kor tempójában. Ötven éve még újdonságnak számított a tengervízi farmokban termelt lazac, 2016-ban pedig már ezekben termelték a tengerekben kifogott halak felét. Még megdöbbentőbb adat, hogy ez évben a tengeri halfarmokban annyi kiló halat termeltek, mint amennyi marhahúst.

Közel kétszáz éve az angol Malthus azon kesergett, hogy a túlnépesedés táplálékhiányt fog okozni. Ma pedig ez látszik a legkisebb problémának. Hatvan éve Burgert Róbert barátommal az láttuk, hogy a szarvasmarhát, de még a sertést is ki fogja szorítani a baromfi. Ez szükségszerűen fakadt abból, hogy a baromfi százszor szaporább, és huszad annyi idő alatt lehet belőle végtermék, hús és tojás, mint a szarvasmarhából hús és tej. De már akkor felvetettem, hogy az igazi forradalmat a még sokkal szaporább, és gyorsabban szelektálható hal fogja jelenteni.

Ma már senki sem kételkedhet abban, hogy a hal, és a többi hidegvérű állat lesz a jövő fehérjéje.

Az emberiség törtnetében a történészek százszor annyit foglalkoznak a királyokkal és a hadvezérekkel, mint a táplálkozással. Pedig sokkal inkább fordított arányban kellene.

A hatvanas években fél évet Olaszországban tölthettem, ott találkoztam először a növényi fehérje történelmi szerepével. Azt már előzőleg tudtam, hogy az amerikai bab milyen fontos növényi fehérje, mert a baranyai sokácoknál láthattam, hogy a fő táplálékuk a bab volt. Ez és a gesztenye volt a két jelentős növényi fehérje. Mégis meglepett, amikor Dél-Olaszországban egy nagyon gazdag és művelt ügyvédnél vendégeskedtünk. Mivel éppen az egyiptomi bab, a fáva ünnepnapja volt, az nem ettek mást, csak fávát. Ezt a pillangóst ugyan ismertem, hiszen tarlóvetésként Baranyában termelték. De csak ott tudtam meg, hogy a fáva ünnepe ötezer éves egyiptomi örökség. A nagyon sűrű lakosságú Egyiptomban ritka kincs volt a hal és a hús, ezért volt nagy tisztelete a fehérjében gazdag fávának. Ott ez a bab volt a fehérjét jelentő táplálék. Arról az olasz vendéglátóm sem sokat tudtak mondani, hogyan lett Olaszországban is ünnep a fáva napja, de mégis keményen megtartották.

Amennyire köztudott, hogy Európa milyen sokat köszönhetett az amerikai burgonyának és kukoricának, annyira keveset tudunk arról, hogy a városi lakosság számára mit jelentett az amerikai bab. Az olcsó és tárolható fehérjét.

Most már biztosak lehetünk abban, hogy a jövő emberiség fehérjével való táplálását a halfarmok fogják biztosítani. Az mégsem tudatosult, hogy mekkora lehetőséget jelent a haltenyésztés térhódítása. A sok tudós évtizedek óta a felmelegedéssel járó nehézségekkel riogat, de eszükbe sem jut, hogy mint jelenthet a sós vizekben elterjedő haltermelés.

A közelmúltban éppen a magyar édesvízi haltermelés fellendülésével foglalkozunk. Egy véletlen hír hívta fel a figyelmemet arra, hogy a halastavak termelését lényegesen hatékonyabbá tehetjük azzal, ha a vizüket a Paksi Atomerőmű éjszakai ármával melegítjük. Kiderült, hogy az év hala, az egyiptomi harcsa, azért népszerű, mert Egyiptomban, ahol nincsen tél, ezek kétszer gyorsabban nőnek. Tehát a magyar halastavak hozama kétszeres is lehetne, ha télen fűtenénk a vizüket. Ehhez itt van a paksi éjszakai áram, amit nem tudunk hasznosítani.

A zsebben hordható számítógép.

Fajunk úgy jelent meg, mint a legkevésbé életképes faj. Az agyunktól eltekintve, minden fizikai képességünk viszonylag gyenge volt. De a fejlett agyunknak köszönhetően egyre gyorsabban, minden képességünk magasan az állatvilágban minden képesség fölé emelkedett. A technikai fejlődés történelmét korábban az olyan szerszámok jellemezték, amik megkönnyítették a fizikai munkák végzését, csökkentette azok használata a hozzáértést. A tudományos és technikai forradalom az ember képességét növelő feladatok megoldását sokszorozta meg. A munkaerőtől egyre nagyobb, a használójától egyre kisebb feladatot igényelt. Ezt a legjobban az ember korlátozott kommunikációs képességét megsokszorozó kommunikációs forradalom falósította meg. Egy modern okos telefon elkészítéséhez egyre több tudományos eredményre van szükség, a használata pedig egyre kevesebb képességet igényel és korábban elképzelhetetlen eredményt hoz.

A gyerekek elképesztő érzékkel használják a távirányítókat, az okos telefonokat annak ellenére, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan lehetett ezeket előállítani. Gyermekkoromban nyilat, sípot, csúzlit készítettünk, ma a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogyan készül a mobiltelefon, a távirányító, de gátlás nélkül használják, kinevetik az öregeket, akik logikájukra támaszkodva próbálják hasznosítani ezeket. Ők pedig természetesnek tekintik, hogy egy másik kontinensről úgy beszélnek és nézik a nagypapájukat, mintha a lakás másik szobájában ülne. Fel sem merül bennük, hogy kétszáz éve ez még a tudósok számára is elképzelhetetlen volt.

Talán egyetlen találmány sem jelentett akkora változást az emberiség többsége számára néhány évtized alatt, mint egy zsebben hordható számítógép. Ennek ellenére ma ezeket a kis csodákat az elmaradt világban is általánosan használják. Azzal a tudósok sem foglalkoznak, hogyan fog hatni ez az emberiség tudatára.

Az atombomba hatása.

Kevés tudományos eredménytől vártak akkora történelmi változást, mint az atombombától. A tudósoktól a közvéleményig az iszonyú emberpusztítással járó háborúktól féltek. Az óta hetven év telt el, és nincsenek háborúk, az atombombákkal csak kísérleteznek és ijesztgetnek.

Éppen ma nézhettem a televízióban egy elemzést a Japánra dobott két atombomba hatásáról. Ennek a végén az volt a következtetés, hogy a két atombomba ledobása két-háromszázezer japán halálát okozta. De ezzel befejeződött a háború, aminek legalább tízszer, de inkább hússzor több áldozata lett volna, ha a tradicionális fegyverekkel még egy évig tart a háború. Csak az Egyesült Államok embervesztesége lett volna félmillió.

Az ebben az esetben sem merül fel, hogy Japán volt az agresszor, aki hadüzenet nélkül elpusztította az Egyesült Államok csendes óceáni flottájának a felét, a háború alatt pedig példátlan kegyetlenül bánt a megtámadott ellenséggel.

Az atomfegyverek megjelenésének mérlege példátlanul pozitív. Az óta a fejlett világban nem volt háború, ugyanakkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyt egy példátlan drága fegyverkezési verseny, aminek az elkerülhetetlen következménye lett az imperialista Szovjetunió szétesése. Ennél olcsóbb megoldást nem is lehetett volna elképzelni a Szovjetunió felszámolásáról. Elképesztően sokat fordítottak a hidegháborúban fegyverkezésre, de ez a sok is eltörpül a mellett, mibe kerülhetett volna egy igazi atomháború.

