2012. április 18., szerda

A jó valutakulcs

Kopátsy Sándor PP 2012-04-16

A JÓ VALUTAKULCS

Már többször kifejtettem, hogy az euró forint árfolyama felől volt értékelve, vagyis a forint drága volt az euróhoz képest. Most, ahogyan kúszik a 300 forint felé, tele van sajtó a hírrel, hogy romlik a forint. Én pedig örülök, hogy végre olyan árfolyamra kerül, ami megfelel az ország érdekének. A forint eddig jelentősen fel volt értékelve, ami egy célzott eladósodási politika, és a bankok érekét szolgálta. Ideje volna tudomásul venni, hogy egy árfolyam akkor javul, ha közeledik az optimumához. Jelenleg tehát a forint árfolyama nem romlik, hanem javul.

Ideje volna, ha a közgazdaságtan végre tudomásul venné, hogy minden nemzeti valutának van optimális árfolyama. Az ehhez való közeledés, javulás, a távolodás romlás.

Mitől függ a nemzeti valuta optimális árfolyama?

1. A gazdaság relatív fejlettségétől. Minél alacsonyabb az ország egy laksora jutó jövedelme a világpiac fő valutáját jelentő országokéhoz, annál jobban leértékelve kell tartani a nemzeti valutát. Ezt mutatja 20 ország valutáinak hazai vásárlóereje az Egyesült Államok dollárjához viszonyítva. Szingapúr és Dél-Korea, valamint Csehország nemzeti valutája 25-30 százalékkal van a dollárhoz képest leértékelve. A Táblázaton nem szerepel Kína, de köztudott, hogy a yuan leértékelése miatt sírnak az Egyesült Államokban. A három országból csak Szingapúr olyan, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ezt nem indokolná. De, mint látni fogjuk, vannak az optimális nemzeti valuta árfolyamát befolyásoló egyéb tényezők is.

Jó példa Spanyolország is. Ott, az euró övezethez való csatlakozás előtt 29 százalékra volt a valutájuk leértékelve. A közös valutával ez lehetetlenné vált. Be is következett a katasztrófa.

A fejlett országokkal fordított a helyzet. A világ legfejlettebb országában, Norvégiában a dollárhoz képes 51 százalékkal magasabbak az árak.

Ausztráliában is fel van értékelve a nemzeti valuta. Ennek az oka, hogy az ausztrál dollár az utóbbi években, a nagyon megemelkedett nyersanyagárak okán, erősen javult a dollárhoz képest.

Japán helyzete speciális. Több okból, elsősorban a magasan tartott élelmiszerárak, mindnek előtt, a rizstermelés támogatása következtében, 27 százalékkal fel van értékelve a yen. Ezt a japán nép nagyon takarékos életvitele okán elviselik, hiszen így is óriási a megtakarítás, mindenek előtt a hitel-, és a valutatartalék.

Ennek tükrében az elmúlt tíz évben nálunk a forint vásárlóereje szinte az osztrák és német szinten volt, azaz külföldön többet ért, mint itthon. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelmünk alapján a forint valutaértékét mintegy 30-40 százalékkal alacsonyabb szinten kellett volna tartani.

2. Mennyire van eladósodva az ország. Vagyis milyen külkereskedelmi egyenlegre van szükség. Esetünkben ez a forintnak még nagyobb leértékelését kívánta volna meg. A mesterségesen felértékelt forint ugyanis ösztönözte az importot, és sújtotta az exportot. Az elmúlt tíz év valutapolitikája csak arra volt jó, hogy a hiányt külföldi hitelekkel tudjuk betömni. A minél könnyebb külföldi hitelekhez jutás szempontjából alakítottuk a forint árfolyamát. Ez ugyan sikerült, de egyúttal éppen ez vezetett az egyre gyengébb devizabevételhez, nehézzé váló exporthoz, olcsó importhoz, gyengébb turisztikai egyenleghez.

Ezt a társadalom érdekével ellentétes devizapolitikát csak fokozta, hogy a jegybanki alapkamatot is irreálisan magas szinten tartottuk, a devizahiteleket pedig a hitelfelvevők számára kedvező árfolyamokkal és kamatokkal serkentettük. Megtettünk mindent annak érdekében, hogy a lakosság hiteligényét ne forintban, hanem devizában elégíthesse ki.

Ezt a szélhámosságot lehetővé tette Brüsszel is azzal, hogy egyoldalúan csak a költségvetési egyenleget erőltette, de oda sem figyelt, hogy milyen iszonyú károk származnak abból, hogy egyrészt a lényegesen szegényebb, és kisebb megtakarítási hajlandóságú mediterrán országokat becsábította az euró övezetbe, és lehetetlenné tette, hogy az érdeküknek megfelelő leértékelt szinten tarthassák a valutájukat.

Sajnos, Brüsszel még mindig nem tart ott, hogy felismerje, ki férhet bele az euró övezetbe, kinek lehet a fejlettekkel közös valutája. A mediterrán országok ilyenek. A közös valutának messze nem elég feltétele a költségvetési egyensúly, ahhoz gazdasági egyenrangúságra is szükség van.

Még kevesebb a remény arra, hogy az EU heterogénsége meddig fokozható. Már a jelenlegi fejlettségi és viselkedési különbségek is túl nagyok nemcsak a közös valutához, de a közös munkaerő piachoz is. Az EU még nagyon messze van attól is, hogy gazdasági unió legyen, nemhogy pénzügyi. Egyelőre minden országnak igyekezni kell arra, hogy Európa nyugati fele, ami aligha lehet nagyobb, mint a nyugati keresztényéghez tartozó fele tudatosan törekedjen a gazdasági együttműködésre.

