2012. június 26., kedd

AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE



Kopátsy Sándor                 PG                  2012-06-24

AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE

Azzal kezdettől fogva tisztában voltam, hogy Európa jövőjét, a Nyugaton belüli helyzetét, és a Távol-Kelettel való versenyképességét alítók éretlenek a feladatra. Ehhez a feladathoz egyrészt túlságosan Európa centrikusak, másrészt nem ismerik a világgazdaság fejlődését alakító tényezőket. A jövő útjának keresésére ugyanis a politikusok közössége a legkevésbé alkalmas.

EURÓPA CENTIKUSSÁG

Európa az elmúlt ötszáz évben hozzászokat ahhoz, hogy minden, ami fontos, körülötte forog. Annak ellenére, hogy a két világháború, és a hidegháború egyértelműen jelezte, vezető szerepe elveszett, ezt nem volt, és ma sem képes tudomásul venni.
A történészek sem tudatosították, hogy a két világháborút, ha nem a megnyerését, hanem a következményeit nézzük, egyedül az Egyesült Államok nyerte meg. A hidegháborúban, az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai erejéhez képest Európa nyugati fele csak másodrangú szövetséges volt. Ennek ugyan a színpada Európa volt, de kontinens korábbi nagyhatalmai csak a statiszták szerepét játszhatták.
Még kevésbé tudatosult, hogy a háborút követő ötven évben a helyzetén legtöbbet a háború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország javított.
Mindez csak évtizedekkel a háború után valósult meg, de még az ezredfordulóra sem tudatosult.
A háborút követő rendezés során az Európai Unió gondolatának bajnokai azt már érezték, hogy egyikük sem lehet ismét főszereplő, de elhitték, hogy az Egyesült Európa még az lehet. Elhitették az európai államok összefogva méltó partnerei lehetnek mind Észak-Amerikának, mind a Távol-Keletnek. Elhitték, mondom, mert semmiféle nyoma sincs annak, hogy felmérték volna az egyenrangúság feltételeit.
A hibás ítélet abból született, hogy Európát csak földrajzi dimenziókban látták. Nem értették meg, hogy korunkban már, és a jövőben egyre inkább, nem a földrajzi közelség köt össze, hanem a kulturális rokonság. Európa csak földrajzi foglom, kulturálisan heterogén. Európa három egymástól nagyon eltérő kultúrájú és gazdasági fejlettségű országok térsége. Ezen belül csak a puritán észak-nyugati harmada lehet versenyképes Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel.
Az fel sem merült, hogy a Nyugat már régen nem csupán Európa, hanem a két Amerika és Ausztrália is. A Nyugaton belül csak a puritán Nyugat-Európa és a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a versenyképes.
Európa déli, mediterrán és keleti, pravoszláv része, valamint Latin-Amerika ugyan a Nyugat része, de nem versenyképes, mert erre nem alkalmas a kultúrája. Még mindig nagyon általános, hogy a múlt történelmi és földrajzi fogalmaival gondolkozunk. Volt idő, amikor a mediterrán kultúra lényegesen jobban megfelelt a kor követelményeinek, és a Földközi Tenger medencéje volt a Nyugat centruma. A reformáció, majd az ipari forradalom után azonban Európa északnyugati, protestáns harmada lett a társadalmi fejlődésnek megfelelő centrum. Ez a pozíciója lényegében a 20. század közepéig tartott. Eztán az új centrum az Atlanti óceán északi medencéje és a Távol-Kelet vált azzá.
Európa jövőjét tervezőinek azt kellett volna szem előtt tartani, hogy a jövő a puritán és a konfuciánus népeké. Csak azok a népek számíthatnak az átlagnál gyorsabb fejlődésre, amelyek puritánok, vagy konfuciánusok. Azok a népek melyeknek a viselkedése ilyen, azok bárhol élnek, számíthatnak a sikerre, amelyek pedig nem ilyenek, azok egyre jobban lemaradnak. A kulturálisan rokon népek, az a távolságuktól függetlenül közel vannak, hatékonyan együttműködhetnek. A máskultúrához tartozók pedig hiába vannak közel, hiába közös volt a múltuk, képtelenek a hatékony együttélésre. Ezért nemcsak a volt gyarmattartó, Anglia, de a puritán európai államok mindegyike közelebb van a négy tengerentúli, angol nyelvű, puritán országhoz, mint a déli, mediterrán, illetve a kelet-európai szomszédokhoz. A puritán nyugat-európai népek csak a távoli puritán kulturális rokonaikkal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal tudnak kooperálni, a szomszédos mediterrán és kelet-európakkal nem. Ez annál is könnyebb, mivel a fejlettségük szinte is azonos. Egyformán gondolkodnak és egyformán élnek.
Ezt nemcsak akkor nem értették meg, hanem ma sem, amikor már az EU egységének csődje nyilvánvaló.
Magas szellemi magaslatra sem kellett volna felemelkedni, látni kellett volna, hogy a Nyugat egyben is lényegesen kisebb potenciális erőt jelent, mint a Távol-Kelet. Az egész puritán Nyugat lakossága fele sincs a konfuciánus Távol-Keletének. A Távol-Keletnek óriási előnyei mellett, a legnagyobb nehézsége a túlnépesedettségéből származik.
Amennyire a puritán Nyugat egyik nagy előnye, hogy a tengerentúli Nyugat, vagyis a négy volt angol gyarmat, óriási még mindig jelentősen alulnépesedett és erőforrásokban gazdag térség. Szem előtt kellene tartani, hogy amíg a Távol-Kelet térsége alig tízmillió négyzetkilométer, az észak-amerikai és az ausztrál térsége harmincmillió. A háromszor nagyobb térségben ma még alig négyszázmillió ember él.
Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a Távol-Kelet számára nincs kulturálisan rokon, kedvező adottságú, alulnépesedett, további népességet befogadni képes térség. Ezzel szemben a Nyugat számára potenciális terjeszkedő térség elsősorban Latin-Amerika, és Európa nem puritán nagyobb fele, vagyis másik harmincmillió négyzetkilométer.
Fontos szempont a jövő alakulása szempontjából, hogy a Nyugat és fél-perifériái mezőgazdasági és bányászati célokra óriási tartalékokkal rendelkeznek, a Távol-Kelet pedig e tekintetben nagyon szegény. A szomszédságában vagy lakhatatlan, vagy túlnépesedett térségek vannak.
A puritán Nyugat számára a két Amerika és Ausztrália óriási terjeszkedési lehetőséget jelent. A Távol-Kelet azonban csak magára számíthat.
Mindez nem azt jeleneti, hogy a Távol-Keletet félteni kellene, hiszen a jelenkor, és a várható jövő szempontjából a legfontosabban, az emberi vagyonban a leggazdagabb. A konfuciánusok ugyanis a nyugati puritánoknál is puritánabbak, szorgalmasabbak a munkában és a tanulásban, takarékosabbak, fegyelmezettebbek.
A jövő tehát egyértelmű abban az értelemben, hogy a belátható jövőben a világ élvonalába csak a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet tartozhat. A fölénye még a jelenleginél is nagyobb lesz. Hozzájuk képest az összes többi kultúra egyre jobban lemarad. Még az elmúlt ötven évnél is jobban egyértelműé válik a következő ötvenben, hogy csak ott történhet az átlagosnál gyorsabb fejlődés, ahol a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon él, és nem szaporodik.
Ez már a második világháború óta így van, de a politika és a tudomány nem veszi tudomásul.
Ez egyre inkább így lesz, akkor is, ha nem válik tudatossá.
A fejlődésben csak az olyan társadalom lehet versenyképes, amelyik a két előfeltételnek megfelel. Puritán és nem szaporodik. Ez akkor válik általánossá, ha Kína és Vietnám felzárkózása az élvonalhoz megvalósult. Ez viszonylag gyorsan, mintegy fél évszázad alatt biztosnak vehető. A század derekára csak olyan társadalom lesz a világ élvonalába, melyik lakossága puritán módon él, és viselkedik, valamint a lakosság számának növekedése is leáll.
A tudományos forradalom azonban a működtetőkkel szembeni minőségi igényt tette az elsődlegessé. Ebből a tényből a közgazdaságtudomány máig sem vonta le a következményt. Már a jelenkori, de még inkább a jövő gazdasági eredménye elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerő működteti. Ezt először Max Weber vette észre, amikor leszögezte, hogy a tőkés osztálytársadalom gazdasági teljesítménye elsősorban a működtetők kultúrájától függ. Az óta a felismerése fényesen bebizonyosodott azzal, hogy minden puritán, és a távol-keleti puritán, azaz konfuciánus nép fejletté emelkedett, és velük szemben minden más kultúra lemarad.
Korunkban az emberiség, ezen belül a kultúrák sorsát elsősorban az határozza meg, hogy a lakosságuk viselkedési módja mennyire puritán.
Ennek vannak nagyon egyértelmű illusztrációi is.
Ma a világ két legfejlettebb, a tudomány és technika leghatékonyabb működtetője Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Iskolázottságban és vagyonban minden államot megelőznek.
Az elmúlt ötven évben Szingapúr volt a leggyorsabban fejlődő városállam. A siker titka, hogy nemcsak kedvező a gazdaságföldrajzi adottsága, de kínaiak lakják, illetve ők alakítják a sorsát. Ezzel szemben, talán még kedvezőbb adottsága van Panamának, de nem megy semmire, mert spanyol kultúrájú a lakossága.
Izrael a nyugatról menekült zsidóság állama lett. A gazdaságföldrajzi és a kulturális környezeti adottsága ugyan rendkívül mostoha, mégis gazdaggá vált. Sőt a világ egyik leggazdagabb társadalma volna, ha nem fogadja be a közel-keleti kultúrában ragadt, a nyugati zsidósággal együttműködni képtelen vallási testvéreit.
Európában éppen a jelenlegi pénzügyi vállság teszi nyilvánvalóvá, hogy Európán belül sem férhetnek meg egy közösségen a puritánok és a mediterránok.
Ezt azonban száz éve egyértelműen tanúsítja Amerikában a puritán és a mediterrán népek által berendezett államok eltérő sorsa. A két észak-amerikai állam a világ legfejlettebbjei között van, ugyanakkor minden latin-amerikai állam egyre jobban lemarad. Pedig Argentína gazdaságföldrajzi adottsága közép-amerikai, Csilléé kaliforniai. Csak a lakosság viselkedése más.
Az is tény, hogy az Egyesült Államok néhány déli államában a lakosság nagy többsége latin, vagyis mediterrán kultúrájú, és képes volt beilleszkedni, sőt felzárkózni. De ennek feltétele volt, hogy az Egyesült Államok tagországa legyen. Nem Mexikó zárkózott fel, hanem csak Texas.
A fentieket nem azért írtam le, a felvázolt személetemet, mert vitathatatlanak tartom. Illusztrációnak szántam arra, milyen szemlélettel kellene Európa jövőjét alakítóknak látni a világot ahhoz, hogy kontinensünk jövőjét építhessük. Az ilyen személetnek azonban a csírájával sem találkozhatunk.