Ez is meggyőző példája annak, hogy a végső mérlegek elkészítése nélkül hamis történelem készül. A hidegháború az emberiség történetében a legkisebb áldozattal és a legnagyobb eredménnyel zárult fegyverkezési verseny volt, aminek a sikere csak azzal magyarázható, hogy az atomfegyverek birtokában a nyertes is lehet vesztes.

Miért nem háborúznak a fejlett társadalmak?

A közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy miért nincs a tudományos és technikai forradalom körülményei között háború. A második világháborút azért lehet joggal a fejlett társadalmak közti utolsó háborúnak tekinteni, mert feltehetően valóban az utolsó volt. A tudományos és technikai forradalom ugyanis olyan világgazdaságot hozott létre, amiben a fejlettek számára az lett a legnagyobb előny, ha egymással kereskednek, osszák meg a munkát.

Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt a fejlettek azzal jutottak jövedelemhez, hogy a kevésbé fejlettekkel kereskedtek. A világkereskedelem nagy többsége a fejletteknek a kevésbé fejlettekkel, ezen belül a gyarmataikkal és a befolyási övezetekkel folytatott árucsere volt. A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a világkereskedelem súlypontja a fejlettek közti munkamegosztás lett. A történészek sokat foglalkoznak a gyarmati rendszer felszámolásának a politikai feltételeivel, de meg sem említik, hogy a tényleges ok a tudományos és technikai forradalom volt. Ezt megelőzően a világkereskedelem többsége a fejlettek és a kevésbé fejlettek közti árucsere volt.

Az ipari forradalom olyan világkereskedelemnek teremtette meg az alapját, amiben az iparosodott országok gyáripara óriási komparatív előnybe került a nem iparosodottakkal szemben. Mivel az ipari forradalom csak az ipart és a szállítást érintette, és csak jó kétszáz évvel később a mezőgazdaságot, a világkereskedelem súlya egyre inkább a fejlett országok ipari termékek exportjának a kevésbé fejlett országok mezőgazdasági és bányászai termékekre történő cseréje felé tolódott el. A gyarmati rendszer ennek megfelelően vált jellemzővé, mert abban az iparosodott országok a saját gyarmataikkal és befolyási övezeteikkel való cserében oldották meg a munkamegosztásukat.

A tudományos és technikai forradalom két okból azonban alapvető változást hozott. Egyrészt megtörtént a mezőgazdaság technikai és biológiai forradalma, másrészt a fejlett országok iparának hatékonysága egyre inkább a fejlettek közti munkamegosztásra épült.

A mezőgazdaság tudományos és technikai forradalma.

A gazdaságtörténészek is alig foglalkoznak azzal, hogy a 20. században mi történt a mezőgazdaságban.

Előtte a mezőgazdaságnak nagyon nagy volt a munkaerőigénye és működtetése viszonylag kevés tőkét és sok képzetlen munkaerőt igényelt. A 20. században a mezőgazdaság gépesítése és a fajok biológiai fejlesztése tizedére csökkentette a mezőgazdaság munkaerőigényét, és az átlag fölé emelte mind a tőke nagyságával, mind a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Ugyanakkor a mezőgazdaságban a családi gazdaság vált az optimális üzemformává.

Mivel a farmergazdaságok elsősorban a Nyugat négy óceánokon túli angolszász országában győztek, illetve bontakozhattak ki zavartalanul, ezekben érte el a legmagasabb szintet. Vagyis száz éve még a mezőgazdaság fejlettségében kisebbek voltak a fejlettségi különbségek, mint az átlag, jelenleg ennek a négy országnak a mezőgazdasága lett a leghatékonyabb. Vagyis a családi vállalkozás először a mezőgazdaságban győzte le a nagyüzemet. Éppen az ellenkezője történt annak, amit a bolsevik marxizmus kikényszerített.

A kisvállalkozások térhódítása.

A nyugdíjba menetem előtt vizsgáltam, hogyan alakult a vállatok nagysága az Egyesült Államokban a második világháború után. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a leggyorsabban a 10 fő alatti vállatok nőttek és leggyorsabban csökkent az 500 főnél többet foglalkoztató vállatokban dolgozók aránya. Azt már tudtam, hogy a mezőgazdaságban termelt érték 90 százalékát a családi vállaltok adják, de ezekben tovább csökkent a dolgozók aránya, akkor már 3 százalék körül volt.

Az viszont meglepett, de megértettem, hogy hogy az autógyártásban volt a legnagyobb csökkenés. A háború után még az autógyárban szinte a nyersanyagokból készítettek gépkocsit. 1980-ban azonban az autógyárakban 16-20 óra munkával a beszállított alkatrészeket gépkocsivá állították össze. Szinte függetlenül attól, hogy milyen értékű lett a gépkocsi. A legnagyobb autógyárak 50-70 ezer alvállalkozóval voltak kapcsolatban a beépített alkatrészek és a kész gépkocsik értékesítési folyamatában. Torinóban azt mondták, hogy több száz kárpitos vállalt biztosítja a szükséges kárpitosmunkáknak a napi gyártmányösszetételhez való igazodást.

A bolsevik rendszer ebben a tekintetben is az ellenkező úton járt, minél kevesebb nagyvállalattal igyekezett megosztani a feladatokat. A bolsevik rendszer arra épült, hogy minél olcsóbban termelje a kárpitot, a piacos gazdaság pedig arra, hogy minél olcsóbban kiszolgálja a vevők érekét.

Miért nem látható a jövő?

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 03 22

Miért nem látható a jövő?

Sokszor megállapítottam, hogy hosszú életem során több eseményt élhettem meg, mint korábban tucatnyi elődöm. Ennek illusztrációja során nem említettem meg, hogy az emberiség életviszonyai nagyon differenciálódtak. Ennek egyik példáját a heti The Economistben találtam. Azt mutatja be, hogyan aránylanak a reálkeresetek az Egyesült Államokban elérthez képest. Vagyis 8 ország reálvérei menyivel volnának magasabbak az Egyesült Államokban. A két szegény és túlnépesedett országban, Jemenben és Nigériában ugyanazért a munkáért tizenötöd annyit fizetnek, mint az Egyesült Államokban. Indiában tizenkétszer, Mexikóban négyszer alacsonyabb ugyanannak a munkának a bére.

Ezek a reálkereset arányok a múltban elképzelhetetlenek voltak. Száz éve Indiába azért ment Nagy Britanniából a textilipar, mert ott a bérek legfeljebb harmadnyiak voltak. Ezért az lenne a várható, hogy a tőke továbbra is az olcsóbb munkaerőt keresi, oda áramlik, ahol alacsonyabbak a bérek. De nem ezt történik, mert a tőke oda áramlik, ahol hatékonyabb a termelés. A termelés hatékonysága azonban a tudományos és technikai forradalom hatására ott nagyobb, ahol hatékonyabb a munkamegosztás.

Ezt cáfolni látszik, hogy a tömegáruk termelése az utóbbi negyedszázadban Kínába vándorolt. Látszólag azért, mert ott olcsóbb a munkaerő. Ez ugyan tény, de nemcsak olcsó, hanem kiváló is. A jelenlegi kínai béreknél sokkal alacsonyabbak a bérek a fennemlített Jemenben és Nigériában, de ott hiába olcsó a munkaerő bére, a minőségéhez viszonyítva drága. A kínai munkaerő a béréhez viszonyítva olcsó, mert fegyelmezett.

Érdemes megnézni Németország külkereskedelmi mérlegét. Nagyobb a pozitívuma, mint a hússzor népesebb Kínának, a bérei pedig hatszor magasabbak. A minőségi autókat csak olyan országokban lehet nyereséggel gyártani, ahol a beszállítók igényesek. A beszállítók havi jövedelméről ugyan nincsenek adatok, de azok egy órára jutó jövedelme az autógyárakban dolgozókénál sokkal magasabbak. Német munkást alig lehet látni a futószalagok mellett, de beszállítók szinte csak németek.