Furcsának tűnhet, hogy a vallás alapján határozom meg az EU határát, de ezt azért tehetem meg, mert már a kereszténység is azért vált ketté, mert a két eltérő viselkedési kultúrának már a vallása sem lehetett közös. Brüsszelben azonban abban hisznek, hogy az EU minél nagyobb, annál erősebb, akár még közös pénze is lehet. Ennek az ellenkezője igaz. Minél jobban túllépi a viselkedési és a fejlettségi határokat, annál gyengébbnek fog bizonyulni.

Történészként csak azt mondhatom: a maximális integrációs törekvés álljon meg ott, ahol még a kiscsaládos közékor megállt.

Levél Lengyel Lászlóhoz

Kopátsy Sándor PP 2012-04-16

LEVÉL LENGYEL LÁSZLÓHOZ

Lengyel Lászlót továbbra is a kisszámú magyar értelmiségi elit élcsapatához tartozó kevesek között tartom számon. Amit írt, mindig elolvastam, és figyelembe vettem.

Ezért esett különösen rosszul, amikor azt tapasztaltam, hogy annyira szeretne ártani Matolcsynak, hogy ő, és környezete, azon a címen, hogy tanácsadója vagyok, engem igyekeztek lejáratni.

Jól esett, amikor eljött a születésnapomra, és a kezembe adta a Népszabadság másnapi számában rólam írt méltatását. Aztán, azt elolvasva, megállapítottam, hogy valóban tehetséges. Olyan módon tudott méltatni, hogy érezhessem, mire tart. Jobban tette volna, ha nem írja meg a köszöntőjét. Ilyenre is csak nagyon tehetségesek képesek. Tehát változatlanul magasra értékelem.

Ennek jele, hogy a Népszabadság ünnepi számában írt egész oldalas ország értékelését igyekszem megválaszolni. Jó volna, ha reálisan ítélné meg az ország helyzetét, hiszen az értelmiség körében sokan adnak a véleményére, nem volna jó, ha lejáratná magát, ha bírálata a tényleges hibák elkerülését segítené.

A mondanivalója lényegével egyetértek. Orbán Viktor és kormánya számos udvariassági hibát követett el, amivel rontotta a helyzetét. De éppen azért nem meggyőző a véleménye, mert az Orbán modorából fakadó károkat nagyobbnak tartja, mint azokét, akik olyan helyzetet hoztak létre, amiben nagyon fontos az alázat.

Lengyel kritikáját ahhoz hasonlítom, amikor a család egyik tagja elkártyázza a vagyont, az örökös pedig udvariatlan a végrehatóval szemben. A jelenlegi kormány udvariatlanságát csak az után lehet bírálni, ha elmondjuk, kik, miért, hogyan idéztek elő olyan helyzetet, amiben nagyon is indokolt az udvariasság. Vagyis kezdjük ott, hogy ki kártyázta el az ország vagyonát.

Azt, hogy milyen helyzetben vette az országot át a kormány, már Bajnai is jól tudta. Ő ennek megfelelően udvariasan fogadta a végrehajtót. Ebben tehát egyetértünk. Bajnai azonban hiába volt példaszerű udvarias, a napjai meg voltak számlálva. Az előde olyan helyzetbe hozták az országot, amiben a maguk politikai szerepét is eljátszották. Bajnai mögött már nem volt ország, a választásokat elvesztették, csak annak az idejét igyekeztek kitolni. Ezt Lengyelnek is el kellett volna ismerni. Bajnai udvarisága hiába volt tökéletes, a Fidesz mögött álltak a választók. Az még nagyobb igazság, hogy a hitelezőknek az adós politikai ereje fontosabb, mint az udvariassága. Bajnai viszonylagos szerencséje az volt, hogy akkor még nem robbant ki az euró övezet vállsága. Ennek ellenére nem értettem vele egyet, amikor vállalta a kormány vezetését. Ma már jobban megértem, hogy a vállalásra komoly külső és belső erők bíztatták. Annál kevésbé vállaltam volna. Akkor még nem biztos, hogy kétharmados választási győzelem lett volna.

Jellemző módon, először Surányit gondolták, de ő nem vállalta.

Orbánnak legfeljebb azt felróni, hogy nem jól mérte fel az ország pénzügyi helyzetét, de ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy okosan, előbb itthon kart erőssé válni. A megalázkodás egyéként sem a természetéből fakad. Akkor is azonnal az volt a véleményem, hogy a Nemzetközi Valutaalap helyi csapatától meg kellett szabadulni, mert az nem volt alkalmas a kormánnyal való hatékony együttműködésre. Ezt azonban bölcsebb lett volna nem az elzavarásukkal, hanem a központban való diplomatikus tárgyalásokkal elintézni. Az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé az elzavarást, de talán azt megértették volna, hogy az országunk ilyen eladósításában résztvevő csapattól szeretnénk megszabadulni. Ezt megtehették volna tekintélyveszteség nélkül, de a mi eljárásunk után kénytelenek voltak a védelmükbe venni.

A hiba ugyan vitathatatlan, de látni kellene a másik oldalt is. Orbán sokkal tehetségesebb politikus annál, hogy nem a belső erejét tartsa fontosabbnak. Ő tudja, hogy minél nehezebb a belső helyzet, annál fontosabb a belső erejének megőrzése. Azt ugyanis Lengyelnek is látni kell, hogy Orbán harciassága ártott kint, de a vártnál sokkal nehezebb gazdasági helyzetben megtartotta a kétharmados támogatottságát. Ezt, előtte még senki sem érte el.

Lengyelnek azt kellene látni, hogy Orbán jó belpolitikát folytatott, mert a vártnál sokkal nehezebb belső gazdasági és nemzetközi helyzetben is oldalán tartotta a többséget. Erre Kossuth Lajos óta senki más nem volt képes. Azt még ő sem tagadhatja, hogyha most lennének választások, a Fidesz kerülne a kormányra, legfeljebb a Jobbikkal kellene megegyezni a kétharmad érdekében. De a kétharmadra már nem lesz szüksége, hiszen arról gondoskodott.

