A kiegyezéstől a jelenkorig II. A két háború között

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-20

A kiegyezéstől a jelenkorig

II.

A két háború között

A felelőtlenül elindított világháború elveszése jelenetős mértékben a magyar kormány és törvényhozás bűne. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem is lett volna világháború, ha mi elzárkózunk, örülök, hogy az ország vélt érdekét fenyegető trónörököst meggyilkolták. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály számára az agg Ferenc Józsefnél nem lehetett jobb király. A fiai azonban a fél-feudális magyar úri világnak túl modernek, meggondolatlan reformerek voltak. A magyar történészek azonban erről is mélyen hallgatnak.

Azon azonban elmélkedni sem érdemes, mi lehetett volna, ha Rudolf nem lesz öngyilkos, Ferenc Ferdinándot pedig nem ölik meg. Ellenben szükség volna olyan tudományos felmérésre, ami helyére tenné a Monarchiában való tagságunkat. Ezt egyelőre elintézik azzal, hogy nem foltunk tejesen függetlenek. Ez azonban csak akkor volna jogos, ha bizonyított volna, hogy a nagyobb függetlenség jobban szolgálta a magyar társadalom érekét, fejlődését, mint a függés. Ez aligha igaz. Van olyan függés, ami hasznosabb lehet, mint a függetlenség.

Ennek ellene szólnak a történelmi tények.

Sokkal gyakoribb eset, amikor ennek ellentmondanak a tények. Különösen Európában.

Európa két és félezer éves történetben mindig a kisebb államok voltak a leggazdagabbak. Az ugyan előfordult, hogy egy-egy birodalmi főváros, más térség kizsákmányolásából csilloghatott, de a nép többsége még ezekben is szegényebb volt, mint a városállamokban. Ha végiggondolnánk, hogy mikor, hol élhettünk volna a legszívesebben nagy rang nélkül, minden bizonnyal a városállamokra esik a választásunk. Ma is azok a leggazdagabbak még akkor is, ha nem adóparadicsomok, vagy szerencsejátékból élnek.

Elég volna megnézni, hogy hol a leggazdagabb, és a legszabadabb az élet, a kicsik vezetnék a sort. Európában a leggazdagabb állam Luxemburg, és ha ennél egy kicsivel nagyobbakat nézzük, akkor is kiderül, hogy a hat leggazdagabb állam lakossága tíz millió alatt van. A Távol-Keleten is hasonló a helyzet. A leggazdagabb a két városállam, Szingapúr és Hong-Kong. Az államok között ma már Tajvan megelőzi Japánt, és Japán négyszer gazdagabb, mint Kína.

A közelmúltban azt kerestem, mikor, kinek az idejében közeledtünk a legjobban a fejlett Nyugathoz, három időt találtam a legjobbnak.

Szent Istvánt, aki a népét kénytelen volt a német lovagok erejére támaszkodva, nyugtosítani. Nem volt szinte semmi belső társadalmi támasza.

Bethlen Gábor, akinek a szultán fegyveres erejére kellett támaszkodni, hogy Erdély fejelme lehessen. Erdélyt akkor emelhette történelme csúcsára, amikor a szultán és a császár hatalma között kellett tartani a kényes egyensúlyt.

Kádár János, akinek hatalmát a szovjet tanok biztosították a lakosság óriási többségével szemben. Csak ezzel lehetett elkerülni, hogy az ország megőrizhesse azokat a társadalmi változásokat, aminek köszönhetjük, hogy megértünk az önállóságra.

Vagyis történelmünk három legnagyobb sikerét akkor értük el, amikor nem lehettünk szuverének.

Ehhez azt teszem hozzá, hogy az utóbbi félszázad legnagyobb kudarca akkor történt, amikor végre visszanyertük szuverenitásunk.

Az ugyan az én személyes történelemfelfogásom, hogy első királyunk akkor döntött volna a legjobban, ha a császár választófejedelem rangját választja. Akkor talán nem maradunk ezer évre ilyen messze Nyugat-Európa mögött. Abban hiszek, hogy az állami függetlenség sem öncél, az is csak akkor a legjobb megoldás, ha nem lehetünk egy nálunk fejlettebb néppel közös uralom alatt.

Csak ennek az elvnek alapján lehet vizsgálni a Habsburg Monarchiában vállalt szerepünket.

Ausztria ugyan soha nem állt annyival előttünk, mint jelenleg, de az osztrákok viselkedési kultúrája mindig előttünk járt. Tárgyilagosan nem lehet tagadni, hogy jó hatással volt ránk. Tehát a közös uralkodóval inkább jól, mint rosszul jártunk.

Ezt legjobban akkor éreztem, amikor tizenéves koromban Marczali Henrik könyvében a jozefinizmusról, annak magyarországi kudarcát olvashattam. Rádöbbentem, hogy mennyi előnyünk származott volna abból, ha a császár akarata érvényesül.

Sajnos, a császárok többsége nem annyira osztrák volt, mint egy jelentős, de nagyon heterogén birodalom ura. Ennek ellenére az osztrák befolyást mindig egyenlegében pozitívnak tartottam.

Már sokszor leírtam, hogy a trianoninál jobb megoldás lett volna, ha 1849-ben megvalósul az Olmützi Alkotmány. Szerencsétlenségünkre, a császár hamar arra jött rá, hogy a személyes hatalma érdekét jobban szolgálja a fél-feudális magyar társadalom, mint annak az osztrákhoz, és a csehhez hasonló szintre emelt modernizációja. Ennek lett aztán a következménye az olmützinél szigorúbb trianoni megcsonkítás, és a két háború közti operett Magyarország.

Az első világháború elvesztése után történtek, a polgári köztársaság, a bolsevik diktatúra és az úri középosztály fél-fasiszta társadalma.

A polgári köztársaság esetében fel sem vetik a történészek, előnyös volt-e a trónfosztás, a Monarchiából való kiválás. Pedig érdemes ezen is elgondolkodni.

Azt senki sem mérte fel, hogy a Magyarország és Csehország nélküli Monarchia léte értelmetlen. Arra, mint Oroszország és Németország közti közép-hatalomra csak addig volt szükség, amíg elég erőt jelentett ahhoz, hogy számítson, melyik oldalra áll. Márpedig, ha a Monarchia nem lehet középhatalom, akkor a történelmi Magyarország fennmaradása értelmetlenné válik.

Ezt Károlyi és kormánya nem mérte fel. Ha felmérte volna, akkor sem maradt realitása, hiszen Csehország már önállósult, és a magyar közvélemény nacionalizmusa elsődlegesnek tekintette az állami önállóságot. Annál is inkább, mert arról fogalma sem volt, hogy az önállóság egyúttal felosztást jelent. Csak olyan politika számíthatott a közvélemény jelentős hányadának a támogatására, aminek elsődleges célja az állami önállóság volt. Ezt tehát nemcsak a közép-jobb polgári, hanem a szélsőbal bolsevik, és a fél-fasiszta közép-jobb kénytelen volt elfogadni.

Trianon után nyolcvan évvel még mindig az olyan közép-jobb politika áll a legközelebb a győzelemhez, amelyik az állam szuverenitását tartja mindent megelőzőnek. Ezzel szemben más politikai irányzatnak nincs győzelmi esélye. Ezért bukott el mind a polgári köztársaság, mind a proletárdiktatúra. Egyiknek sem volt kellő társadalmi támogatottsága. Ezt nemcsak a történészek, de a jelen szoclib pártjai sem veszik tudomásul.

A háborúveszés után természetes volt, hogy az arisztokráciát, és az úri középosztályt követi a társadalom.

A történészek sem hangsúlyozzák annak jelenkori jelentőségét, hogy mi ezer éve lényegében nemesi társadalom voltunk és politikai reflexeinkben azok is maradtunk.

A háborút megelőző mintegy negyven évben ugyan nagyon erősödött a polgárság, de ereje még csak a kultúra és a gazdasági felső szintjén győzött. A háborúvesztés a Trianon traumájában azonban gyengének bizonyult. Ezt ismerte fel a Trianonnal legtöbbet vesztett arisztokrácia és az úri középosztály. Ezek képviselői gyülekeztek össze Szegeden, a proletárdiktatúra idején, és győzött a befolyásuk.

Politikai tapasztalata csak ezeknek volt.

Hamar felismerték, hogy két jelszó kell a győzelmükhöz.

- Mindent megelőz a teljes revízió. Amíg azt nem érjük el, nincs helye a társadalmi reformoknak.

- A háborúvesztés és minden bajnak az oka a zsidóság.

Mindkét cél katasztrófához vezetett annak ellenére, hogy eredményes volt a magyar közvélemény többségének megnyerésére. Ezért tekintem a két háború közt politikai szerepvállalókat nemzetüknek katasztrofális károkat okozó politikai karrieristának.

Revizionizmus

Az, hogy a Kárpát Medence egészét birtokló történelmi Magyarország szétesett, darabjaira hullott szét, elsősorban a magyar uralkodó réteg bűne. Ugyan ezer éven keresztül nem voltunk képesek a Kárpát Medence egészét benépesíteni, ennek ellenére az egész térségre igényt tartottunk. Lényegében minden jelentős etnikumtól megtagadtuk az egyenrangú állampolgárság jogát.

Természetes és jogos igény volt, hogy a horvátoknak saját államuk legyen, hogy az erdélyi románok Romániához, a felvidéki szlovákok Csehországhoz, a ruténok Ukrajnához tartozónak érezzék maguk. Ez az elvágyódás megvalósult az első világháború elvesztése után. Velük együtt elvesztettük az egyik legértékesebb etnikumukat, a szászokat teljesen, a zsidóságnak felét is. Velük együtt elveszett a magyar etnikum negyede is.

Trianon ugyan nem igazságosan, számunkra hátrányosan, de felszámolta a Magyar Királyság sokkal nagyobb igazságtalanságát. A Trianoni csonkítást máig nem tettük helyre. Nem ismerjük el, hogy a Trianon előtti helyzetért mi voltunk a felelősek. Az ország lakosságának nagyobb felét kitevő, nem magyar etnikumokat nem tekintettük egyenrangú állampolgároknak, de még egyenrangú lakosoknak sem. Még addig sem jutottunk el, hogy bevallanánk, az ország etnikai összetétele nem pontosan az volt, amit mi publikálunk. A nagyrészt analfabéta lakosság etikumi hovatartozását magyar hivatalnokok rögzítették, a zsidót és a cigányt nem tekintettük etnikumnak, hanem a nyelve szerint, magyarnak.

Az elcsatolt területek négyötödében kisebbségben volt a magyar etnikumú lakosság. A határ közeli magyar többségű területek elcsatolása alapvetően igazságtalan volt. A háborút kezdő, és vesztő azonban nem számíthat igazságos rendezésre. Ezen túl a székelyek jelentettek jelents elcsatolt magyar térséget, de ezt csak más etnikumok rovására lehetett volna Magyarországnál hagyni.

