2013. május 29., szerda

Ami egészen átformálta volna a történelmünket

Kopátsy Sándor                 PH                   2013-05-25

Ami egészen átformálta volna a történelmünket.

Tudatos korú életem többségét magát materialistának tartó korban éltem. Ennek a történelem materialista személetére semmi hatása nem volt. A történelemfelfogásban idealisták maradtunk. Nemcsak mi, de a nálunk sokkal fejlettebb polgári társadalmak is.
Számomra ennek bizonyítása, ahogyan a történelemtudomány a fogamzásgátlást figyelmen kívül hagyja. Pedig ennek a történelmünk alakulásában százszor nagyobb szere volt, és maradt, mint a politikai eseményeknek összesen. A nélküle alakuló történelem nem is hasonlítana a megéltre.
A fogamzás veszélye nélküli szexuális élet megoldását tartom a fajunk legjelentősebb eredményének.
Ha ez, hatezer évvel korábban megoldott lett volna, nem is hasonlítana ez arra a múltunkra, amit át kellett élni.
Most, hogy a fogamzásgátlást más számos társadalomban megoldották, kiderült, hogy fele szülés sem lett volna, ha működik a fogamzásgátlás. Ezt bizonyítja a tény, hogy ahol élnek vele, fele annyi gyermek sem születik, mint nélküle születne.
A társadalomtudományok, nemcsak a történészek, máig nem veszik tudomásul, hogy ahol nem alkalmazzák általánosan a fogamzásgátlást, a született gyerekek mintegy fele nem a szülők akaratából született, és születik.
Ezt a vitathatatlan tényt még nem találtam leírva. Pedig ennek szem előtt tartása nélkül szinte semmi sem érthető meg a történtekből.
Ha csak annyi gyermek született volna, amennyit a szülők akartak, talán még osztálytársadalmakra, a szegények megsarcolására, háborúkra, és a tudás üldözésére sem lett volna szükség.
Ezt leírni is hátborzongató, pedig cáfolhatatlan.
Minden osztálytársadalomnak közös jellemzője, hogy szervezetten növelte a halandóságot, mert fékezni kellett az elviselhetetlenül gyors népességnövekedést.
A népszaporulat fékezésének eszközei, minden osztálytársadalomban két csoportba sorolhatók.
1. A megtermelt jövedelem jelentős hányadát improduktív célokra kellett elpocsékolni, mert a túlnépesedést fékező elsődleges eszköz a nyomor volt. Mivel a nyomor sem jelentett kellő fékezőerőt, az emberfelesleget fegyverrel is ölni kellett.
2. Üldözni kellett az ember tudásvágyát. Az ember rendkívül fejlett agya lényegesen nagyobb teljesítményre lett volna képes, illetve erkölcsileg nem fogadta el az osztálytársadalmak embertelenségét, ezért az ember tudásvágya, jobbító törekvése eredendő bűnnek számított. A tudás útját járó ember jobb, erkölcsnek megfelelőbb, racionálisabban életet akart, ami tovább növelte volna a túlnépesedést. Mivel a túlnépesedés alapvetően sértette a társadalom érekét, üldözni kellett a társadalom teljesítményét növelni akaró tudást.
Ahogyan a tudományos és technikai forradalom kieresztette a palackból az ember tudásvágyát, működésképtelenné vált a tudásvágy elnyomása, ennek következtében a korábbinál sokszorosára gyorsult a népesség növekedése. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy az emberiség létszáma alig száz év alatt a négyszeresére ugorjon.
Tegyük ehhez még hozzá, hogy a fogamzásgátlás már széles rétegben eredményesen működött, aminek hiányában további milliárdokkal többen lennénk.
Az elmúlt fél század egyértelmű tapasztalata, hogy a társadalom tagjainak gazdagodása, életének meghosszabbodása csak ott nem okoz gyorsabb túlnépesedési katasztrófát, ahol a fogamzásgátlás, ha nem is általános, de már széles hányadot érint.
Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan tudományos művel, amelyik rámutatott volna, mennyien lennénk, ha nem állna rendelkezésünkre a fogamzás elleni védekezés. Szerintem, nincs olyan fejlett társadalom, amelyikben akkor sem volna túlnépesedés, ha nem védekezhetnének a fogamzás ellen. Ez pedig nem kevesebbet jelent annál, hogy még mindig csak osztálytársadalmak volnának, ha a tudomány nem oldja meg a fogamzás elleni védekezést.
Az aligha vitatható, hogyha a fogamzásgátlás megoldott lett volna, sokkal kisebb lett volna fajunk létszáma. Ez azt jelenti, hogy ma nem kilenc, hanem sokkal kevesebb ember élne a földön.

Az sem vitatható, hogy lényegesen kevesebb ember lényegesen jobban élhetne.

Hatezer kubai orvos megy Brazíliába.

Kopátsy Sándor                PP                   2013-05-24

Hatezer kubai orvos megy Brazíliába.

Lassan egy éve, hogy nagyon szomorú szívvel éltem meg egy értelmiségi konferencián a pánikot, hogy a magyar orvosok tömegesen hagyják el az országot. A tényt ugyan a veszteség, de természetesen kellene fogadni. A kor egyik áldása, hogy a társadalom szellemi elitje, vagyis a munkaerő java egyre kevésbé hazafi, egyre inkább világpolgár. Ez lehet a kevésbé fejlett országok számra veszteség, de az értelmiség számára óriási előrelépés, mivel nincs a saját koránynak kiszolgáltatva.
Nekem elve más volt a véleményem.
Szomorú az olyan ország, ahol olyanok az orvosok, de nemcsak ők, hanem a diplomások, sőt minden szakma java olyanokból áll, akikre egy fejlettebb országban nem volna szükség. Kisebb társadalmi veszteség, ha tizedével több orvost képzünk, de azok jók, minthogy csak annyit, akit nem kell félteni, hogy elmegy.
A kubai rendszert ugyan nem tartom jónak, de a térség szigetein csak annál is gyengébben működő rendszerek vannak. Az Mexikói Öböl országai között ott a legmagasabb az iskolázottság, a várható életkor és legjobb az egészségügyi ellátás. Az ott legjobb helyett helyesebb volna a legkevésbé rosszat mondani. A kettő között nincs érdemi különbség.

Most olvasom, hogy Brazília és Kuba megállapodott abban, hogy hatezer kubai orvos megy a 200 milliós Brazíliába. A hatezer orvos a kis Kubának sok, Brazíliának azonban csak annyi, mint nekünk ötszáz. 

Inkább távol élő rokont, mind idegen szomszédot

Kopátsy Sándor                   PG                2013-05-24

Inkább távol élő rokont, mind idegen szomszédot

Európa integrációját eleve halott ötletnek tartottam. Nem Európának, hanem a Nyugat kultúráinak kellene, külön-külön közösséget alkotni. Olaszországi tapasztalataim tanítottak meg arra, hogy két kultúra akkor sem fér össze, ha közös a nyelvük. Az Alpokban járva pedig ezt láthattam, hogy az ottani népek rokonok attól függetlenül melyik államhoz tartoznak, vagy eltérő nyelven beszélnek.
Európa országait három olyan eltérő kultúrához tartozó népek lakják, akik kulturálisan, ezért aztán gazdasági téren is, nem alkalmasak a közös szervezetben élésre. Ez már a közékor végére kiderült, három kereszténységre volt szükségük. A protestánsokra, katolikusokra és ortodoxokra. Minél fejlettebbek lettek a termelőerők, annál jobban eltávolodott egymástól e három kultúra. Ma a vallási megoszlásnál kifejezőbb a puritán, a latin, és szláv népekre osztás.
Mindezt már sokszor kifejtettem.
Most örültem, amikor Csendes Óceáni Szövetség alakulásáról olvasok. Csille, Bolívia, Peru és Mexikó vámuniót kötött, minek keretében az áruforgalom 90 százalékát vámmentessé tették, és tíz év alatt a hiányzó 10 százalékot is vámmentessé teszik. Tetszik, hogy nem sietnek, hogy nincsen a szervezők között imperialista múltú gyarmattartó.
A legjobban azonban az tetszik, hogy lényegében a két indián kultúra térsége fog össze. Azt már korábban örömmel vettem tudomásul, hogy a szinte kipusztult indián őslakosság több évszázad után a történelmi térségében a többséget alkotó etnikum lesz.
A perui külügyminiszter ugyanazt fejezi ki, amit én a Nyugat számára is az ideális elvnek tartottam, amikor azt mondja „a rokonság fontosabb, mint a közelség”.
Van valami vonzó abban, hogy a Csendes-óceáni Szövetség tagjai ott érzik a jövőjüket, ahol Amerika felfedezése előtt az indiánok érezték, nyugaton, a Csendes Óceán partvidékén.
A világgazdaság már ma is, de a jövőben még inkább azt mutatja, hogy az igazi munkamegosztás, a világkereskedelem egyre nagyobb része a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet kapcsolata.
Számomra még szimpatikusabb az a tény, hogy a Nyugaton belül az erő súlypontját a puritán országok jelentik. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok, legyenek azok bárhol a térképen. A világ élvonalába tartozó Nyugat egyre kevésbé Európában van, hanem ott, ahol a puritán népek élnek, vagyis Európa észak-nyugati részében, Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon.