AZ EURÓPAI KÖÖSSÉG MEGSZÜLETÉSE

Az Európai Közösség úttévesztését megérthetjük, ha szem előtt tarjuk, hogy azt a francia német összefogás hozta létre. A franciák találták ki, és a németek ismerték fel az abban rejlő lehetőségeket.
Nézzük meg, hogyan járt a hidegháború idejére Európa négy legnagyobb népe, az angol, a francia, a német és az orosz.
Attól függetlenül, hogy kik álltak a háború végén a győztesek és a vesztese oldalán, a század végére lényegében mindnyájan elveszették nagyhatalmi szerüket.
A háború után ugyan a győztesek oldalán álló hármat az ENSZ Biztonságai Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező tagjának fogadták el, tehát politikai nagyhatalmi státuszt kaptak. Ez azonban csak rang volt, hiszen a következő ötven évet a hidegháború két katonai szuperhatalma, az Egyesült Államok, és a Szovjetunió jelentette. A két szuperhatalom között csak katonai tekintetben volt egyenrangúság, de az is csak azért, mert az Egyesült Államok érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió katonai erejétől. Ezt a tényt a történészek máig nem ismerték fel. Pedig könnyű elképzelni, hogy a Szovjetunió katonai erejétől, és politikai befolyásától való félelem nélkül, nagyon másként alakul a gyarmatok felszabadítása, az ezer éve egymással marakodó államok összeborulása, a háborút követően a tőkés társadalomban a reformok megvalósítása.
De ehhez arra is szükség volt, hogy a Szovjetunió örömmel, lelkesen vállalja a számára Jaltában kiosztott szuperhatalmi szerepet, akkor is, ha ennek költségei a rendszer bukásához vezettek. Nem ismerem az orosz történészek véleményét, de a jelét sem látom annak, hogy felismerték volna, hogy a bolsevik rendszer összeomlását elsősorban az elviselhetetlen mértékű fegyverkezés okozta. Pedig ennek nagyon egyszerű a logikája.
A hidegháború alatt a Szovjetunió nemzeti jövedelmének 20-30 százalékát fordította fegyverkezésre. Ezt a számítást máig nem végezték el, pedig az elviselhetetlen fegyverkezés vitathatatlan tény. Nemcsak a közvetlen emberi és anyagi ráfordítások, de azoknak a békés gazdaságtól való, ilyen mértékű elvonása évtizedeken keresztül, minden politikai rendszert versenyképtelenné tett volna, nemcsak a bolsevikot.
Ez világossá válik, ha megnézzük, hogy a hidegháború másik frontján olyan országok voltak, ahol az egy laksora jutó jövedelem három-négyszer magasabb volt, és a katonai kiadások részaránya, negyede-ötöde sem volt. Ráadásul, a demokratikus oldalon a haditechnika eredményei a polgári gazdaságban is azonnal jelentkeztek, és nagyrészük abból származott.
Elég volna feltételezni, hogyan alakul a Szovjetunió sorsa, ha nem száll be a fegyverkezési versenybe. Néhányszor tíz százalékkal magasabb lehetett volna az életszínvonal, még egyszer nagyobb a békés célokra fordított felhalmozás. Akkor aligha omlik össze a bolsevik rendszer.
A hidegháborúval az Egyesült Államok elérte mindkét célját. A szövetségese engedelmesen viselkedtek, az ellenfele pedig beleroppant.
A Szovjetunió alkotóelemeire esett szét, még a keleti szláv népek is kiváltak, és a maguk útját járják. Oroszország nemcsak a Szovjetunióhoz, de a forradalom előtti Oroszországhoz képest is veszített a súlyából. A fejlett világ felé jelentős ideológiai befolyása pedig megszűnt. Ezzel a nyugat-európai országokban is másodrendű pártokká váltak a marxista pártok. Európa legnagyobb népe a bányajáradékból élő béna kacsává süllyedt.
Mégis hiba volna, ha nem látnánk, hogy Kelet-Európa népei eleve alkalmatlanok az élvonalba kerülésre. Távolról sem puritánok. Számukra semmiféle felépítmény nem hozhat sikert. A tőkés demokrácia még a bolsevik diktatúránál is kevésbé. A kelet-európai kultúra diktatúrát igényel, függetlenül attól, hogy milyen ideológiára épül.
A három nyugat-európai ország relatív európai nagysága elveszette korábban élvezett szerepét.
A háborúvesztést tudomásul vevő, a fasiszta múltját megtagadó, kettéosztott Németország viselte el legjobban. A század végére egyesült, és a kontinens legerősebb gazdasági hatalma lett.
Angliát némileg vigasztalhatja, hogy a nyelve fajunk történetében példátlan szerepű világnyelv lett. A volt gyarmatai pedig fölé emelkedtek. Angolnak lenni, a nép egésze számára nagyobb előny, mint valaha. Sokkal jobban kapcsolódik a négy volt gyarmatához, mint amikor gyarmatai voltak. Ezekben az életszínvonal magasabb, mint az őshazában. Csupán be kellene látni, hogy nemcsak a birodalma, de maga is elvesztette korábbi elsődleges szerepét.
Franciaország veszett a legtöbbet, csak a Biztonsági Tanácsban élvezett állandó tagsága jelzi, hogy száz éve még nagyhatalom volt. Ez magyarázza, hogy az egyesült Európa gondolata tőlük merült fel. Az volt az ország vezetőinek utolsó reménye, hogy Európa nyugati felén az egyik vezető hatalom lehet.
Ebben a francia ambícióban azonnal meglátta az akkor még megosztott Németország is a maga reményét. Létre jött a kontinens nyugati felének két legnagyobb népének szövetsége, amire az európai gazdasági közösség kiépítése elindulhatott. Az Európai Unió fokozatosan francia-német közös létesítménnyé vált.
Anglia sem mellette, sem ellene nem volt a Nyugat-Európát egyesítő tervnek. Kezdettől fogva fél szívvel ide, fél szívvel az angol nyelvű volt gyarmataihoz, mindenek előtt az Egyesült Államokhoz kapcsolódónak érezte magát. Belül is volt, kívül is az Unióban. Jellemző módon, a közös valutától mér elhatárolta magát.
Az út, ami az Európai Unió történetét a jelenlegi csődhelyzetig hozta, csak abból érthető meg, ha látjuk, hogy a francia és a német érdekek alakították.
Azt, hogy a négy mediterrán, latin állam is elsietett tagja lett az Európai Uniónak Franciaország érdeke diktálta. Ez az ország a reformáció óta billeg azon a határon, hogy kultúrájában latin, mégis a puritán Nyugat-Európa nagyhatalma akar lenni, amire térsége predesztinálná. Európa egész újkori történelmét nehéz megérteni, ha nem vesszük figyelembe, hogy Franciaország az egyetlen latin, katolikus ország az Alpoktól északra, amelyik nem képes a hovatartozásában egyértelműen dönteni. Máig nem hangsúlyozzák a történészek, hogy milyen óriási hatása volt annak, hogy a franciák nem lettek reformátusok. Ha úgy alakul, hogy a hugenották győznek, egészen más módon alakul a történelem Európában. Franciaországban azonban az ellenreformáció győzött. Ezután az ország a politikai támaszát a katolikus mediterrán térségben kereste. Ez a törekvés érvénysült abban, hogy Olaszország eleve az alapító tagok, a másik három mediterrán ország pedig hamar, éretlenül az Európai Unió, sőt a közös valutarendszer tagja lett.
Az pedig a protestáns Németország érdekének felelt meg, hogy az Európai Unió keletre terjeszkedett. A germánság ösztönösen mindig kelet felé kereste a támaszát. Tudatosan használom az ösztönös jelzőt, mert soha nem vált be. A 20. század óta még kevésbé. Már a Német-Római császárságban is, a cseh volt az egyetlen keleti szomszéd nép, amelyik hozzájuk emelkedett, és kultúrájával integrálódni tudott. A német állam azonban mindig keletről akarta fedezni a hátát a prosperáló nyugati konkurenseivel szemben.
A németek támogatták a franciák, a franciák pedig a németek bővítési törekvését. Ezek a feltételek nélküli csatlakozások az euró-övezetben bontakoztak ki a maguk abszurditásában. A németek és franciák közös pénze is abszurdum. A két kultúra pénzügyi kultúrája annyira eltérő, hogy ami jó az egyiknek, rossz a másiknak. Nem is tudtak megegyezni abban, hogy melyik ország adja a közös jegybankjuk elnökét. Végül abban egyeztek meg, hogy megállapított idő után cserélik egymást.
A németeknek abban igazuk volt, hogy minden protestáns ország az ő útjukon fog járni, tehát legyen tag. A franciák pedig a mediterrán népekben bízhattak, hogy ellensúlyozni fogják a németek allergiáját az inflációval szemben.
Így jutottak el oda, hogy 17 három kultúrájú, nagyon eltérő fejlettségű országnak közös pénzük lett. Ez a pénz történelmében példanélküli abszurdum.

MI A TEENDŐ

Egyelőre még attól is nagyon messze van az európai politikai hatalom, hogy felismerje, hogy Európa eltévedt, hogy más vágányra kell állnia. Pedig ez vak vágány nemcsak a szó technikai értelmében, hogy nincs kiút, ás vágányra kell állni, hanem abban az értelemben is, hogy vakok állították Európát rossz vágányra.
A szakszerűtlenségre épülő euró zóna ugyan tarthatatlan, de valamilyen kompromisszumok alapján tartani fogják.
Két várható fejleményt képzelhetünk el.
Anglia kifarol az EU közösségéből. Fokozatosan felerősödik az Egyesült Államokkal, és a másik három gyarmatával való politikai és gazdasági közösség.
Ezt a folyamatosan felerősíti az euró fokozatos hanyatlása, ami Anglia, mindenek előtt London szerepélt növeli Frankfurttal, az EKB szerepével szemben. Anglia azonban olyan kis szereplő, hogy az ide, vagy az oda csatlakozásnak inkább csak jelzés értéke lehet.
Nagyobb hatása annak lehetne, ha az egész puritán Nyugat-Európa ismerné fel, hogy számára fontosabbak a tengeren túli puritán nyugatiak, mint az európai nem puritánok. Csak ez lenne a Nyugat egésze számára optimális megoldás. Erre azonban kevés a remény, mivel mind a németek, mind a franciák számára az európai hegemóniájuk elvesztését jelentené.
Azt, hogy ez a két nyugat-európai mértékkel mért nagy, nem akar világméretben kicsi lenni. Ezt jól jelzi, ahogyan a jelenlegi euró vállsághoz viszonyulnak. Bármennyire egyértelmű, hogy egyetlen mediterrán ország sem képes lerendezi az adósságát a nélkül, az erősek óriási kifizetni engedményeket tegyenek. E tekintettben egy helyi étékkel nagyobb összegekről van szó, mint amit a saját országuk közvéleményével el lehet fogadtatni.
Brüsszel számára egy út marad, az EU olyan lazább közösség lesz, amelyik megengedi a tagállamok nagyobb pénzügyi, sőt gazdasági szabadságát, tehát nem előre lép, hanem hátra. Az euró övezet pedig leszűkül a fejlett puritánok körére, legfeljebb a franciák férhetnek ebbe bele. A felére olvad euró övezet közös valutája azonban sokkal erősebb lehet, mint a jelenlegi, euró.
A mediterrán országok kiszállása azok számára is hosszú távú előnyt jelent, hiszen visszatérhetnek az előző évtizedekben járt pénzpolitikára, az erősekénél nagyobb inflációra, és a 20-30 százalékkal leértékelt valutára. Ehhez egyrészt nem kell takarékoskodni, amire eleve képtelenek, másrészt jobb külkereskedelmi mérlegre, és nagyobb turisztikai bevételre számíthatnak.
Itt kell kitérnem arra, hogyan értelmezzük az infláció és a valuták optimális mértékét.
Ami az inflációt illeti.
Az infláció megítélésében még mindig németek vagyunk. Az infláció minél kisebb annál jobb. Vagyis nincs is jó infláció. Ezzel szemben az állam fedezetnélküli pénzteremtése, vagy a pénzontás a pénzpolitika, de általában a gazdaságpolitika egyik legnagyobb vívmánya. A gazdaságtörténelem nem ismer olyan pénzteremtőt, amelyik nem élt a pénzrontás lehetőségével. A 20. század egyik nagy vívmánya, hogy ezt a jogot az államra bízták.
Az ugyan nem vitatható, hogy az államok többsége nem élt vissza a pénzteremtés jogával, és sokkal jellemzőbb volt a kívánatosnál nagyobb, mint a kisebb pénzteremtés. Vagyis a kívánatosnál nagyobb infláció. Az pedig ritka kivételnek számított, amikor az indokolt inflációnál kevesebbet engedtek.
Ennek ellenre amióta általánossá vált a jegybankok fedezet nélküli pénzteremtése, gyorsabban növekszik a gazdaság, kisebb romló hatással, visszaeséssel járnak a vállságok. Ugyan nem csak ezért, sőt még nem is elsősorban ezért, de az állami pénzteremtés is szerepet játszott a sikerben.
Egyelőre, az elmúlt ötven év tapasztalatai szerint, a kevésbé fejlett, fél-perifériás országokban nagyobb volt az infláció, mint a fejlettekben, hasonló színvonalon lévők között pedig a puritánoknál volt kisebb az infláció. De nincs semmi olyan jelenség, ami arra utalna, hogy a kisebb infláció jobb eredményre vezetett. Vagyis, azt kell elfogadni, hogy az optimális infláció a viszonylagos fejlettségtől és a kultúrától függ.
Ebből azonban az fakad, hogy a különböző fejlettségi szinten és különböző kultúrákhoz tartozó országoknak nem csak közös pénzük, de még közös gazdaságpolitikájuk sem lehet. Ha csak ennyit tudnánk az EU brüsszeli illetékesek, fel sem merülhetett volna 17 ilyen, mindkét tekintetben nagyon eltérő ország számára közös pénzt teremteni.
Nincs tehát semmi reális remény arra, hogy Európa nyugati fele megérti a világtörténelmet alakító erők működését, és annak megfelelően fog viselkedni.
A távlati remény csak az lehet, hogy majd valamikor a század derekán, amikor Kína nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Államokét, tehát egyértelművé válik, hogy a világgazdaság súlypontja már nem Európa, de még nem is az Atlanti Óceán északi medencéje, hanem a Távol-Kelet, illetve a Csendes Óceán északi medencéje, az Egyesült Államok saját súlyának növelése érdekében a Nyugat puritán országait, ezzel Európa puritánjait is magához vonzza. Ez a Nyugat azonban nem földrajzi, hanem kulturális foglom lesz. Minden tekintetben egyenrangú társa a Távol-Keletnek.