A jelen világgazdaságában a munkások jövedelme nem attól függ, mit termelnek, hanem attól, hogy milyen fejlett országban élnek.

Az idézett bérarányok azt bizonyítják, hogy a munkavégzés hatékonysága nem attól függ, ki mit és hogyan csinál, hanem attól milyen a befogadó környezet. Ezzel szemben a klasszikus közgazdaságtan azt tanítja, hogy a munkaerő árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg. Mára azonban bebizonyosodott, hogy a munkaerő ára a társadalom hatékonyságától függ. Az Egyesült Államokban ugyanazért a munkáért tizenötször többet fizetnek, mint Nigériában. Történik ez annak ellenére, hogy a tengeren való szállítás elképzelhetetlenül olcsó. Ebből az következne, hogy szinte mindent ott érdemes elkészíteni, ahol olcsóbb a munkaerő.

Ezzel szemben szinte mindent ott készítenek el a leghatékonyabban, ahol drága a munkaerő.

Ezzel fajunk olyan fejlettséget ért el, ami nemcsak a faj, de az emberi faj életében is eddig a viszonylagos egyenlőség volt jellemző a társadalmak lakossága többségének az életviszonyai között. Jelenleg azonban az emberiség puritán egyötöde tizenötször jobban él, mint a nem puritán kétötöd. A még viszonylag szegény puritán egyötöd példátlanul gyorsan felzárkózik, a maradék egyötöd pedig egyre jobban lemarad, de a lemarat kétötödhöz képest irigylésre méltóan élhet.

Arról azonban fogalmam sincs, mi ebből a kiút. 

A megújuló energiák

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 03 23

A megújuló energiák

Az állat, a szél, a víz és a szél energiája több évezreden keresztül az elsődleges energiahasznosítás volt. Ezért beszélhettünk a mezőgazdaságban az ember erejére épült kapás, az állati erővel, végül a pépekkel történő szántóföldi növénytermelésről.

Saját felfedezésének tartom, hogy a szántóföldi földművelés létrejöttének elengedhetetlen feltétele volt az ember erejének közel tízszeresét jelentő igavonó állat. E nélkül a kapás növénytermelésből nem lehetett volna áttérni a szántóföldi növénytermelésre. Erre a két amerikai magas kapáskultúra terelt rá a figyelmemet. A maják és az inkák kultúrája a csillagászatban, az építészetben, az írásban megütötte volna azt a szintet, hogy a burgonyával és a kukoricával szántóföldi földművelésre térjenek át, de a kontinensükön nem volt domesztikált igásállat. Ezért ragadtak meg a kapáskultúránál.

A domesztikált szarvasmarha és bivaly nélkül nem jöhettek volna létre a távol-keleti, a dél-ázsiai és a közel-keleti öntözéses gabonatermelő magas-kultúrák. A szántóföldi gabonatermeléshez nélkülözhetetlen volt az ember erejét egy nagyságrenddel meghaladó igásállat. Ezek a kultúrák párhuzamosan gabonaőrlésre használták a víz és a szél energiájával forgatott kereket is.

Hosszú szünet után. alig háromszáz éve jelent meg a szénnel termelt gőz hasznosítása. Ez már lehetővé tette a gyáripari termelést, majd jó száz évvel később a villamos áram vízzel és gőzzel történő termelését.

A tudományos és technikai forradalom aztán a szénnél hatékonyabban hasznosította a nyersolajt és a földgázt.

A 20. század végén már annyi villamos áramot termeltünk, amihez 8 milliárd tonna olajra, vagyis minden emberre egy tonna olajra lett szükség csak a villamos áramigény kielégítése érdekében. Ennek csupán 2 százaléka lett mára nem vízzel termelt megújuló. Ez az arány 15 év alatt 7 százalékra nőtt. Tekintettel arra, hogy ez idő alatt a villamos energiatermelés 30 százalékkal nőtt, a növekménynek csak hatoda volt nem vízzel, hanem a napsütéssel és a széllel termelt megújuló.

Ennek ellenére százszor annyi szó esett a megújuló energiatermelés, a szél és a napsütés energiájának a jövőjéről, mint amennyi az atomenergia veszélyéről, és a szén erőművek kártékonyságáról. Ugyanakkor a legnagyobb jelentőségű változást a palagáz és a palaolaj kitermelés megjelenése okozza. A történészek fel sem mérték annak a jelentőségét, hogy a nyersolaj ára elsősorban ennek az új forrásnak köszönhetően, a harmadára csökkent. Azonban az is igaz, hogy a szél erejének és a napsugárzás hasznosításának a hatékonysága még gyorsabban nőtt, de az ezzel termelt villamos energia szállítása és tárolása egyelőre nehezen oldható meg. Egészen más helyen és időben vannak a kedvező hasznosítás feltételei, mint hol, és amikor igény van rá.

Európában a napelemes és a szélmalmos energiatermelést az jellemezte, mintha a megtermelt energiát lehetne tárolni és szállítani, ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy hol, mekkorák az adottságok. A piac és a szakma véleménye helyett a hozzá nem értő politikusok szórták a támogatásokat.

Ami a napelemeket illeti. Európában ezzel nem is lett volna szabad foglalkozni. Európában a lekedvezőbb térségek napsütése a trópus közeli sivatagoknak a tizedét sem éri el. Ennek ellenére Németország kezdettől fogba az élen járt. Az ipar feladatának tartotta a napelemek gyártását, aminek piaca otthon nem lehetett.

Megoldás az lehetne, ha az energiaigényes anyagokat, például hidrogént, a trópusokon gyártanák, és tartályhajókon a piacokra szállítanák.

A kínai reform hatása a jövedelemelosztásra.

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 03 23

A kínai reform hatása a jövedelemelosztásra.

A kínai reform nemcsak volumenében példátlan a világgazdaság történelmében, hanem a jövedelemelosztás tekintetében is. Ezt most bizonyítja számokban egy statisztika, ami a fejlődő országoknak az egy főre jutó jövedelmét mutatja be az Egyesült Államokhoz viszonyítva. Ez a mutató 2000-ig stagnált e mutató a 12-13 százalék között, vagyis a fejlődő országok egy főre jutó jövedelme az Egyesült Államokéhoz viszonyítva átlagosan 12-13 százalék volt, de 6-24 százalékos szórást mutatott. 2000 óta azonban nagyon meredeken 20 százalékra emelkedett, a szórás pedig alig változott.

Azt csak megemlítem, hogy a közgazdaságtan a lemaradó országokat, fejlődőknek hívja, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb változása az volt, hogy a fejélődőknek titulált többsége az emberiségnek példátlan mértékben lemaradt. Az elmúlt fél évszázadban a társadalmak közti különbségek jobban differenciálódtak, mint előtte a történelemben összesen. Az ugyan igaz, hogy a viszonylag lemaradó országok is fejlődtek, de sokkal lassabban, mint a társadalmak puritán élcsapata. A sportban a lekörözött távfutókat nem mondanánk felzárkózóknak csak azért, mert ők is futnak, legfeljebb lassabban.