Rokonok azok, akiknek rokon a kultúrájuk. 

A történelmet a technika alakítja

Kopátsy Sándor                  PG                2013-05-25

A történelmet a technika alakítja

A történelmet a politika szolgálólányának szokták nevezni. Az utóbbi ötven évben ugyan több történt, mint előtte ezer évek alatt, a lényeg mégsem változott.
Most épen egy elemzést olvasok arról, hogy a konténeres szállítás hatása a világkereskedelemre sokszor nagyobb volt, mint a politikáé. A vizsgálat ugyan megáll a tengeri kereskedelemben okozott változásoknál, mégis lenyűgöző.
Az első konténeres hajó 1956-ban jelent meg, és igazolta, hogy a berakás és a kirakás átlagos költsége 5.83 dollárról 0.16 dollárra csökkent. Az egy órára jutó teljesítmény pedig 1.7 tonnáról 30 tonnára nőtt. A hajók ki- és berakási ideje tizedére csökkent. A várható időpontja pedig néhány napokról, órákra csökkent. A tengeren történő szállítás nemcsak sokkal olcsóbb lett, de beépülhetett a felhasználások időigényébe. Az áruk biztosítási költsége a hatodára csökkent. Mindezeknek az összhatására a tengeri szállítás teljesítménye hússzorosára nőtt. A világkereskedelem mintegy kéttucat kikötője, amelyekben az óriás hajók forgalma bonyolódik, ma a szállítási költségek szempontjából tized olyan távol van egymástól, mint ötven éve volt.

Ha valami, akkor ennek révén sokkal kisebb lett a világ. A világpolitikai közben a vámok csökkentése útján alig jutott előbbre, a tengeri szállítás mégis nagyságrenddel nagyobb növekedést eredményezett, mint ami a vámmentességtől lenne várható. Az utóbbival mégis százszor annyit foglalkozik a sajtó. 

JAPÁN FELÉBREDT

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-05-23

JAPÁN FELÉBREDT

Japán a második világháború utáni időszak csoda országa 22 éve tartó álmából felébred.
Az már a 20. század elején látható volt, hogy a Távol-Kelet Németországa Japán. Az első világháborút követően fényesen tejesített. A császár nevében gyakorolt diktatúra működése alig tért el a Hitler alatti Németországétól. Az is valóságos fasizmus volt.
Nagyon hamar bebizonyosodott, hogy a Max Weber által felismert tény, a tőkés osztálytársadalmat másoknál hatékonyabban működtetik a protestáns, más szóval puritán népek. A német, és a japán fasizmus azt is megmutatta, hogy a fasizmust is. Ekét nép fasizmusa volt ugyan a legbrutálisabb, de a leghatékonyabb is. Elég arra gondolni, mennyire operett szintű volt a latin népek fasizmusa. Nemcsak békében, de még sokkal inkább a háborúban. Azt ma már elismerik a történészek, hogy a német és a japán haderő teljesítménye volt a legjobb az erőforrásaihoz viszonyítva.
Az is gyorsan beigazolódott a háború után, hogy ez a két nép az iszonyú ember és anyagi veszteségei után újabb csodát teljesített. Tegyük hozzá, hogy ők voltak azok is, akik igazán önkritikát gyakoroltak. Teljesítették a győztesek elvárásait.
Ezek után meglepetés volt Japánban, az 1991-ben kirobbant pénzügyi vállság.
Az óta eltelt 22 év alatt stagnált a gazdaság, és a tőzsdei válltok értéke ma is csak harmada az akkorinak.
A csoda alapja a japán nép példátlan szorgalma és takarékossága volt. Ezzel szemben a gazdaságpolitikájuk legendásan hibás volt.
Elég néhány okot említeni.
1. Japán nyersanyagokban nagyon szegény. Ennek ellenére az olajvállság előtt nagyon olcsó importra építette az iparát. Ezt a közelmúltban megfejelte azzal, hogy leállította a viszonylag széles atomenergia erőműveit, ezzel megnövelte a nagyon drága energiahordozók importját.
2. Japán, a lakosságához viszonyítva, a legkisebb mezőgazdasági adottsággal rendelkezik. Ennek ellensúlyozása érdekében máig példátlan arányú agártámogatását fenntartja. Ennek okán, a világon a legdrágábban élelmezi a lakosságát. A rizs ára a világpiaci ár ötszöröse.
3. A lakosság példátlan takarékosságával visszaélve példátlan mértékben eladósodott. Az államadósága a nemzeti jövedelmének 240 százaléka. Nyugaton a 100 is sok.
4. Nem vette tudomásul, hogy a gyors gazdasági növekedés hatására az égbe szálltak az ingatlanárak. A magas ingatlanárakat, amit a hiánya okozott, reálvagyonként kezelték, és hiteleztek rá.
Ezek ellenére Japánt nem kell sajnálni. Azzal a néppel minden rendszer, minden ideológia, minden politika sikeres. Ez az ország is igazolja, Max Webertől örökölt mániámat. Minden társadalom alépítménye az ember minősége.
Weber még csak azt látta, hogy a tőkés osztálytársadalom sikere a puritán-, az ő fogalmazásában protestánserkölcsű lakosságon múlik.
Ő még nem általánosított, nem tette hozzá, hogy ez nemcsak a tőké, hanem minden osztálytársadalomra igaz. Azt akkor meg nem lehetett tudni, hogy hamarosan létrejöttek az össznépi társadalmak, és azokra is igaz. Ahhoz pedig túlságosan európai volt, hogy nem látta meg, Kelet-Ázsiában több, és keményebben puritán népek élnek, akiknek a fölényét a tudományos és technikai forradalom hozza majd meg.
Japán példája azt mutatja, hogy azzal a néppel minden rendszer hatékony.
Nem ismerem eléggé a japán népet, de tudom, hogy rájuk fokozottan igaz az, amit Weber protestáns erkölcsnek nevezett. Dolgoznak, tanulnak, takarékosak, tiszták, fegyelmezettek.
Japán legnagyobb problémája is abból származott, hogy ilyenek. Övék a természeti adottságukhoz, intenzíven hasznosítható területéhez képest a legsűrűbben lakott nagy ország. Ha valahol nagyon indokolt volt a népesdés leállítása, akkor Japán volt az.
Nem igen találni a nyomát annak a felismerésnek, hogy túlnépesedettek, csökkenteni kellene a létszámukat. Mégis először, spontánul és következetesen csökkentették a lakosságukat. Az sem véletlen, hogy a példájukat követte Dél-Korea, majd Kína, ahol ehhez erőszakra volt, és van szükség.
Japán annak ellenére, hogy a nemzeti jövedelme huszonkét éve nem nő, gazdagodik, mert csökken a lakossága.
Ez az ország mutat példát arra, hogy a társadalom érdeke nem a minél több egyed, hanem a minél jobb minőség. Nem több lakos kell, hanem kevesebb de jobb.
Japánban nőtt az egy lakosra jutó fizikai vagyon, és ennél is gyorsabban a tudásvagyon. Mindkettő gyorsabban, mint az Egyesült Államokban.
Japán annyira túlnépesedett állam, hogyha kevesebben volnának, jobban élhetnének. Ők ezt felismerték, ha nem is mondják, végrehajtják.
Mikor fog eljutni a társadalomtudomány, hogy fajunk jobb életének elsődleges feltétele, hogy lényegesen kevesebben legyünk?

Mikor jut el az emberiség odáig, mint a Japánok? 

2013. május 23., csütörtök

Az államok érdeke



Kopátsy Sándor                EG                    2013-05-17

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN I.

Az államok érdeke.