Annak ellenére, hogy az Orbán kormány nem működött hibátlanul, de azt nem ártana az ellenéknek megtanulni, hogy a politika elsődleges célja a hatalom megszerzése és megtartása. Ezzel szemben az elméleti okoskodások nem sokat érnek. Orbán megtehette volna azt is, hogy kifelé keresi a támaszát, de egyrészt arra eleve alkalmatlan, másrészt itthon bukott volna meg. Hazai támogatás nélkül semmit nem ér a jó benyomás külföldről. A történelem még nem ismer példát arra, hogy a számukra kedves politikus országát kedvező hitellel támogatják. De, ha ilyenbe lehetne reménykedni, akkor erre Orbán a legkevésbé alkalmas. Ugyanakkor a belső erő maga mögé állításra, nála senki sem alkalmasabb. Az ország érdeke pedig az, hogy olyan vezetője legyen, aki képes a hatalom megtartására.

Ezt kevesen bizonyították jobban, mint Antall József, akiről ódát írtak ugyanebben az újságban. Számomra ő volt a meggyőző példája annak, hogy mindent jól akart, de úgy megbuktatta a pártját, amire még nem volt példa Európában. Maradjunk abban, hogy az országnak olyan politikusra van szüksége, aki képes megszerezni, és megtartani a hatalmat. Erre Orbánnál alkalmasabb politikust nem ismerek. De Lengyel sem említ ilyent. Márpedig akinél csak rosszabb van, az a legjobb. Ezért aztán eleve értelmetlen úgy bírálni a kormányt, hogy ennél csak rosszabbat tudunk. Ilyen ugyanis csak olyant lehet, aki képes választások útján hatalomra jutni. Ilyen pedig nincsen.

Ezzel el is lehetne zárni a vitát. Ennek ellenére bemegyek a résztelke is.

A címe: Beszorulva, élelem nélkül.

Nem tudom, ki választotta ezt a címet, de rosszul választott. Jobban megfelelt volna a helyzetnek: Beszorulva, itthon azonban támogatva. Éhezésről szó sem lehet, hiszen a túlsúlyosság népbetegség. Beszorulva nem a kormány, legfeljebb az ország van. De ez sem rosszabb, mint a négy mediterrán országban, és nagy baj van nemcsak nálunk, de az EU egészében is. Kínunkban virágzónak mondjuk az olyan országot, ahol akármilyen kicsi, de van növekedés.

A fénykép alá írt szöveg: „Ha valaki azt ordítozza az utcán, hogy ő Napóleon, elmegyógyintézetbe viszik” Ha valaki ezt Orbánról írja a saját fényképe alá, mint mondanivalójának lényegét, már komoly baj van. Ezt írni arra a miniszterelnökre, aki kétharmados támogatást úgy nyert a legutóbbi választáson, hogy beseperte a körzeti helyek 99 százalékát, a magyar társadalom akaratát veszi semmibe. Az ilyen lekezelést akkor sem tehetné meg, ha abban igaza van, hogy Orbán Viktor önbizalma még a politikai súlyánál is nagyobb. A magyar társadalom olyan, hogy kinek nincs túlzott önbizalma, azért aligha lelkesedik a többség, annak nevetségessé válik a politikai hatalomra törési ambíciója. Márpedig aki nem szerez hatalmat, nevetséges politikus. Az legfeljebb politológus, vagy közíró lehet.

„Ha a kiegyezés utat választják, több ciklusra is berendezkedhettek volna.” „… a gazdaági stabilitás nem volt elérhetetlen 2010 nyarán.” „… felpergethették volna a gazdaságot.”

Lengyel úgy tesz, hogy a kiegyezés elmaradása csak a kormányon múlt. Kezdetben talán és is a kiegyezés útját tartottam volna jónak, de ma belátom, hogy ennek a lehetősége nem állt fenn. Orbánnak volt igaza, az ellenzékkel csak lehet kiegyezést kötni, ha már bebetonozta magát. Előbb meg kell szilárdítani a hatalmát, aztán lehet kompromisszumokat kötni. Egy politológus nem várhatja el a győztestől azt, hogy kompromisszumot kössön azokkal, akik még a győzelmét, és a saját vereségüket sem ismerik el. Elég volna, ha arra gondol, hogyan járt Horn Gyula, amikor az SZDSZ-el kötött kompromisszumot. Az annyira átvette a gazdaságirányítást, hogy a következő választáson nemcsak a kormány bukott meg, de a két kormányzó párt is vesztett a támogatásból.

Lengyel azt hiszi, hogy Orbán Viktor elvesztette a következő választás megnyerésének esélyét. Szerintem, a fogadóirodák erre még tizednyi esélyt sem adnának. Szerintem, amíg ilyen eszközökkel, és ilyen hangon folyik a háború még a harmadik ciklus is biztosított.

Jó lett volna bizonyítani, hogy mire építi a hatalomvesztés jóslatát. Az ellenzék éppen úgy meggyengült, mint a kormány, hiszen az, minden választás után két évvel általános, hogy a választás fontossága lecsökken. Nem tudok elképzelni olyan variációt, amiben a kormány elveszítheti a többségét. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy megtarthatja a kétharmadot.

A Fidesz kétharmados uralmának a kulcsa, hogy két oldalon van az ellenzéke. A szélsőjobbról nem szabad elfelejtkezni. Bármilyen megbotránkoztató, a Jobbikkal is kell számolni. Az pedig soha nem fog a liberálisokkal, vagy az MSZP-el szövetkezni. Egyelőre még az a baloldali szavazók sikeresebb csábítója.

Az ország kívülről történő lejáratása is Orbán hazai erejét növelte. Aki kicsit is ismeri a magyar népet, az tudja, hogy a kívülről jövő támadást hazaárulásnak tekinti. Különösen akkor, ha ezt a zsidók követik el.