2012. június 25., hétfő

Ami nem fér össze, szétesik


Kopátsy Sándor                   EH                 2012-06-19

AMI NEM FÉR ÖSSZE, SZÉTESIK

A két vasárnapi népszavazás fényes bizonyítéka annak, hogy ideje volna feladni azt a politikai gyakorlatot, amit a Nyugat a második világháború óta igyekszik ráerőltetni a világpolitikára. Ideje volna, de még sincs remény, az észre térésre.
I.
A GÖRÖG VÁLASZTÁS
.
A Nyugat mindenek előtt az EU vezetése megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy mégsem azonnal omlik össze az euró zóna. Ennek örülnek, holott minden ostobaságra igaz, hogy minél előbb kiderül, annál kisebb kárral jár. Az EU vezetése azonban csak azt látja, hogy pár hónapot, maximum pár évet még képes kihúzni az euró zóna teljes összeomlását, és az EU heterogenitásához való alkalmazkodását. Az még nem vette tudomásul, hogy már most is késő van ahhoz, hogy az új útra térés ne járjon néhány trillió euró pénzügyi veszteséggel, és néhány év gazdasági visszaeséssel. Pedig minden késlekedés csak növelni fogja a kilábalás árát.
Az esetleg csak néhány hónapos késést jelentő választási győzelem azonban gyorsan be fogja bizonyítani, hogy a ma már a világgazdaság pénzügyi erejéhez képest a politikai erőlködés gyengének bizonyul.
Vasárnap a politika egy jelentéktelen frontján győzelem született, de másnap egy ötször fontosabb fronton, Spanyolországban 7 százalék fölé emelkedett az állampapírokért kért kamat. Ez azt jelenti, hogy a leendő görög államnak adott további néhány tízmilliárd elég, hogy olyan kormánya alakulhasson, amelyik megígéri, hogy megpróbálja a feltételeket teljesíteni. Azt, hogy nem lehet erre képes, egyelőre nem vizsgálják.
Azt sem, hogy a pénzügyi piac szereplői viszont tudják, hogy Görögország eleve alkalmatlan a közös valutára. Tehát a kilátások rosszabbak, mint a kilépés esetén lettek volna. Tehát az EU számára kedvező választási eredmény csak rontja a jövő kilátásait. Ha a görög kormány újabb engedményeket kap, a spanyol tudni fogja, hogy akkor ő is kap, hiszen ő összeomlása ötször nagyobb veszteséggel járna, mint a görögöké.
Amikor aztán Spanyolország kerül a görög helyzetbe, be kell látni, hogy a négy mediterrán ország befogadása a közös valutába, olyan ostobaság volt, amitől mielőbb meg kell szabadulni.
Ha valaki ötven, de akárcsak húsz éve azt mondja, hogy olyan országoknak lehet közös valutája, akiknek
- az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme egy a négy arányban különbözik,
- a megelőző évtizedek során az inflációjuk nagyságában való aránya is közel ekkora volt,
- a tagok egyik felében a lakosság puritán, a másikban mediterrán viselkedésű, ezért az egyik felében a megtakarítási ráta magas, a másik fele pedig eldósodott.
Elküldtem volna a kabaréba.
Húsz éve azonban a nyugati liberalizmus erre akarja felépíteni a Távol-Kelettel versenyezni képes gazdaságát.
Az IMF erre építettek Argentína, majd Csille utolérési tervét. Ezek ugyan megbuktak, de mégis azt az EU ezt az utat választotta Európa nyugati felének integrálására.
Az EU vitathatatlan ajándéka, hogy igyekszik összehangolni a minden tekintetben nagyon heterogén Európát. Ennek érdekében történelmi eredményt ért el a határok lebontásával, az áruk és állampolgárok szabad mozgásának megoldásával.
Itt azonban nem állt meg. Bevezette, ha nem is kis nehézségek árán a munkaerő és a tőke szabad áramlását is. Itt azonban elkezdődtek a problémák.
A munkaerő szabad áramlása ugyan Európa egésze, azaz egyenlege szempontjából pozitív, de differenciáló. Az erőseket erősíti, a gyengéket gyengíti. Ez a hatás ugyan nagyon jelentős, de nem annyira nyílt, hogy politikai botrányt okozzon. A végső hatásával azonban nem számolnak. A nagyon differenciálódott Európában a munkaerő jó minősége, vagyis a jelenkorban legértékesebb vagyon a gyengéktől az erősebbek felé áramlik. Ez ugyan nagyobb előny az erőseknek, mint hátrány a gyengéknek, de azoknak a kisebb is nagyobb politikai vállsággal jár. Nekik a kisebb és nehezebb.
Ez a munkaerő áramlás ugyan világjelenség, amit nem lehet, és az emberiség egészében nem is szabad megállítani, de meg kell tanulni a fájdalomcsillapító kezelését.
A munkaerő tulajdonsága, hogy minél jobb, minél értékesebb, annál mozgékonyabb, és annál nagyobb vonzásnak van kitéve. A társadalomtudomány alig foglalkozik azzal, hogy milyen hatás lesz ennek a munkaerőt a piacán működő mozgatóerőnek.
Tekintettel arra, hogy a munkaerő minősége és az attól függő értéke exponenciálisan egyre jobban differenciálódik, az országok közti mozgása egyre nagyobb lesz. Már ma is a munkaerő felső ezreléke gyakorlatilag világpolgár, bárhol örömmel fogadják, és a jövedelme hatványozottan nő attól függően, milyen a befogadó ország gazdasági színvonala. Ez azt jelenti, hogy az ilyen munkaerő, ha olyan országba megy, ahol kétszeres az átlagos bérszínvonal, akkor ott négyszeres jövedelemre, szakmai sikerre számíthat.
Ez a 27 EU országra kivetítve körülbelül azzal illusztrálható, ha számokkal illusztrálom az EU országokban lévő munkaerő vonzását. A tagországok jelentős része gazdag, ott a bérszínvonal a szegényebbekének háromszorosa. Ez azt jelenti, ha átlagos minőségű munkaerő megy a fél-perifériáról a centrumba, háromszoros jövedelemre számíthat. Az átlagnál gyengébb és a befogadó ország nyelvét nem ismerő bevándorló esélye ennél kisebb. Ellenben, ha a munkaerő felső tizede teszi meg ugyanezt az utat, a potenciális, tehát jó tíz év múlva elérhető jövedelme mintegy tízszeres, a legjobb ezreléke tartozó estében akár százszoros is lehet.
Ez a vonzás akkora, mit egyelőre csak a nyelvtudás hiánya és az áttelepüléssel járó vagyon veszteség és kapcsoltvesztés fékez.
A nyelvtudás hiánya rohamosan csökken. A rendszerváltást követő húsz év egyik jelentős eseménye, hogy a munkaerő felső tizede, különösen a fiatalok, megtanultak angolul vagy németül. Ezek részarányáról ugyan nincsenek adataim, de az egyetemisták nagy többsége már legalább az egyik nyelven kivándorlásképes.
A most diplomázók nagy többsége külföldre készül. Mindenek előtt a műszakiak és az orvosok. De még a szakmunkások jelentős hányada, éppen a java, is nyelvet tanul. Ez az egészségügyben és a vendéglátóiparban a leginkább jellemző. Senki sem számol azzal, hogyan alakul majd néhány szakmában az elithiány. Ki fog derülni, hogy még a munkaerőpiacot sem lehet felszabadítottan tartani.
Ami a közös tőkepiacot illeti, nem ilyen nyilvánvaló ennek a kevésbé fejletekre való negatív hatása. Hosszú távon azonban ez is kezelhetetlenné válik.
Ennek vagyunk tanúi az óta, hogy a brüsszeli vezetés rálépett a közös valuta terjesztés útjára is. Ez sem volt végiggondolva.
Nem sok szakmai ismerete lehetett azoknak a brüsszeli vezetőknek, akik nemcsak bevezették a szakmai ostobaságot, de azt sem vették időben észre, hogyan működik. Ha végiggondolja valaki, hogyan ásták maguknak a betemethetetlen adósságvermet mediterrán országok, a nélkül, hogy Brüsszelben felfigyeltek volna, hogy mi történik.
A közös valutában jelentkező euró hitelre az egyik tagországban 1.5 százalék volt a kamat, a másikban háromszor akkora, és ezeket a hitelezők azonos valutában, azonos kockázati tartalékkal, illetve a nélkül szerepeltették a mérlegükben. Ez olyan eleme hiba, mint amikor a magyar lakosság úgy juthatott devizahitelekhez, hogy a bankoknak nem kellett kockázati tartalékot képezni.
A hozzá nem értés általános. Az országok államadósságát például, úgy vizsgálják, hogy csak azt nézik, mekkora annak a nemzeti jövedelemhez viszonyított összege. Nem veszik figyelembe, hogy a hitelezők belföldek, vagy külföldiek, hogy az országnak mennyi külső állampapírja van, mekkora azoknak s ezekek a kamatja, milyen a lejárata. Ezért aztán maga az adat semmit sem mond. A mai újságban egyetlen közleményben szerepel, hogy Spanyolországnak az államadóssága a nemzeti jövedelmének 90 százaléka, és a jelenlegi kibocsátását 7.12 kamattal tudta kibocsátani.
Az egyik szám, a 90 százalék nem különös, hiszen számos országnak ennél nagyobb az adóssága. A 7.12 százalékos kamat azonban katasztrofális. Az erős gazdaságok ennek ötödét fizetik. Ezért aztán amíg Spanyolországnak az éves kamatterhe a nemzeti jövedelmének 6.4 százaléka, ötször nagyobb, mint a hasonlóan eladósodott erős gazdaságú országnak. Arra is vannak példák, hogy néhány országban a saját adóssága utáni kamatfizetés kevesebb, mint az általa birtokolt külföldi állampapírok után élvezett kamat.
Mindezek az adatok, és még sok ezer másik mind az EU, mind a tagországok, mind az IMF rendelkezésére álltak naprakészen, de képtelenek voltak ezek értelmezésére.