A történészek megérezték, hogy az osztálytársadalmakra az államok közti harc az elsődleges. A megérezték kifejezés azért indokolt, mert tényleges elméleti magyarázatot nem ismerek arról, hogy miért az államok politikai történetét tartották elsődlegesnek a történészek. Mivel a megrendelő is az államhatalom volt, az államok történetére koncentráltak.
Ezen az sem változtatott, hogy a jelenkorban szinte minden a világpolitikában dől el, és annak az alapja a világgazdaságban rejlik.
Marx ezen akart túllépni azzal, hogy az államokon belüli már nem a hatalom érdeké, hanem az osztályharcot tartotta elsődlegesnek. A marxistákat pedig az sem zavarta, hogy az imperializmusban ez még a korábbinál is kevésbé volt igaz. A tőkés polgár, és a proletár, de a paraszt is, nemcsak közösen, de lelkesen harcolt az országa érdekében. Ha valamikor, akkor az imperializmus korában az országok közti érdekellentét volt az elsődleges.
Ennek megfelelően nemcsak a politika, de a közgazdaságtan is, elsősorban az országok nemzeti jövedelmének nagyságával mér. Ez elfogadható volt addig, amíg az életminőséget jelező mutatókban nem volt nagy a differenciálódás az országok között, és a politikai harc az államok között folyt.
A tudományos és technikai forradalom hatására azonban még az államok közti erőviszonyokat sem fejezi ki a jövedelem nagysága. Ma már nevetségesnek hangzik, ha valaki azért tart egy országot sikeresebbnek, mert több lakosa van, vagy akár nagyobb az általa megtermelt nemzeti jövedelem.
Egészen az ipari forradalomig, fajunk életében az államok ereje elsősorban a létszámuktól függött. Az erőrangsorukat jól kifejezte a lakosság létszáma. Ehhez viszonyítva még a gazdasági erejük is másodlagos volt.
Az ipari forralom hatására az államok erőviszonyait a gazdasági, ezen belül is, elsősorban az ipari erejük nagysága határozta meg. Ennek köszönhetően, az emberiség tizedét sem jelentő Nyugat katonai és gazdasági ereje lett a világpolitikát alakító erő. Egyetlen hadihajóval szemben a legnagyobb gyalogos, és lovas hadsereg is tehetetlen volt.
A tudományos és technikai forradalom tovább növelte a fejlettek technikai fölényét. Az atombomba olyan fegyver lett, ami kizárja az egymásközti háborúk értelmét.
Ugyanakkor, a legmodernebb haditechnikai eszközök hatékonyságát egyre kevésbé a működetők száma, egyre inkább azok minősége határozza meg. A modern hadsereg erejét a működtető személyzet minősége dönti el. Hadászati értékben a technikai minőség szerepe csökken, a működetők minőségének jelentősége nő. Az a tendencia döntött a hidegháborúban, és jelentkezik Izrael katonai erejében az arabokkal szemben.
A lakosság száma és az államok katonai ereje között egyre lazább az összefüggés.
Az államok figyelme egyre inkább az állampolgárok, a lakosság életminőségének javítása felé fordul, mivel az államok egymáshoz viszonyított ereje egyre kevésbé katonai, egyre inkább gazdasági, sőt kulturális fölényükből fakad.
A jelenkorban az államok közti társadalmi fejlettség különbségét a lakosság életminősége határozza meg. Ennek a leginkább elfogadható mércéjét az ENSZ alkalmazza. Ez három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson, a várható életkor, és az iskolázottság években, eredőjével méri a társadalmi fejlettséget.
E mutató alapján világossá válik, hogy a társadalom fejlettsége szempontjából az állam nagysága nem érdek, sőt. Ezt jól bizonyítja, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalmú állama között csak a tízedik a katonai, gazdasági és tudományos szuperhatalom, az Egyesült Államok. Az első tízben hat, viszonylag kicsi, puritán nyugat-európai állam, Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország, a skandinávok, valamint Svájc és Hollandia, és a négy volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok, szerepel. Ezeket is megelőznék az európai törpe államok, élükön Luxemburggal, és a két távol-keleti városállam, Szingapúr és Hong-Kong.
De az sem új jelenség. Az európai középkorban, hasonló adatok alapján, már egyértelmű volt a városállamok fölénye. Európa fölénye az önálló, illetve autonómiát évező városoknak volt köszönhető.
A kisebb államok, autonóm városok fölényéről azonban alig szól a történelemtudomány. Sokkal többet nyilatkoztak az erkölcsös vidékről, és a bűnös városról.
A jelenkori elmarat világban is több szó esik az elmarad világ sokmilliós nagyvárosai rákos növekedéséről, mint a tényekről. Afrika, Dél-Ázsia és Latin-Amerika sokmilliós nagyvárosaiban az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság lényegesen meghaladja az országos átlagot. Az ugyan valószínű, hogy ezek a sokmilliós városok az elképesztő áldozatokkal járó forradalmak bölcsői lesznek, de egyúttal a társadalmi fejődés motorjai is.
Ami József Attilánk tudta: Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni.

A tudásvagyon szerepe


Kopátsy Sándor                EG                  2013-05-18

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN II.

A tudásvagyon szerepe


A tudásvagyon szerepe a társadalom minden területén felértékelődött, és egyre inkább elsődlegessé válik. Ezt jelzi, hogy a társadalmak rangsorának élvonalba csak olyan társadalmak kerülnek, a melyekben a lakosság viselkedését, életvitelét a puritanizmus jellemzi. A társadalmakon belül pedig a jövedelemarányok elsősorban a képességektől függenek. Még a tőketulajdonos profitja is egyre inkább képességarányossá válik. Ezért aztán a tőkék működtetését szakemberekre bízzák. A közgazdaságtan sem figyel fel a tényre, hogy a tőketulajdonos és a tőkét működtető személye egyre inkább elválik.
Bármennyire egyértelművé vált a tudásvagyon elsődlegessége, a közgazdaságtan ennek létrehozását, volumenének változását nem követi nyomon. Ennek jellemző példája, hogy a munkaerő felnevelését nem értéktermelésnek, és a képzést fogyasztásnak, és nem vagyontermelésnek tekintik.
Az államok erősorrendje egyre inkább a tudásvagyonuktól függ. Ez azt jelenti, hogy a tudásvagyon a fejlettséget, illetve annak dinamikájának sorrendjét meg határozó elem lett.
Az ugyan egyértelmű tapasztalat, hogy sikere csak azoknak a társadalmaknak van, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Az is világos, hogy ez alatt a munka- és tanulásszeretet, szorgalmat, takarékosságot, fegyelmet, tisztaságszeretet, stb. kell érteni, de arról szó sem esik, hogy e tulajdonságokat, hogyan, mivel lehet fejleszteni.
A nyugati politikusok és közgazdászok százszor annyit foglalkoznak a politikai demokráciával, mint a a lakosság viselkedési módjának fejlesztésével. Teszik ezt annak ellenére, hogy bebizonyítanák a nagyobb szabadságjogoknak a társadalom teljesítményére törtnő hatását.
A Nyugat elsődlegesnek tartja a politikai demokráciát, de meg sem próbája bizonyítani, hogy a nagyobb demokrácia gyorsabb társadalmi fejlődést eredményezett.
A 20. század második fele négy társadalmi és gazdasági csodát produkált, a japánt, a németet, a kis tigrisekét, és a kínait. Az első kettőt két fasiszta múltú, a mértéktelen imperializmusával csúfosan megbukott két erős középhatalom mutatta meg. A másodikat a hidegháborúban a demokrata oldalon élő kis államok, abszolút nem nyugat-európai módszerekkel érték el. A harmadikat a periféria szintjéről induló bolsevik diktatúra mutatta be. Ott még kevésbé beszélhetünk még az ázsiai mértékű politikai demokráciáról sem.
Annak ellenére, hogy ez a három siker típus nagyon eltérő alapokra épült, az előkészítése sehol nem volt demokratikus, fel sem merült, hogy az okait feltárjuk. Csak annyi bizonyos, hogy mindegyiket erősen puritán népek érték el, méghozzá nem demokratikus előzmények után.
Még egy közös vonásukat kell megemlíteni. Az oktatási rendszerük jelentősen jobban működtették, mint a liberális polgári demokráciák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a megelőző fél évszázad társadalmi és gazdasági csodáit jól működő oktatási rendszer alapozta meg. Ez utóbbiból vonom le a magam véleményét, a jelenkori társadalmaknak a jövője attól függ, milyen a lakosságnak a képzéshez való hozzáállása. Ezért, az államnak a családokat anyagilag kell érkeltté tenni a gyerekeik iskoláztatásában. 

Az erkölcsi kopás


Kopátsy Sándor                  EG                 2013-05-19

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN

Az erkölcsi kopás.