Azon lehet vitatkozni, hogy ez népünk rossz szokása, de akkor is tény marad. Aki nem számol a népe karakterével, az ne politizáljon.

Tehát nincs olyan forgatókönyv, ami fenyegetné a Fidesz kormányon maradását. Ha pedig ez így van, akkor Orbánnak volt igaza. Amíg meg nem érti a szoclib oldal, hogy reménytelen a kormányra kerülése, addig nem szabad vele egyezkedni.

Koromnál fogva, megéltem azokat az évtizedeket, amikor az okosok bírálták a magyar kormány túlzott engedékenységét a moszkvai elvárásokkal szemben. Én is ezek közé tartoztam. Ma már látom, hogy csak azok lehettek hasznosak, akik tudomásul vették, hogy meg vagyunk szállva, ennek megfelelően kell viselkedni. Aki nem ezt tette, legfeljebb áldozat lehetett, de hatásköre nem volt.

Annak idején a korlátozott lehetőségeket épen azok vették nálam sokkal bölcsebben tudomásul, akik ma képtelenek erre. Nem veszik tudomásul, hogy Orbán annál erősebb lesz, minél jobban hadakoznak ellene.

„… a hazai választási sikertől még senki nem lesz befolyásos a nemzetközi térben.” Ez ugyan igaz, de igaz az ellenkezője is. A nemzetközi térben szerzett tekintélytől még nem százaik hazai siker. A hazai siker az elsődleges feltétel. Aki a hazájában, különösképpen Magyarországon akar sikert elérni, annak ezt itthon kell előbb megszerezni. Az ugyan nem biztos, hogy a hazai siker nemzetközi sikerrel is jár, de az mégis a legjobb ajánlólevél. Főleg a nemzetközi tőkepiacon. Hitelre csak az számíthat, aki otthon erős, akinek a tartós hatalmában bízni lehet. Bajnai esete jól mutatta, hogy hazai támasz nélkül ingtag a nemzetközi támogatás. Pedig akkor még sokkal nagyobb hitele volt az EU országoknak, mint ma.

Lengyelnek tudni kell, hogy Brüsszelben lehetnek hangosak, velünk szemben keményebbek, de ők sem engedhetik meg magunknak, hogy levegyék rólunk a kezüket. Ezt jól mutatja a görög példa. Mindenki tudja, hogy rajtuk az isten sem segíthet, mégis öntik hozzájuk a soha meg nem térülő segélyt. Nem ismeri az EU helyzeté azt, aki azt hiszi, hogy sor kerülhet a kitagadásunkra, amikor nálunk sokkal kevésbé megfelelők kezét sem engedik el.

Lengyel fenti idézete helyett azt írnám, hogy aki Brüsszelben tekintélyt akar szerezni, az előbb otthon legyen erős. Csak a hazai tekintély teremthet tekintélyt Brüsszelben.

„Azt nem mérte fel, hogy közép- és hosszú távon tönkreteszi a gazdaságot, mert nincs hitelezés és beruházás.” Lengyel általános hibája, hogy a fejlődés elsődleges feltételének a külső forrásokat tekinti. Az ugyan igaz, hogy csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyik beilleszkedik a nemzetközi környezetbe. De ez messze nem elég. A nemzetközi környezet ugyanis csak azokon segít, akik magukon is segítenek. Az olyan ország, ahol a legalacsonyabb a foglalkoztatás, és annak szinte az egésze húsz éve munkátlanságra ítélt, ahol labilis a politikai helyzet, oda nem megy a tőke. Még nem találkoztam olyan példával, hogy a jobb modorú államba megy a tőke. Az oda meg, ahol nagyobb és biztosabb a várható jövedelem. Húsz éve ebben a tekintetben sokkal rosszabbul álltunk, mint előtte. Először van olyan kormányunk, amelyikre a következő ciklusban is számítani lehet.

Magyarország esetében a politikai instabilitás, a korrupció, az állam, az önkormányzatok és lakosság reménytelen eladósodottsága a nemzetközi tőkét visszatartó tényező. Most csak a politikai bizonytalanság csökkent. A modor szerepe sem jelentéktelen, de másodrangú a felsoroltakhoz viszonyítva. Márpedig Lengyel csak a modorunkkal foglalkozik.

„A rendszer hosszútávon nem működtethető, mert nincs mögötte tőke, pénz, azaz jövő.” Soha nem hittem, hogy a tőke, a pénz szerepét tagadó bolsevik rendszer után valaki azt írja a Népszabadság című baloldali újságban, hogy csak a tőke és a pénz számít. Az is számít, de csak akkor, ha szorgalom, munka van mögötte. Jó száz éve Max Weber már felismerte, hogy a tőke csak ott hatékony, ahol protestáns etika működteti. Ez alatt azt értette, hogy a tőke csak ott lehet hatékony, ahol a szorgalom, a fegyelem, a jogtisztelet, a takarékosság, a tisztaság jellemző. Ezt bizonyítja a gyakorlat. A világ legsikeresebb országai kivétel nélkül azok, ahol a lakosság életvitele puritán, illetve konfuciánus, vagyis olyan, amilyenre Weber a protestáns etika alatt gondolt.

Ezzel szemben a mai ellenzék azt hirdeti, hogy csak az a nép boldogul, amelyik kifelé udvarias. A puritán és konfuciánus népek azért udvariasak, mert racionálisak, de azt is tudják, hogy csupán ezzel nem mennének semmire.

„A Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc vezette kormányok hiteltelensége rászállt Orbánra is. Igaz, ha Bajnai módra viselkedik, akkor legyőzte volna a bizalmatlanságot.” Megint a modoron múlik minden. Bajnai modora ugyan kiváló volt, de ez nem segített semmit a kormány katasztrofális veresége ellen. Az első naptól kedve tudtuk, hogy csak a választásig miniszterelnök. Bajnai modorát ugyan értékelem, de az ő helyében minden oka megvolt a szerénységnek. Azt ugyan nem hittem volna, hogy ő lesz a remény mintaképe a reménytelenségben. Amit rábíztak, azt jól végzete, de eleve alkalmatlan arra, hogy Orbán politikai kihívója legyen. A magyar nép mentalitása olyan, mint Orbáné, és nem olyan, mint amilyen Bajnaié.