Még ez sem volna baj, ha figyelembe vették volna a nagy hitelminősítő intézetek véleményét. Sőt azon háborogta, hogy a pénzpiac többet ad a minősítésükére, mint a brüsszeli elvárások teljesítésére. Azok ugyanis a költségvetési hiányt tekintették egyetlen iránytűnek. Arra sem gondoltak, hogy ugyan a pénzpiac is megnézi, hogyan alakul a költségvetés egyenlege, de nem azt tekinti mércének. Tudja, hogy nem mindegy, hogy a hiányt belső, vagy külső forrásból fedezik.
Ha Brüsszelben a pénzügyeket hozzá nem értőkre bízzák, mert oda nem azokat küldik, akik erre alkalmasak, akkor olyan szabályokat kellett volna érvényesíteni, hogy az euró csak olyan államoknak lehessen közös pénze, amelyikek hitleminősítése az elmúlt években általában AAA volt, és az AA kettő alá nem ment. Amelyik az euró övezetbe tartozó ország minősítése az AA alá esik, a pénzügyeinek ellenőrzése azonnal Brüsszelhez kerül.
Néhány évtizedek után az EU pénzügyi válságáról azt fogják írni, hogy erre akkor került sor, amikor a portugál Baroso lett Brüsszelben a legfőbb illetékes, aki előzőleg a vállság egyik első áldozatában volt illetékes.
Miért éppen ő lett az EU első embere?
Mert a franciák nem akartak németet, és puritánt sem. A németek pedig nem akartak franciát, mert arra nem bízták volna a márkájukat. Aztán megegyeztek a legkevésbé alkalmasban.
A németek sem vették észre, hogy baj van?
Azok élvezték, hogy a fél-perifériák, mindenek előtt a mediterránok magas kamatozási állampapírjai gazdagítják a bankjaikat, ösztönzik a tagországok német importját, és kiszorítják a sajátjuk exportját.
Ez a mondat magyarázatra szorul. A gazdaságilag gyengébb ország valutáját le kell értékelni az erősebbekéhez viszonyítva, mert másképpen eladósodik azok felé. Ezt évszázadok óta tapasztalhatták, és ezt láthatjuk a Távol-Keleten, ahol Kína és a kistigrisek valutái 20-40 százalékkal leértékeltek. Az EU erősei, ezt tudva, támogatták a közös valutát, és élvezték külkereskedelmük aktívumát.
Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a buta magyar kormányok ugyan nem szálltak be a közös valutába, de igyekeztek tartani az erős forintot. Aztán csodálkoznak, hogy eladósodott nemcsak a kormány és az önkormányzatok, hanem még inkább a lakosság. Most pedig hogy a forintunk végre leértékelődik, negatív eseményként éljük meg.
Aminek másfél évei tanúi vagyunk, azt már akkor le lehetett volna olvasni a hitelminősítők adatiból, de az EU, és mindenek előtt Németország nem akarta elveszíteni azt, amit a fél-perifériákkal való közös valután keresett.
Most, hogy egyértelművé válik, hogy összedől a kártyavár, abban reménykedhetünk, hogy vége szétesik, amit nem lehet összetartani. Talán ebből Brüsszel is tanul valamit.
II.
AZ EGYIPTOMI VÁLASZTÁS
Az egyiptomi nép is ugyanazon a napon szavazott, mint a görög. Ahogy a görög szavazás az EU pénzügyi politikájának csődjét jelezte, az egyiptomi az Egyesült Államok arab politikájának a csődjét jelentette.
Az Egyesült Államok reálpolitikát irreálissá tette egyrészt az olajvagyon feletti politikai felügyelet túlértékelése, másrészt Izrael támogatásnak módja.
Az Egyesült Államok a második világháború során megtanulta, hogy a katonai erő az olaj feletti politikai rendelkezésen múlik. Ez ugyan igaz a háború alatt, de nagy ostobaság békeidőben.
A 20. század közepe óta, a tudományos és technikai forradalom hatására a nyersanyagok feletti politikai hatalom elvesztette jelentőségét. Nem veszett el azonban a hit, hogy az a biztos, ami felett hatalmat gyakorlunk. Ez a 20. század közepéig nemcsak háborúban, de békeidőben is igaz volt. Az óta azonban nem igaz. Korábban a nyersanyagokkal való ellátottság súlya a jelenleginek többszöröse volt, másrészt békeidőben a világpiac szabad, abban nem játszik szerepet a gyarmattartó és gyarmata közti politikai kapcsolat.
Az első olajvállságot követő árrobbanás azt a látszatot keltette, hogy óriási előny a nyersanyagokban való gazdagság. Valóban sok idejétmúlt rendszert megszilárdított, de meg is butított a mérhetetlen sok pénz. A tényeket néztem meg húsz évvel az olajárak robbanása után, az átlagnál gyorsabban gazdagodók nem az exportálók, hanem a vásárlók lettek. Bebizonyosodott, hogy jobb üzlet az olajjal való takarékoskodásban, mint a bányajáradékból élni. Ez akkor válik feltűnővé, ha az egy laksora j utó a nemzeti jövedelem nagyságát a bányajáradék nélkül mérjük. Még meggyőzőbb a kép, ha a társadalmi fejlődéseket vetjük össze.
Az amerikai elnököknek abban igazuk volt, hogy az olajban való gazdagság alapvető a háborúban, de azt nem vették észre, hogy békeidőben minden bányajáradéknál sokkal fontosabb a szorgalom és a takarékosság. De nem nézték meg, hogy negyven évvel a háború után, a második világháború fő szereplői közül, a nyersanyagokban szegény Japán és Németország bizonyult a legsikeresebbnek.
Tanulságos megnézni, hogy a bányajáradékokból gazdag országok társadalmi modernizációja, erkölcse hogyan áll a szomszédikhoz viszonyítva.
A világ tíz legfejlettebb társadalmú országa között csak háromnak, Kanadának, Új-Zélandnak és Norvégiának, van jelentős nettó bányajáradéka, és egy, az Egyesült Államok jól ellátott, a többi hat nyersanyagokban szegény kis ország.
Az élet azt bizonyítja, hogy a kor igényeihez azok az országok igazodnak jobban, amelyek kénytelenek a szegénységükkel számolni. Az pedig nagy baj, ha egy országnak a színvonalához képest sok meg nem dolgozott nyerséghez jut. A világ legfejlettebb országa, Norvégia, az elsőségét annak is köszönheti, hogy az olajkincsekből fakadó járadékát tartalékban tarja. Kanada és Ausztrália sem volna ilyen gazdag, ha nem volna sok bányakincse, de egyik sem akar csak ebből élni.
Általános tanulság, hogy a munkanélküli jövedelem azoknak ártalmas, akik ezt úgy használják fel, hogy kevesebb munkából is meg lehet élni, és nem kell takarékosnak lenni.
Sajnos az Egyesült Államok olyan erős és olyan gazdag, hogy megengedheti magának, hogy fél évszázadon keresztül hibás stratégiai úton járjon.
Az arab világgal való kapcsolata a háború után azonnal hibás vágányra került, amikor a feudális Szaúd-Arábiának fegyveres garanciát adott arra, hogy a politikai rendszerét katonai erővel is megvédi mindaddig, amíg garantálja az olajjal való ellátást. Ez a szerződés azt jelentette, hogy az arab társadalmak elavult társadalmi rendszerét garantálja mindaddig, amíg azok szövetségeseiként viselkednek. Vagyis egy sok százmilliós népesség kultúrájának a bebetonozását, azaz a történelem megállítását garantálta. Folytatta azt, amit a térség gyarmattartói az első világháború után elkezdtek.
Iránt is olyan országnak tekintették, ahol elég, ha a sahot támogatják. Ezt olyan mértékig vitték, hogy az ország a mohamedán klérus, Amerika ellenes országa lett.
Ebből sem tanultak, és háborút indították a nem elég barátságos Irak ellen. A rendszer nyugati szemmel elvadult diktatúra volt, de mi köze a Nyugatnak ahhoz, hogy milyen rendszere van egy arab országnak? Ráadásul ezt az országot az európai gyarmattartók tákolták úgy össze, hogy semmilyen rendszerben nem lehessen erőszak nélkül egybe tartható.
A legnagyobb arab országot, Egyiptomot pedig úgy akarták szövetségesükké tenni, hogy lekorrumpálták a katonai vezetést, és belekényszeríttették abba, hogy Izraellel barátságot ápoljon. Ennél ingatagabb alapra nem is találhattak volna.
Ezt a logikátlan politikát az Izraeli állammal közösen építgették.
Az arab tavasz azonban már azt jelezte, hogy összedől a kártyavár. A lefizethető diktátorok sorra dőlnek ki a hatalomból. Ezek között Egyiptom a legerősebb bástya, dőlt le az arab tavasz során. Az Egyesült Államok nem ismerte fel, hogy rossz lóra tett, amikor a hadseregtől Izrael-barát politikát követelt. Az arab világban egyetlen érzelem van, amit nem lehet legyőzni, a büszkeségük. Aki nem hagyja őket, hogy járjanak a maguk által választott úton, azt ellenségként kezelik. Márpedig mind az Egyesült Államok, mind a kis Izrael képtelen az arabokat egyenrangúként kezelni.
Az arab világot csak úgy lehet kezelni, hogy a maguk országiban azt, és úgy csinálnak, ahogyan nekik tetszik. Ebben az esetben szeretnék a Nyugatot, hiszen abból élhetnek, hogy az megvásárolja az olajukat.
Most vasárnap kiderült, hogy az arab országokat csak a diktátorok, vagy a papok irányíthatják. Akiknek nem tetszenek a diktátorok, azok a papokat segítik uralomra. Aki a kevés demokrata uralmát támogatja, homokra épít. Ilyenek nincsenek elegen sem az arab világban, sem a mediterrán térségben.
ÖSSZEGZÉS.
A két választás fényesen bizonyította, hogy aki azt hiszi, hogy az ő akarata érvényesülhet a kultúrák elvárásaival szemben, bukásra van ítélve.

Európai Birodalom?


Kopátsy Sándor                 EE                  2012-06-22

Európai Birodalom?