Az elcsatolt területek négyötöde szegényebb volt, mint a megmaradt ország. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az átlagnál, gazdagabbak a szászok és a svábok térségei voltak, amik nálunk is elvesztek volna, a kitelepítések során. Szinte nyomon sem követjük a Kárpát Medence olyan területeinek a sorsát, amelyek Trianon előtt fejlettek és gazdagtok voltak. Ezek többsége mára viszonylag elszegényedett. De ez már a Trianon utáni történet,

Máig nem akadt történész, aki ki merte volna mondani, hogy mi, a megmaradt ország lakossága nemcsak lényegesen szegényebbek lettünk volna, ha megmarad a történelmi ország területe. Az elcsatolt területek lakosságeltartó képessége, eltekintve a Bácskától, a Bánáttól és a Kis Alföld északi fele volt. Ebből gazdagon csak a Kis Alföld marat meg. Az elveszett bányakincsek között alig van olyan, ami a jelenkorban is érték. A legbőbb értéket már száz éve is, az ott lakók értéke jelentette. A szászok, a svábok nélkül az ő térségük is viszonylag értéktelenné vált.

Még azt sem merte leírni senki, hol, hogyan alakult az elszakított terülten a magyarság sorsa.

- Az Ausztriához került kevesek ma háromszor jobban élnek, mintha velünk maradtak volna. Sopront dicsérjük, mivel a lakosság többsége ragaszkodott az országához. Azt azonban nem valljuk be, hogy háromszor gazdagabbak lettek volna, ha Ausztriában maradnak.

- A Csehszlovákiához csatolt magyarság a két háború között jobban, sokkal több polgári szabadsággal élt ott, mint a magyarországiak.

- Az Ukrajnához, Romániához, Jugoszláviához csatolt magyarok azonban vesztettek.

Ebből következik a kimondhatatlan igazság: Jobb egy gazdag demokráciában kisebbségnek lenni, még akkor is, ha elkerülhetetlen a beolvadás, mint egy szegény és kevésjogú országban államalkotónak.

A vegyes etnikumú és kultúrájú országok felbomlásának polgárháborús körülményei arra figyelmeztetnek, mi lett volna a történelmi Magyarország sorsa, ha nincs Trianon.

Történészeink egyik mulasztása, hogy még ma is siratjuk a Trianon előtti Magyarországot, de nem mutatunk rá arra, mi lett volna a sorsunk, ha nincs Trianon.

Nemcsak a szélsőjobb Gömbös, de a nagyon művelt arisztokraták, köztük gróf Telei Pál, gróf Bethlen István, gróf Klébelsberg Kunó, megszállott antiszemiták voltak. Jellemző módon az egyik első törvényükben a magyar zsidóság létszámát korlátozták a felsőoktatásban.

Hisztérikusan hirdették azt a primitív ostobaságot, hogy a háborút nem az urak és a nép, hanem a zsidóság miatt vesztettük el. Annyi eszük sem volt, hogy a háborút az első évében elveszettük volna, ha nem áll a hadseregünk mögött a zsidóság által felépített és üzemeltetett ipar. Nem a háború végére fogyott volna el a front élelmezése, ruházása, hadianyaggal való ellátása, hanem kezdetben sem lett volna felszerelt hadseregünk. Már az első világháborúban beigazolódott, hogy a hadsereg ereje bizonyos idő után már szinte csak a mögötte álló gazdasági erőn múlik.

A történészeknek kellene kimondani, hogy a háborút az úri Magyarország nacionalizmusa kezdte el, és a front mögött álló gazdaság gyengesége okán vesztettük el. Ez nemcsak ránk, hanem a sokkal jobban felszerelt német hadsereg esetében is igaz.

A trianoninál nagyobb veszteség.

A háború végén, Szegeden összegyűlt konzervatív arisztokraták és a nacionalista úri középosztály élcsapatát jelentő katonatisztek legnagyobb bűne azonban az antiszemitizmusuk volt.

A teljes revízió ugyan kártékony agyrém volt, de nem évszázadokra kiható nemzeti tragédia. Az antiszemitizmusuk azonban a magyar társadalom fejlődését évszázadokra kiható fejlődési fékünk lett. Az első világháború előtt egymilliós zsidóságunk volt a polgárosodás, a társadalmi haladás motorja. Ennek a megcsonkított országban mára a tizede marad, de azok kötődése, asszimilálódó szándéka, bizalma a magyarághoz is nagyrészt elolvadt. Trianon után mintegy hatszázezer zsidónk maradt, vagyis az ország korábbi területének harmadán a zsidóság kétharmada élt. Ezeknek is közel a fele Budapesten. Nagyon buta, vagy erkölcstelen politikai karrierista volt az olyan arisztokrata, vagy katonatiszt, aki nem látta be, hogy a magyar társadalom legértékesebb tizedének legalább fele a magyar zsidóságból kerül ki. És ennek a zsidóságnak köszönhetjük annak az eredménynek jelentő részét, amit a kiegyezés óta elértünk.

Azon nem tudok vitatkozni, hogy a magyar zsidóság nagy többségének mi lett volna a sorsa, ha a magyar politikai elit, a magyar közvélemény széles többsége nem örömmel adja át megsemmisítésre a náciknak. Egyáltalán nem lehet azon vitatkozni, hogy a magyar zsidóság többsége akkor is elveszik, ha ebben nem liheg a nácik mellett a magyar politikai elit. Még azt sem vitatom, hogy volt realitása az olyan magyar politikai erőnek a hatalomra kerülni, amelyik zsidóbarát. Mert bizony ez még ma sem reális, pedig ebben semmiféle külső erő támogatására nem számíthatnak.

A zsidóság feladata lenne annak feltárása, milyen magatartásuk segíthetett volna az Európa keleti felét meghódító antiszemitizmus ellen.

Európa történetét aligha lehet úgy feltárni, ha nem tártuk fele lőtte a fasizmusok, és az antiszemitizmus létrejöttének okait. Mindkettő mögött ugyanis ott áll Európa keleti felén a közvélemény többsége. Sőt az antiszemitizmus nemcsak a bolsevik Szovjetunióból, de a csatlós Lengyelországból és Romániából is kiűzte a maga értékes zsidóságát. Ennek ellenére ez volt a magyar társadalom történetének legnagyobb értékvesztesége.

A mintegy 6-6 százalékos zsidó és germán etnikummal lényegesen közelebb volnánk a nyugat-európai szinthez, mint nélküle. Nemcsak ma, de akár száz év múlva is.

Nincs sok értelme a történelmünk tanításának, ha elhallgatjuk, hogy mit vesztettünk azzal, hogy a nálunk értékesebb két etnikumuk nélkül kell járnunk a társadalmi fejlődés útját.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig II. A második világháború után

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-21

A kiegyezéstől a jelenkorig

II.

A második világháború után

A második világháborúba lépésünk még sokkal nagyobb bűn volt, mint az első. Az előző fejezetben nem említettem, hogy a két háború közti politikai rendszer egyik betegsége volt a hisztérikus kommunista ellenesség.

Ez nemcsak Horthy és az őt körülvevők érdekéből fakadt, hanem a magyar társadalom közép-jobb politikai beállítottságából is. Ezt mindennél jobban mutatták a háború utáni, még viszonylag demokratikus választások. Bármennyire egyértelmű volt, hogy a Jaltai Egyezményben minket a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozónak minősítettek, kezdettől fogva nyilvánvaló volt a szovjet megszállók berendezkedése, az először általános és titkos választásokon a szavazók nagy többsége sokkal inkább a Horthy rendszer folytatása, mint az azzal való következetes felszámolása mellé állt.

Annak ellenére, hogy a bolsevik rendszer sokkal több lakosnak adott, mint amennyitől elvett, és üldözött, a nagy többség a terrorját elutasította.

- Sokszor annyian kaptak földet, mint amennyi kulákot üldöztek, és internáltak, mint a rendszer ellenségét.

- Sokszor annyian kaptak végre állást, mint amennyi úrtól azt elvették.

- A földigénylők földhöz jutottak Mégis csak a padlások felseprését emlegették.

A falusi lakosság nagy többsége mégis a hatalom ellen szavazott.

Ez jellemezte a városi lakosság szavazatarányát is.

- Felszámolták a munkanélküliséget, mindenki munkát kapott. Tized annyi tisztviselő vesztette el a rangos, jól fizetett állását.

- Megteremtették a nők számára az önálló keresés lehetőségét.

- A lakosság jövedelmének felháborító különbségei szinte megszűntek, a közétkeztetés olcsó és elérhető volt.

A munkások többsége mégis a terrorról beszélt, ellene szavazott.

Engem is meglepett, amikor a kedvenc életszínvonal mutatóm, a testmagasság növekedése, ami mögött elsősorban a jobb táplálkozás áll, gyorsabban nőtt akkor, mint előtte valaha. A legmegbízhatóbb mutató utólag azt bizonyította, hogy a lakosság átlagos élelmezése a háborús pusztítások ellenére javult.

Most, közel hetven év távlatából látom, hogy ezer éves történelmünk során soha nem történt néhány év alatt annyi társadalmi előrelépés, mint 1945-1956 között. Az ugyan igaz, hogy annyi sérelem sem, de az egyenleg nagyon pozitív volta ellenére, ez maradt történelmünk legjobban elutasított évtizede. Én már belátom, de nemcsak a közvélemény, de még a történészek is, szinte csak a negatívumokat látják. A pozitív eredményeket természetesnek, a rendszertől függetlennek tartják, csak a vele járó hibák alapján mondanak ítéletet.

Meggyőződésem szerint, száz év múlva tényként vesszük tudomásul, hogy a második világháborút következő évszázad legfontosabb társadalmi reformjai ebben a tíz évben történtek.

Az 56-os forradalom első napja mégis egyértelműen azt bizonyította, hogy a lakosság példátlan többsége ezt a rendszert elutasította.

Az pedig Kádár János érdeme, hogy ezt a példátlanul elutasított rendszert a lakosság többsége, ha nem is elfogadta, de tudomásul vette. Még büszke is volt rá, hogy a világpolitika által ránk kényszerült rendszert minden sorstársunknál jobban működtettük, hogy a szocialista országokból ide érkezők azt hiszik, hogy itt már nem is bolsevik rendszer van.

Az is történelmi érdemünk, hogy mi nyitottuk meg először a vasfüggönyt.

Az 56-os forradalmunkat sem tettük máig a helyére.

1953.-ban, Sztálin halála után hamarosan elindult a gazdaság irányításának piacosítása felé történő reform előkészítése. E reform centruma a Szovjet Belügyminisztériumban volt. A világgazdaság helyzetéről legjobban tájékozott és legjobb káderek úgy ismerték fel először, hogy a reformokat valamelyik csatlós országban, abban is elsősorban a mezőgazdaságban kell kezdeni. Ebből következett, hogy a kísérletet Magyarországra, azon belül Nagy Imrére bízták.