Lengyel nem hajlandó tudomásul venni, amit kezdettől fogva látok, a hatalom megszerzése sokkal könnyebb annak, aki olyan, mint a nép. Ezért a politikai harcban eleve óriási előnye van annak, aki a közép-jobb tábor hangját megtalálja. Ezt a magyar történelemben csak Orbán ismerte fel. Azzal, hogy a liberális fiatalság pártjából közép-jobb pártot formált, csak idő kérdése volt a kétharmados győzelem.

„Egyetlen időközi választás sem igazolja a Jobbik erőfölényét, azaz tényszerűen nem igaz, hogy a Fidesz a szélsőségek megerősödésnek gátja.” Az ugyan igaz, hogy a magyar társadalomban, és mindenek előtt a nemzetközi viszonyokban nincsen helye a szélsőjobb kormányra kerülésének, tehát ettől nem kell félni. Ennek ellenére, Fidesz nélkül sokkal nagyobb volna a szavazótábora. Az MSZP-től mér elvett sokat, és sokat kapna, ha nem volna közép-jobb a Fidesz. A magyar társadalom harmadát jobboldalinak tekintem, de a szélsőjobb ennek legfeljebb harmada. Ha valamitől függ a Jobbik ereje, az a liberálisok külső erőkkel való szövetsége. Semmi sem viszi olyan mértékben jobbra a magyar közvéleményt, mint a túlzott, a nyugati tőkével szövetkező liberalizmus. Példának a melegek befogadásának túlzott hangsúlyozását szoktam felhozni. A magyar közvélemény nem kezelte ezt a problémát sem merevebben, mint általában a modernséget. A túlhangsúlyozása azonban felizzította az ellenállást.

A kiegyezés óta semmi sem ártott annyit a liberális reformoknak, mint azok türelmetlen erőltetése. A türelmes liberalizálás sokkal több eredményt hozott volna.

„… nincs bérnövekedés, de vannak elbocsátások, a kórházak, az iskolák, a múzeumok bezárnak.”… Nincs semmi esély az előrelépésre: 2006 óta nincs beruházás, stagnál a fogyasztás, így növekedés sem lesz.”

Mindez ugyan tény, de nemcsak ez van, hanem számos országban ennél is sokkal súlyosabb a helyzet. Még az is jó, ha ennyivel megússzuk. A négy mediterrán országban ennél sokkal rosszabb a helyzet. Ha valahol a pénzügyi szakmában kellene ezt tudni. Mind az állam, mind az önkormányzatok, mind a lakosság csak abban az esetben lesz képes törleszteni az adósságát, ha meghúzza a nadrágszíjat. Az előrelépésre csak akkor van esély, ha végre megindul az új munkahelyek teremtése. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha olyanokat is sikerül visszahozni a munka világába, akik még nem képesek a nyereséges termelésre. A következő években kell helyrehozni mindazt, amit az előző húsz évben elhegedültünk. Ez az ország ugyan képes lehet lényegesen nagyobb teljesítményre, de előtt helyre kell hozni mindazt, amit a rendszerváltás óta elhibáztunk. Az optimálisnál is nagyobb foglalkoztatásból visszavittük az országot az EU tagországok legalacsonyabb szintjére, a növekvő népességről a csökkenőre.

Márpedig még ez a kormány is megelégedne azzal, ha tíz év alatt egymillió munkahelyet teremt. Eddig még alig történt almai, és tíz évet nem lehet ezzel várni. Az egész Európa sorsa azon dől majd el, hogy hajlandók leszünk többet dolgozni, többet megtakarítani. Ebben, 1990-ben még az elsők között voltunk, hogy aztán visszazuhanjunk az utolsóra. Ennek a korrekciójáért egész Európának, mindenek előtt a déli és a keleti felén sokat kell tennünk. Ezt sem lehet udvariassággal megoldani.

Lengyel csattanónak szánta a Napóleon hasonlatot. Ezt nem is tudom minősíteni. Aki azt várja el, hogy komolyan vegyék, ne nyúljon ilyen eszközhöz.

Orbán politikája tetszhet, vagy nem tetszhet, de egyet a politológusnak tudomásul kell venni. Zseniálisan megtalálta azt a politikai vonalat, ami megfelel a társadalom többsége elvárásának. Elindult a kis liberális párttal, amiből a nagyon gyengén liberális magyar társadalomban egy is sok. Még akkor is sok, ha jó minőséget képvisel. Ezzel szemben a Lakitelken megalakult Demokrata Forum spontán olyan közép-jobb pártnak indult, aminek könnyű út vezetett az első választás megnyerésére. Ez a párt máig kormányon maradt volna, ha nem sikerül az élére ültetni a történelmi szerepét már túlélt úri középosztályt képviselő Antall Józsefet. Ezzel a közép-jobb társadalom közép-jobb párt nélkül maradt.

Orbán Viktor volt az egyetlen született politikus, aki felismerte közép-jobb pártot akar a magyar nép többsége. Ilyen pártot formált a Fideszből. Ennek köszönhetően szinte azonnal nyert. Előbb, mint lett volna kellő beágyazódása. Ennek ellenére a következő két választáson is közel állt a nyeréshez. 2010-ben azonban a többpárti demokráciák történetében elseprő győzelmet aratott.