Az osztálytársadalmakban sikerült a z elviselhető szinten tartani a lakosság létszámát, és ezért az annak növelésből fakadó vagyonigénynél értékben szinte változatlan marad. A technikai robbanások idején, sokkal nagyobb vagyonképzési igény származott a technikai fejlődés okozta erkölcsi kopás pótlásából. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta volna, hogy a nemzeti vagyon mekkora hányada vesztette el az értékét, vált értéktelenné. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy az iparosítás során nem is annyira felhalmozás történt, mint sokkal inkább az értékvesztett vagyon pótlása, és tulajdonos változása. A főleg kisárutermelő vagyon, mind termelőeszköz, mint lakás értékvesztése, ugyanakkor ennek tőkés ipari eszközökkel, és városi ingatlanokkal való pótlása.
Ez nemcsak az iparban történt, hanem a közlekedésben is. A vasúthálózat kiépítése óriási tőkebefektetéssel, ugyanakkor a közúti szállítás leértékelődésével járt. A közúti szállítás forradalma ugyanis csak közel egy századdal később következett be. Közben a nagyon vagyonigényes közúti szállítás eszköz és járműigénye a tört részére csökkent. A vasút és a közúti szállítás forradalma alig száz év alatt felszámolta az igásállatokkal történő szállítás, és talajművelés hatezer éves uralmát. Gyermekkorom falújában még megélhettem, hogy milyen óriási vagyonigényt, és költséget jelentett a szállítás és talajművelés technikai feltételének megoldása. Az egypár ló, és a szükséges járművek, eszközök értéke és fenntartása tartása közel akkora vagyon- és költségigénnyel járt, mint a család lakóháza, és főleg a fenntartásukkal járó költség volt nagyon jelentős. Csak öregkoromba n vált számomra tudatossá, hogy a traktorok, általában az erőgépek megjelenése előtt mennyire fontos volt a talajművelés és a termelés behordása. Csak az országot járva döbbentem rá, hogy a talajművelés és szállítás gépesítése előtt ez a két feladat milyen alapvető szerepet játszott abban, hogy hol érdemes termelni, hol ért többet a föld. Ezért fogták művelésre ezer évvel előbb az olyan szántóföldi művelésre alkalmas területet, ahol a talaj és a terepviszonyok könnyebb szállítást igényeltek, mint az olyan termékeny talajú földet, amiről a behordás nehezebb volt.
Mivel a közgazdaságtan csak az ipari forradalom után lett tudomány, az megelégedhetett azzal, hogy a teljes nemzeti vagyon helyett, csak a tőkeként működő vagyon alakulásával számoljon. Ez elméletileg ugyan lehetetlenné tette, hogy a társadalom egészének mozgástörvényeit feltárja, de a tőkésosztály érdekének szolgálatát ellátta.
Az kimaradt a közgazdaságtan látóköréből, hogy mekkora vagyonértéket szüntettek meg a technikai találmányok, és hogyan kellett átalakítani a nemzeti vagyon tulajdonosi szerkezetét. Az ipari forradalom hatására ugyanis elsősorban nem a nemzeti vagyont kellett növelni, hanem annak tulajdonosi szerkezetét kellett átalakítani.
Az ipari forradalom ugyanis nagyon gyorsan értéktelenné tette a korábbi manufaktúrák, kisiparosok, és háziiparosok vagyonát. Még becslés sem találtam arról, hogy mekkora vagyont tett értéktelenné a gyáripari technika, és a vasúti szállítás. Ebből kiderülhetne, hogy a tőkefelhalmozás nem vagyonfelhalmozás volt, csak a korábbi vagyon gyors amortizálódásának pótlása, és tőkéstulajdonba való vitele. A nemzeti vagyon jelentős hányada korábban kisárutermelő, kisebb hányada feudális földesúri vagyon volt, amit a technikai találmányok értéktelenné tettek, és azok szerepét vette át a tőkeként működő vagyon.
A már említett Rácz – Bródy könyv is azt bizonyítja, hogy a vagyonnak a megtermelt jövedelemhez viszonyított aránya az ipari forradalom hatására nem nőtt, végül inkább csökkent. Ez a könyv is csupán a fizikai vagyont vizsgálta, ahogyan a közgazdaságtan máig is teszi. Elismeri ugyan a tudásvagyon fontosságát, de annak a létrehozását, volumenének alakulását figyelmen kívül hagyja. Maradjunk ezért egyelőre mi is, csak a fizikai vagyon alakulásánál.
A tőkefelhalmozás döntő többsége nem volt vagyonfelhalmozás, csak az értéktermelésben működtetett vagyon jelentős hányadának a tőkés tulajdonformába való átrendeződés történt. Ezt jól mutatják a könyv adatai, amelyek szerint az iparosítás során nem nőtt, inkább csökkent a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya.
Azzal a Rácz – Bródy könyv sem foglalkozott, hogy a társadalomnak nemcsak a fizikai vagyonra van szüksége, hanem az emberi vagyonra, a tőke mellett a másik termelési tényező, a munkaerő értékére is. Ez nem az ő hibájuk, hiszen a klasszikus közgazdaságtan a munkaerőt nem tekintette termelési tényezőnek, az újratermelését vagyontermelésnek. A munkaerőt, csupán áruként kezelte, amit megvesznek a munkaadók. Azzal, hogyan alakul a munkaerő újratermelése, ki sem tért, megelégedett azzal, hogy abból a társadalom kínálata meghaladta a keresletét. Még arra sem tért ki egyetlen közgazdász, hogy a munkaerő túlkínálatából az értéke alatti ára, tehát kizsákmányolása következett. A kizsákmányolás ellenre fennmaradt a munkaerő túltermelése. Ennek okát sem tárta fel a politikai gazdaságtan.
A munkaerő kizsákmányolása ellenére bővítetten termelődött újra. Ez azért nem derült ki, mert az ipari forradalom csökkentette a munkaerő nagy többségével szembeni minőségi igényt.
A gazdaságtörténészek sem ismerték fel, hogy a technika fejlődésével nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. A gyűjtögetéstől a tudományos és technikai forradalom megjelenéséig a technikai fejlődés során folyamatosan csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott tudásigény. Vagyis a 20. század elején volt a legalacsonyabb. Ebből fakadóan, az egyre gyengébb minőségű munkaerőt kellett újratermelni.
Ez azért nem tudatosult, mert a társadalom tudása állandóan újabb és újabb ismeretekkel bővült, amit hatékonyan hasznosított, vagyis fajunk egyre több ismerettel rendelkezett. Ez eltakarta a tényt, hogy a többséggel szemen támasztott tudásigény egyre csökkent.
A 20. század elejének gazdasága a munkaerő tizedétől sem igényelt annyi tudást, mint az előző termelési formák. A jobbágynak több ismerettel, döntési képességgel kellett rendelkezni, mint a tőkés nagybirtok cselédeinek. Ez még inkább állt az iparra és a közlekedésre, a háziiparos több szakismerettel, döntési képességgel rendelkezett, mint a textilgyári munkás, a postakocsis több el, mint a vasutasok nagy többsége. Ugyanakkor a tőkésnek sokszorta több ismeretre, volt szüksége, mint a feudális földesúrnak.
Az osztálytársadalmak hatezer éve során a társadalom tudásigénye a vezetéssel szemben nőtt, a végrehajtóké azonban csökkent. Ezt felismerve értettem fel, hogy miért volt a zsidó – keresztény - mohamedán kultúra eredendő bűne a tudásvágy. A termelésre való áttérés a végrehajtóktól, vagyis a népétől azt kívánta meg, hogy ne gondolkodjon, nyomja el fejlett agyának ösztönös kíváncsiságát, tudásvágyát.
Ez a tendencia fordult meg a 20. század során. A tudomány olyan technikai eszköztárat hozott létre, amiben a működtetőkkel szembeni tudásigény kielégíthetetlen szintre emelkedett. Ezt megelőzően arra volt szükség, hogy a munkaerő ne gondolkodjon, hanem hajtsa végre a parancsokat. Ettől kedve a nem gondolkodó végrehajtók használhatatlanokká váltak.
Az elméleti hiba, hogy a munkaerő újratermelése nem értéktermelő folyamat, azért nem okozott zavart, mert az ipari forradalom technikájára épülő gazdaságban a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálta meghaladta a keresletét, ezért csupán az éréke alatt megvásárolható áru volt.
A klasszikus közgazdaságtan hibás elméleti felépítése mindaddig nem okozott társadalmi problémát, amíg a technika üzemeltetése a spontán kínálatánál is kevesebb és gyengébb minőségű munkaerőt igényelt.
Bármennyire logikus, hogy annak a termelési tényezőnek, amiből túlkínálat a jellemző, ha áruvá válik, az ára érték alatt van, a közgazdaságtan megelégedhetett azzal, hogy a munkaerő áru. Addig azonban a tudomány sem ment el, hogy a munkaerő kizsákmányolása, abból fakad, hogy a kereslete kisebb, mint a kínálata, ezért az ára az értéke alatt van.
Ennek tudomásulvételével azonban a marxista politikai gazdaságtan romba dől. A kizsákmányolásnak ugyanis semmi köze nincs a tulajdonviszonyhoz, attól teljesen független. Nemcsak a munkaerőnek, minden árunak az ára, túlkínálat esetén az értéke alatt van. Ez vonatkozik minden árura, nemcsak a munkaerőre, de a fizikai tőkére is.
A tőke ára az értéke felett tőkehiány esetében van. A tőke profitja tehát nem a tőkéstulajdonból, hanem a tőkehiányból fakad.
Mivel az ipari forradalom óriási hiányt teremtett a tőkéstulajdonban működtetett tőkében, a tőke piaci ára magasan az értéke fölé emelkedett, a tulajdonosa számára szinte automatikusan nagy profitot hozott. Az ipari forradalom olyan tőkés osztálytársadalmat hozott létre, amiben a tőketulajdonosok magas profitot élveztek. A tőkés osztálytársadalomra jellemző magas profitráta nem a tőkéstulajdonból, hanem a tőkehiányból fakadt.
Enne illusztrációja volt a tőkéstulajdont kisajátító, azaz felszámoló bolsevik rendszer is. Ráadásul, abban az erőltetett iparosítás mesterségesen megnövelte a tőkehiány, ezzel a tőketulajdonos állam számára képződő profitot.
Ez azonban nem valósulhatott meg, mivel az erőltetett iparosítás mellett, a dogma volt a teljes foglalkoztatás is. Márpedig a teljes foglalkoztatás mesterséges munkaerőhiányt hoz létre. Abból pedig a munkaerő árának spontán emelése következik.
A bolsevik szocialista rendszer mesterségesen túlzott keresletet teremtett, mint a tőkében, mind a munkaerőben, ezek árát az éréke fölé hajszolta, azaz elviselhetetlen inflációs nyomást hozott létre.
Egészen más helyzetet teremtett a tudományos és technikai forradalom. Ez kielégíthetetlen keresletet hozott létre a minőségi munkaerőben. Ebből fakadóan, a tudásvagyon birtokosának, a minőségi munkaerőnek ez ára emelkedet az értéke fölé. Ugyanakkor a képzeten munkaerő kereslete szinte megszűnt, ezért ára az értéke alá csökkent, azaz újratermelési költségük alá zuhant.
A tudományos és technikai forradalom győzelme után a tőkés tulajdonviszonyokra épült közgazdaságtan használhatatlannak bizonyult. Elég lett volna elfogadni a közismert tényt, hogy mindennek az ára a kereslet és kínálat arányának megfelelő mértékben tér el az értékétől.
Mivel a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő kereslete meghaladja a kínálatát, az ára az értéke felett van. Márpedig, aminek az ára az értéke felett van, elsődleges társadalmi feladat, annak a bővített újratermelése. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha mind a társadalom, mind annak tagjai a minőségi munkaerő termelésben vannak érdekelve.
A tudományos és technikai forralom felértékelte a jó munkaerőt. Ezért a jelenkori fejlett társadalom mozgástörvénye csak akkor érhető meg, ha a tudásvagyon újratermelésének folyamatát ugyanúgy kezeli, mint a fizikai vagyonét.
Ezért a munkaerő felnevelését, képzését, ugyanúgy értéktermelésként kell kezelni, mint a fizikai vagyonét.
Az új generáció felnevelése, képzése elsősorban a meglévő munkaerő értékvesztésnek, amortizációjának a pótlása és bővítése. Az előszőnél nagyobb számú és értékesebb generáció felnevelése felhalmozás. Csak egy olyan közgazdasági modell képes leképezni a modern társadalom mozgásmechanizmusát, amelyik a tudásvagyon alakulását ugyanúgy nyomon követi, mint a fizikai vagyonét. Ebből fakadóan a gyermeknevelés, az oktatás, a munkaképes korban végzett tanulás vagyonképzési folyamat.
Fogyasztás csak az értéktermelésben nem résztvevők eltartása. Ebben az értelemben fogyasztás az olyanok eltartása is, akik nem nevelnek eredményesen utánpótlást. Fogyasztás az élvezeti cikkek fogyasztása, a luxus, a kincsképzés is.