A reformot követő kínai külkereskedelemnek a volumennövekedését ugyan hangsúlyozzák, de azt meg sem említik, pedig köztudott, hogy annak nagy többsége viszonylag olcsó tömegáru. Pedig ez ötven éve már a kelet-ázsiai országok exportjára jellemző volt, csak nem ekkora volumenben. Előbb a japán, majd a Kis Tigrisek exportja a fejlett világba nem a luxusáru, hanem az olcsó tömegcikk volt. Az ezeknél az országoknál mintegy tízszer népesebb Kína azonban látványosabban hódította meg tömegáruival a gazdag országok piacát is. Kiderült, hogy a még viszonylag elmaradott Kína olyan olcsó munkaerővel termelt, ami látványosan alacsonyabb árakat eredményezett. Mindig hangsúlyozom, hogy a távol-keleti munkaerő nemcsak olcsó, de a tömegáruk termeléséhez kiváló is volt. A munkaügyesek mindig csak a bérek összegét vetik össze, a munkaerő minőségét figyelmen kívül hagyják. 1990-ben Kínában a bérek alig a tizedén voltak az Egyesült Államokban fizetettnek. De ennél is fontosabb különbséget jelentett a tény, hogy a kínai munkás a futószalag mellett is fegyelmezett, fontosnak érzi a munkáját. Az Egyesült Államokban pedig az ilyen munkának nincsen rangja.

Előbb a távol-keleti demokráciák, majd a Kommunista Kína tömegárui kiszorították a nyugati gazdag államok gazdaságában a tömegáruk termelését, sokkal olcsóbban megvásárolhatták a kínai termékeket. Ezt a tényt, elsősorban az Egyesült Államokban csak a negatív hatása alapján minősítették. Erős közhangulat alakult ki a kínai import ellen. Azt nem vették figyelembe, hogy a tömegárukban nem lehet Kínával versenyezni. Az olcsó tömegáruk társadalmi hatását pedig tudomásul sem vették.

Bármennyire egyértelmű volt az olcsó kínai termékek pozitív társadalmi, az inflációt csökkentő hatása, ezt figyelmek kívül hagyták. Ráadásul az olcsó tömegáru elsősorban a lakosság szegényebb hétharmadát érintette. A munkanélküliek, a nyugdíjasok, a fizikai munkások fogyasztási kosarában volt átlag feletti a kínai áruk aránya. Ennek ellenére egyetlen sort sem olvastam arról, hogy az olcsó kínai import lényegesen nagyobb előnyt jelentett a munkanélkülieknek, a nagycsalásosoknak, a fizikai dolgozóknak.

Ezt én megéltem akkor, amikor a Kádár rendszerben virágzott a lengyel piac. Ez is elsősorban a kisebb jövedelműeken segített.

Nagyon hasznos volna, ha az Egyesült Államokban is készülne olyan felmérés, milyen jövedelmű rétegeket, hogyan érinti az olcsó kínai import. Ebből kiderülne, hogy az Egyesült Államok számára a jelentős külkereskedelmi hiány inkább hasznos, mint káros, és a kárt szinte csak a lakosságnak a szegényebb kétharmada fogja elszenvedni.

Ez a példa is azt bizonyítja, hogy a gazdasági statisztika még mindig ott tart, ahol a tőkés osztálytársadalomban tartott. A gazdasági adatokat a tőkésosztály érdekei alapján gyűjti, és tálalja.

A Horthy rendszer születése

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 03 22

A Horthy rendszer születése

Az első világháború elvesztése külön alkalmat kínált arra, hogy azért a zsidók voltak a felelősek. Azt figyelmen kívül hagyták, hogy a zsidók nélkül a hadsereg ellátása, működetése lehetetlen lett volna.

Az ország kiegyezés utáni sikere ugyan elsősorban a zsidó polgárság érdeme volt, de ennek használt élvezhette a nem zsidó magyar társadalom egésze is. Máig nem valljuk be, hogy a magyar kultúra, különösen az irodalom és zene világszínvonala is a zsidóságnak volt köszönhető. Ady és Bartók zsenialitását a zsidóság irodalmi és zenei igénye emelte világszínvonalra. Máig nem írta le senki, hogy Ady és Bartók megértője a zsidóság volt, és a Nobel díjasokat is nekik köszönhetjük. Ezt jól bizonyítaná egy olyan felmérés, hogy Ady és Bartók rajongó közönségét milyen arányban adta a zsidóság.

Ezzel szemben a népi írók népszerűségüket az egyre növekvő népi származású értelmiségnek köszönhetjük.

Ez az esszégyűjtemény, ha ismert lenne, a sokat tudás egyik szimbóluma lenne. Engem ez az írást indított el arra, hogy polihisztor legyek. Elvemmé vált, hogy szakbarbár lesz az, aki megelégszik azzal, hogy a szakmájában kiváló.

Németh László jó száz évvel a Széchenyi István Hitelének megjelenése után jelentkezett a Minőség Forradalma címen megjelent esszé gyűjteménnyel. A címével Ortega spanyol társadalomtudós előtte megjelent könyvére akart válaszolni. Ortega bolsevik marxista diktatúra és a fasizmusok politikai sikerét magyarázta a tömegek lázadása címmel. Az óta megbuktak a fasiszta és a marxista diktatúrák.

Ezeket a sorokat a Minőség forradalma megjelenése után nyolcvan évvel írom. Közben a tudomány és technika többet fejlődött, mint előtte sok évszázad alatt. Ennek köszönhetően az én buzgalmam is egyre előbbre jutott.

Ma már azt hiszem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban a fogamzást követő első öt éven múlik. Vagyis az előtt, hogy az oktatás megkezdődne.

A magyar történelem legnagyobb cselekedetei közül kettőt Klebelsberg Kunónak és Rajk Lászlónak tartom. Érdekes módon, mindkettőnek történelmi hibái is voltak, de a számomra a tetteinek pozitív egyenlege őket a legnagyobbak közé emelte.

Klebelsberg egy tiroli osztrák grófi családból Erdélybe települt földbirtokos arisztokrata volt. A Teleki Pál és Bethlen István körül Szegeden kialakult kör tagja volt, akik Horthy Miklóst választották kormányzóul. Az első kormány belügyminisztere lett Klebelsberg, aki mint meggyőződéses antiszemita és revizionista, az első zsidótörvénnyel kezdett. Jó tíz évvel később a Bethlen kormány kultuszminisztere lett. Neki köszönhetjük, hogy óriási anyagi áldozattal kiépítette a tanyák és a nagybirtokok munkásainak gyermekei oktatását. Ezzel a Széchenyi álma, a kiművelt emberfők elindítását alapozta meg. Mentségére azt hozom fel, hogy a Horthy rendszer antiszemitizmusában egységes volt az uralkodó osztály, ebben nem volt hiány. A tanyák és a puszták gyermekeinek iskoláztatásában azonban Klebelsberg egyesül volt. Nélküle egészen más iskolázott országra telepedhetett volna rá a szovjet megszállás.

Rajk Lászlónak köszönhetjük a népi kollégiumok rendszerét. Annak már tanúja voltam, hogy Rákosi, Gerő és Révai a népi értelmiségben antiszemita veszélyt láttak. Rajnak meg egyértelmű célja volt a népi értelmiség kiépítése. A jelenlegi közép-jobb hatalmi elitben a többséget a népi kollégiumok fiataljai, gyermekei és unokái jelentik.

Öreg koromra megtanultam, hogy a kiművelt emberfők többsége az igényes családokból kerül ki. Ezt követően a várható teljesítményük elsősorban a magzati kihordásuktól és az első négy év teljesítményétől függ. Életem egyik nagy felismerése volt az, hogy valakiből milyen kiművelt emberfő lesz. Elsősorban a szülők megfelelésen múlik. Ezért volna fontos a szülők anyagi és szellemi képességéhez igazodó gyermekvállalási tanácsadás. A gyermekvállalás kínai szabályozása, minden családban egyetlen gyermeket vállalhat. A társadalom érdeke az volna, ha a vállalható gyermekek száma a szülők anyagi és iskolázottságától függjön, de az átlagos gyermekvállalás a kettő közelében maradjon. A családok alsó ötödében még az egyetlen gyermekvállalását is feltételekhez kellene kötni.