Mivel a reformra Rákosi Mátyás és csapata alkalmatlan, háttérbe akarták állítani. Egyértelműen a lecserélése azért maradt felemás, mert a kemény sztálinizmusnak a kádderei még erősek voltak Moszkvában is.

Arról is kevés szó esik, hogy a gazdaság fokozatos piacosításának ellenzői a csatlós országokban maradtak a legerősebbek. A sztálinizmus reformálásának támogatói csak Lengyelországban és Magyarországon voltak a kommunista párt vezetésén belül.

Érdekes módon, ezt Moszkvában Sztálin is tudta. Gyilasz publikálta erről a véleményét. Gyilasznak már a 40-es évek végén azt mondta, hogy csak két ország, Lengyelország és Magyarország estében vár nehézségeket, mivel mindkét országban nagyon erős marad a volt nemesség, (azaz az úri középosztály) társadalmi befolyása. Gyanúja beigazolódott. Csak ebben a két csatlós országban voltak lázadások, végig működött pártjaikban a reformer ellenzék.

Kádár azzal, hogy vállalta a szovjet csapatok behívását. Ezzel azt, hogy az ország lakosságának kilenctizede hazaárulónak tartsa.

Ide kívánkozik az időszerű párhuzamállítás, István, a király, Bethlen Gábor a fejedelem, és Kádár az első-titkár között.

István, a király, amikor a népe a kereszténység és a feudális viszonyok kiépítése ellen lázadt, vállalta, hogy német lovagokkal verje meg saját népének seregét. Ezer és sem volt elég, hogy belássuk, értünk tette.

Bethlen Gábor, a fejedelem a szultán seregeivel választatta magát fejedelemmé, hogy Erdélyből tündérkertet építhessen. Máig nem fogadjuk el egyértelműen az érdemeit.

Kádár János, az első-titkár, amikor látta, hogy irrealitásba fut Nagy Imre és csapatának engedékenysége, vállalta, hogy ő hívta be a forradalmat letipró szovjet csapatokat, amelyek tőle függetlenül már bevonultak, elérte, hogy mi lehettük a legvidámabb barakk. A vidám barakk ugyan nem a legkellemesebb, de a lehetőségek között messze a legkevésbé rossz volt.

E három legnagyobbtól mégsem tanultuk meg, hogy a nagyon nehéz helyzetekben a legkevésbé rossz is lehet a legjobb megoldás.

Kádáron a hazaáruló és a bosszúálló bélyege máig rajta maradt, holott a szovjetcsapatok már jöttek, és az ő vállalása csupán a tények formai szépítését szolgálta. A bosszú pedig minden más variáció esetében kegyetlenebb lett volna.

A jelen politikusai és történészei neki tulajdonítják a megtorlásokat. Pedig nélküle azok sokkal nagyobbak lettek volna. A párszáz kivégzés, és a párezer bebörtönzés a bolsevik történelem legenyhébb megtorlása volt. Ha Sztálin nem hal meg, vagy Rákosit hozzák vissza, mivel más variáció nem kínálkozott, ennek sokszorosa történik.

A Kádár neve alatt történt megtorlás azonban azt jelentette, hogy jó tíz év alatt a kivégzett Nagy Imre minden forradalom előtti álma megvalósulhatott. Nálam talán nincs jobb élő tanúja annak, hogy október 23. előtt Nagy Imre, és közvetlen csapata, elképzelni sem tudott többet, mint amennyit Kádár megvalósított. A forradalom előkészítői, és felelősségre vont vezetői csak egy a pártjukon belüli reformot akartak. Ráadásul, ennél többnek nem is volt semmi világpolitikai esélye.

A történészek máig nem vallják be a tényt, hogy 1956-ban semmi világpolitikai lehetőség nem volt a rendszerváltoztatásra. Ezt a hidegháború mindkét frontján egyértelművé tették.

A sztálinizmust felszámolni akaró kommunisták erők előtt fel sem merült más, mint az emberarcú kommunista rendszer. Ennél többnek nem is volt realitása. Ez bebizonyosodott 1968.-ban Csehszlovákiában, és a század végén Kínában.

Rendszerváltás csak a Szovjetunió összeomlása után történhetett. Ezt megelőzően az Egyesült Államok is érdeke volt a hidegháborús feszültség.

Még az sem igaz. Hogy a hidegháborút az Egyesült Államok nyerte meg. Azt a Szovjetunió vesztette el. Legfeljebb tény az, hogy 1990-ben már nem is volt rá szükség. A hidegháború addig volt világpolitikai érdek, amíg az Egyesült Államok alapvető érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió katonai erejétől.

A fegyverkezési verseny azonban a Szovjetunió számára akkora terhet jelentett, ami alatt összeroppant. Ennek veszélyét jóval előbb felismerték a Szovjetunióban, mint a Nyugaton.

1956 után egészen másként alakulhatott volna a magyar történelem, ha a magyar forradalom első hete után megáll, és valami olyan történik, amit Kádár 1968 után megvalósított. Ezt a folyamatot azonban éppen Csehszlovákiában hiúsították meg azzal, hogy ők is átlépték az átléphetetlen határt. Ha a csehszlovák párt és kormány megelégszik azzal, amit Kádár megvalósított, talán Európa előbb indul el a későbbi kínai úton.

A Prágai Tavasz azt bizonyítja, hogy a realitás határán való megállásnak még a sokkal polgárosultabb cseh társadalomban sem volt meg a feltétele. Pedig ott fel sem merült az úri középosztály fél-feudális társadalmának a restaurációja. Nálunk bizony reális volt az ellenforradalom veszélye. Erről is mélyen hallgatunk.

A magyarországi, lényegében az orosz kultúrára szabott, és Sztálin által deformált bolsevik rendszer megreformálására ugyan már Sztálin idejében elindult Jugoszláviában. Tito személyének köszönhetően, szinte harmadik utas szerepet kapott. Sztálin halála után pedig azonnal megindult a jugoszláv kommunistákkal való kapcsolat, és tapasztalatcsere.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Mao Kínában hasonló reformokon gondolkodnak.

Mindkét kommunista vezető reformjának stratégiája nagyon hasonló volt. A politikai diktatúra töretlen marad. A gazdaságra és a külpolitikára kell a reformokat korlátozni.

A magyar forradalom, majd a csehszlovák Tavasz Maot arról győzte meg, hogy nem szabad addig reformokkal kísérletezni, amíg a politikai diktatúra ellenzéke erős. A kínai Kulturális Forradalomnak az ellenzék gyökeres felszámolása volt a feladata. Ezt Kínában ma is megértik, ezért nem bírálják a Kulturális Forradalommal járó borzalmakat, és a kulturális kincsek pusztítását. Tudják, hogy az elmúlt harminc év csodálatra méltó eredményeinek az is az ára volt, de megérte. Lehet, ha nincs a Kulturális Forradalom, a reformok megjelenését követően ők sem tudtak volna megállni. Még így is a tankok bevetésére volt szükség.

A Nyugat társadalomtudósai és politikusai tanulhatnának a távol-keletiektől abban, hogy a társadalmi fejlődés legeredményesebb útja soha nem a leghumánusabb, az optimális megoldást mindig jelentős áldozatok árán lehet sikerre vinni.

Az elmúlt százötven év magyar történelmét is azért fejtegetem, mert bizonyítani akarom, hogy nagyon rossz tanácsadók azok, akik a minimális veszteség melletti utat javasolják. Nagy bajból, nagy elmaradottságból csak súlyos áldozatok árán lehet kijutni.

A háborút követő, a szuverenitásunk visszanyeréséig, 1990.-ig tartó időszakot történelmünk legsűrűbb fejlődési szakaszának tartom.

Polgárosodás.

Először jött létre olyan társadalmunk, amelyik struktúrája már korszerű. Ezer évig ettől mindig nagyon messze voltunk. Történészeink ezt ugyan már a hatvanas években felismerték. Az államalapítás óta nagyon elért társadalmunk osztályszerkezete a nyugati társadalmakétól. Sokan voltak a nemesek és kevesen a polgárok. Ráadásul a sok nemes szinte teljesen magyar etnikumú, a kevés polgár pedig szinte csak idegen etnikumú volt.

Ezen a deformáción egészen az Oszmán Hódoltságig nem is történt lényeges változás. A Hódoltságban azonban megindult a parasztpolgárosodás. Az 1847-es népszámlálás adatait olvasva derült ki, hogy a jobbágyfelszabadulás küszöbén, szinte csak a Hódoltság területén volt magyar etnikumú polgárság. Erre először Erdei Ferenc hívta fel a figyelmet.

A magyar liberalizmus csak a klasszikus városi polgárság fogalmát ismerte, figyelmet sem fordított arra, hogy Nyugat-Európában, elsősorban a skandináv és az alpesi társadalmakban, is a parasztpolgárság jellemző, vagyis nemcsak olyan polgárság van, akik városi kerekedők és iparosok voltak.

Amíg a nyugat-európai parasztpolgárság lényegében az árutermelő parasztgazdaságok elitje volt, a magyar parasztpolgárok az oszmán uralom alatt megszüntetett jobbágyokból lettek. Igaz, ezek elitje a nyugati exportra dolgozó marhakereskedőkből lett.

A magyar történelem csak közvetve említi a Hódoltság alatt, az élő marhát felvásárló, és exportáló tőzséreket. Pedig a Hódoltság idején fellendült élő marha exportja volt az első jelentős gazdasági kapcsolatunk a Nyugattal. A parasztpolgárok autonóm városainak társadalmi szerepéről a történészek alig tesznek említést. Pedig a magyar történelemben a büszke parasztpolgárok önkormányzatai voltak az első autonóm, a lakosság által irányított városok.

Ezeknek a városoknak, községeknek a múltja villant fel a bolsevik rendszerben is. Ezek tudtak ekkor is a legjobban a megszállás tényéhez igazodni, és ennek következtében az átlagosnál nagyobb szabadságot szerezni. Ők alakították ki a fél-szövetkezetteket, amelyek lényegében az egyéni gazdák gazdasági közösségei voltak, Ezek térségékben voltak a legjelentősebbek a szabadidős, fóliás kertészkedő, zöldséggel, gyümölccsel kereskedő törpe vállalkozások.

A polgárosodás felé a lakosság legszélesebb rétege azonban a szabadidejében indulhatott el.

A háztáji gazdaság, a saját erővel történő lakásépítés, a maszekolás a vállalkozás óvodái voltak. Nem ismerek a társadalmak történetében hasonlót, amikor a lakossági jövedelem jelentős hányadát a szabadidőben termelték meg.