2013. május 21., kedd

Gondolatok a magyar antiszemitizmusról


Kopátsy Sándor                PP                    2013-05-12

Gondolatok a magyar antiszemitizmusról
1945-2013

Ideje erről bővebben beszélni.
A második világháború óta egyetlen másik európai demokráciákban nem volt nagyobb szerepe a zsidóságnak, mint nálunk. A megmaradt magyar zsidóság egyetlen csatlós országban sem rendelkezett azokéhoz hasonló politikai hatalommal. A Nagy Imre miniszterelnöksége előtt, a lakosság egyetlen százaléka alá esett zsidóság szinte minden fontos hatalmi pozíciót birtokolt.
Azt is tudatosítani kellene, hogy a magyar zsidóság túlzott hatalmát a Szovjetunióban találták soknak.
Ez a túlzott hatalmuk ráadásul pozitív volt. Az, hogy a Jaltában csatlós sorsra ítélt országokba csak a bolsevik diktatúrára volt objektív lehetőség. Azokat a politikai erőket, amelyek ezt nem vette tudomásul, felszámolták. Mivel a magyar úri középosztály, ami a háború előtt a közigazgatási értelmiséget jelentette, annyira távol tartotta magát a hatalomban való szerepvállalástól, hogy a diktatúra csak a zsidó értelmiség mellett a hozzá nem értő, nagyrészt iskolázatlan munkásokra és parasztokra támaszkodhatott.
A lehetséges megoldások közül a jobbat, ez esetben a legkevésbé rosszat a zsidóság szerepvállalása jelentette. Aki tudomásul veszi a tényt, hogy minket Jaltában Sztálin fennhatósága alá rendeltek, az csak olyan megoldást tarthat a legjobbnak, aminél csak még rosszabbak vannak.
Ebből a logikából következik, hogy a legjobbak, Nagy Imre, Kádár János, Nyers Rezső, Fehér Lajos és Eredi Ferenc voltak, akiket a hivatalos történelemfelfogás az átkossal megalkuvóknak, sőt az átkosért felelősnek tekint.
Még hibásabb a maradék magyar zsidóság megítélése.
A politikai jobboldal a magyar zsidóságot teszi felelőssé mind az átkosban, mind a rendszerváltás után elkövetett hibákért.
Ezzel szemben a tények alapján állítom, hogy más ítéletet tartok reálisnak.
- Hálásnak kell lennünk azoknak a zsidóknak, akik a túlélők közül itt maradtak. Minden zsidó barátomon csodálkozom, hogy itt maradt, amikor már volt saját országuk.
- Megértettem azokat a zsidókat, aki a háború után a ránk kényszerült bolsevik rendszer szolgálóivá váltak. Abban látták a biztosítékot arra, hogy nem áll vissza a magyar közvélemény többségének támogatását élvező úri középosztály hatalma. Sajnos, bolsevik hatalomátvétel előtt tartott választások engem is erről győztek meg.
- Mivel a sztálini diktatúra csak azokkal főzhetett, aki hajlandók voltak vállalni a főzést, a Rákosi rendszerben a zsidók jelentették a minőséget. Csak velük lehetett vitatkozni. A hozzá nem értő szektás munkás és paraszt káderek rosszabbak voltak. Az ítéletmondók nem veszik tudomásul, hogy csak azt lehetett tenni, amit Moszkvában elfogadhatónak ítéltek.
- Sztálin halála után a bolsevik rendszer fellazításában, az agrárreformoktól eltekintve, szinte csak a sztálinizmust kiszolgáló zsidósága lehetett számítani. Amennyikre általános a vélemény arról, hogy a Rákosi rendszer fő kiszolgálói a zsidók voltak, annyira hallani sem lehet arról, hogy annak reformálói is nagy többségben ők voltak.
- Végül, a diktatúra összeomlása után a liberalizáció élcsapatát is ők alkották. Ekkor derült ki, hogy a Nyugat egészében a liberális vonal élcsapata a zsidóság. Ebből a közvélemény azt vonja le, hogy a zsidóság minden hatalmat kiszolgál, amelyik nem üldözi. Ehhez azonban azt kell hozzátenni, hogy a demokráciákban mindig liberálisak. Még akkor is, ha ezt a társadalom által befogadhatón is túlviszik. Ahogyan ez nálunk a rendszerváltás óta történik.
Most van hatvan éve, hogy Sztálin halála után a Szovjetunióban v ették tudomásul, hogy Magyarországon a zsidó kisebbségnek túlzott hatalma van, és közbeléptek. Ekkor már néhány munkás- és parasztszármazású baloldali fiatalt a politikai élcsapatba lehetett állítani. Ezért az 1953-as reformok után, egyre csökkent a zsidóság túlzott politikai hatalma.
A gazdasági szektorokban azonban Nagy Imre miniszterelnöksége alatt is megmaradt. Nem utolsó sorban ez vezetett az 56t-os forradalomhoz, amit kezdeten nemcsak a kínai és a jugoszláviai vezetés, de Moszkvában is jelentős erők támogattak. Sajnos, a forradalom nem állt meg a realitások határánál, hanem egyetlen hét után túlment a szocialista tábor reformot támogató erői számára még elfogadhatón is. Az sem tagadható, hogy felszínre tört az antiszemitizmus is.
A forradalom leverése után egy évtizednyi időre volt szükség a rendszer stabilizációjához.
Az 1968-as években aztán kezdett kibontakozni mindaz, amit Nagy Imre 1953-ban elképzelt. A mechanizmus reformot levezénylő Nyers Rezső csaptában csak néhányan voltunk, nem zsidók. A mezőgazdaságtól, és a vidékfejlesztéstől eltekintve, a reformok kezdeményezőinek, kivitelezőinek nagy többsége az állampárthoz tartozó zsidóság volt. A gazdaságpolitikai liberalizációnkat nekik köszönhettük.
A rendszerváltás közeledtével az állampártban aktívan szereplő zsidók voltak az elsők, akik egy liberális párt alapításához fogtak. Az SZDSZ vezetői az állampártban már tapasztalt, kapcsolati tőkével rendelkező káderek voltak.
A rendszerváltást első ciklusában ugyan a Demokrata Forum volt kormányon, a kisgazdapárttal koalícióban, de az eleve túlhajtott privatizációt az SZDSZ aránytalanul erős befolyása jellemezte. Az Antall-Tölgyessy Paktum egyértelműen megmutatta, hogy Antall József sokkal inkább elfogadja a liberálisok követeléseit, mint a saját pártjának, és a magyar választók többségének elvárásait.
Ezért aztán a következő választást ugyan az MSZP abszolút többséggel megnyerte, mégis nemcsak koalícióra lépett az SZDSZ-szel, de annak befolyása alatt működött.
A rendszerváltást követő nyolc évben olyan befolyása politikai volt az alig egy százaléknyi zsidóságnak, amire a második világháború óta nem volt példa a világ egyetlen másik országában.
A zsidóság túlzott befolyása olyan ellenérzést váltott ki, hogy a harmadik szabad változáson a két közép-jobb párt, a liberálisból közép-jobb vonalra átállt Fidesz, és a parasztromantikus Kisgazdapárt került parlamenti többségbe, alakíthatott kormányt.
A következő két választáson ugyan közel állt a győzelemhez a Fidesz, de kellő politikai tapasztalat hiányában vesztett.
A harmadik választás után szoclib kormány alakult. Medgyessy miniszterelnöksége még azt ígérte, hogy nem lesz aránytalan a liberális befolyás. Ezt az SZDSZ és az MSZP liberálisai azonban nem fogadták el, és megbuktatták a számukra nem elég liberális miniszterelnököt. Helyébe, majd gyorsan az MSZP élére ültették a liberális Gyurcsány Ferencet, aki a korábbinál is liberálisabb politikát folytatott. Ezzel aztán a választók számára betelt a pohár. Elkerülhetetlenné vált a szoclib koalíció súlyos veresége. Az MSZP elvesztette potenciális lehetőségét arra, hogy kormányalakító lehessen, az SZDSZ és az MDF megszűnt a Fidesz elseprő győzelmet aratott, megnyerte a választókörzetek 99 százalékát, a szélső-jobb pedig bekerült a törvényhozásba. Az új liberális párt pedig súlytalan maradt.
A zsidóság súlya.
A második világháborút követő 65 évről az állapítható meg, hogy ugyan a magyar zsidóság száma hatodára csökkent, de a politikai befolyása, négy éves Fidesz kormányzástól eltekintve, mindig sokkal nagyobb volt, mint a magyar történelemben valaha, és a világon nagyobb, mint bárhol.
Ezen túl, minden európai országban van antiszemitizmus. Nálunk valamivel nagyobb, mint máshol. Ennek a magyarázata, hogy máshol kevesebb a megmaradt zsidóság aránya és politikai szerepe. Ezért aztán kisebb oka volt, és van az irigységnek.
Egyetlen hibánk, hogy nem gyakorlunk a zsidósággal szemben elkövetett bűneink miatt kellő önkritikát. Nem értjük meg, hogy a magyar zsidóságnak minden oka megvan arra, hogy az antiszemitizmus minden felbukkanását felnagyított veszélynek lássa.