A kiművelt emberfők kialakításának a magzatkihordás minősége utáni másik előfeltétele a születés utáni első négy évben megszerezhető szókincs nagysága. Az Egyesült Államokban mintegy 15 éve mérik a négyéves gyermekek szókincsét, amiről kiderült, hogy ennek nagysága jelentősen kihat a későbbi tanulási eredményre. Vagyis az emberi agy olyan testrészünk, aminek a kapacitása csak a születés utáni négy évben fejeződik be. Vagyis az agy kapacitásának a kialakulása a születés után még mintegy négy évig tart. Kiderült, hogy az évezredekkel korábban kialakult oktatási rendszer akkor kezdődött, amikor már az agy kapacitásának a fejlődése befejeződött, amikor már csak az adott kapacitást lehet feltölteni ismeretanyaggal. Ennek a logikáját akkor értettem meg, amikor felismertem, miért volt az osztálytársadalmakban eredendő bűn a tudásvágy. azért, mert az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlszaporodás elleni védekezés, amit csak a halálozás okozásával lehetett megoldani. Ezt pedig jobb volt, fel nem ismerni.

A tudásvágy eredendő bűn azonban csak addig lesz, ameddig a társadalom túlnépesedik. Ha ez megszűnik, ott az eredendő bűn átváltozik a legnagyobb társadalmi erénnyé.

Ahogyan a tudományos és technikai forradalom hatására lecsökkent a gyermekvállalás a létszám újratermelése alá. Kiderült, hogy az olyan társadalom, a melyikben megoldott a fogamzásgátlás, az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 20 ezer dollár/fő szintet, az iskolázottság pedig a 12 évet, leáll a túlnépesedés, ott az eredendő bűn átváltozik a legnagyobb társadalmi erénnyé. Beteljesül Széchenyi álma, és megvalósul a Németh László által elképzelt minőségi forradalom.

Hatvan éves az Európai Unió

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 03 24

Hatvan éves az Európai Unió

Az Európai Unió történelmét csak Nyugat-Európa történelmében beágyazva, és azon belül is súllyal az elmúlt hatvan évet kiemelten kell kezelni. Megmutatni, hogy a világgazdaság élvonalán belül, a négy óceánokon túli angolszász, valamint a távol-kelethez viszonyítva hogyan teljesített. Az EU azért alakult meg, mert versenyképes akart maradni a világgazdaság élvonalának a másik két szereplőjével. Mivel ennek még a nyomával sem találkoztam, biztos vagyok benne, hogy a hivatalos értékelés erre nem fog kitérni. Az Európai Uniónak csak az lehetett a feladata, hogy állja a versenyt mind a négy óceánokon túli, mind a távol-keleti országokkal. Ha ez nem történt meg, akkor az EU nem jól vizsgázott. Ebben az esetben az a kérdés, lehetetlen, vagy lehetséges volt-e a feladat.

Nyugat-Európa a négy óceánokon túli angolszász, puritán országgal nem lehet versenyképes. Az Európai Unió egésze kulturálisan ugyanis nem puritán, abban a puritánok mellett latin, sőt kelet-európai és balkáni ortodox országok is vannak. Elég volna megnézni, hogyan alakult az EU puritán, azaz angolszász, germán és skandináv tagországainak, a latinoknak, valamint a balkáni ortodoxoknak a társadalmi fejlődése. Erre alkalmas az ENSZ tagállamainak a sorrendje, ami három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. Ez a kimutatás egyértelművé tenné, hogy egyrészt az EU tagállamai a társadalmi fejlettség szempontjából nagyon heterogének, másrészt a különbségek az elmúlt hatvan év során nem csökkentek, hanem nőttek. Nem véletlen, hogy az ilyen felmérések nem történtek, és nem is fognak történni.

Ebből kiderülne, hogy az EU egyszintű tagsága szakmai ostobaság. Ez csak ahhoz hasonlítható lenne, ha Amerikában a puritán, angolszász és a latin amerikai országok az EU-hoz hasonló közösséget alkotnának. De ilyen ostobaság ott fel sem merül. Ott legfeljebb a négy angolszász országokat lehet szembeállítani a latin-amerikaiakkal. A négy angolszász ország egészen más fejlettségű társadalom, mint a latin-amerikaiak. Elég volna megnézni, hogy mekkora köztük a különbség az egy főre jutó nemzeti jövedelemben, várható életkorban és iskolázottságban.

Az EU tagállamai ugyanúgy nem férhet meg egy közösségben, ahogyan az amerikai államok esetében ez fel sem merül. Pedig Amerikában csak angolszászok és latinok vannak. Az EU tagországai között Nagy Britannia kilépése után, puritánok csak a számos országban élő germánok és a skandinávok, valamint latinok, és eltérő keresztény szlávok vannak. Ezért a többszintű EU-nak minimálisan háromszintűnek kellene lenni. Egyértelmű a puritán, gazdag germánok és skandinávok, valamint a latin tagállamok külön közössége. A harmadik szint ez esetben is kezelhetetlen heterogén marad. Csehországot a puritánok közé, Magyarországot pedig nem tudom hova, lehetne tagnak besorolni.

Az EU olyan heterogén, hogy a legokosabb volna lehetetlennek tekinteni a közösséget. Legfeljebb a közös vámterület lenne elfogadható, de az is csak akkor, ha minden tagország szuverén abban, milyen szinte tartja a saját valutáját.

A munkaerő szabad áramlása külön szabályozást igényelne. Ez sem engedhető meg a jelenlegi formájában, mert a munkaerő is áru, amit ára nélkül nem volna szabad a világpiacon áramoltatni. Ha valami, a munkaerő szabad áramlása sérti a kibocsátó, egyébként is hátrányos helyzetű kevésbé fejlett államok érdekét. Azt, hogyan kellene a munkaerőt áruként kezelni az országok közti forgalomban, eddig nem fogalmazta meg senki. Minden esetre vagy a piaci árát, vagy a felnevelési és képzési költséget a kibocsátónak meg kellene téríteni. Az mégsem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani, ha tudomásul vesszük, hogy általános emberi jog országot változtatni.

A közgazdaságtannak kikerülhetetlen feladata a munkaerő áru világpiaci mozgatásának megoldása.

Az aligha vitatható, hogy a jelenkorban olyan mértékben differenciálódott a munkaerő ára, ami kikerülhetetlenné teszi a rendezetlen áramlását.

Nyugat-Európa a világtörténelemben.

Az EU hatvan éve nagyon rövid idő ahhoz, hogy beilleszthessük a világtörténelem folyamatába.

Hatvan éve alapították meg Rómában az Európai Uniót. Megünneplik, de mérleget nem fognak készíteni róla, mert az elképesztően szomorú lenne. Európa nyugati fele ezer év sikerei után egyre jobban lemarad. Ez a folyamat sokkal előbb elkezdődött, tehát nem az elhibázott EU léte az egyedüli oka, de jelentős részben mégis az. A lemaradás elsődleges oka objektív, nem csupán Nyugat-Európán múlt. Ez a kis kontinens sem az óceánokon túli, alulnépesedett és történelmétől nem terhelt amerikai puritán Nyugattal, sem a Távol-Kelettel nem is lehet versenyképes.

Az viszont magyarázatra szorul, hogy Nyugat-Európa ezer éve nemcsak képes volt felzárkózni a magas-kultúrák közé, de az utóbbi háromszáz évben kicsisége ellenére a korábbi magas-kultúrák fölé emelkedhetett.