Ezek voltak a vállalkozási tudatra nevelés óvodái. Ebben tanulhatta meg a lakosság a pénzzel való gazdálkodást, a szükséges technikai kultúrát.

Sajnos a rendszerváltást követő gazdasági liberalizmus alatt ezek szinte kipusztultak.

Foglalkoztatás.

Nem kisebb társadalmi érdeme volt a bolsevik rendszernek a teljes foglalkoztatás. Ezt ugyan az optimálison mi is túlhajtottuk, de a társadalom számára ezerszer hasznosabb volt, mint a rendszerváltást követő, ki tudja meddig tartó tartós munkanélküliség.

A liberális politikusok és közgazdászok képtelenek megérteni, hogy a megoldatlan foglalkoztatás a létüket fenyegeti. A két háború közt a munkanélküliség felszámolása tette a liberalizmus legnagyobb ellenségét népszerűvé. Most is azért szenvedett a liberalizmus súlyos vereségeket, mert közömbös a gyenge minőségű munkaerő katasztrofális munkanélküliségével szemben.

A Kádár rendszer túlélő népszerűségének is a foglalkoztatás az alapja.

A nők egyenrangúsága

A magyar társadalom mindig gyenge volt a nők egyenrangúsága terén. Ebben is nagy érdemei vannak a bolsevik rendszernek. A nők foglalkoztatása ez egyetlen hatékony eszköze az egyenjogúság felé. Ez volt a kollektivizálás egyik nagy érdeme a családi parasztgazdasággal szemben. Ezt csak az tudja megérteni, aki átélte a falusi társadalmak háború előtti életét.

A tanulás mindenki előtt megnyílt

A Horthy rendszernek sokszor és joggal bűnéül hozzák fel a numero clausus törvényt, a zsidóság korlátozását a felsőképzésben. Ezzel párhuzamosan mindig hangsúlyozom, hogy a lakosság négyötödét, a munkások és a parasztság gyermekinek kizártságát nemcsak a felső-, de a középiskolákból is. A zsidóság hat százaléka volt a lakosságnak, és hat százalékra korlátozták őket a felsőoktatásban. Ezzel szemben a lakosság négyötödének fiúgyermekei 3-4 százalékban voltak jelen a középfokú és 1 százalékuk a felsőfokú képzésben. Ezek az adatok is sokkal szomorúbak, ha a papok és pedagógusok nélküli adatokat vetjük össze. A legszomorúbb azonban a leányok társadalmi összetétele. Egy százalékuk sem érettségizett, és egy ezrelékük sem lett diplomás.

Ezen még egyetlen történészt sem hallottam háborogni. Ez ezzel szemben, hangos volt az ország, amikor a bolsevik rendszer első tíz évében erősen akadályozták az úri középosztályból származók egyetemre jutását.

A bolsevik rendszer nemcsak képzést biztosított a nép gyermekinek, hanem ezek lettek a vidám barakk építőinek az élcsapata is.

Azt is megtapasztaltam, hogy végső soron még a néhány megmaradt szerzetesrendi iskolában végzett úri gyerekek is sikeres diplomások lettek. Ezek a kizárásuk okán elmentek nagyvállatokhoz dolgozni, ahol a párttitkárok és hivatali vezetők felismerték bennük az értéket, a nyugti nyelv ismeretét, és munkásaikként támogatták az egyetemi felvételüket. Az egyetemeken is kiválóan szerepeltek, hiszen jó iskolákból kerültek ki, jó volt a családi hátterük. Az egyetem után is tartották egymással a kapcsolatot, közös szervezetet alakítottak ki. 2000-ig tartottam velük a kapcsolatot, állítom, hogy az átlagosnál sokkal többre vitték.

Esetükben is bebizonyosodott, hogy az erősek akkor mennek még többet, ha akadályokat is állítanak eléjük. Erre mondja a közmondás: Teher alatt nő a pálma.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig III A rendszerváltás után.

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-22

A kiegyezéstől a jelenkorig

III

A rendszerváltás után.

Történelmet a legnehezebb a saját korunkról írni. Nem hálás, de hasznos erőfeszítés. A részleteket már többször megírtam.

A rendszerváltás viszonylag simán indult volna, ha az Állampártban maradt, és az azt elhagyó, új liberális pártot indító erők nem avatkoznak a spontán kialakuló helyzetbe.

Egy ével a választások előtt már egyértelművé vált, hogy a közép-jobb, népi Demokrata Fórum lesz a nyerő. A legjobb kapcsolatokkal, politikai tapasztalattal rendelkező liberálisok azonban megijedtek a közép-jobb pártban a hangadók közt jelenlevő jobboldaliak esetleges antiszemitizmusától. Bölcsen felmérték, hogy a legjobb megoldás, ha az élére egy számukra megbízható elnököt ültetnek.

Közben az is kiderült, hogy az évekkel előbb a demokratikus választáson győztes Kisgazdapárt nem esélyes a győzelemre. Ráadásul, a vezetőjüknek kiszemelt Antall Józsefet, akiben ők már több évvel korábban az első leendő miniszterelnököt látták, sem fogadták el vezetőjüknek.

Antall József kiválasztásának folyamata máig tabu téma. Pedig 1980-ban már fontos elvtársak benne látták az egy párt rendszert követő rendszer első miniszterelnökét.

Már csak rövid idő volt hátra a demokratikus átállásig, amikor Antall számára új pártot kellett keresni. Erre akkor már csak az új nyertesnek látszó Fórum jöhetett szóba. Aczél György vezérletével ezt is elintézték. A Fórum politikai tapasztalatokkal nem rendelkező vezetői elfogadták a számukra elnöknek felajánlott Antall Józsefet.

Ez olyan gyorsan, rejtetten, és simán ment, hogy a közvélemény számára ki sem derülhetett, hogy Antall az új elnök, sem közép-jobb, sem népi.

A választáson kormányalakító szerepet kapó Forum elnöke, Antall József alakíthatott kormányt. Ehhez még szükséges volt a Kisgazdapárt koalíciós partnerségére.

A kormány összetételéből világossá vált, hogy az új kormány nem a Fórumé, hanem Antall Józsefé. A kormányban a Fórum legmarkánsabb vezetők nem is jutottak miniszteri tárcához. Ez ellen csak Csurka tiltakozott, de őt is sikerült elcsendesíteni.

A választókat azonban nem. Mire Antall súlyos betegsége köztudottá vált, már biztosra ehetett venni, hogy a Forum meg fog bukni. Ezen Antall halála, és utódjának kevésbé karakteres eltérése az eredeti Forum közép-jobb, népi vonalától, nem tudta elkerülni a példátlan választási vereséget.

Azt, hogy az első kormány veresége a demokráciák történelmében példátlan volt, máig nem hangoztatják. Pedig azóta sem találtam példát arra, hogy egy kormánypárt ekkorát bukik.

Még nagyobb meglepetés volt a baloldali MSZP elseprő győzelme az előző választáson való nagyon szerény teljesítménye után. Ennél is váratlanabb volt, hogy a fölényesen többséget nyerő MSZP elnöke, Horn Gyula az abszolút többség birtokában a liberális SZDSZ-t koalíciós partnerének kérte fel. A meglepetés csak fokozódott, amikor Horn a ciklusa végén ultra-liberális vonalra lépett. Az irányítást teljesen a pártján belüli liberálisokra, és az SZDSZ-re bízta.

Ez már sok volt a liberalizmust egyébként is nyögve nyelő magyar választóknak. A következő választáson a hirtelen közép-jobb párttá átálló, a széteső félben marat MDF közép-jobb cipőjébe lépett liberális Fidesz kapta a legtöbb szavazatot.

Az első három választás kabarénak illene be.

Az elsőn nyert egy olyan párt, amit a szavazók közép-jobbnak hittek, pedig már nem az volt. Kiderült, hogy konzervatív létére paktumot kötött az SZDSZ-el.

A másodikion nyert egy párt, amiről azt hitték baloldali. Aztán kiderült, hogy liberális. Átadta nekik a hatalmat.

A harmadikon nyert egy kezdő, de legalább közép-jobb útra tért párt. Ennek tapasztalat, és káderek nélkül csak egy ciklusra futotta, de ettől kezdve az egyedüli esélyes ellenzék maradt.

A negyediken újra a baloldalinak tartott MSZP lett a legerősebb, de a miniszterelnökét és a baloldaliságát elsepertek a saját liberálisai. A párt élére, puccsal egy ultra-liberálist ültettek. Aki aztán két ciklust kapott. De amikor látta bukását, hogy semmi esélye nem maradt átadta Bajnainak. Aki naivul elfogadat a felajánlott posztot.

Aztán, húsz év után jött a már megérett Fidesz olyan fölénnyel győzött, amire ugyancsak nem volt példa, megnyerte a körzetek 99 százalékát. Ugyanis ez volt a minimum ahhoz, hogy a törvényhozásban kétharmados parlamenti többséghez jusson.

2014 tavasszal aztán majd az is kiderül, hogy nincs vele szemben más pártnak esélye. A közép-jobb magyar társadalomban csak közép-jobb pártnak van igazán esélye. Csak akkor bukik el, ha nagyon rosszul dolgozott. Ezen az ország ellenzéki harmada ugyan háboroghat, de nincs esélye ellene. Annak ellenére, hogy én a Fidesztől lényegesen balra állok a nézeteimmel, nem vagyok kétségbeesve, hiszen ennél csak rosszabb pártok vezették az országunkat. Történelmünkben most fordul elő először, hogy olyan párt kezében van a kétharmados törvényhozói hatalom, amilyent a többség akar, ami a többség elvárásait teljesíti.

A szoclib ellenzék nem veszi tudomásul, hogy a Fidesznek mára már példátlan biztonsága van. Tőle balra van a megosztott baloldal, amit a választók negyede támogat, és jobbra a szélső-jobb a választók tizedével a háta mögött. A szoclib ellenzék nem méri fel, hogy nekik a szélső-jobbtól kell félni, amivel szemben csak a közép-jobb adhat védelmet. Akik számára, joggal, a szélső jobb a legnagyobb veszély, az ne kezelje a közép-jobbot ellenségnek. Ezt hangsúlyozottan mondom a magyar liberálisok élcsapatának, a magyar zsidóságnak.

Mivel már nem sokéig figyelhetem a magyar politikai életet, nyugodt vagyok, mert nincsen veszély. Legfeljebb azoknak, akik a közép-jobb kormányoktól nem annyira annak jobboldaliságától félnek, mint a politikai hatalmuk, befolyásuk elvesztésétől.

Az elmúlt húsz év azt igazolta, hogy a magyar jobboldal csak akkor lehet erős, ha olyan liberális erők vannak hatalmon, amit a közép-jobb közvélemény jobban elutasít, mint a szélső-jobbot.