A zsidóság, és Európa sorsa


Kopátsy Sándor                  EH                  2013-05-13

A zsidóság, és Európa sorsa

Talán, most az EU válságban ideje volna megvizsgálni, hogyan függ össze Európa sorsa azzal a ténnyel, hogy elvesztette a kontinens zsidóságának szinte az egészét.
A zsidóság elvesztése ugyan a kontinens történelmének egyik legnagyobb vesztesége, de talán a legnagyobb veszteség ez Lengyelország és Magyarország számára.
Azt, hogy Európa egésze, különösen annak latin és ortodox része, egyre jobban lemarad számomra régóta tudott, mégis megdöbbentett a világ legerősebb bankjairól készített rangsor. Az első tíz között csak észak-amerikai és ázsiai bank van. A második tíz között is csak három európai, két svéd és egy svájci. Az európai lemaradás elsősorban a kontinens nem puritán lakosságú országait érinti. Ezeket is annál jobban, minél nagyobb veszteség érte a zsidó etnikumukat.
Ezért megdöbbentő, hogy senki sem foglalkozik azzal, hol tartanánk, ha tízmillió zsidó élne Európában.
Arról még több alkalommal írtam, hogy a mai országunk lakossága többször tíz százalékkal gazdagabb volna, fél-félmillió zsidóval és némettel többen lennénk. Nemcsak gazdagabbak, de sokkal nyugat-európaiabbak is.
Most azon gondolkodom, hol tartana Európa egésze tíz millió zsidóval, és megtartva a germán etnikumokat ott, ahol a két háború közt voltak.
Kezdem azzal, hogy azokban az országokban volt jelentős a zsidóság aránya és szerepe, amelyek nélkülük nehezebben boldogultak volna. Másként fogalmazva, ahol polgársághiány volt. Európa keleti felén, ahol nem hagyott a Római Birodalom polgárságot. Az európai középkor legjellemzőbb karakterét azzal jellemezhetjük, hogy mekkora volt a földesúri osztály, és mekkora a városi polgárok aránya. Egyáltalán nem tudatosul, hogy a nyugat-európai feudális osztálytársadalmakban nagyon keskeny volt a földesurak aránya, és hozzájuk viszonyítva nagyon széles a polgároké. Franciaország volt erre karakterisztikusan jellemző az alig 1 százalékos földesúri osztállyal szemben 6 százalék volt a polgárok aránya. Ezzel szemben a két jelentős középkori országban fordított volt az arány, 6 százalék nemes, földesúr, és 1 százalék polgár. Ráadásul, a polgárság többsége sem az államalkotó etnikumból került ki. Magyarországon az oszmán megszállás előtt a polgárok tizede sem volt magyar.
E számok tükrében érthető, hogy az ipari forradalom nem talált polgárságot. Ez a vasúthálózat kiépítéséig csak társadalmi és gazdasági elmaradottságot jelentett. A vasúthálózat azonban a szárazföldi szállítás, árugyűjtés szempontjából tizedére csökkentette a távolságokat. Amit eddig nem lehetett áruvá váltani, hirtelen áruvá válhatott. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy azokban a térségekben, ahol nem volt az óceán felé vízi út, a súlyához képest olcsó árú nem válhatott áruvá. A vasút azonban tizedére csökkentette az utazási időt, és századára a nagyobb távolságra történő szállítás költségét.
Európa keleti felén, a 19. száza második felében csak akkor érthetjük meg a változásokat, ha szem előtt tartjuk a személyek és az áruk elviselhető időt és költséget jelentő mozgatásának a változását.
A Kárpát Medence 19. századi történelme klasszikus példája a vasút okozta változásnak.
A potenciális árúja a gabona, mindenek előtt a búza lett volna, de vízi út hiányában elviselhetetlenül drága, szinte megoldhatatlan volt. A lengyel, a román, vagy az ukrán búza tizednyi szállítási költséggel juthatott a nyugat-európai piacokra, mint a magyar. A gabona exportja még a vasút után sem válhatott versenyképes exportáruvá, mert így is kétszeres volt a fuvarköltsége, mint a lengyel és ukrán búzának.
A gazdaságtörténészek arról még írnak, hogy olcsóbb lett a nyugati piacok elérhetősége, de arról említést sem tesznek, hogyan hatott a vasút a falu és a város közti árukapcsolatra, vagyis a belföldi piacra. Pedig ez volt a sokkal fontosabb.
Az első és legfontosabb falusi áru, minek begyűjtését csak a vasút oldhatta meg, a tej volt. A tejpénz jelentett először a falusi családok számára havonta biztos, rendszeres pénzbevételt. Arról utalást sem találtam, hogy mennyi falusi termék vált hirtelen áruvá. Ilye volt a tojás, a nyúlbőr, a dió, mogyoró, a toll, aminek begyűjtése volt a betelepült zsidóság számára az első lépés a tőkés kereskedővé válás felé. Márpedig Európa keleti felén, ezeknek a begyűjtése indította útjára a zsidóság polgárosodását. A városokba gyűjtve, ezek exportja hirtelen jelentőssé vált. Valóságos kincsesbánya volna a történészek számára, hogy ezek a falusi melléktermékek exportja hogyan nőtt egyetlen generáció alatt a sokszorosára.
A falvakban hirtelen áruvá vált termékek nemcsak a zsidóság polgárosodását indították el, de a kisárutermelő paraszti társadalmak fellendülését is beindította.
A vasút rövid százada Európa keleti felén az ezer éves felzárkózási szándéknak először adott nemcsak gazdasági, de társadalmi lendületet. Az Alpoktól északra és a Rajnától keletre felgyorsult a népesség növekedése, és megindult a polgárosodás. Ezt a vasúthálózat kiépülése tette lehetővé azzal, hogy a szállítást költségét és idejét a korábbi tört részére csökkentette.
Mivel a térség krónikus polgársághiányban szenvedett, az élesztő szerepét a politikai hatalomból kizárt, de iskolázott zsidóság, és a puritán, protestáns magatartást képviselő germán kisebbségek jelentették.
Európa történészei máig nem hangsúlyozzák, hogy a vasúthálózat kiépítése és a második világháború között polgárosodásban lemaradt Közép- és Kelet-Európa országaiban felgyorsult a népszaporulat, és ennek ellenére is nőtt az egy laksora jutó jövedelem. Ezt a kort, Trianonig, a magyar történészek nem véletlenül, aranykornak nevezik. De ugyanezt lehet elmondani Oroszországról egészen a Rajnáig.
Ebben a fellendülésben élen járt a zsidóság, és a germán kisebbségek. Ezek sikere az államalkotó, társadalmilag itt fejltett feudális rétegekben, de még a parasztságban és a munkásságban is, irigységet, majd gyűlöletet váltott ki.
Megint az általam jobban ismert magyar példákra utalok.
A hatalmukban és gazdagságukban dőzsölő arisztokraták azt hitték, hogy az ügyes zsidók elhalászták előlük a meggazdagodás kínálkozó lehetőségeit. Képtelenek voltak megérteni, hogy a zsidóság azokat a lehetőségeket használta ki, melyekre ők eleve alkalmatlanok voltak. Ők rangjukon alulinak tartották, hogy a falvak parasztjaitól gyűjtsék be a tejet, a tojást, a nyúlbőrt, a tollat, stb. Még az is büdös volt nekik, hogy az összegyűjtött árút Nyugatra exportálják. De még arra is alkalmatlanok voltak, hogy a gyorsan növekvő belső piacot ellássák olcsó iparcikkekkel és gazdasági felszerelésekkel. Az ország tőkés iparának felépítésében sem vettek részt, legfeljebb a bankok vezetéséhez adták a nevüket a bankár zsidók mellé védjegyeknek.
Az úri középosztály pedig akkor vált zsidóellenessé, amikor a zsidóség kezdte elfoglalni a szabadpályákat is. A zsidó ügyvédek, orvosok, mérnökök kiszorították a vállalkozó szellemet nem ismerő urakat ezekből a jövedelmező szakmákból. A szabad pályákra alkalmatlan úri középosztály úgy érezte, hogy a zsidóság lopta el előle ezeket a szakmákat.
A magyar arisztokrácia és az úri középosztály igazán Trianon után találta meg egymást. Szegeden az arisztokraták és a dzsentri katonatisztek kötöttek szövetséget.
A lakosság támogatását a revízióval akarták megnyerni. Ennek felelt meg, hogy a zsidóság nem szerepelt jól a fronton. Ezen ugyan általánosan lehet vitatkozni, de nem érdemes, mert azt kellene bemutatni, hogy a magyar haderő erejét a magyar zsidóság adta azzal, hogy felszerelte, ellátta a frontot. A magyar arisztokraták huszár- és tengerésztisztek voltak. A dzsentrik pedig tisztek. A huszároknak és a tengerészeknek az ország érdekében, és az adott haditechnikai viszonyok mellett csak operett szerepük volt. Fontos a hadsereg felszerelése, ellátása volt, amiben az arisztokrata és dzsentri hősöknek nem volt szerepük.
Az uralkodó rétegek antiszemitizmusa talajra talált a parasztság körében is. Ők elhitték, hogy azért szegények, mert a zsidó kereskedők és értelmiségiek rohamosan gazdagodnak.
Máig nem akadt történész, aki bizonyította volna, hogy a magyar zsidóság sikeréből minden társadalmi réteg részesült. A zsidók sikere nélkül minden réteg rosszabbul járt volna.
A parasztok nyomra még nagyobb, ha nem vásárolnak fel szinte mindent a zsidók, és az olcsó iparcikkek nem kerülnek a boltokba.
A munkások számra munkahelyet a zsidó tőke teremtett.
A germán etnikumok társadalmi hatása nem volt olyan feltűnő, de jelentős. Személyes tapasztalatból csak a magyarországi svábok hatását ismerem. A sváb faluk színvonala lényegesen megelőzte a magyarokét. Ilyenkor mindig Weberre hivatkozok. A protestáns erkölcs lényegesen hatékonyabb, mint a katolikus. Ő ezt jó száz éve állapította meg, és az óta egyre inkább igaz. Ma sincs hiba az EU protestáns, azaz puritán, annál nagyobb a katolikus és az ortodox keresztény népek országaiban.
Ideje volna felismerni, hogy Európa keleti felének a legnagyobb vesztesége a zsidó és a germán etnikumok felszámolása volt. Ennek a két etnikumnak az elvesztése még száz év múlva is hatni fog. Nélkülük, a nem puritán európai országok egyre jobban lemaradnak.