A győzelem után pedig belátta, hogy itthon kell erősnek lennie. A magyar nép többsége nem szereti a külföld felé kompromisszumra hajló vezetőket. Ezért nem nyerhet választást. Ezért nem fog soha nyerni Bajnai. Orbán azonban felismerte, hogy aki otthon erős, azt tudomásul veszi a liberális Nyugat. Ezzel politizál. Lengyel ott téved, hogy Orbán hatalma nem tart ki kettőnél is több cikluson keresztül. Márpedig, aki használni akar, az a le nem győzhetővel kompromisszumra törekszik.

Orbánnak sok az ellensége, de nincs ellenfele.

A távol-keleti privatizáció

Kopátsy Sándor PG 2012-04-16

A TÁVOL-KELETI PRIVATIZÁCIÓ

Kiegészítés a PGXX20414 anyaghoz

Ha valami, akkor a kínai és vietnámi privatizáció a klasszikus ellenpéldája a magyarnak.

1956 óta tudom, hogy a Távol-Keleten mindent sokkal könnyebb elérni, mint Európa keleti felén. Márpedig a hidegháború évtizedei alatt mi is oda tartoztunk. Ezt azzal jellemzem, hogy mi is mindig előbb akartunk szabadok lenni, abban a reményben, hogy akkor végre gazdagok lehetünk. A puritán népek, még inkább a konfuciánusok előbb akarnak gazdagok lenni, hogy aztán szabadok is lehessenek.

Az 1953-as kormányprogram során is azzal volt a gond, hogy a magyar közvélemény nagy többsége nem fogadta kellő támogatással a gazdaságerősítő programot, mert nem járt azonnal elég szabadsággal.

Az 56-os forradalmunkat is ez jellemezte. Annyi szabadságot akartunk, amennyi az adott nemzetközi viszonyok között eleve lehetetlen volt, és ezért az is elvesztettük, amit megnyerhettünk volna. Ezt akkor is a kínaiak értették meg a legkevésbé. A Nagy Imrét lelkesen támogató Mao volt az első, aki Moszkvától a katonai beavatkozást követelte, amikor általa elfoghatatlan politikai reformokat fogadtunk el.

A legerősebb különbséget a bolsevik rendszer szinte egyidejű összeomlása Európában, és Pártatlan sikere a Távol-Keleten bizonyította.

Most mindet az érdekel, hogyan viselkedtünk mi a rendszerváltás után, és szinte ugyanakkor mi történt Kínában és Vietnámban. A szembeállítás ugyan nem azt jelenti, hogy ugyanaz lehetséges lett volna itt is, csak azt, hogy a két módszer eredményességének még az előjele sem ugyanaz.

Nem véletlen, hogy a bolsevik rendszerrel szembeni elvárásomat egy aforizmámmal már a hatvanas években így jellemeztem. Előbb légy gazdag, aztán lehetsz akár szocialista is.

A magyar rendszerváltás ezzel szemben ugyancsak azzal volt jellemezhető, hogy a minél nagyobb politikai és gazdasági szabadság az elsődleges, az majd meghozza a virágzó gazdaságot. Erről is kiderült, hogy fordítva sokkal többre mentünk volna. Előbb kellett volna arról gondoskodni, hogy maradjon magas a foglalkoztatás, akkor majd lehetünk gazdagok is. Ebben azonban sem a nemzeti, konzervatív jobboldal, sem a szocialista baloldal, a legkevésbé az akkor még erős liberálisok sem bíztak. Az egyik oldal azt hitte a nemzeti önállóság, a másik oldal, hogy a szabadjára engedett piac mindent megold.

Mára világossá vált, hogy egyik előfeltétel sem old meg semmit, ha nem vonunk be mindenkit a társadalmi munkamegosztásba.

Azt a meggyőződésemet, hogy a rendszerváltás nem a veszteséges vállatok felszámolásával, nem a nagyüzemi mezőgazdaság szétverésével kellett volna kezdeni, hanem megtartani mindent, amit egyelőre nem vagyunk képesek mással pótolni. Mindenek előtt a magas foglalkoztatást nem lett volna szabad az abnormálisan alacsonnyá nyomorítani.

Ezt az állításom ugyan nehéz bizonyítani, de bizonyítja a két távol-keleti ország, Kína és Vietnám. Mindkettő még a politikai diktatúrát, az egy párt diktatúráját is fenntartotta, csak a gazdaságban nyitott utat a piacnak. De csak az új kezdeményezések számára, az állam nagyvállalatait nem privatizálták, sőt veszteségesen is tovább működtették. Ezek többsége még ma is csak a megkülönböztető állami kedvezmények és támogatások segítségével működnek. Ezt a nyugati közgazdászok súlyos hibának tartják.

A tények azonban egészen mást mutatnak. Mindkét országban ez egy lakosra jutó jövedelem többször gyorsabban nő, mint a Nyugaton, nem is beszélve Magyarországról. Nemcsak gyorsan nő a gazdaság, de óriási a megtakarítás.

Nagyon nehéz bizonyítani, hol tartanánk, ha csak olyan mértékben számoltuk volna fel a veszteséges állam vállalatokat, vagy a politikai hatalomnak nem tetsző mezőgazdasági nagyüzemeket, amilyen mértékben azok munkaerejének másutt, hatékonyabb munkát tudunk biztosítani. Egyetlen érvünk marad, a kínai és vietnámi példátlan siker.

Azt is elismerem, hogy az általam javasolt módszer nem volt megvalósítható, mert a magyar társadalomban hiányoztak az ilyen politikát támogató erők.

Most a nagyon nehéz helyzetben, katasztrofális mértékű tartós munkanélküliség, és eladósodás mellett nagyon korlátozott a mozgásterünk, és nagyon kevés a társadalmi megértés mind a közvéleményyen, mind a politikai elitben. Egyelőre meg kell elégedünk a tények feltárásával.