A Horthy rendszerben nem értettem a magyar zsidóság békés együttélését a beül erős, és kívülről támogatott jobboldallal. A fizikai létük volt veszélyben, mégis elfogadták. A közben eltelt hatvan év során nagyot fordult a szélső-jobb helyzete. Akkor indokoltnak lehetett tekinteni, hogy a lakosság jelentős hányada bent, és kint a szélső-jobba kapaszkodik. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Horthy rendszerben a legtöbben földreformot várták. Ennek pedig egyetlen párt volt a támogatója, a Nyilasok. A két háború között a liberális magyar zsidóságtól még csak jelzést sem kaptunk a földreform sürgetésére. Márpedig az ország lakosságának akkor a többsége még falvakban élt, számára minden reform másodlagos volt a földosztáshoz viszonyítva.

A rendszerváltás a mérlege

A bolsevik rendszer évtizedei alatt csak annak a hibáit láttuk, fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen rosszul fogunk viselkedni, ha visszanyerjük az állami szuverenitásunk.

A politikai úttévesztéseinket már felsoroltam. A legnagyobb hibákat azonban a társadalom deformálásában követtük el. A bolsevik rendszer hibáinak kijavítása helyett a másik végletbe estünk.

Az előző írásomban vizsgált kor legnagyobb eredményét abban látom, hogy ezer év után először, lett a magyar társadalom nem a nemesség, hanem a lakosság társadalma. Ugyanis a jobbágyság felszabadítása után sem változott alapvetően a társadalom.

Az arisztokrácia nagybirtokai ugyan kisebbek, de még mindig felháborítóan óriások maradtak.

A nemes átlépett az úri középosztályba, azonban ugyanúgy született úrnak tarthatta magát.

A jobbágyok óriási többsége lenézett paraszt lett. A polgárosodásra, a farmerré válásra reménytelen. A többsége még a nyílt szavazásra is alkalmatlannak minősült.

A történészek sem vallják be, hogy a jobbágyfelszabadulás után is feudális társadalom maradtunk. Az arisztokrácia és az úri középosztály a polgárosult zsidóságtól, bármi áron, de meg akartak szabadulni. A paraszt, és a munkás távol maradt attól, hogy legalább állampolgárnak érezhesse magát.

Szerencsére, a bolsevik uralomnak köszönhetően, ezt a társadalmat szétvertük. A szerencsére szót tudatosan használom, mert az összetörésre, önerőből, nem lettünk volna képesek.

Erről megbizonyosodtam az első két szabad választáson, az 56-os forradalomban, és a rendszerváltás óta.

Ma már nem kell félni sem a feudális erők, sem az antiszemiták hatalomra jutásától. Ennek nemcsak a belső okai olvadtak sokkal kisebbé, de a nemzetközi helyzet, sem engedné meg.

Ugyanakkor félek a másfélmillió ember tartós munkanélküliségétől, ennek erkölcsi és demográfiai következményeitől.

Ugyanakkor életem végén nem kell félni a múlt restaurációjától, akkor sem, ha ma divat Horthynak, Bethlennek szobrot állítani, a múltról azt is szépnek festeni, ami maga volt a fekete sötétség, és gonoszság.

1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig I. A kiegyezéstől Trianonig

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-19

A kiegyezéstől a jelenkorig

I.

A kiegyezéstől Trianonig

Annak ellenére, hogy a jelenlegi és a várható közép-jobb kormány nem lesz a támogatója annak, hogy megszülethessen a két háború közti magyar történelem reális ábrázolása, ennek érlelődésének látom a jeleit. A reális kép annyira egyértelmű, hogy a politika támogatása nélkül is létrejöhet.

A 20. század magyar történelme csupa deformációra épül.

A 19. századnak a kiegyezés utáni része kitartott az első világháború elvesztéséig. Erről azért nem születhetett tárgyilagos kép, mert egyrészt a nemzeti önállóságnak aránytalanul nagy szerepet adunk, másrészt a sikerben a magyar zsidóság szerepét nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.

A félrevezetés a kiegyezés értelmezésével kezdődik. Ennek ugyan kétségtelen előny volt a magyar királyság korábbinál nagyobb önállósága, de sokkal nagyobb volt a hátránya.

A Habsburg császár már a szabadságharc bukásakor azon a politikai fonalon állt, hogy a császári hatalom szempontjából előnyös, ha a magyar királyság a birodalom konzervatív bástyája marad.

A magyar történészek elhallgatják a változás tényét, ami tavasztól őszig történt. Tavasszal, Olmützben a Császári Tanács még a modernizálás híve volt, a. Habsburg Monarchiát át akarta alakítani a viszonylag egyenrangú örökös tartományok közös államává, októberben pedig már csak a széteséssel fenegetett Birodalom stabilizálása volt a szempont.

Áprilisban még olyan alkotmányt írt alá a császár, amiben felosztotta a Magyar Királyságot. Ebben leválasztotta nemcsak Erdélyt és Horvátországot, de létrehozta a Temesvári Szerb Vajdaságot is. Vagyis maga a császár írta alá az ország felosztását. Októberben pedig már szó sem volt a történelmi Magyar Királyság felosztásáról, sőt Erély is az ország része maradt.

Annak ellenére, hogy a császár startijának fordulat nélkül nehéz megérteni már a kiegyezés előtti, de főleg azutáni helyzetet, erről mélyen hallgat a magyar történelem.

Ebben közrejátszik az is, hogy Trianont nem lehetne ennek ismeretében váratlan eseményként tálalni.

Véleményem szerint, a következő százötven év magyar történelme megértésében fontos szerepet játszott, hogy a Habsburgok, 1849 ősze után a feudális arisztokrácia támogatására építettek. Megijedtek a gyors polgárosodástól. Fogalmuk sem volt arról, hogy semmi sem gyorsíthatja jobban a Monarchia szétesését, mint a polgárosodás, és az etnikai jogok érvényesülésének elnyomása.

A vasút százada.

Annak ellenére, hogy a Kárpát Medence történetének a legfontosabb eseménye a vasúthálózat kiépülése volt, amit a közúti szállátás fokozott még jelentősebbé, szinte nyomát sem találjuk annak, hogy a 19. százazd végére a Kárpát Medence tizednyi távolságra került Nyugat-Európához.

A magyar történelem tanítását azzal kellene kezdeni, hogy a Kárpát Medence elérhetetlen messzeségben volt a világ társadalmi, gazdasági és kulturális éllovasához, Nyugat-Európához. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy Csehország azért lehetett a leginkább nyugat-európai állam, mert vízi úton volt összeköttetése a Német-Római Birodalomhoz.

A másik még meggyőzőbb példa. A lengyel, a román és az ukrán búza sokkal olcsóbban juthatott el Nyugatra, mint a magyar.

A nyugatra vezető vízi út hiányából következett az is, hogy a Magyar Királyság számára miért volt olyan fontos a Balkén felé történő terjeszkedés.

A vasút előtt a nyugati piacok gyakorlatilag elérhetetlenek voltak, oda csak a lábon elhajtható állat és lovas kocsin utazó ember juthatott el, de az is csak nagyon drágán és keservesen hosszú idő alatt. Vagyis Nyugat-Európa gyakorlatilag elérhetetlen volt.

A vasút azonban tizedénél is rövidebbé tette az utazás idejét és költségét mind az ember, mind holt áru számára, nemcsak nyugatra, hanem az országon belül is.

Elképesztő hibának tartom, hogy a történészek mennyire figyelmen kívül hagyják mind az emberek, mind az áruk szállítása forradalmának társadalmi következményeit. Ez talán egyetlen másik ország, nép számára nem volt fontosabb, mint a Kárpát Medencét uraló magyaroknak. Ebből következett az, hogy végre megindulhatott a magyar társadalom polgárosodása.

Már számos alkalommal kifejtettem a hálám azoknak a magyar történészeknek, akik végre megmutatták, hogy a magyar történelem sajátos karaktere döntően abból fakadt, hogy alig volt polgársága, és a kevés között nagyon kevés volt a magyar etnikumú. A magyar társadalom polgárhiánya az ipari forradalom után vált még tragikusabbá.

A vasúthálózat kiépítése óriási lendületet adott a szárazföldi bel- és külkereskedelemnek, de nem volt olyan polgárságunk, amelyik élhetett volna ezzel a frissen megnyílt lehetőséggel.

A szállítás nehézsége következtében a mezőgazdaságból a belkereskedelembe csak olyan termékek kerültek, amelyek a városi piachoz nem voltak 10-15 kilométernél messzebb, fejükön az asszonyok piacra vihették. A mezőgazdasági lakosság számára legfontosabb pénzforrást a gabona és az élő számosállat jelentette. Ezek értékesítése számára elég volt az évi néhány vásár. A potenciálisan áruvá válható termékek, a tej, a baromfi, a zöldség, gyümölcs, és az olyan melléktermékek, mint a tojás, a toll, a bőrök nagy többsége nem is vált a vasút előtt, áruvá. A vasút azonban azonnal potenciális lehetőséget jelentett szinte minden termék áruvá válására.

Megszületett a lehetőség, de nem volt olyan réteg, amelyik ezzel élni tudott volna. A vasút előtt ugyan voltak vándorkereskedők, akik gyalog, szamáron, vagy egy lovas kordélyon vitték el a falusi lakosságnak a kevés iparcikket, a gyufát, a tőt, cérnát, gombot cserébe olyan, és annyi áruért, amit el tudtak szállítani.

A vasúton azonban egyrészt a lakosság árujával többször nagyobb távolságra képes volt a piacra vinni az árut, a kereskedők pedig a felvásárolt árut szállíthatták a városi raktáraikban. Mivel nem ismerek a falú-város kereskedelmére vonatkozó adatokat, csak becsülni tudom, hogy a parasztság árutermelése megsokszorozódott.

Arról még kevesebb szó esik, hogy különleges szerencsénk volt, hogy a térség zsidósága gyorsan felismerte, hogy a legkedvezőbb anyagi lehetőségek éppen a Kárpát Medencében vannak.

Annak sincs nyoma a magyar történészek munkáiban, hogy a lakosság számához viszonyítva melyik országban mennyi polgárosodó zsidó élt. Ugyanis a lengyel és kelet-európai zsidóságnak nagy többsége akkor még nem lépett, léphetett a gyors polgárosodás útjára. Azt a tényt, hogy Magyarországon a zsidóság viharos ütemben polgárosodott, azért tartom fontosnak, mert csak az ad magyarázatot arra, hogy a magyar, mindenek előtt a budapesti zsidóság itt érezte a legjobban magát. Budapest, nemcsak a legnagyobb zsidólakosságú, de talán a legsikeresebb zsidóságú város volt a világon.

Budapest sikere elsősorban a nagyon dinamikus zsidó lakosságával magyarázható. Vitathatatlan, hogy az első világháború előtt Budapest volt a legközelebb a fejlett, modern Nyugathoz, sőt annak szerves részét alkotta.