Az erkölcsi bűnöket a társadalmi következményük méri.

A fentieket annak céljából írtam, hogy nem elég a zsidó és germán etnikumok eltávolítását csak erkölcsi alapon mérni. A keresztény vallás a bűnt ugyan megbocsáthatónak, és ezzel a túlvilági következmények nélkülinek tartja.
A történelem az erkölcsi bűnökért nem ad bocsánatot, és a nagyságát a következményekkel bünteti.
Európa politikusi és történészei a zsidóság nagy többségének elveszítését erkölcsi alapon kezelik, illetve megelégednek azzal, hogy elhallgatják. A következményeiről azonban szót sem ejtenek. A germán kisebbségek elvesztésben érdekeltek pedig még jobban lapítanak.
Valóban erkölcsi szempontból alapvetően eltérő a két bűn. A következményük azonban hasonlít.
A zsidóság kiirtása, és elköltöztetése ártatlanokat sújtott. A germánok esetben ezen lehet vitatkozni. A következmények mindkét esetben hasonlók. Az elkövetők hetedíziglen is bűnhődni fognak.
Amennyire tisztelettel fogadom a német kormányok őszinte bűnbánatát és kártérítését, annyira hiányolom a többiek mellébeszélését. Mint magyart, engem a mi bűntudatunk hiánya szomorít el különösen. A kor tanújaként, éltem át a magyar társadalom óriási többségének passzivitását, a hatalmi elit aktív, és a nem jelentéktelen szélsőjobb aktív részvételét.
Máig találkozom a szemérmetlen mellébeszélések miatt. Van, akik a Hitlernek átadott magyar zsidóságot egyszerűen a háborús veszteségnek tekintik.
Minden faluban van hősi emlékmű a két világháborúban elesett hősökről, de egyetlen vasútállomáson nincs emléktábla az elhurcolt zsidókról.
Hetven év után jelent meg az első könyv arról, hogy viselkedtek a magyar katonák a keleti fronton, amin sokan háborogtak, mint hazafiatlan könyvön. Pedig ebben a könyvben sincs említés arról, hogy milyen bánásmódban részesültek az aknaszedésre kivezényelt zsidó munkaszolgálatosokkal, és mennyien haltak meg a fronton.
Külön sért, hogy Horthy antiszemitizmusát úriemberi viselkedésével mentik.
A legnagyobb mulasztásunknak mégis azt tartom, hogy semmit sem közölünk arról, hogy milyen értéke jelentett a magyar társadalomban a zsidóság. Mennyivel magasabb volt az iskolázottságuk, mennyivel több adót fizettek. Pedig akkor még az iskolai bizonyítványban is szerepelt a vallás.
A magyar zsidóság ugyanis sokkal több volt a számánál, minőséget jelentett. Aki ezt elhallgatja, a bűnösségét menti.
Ha fel kellene sorolni, hogy melyik európai ország mennyit veszített a zsidóságával, biztosan a lengyelek és a magyarok lennénk az elsők.

INDIA - KÍNA



Kopátsy Sándor                  EG                  2013-05-14

INDIA - KÍNA

Ebben a két, kontinensnyi birodalomban él az emberiség harmada. Ez nem új jelenség, mert évezredeken keresztül ez többé-kevésbé így volt. Ennek ellenére a Nyugat történelem tudománya nem ennek megfelelő súllyal foglalkozik ezzel a két birodalommal. Nem veszik tudomásul, hogy a többi ország, még a legnagyobb is, eltörpül mellettük. A lakosság számát tekintve nemcsak az EU 27 országa, de az Egyesült Államok is sokkal kisebb.
A két birodalom azonban nagyon eltérő úton halad. A két út nagyon hasonlót jelent, mint amivel most éppen az EU nyüglődik. Lényegében az igazi párhuzam ahhoz hasonló, amin Max Weber már jó egy évszázaddal korábban megfoglalkozott. Ő ismerte fel először, hogy a protestáns és a katolikus európai népek társadalmi és gazdasági fejlődése eltérő pályán halad. Az pályák azért egyre eltérőbbek, mert a modern társadalmak működtetésére a protestáns, azaz puritán népek a technika fejlődésével hatványozottan alkalmasabbakká váltak.
Weber még nem vehette észre, hogy amit ő felismert, sokkal nagyobb méretekben, Kelet- és Dél-Ázsia között még karakteresebben jelentkezik. A kelet-ázsiai kultúrában a lakosság viselkedése még erősebben puritán, mint Nyugat-Európában az angolszászoké, a germánoké és a skandinávoké. Ezzel szemben India kultúrája sokkal jobban eltér Kínáétól, mint a mediterrán népeké a protestánsokétól.
Vagyis amit Weber a 20. század küszöbén látott Európában, az a század közepére megjelent Amerikában a volt angol és a mediterrán gyarmatok, azaz Észak-Amerika és Latin-Amerika között. Lényegében hasonló a kulturális különbség jelenik meg jelenleg Kína és India között, csak még nagyobb súllyal.
Ahogy nem tudatosul annak az oka, hogy miért nincs pénzügyi vállság a protestáns, azaz puritán skandináv és germán, és miért van a mediterrán államokban, úgy nem vesszük tudomásul, hogy miért sikeres Kína, és miért nem lehet az India. Pedig ott még egy másik minőségi különbség is jelen van.
Amíg Nyugat-Európában egyik félre sem jellemző a túlnépesedés, addig Kína és India esetében ebben a tekintetben is nagy a különbség. Kínában erőszakkal leállították a gyermekvállalást, Indiában azonban tovább tombol.
Kína és India társadalmi fejlődése csupán annak alapján sem állítható párhuzamba, hogy nagyon eltérő a kultúrájuk. Ez olyan, mintha valaki Finnország és Görögország fejlődése között figyelmen kívül hagymák, hogy a finnek kényen puritánok a görögök pedig latinok, mediterránok, ráadásul még ortodox keresztények is.