A Népszabadság tegnapi számában jelent meg a fenti címmel Soros György eszmefuttatása az euró vállságról.
Sorosnak a világ pénzpiacain való eligazodása legendás, ezt bizonyítja eredményes szereplése. Ez a tanulmány is világosan leírja a vállság pénzügyi okait. De nem megy tovább, ezért csak a felületen való mozgás természetét érinti.
„… a tagállamok lemondnak a sajátpénz-kibocsátás jogáról az Európai Központi Bank javára. Éppen csak azt nem értették meg, hogy mivel jár ez a lemondás.” Ezt nemcsak azok a fél-perifériás, lényegesen kevésbé fejlettek nem értették meg, akik korábban, ha szorult a helyet, pénzt bocsátottak ki, de azok sem, akik hozzászoktak a pénzügyi fegyelemhez.
A saját pénzüket könnyen szaporítók örültek, hogy tagjai lehetnek a korábban irigyelt előkelő társaságnak. Abban bízhattak, hogy ezután nem kell pénzt nyomtatni, elég, ha a tekintélyes euróban vesznek fel hiteleket.
Az inflációtól félő fejlettek pedig nem vették észre, hogy ugyan elvonták a könnyelműektől a pénzteremtés jogát, de nem korlátozták a már az ő kockázatukat is jelentő eladósodást. Eurót ugyan nem nyomhattak a könnyelműek, de euróban teremthetnek vásárlóerőt azzal, hogy eladósodnak.
Tehát primitív szakmai hibája volt az euró övezet létrehozóinak, hogy csak a pénzteremtés jogát centralizálták, az euróban történő vásárlóerő teremtés jogát nem.
Ugyanaz történt, mint húsz évvel korábban Japánban, és három évvel korábban az Egyesült Államokban. Mindkét esetben a jegybankjuk korlátozta az emissziót, de nem vette tudomásul, hogy az ingatlanárak emelkedése is pénzteremtő, mivel hitelfedezet. Azt is szabályozni kellene a jegybanknak. Nem szabad megengedni, hogy az ingatlanárak emelkedése hitelfedezeti forrás emelkedése legyen. A jegybank úgy érezte, hogy nem nő a pénzteremtés, nem számolt azzal, hogy a magasabb ingatlanárak nagyobb hitelkibocsátást eredményeznek, ezzel vásárlóerőt teremtenek.
Más formánban, de azonos hiba volt, hogy az euró övezet tagállamitól ugyan megvonták a jegybankjaik pénzteremtési jogát, de nem korlátozták a kormányok, közületek és lakosság hitelfelvételét. Ezért aztán az euró övezet fél-perifériás tagországai nem pénzt teremtettek, hanem fedezet nélküli vásárlóerőt euróban azzal, hogy euróban gátlástalanul eladósodtak. Ebben csak az érhetetlen, hogy az EKB és az EU okosai ezt észre sem vették.
De nemcsak ott jelentkezett ez a szélhámosság, hanem a nem euró övezeti tag Magyarországon is. Mivel nem akartak nagyobb inflációt, egyszerűen svájci frankban adósították el az országot, nem a kormányt, csak az önkormányzatokat és a lakosságot. Ezek azt hitték, hogy olcsó hitelhez jutnak, tehát gátlástalanul eldósodtak egy olyan valutában, amihez nemcsak az országnak, de még Brüsszelnek sincs semmi köze.
Az euró övezet létrehozóit csak szakmai alkalmatlansággal lehet vádolni, a magyar kormányokat azonban tudatos felelőtlenséggel is.
Ezt Soros világosan látja.
„Az euró bevezetésekor a szabályozók lehetővé tették a bankok számára, hogy korlátlan mennyiségben vásárolhassanak kötvényeket anélkül, hogy emellett törzsalaptőkét képeztek volna, s az EKB minden euró zóna feli államkötvényt egyenlő feltételekkel számolt el. A kereskedelmi bankok előnyösnek találták felvásárolni a gyengébb országok államkötvényeit a valamivel magasabb hozam reményében.”
Ezt középiskolás fokon is látni kellett, de az erős államok, mindenek előtt Németország, évezte a bankjainak óriási nyereségét. Máig nem vallják be, hogy a német bankok mennyit kerestek az euró övezet megalakulása óta azon, hogy nyereségként könyvelhették el a mediterrán országok államadósságának magas kamatjait. Ez sokkal több, mint amennyit eddig arra fordítottak, hogy mentsék a menthetetlent.
Azt, hogy a mediterrán országok trilliós államadósságukat soha nem fogják tudni visszafizetni, még a hitelminősítők, sőt még a pénzpiac sem vette sokáig tudomásul.
Az senkinek nem tűnt fel, hogy a mediterrán országokban annak ellenére, hogy nem nyomtathatják a pénzt, úgy élnek, mintha jól teljesítenének.
„… olyan devizában adósodott el, amelyet nem ellenőrizhet.”
„Európa hitelező és adós országokra vált ketté.”
„… a hitelezők a kiigazítás minden terhét áthárították az adósokra.”
„… egy minden izében recsegő valutarendszert hozott létre.”
„… a közös valutában denominált követelések és tartozások annyira összekeveredtek, hogy az összeomlás ellenőrizhetetlen „leolvadáshoz vezetett volna.”
„Az euró zóna reálgazdasága zsugorodik, miközben Németország szárnyal. Ez azt jelenti, hogy az olló tovább nyílik.”
Amit Soros már nem fejt ki tovább. Az eleve magas hitelkamatú államadósság részei lassan lejárnak, amit csak még magasabb kamatúakkal lehet pótolni. Azaz nemcsak az adósság nagysága, és annak kibocsátási kamata folt elviselhetetlen teher, de ez, ha nem is nő, de a kamatterhe annál inkább.
Nem az a nagy baj, hogy nagy az államadósság, hanem annak a nagy és egyre nagyobb terhe. Ezért aztán egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek soha nem lesznek kifizethetők. Még mindig csak nő az államadósság, ahogyan a piacok felismerik, hogy nagyobb a kockázat, egyre nagyobb kamatokat követelnek.
Ezért szomorkodtam, hogy a görög népszavazás után folyatatható az időhúzás, annak ellenére, hogy nemcsak elkerülhetetlen a mediterrán országok államcsődje, és az azzal járó veszteség.
Soros amennyire tisztán látja a pénzügyi folyamatok összekuszáltságát, annyira nem veszi tudomásul, hogy az euró övezet, a 17 nagyon eltérő kultúrájú és fejlettségű országoknak nem lehet közös pénzük. Japánban és az Egyesült Államokban valóban csak pénzügytechnikai hiba történt. Mindent meg lehetett volna előzni azzal, ha a bankok ingatlanfedezetű hiteleit törvényesen korlátozzák. Ez euró övezet, ha szakszerűen építik ki, akkor azonnal kiderül, hogy nem működőképes. Tehát nem lett volna megoldás, ha nemzetközi hitelt csak az EKB adhat. Az első évben kiderült volna, hogy a mediterrán államok nem bírják el, és kilépnek. De olyan szabályokat állapítottak meg, amelyek mellett még a korábbnál is vígabban élhettek.
Soros, mint a pénzvilág varázslója, nem veszi tudomásul, hogy közös pénzük, csak a hasonló kultúrájú, és hasonló gazdasági szintű országoknak lehet.
Nemcsak ő, de a liberális közgazdászok sem veszik tudomásul, hogy a gyengébb és kevésbé puritán országoknak csak gyengébb, azaz viszonylag leértékelt valutájuk, és nagyobb inflációjuk lehet. Ugyan ez sem biztosíthatja, hogy felzárkózzanak, csak azt, hogy ne menjenek csődbe.
A tudományos és technikai forradalom olyan gazdasági viszonyokat teremtett, amiben csak a puritánok és a konfuciánus népek lehetnek versenyképesek. Ezt megtanultam itáliai útjaim során a hatvanas években. A dél-olaszok közös országban élnek az észak-olaszokkal, közös a nyelvük, és közös jogrendszerben élnek, a felzárkóztatásukra a második világháború óta több tucatnyi Marshall-segélyt kaptak nemcsak az észak-olaszoktól, de az EU különböző csatornáin keresztül is. Ennek ellenére nem kerültek közelebb az északi testéveikhez. Tehát nem követtel el egyetlen olyan hibát sem, amiket Soros is felsorol, mégsem jutottak közelebb azokhoz, akik segítik felzárkózni.
Nem ismer az elmúlt század történelme egyetlen olyan példát, ami azt mutatta, hogy az anyagi támogatás felzárkóztat olyan népet, amelyik nem puritán, vagy nem konfuciánus módon él. Ahogy az olasz kormányt ötven év minden keserű tapasztalata sem győzhette meg arról, hogy a puritán magatartáshoz nagyon távol dél-olaszokat még elképesztően nagy anyag áldozatok árán sem lehet a puritanizmushoz közelálló észak-olaszokkal közös szintre hozni, az EU vezetése sem mond le arról, hogy a mediterrán térség államait fel lehet emelni a puritánok színvonalára.
Ez a naiv hit a közösség megalakulása óta kísért. A mediterránok kezdettől fogva többet kaptak, mint befizettek. Ennek ellenre, jele sem volt annak, hogy megváltoztathatók. Ez azonban nem zavarta az euró zóna megálmodóit, hogy nemcsak támogatást élvezzenek, de legyen közös pénzük az inflációtól hisztérikusan félő németekkel.
Soros írásának jól választotta meg a címét: Európai Birodalom?
Jogos a kérdőjel.
Európának tudomásul kell venni, hogy nem lehet gazdasági, még kevésbé pénzügyi birodalom, mert ehhez túlságosan heterogén. Ez ugyan lehetetlenné teszi, hogy birodalom legyen. Ez azonban lehet előny is. Éppen a kis országok, és a még országoknak sem tekinthető világkereskedelmi városállamok, a leggazdagabbak. Ehhez elég a szabad kereskedelem.
Már a közös munkaerőpiac is, jó ugyan az erősebbeknek, gazdagabbaknak, de sokat árt a szegényebbeknek. A kor legnagyobb értéke, a minőségi munkaerő ugyanis feltartóztathatatlanul az erősek és nagyobbak felé áramlik. Ezt nem is lehet megakadályozni, tehát szervezni sem érdem. A közös pénz pedig a gyengék legnagyobb terhe.
Ezt Soros is elfelejti.
A kérdésére: Európai Birodalom?
A válaszom: Nem lehetséges, ezért nem ezzel, hanem a sok külön utas állam Európájával kell foglalkozni.

2012. június 20., szerda

Az általános emberi jog



Kopátsy Sándor                 EH                   2012-06-15

AZ ÁLTALÁNOS EMBERI JOG

Ez a foglom tudomány számára értelmetlen. A jogoknak éppen az a jellemzőjük, hogy nem általánosak, hanem minden társadalmi helyet eltérő, ennek megfelelően semmi nem lehet általános. Annyit már Marx óta megtanulhattunk volna, hogy a jog felépítmény, amit az alépítmény determinál. Márpedig az alépítmény változik, sőt egyre gyorsabban és jobban változik. Az emberi faj számára éppen az a különleges, egyedi, hogy számára eleve nagyon gyorsan óriási változások következtek be. Méghozzá olyan változások, amelyek más fajokra nem jellemzők. Vannak fajok, amelyek életfeltételei százmillió évek alatt sem változtak lényegesen. Az ember azonban rövid élete során, óriási változásokon ment keresztül. A fajok életében százezer év pillanatnak számít.
Azok a fajok, amelyek nem lettek az ember háziállatai, szinte semmit nem változtak. A háziállatokat sem a fejfejlődés, hanem az emberi beavatkozás változtatta meg. Nem maguk szelektálódtak, hanem az ember szelektálta azokat.
A homo sapiens azonban óriásit változott. Nem azért, mert az ember szelektálta, hanem azért, mert az ember fejlett agyának köszönhetően nagyon gyorsan idomult a környezetéhez. A mai ember és az ősszülők között óriási különbség jött létre százezer év alatt. Amíg a fajok életében az óta semmi lényegesen nem változott, a mai fejlett világ embere még kapcsolatot sem lenne képes találni az ősszüleivel. Még a fizikai adottságaink is jelentősen megváltoztak. A mai ember ősszüleinél mintegy harminc centivel magasabb, a testsúlya, a várható életkora azénak kétszerese.
Ezek a változások azonban nemcsak időben történtek, hanem térben is. Már az első párszor tízezer év után a földünk szinte minden természeti környezetében berendezkedett az ember. Méghozzá nagyon eltérő módon. Mások voltak az eszközei, más nyelven beszéltek, más volt a hitviláguk. Elég arra gondolni, mennyire más lakhelyet, építettek, másként temetkeztek.
Ezek ismeretében érhetetlennek tűnik, amikor a kor legrangosabb intézménye, az ENSZ úgy dönt, hogy vannak általános emberi jogok, amelyek fejlettségtől, természeti környezettől, kultúrától függetlenül nemcsak érvényesek, de kötelezők is.
Felfoghatatlan ostobaság, mégis általánosan elfogadott elv, de általánosan nem alkalmazott gyakorlat. Az élet ugyanis nem az elvek alapján alakul, hanem megy a maga determinált útján.
Fajunk megjelenése óta folyamatosan változó, és mindig nagyon sokféle módon élt az emberiség.