Akkor a budapesti irodalom, zene, festészet, tudomány a világ élvonalába tartozott. Mi azóta is csak azon sírunk, hogy mekkora területet veszített el a háború után Magyarország. Az azonban fel sem merül, hogy a háború előtti Budapesthez képest, mint vesztett a színvonalából a fővárosunk.

Azt a tényt, hogy az első világháború előtt volt az országunk legközelebb az államalapításkor kitűzött célhoz, a nyugat-európaisághoz. Azt azonban, hogy európai polgári társadalom felé gyorsan közeledtünk, nem a magyar társadalom elitjének, az arisztokráciának, és az úri középosztálynak, köszönhettük, hanem elsősorban a magyar asszimilálódni akaró zsidóságnak.

Amíg ezt nem fogadjuk el, nem érthetjük meg mindazt, ami az óta történt.

Az ugyan tény, hogy a magyar társadalom legértékesebbjei közt nem zsidók is voltak, de azok sem lehettek volna örök nemzeti büszkeségeink, ha nem fedezi fel, ha nem támogatja őket a zsidó polgárság.

Ady Endre számomra a századforduló legnagyobb magyarja. Belőle sem lehetett volna ekkora óriás, ha nem fedezi fel a zsidó polgárság. Zsidóknak íródott újságnál dolgozott, majd főleg szidó által olvasott újság vette meg, és közölte írásait. A magyar úri középosztály szinte semmit sem értett meg belőle.

Bartók Béla sem érhetett volna a csúcsra, ha koncertjei hallgatóinak, kottáinak vásárlóinak nagy többsége nem zsidó.

A magyar operaház színvonala is ekkor volt a csúcson. , vezetői,

A magyar festészet legnagyobbjai számára a megértő közönséget és a vásárlókat a magyar zsidóság adta.

A tudományok legnagyobb magyar alakjainak a többsége zsidó volt.

A magyar zsidóság hatalmának alapja azonban a magyar ipar volt. A bankok, a tőzsde, a bányászat, az ipar szinte minden ágazatában ők voltak többségben.

A gyengélkedő Feltörekvők

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-11-15

A gyengélkedő Feltörekvők

Jó húsz éve találták ki a bankárok a Feltörekvő Országok fogalmát. Jó ideig csak négy országot, Brazíliát, Indiát, Oroszországot és Kínát tekintették ilyeneknek, és angol nevük kezdőbetűi alapján BRICs néven futottak.

Már néhányszor kifejtettem, hogy a négy mindegyike ugyan törekvő, de a feltörekvés sikere csak Kínától várható. A másik három számára teljesíthetetlen a felzárkózás.

Az élvonalhoz közelítésére csak olyan ország számíthat, amelyikben a lakosságot a puritanizmus jellemzi, és nem nő a lakossága. Ennek a kettős elvárásnak csak Kína felel meg. Mind a négy nagyon messze van attól, hogy a lakossága viselkedését a puritán magatartás jellemezné, és csak Oroszország, ahol nem nő elviselhetetlen sebességgel a lakosság száma.

Az utóbbi években a Feltörekvők közé sorolták Indonéziát, Törökországot és Dél-Afrikát is. Most a The Economist csak arról ír, hogy a csoport gyengéiről, Indiáról, Brazíliáról és az említett három eredeti tagról, kiderül, hogy valóban gyengék. Gyengék, mert a két alapfeltétel egyikének sem felelnek meg. Nem alkalmas a lakosságuk viselkedési kultúrája, és elviselhetetlen gyorsan nő a lakosságuk.

India köztük egyedül, a lakosság száma alapján óriás, de eleve túlnépesedett, lényegesen jobban élhetne, ha csak fele ennyi lakosa volna, és az sem növekedne. Akkor sem maradhatna egyetlen ország, hiszen mind földrajzi, mind etnikai, mind nyelvben, mind kultúrában több tucatnyi országgá fog szétesni. Elég arra gondolni, hogy minden tekintetben széttagoltabb, mint Európa a maga negyven országával.

Oroszország, ahogyan egyetlen pravoszláv keresztény társadalom alkalmatlan a felzárkózásra. A társainál azért áll valamivel jobban, mert óriási importbevételhez jut a hatalmas olaj és földgáz exportjából. Ez azonban nem lesz tartós, hiszen az Egyesült Államok lényegesen olcsóbban ellátja Nyugat-Európát pala-gázzal, és Afrikából is olcsóbb nyersolajhoz lehet majd jutni. Az EU nem lesz tartósan olyan ostoba, hogy ilyen drágán vásárolja meg az energiaellátását. Oroszországnak ugyan van potenciálisan elegendő nyersolaja, földgáza, sőt palagáz vagyona is, de azok olcsó kitermelése nem lesz megoldható.

Ami pedig a három új tagot jelenti.

Indonézia túlnépesedett és a lakossága alkalmatlan a versenyképességre. A munkaereje ugyan nagyon olcsó, de nem versenyképes a konfuciánus országok fegyelmezett, tanult munkaerejével. Olcsó, de nem jó minőségű munkaerővel tele lesz a világ, de a keresletük csökkeni fog. Minél fejlettebb lesz a technika, a gyenge minőségű munkaerőt felváltják a robotok.

Törökország ugyan a többi arab országnál jobb, de nem elég jó, és képtelen lesz munkával ellátni a gyorsan szaporodó gazdaságát.

A Dél-afrikai Köztársaság jövője reménytelen. A bányajáradékát le fogja húzni a számos dél-afrikai versenytársa, és a belátható jövőben nem lesz olyan nyersanyagiránti keresletrobbanás, amilyent Kína az elmúlt évtizedekben okozott. Mindehhez járul az őslakosságának fergeteges szaporodása, és a munkaerőpiacra való alkalmatlansága.

Összegzés.

Nincs a láthatáron olyan ország, amelyik fejődésre képes. Egyelőre, Kínának nincs a láthatáron sem méretében, sem minőségében követője. Nem várható jelentős felzárkózó. 

Kína lakosságának fele közelebb került egymáshoz

Kopátsy Sándor                PG                   2013-11-14

Kína lakosságának fele közelebb került egymáshoz

Kína egészen a vasút megjelenéséig a lefejlettebb közlekedési hálózattal rendelkező kultúra volt. Az egyetlen folyóvölgyes kultúrák lényegében csak a fő folyamukon hajózhattak, az önöző csatornák lényegében csak az ember, vagy a szamár termékeit gyűjtötték a házhoz. Kína azonban a folyamokat összekötő, hajózható hálózatot épített ki. Vagyis a Birodalom szinte egészéről hajózható vízi úton lehetett a termékeket szállítani. Ennek a gerince volt a Nagy Kínai Csatorna, ami nélkül létre sem jöhetett volna a Kínai Birodalom, és mintegy 300 millió lakost ellátó térség vált öntözhetővé, a birodalomba beágyazhatóvá. Ezért ezt tartom az emberiség legnagyobb jelentőségű építményének. A sokkal jobban méltatott Nagy Fal jelentősége eltörpül mellette.

Ezért a vasúti, majd a közúti hálózat kiépítése nem is jelentett akkora fejlődést, mint ott, ahol a termékeket nem lehetett vízi úthálózaton szállítani.

Kínában a gazdaság piacosítása azonban olyan intenzitásváltással járt, aminek már nem felt meg a korábbi vasúthálózat. Az ország területének keleti negyede, ahol a lakosság négyötöde él, olyan nagy a lakosság sűrűség, miben az autópályák is csak részben képesek a személy és az áruforgalmi igényt kielégíteni. Szükségessé vált a nagysebességű vasúti szállítás hálózatát is kiépíteni. Szerencsére, az ezredfordulóra a technika megoldotta a kétszer, háromszor, négyszer gyorsabb vasúti szállítást. Ehhez azonban nem elég a régi pályák korszerűsítése, egészen új nyomvonalakat és alépítményt igényel.

A kínai vezetés a korszerű vasúti hálózat kiépítése mellett döntött. Ezen belül két hálózati fok építését kezdték el. A fejlettebb 300-350 kilométeres, a másik 200-250 kilométeres sebességre alkalmas. Az elmúlt 15 évben 10 ezer kilométer gyorsvasút épült, több mint egész Európában létezik. Ennek legfontosabb vonala a Pekinget Hong-Konggal összekötő 2.400 kilométeres vonal. Talán ez a leghosszabb távolság, amire még kedvező a 300 kilométernél is gyorsabb vonat. Ha figyelembe veszzük a reptér megközelítését, az indulás előtti és utáni készülődést, az ilyen gyorsvasút már kisebb időigényű utazást jelent. A sokmilliós városok közti személyforgalom igényének is jobban megfelel.

Az új gyorsvasúton naponta más most is 2 millió ember utazik. Csak a Peking Hong-Kong vonal közel száz nagyvárost von be a gyors személyszállításba. Ezt a feladatot nem lehetne repülőkkel megoldani. Ez azt jelenti, hogy az érintett száz város negyed olyan távolságra van egymástól, mint korábban volt.

AZ EURÓPAI UNIÓT KRITIKÁJA II. Mekkora az optimális infláció

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-15

AZ EURÓPAI UNIÓT KRITIKÁJA

II.

Mekkora az optimális infláció

Az Európai Unió vészesen lemarad nemcsak a Távol-Kelet, de a négy tengerentúli puritán ország mögött. Ezen belül különösen lemaradnak a mediterrán tagországok.

A lemaradásnak több oka van, de kettő a legfontosabb. Keveset dolgoznak, és alacsony az inflációjuk. Mindkét hibában a mediterrán országok járnak az élen. Hozzájuk képest a fejlettebb, puritán országok jól vizsgáznak. De csak hozzájuk képest, mert ezek is lemaradnak.

Azt most nem boncolom, hogyan lehetne az európai országokat arra kényszeríteni, hogy többet dolgozzanak, a foglalkoztatásban zárkózzanak fel a versenytársaikhoz. Most csak arról írok, hogy a kevésbé fejlett tagországok számára a kívánatosnál sokkal kisebb az infláció.

Az ugyan nem vitatható, hogy az elmúlt száz évben az infláció szinte minden országban nagyobb volt a kívánatosnál, csak azt állítom, hogy most az EU tagországaiban általában, az átalagnál kevésbé fejlettekben pedig különösen, alacsonyabb az infláció, mint amekkora kívánatos volna.

Ideje volna feladni azt az általános felfogást, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Az ugyan tény, hogy a történelem során százszor annyiszor a kívánatosnál nagyobb, mint kisebb volt az infláció. De az is igaz, hogy infláció nélkül szó sem lehetett volna az elmúlt száz év gyors fejlődéséről. A második világháború óta, a gyakorlatban nem emlékszem olyan esetre, amikor az infláció nem volt nagyobb, mint optimális lett volna, de arról is meg vagyok győződve, hogy infláció nélkül ennyire sem mentünk volna.