Már az is magyarázatra szorul, hogy Európa milyen alapon minősült kontinensnek. Még az sem feltárt, hogy a világtörténelem alakulása csak kivételes történelmi helyzetekben volt, kontinensekre bontva magyarázható. A közel-keleti kultúra eleve három kontinensen, Ázsiában csak a dél-keleti része, Afrikából és Európából pedig a Földközi Tenger vízgyűjtője tatozott hozzá.

Az Európa-centrikus történészek nem is magyarázzák, milyen alapon lehet Európa történelmét a görög-római kultúrával kezdeni. Ez a két mediterrán kultúra lényegében még közel-keleti, nem európai volt. A görög kultúra Európa területének és lakosságának legfeljebb 1-2 százalékát jelentette. A római kultúra ugyan Európa területének harmadát, lakosságának pedig kétharmadát jelentette, de mégis közel-keleti volt.

Az ókorban három magas-kultúra volt. A távol-keleti és a dél-ázsiai egyértelműen, a harmadik, a közel-keleti térségének a többsége is ázsiai volt. Ehhez tartozott azonban az eurázsiai és afrikai beltengernek számító Földközi Tenger afrikai és európai vízgyűjtője is. A Közel-Kelet területének és lakosságának a fele azonban Afrikában volt.

A Római Birodalom már jelentősen túllépett a Földközi Tenger vízgyűjtőjén, de lényegében bukásáig inkább közel-keleti birodalom és kultúra volt, mint európai.

Ezt két tény bizonyítja.

Amikor a római császár két személy volt, az erősebb a birodalom afrikai és kisázsiai részét választotta.

A Római Birodalom szétesése során a kelti fele tartott tovább, és a főváros Rómából Konstantinápolyba költözött.

Az első európai birodalom a Frank Birodalom volt. Ez azonban már eleve az előző magas-kultúráktól eltérő úton járt és maradt. Mindenekelőtt azzal, hogy áttért az önözéses gabonatermelésről a természetes csapadékra épülőre. Ezzel a három elődnél lényegesen más gazdaságföldrajzi és sokkal kisebb területű és lakosságú térséget tett magas-kultúrát eltartóvá. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy Nyugat-Európában a középkori agrártechnikai forradalom az előbbiektől alapvetően eltérő társadalmi alépítményt jelentett, azzal, hogy először a természetes csapadékra és a kiscsaládos jobbágyrendszerre tért rá.

Előtte csak olyan gabonatermelő társadalmak voltak, amik nem öntözték a gabonájukat. Első volt abban is, hogy a fagyos teleket is elviselő gabonát termelt. Az előző magas kultúrák csak az északi mérsékelt égöv déli oldalán, és olyan folyamok síkságain épülhettek fel, ahol nem volt fagyos a tél, és gravitációs csatornákon lehetett öntözni a völgyet, illetve a télmentes hegyekben teraszokon lehetett megtartani a bő csapadékot. Ezek a követelmények azt jelentették, hogy az első évezred végéig, az emberiség csak viszonylag kis területen, a szárazföldek huszadán építhetett fel magas-kultúrákat.

Ötezer éven keresztül magas-kultúrát felépíteni és eltartani csak az öntözéses gabonatermelés volt képes. Ez csak ott volt megvalósítható, ahol a folyamok síkságai gravitációs módon, elárasztással önözhettek, illetve ott, ahol a bő csapadékot a kiépített teraszokon visszatartva öntözhettek. Ez csak ott volt megoldható, ahol a csapadék meghaladta az ezer millimétert. Továbbá ennek is előfeltétele volt a fagymentes éghajlat. Az időszámításunk utáni első évezredének vége előtt minden gabona nemcsak sok vizet, de fagymentességet is igényelt.

Európában ilyen térség nagyon kevés volt. Csak a Földközi Tenger viszonylag kis folyóinak síkságai. Ezeket a görögök már az időszámításunk előtt ötszáz évvel öntözött gabonát termelő gyarmatokká alakították át. Ezeknek a kis öntözött búzát és árpát termelő völgyeket a szúnyogokkal behozott malária gyorsan elnéptelenítette, kétezer évre lakhatatlanná tette.

Nyugat-Európa megteremte a kenyerét.

Nyugat-Európa csak akkor válhatott magas-kultúrává, amikorra kiszelektálódott a télálló kenyérgabonája. Ezt megelőzően képtelen volt megtermelni a kenyerét. Ezét is kell a görög és római Európát a Közel-Keleten termelt kenyérre szorult kultúrának tekinteni.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom ugyan saját forrásból megoldotta a lakossága kenyerének megtermelését, de a lakosságeltartó képessége alig tizede volt az önözéses gabonatermelésnek. A lényegesen melegebb éghajlatnak és a víz bőségének köszönhetően a termésátlagok három-ötször nagyobbak voltak, ugyanakkor a csatornákon sokkal hatékonyabb volt a szállítás. Ezért aztán a folyamok önözött síkságain közel tízszer nagyobb volt a lakosság sűrűsége, mint Nyugat-Európában. Nem tudatosítjuk, hogy az ipari forradalom előtt Nyugat-Európában negyede volt a városlakók aránya, mint az öntözéses magas-kultúrákban. De már ez az 5-10 százalékos urbanizáció is elég volt arra, hogy Nyugat-Európa magas-kultúra legyen. Ez az alacsony urbanizáció szülte meg a reneszánszot és a reformációt.

Nyugat-Európa volt az első kiscsaládos kultúra.

Még a mai történészek is százszor annyit foglalkoznak a fontos politikai személyekkel, mint a családformával. Pedig a történelmi szerepük éppen fordítottan arányos. Már diákkoromban felismertem, hogy Nyugat-Európa példátlan sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy kiscsaládos társadalom volt, és az is maradt. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy nemcsak a kiscsaládos nyugat-európai feudális társadalomban született a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a demokrácia, a tudományos és technikai forradalom, de győzni is csak ott tudott, ahol a kiscsalád a társadalom sejtje.

A társadalmak a két családformában nagyon eltérő módon viselkedtek és viselkednek. A kiscsaládban az értéktermelő szülők a teljes fogú tulajdonosok, a jövedelem, a vagyon, a valláshoz tartozás felett dönthetnek. A nagycsaládban a már ritkán munkaképes az egyetlen teljes jogú személy. A legfontosabb különbség azonban az volt, hogy a több generációs nagycsalád létszáma, munkaereje nagyon differenciálódott, és gyorsan változott. A kiscsaládos jobbágytelkek változatlan nagyságúak és helyűek voltak. A nagycsaládos rendszerben viszont 4-5 évenként újra kellett a telkeket a családok munkaerejéhez igazítani, ami vagyoni bizonytalanságot okozott.

A kiscsaládos jobbágyrendszer a túlnépesedés fékje volt.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy minden osztálytársadalom túlnépesedő volt, azért lett a felépítményének az elsődleges feladata a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése. Mivel a gyermekvállalást nem lehetett korlátozni, minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy jövedelem elvonással növelje a nyomort, ami a várható életkor csökkentésének az elsődleges eszköze volt. Erre még Marx sem jött rá. A jövedelem elvonást kizsákmányolásnak minősítette, és fel akarta számolni. Azt figyelmen kívül hagyta, hogy ezzel jelentősen csökkent volna a halálozás, még gyorsabb lett volna a túlnépesedés.

A gyermekvállalás csökkentését a múltban egyetlen táradalom oldotta meg, a nyugat-európai kiscsaládos azzal, hogy a házasságon kívül születetteket nem fogadta be a társadalom, a házasságkötést pedig csak a telekkel rendelkezők köthettek. A nyugat-európai, kiscsaládos, a megélhetés feltételéhez kötött házasságkötés és gyermekvállalás volt a történelemben az egyetlen gyermekvállalást korlátozó rendszer az osztálytársadalmak történelmében. Ennek ellenére azt egyetlen történész sem hangsúlyozta.