Általános tapasztalat.

Az emberi faj, a biológiai óra szerint még nagyon rövid éltében, óriási változásokon ment keresztül. Az agyának köszönhetően, néhány tízezer év alatt minden természeti környezethez nagyon eltérő módon képes volt alkalmazkodni.
Mivel a gyűjtögető életmódjának az alépítménye elsősorban a természeti környezete volt, a nagyon eltérő környezetekben megtelepedett nagyon különböző emberi közösségeknek jöttek létre. Ez azt jelenti, hogy ahány természeti környezet, annyi eltérő törvényeket alkalmazó felépítmény jött létre.
Ma már nehéz volna megállapítani, hogy mennyi egymástól sok esetben nagyon eltérő természeti környezetben mennyi felépítmény, azaz társadalmi viszony, törvény, jog, nyelv, vallás létezett. A számuk sok száz lehetett. Ezekben nem voltak általános emberi jogok, sőt az volt általános, hogy többségüknek saját nyelvük, vallásuk, hittük volt, és eltérő eszközöket használtak. A szokáson alapuló jogrendszerük nagyon különbözők volt.
A sokszínűség azt bizonyíja, hogy a jogrendszer is a természeti környezetükhöz alkalmazkodó felépítmény.

A társadalmi változás oka.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés minőségi társadalmi változásokat okozott. A gyűjtögető életmódot folytató közösségek természeti környezete kontinensnyi méretekben megváltozott. A térségek többségén olyan változás történt, ami a gyűjtögető életmódot folytathatatlanná tette. Ezek közül néhány a termeléshez kivételes adottságú természeti környezet alakult ki, ahol át lehetett térni a növénytermelésre, illetve az állattartásra, ami megsokszorozta e térségekben az eltartó képességet. Ezeken a kedvezővé vált térségekben alakultak ki az első magas-kultúrák.
Alig hangsúlyozzuk, hogy ez az átrendeződés azzal jár, hogy az eddig viszonylag egyenletesen elosztott emberiség nagy többsége az összes gyűjtögetésre alkalmas területnek nagy többségén az elve is nagyon ritka lakosság gyakorlatilag eltűnt, viszont a szárazföld néhány százalékát kitevő öntözhető területen élt a kor népességének kilenctizede.
Annak, hogy a jégkorszak végére az eddig nagyon ritkán élő emberi faj, néhány kedvező termelési adottságú térségen sűrűsödött össze. A gyűjtögetés mellett a négyzetkilométerenként egy lakos már sűrűséget jelentett. Az öntözött térségekben ennek a százszorosa is lehetségessé vált.
Az, hogy az ember egy nagyon ritka populációból áttért a nagyon sűrűre, nagy lendületet adott a társadalmi fejlődésnek.
A biológusok is elismerik, hogy az embernek nemcsak rendkívül fejlett agya, hanem kiváló hangképző adottsága is van, tehát a hangokkal történő kommunikációra nagyon alkalmas. A kommunikáció jelentősége nem csupán a hangképző adottságtól függ, hanem attól is, hogy milyen sűrűn, és milyen sok egyed között valósul ez meg.
A jelenkor egyik fontos motorja a kommunikáció forradalma. Ennek első történelmi forradalma volt a sok személy között történő kommunikáció, vagyis az élőbeszéd hasznosulására kinyílt alkalom.

A termelésre épült társadalom.

A történészek a gyűjtögetésről a termelésre való áttérést az emberben rejlő képesség önfejlődésének tekintették. Az fel sem merült, hogy erre csak egy igen jelentős éghajlati változás kényszerítő hatására volt szükség.
Ma már feltárta a tudomány, hogy egyrészt jóval a felmelegedés előtt, mintegy 25 ezer éve, a sarkkör térségében kialakult az első termelésből élő társadalom, a rénszarvassal folyó pásztorkodás. Erre másutt részletesen kitérek, itt csak annyit, hogy ezt a termelőmódot a nagyon speciális körülmények véletlenje hozta létre, és aligha várható lehetett volna ennek a termelési módnak az emberiség többségére való kiterjedése.
Ma már az is tudományosan megállapított tény, hogy a magas-kultúrák növényeit, közel tízezer évvel a felmelegedés előtt, kapás-kultúrában termeték. Az első ilyen kultúrnövény, a jelen ismereteink szerint, az Andokban a burgonya és a kukorica, Kelet-Afrikában pedig a köles volt. Már húsz éve azt írtam le, hogy a búza és az árpa már készen állt az önözésük elterjedése előtt.
Fajunk első százezer évében megjelentek azok az elemek, amelyek az ember és az állat kooperációjának, illetve a haszonnövények termelésének csiráit mutatták. Ez a folyamat azonban csak a nagyon jelentős környezetváltozás hatására robbant, és nagyon rövid idő alatt minőségi átalakulást eredményezett.
Amennyire ismert, hogy a nagy folyamok öntözető síkságai lettek a magas-kultúrák hordozói, annyira észrevétlen maradt egy másik adottság, az embernél sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkező állat domesztikációja. Ez csak ott történhetett meg, ahol ilyen erejű állat életét is végveszélybe sodorta a felmelegedés okozta szárazság, vízhiány. Ez a követelmény akkor vált világossá, amikor azt kerestem, miért késett jó két évezredet a termelésre való átérés a két Amerikában. A válaszom, nem volt a térségben olyan sivatag, ahol a nagytestű növényevő az emberre szorult. A 40 millió négyzetkilométernyi két Amerikában a bölényen kívül nem volt olyan nagy testű, nagy erejű növényevő, amelyik az ember gondoskodására kényszerült. A bölény életterét azonban nem érintette a felmelegedés, még a kontinens felfedezése idején is 40-50 millió bölény élt szabadon.
Ez a magyarázat azért maradt rejtve, mert nem kapott kellő figyelmet a tény, hogy a szántóföldi talajműveléshez, és a termés nagyobb távolságokról történő szállításához nem volt elegendő az emberi erő. A növénytermelésre épülő kultúrához kellett olyan háziállat, aminek ereje az embernek többszöröse volt. Az ember fizikai ereje csak a kapásművelésre volt elég, ez pedig nem volt olyan hatékony, hogy arra tartós magas-kultúra épülhessen. Az embernél sokkal nagyobb fizikai erejű háziállat volt a növénytermelés előfeltétele. Ez volt az első gép, ami az ember korlátozott fizikai erejét megsokszorozta. Ahogyan az ipari forradalom a gőzgép erejére épült, a növénytermelés szántóföldi forradalma az igavonó állat nélkül nem következhetett volna be. Az igavonó állat tehát technikai forradalmat jelentett.
A termelésből való megélés technikai feltételei lettek az osztálytársadalmak alépítménye.
Minden termelő társadalom, a természeti környezetétől függetlenül, osztálytársadalomként működött. Ezekre egészen más felépítmény törvények jellemzők, mint a gyűjtögetőkre volt. Tehát nem az embernek, mint fajnak vannak közös törvényei, hanem a termelési módoknak.

Az osztálytársadalmak jellemzője.