Mitől függ az infláció kívánatos mértéke?

1. A kultúrától. Minél puritánabb erkölcsű egy ország, annál kisebb inflációra van szüksége. Ez a gyakorlatban is egyértelmű bizonyítást talál. Tehát két azonos szinten álló ország közül a puritán lakosságúnak mindig kisebb volt az inflációja. Németországban kisebb volt, mint Franciaországban. Ezért nem lehet a különböző kultúrájú államoknak azonos inflációja.

2. A gazdasági fejlettségtől. A tények ezt is egyértelműen bizonyítják. A rokon kultúrájú országok között a kevésbé fejlettekben volt nagyobb az infláció. Ezért nem lehet az eltérő fejlettségi fokon lévő államoknak azonos inflációjuk.

3. A kapacitáskihasználtság fokától. Minél nagyobb a munkanélküliség, illetve minél alacsonyabb a munkaerő foglalkoztatása annál nagyobb infláció a kívánatos. Ezért a jelnősen eltérő foglalkoztatás esetén eltérő infláció az indokolt.

Ezért nem szabad közös inflációt, közös pénzügypolitikát, különösképpen pedig megkövetelni olyan közösségben, ahol eltérő kultúrájú, különböző fejlettségű, és foglalkoztatottsági szintű országok alkotják a közösséget. Mivel az Európai Unióra a differenciáltág jellemző, már a Maastrichti Követelmények eleve elhibázottak voltak. A közös valuta pedig példátlan ostobaság volt. Ez ilyen közösségben a közös pénzügyi követelmények eleve rosszak, a közösség egészének a fejlődési tempóját fékezik, és növelik a fejlettek és a felzárkózni vágyók közötti különbséget.

Ez vált nyilvánvalóvá a 2010-es pénzügyi vállság óta. A fejlettek fölénye nagyobb, mint a közösségbe lépésük előtt, a kevésbé fejlettek pedig hozzájuk képest gyengébbek lettek. Ennek jele, hogy a puritán tagországok viszonylag jól állnak, de csak az egyre rosszabb teljesítményű tagországokkal szemben, de azok is lemaradnak az Egyesült Államokhoz, Kanadához, Ausztráliához és Új-Zélandhoz, és gyászos a növekedésük a Távol-Kelet országai teljesítményéhez képest.

Ezt jól bizonyítja a tény, hogy az elmúlt tíz évben az EU országokban a fogyasztói árak emelkedése az Egyesült Államokkal azonos szinten alakult, jelenleg csupán 1 százalékkal emelkedik, annak ellenre, hogy az EU országok három lényegesen különböző kultúrát, képviselnek, a puritánt, a latin, és a balkánit, az átlagos fejlettségük legfeljebb fele azénak, a foglalkoztatási szintje is lényegesen alacsonyabb. Az Egyesült Államokkal azonos inflációt, csak a fejlett puritán tagországok engedhettek volna meg maguknak. A kevésbé fejlett latin és közép-európai országokban mintegy kétszer, a balkániakban mintegy háromszor akkora inflációra lett volna szükség. Körülbelül ekkora inflációs különbségek voltak jellemzők a tagságuk előtt is.

Sajnos a brüsszeli vezetésnek minderről fogalma sem volt. Naivul elképzelték, hogy segélyekkel a kevésbé fejletteket fel fogják zárkóztatni akkor, ha azonos pénzpolitikát kényszerítenek rájuk. Nem gondoltak arra, hogy a közösség olyan, mintha a két észak-amerikai állam a latin-amerikaiakkal és Oroszországgal alkotott volna nemcsak közös gazdaságpolitikát, hanem még közös valutát is. Amit az EU vezetés erőltet, az olyan ostobaság, amit nem mert volna kitalálni senki, arra csak a naiv ostobaság volt képes.

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA I. Az azonos módszerek differenciálnak

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-14

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA

I.

Az azonos módszerek differenciálnak

E cím alatt olyan írások jönnek létre, amelyek azt bizonyítják, hogy Európa viszonylagos hátrább kerülésében, az objektív okok mellett, a főszerepet az játssza, hogy a társadalmi, kulturális, vallási és gazdasági fejlettség tekintetében nagyon tarka kontinensen azonos felépítményt erőltettek. Ennek hatására a kontinensünk egésze lemarad, ezen belül a fejlettségi különbségek nőnek, a kevésbé fejlettek hátrább csúsztak.

Ezer éve a Nyugat magas-kultúrává válása, és ötszáz éve a többi fölé emelkedése annak volt köszönhető, hogy a ki Európa nagyon tagolt volt. Legalábbis a két óriáshoz, Kínához és Indiához képest. Ez a tagoltság akkor vált igazán fölénnyé, amikor az ipari forradalom technikai bázisán kialakult a világgazdaság, azon belül pedig olyan munkamegosztás, amiben a fejlettek és az elmaradottak közti egyenlőtlen csere volt a gazdagodás egyik fő forrása.

- - - - -

A klasszikus közgazdaságtan csak a Nyugat tőkés társadalmaiknak tudománya volt. Olyan módszert hirdetett, ami megfelelt a kor legfejlettebb társadalmainak, a már iparosodott tőkés osztálytársadalmak. A közgazdaságtan a tőkések érdekét szolgálta a társadalmon belül, és a fejlettekét a kevésbé fejlettekkel szemben. A világgazdaság többsége a gyarmattartók és a gyarmataik, valamint a befolyási övezeteik között zajlott.

Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyire indokolt, mennyire erkölcsös volt, de történelmi materialistaként tudomásul vesszem, hogy ez is az emberiség hosszú távú érdekét szolgáló, objektív szükségszerűség volt. Ennek köszönhetően gazdagodtak a gyarmattartók a saját erejüknél jobban, lettek fejlettebbek, és érték el azt a tudományos és technikai szintet, iskolázottságot, amin spontán megállt a túlnépesedési nyomás. Ennek köszönhetően a világ mintegy hatodán, minőségileg más, korábbinál sokkal hatékonyabb társadalmak jöhettek létre. Ugyanakkor a tudományos és technikai forradalom egészségvédelmének, és technikai találmányinak köszönhetően, a világ hétnyolcadán az elviselhető sokszorosára nőtt a népszaporulat. Az elmúlt száz év során, az emberiség hétnyolcadán azért marad le egyre jobban, azért nem volt képes a viszonylagos elmaradottságát csökkenteni, a fejlődéssel lépést tartani, mert túlnépesedett. Ezt mindennél jobban mutatja az alig hangsúlyozott tény, hogy fajunk létszáma mintegy százezer év alatt nem érte el a kétmilliárdot, de az utóbbi száz évben ennek az ötszörösére nőtt.

Ebben a tekintetben egyetlen jelentős változást hozott az, hogy az emberiség közel negyedét jelentő Kelet-Ázsiában a már gazdagoknál spontán, Kínában pedig erőszakkal, leállt a túlnépesedés. Jelenleg ugyan lassul, de megállíthatatlannak látszik az elviselhetetlen túlnépesedés. Két generáció múlva kilencmilliárd lakosa lesz a földnek. Azt még senki sem merte megfogalmazni, hogy az optimális létszámunk ennek negyede se lenne.

Európa egészéhez, azon belül különösen a gyarmattartó országai száz éve még a világ sorsát alakító nagyhatalmakhoz viszonyítva nemcsak az Egyesült Államok fölénye vált egyértelművé, de megállíthatatlanul a Távol-Kelet is óriássá emelkedik.

Ez annyira nyilvánvalóvá vált a második világháború során, és különösen a gyarmatok felszabadulása után, hogy a legokosabb politikusok az egyesült Európában látták a kontinens súlya megtartásának egyedüli módját. Európa legnagyobb formátumú államférfijai felismerték az összefogás szükségességét. De ezt még annyira az éppen befejezett háború tapasztalatai alapján láttak, hogy a két háború hiánytermékeiből, a nyersanyagokból és az élelmiszerekből akartak az önellátást biztosítani.

Először a szénbányászatban és az acéliparban akarták a versenyképességet megteremteni. Azt még nem voltak képesek felmérni, hogy ezen a két területen lehetnek a legkevésbé versenyképesek. Azóta kiderült, hogy épen ez a két ágazat, amiben nem lehet, de nem is érdemes Európának nemcsak versenyképesnek, de még önellátónak sem lenni. Azóta e két ágazatról ez be is bizonyosodott. Az első nekifutás még csak a szűken vett Nyugat-Európa szén, és acéliparát érintette.

A második nekifutás, a mezőgazdaság nagyvonalú fellendítése már nagyobb, és kiterjedtebb gazdasági közösséget hoztak létre. Ez még súlyosabb tévedés volt, mint a szén, és acélipar kiemelése. Az utóbbi fejlesztésére legalább nem pocsékolták el a közös erőforrások jelentős hányadát. A mezőgazdaság támogatására azonban a közös források négyötödét fordították, a többségét még ma is fordítják.

A mezőgazdaság dotálása a fejlettek közös járványa, a legokosabbak sem mentesek ettől a hibától. Az Egyesült Államok is támogatja a mezőgazdaságát, de kevésbé, mint az EU. Számra azonban nem akkora ostobaság, hiszen kiválóak a természeti, társadalmi és tudományos adottságai. Japán még az EU támogatási mániáján is túltesz, és csak most kezd ennek csökkentésén gondolkodni. A világpiacon versenyképes mezőgazdasága csak a még alulnépesedett, mérsékelt éghajlatú, tőkegazdag országoknak lehet. Ezeknek pedig ehhez nem kell támogatást adni, eleve versenyképesek.

Az EU tagországok mezőgazdaságának támogatása ugyan eleve is ostobaság volt, de különösen kártékonnyá tette az, hogy a kevésbé fejlettek és Franciaország megnyerésére, és felzárkóztatására szánták. Ez vált a kevésbé fejlett országok számára jó csaléteknek. Ezek ugyanis a tagságukkal járó fő előnynek tekintették a kapott dotáció nagyságát. A közvetlen alamizsnát ugyanis az ostobák is megértik, nagyra értékelik, a közvetett veszteségekkel pedig nem számolnak. Sajnos ez a fejlettebbre is jellemző. Azok is csak azt nézik, mennyit fizetnek be, és mennyit kapnak közvetlenül vissza. Pedig ennél nagyságrenddel nagyobb összeget jelentenek a közvetett veszteségek, és a közvetett nyereségek. Ezekkel mégsem számol senki, sem azok, akik kapják, sem azok, akik fizetik, de még a szaktudomány sem méri fel.