A jelenkori társadalomtudomány sem ismerte fel a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást szabályozó szerepét. Mivel a nyugat-európai feudális társadalomban házasságot csak a keresztény egyház köthetett, az pedig csak olyan házasságot kötött, mihez előzőleg a földesúr jobbágytelket biztosított a gyermeket vállalható családok száma gyakorlatilag korlátozott volt. A földesúrnak ugyanis érdeke volt, hogy a jobbágytelkek nagysága ne csökkenjen. Ezért aztán a jobbágytelkek száma csak akkor nőtt, ha nőtt a szántóterület nagysága. Ebből fakadóan a gyermeket vállalható családok száma viszonylag állandó volt, illetve legfeljebb 1-2 ezrelékkel növekedhetett. Ha ennél gyorsabban, márpedig sokkal gyorsabban nőtt a lakosság száma, a gyermeket vállalók száma azonban nem növekedhetett. Ennek az lett a következménye, hogy a házasságkötők életkora egyre jobban kitolódott. Nyugat-európai feudális társadalomban a házasságkötők életkora a nemi érettség, azaz a potenciális gyermekvállalhatóság után jó tíz évvel kitolódott. Ez azt jelentette, hogy a kiscsaládos társadalomban az első 2-4 születés kimaradt.

A kiscsaládos jobbágyrendszer tehát közel ezer éven keresztül lehetetlenné tette a nemi érettség első tíz évében a gyermekvállalást. Ennél fontosabb tény nem történhetett a nyugat-európai osztálytársadalmakban, a történészek mégsem vették figyelembe. Annak nyomát sem találtam, ki kezdeményezte a kiscsaládos jobbágyrendszert, ki győzte meg a római pápákat arról, hogy csak olyan házasságot kössenek, amihez a földesúr előtte telket biztosított.

Mivel az egyházi házasságot nyilvántartották, nem lett volna nehéz utána nézni, hány éves korban kötöttek házasságot. Ennek ellenére, először csak a két világháború között, a francia történészek publikálták a házasságkötők korát. Ennek azonban nem volt, és ma sincs visszhangja.

Az 1990-es kínai gyermekkorlátozás felett azonban botránkozik a világ. Pedig a kínai siker feltétele volt a 3 százalék feletti népességnövekedés megállítása.

A jobbágyfelszabadítással azonban megszűnt Nyugat-Európában is a házasságok kitolódása. A túlnépesedést azonban két tény korlátozta.

A 19. század vége előtt a közművekkel el nem látott városokban, és a proletárok egészségtelenebb munkakörülményei, valamint a betegségek gyorsabb terjedése okán magasabb volt a halálozás, mint a vidéken élők körében. A történészek alig tesznek említést arról, hogy a városokban lényegesen alacsonyabb volt a várható életkor. Olyan alacsony, hogy ezt a gyermekvállalás korlátozásának a megszűnése sem változtatta meg. Ez csak a városok közművesítse és az egészségvédelmi hálózat kiépítése után, a 19. század derekán szűnt meg. Máig nem találtam adatot arra, hogy a 18. és a 19. században Európa országaiban mekkora volt a várható életkor vidéken és a városokban. Pedig aligha van a kor történelmének megértéséhez szükséges ennél fontosabb adat.

Amerikai és Óceánia felfedezése és benépesítése csökkentette a túlnépesedési nyomást. Máig azt sem írta le senki annak történelemformáló szerepét, hogy ma annyi nyugat-európai eredetű ember él az újvilágban, mint Európában.

Mi lett volna akkor, ha Európa nem tudja levezetni az elmúlt háromszáz évben népszaporulatának felét?

Mi lett volna Európa sorsa, ha nem termelhetünk amerikai burgonyát, kukoricát, paradicsomot és babot?

Miért nem volt Európa soha egyetlen birodalom?

Mindhárom kérdésre adott válasz többet mondana Európa történelmének utóbbi háromszáz évéről, mint a politikai elit és a háborúk történetének leírása.

Az Európai Unió sorát befolyásoló tényezők.

Az egységes keresztény Európa eleve hibás kiindulás indoklása volt az európai közösség létrehozására.

Egyrészt Európa soha nem volt egységesen keresztény, a lakosságának többsége is csak a 10. században lett keresztény. Ekkor tért át a kontinens lakossága a gabonatermelésre, és azzal együtt a kereszténységre. A nagycsaládos Kelet-Európa és a Balkán lakossága eleve nem lehetett olyan keresztény, ahogyan nem lehettek a közel-kelti keresztények sem olyanok, mint a kiscsaládos nyugat-európaiak.

Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás csak felépítmény, ami kénytelen a kultúrához alkalmazkodni. Ezért volt természetes, hogy a 11. században a nagycsaládos európai társadalmak ortodox keresztények maradtak, mint a kiscsaládos Nyugat-Európának ennél rugalmasabb kereszténységre volt szüksége.

A kiscsaládos, puritán népek fél évezred után még puritánabb, protestáns kereszténységet választottak. Utána a két nyugat-európai kereszténység jobban üldözte egymást, mint amennyire viszonylag tudomásul vették, hogy a nagycsaládos népek kereszténysége is szükségszerűen más.

A világtörténelemben nem ismerek példát arra, hogy az alapjában közös vallás alapján politikai egység, állam jött volna létre. Ez még akkor sem történt meg, amikor a két vallás alapítója azonos személy volt.

Adenauer és De Gaulle szerepe.

Az Európai Unió alapját lerakó két karizmatikus politikus, Adenauer és De Gaulle római katolikus volt. Ennek ellenére Adenauer puritán germán katolikus, De Gaulle pedig latin katolikus volt. Csak abban volt közös a véleményük, hogy mindketten a két legnagyobb szerepét vesztett európai ország vezetői voltak. Egyikük sem tudta tudomásul venni, hogy többé nem lehetnek nagyhatalmak, nemcsak az Egyesült Államokkal, de még a kor két katonai szuperhatalom partnerei sem. Azzal a reménnyel fogtak össze, hogy maguk mögé állítva az európai demokráciákat, rangosabbak lehetnek. Ennek érdekében akartak az összes európai demokrácia képviselői lenni.

Már előttük felvetődött az Európai Szén és Acél Unió gondolata. Ennek elsősorban a francia és a belga politikusok voltak a kezdeményezői. Ez még nagyobb ostobaság volt. Ha valamit fel kellett adni Nyugat-Európában az a szénre és acélra épülő gazdaság volt. Erre a két ágazatra volt leginkább jellemző, hogy nincs jövője abban a világgazdaságban, amiben e két nyersanyag tengeri szállítási költsége olyan minimális, hogy bárhonnan érdemesebb szállítani, mint Európában kedvezőtlen geológiai adottságok mellett termelni. Mára ez a két iparág szinte eltűnt, de utólag sem látják be, hogy ostobaság volt.

A mezőgazdaság túlzott támogatása.

Még költségesebb, és tartósabb ostobaság volt az EU számára a mezőgazdaságának a túlzott támogatása. Ugyan az agrártámogatás aránya viszonylag csökken, de továbbra is aránytalanul magas. Különösen akkor, ha betátjuk, hogy a célja teljesen reménytelen. Nyugat-Európában a mezőgazdaság támogatása eleve ostobaság volt. Ezt, mi magyarok is nehezen vesszük tudomásul, mivel viszonylag a mezőgazdasági adottságaink jók, nem a világgazdaságban, hanem az EU-ban. Az EU agrárpolitikájának kitalálói a két világháború tapasztalatai alapján a lakosság élelmezésének háború alatti biztonságát tartották fontosnak. Arról fogalmuk sem volt, hogy a jövő háborúi nem Európában, de még nem is a fejlett államok között történnek, ezek számára ugyanis a tudomány és technika világában sokkal fontosabb lett az egymás közti intenzív munkamegosztás, mint az egymás rovására szerezhető terület vagy piac.