2012. április 17., kedd

Terület visszaszerzések

Kopátsy Sándor EH 2012-04-01

Trianon helyretétele. 1

A Hitlertől visszakapott területi gyarapodás. 3

Jaltai Egyezmény. 3

TERÜLET VISSZASZERZÉSEK

A Trianon után jelentős terület visszaszerzésekre került sor. Ezek mindegyikét visszarendezték a háborúvesztés után. Tehát nem jártak tényleges területkorrekcióval, de az erkölcsi károk nagyok annak ellenére, hogy nemcsak a magyar közvélemény, de a magyar történelemtudomány sem veszi ezt tudomásul. Márpedig ennek tisztázása nélkül nem oldható meg az érintett szomszédjainkkal az őszinte megértés, Trianon utáni megbékélés, vagyis a Kárpát Medencében élő népek együttműködése.

Trianon helyretétele.

Trianonban tényleges sérelmek értek bennünket. Elcsatoltak tőlünk olyan területeket, amelyeken többségben élt a magyarság. Ez tény, de még ebben is ismernünk kellene a másik fél érveit.

1. Trianon előtt száz éven keresztül erős magyarosítási politikát folytattunk. Erről szinte szó sem esik a magyar történelem oktatásában. Éppen ezért nem lehetek hivatott ennek tételes bizonyításában, de elegendő az a néhány tény is, amit ismerek.

a. A törvény még a jobbágyok jogtalanságát is etnikumtól függően megkülönböztette. Deák Ferenc a reformkor elején országgyűlési követ lett. Egyik első feladatának tekintette, hogyha nem is lehet egyelőre szó a jobbágyfelszabadításról, ami már negyven évvel korábban megvalósult a Monarchia minden örökös tartományában, nálunk még fel sem merülhetett, szeretett volna legalább egy lépés tenni ebben az irányban. A Magyar Királyság területén, és Erdélyben törvény tiltotta, hogy a jobbágynak ingatlanja legyen. Ilyent nem örökölhetett, nem vásárolhatott még abban a kivételes esetben sem, amikor ehhez pénze lett volna. Sokakat megkérdeztem, tudták-e, hogy a Monarchia örökös tartományaiban szabad volt a jobbágy, nálunk még kertnek való telket sem vehetett. Nem tudtak róla. Ez is jó példája annak, hogy ilyen témákban még ma is kerüljük az őszinteséget. Én még azt is tanítanám, hogy Tököli Imrének az apja a Hódoltságon jobbágy volt, de nagyon gazdag marhakerekedőként megbecsült polgár volt, de a Királyi Magyarországon a Habsburg királytól kellett megvásárolni a jobbágyságtól való felmentését. A fia csak ennek köszönhetően lett egyik fejedelmünk.

Amikor Deák azt tapasztalta, hogy az országgyűlésben nem kap a javaslata támogatást, puhított rajta. Beiktatott egy kikötést, az ingatlanvásárlás csak a magyar jobbágyokra terjedhet ki. Aztán bölcsen hozzátette, hogy a nem magyar is vehet, ha tud, vagy tanul magyarul. Mi ez, ha nem erőszakos magyarosítás. Kétféle jobbágy van, az egyik, amelyik tud magyarul, a másik melyik nem tud. A meggazdagodás nagyon ritka lehetősége is csak az előbbiek számára van nyitva.

b. Elég volna megnézni, milyen különbségek voltak a lakosság etnikai összetételében attól függően, hogy ki készítette. Erdélyről készült háború előtti, és a már Romániához tartozás után készített adatok jelentős különbségeket mutatnak. Vagyis attól függött, hogy a magyar, vagy a román jegyző volt az adatszolgáltató. Mindketten azt állítjuk, hogy a másik nem volt tárgyilagos, de egyikünk sem ismeri el, hogy egyik sem volt az.

Ideje volna végre tudatosítani, hogy a magyar adatokban a zsidók és a cigányok nem voltak elismert etnikumok. Ezek óriási többségét a magyarsághoz számolták. Ez még azoknak sem tűnt fel, akik a zsidókat nem tekintették magyaroknak, sőt azok fizikai megsemmisítését örömmel fogadták. Márpedig, ha ezeket levonjuk a magyarságból, akkor még a mi számolásunk szerint sem tette ki a magyarság a lakosság 45 százalékát.

2. A magyar történelem sem hangsúlyozza, hogy a békétől nem lehet elvárni a tárgyilagosságot. Ezért aztán általános az egyenlő elbánásra való hivatkozás. Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezés elvének ugyan a párisi békék nem feleltek meg, de óriási lépést tettek ebben az irányban. Még nem láttam olyan történelmi munkát, amelyik megmutatta volna, hogy az első világháborút követő rendezésben hogyan nőtt meg azoknak a száma, akik saját országukban élhettek. Pedig ezek a békék tették meg az első nagy lépést abban az irányban, hogy minden népnek lehessen saját országa, ha több milliós létszámmal olyan térségben élnek, ahol a többséget alkotják. Ebben a két legnagyobb lépés az első világháborút, és a hidegháborút követő rendezés volt.

Talán éppen ez a két változás volt ezeknél jelentősebb Európa politikai történelmében. Ezzel szemben a magyar történészek százszor többet foglalkoznak a több etnikumú két államra, Svájcra és Belgiumra. Ezzel szemben a soketnikumú birodalmat, országok szétesésével alig.

Régi vágyam olyan felmérés, hogyan alakult a Kárpát Medencében élő 20 millió lakos számára a nemzeti függetlenségük. Ennek érdekében az itt élő népek három csoportba sorolhatók.

1. Az államalkotó magyarok. Ezek száma mintegy 9 millió.

2. A saját államot alkotó kisebbségek. Ezek a horvátok, románok, szlovákok, ukránok és osztrákok.

3. Akik mindenképpen kisebbségek maradnak. Ezek a zsidók, szászok, svábok, cigányok, és néhány kisszámú etnikum. Ezek 2 millióan voltak.