Az EU gazdag tagországai elsősorban azon keresnek, hogy a nekik megfelelő pénzügyi, foglalkoztatási rendszer a kevésbé fejletteket kizsákmányolja. Ez abból az általános társadalmi törvényből fakad, hogy a fejletteknek megfelelő felépítmény, azon belül minden egységes részszabályozás a kevésbé fejlettek számára hátrányos. Ez amennyire egyértelmű az országokon belül, annyira elfedett marad a nemzetközi közösségekben.

Az országon belül senki sem vonja kétségbe, hogy a gazdagoknak megfelelő adórendszer és visszaosztás sérti a szegények érdekét. Ez fordítva is igaz. Ezt megtanulhattuk a bolsevik rendszerünkben, hogy az egyenlősdi mennyire sérti a jobbak érdekét. Az is köztudott, hogy nincs olyan adórendszer, amelyik minden társadalmi réteg érdekének megfelel.

Ezért aztán a nagyon heterogén EU számára sincs is olyan rendszer, amelyik minden tagállam érdekének megfelel. Ezért sem lehet heterogén államokból olyan közösséget alkotni, amelyik mindenkinek jó. Ami meg nem jó mindeninek, az még nem érett arra, hogy közösséggé váljon.

Az Európai Unió tagsága szinte minden tekintetben nagyon heterogén, tehát csak akkor lehet hatékony közösség, ha nagyon laza szervezet marad. Az EU vezetés, mindenek előtt Németország azonban homogén közösséget akar. A puritán fejletteknek megfelelő közös módszer ezzel éppen az ellenkezőjét éri el, a közösség tagjai között egyre nagyobb különbségek lesznek. Ezt már az eddigi történelme is mutatja.

A puritán gazdagok az EU átlagához viszonyítva gazdagabbak, stabilabbak lettek. Ennek ellené a világgazdaság élcsapatában lassúbbak lettek. Ezt jól jellemzi, hogy a közösség legfejlettebb, legsúlyosabb országa, Németország az Egyesült Államoknál lényegesen, a távol-keletieknél sokkal inkább lemarad.

A latinok, különösen a mediterránok pedig ma hátrább vannak, mint voltak a közösségbe lépésük idején. Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan tudnak talpra állni, és legalább a tagságuk előtti állapotra visszatérni. Nekik vagy valamiféle második szintű tagság, és újra saját valuta, vagy a kilépés volna a legkevésbé reménytelen megoldás.

A közép-európaiak és a baltiak eredménye viszonylag semleges, nyertek és vesztetek is. Ezek többsége a mediterránoknál is hátrábbról indult, de nem esett vissza. Ezek számára is legfeljebb valamiféle második szintű tagság, és feltétlen saját valuta felelne meg.

A balkáni, ortodox keresztény kultúrájúak anarchiába rohannak. Semmi helyük az Európa Nyugati felét tartalmazó közösségbe.

Az EU vezetésnek és a kevésbé fejletteknek reálisan kellene megítélni az utolérést. A kelet- és a közép-európai országoknak ezer éve lényeges a lemaradásuk, aminek ledolgozása néhány évtized alatt irreális álom.

A nem tag fejlettek, Svájc és Norvégia jobban jártak, hogy kívül maradtak. Számukra is kedvező az Unió felső szintje lenne, ami az ő igényüknek is megfelelne.

Az úttévesztés azon indult el, hogy a fejlettekkel való lépéstartást a kontinens számára akarták a kontinens egésze számára képzelték el. Ez egyrészt csak a puritán kultúrájú államokra volna reális cél, másrész ez elve lehetetlen, hogyha a négy puritán tengerentúli ország, az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália és Új-Zéland, kimarad belőle. Európa ezek nélkül kicsi, nyersanyagokkal nem önellátó, és katonai tekintetben, együtt is, legfeljebb középhatalom. Egyedül az egész kontinensünk is lényegesen kisebb erőt jelent, mint amennyit a négy tengerentúli ország.  Csak azokkal lehet a Távol-Kelettel egyenrangú erő. Tegyük hozzá, hogy a négy említett angolszász ország önmagában is több, fejlettebb, homogénebb egység, mint Európa egésze.

Az, hogy a német-francia szövetségre világgazdasági agglomeráció épülhet, eleve naiv elképzelés volt. Sokkal racionálisabb megoldás lett volna az európai angolszászok, germánok és skandinávok közössége a nagy tengerentúli angolszásszal, mint a mediterrán és a balkáni államokkal való közösség.

- - - - - -

E bevezető fejezetekben sorra veszem a felépítmény különböző elemeit, és megvizsgálom, azokon milyen a közösség realitása.

Elvem marad a történelmi materializmus, ami szerint a felépítmények az alépítményhez kell igazodni. Ha ennek nem megfelelő felépítményt erőltetünk, összedől az egész. 

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN I. A négy tengerentúli angolszász bevonása

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN

I.

A négy tengerentúli angolszász bevonása

Az Európai Unió úttévesztését elsősorban két tény illusztrálja. Az óceánon túli angolszász államoktól való elzárkózása, és az eltúlzott agrártámogatása.

A hibás stratégia oka, hogy a világpolitikai, világgazdasági és katonai pozícióikat elvesztő európai hatalmak, elsősorban Németország és Franciaország az egyesült Európa hátán akarta világhatalmi múltját felépíteni. Mindkét ország csak a saját államuk pozícióját tartotta szem előtt, a tények realitását nem is elemezték.

A két világháború már egyértelműen bizonyította, hogy a Nyugat súlypontja egyre jobban az óceánokon túlra, elsősorban a négy angolszász országra, az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra tevődött át. Ezt a tényt jól illusztrálják a tények.

- Jelenleg a világ legfejlettebb tíz országa protestáns, puritán lakosságú. A tíz között hat kis európai ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, valamint a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland van. Lakosságuk száma alapján a legfejlettebbek négyötöde a tengerentúl él.

- Ha nemcsak a legfejlettebbeket, hanem a puritánokat összesen nézzük, akkor az európai puritánokhoz még hozzá kell számítani a germánokat és az angolszászakt is. Ebben az esetben már közeli a létszámegyenlőség.

Az óriási különbségek azonban az alábbi téren vannak.

- A négy volt angolszász gyarmat területe, élettere tízszer nagyobb, mint a puritán nyugati népek országaié. Az tengerentúliak alulnépesedettek, az európaiak pedig nem vehetnek fel számottevő új lakosságot. Márpedig az elit munkaerő felvételének jelentősége a túlszaporodott világban egyre nagyobb lesz. A leghatékonyabb import ugyanis a minőégi munkaerő befogadása.

- A túlnépesedett világban egyre nagyobb jelentősége lesz az élelmiszertermelésnek. E tekintetben nagyságrendi különbség van Nyugat-Európa és a tengerentúli négy ország között. Ebben az ágazatban óriási az utóbbiak fölénye. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a jövő versenye a Nyugat és a Távol-Kelet között folyik. Az utóbbi nagyon túlnépesedett, a tengereken túli Nyugat pedig óriási kihasználatlan élettérrel rendelkezik.

- A nyersanyagokban Európa nagyon szegény. A tengereken túli Nyugat viszont nagyon gazdag. A jövő nyersanyaghiányát azonban nem kell az élelemhiánnyal összehasonlítani. Kínáéhoz hasonló nyersanyagigény megjelenése ugyanis nem várható. Jelenleg nincs olyan jelentős ország a világgazdaságban, amelyiknek gyors fejlődése, ezzel járó nyersanyagigénye várható. Ehhez nem elég az igény, vásárlóerő is kell. Ez pedig a túlnépesedő világban nem jöhet létre.

- Az európai és a tengerentúli Nyugat közt a legnagyobb különbség a katonai erőben van. Nemcsak az EU, de a világ politikai elitje is mélyen hallgat arról, hogy a világ katonai erejének megoszlásában elképesztően nagy aránytalanság alakult ki. Az Egyesült Államok katonai ereje sokkal nagyobb, mint a rajta kívüli világé összesen. Az EU katonai ereje pedig figyelmen kívül hagyható.

Ennyi érv is elég annak bizonyítására, hogy a tengereken túli

Nyugat nélkül az európai Nyugat súlytalan. Németország vezető szerepe a tisztán európai EU keretei között ugyan nem vitatható, de ezen azonban Németország csak egy kis kakas lehet, egy kis dombon. Ráadásul, Németország számra a heterogén EU vezetése a tagokkal szemben előny, de számára is a potenciális fejődési tempóját fékező erőfeszítés.

Amit az Európai Unió létrehozói nem értettek meg az, hogy az Egyesült Államok nélkül a művük csak béna kacsa lehet.

Az úttévesztést kezdjük az elején.

A német-francia tengely ugyanaz a hiba volt, mint korábban Hitler idejében a német-olasz tengely. A tengely két kereke nagyon eltérő méretű, és teherbírású. A két kerék közös tengellyel csak akkor lehet hatékony, ha a két keréknek azonos az átmérője és a teherbírása. Franciaország mérete, teherbírása sokkal, kultúrája is közelebb van Németországéhoz, mint Hitler esetében Olaszország volt. Azonban a kisebb különbség is elég nagy ahhoz, hogy elviselhetetlenül nagy legyen a különbség. Nem is annyira a lélekszámban, vagy a fejlettség színvonalában, hanem a kultúrájukban. A németek egyértelműen puritánok, a franciák pedig latinok. Ha a franciák nem telesen mediterránok, még kevésbé balkáni latinok, de sokkal inkább azokhoz hasonlítanak, mint a puritán germánokra.

Németországot nem az fékezi, hogy sokba kerül a francia mezőgazdaság támogatása, hanem inkább az, hogy sokba kerül a többi, közel 200 millió latin kultúrájú nép a közösségben. Franciaország még elképzelhető, ha nem is Németországgal egyenrangú tag az Unióban, de a négy mediterrán ország már nem.

Ezt jól példázza az euró övezet jelenlegi vállsága, amiben a botrány a mediterrán népeknél robbant, de hosszú távon a franciáknak a németekkel közös valutája sem fog működni. Elég a két ország költségvetését, és az állampapírjainak a kamatját megnézni. De az is elég, ha valaki csak átutazik a két országon.

Ilyenkor mondom, hogy csak annak a két országnak lehet közös valutája, ahol azonosan tiszták a nyilvános toalettek, a piacok, ahol a temetőkben nem feltűnő a halottak társadalmi helyzete, ahol az utcai tolvajoktól nem kell félni, vagy hol, hogyan közlekednek az utakon.

Európában szinte csak protestáns, illetve puritán népek férnek be az államok szoros közösségébe. Viszont ezek számára is óriási előnyt jelent a tengerentúli protestáns államokkal való közösség.

Ez azzal az előnnyel járna, hogy az európai élelmezése lényegesen olcsóbbá válik. Az EU vezetésében még nem vetette fel senki, hogy nemcsak a mezőgazdaság támogatása óriási teher, de a lakosság élelmezési számlája is indoktalanul magas.