Az állam nagysága nem előny, hanem hátrány.

A gyarmattartás és a befolyási övezet feletti felügyelet azért szűnt meg, mert az ma már nem előny, hanem hátrány. Ezt a politikusok soha nem fogják megérteni, de a társadalomtudósoknak ideje volna tudomásul venni. Ezer éve Európa sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy viszonylag sok kis államra tagolt volt. Ez mindig így volt előnyösebb, de a tudomány és a technika, valamint a nemzetközi munkamegosztás fejlődésével még inkább az lesz. Már ezer éve a városállamok, és az autonóm városok lakossága élt a legjobban. Ez ma is igaz. A mini államok esetében ennek megkülönböztetett magyarázata is van. Ma Európa hat leggazdagabb, legfejlettebb társadalmú állama sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A közöttük csak legnépesebb Hollandia népesebb a jelenlegi Magyarországénál. Ez a legnagyobb területet nem más államoktól, hanem a tengertől foglalta el.

Ezt most különösen örömmel hangsúlyozom, mivel tíz nap múlva Széchenyi István és a reformkor címmel tartok előadást, ahol el akarom mondani, hogy Széchenyi a Tisza szabályozásával hét megyényi ártérből teremtett gabonatermő területet. A hollandok a tengertől hódítottak magunknak, Széchenyi a Tiszától hódított el hét megyényi szántóföldet az ország határain belül. A hollandok a tengertől elhódított területen kerteket, Széchenyi az árterültből szántóföldet teremtett. Az már további kétszáz éve várat magára, hogy a Duna-Tisza Közből öntözött kertek legyenek. Hollandia lett az az ország, ahol az ország területéhez viszonyítva a legmagasabb a redukált szántó nagysága. Vagyis az ország határain belüli területet egyetlen ország sem nagyította meg olyan mértékben, mint Hollandia.

A közös európai nyelv.

Elképesztő, hogy a középkorban az egyetemi oktatás nyelve a latin közös lehetett, ma százszor annyi embert tud angolul, mégis az EU hivatalos nyelveinek két tucat a száma. Akik közös európai államszövetségről álmodnak, tucatnyi országra közös valutát vezettek be, a közös nyelvet fel sem meri vetni.

A brüsszeli tisztviselők a legjobban megfizetettek, tehát joggal lehetne elvárni, hogy tudjanak angolul.

Brüsszelbe csak az országukban feleslegesnek tartott, illetve félreállítandó politikusokat küldik. Ugyanakkor velük intéztetik el, amit a tagországok hatalom lévő politikusai el akarnak érni.

Mire kellene az Európai Uniónak koncentrálni.

Nem minél több, hanem minél jobb munkaerőre van szükség. Ezért a mezőgazdaság támogatására fordított összeget a képzésre kellett volna fordítani. A jelenkori fejlett társadalomnak nem több, hanem jobb munkaerőre van szüksége. Ezért a következő nemzedék értéke a fontos, nem a száma. Ezzel szemben az EU sem a gyermeknevelés minőségét, hanem a mennyiségét támogatja. Minőségi kontraszelekciót teremt. Nem veszi tudomásul, hogy a tagországok mindegyikében a munkaerő alsó minőségi ötöde alulfoglalkoztatott, a felső ötödében pedig nagy a hiány.

Ezért kellett volna egyetemi ösztöndíjakat hirdetni a sokkal szegényebb országok tehetségesei számára. Ezek boldogan maradtak volna a fejlett EU tagországokban, hiszen a hazájukban nem tudják őket megfizetni.

Az EU, Németország nyomására, a képzelten politikai üldözöttek befogadását erőlteti. Ezek befogadása azonban sokkal több társadalmi kárt okoz, mint annyi előnyt jelent.

A teendő.

Brüsszelt fel kell számolni. Nincs szükség olyan lépésre, ami mindegyik tagállamra vonatkozik. A tagállamokat három csoportra kell osztani. E három szinten nincsenek közös feladatok, legfeljebb szabályok. Ilyennek tartom a közös nyelvet, az angolt.

Közös feladat csak a minél magasabb foglalkoztatási ráta legyen. Minden tagállamnak törekedni kell legalább a négy óceánokon túli ország foglalkoztatási szintjét, és az évente ledolgozott órák számát. Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik úgy akar az élvonalban maradni, hogy az élcsapat másik két tagjánál, a négy óceánokon túli angolszásznál és a távol-keleti országoknál a munkaerőt lényegesen alacsonyabb szinten, és óraszámban foglalkoztatják.

Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik a versenytársainál kényelmesebben akar élni. Amíg ezt nem veszik az EU tagországok tudomásul, semmi értelme a közösségnek.

Az Európai Uniónak több szintű közösségbe kell szerveződni.

Minden csoportnak saját székhelye, közös hivatalos nyelve, az angol, és a többi csoporttól független adminisztrációja legyen.

Az első szintű csoportba csak a legfejlettebb puritán erkölcsű államok tartoznak. Ebben a csoportban a tagállamok között maximum 10-20 százalékos különbségek legyenek mind az egy főre jutó jövedelemben, mind a várható életkorban, mind az iskolázottságban. Most azt sem tudom megmondani, hogy mennyire reális az a követelmény. Várhatólag ebbe a csoportba csak a skandináv és a germán államok kerülhetnének be. Ezekre vonatkozhatnának az azonos felépítményt igénylő feltételek. Csak ezeknek lehetne közös piacuk nemcsak az áruk és szolgáltatások, még a munkaerő áramlás tekinttében is. De ezekben is miden államnak egymástól független valutája legyen, aminek árfolyamát maga szabályozza. Legyen saját közös bankjuk.

Ez az elitcsapat építsen ki szoros kapcsolatot a négy óceánokon túli angolszász országgal is.

A második csoportot a latin országok alkotnák. Ezen belül már nagyobb különbségek is megengedhetők. Ennek a csoportnak a központja Párizs legyen. Megkülönböztetett kapcsolatot tartanának fent a latin-amerikai államokkal. Ezeknek is legyen közös bankjuk.

A harmadik csoport a többi tagállam lenne. Rájuk csak a közös vámterület vonatkozna.

Mit várok a 60 éves ünnepléstől.

Semmit.

Hatvan éve a brüsszeli apparátusban senkinek nem jutott az eszébe, hogy a tagországokban alacsonyabb a foglalkoztatás, kevesebb a ledolgozott órák száma, sokkal korábban mennek a dolgozók nyugdíjba, lényegesen magasabb a szociális ellátás.

Ehhez képest másodlagos, de mégis súlyos hiba, hogy Németország társadalmi felépítményét erőltetik a lényegesen szegény, és nem puritán mentalitású országokra. Ezt betetőzik azzal, hogy közös valutát vezettek be a protestáns és a mediterrán országokba. Aminek következtében az utóbbiak menthetetlenül eladósodtak.

Azt sem veszi tudomásul az EU vezetése, hogy a közösség legerősebb, puritán országának, Németországnak viszonylag a leggyengébb a közös valutája, az euró. Ennek következtében a külkereskedelmi mérlege a világon a legnagyobb pozitív egyenlegű.

Ezeket a problémákat azonban nem veti fel senki. A vezetők részben ostobák, részben tudatosan érdekeltek az eltusolásban.

Azoknak van igazuk, akik az Európai Uniót csak a szuverén államok közösségeként tartják működésképesnek.