Minden osztálytársdalom közös jellemzője a túlnépesedés. Minden osztálytársadalom sokkal gyorsabban szaporodott volna, ha nem maga a társadalom válik a fő halálokozóvá. Tehát elmondhatjuk, hogy minden osztálytársadalom emberpusztító volt. Vagyis, ma az egyik általános emberi jognak tartjuk az élet védelmét annak ellenére, hogy fajunk életét ötezer éve a szervezett emberpusztítás jellemezte. Megfeledkezünk arról, hogy az elmúlt ötezer évben minden társadalomra jellemző volt, hogy közvetlenül, vagy követve növelje a halálozást.
Minden osztálytársadalomra négy módszer volt jellemző.
I. A politikai hatalmat birtokló kisebbség, az uralkodó osztály a lakosság értéktermelő többségét szervezetten szegényítette. A dolgozók jövedelméből, munkaidejéből sokkal többet vont el, mint amire a társadalom érdekében indokolt volt. Ezt bizonyítja, hogy az elvont jövedelemnek elenyésző része került racionális, a társadalmi érdeket szolgáló felhasználásra. Elég lenne arra gondolni, hogyan alakult volna a népesség, ha a dolgozók által termelt célból csak annyit vonnak el, amennyire az állam működtetéséhez szükség van, illetve amit elvontak, azt racionális célokra használták volna.
Az értéktermelőktől közvetve, vagy közvetlenül elvonták a jövedelmükből 20-40 százalékot elvontak, és elpocsékolták. Vagyis a lakosság ennyivel jobban élhetett volna, ha csak annyi adót vonnak el, amennyire racionális igény van. Ez a népszaporulat többszörös rátáját okozta volna. Erre jó bizonyíték, hogy az átlagosnál kedvezőbb termés pozitív, hatása azonnal jelentkezett a népszaporulatban.
II. Nemzeti jövedelem jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. Az osztálytársadalmakban a fegyverkezés, a hadviselés költségei a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát emésztették fel. Nemcsak a fegyverkezés ráfordításai, de a katonai szolgálat, a háborús pusztítások, a járványok óriási erőforrást emésztettek fel. A történészek alig tesznek említést arra, hogy mennyi haláltokoztak a hadviseléssel járó járványok, betegségek. Ezt csak az jelzi, hogy a háborúkkal érintett térségekben jelentősen fogyott, a békeidőkben pedig gyarapodott a népesség.
III. A politikai és vallási elit kincsképzésre, luxusra, fényűzésre  fordította a jövedelmét. Arra még utalást sem találtam, hogy minden vallás tele volt munkatilalmi ünnepekkel. Ezt a klérusok a sok munkától való védelemként adták el. Elég végiggondolni, hogy minden osztálytársadalomban jellemző volt, hogy a munkaképes lakosság nem talál lehetőséget arra, hogy jövedelmet termeljen. Ez ezerszer nagyobb hiba volt, mind a pihenőnapok hiánya. Minél szegényebb volt a társadalom, annál több ünnepet, vallási szertartást tartottak. Heteket eltöltöttek zarándokutakon, de hírét sem hallottam annak, hogy a klérus hasznos közmunkát szervezett volna, amikor a jómódúak is elmennek dolgozni annak érdekében, hogy az éhezőknek legyen mit enni. Az alamizsnát még értékelték, de a munkás segítséget nem. Elég arra gondolni, hogy az ünnepnapon végzett munka bűn volt, a munkanapon történt semmittevés nem.
IV. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást. Ez ugyan köztudott a zsidó keresztény kultúrában, de jelen volt minden osztálytársadalom kultúrájában. Ennek ellenére nyomát sem találtam a történészek között annak, hogy valaki felvetette volna nemcsak az okát, de még a tényét is annak, hogy minden osztálytársadalomban eredendő bűn volt a tudásvágy.
Ötezer éven keresztül tehát a fenti négy társadalmi viselkedés jellemzett miden osztálytársadalmat. Tehát ez a négy viselkedést lehetett az osztálytársadalmakra jellemző általános emberi jognak tekinteni. Ezzel szemben ma az emberiség fejlett ötöde már olyan társadalmakban él, ahol a fenti négy jellemző az ellenkezőjére fordult. A Nyugat puritán és gazdag, és a Távol-Kelet konfuciánus és gazdag társadalmaiban általános emberi jognak számítanak a korábbinak az ellenkezői.
I. A társadalom tagjainak jövedelmét progresszív adóztatják. Vagyis a gazdag kisebbség aránylagosan is több adót fizet. A jövedelmek elvonása és visszaosztása az osztálytársadalmakénak fordítottja lett. Az elvonásokat a társadalom racionálisan igyekszik felhasználni, a jövedelmeket nivelláló céllal osztja vissza. Mindezt azért teszi, hogy minél nagyobb legyen a népszaporulata és a lakosság egészének munkaerőértéke.
II. A társdalom a jövedelmének tized akkora hányadát költi fegyverkezésre. A fejlettek ezt az aránylag sokkal kisebb forrást sem egymás ellen fordítják. A hadsereget egyre inkább csak arra használják, hogy az emberiség még elmaradt többségében ne öljék egymást az emberek. Vagyis minél nagyobb legyen a népszaporulat.
III. Az elvont jövedelmet az állam racionális célokra fordítja. A legnagyobb részét az öregek ellátásra, a gyerekvállalás támogatására, a fiatalok képzésére, az egészség védelmére, vagyis az élet meghosszabbítására, minősségének javítására, a nagyobb népszaporulatra fordítja. A felhalmozásra maradó részből az infrastruktúrát építi.
IV. Az emberek tudásvágyét igyekszik kibontakoztatni. A társadalom tudásvágyát táplálja. Az osztálytársadalmak eredeti bűne az össznépi társadalom legfontosabb erényévé válik. Amíg az osztálytársdalom tudásfelesleges, az össznépi tudáshiányos lett.
Tehát, ami az elmúlt ötezer évben, minden osztálytársdalomra jellemző volt, a világ fejlett, puritán társadalmaiban az ellenkezőjére fordult.
Még érdekesebb, hogy a világ egy másik, puritán ötödében, a még szegény Kínában, a fejlődés érdekében a több gyermek nevelését nem jutalmazzák, hanem büntetik. Elsősorban ennek köszönhetik, hogy a politikai diktatúrájuk képes volt arra, hogy a gyermekvállalást a társadalom érdekének megfelelő szintre szorítsa vissza. Ez a birodalom annak köszönheti sikerét, hogy ebben a tekintetben éppen az ellenkezőjét teszi, mint ami a nyugati társadalomban jellemző. A két ellentétes, de sikeresnek bizonyult viselkedésnek egyaránt sikere van. Tehát ami a fejlett társadalomban társadalmi érdek, a másik, még sokkal kevésbé fejlettben erény.
Miért lehet, hogy ami az egyik társadalomban erény, az a másikban bűn?
Azért, mert a fejlett Nyugaton már leállt a népszaporulat, a még elmaradt Kínában azonban még elviselhetetlenül gyors volt. Újabb példája annak, hogy lehetséges, ami a társadalomfejlődés magas szintjén jó, az ennél alacsonyabb szinten súlyosan sérti a társadalom érdekét. A nyugati puritán társadalmak mindegyike gazdag és iskolázott, ezekben már leállt a népszaporulat, sőt csökken, ott támogatni kell a gyermekvállalást. A konfuciánus, de még szegény Kínában pedig erőszakkal kell korlátozni. Vagyis a két rokon viselkedési mód ellenére, ha azok még eltérő gazdasági fejlettségen vannak, ellentétes viselkedés szolgálja a társadalom érdekét.
Az emberiség háromötöde azonban még alkalmatlan arra, hogy felzárkózzon, akár azét, mert vagy nem puritán, vagy még gyorsan szaporodik, vagy még mindkét előfeltétel hiányzik. Az emberiség nagyobb fele számára még az utóbbi jellemző.
A többségünk még az osztálytársadalmak fejlettségi szintjén van, ahol a négy általános, a jelenleg már fejlettekével ellentétes módszert kénytelenek alkalmazni.
Ennek ellenére a Nyugat az általa járt utat akarja azokra is rákényszeríteni, aki számár az még nem járható, ha járható volna, akkor sem lehetne eredményes.
Fajunk történetében először a gyarmatosítás során jött létre először az a helyzet, hogy az erősebb, sikeresebb kultúra, a Nyugaté, képes volt jelentősen hatni az elmaradottabb társadalmakra. Ez a hatás akkor kizárólag a hatékonyabb kizsákmányolás érdekében történt. Mivel ez sokkal inkább forráselvonás volt, mint gazdagítás, nem járt népességrobbanással.
A tudományos és technikai forradalom azonban ezen a téren is alapvető változást hozott. Az erőszakra épülő kizsákmányolásnál hatékonyabb lett a világpiaci csere.
Közben a fejlettekben leállt a túlnépesedés, az elmaradtakban pedig felgyorsult a népszaporulat. Elsősorban ennek okán a fejlettek sorra túlléphettek az osztálytársadalmukon, az elmaradottakban ugyanakkor felerősödött a népszaporulatot fékező osztálytársadalom szükségessége.
Ugyanakkor létre jött annak lehetősége, hogy a kultúrák a kevésbé fejlett társadalmakra rákényszeríthetik a saját elvárásaikat. A különböző kultúrák között azonban sokkal nagyobbak lettek a különbségek.
Az ipari forradalom előtt, vagyis az elmúlt ötezer év tizenkilenc húszadában a társadalmak alépítményében, a gazdasági fejlettségben alig volt különbség. A magas-kultúrák fő mutatói nagyon hasonlók voltak. Az egy fője jutott vagyonuk, az iskolázottságuk, a várható élettartamuk maximum néhány százalékkal különbözött.
A fent említett négy túlszaporodás elleni védekezési módra azonban mindegyik magas kultúrában szükség volt. Ideje volna felismerni, hogy nem annyira az osztálytársadalmak közti különbségeket, mint sokkal inkább az azonosságukat kellene hangsúlyozni.
Először az ipari forradalom emelete a Nyugatot a többi magas-kultúra fölé. Az alkalmazott technikában először alakult ki óriási fölény. Az egy laksora jutó jövedelemben azonban a különbség még nem lépt túl az egy a kettőhöz arányt. A várható életkorban sem volt ennél nagyobb a különbség. Az utóbbi száz évben azonban nagyobb differenciálódás történt, mint előtte százezer év alatt összesen. Ma a leggazdagabb országok egy laksora jutó jövedelme a legszegényebbekének közel százszorosa. A várható életkor háromszoros. Az iskolázottság tízszeres. Aki ezt a tényt tudomásul veszi, annak be kell látni, hogy a korábbinál sokkal differenciáltabb emberiségnek nem lehetnek egységes, azaz általános emberi jogai.

A tudás társadalma.

A tudományos és technikai forradalom hatására a társadalmak gazdaságának hatékonysága elsőssorban az egy laksora jutó szellemi vagyon nagyságán múlik. Az emberek fizikai munkavégző képessége másodlagossá vált.
Ezt a változást azzal jellemezhetjük, hogy korábban a magas-kultúrák, az osztálytársadalmak teljesítménye között a különbség elsősorban a fizikai munkához való jobb hozzáállástól függött. Az önözéses társadalmak azért éltek jobban, mert lényegesen nagyobb volt az évente ledolgozott órák száma. Vagyis szorgalmasabbak voltak, illetve lehettek.
Nagyon hasznos volna megnézni, hogy hány órát dolgozott évente Dél-Kínában egy dolgozó, és hányat Szibériában. Ennek a különbségnek az eredeti oka az éghajlat, de idővel a szorgalom elvárt erénnyé válik.
Megnéztem, hogyan változott Nyugat-Európa történetében az évente ledolgozott órák száma. A mezőgazdaságban kettes vetésfogónál legfeljebb 150 munkanap volt. A hármas vetésfogóval ez 200 napra nőtt, a kapás kultúrák elterjedése során 250 nap lett.
Kínában, már az időszámításunk előtt 300 nap felett volt.
A pásztorok szinte minden nap dolgoztak, de az idejük kis hányada volt intenzív munka, többségük szinte csak jelenlétet követelt.
Az ilyen mutatók ismerete sokat segítenek a kultúrák, az életmód, a munkához való hozzáállás megértésében.
A napokban gyűjtöttem össze a már fejlett államokban, a munkaviszonyban évente ledolgozott órák számát.
Csak néhány példát.
Az elmúlt ötven év legsikeresebb országa dél-Korea. A koreai háború után, évekig 2500 órát dolgoztak le a munkahelyen. Ma is 2300-at. Ráadásul gyakorlatilag mindenki dolgozik, hiszen nincs is hat hónapnál hosszabb munkanélküliség. Ráadásul az a szorgalom emeli a dél-koreai oktatási rendszert az élre.
Az Egyesült Államokban 1800 óra felett van az egy dolgozóra jutó munkaidő.
Mi, európaiak évi 1550-1600 óra között ingadozunk.
Aki meg akarja érteni, miért vannak pénzügyi vállságban a mediterrán országok, vagy mikért lassabb az európai fejlődés, mint Észak Amerikában, és sokkal lassabb, mint a Távol-Keleten. Az ilyen számokból többet megérthetünk, mint sok száz oldal szakmai elemzésből.

Az alépítmény

Sajnos, máig nem tisztázódott, hogy mit kell érteni alépítmény alatt. Pedig a tudomány számára egyértelművé kell tenni. Abból kell kiindulni, hogy az alépítményt azok az elemek alkotják, amelyek hatására kialakul a felépítmény. Azt kell megvizsgálni, hogy a felépítményekben jelentkezőit mi okozza.
A természeti környezet.
Azt nem lehet vitatni, hogy a gyűjtögető társadalmak felépítményét, a természeti környezetük határozta meg. Ez ugyanis minden faj esetében vitathatatlan. Az ember megjelenése előtti minden faj esetében a természeti környezethez való igazodást a szelekció és a mutáció nagyon időigényes folyamata valósította meg. Ezért nagyon lassan járt a fejlődés órája.
Az ember az első faj, amelyiknél a természeti környezethez való igazodás, a rendkívül fejlett agyának köszönhetően nagyon gyorsan megvalósult. Fajunk néhány tízezer év alatt, ami ezrednyi idő ahhoz képest, amire a szelekciónak és a mutációnak szüksége van, képes alkalmazkodni a természeti környezetéhez. Ez bizonyíja, hogy soktucatnyi jelentősen eltérő természeti környezethez nagyon eltérő módon, de hasonló szinten, a létminimum határán, sok-sok ezer éven keresztül életképes kultúrák jöttek létre. Ezt az ember agyának köszönhető, mert lehetővé tette, mindenütt megtalálta a környezethez való agy alkalmazkodás módját.
Ez minőségileg egészen más folyamat, mint az egyedek fizikai adottságainak idomulása a természeti környezethez. A minden fajra jellemző alkalmazkodás azt jelenti, hogy a faj fizikai képességei, testalkata, érzékszervei, ösztönei idomulnak a természeti környezethez. Az ember alkalmazkodásában ugyan ez a folyamat is zajlik, de nem válhat jelentőssé, mert ennél ezerszer rövidebb idő alatt, az ember tudatával, eszközeivel, viselkedésmódjával idomul a környezet által támasztott igényekhez.
Ez az állítás nem szorul különösebb bizonyításra, hiszen fajunk néhány tízezer év alatt több száz gyűjtögető kultúrát alakított ki, igazodott a nagyon eltérő természeti környezetekhez, anélkül, hogy fizikai adottságai lényegesen megváltoztak volna. Vagyis az ember az első olyan biológiai lény, amelyik nem fizikai adottságaival idomul a természeti környezetéhez, hanem életmódjával, viselkedésével.
Fajunk eddigi életének tizenkilenc huszadában egyértelmű volt, hogy nem a szelekció és a mutáció alakítja alkalmazkodást, hanem a fejlett agyának köszönhetően a viselkedését tudatosan igazítja a környezetéhez.

A környezetváltozás hatása.