Demográfia.

A demográfiai különbséget azonban a nyugati politikusok és közgazdások nem hajlandók tudomásul venni. Pedig ez még az eltérő kultúránál is fontosabb.
Hatvan éves mániám, hogy a néhány ezrelékesnél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen. Ezt mutatja fajunk történelme, mindenek előtt a jelenkor tapasztalata.
A 20. század előtt, fajunk történetében nem volt olyan ezer év, amelyben a népesség növekedésének átlaga meghaladta volna az 1 ezreléket. Az elmúlt száz évben azonban az emberiség egészére vetítve, ennek tízszeresénél is gyorsabb volt. Méghozzá úgy, hogy ugyanakkor Európában, és a Távol-Keleten leállt. Kiderült, hogy a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett, és fogamzásgátlás megoldhatósága mellett, megszűnik az elviselhetetlenül sok gyermekvállalás. Ennek következtében a fejlett Nyugaton, és a távol-keleti demokráciáiban megállt a népszaporulat, és ennek a történelemben páratlan mértékű fejlődés lett az eredménye.
A jelenkor történészei sem ismerték fel, hogy a soha nem tapasztalt mértékű fejlődés egyik előfeltétele a természetes népszaporulat leállása. Ezt bizonyítja, hogy az ezredfordulón már csak olyan országok szerepelnek a társadalmi fejlődés élvonalába, ahol nincs jelentős természetes népszaporulat.
Ez a tény késztette a kínai vezetést arra, hogy a gyermekvállalást erőszakkal lefékezzék.
A kínai gazdasági csodával szemben értetlenül áll a Nyugat. Nem veszi tudomásul, hogy a kínai csodának elsődleges feltétele, hogy a kultúrájuk puritán. Ezt a hidegháború során, a demokratikus oldalon álló minden távol-keleti ország előzetesen bebizonyította. Mindegyikük még a Nyugat puritán országainál is gyorsabban fejlődött.
Azzal, hogy a múlt század 80-as éveiben, Kínában leállították a gyors népszaporulatot, fajunk demokrácia szempontból kétfelé szakadt.
Az ezredfordulóra a világ kétötödében a természetes népszaporulat legfeljebb csak a bevándorlásnak és az életkor meghosszabbodásának hatására növekszik, a gyerekvállalásból fakadó növekedés azonban elállt.
Ideje volna, hogy a közgazdaságtudomány végre tudomásul vegye, hogy a népszaporulat mértéke, struktúrája döntő szerepet játszik a társadalmi fejlődésben. Az osztálytársadalmakban eddig is fontos volt, de megoldódott, mert a társadalmak gondoskodtak a magas halálozásról, ezért hatezer éven keresztül, az emberiség létszámának növekedése nem ütötte ki a biztosítékot.
Az elmúlt száz évben azonban elszabadult. Száz év alatt az emberiség száma három és félszeresére nőtt, és a lassuló sebessége még mindig meghaladja a fajunk érdekének a tízszeresét. 2050-re, még a legóvatosabb becslések szerint is, túl fogjuk lépni a 9 milliárdot. Vagyis, százötven év alatt az emberiség létszáma közel az ötszörösére nő.
Ideje volna, ha végre tudományos felmérés készülne arról, hogy mekkora a jelenlegi technikai ismeretek mellett az emberiség optimális létszáma. Az ilyen felmérésből nemcsak az derülne ki, hogy többször annyian vagyunk, mint ami mellett az életminőségünk optimális legyen.
Még addig sem jutott el addig a tudomány, hogy tisztázza, milyen elvek alapján kellene megállapítani a fajunk optimális létszámát. Számomra egyértelmű, hogy az egyének átlagos életminőségének az optimumára kell kalkulálni. Ennek jelenleg elfogadható legjobb a mutatóját az ENSZ használja, ami három tényező, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság, eredője alapján rangsorol. E három mutató indokoltsága egyértelmű. Az életet elsősorban a hosszával kell mérni. Ezt követő szempont a jólét, az anyagi gazdagság. A jelenkorban az előző két feladat a minél nagyobb tudásvagyont igényel. Ezt fejezi ki az iskolázottság értéke.
Kína konfuciánus, azaz puritán kultúrája eleve hatékonyabb, mint Indiáé. Ezt jól jellemzi a tény, hogy Kínában a munkabérek, vagyis a munkaerő ára közel háromszor magasabb, mint Indiában, mégis négyszer annyi egy lakosra jutó külföldi tőke áramlik oda.
A két birodalom összevetése értelmetlen. Kínában mindkét előfeltétel, a lakosság megfelelő viselkedési kultúrája, és a leállított népszaporulat, adott. Indiában ellenben mindkét előfeltétel hiányzik. A lakosság viselkedése nem puritán, és a népszaporulat a megengedhetőnek a tízszerese.
Ami a lakosság viselkedését illeti.
Az elmúlt évtizedek során minden puritán civilizációhoz sorolható nép vagy már nagyon gazdag, vagy nagyon gyorsan gazdagodó. Ezzel szemben, nem ismerünk olyan országot, ahol a lakosság nem puritán, mégis gyorsan fejlődik. Itt meg kell jegyezni, hogy a társadalmi fejlődést helyesen csak a lakosság által termelt jövedelemmel, vagyis a bányajáradék nélkül kellene nézni. Ezt ugyan az ENSZ rangsorolás még nem így teszi, ezért a nyersanyagokban nagyon gazdag néhány ország nemzeti jövedelme magas, de a társadalmi fejlődés lassú. Tipikus példa néhány kis lakosságú, de olajban nagyon gazdag ország. Ezért a bányajáradék nélküli nemzeti jövedelmet kellene egy lakosra vetíteni, amikor a társadalom fej lettségét rangsoroljuk. Kína és India esetében azonban nem okoz problémát, mert mindkét ország nyersanyagokban szegény.

Mibe kerül a túlnépesedés?

Indiában évente 12 millió munkaerőtöbblet jelenik meg minden évben. Ennek a költsége elviselhetetlenül nagy. A 60 százalékos foglalkoztatási ráta esetén ez húszmillióval több lakost jelent. A múltból itt fejeltett statisztika 15 éves kortól számolja a munkaképességet. Ez a jelenkorban már sokkal inkább húsz évet jelent. A fejlett társadalmakban a diplomások esetén, akik a munkába lépő korosztályok felét jelentik, 24 éves munkaképes kort jelent, a középfokú végzettségűek átlaga is 20 év. Nincs adatom, de a fejlett társadalmakban a 15 évesen munkába állók aránya a tizedet sem érheti el. Ezért a munkaképessé válás átlagos ideje inkább a 20 éveseket jelenti. De ezeknek is csak a mintegy kétharmada lesz munkavállaló.
Ebből fakad, hogy Indiában az éves 12 millió munkára jelentkező azt jelenti, hogy 20 milliós korosztály lép ebbe a korba. Ezek felnevelése az egy laksora jutó nemzeti jövedelem felének hússzorosába kerül. Vagyis, a nemzeti jövedelem tizedét emészti fel az indiai népszaporulat.
Ez csak a lakosság növekedéséből fakadó fogyasztói teher.
Ehhez jön a többletből fakadó vagyonigény. Ebbe tartozik az életvitelhez, az államfenntartáshoz és a munkahely létesítéshez szükséges vagyonigény. Ez egy lakosra vetítve a nemzeti jövedelem három-négyszerese, egy munkavállalóra öt-hatszorosa.
Indiában a 2 százalékos népesség növekedés azt jelenti, hogy az egy laksora jutó újratermeléshez az ország nemzeti jövedelmének 1+3 százaléka szükséges. Vagyis Indiában a nemzeti jövedelemnek mintegy 4 százalékkal kellene gyorsabban növekedni, mint Kínában ahhoz, hogy az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, hasonló arányban növekedjen. Ezzel szemben az elmúlt húsz évben 2-4 százalékkal lassabban növekedett az ország nemzeti jövedelme.
Kína és India szembe állítása csak arra jó, hogy kiderüljön a versenyképesség csak azonos kultúrkörön belül lehetséges, de akkor is csak hasonló népesség növekedés mellett. Ugyan akkor az is kiderül, hogy a politikai felépítmény másodlagos. Esetünkben, Indiában viszonylag demokrácia van, Kínában pedig kemény politikai diktatúra. India, ugyan demokratikusabb, a jövője mégis reménytelen. Kína, ugyan politikai diktatúra, a sikere mégis garantált.

Tanulság.

A társadalomtudományoknak csak az alépítmény adhat iránytűt a jövő megértéséhez. Az alépítmény két legfontosabb pillére a jelenkor fejlett társadalmaiban a demográfia és a kultúra.
Az osztálytársadalmak hatezer éves történelme azt bizonyítja, hogy a népesség hosszú távú átlagos éves növekedése nem haladhatja meg a néhány ezreléket.
A tudományos és technikai forradalom győzelme pedig abban hozott újat, hogy sikerre csak a Nyugat és a Távol-Kelet puritán kultúráiban lehet számítani, de azokban is csak akkor, ha leállt, vagy leállították a népesség növekedését.