Fajunk élete talán még ma is gyűjtögetésen alapulna, és legfeljebb néhányszor tízmillió egyedből állna, ha nem változik meg lényegesen a többség számára a természeti környezet. A változatlan környezetben ugyanis nincs fajfejlődés. Csak az élettér lényeges megváltozása kényszeríttette az embert is arra, hogy feladja kialakított életformáját.
Darwin sem vette tudomásul, hogy a fejfejlődés nem a faj belső tulajdonsága, hanem a környezet megváltozásához való igazodási kényszer következménye. Ezért csak ott lehet fajfejlődés, ahol változik a környezet.
Hol keressük az élet nyomait?
Ott, ahol a környezet sokszor és sokat változott.
A csillagászok lázasan keresik más égitesteken lévő élet nyomait. Azonban nagyon hibás elvre épül a kutatásuk. Olyan bolygót keresnek, ahol a természeti környezet a földünkéhez hasonló. Nem veszik tudomásul, hogy a földi élethez hasonló élet létrejöttének nem elégséges feltétele az ehhez hasonló adottság. Az messze nem elég, a hasonló történelmi múlt a fontos.
Az életet olyan égitesteken kell keresni, ahol az idők során sok, jelentős, de az élet folytonosságát nem felszámoló változás történt.
A darwinizmust ki kell egészíteni azzal, hogy a fajfejlődést a szelekció, és a mutáció csak akkor, és ott szolgálja, ahol a változik a környezet, és ez a változás nem olyan nagy, amiben elpusztul a már meglévő állapot, se olyan nagy, aminek túléléséhez képes a fajok jelentős hányada.
A csillagászat ma már számos olyan környezeti változást ismer, amit az élőlények nem élhetnek túl. A földünkön is történtek az életformák nagy többségét elpusztító változások. A tejes pusztulás után, újra indul a biológiai óra. Ha a földünk élete nem lett volna az utóbbi néhány milliárd évben ilyen mozgalmas, nem lehetnénk rajta. De akkor sem, ha olyan katasztrófák érték volna, amelyek minden életet elpusztítanak.
A földünkön csak azért van az életnek ilyen gazdag és fejlett formája, mert sok olyan változáson ment keresztül, amelyek nem pusztítottak el minden életet, de sok életforma csak annak köszönhetően maradhatott fenn, hogy a megváltozott környezethez képesek voltak alkalmazkodni. Ennek során a szelekciónak és mutációnak köszönhetően fejlettebb fajok jelenhettek meg.
A földön kialakult életet csak olyan bolygón kereshetünk, amelyiknek nemcsak a jelen adottságai, de a története is hasonló módon alakult. Ennek a valószínűsége azonban egy a milliárdokhoz.
Térjünk azonban vissza az emberi faj történetére.
Egyértelmű, általánosan elfogadott, hogy valamikor 6-8 ezer éve, földünkön óriási éghajlati változás történt. Ennek következtében a fajok milliói haltak ki, pusztultak el. A korábbi élőhelyein az emberi faj többsége is kipusztult. Csak néhány helyen volt képes a gyűjtögető ember a változáshoz azzal alkalmazkodni, hogy áttért a termelésre.
A tudomány ezzel a változással alig foglalkozik. Pedig még a fajunk történetét őrző hiedelmek fontos eseménynek tartják. Szinte minden mitológiában él az özönvíz története. A tudomány azonban alig veszi figyelembe, hogy nem a nagy esők, hanem a felmelegedés okozta jégolvadásnak köszönhetően, a tengerek szintje mintegy hetven méterrel emelkedett.
Szinte nyomát sem találni annak, hogy a történészek jelentőséget tulajdonítanának annak, hogy a jégkorszakban hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszint, vagyis minden olyan tenger, ami ennél sekélyebb, nemcsak szárazföld, hanem az ember számára a legkedvezőbb élettér volt. Fajunk történetének nagy részében a paradicsomi környezet a dagály-apály járta tengerpart volt. Ide a dagály naponta százszor annyi élelmet hordott a partra, mint amennyit a szárazföld belsejében találni lehetett.
Nem kisebb jelentőségű volt, hogy a nagy folyamok alsó folyása mennyivel más, gyorsabb, az érterületük kisebb volt, mint ma.
Ezek a térségek azért voltak fontosak, mert ezek voltak a gyűjtögetés számára a legkedvezőbb, a legnagyobb lakosságeltartó képességűek.
A lapos tengerpartokra a dagály sok millió tonna tengeri gyümölcsöt, azaz táplálékot hord ki, amik minőségükben és elérhetőségükben ideális táplálékforrást jelentenek.
A lelassult nagy folyamok megváltozott vízjárása pedig azért fontos, mert ezek lettek az első termelésre épülő magas-kultúrák, osztálytársadalmak térségei.
A történelemtudomány máig nem hangsúlyozza, hogy fajunk életében az első nagy, minőségi változást a jelentős felmelegedésnek köszönhetjük. Ennek hangsúlyozása nemcsak a vele járó társadalmi ugrás, minőségi változás megértése szempontjából fontos, hanem azért is, mert jelenleg újra felmelegedés előtt állunk. Ezt a tudomány hisztérikus pánikkeltésre használja. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a környezetváltozás a fejlődés motorja.

A természeti környezetét változtató ember.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés minőségi változást hozott a fajunk életében. Amíg a gyűjtögető ember a környezetéhez alkalmazkodó volt, a termelő ember környezetét változtatóvá vált. Amennyire általánosan elfogadott, hogy az embernek elődeihez képest, rendkívül fejlett az agya, annyira figyelmen kívül maradt, hogy az ember és a természet közti viszonyban minőségi változást hozott a termelésre épülő társadalom, természetalakítóvá vált. Azzal pedig senki sem foglalkozott, hogy ez milyen következményekkel jár nemcsak a környezet, de az ember fejlődése szempontjából. A természet ajándékait gyűjtögető emberhez képest minőégi ugrást jelentett az ember áttérése a termelésre.
Ennek hangsúlyozását két tény teszi különösen fontossá.
Minden faj életében alapvető fontossága van annak, hogy a létszáma az optimum közelében maradjon. A gyűjtögető életmódban erről a természeti környezet gondoskodott.
A termelő ember azonban túlszaporodóvá, és természetmódosítóvá vált.
1. A túlszaporodás.
Az utóbbi száz évben fajunk közel négyszeresére nőtt, és ez még sokáig megállíthatatlannak tűnik. A termelő társadalmakban még az volt a fontos, hogy az adott térségben ne éljenek többen, mit amennyi eltartható. Ez a társadalmi viselkedés azonban a jelenkorban megbukott. A tudomány és technika ugyan egyre több ember eltarthatóságét képes biztosítani, de a természet eltartó képességét a népesség száma nemcsak egyre több térségben, de összességében is túllépte.
A fajuk túlszaporodás ellen védekezve, a természeti környezetétől függetlenül, minden társadalom létszámát pusztító, osztálytársadalomba szerveződött. Ezt ösztönösen tette, még akkor sem tudatosodott, amikor már számos gazdag, iskolázott, és a fogamzás gátlást ismerő puritán társadalomban megszűnt a túlnépesedés, és ezzel létrejött az olyan alépítmény, amin a társadalom össznépivé válhatott. Ez a változás a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet már fejlett és képzett társadalmaiban észrevétlenül megtörtént.
Nemcsak ezt, de még az sem ismerték fel, hogy miért voltak korábban évezredeken keresztül osztálytársadalmak, és minek köszönhetik, hogy számukra megszűnt az egyedeinek szervezett önpusztítása.
Ha a fejlett társadalmak felismernék, hogy a múltjuk minden embertelensége a túlnépesedés elleni védekezés érdekében működött, akkor a faj másik négyötödét arra buzdítanák, abban segítenék, hogy megállítsák a népszaporulatukat. Ennek azonban az ellenkezőjét teszik, tanácsaikkal, fegyvereikkel, tapasztalataik átadásával a népszaporulatuk gyorsítását segítik.
Ma a világ lakosságának négyötöde azért sem gazdagodhat, mert a fejlett Nyugat jóindulatú, és erőszakos segítségének, köszönhetően az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.
A világ lakosságának ötödét jelentő, konfuciánus Kína ugyan nemcsak felismerte, de képes is volt megvalósítani, hogy a népszaporulata ne növekedjen gyorsan. Ezzel fajunk történelmének legnagyobb eredményét éri el. A Nyugat azonban ebben nem jót, hanem rosszat lát.
2. Ami a természetrombolást illeti.
A termelés érdekében az ember a természeti környezetét igényéhez igazítja. Ebben az igazításban csak a saját termelési érdeke érvényesül, a természetet a termelési céljaihoz igazítja.
Ezzel a marxi elmélet szerint az ember az első olyan faj, amelyeik a saját alépítményét, létének alapjait is módosítja. Minél szegényebb, elmaradottabb, annál inkább.
A mai emberiség négyötöde még szegény ahhoz, hogy a természet igényeire is tekintettel legyen.
Egyrészt, minél szegényebb az ember annál inkább nem is lehet tekintettel a környezettre, másrészt annál kevesebbet tud áldozni arra. Tehát nagyon tévednek azok a tudósok, természetvédők, akik nem a sok-sok szegényben, hanem a kevés gazdagban látják a természet nagyobb ellenségét.
Ebből csak az igaz, hogy egy gazdag többet használ a természet erőforrásaiból, mint egy szegény. De a gazdag még a természettel szembeni nagyobb igényéhez viszonyítva is, annál többet áldoz a neki tetsző, idillikus természeti környezetre. Ráadásul, a gazdag társadalomban sokkal több potenciális erőforrás van arra, hogy takarékoskodhasson a természeti erőforrásokkal. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy a gazdag társadalmakban mennyivel tisztábbak a folyók, mennyivel jobban vigyáznak a környezetükre, megfizetik, fejlesztik azokat a technikákat, amelyek kevésbé természetkárosítók. Ezzel szemben a szegény társadalmakban nem engedhetik meg magunknak, hogy a természet igénye érdekében áldozatokat is hozzanak.
Az ember és a természet közt egyensúlyt javítani, csak a kisebb népszaporulattal, és a nagyobb anyagi erőforrásokkal lehet.
Vagyis nem igaz az, hogy a technikai fejlődés ellene van a természetnek, sőt, az ember és a természet közti egyensúly felé csak az egyre fejlettebb gazdagabb társadalom haladhat.
Elég volna megnézni a Rajnát, és a Kongót. A Rajna éled, a Kongó pusztul.
Természetesen, a túlnépesedett társadalom eleve terheli a természetet, de minél fejlettebb, gazdagabb, annál kevésbé, minél szegényebb, annál jobban

Mire tanít a történelem.

A tudomány ott kezdődik, hogy törvényszerűnek fogadjuk el, ami általános jelenség. Márpedig alig van fajunk történelmének jellemzőbb vonása, mint a nagyon változó, az adott feltételekhez alkalmazkodó felépítmény, ezen belül jogrendszer. Ezért ostobaságnak minősül az általános felfogás, hogy létezhet minden társadalomra, minden szinten jellemző általános emberi jog. Éppen ennek az ellenkezője jellemző, a nagyon változatos, általánosnak semmi módon nem tekinthető emberi jog ugyan eleve abszurdum, és annál inkább igaz, minél fejlettebb, egyúttal sokrétűbb, differenciáltabb a táradalom. A fejlett világban csak az általános, hogy semmi nem általános.
A társadalom igényét szolgáló jog nem általános, mert az egyre gyorsabban változó alépítményhez igazodik.
Minden jogot csak az legalizálja, mennyire szolgálja a társadalom érdekét.
A történelem egyértelműen azt bizonyítja, hogy ahány alépítmény, annyi jogrend indokolt. Ahány társadalmi érdek, annyi jog. Azonos jogot csak az azonos társadalmi érdek igazol. Ezért soha nem lehetett akkora ostobaság a mindig, minden társadalomban azonos emberi jogot elvárni, kierőszakolni.