Trianon után a saját államukban élt 7 millió magyar, a horvátok, románok, szlovákok, ukránok és osztrákok. Összesen mintegy 16 millióan. Vagyis Trianonnak köszönhetően, a saját államukban élők száma 9 millióról 16 millióra növekedett. Ezen belül 2 millió magyar kisebbségi sorba került. Ugyanakkor a kisebbségben élők száma 11 millióról 4 millióra csökkent. (A fenti kikerekített számokban a zsidóság és a cigányság kisebbségi etnikumként szerepel.)

Azt tehát egyértelmű, hogy az elszakított magyarság számára sérelmeket jelentett Trianon, de a történelmi Magyarország lakóinak többsége számára óriási előrelépés volt.

Ha a Trianoni Szerződést nem a győztesek és a vesztesek között kötik, a wilsoni önrendelkezés elve tárgyilagos, akkor az új határok közelében élő magyarság nem kerül elszakításra. A magyar etnikumtól távol élő székelység számára az autonómia jelentett volna megoldást. Az egész Erdély számára pedig egy soknemzetiségű önálló állam, de ennek éppen mi voltunk a kerékkötői, az élen Kossuthtal és Petőfivel. Ez az ügy örökre elbukott, amikor Erdélyt Magyarországhoz csatolták.

Még a revizionisták által is hangsúlyozott önrendelkezési el alapján tehát csak a jelenlegi határral szomszédos magyarság visszacsatolása lett volna indokolt. Azaz 1 millió magyar. Ezen túl is indokolt a Székelyföld autonómiája.

Összegzés:

Trianon sem volt minden tekintetben igazságos, de sokkal igazságosabb, mint az első világháború előtti helyzet. Amíg ezt nem értjük meg, nincs béke a Kárpát Medencében.

A Hitlertől visszakapott területi gyarapodás.

Mindenek előtt azt kellene megérteni, hogy nem mi foglaltuk vissza az elvesztett területek jelentős hányadát, hanem egy politikailag teljesen kettéhasadt Európában az egyik fél, a náci Németország, konkréten Hitler taktikai ajándékát „érdemeltük ki”. Ennek ellenére ennek körülményeit igyekszünk homályban tartani.

Sem az önrendelkezési elvet, sem a döntések tartósságát soha nem vette a magyar politika komolyan.

Az első Bécsi Döntés.

A szégyenletes Müncheni Egyezmény lényegben azt jelentette, hogy a nyugat-európai demokráciák feladják a polgári demokráciák legkeletibb bástyáját. Ennek következtében példa jelent meg arra, hogy a határhoz közeli etnikumnak joga van az elszakadásra. Ezen az alapon jogossá vált a megalázott és szakadóban lévő Csehszlovákiától visszakövetelni a többségében magyarok által lakott területet.

Erre mi nagyképűen mozgósítottuk a Csehszlovákiánál sokkal kisebb és gyengébben felszerelt hadseregünket, bízva abban, hogy egy katonai csetepaté még Hitler érdekét is sérti. Ezt a Benes, a cseh miniszterelnök is megértette. A határmódosításra irányuló tárgyalásokat, a nácikhoz húzó, és elszakadni Tisora bízta, de jóváhagyta a később visszakerülő térség nagy többségét. Tehát adva volt egy kétoldalú szerződésen alapuló terület visszaszerzés lehetősége.

A Komáromban folyó tárgyaláson, amit magyar részről gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Kánya Kálmán külügyminiszter vezettek, és amitől Benes távol tartotta magát, a csehszlovák javaslatot a magyar fél elutasította. A végső döntésre a tengelyhatalmakat kértük fel. Erre már Hitler úgy reagált, hogy döntsön az olasz külügyminiszter, őt nem érdekli, mert a nácibarát szlovákokkal is jó viszonyt akart. Ciano a cseh ajánlatot néhány kisebb területtel megtoldotta.

Ebben az esetben a magyar kormány elmulasztott két fontos lehetőséget. Egyrészt egészen más súlya lett volna, ha a határmódosítás a két fél közös akaratából születik, másrészt bölcs lett volna népszavazáshoz ragaszkodni. E két esetben a háború kimenetelétől független érvényű a módosítás, amit a népszavazás is megerősít.

Nem tudom elképzelni, hogy Teleki nem látta a két megoldás közti minőségi különbséget. Azért tette, mert sem Horthy, sem a magyar közvélemény nem fogadta volna el, hazaárulásnak minősítette volna. Ekkor ismertem fel, hogy a szegedi gondolat, a teljes revízió sérthetetlen politikai vonal. Aki ezt nem veszi tudomásul, nem számíthat politikai szerephez jutásra. Ideje volna elkészíteni egy olyan tanulmányt, ami kimutatná, hogyan szervezték meg az arisztokraták és az úri középosztály uralmát már Szegeden, Horthy vezetése alatt. A következő negyedszázadban ez a szövetség uralmának nem volt ellenfele. Erre találtam egyetlen adatot a közelmúlt História egyik számában. Abból kiderül, hogy a hadsereg főtisztjeinek fele a határon túli magyarságban született. Azt csak átéltem, hogy a legbefolyásosabb politikusok nagy többsége arisztokrata volt. Egy ilyen felmérésből válna érthetővé, hogy a két háború között lényegében e két osztály uralma alatt volt a politika, a hadsereg és a közigazgatás. Vagyis, nálunk is olyan osztálydiktatúra volt, mint Hitler előtt a Német Birodalomban.

Ez a két osztály sikerrel állította maga mögé a magyar közvélemény nagy többségét abban a tekintetben, hogy a revízió megoldása minden más kérdést megelőz. Ezt a politikai szövetséget Horthy sem tudta letéríteni, amikor már a háborúvesztést mindenki látta, és ő is ki akart lépni a háborúból. Ez a szövetség olyan hisztérikusan antikommunista volt, hogy még a nyílt fasiszta Nyilas uralmat is inkább elfogadta, mint a kommunista Szovjetunióval szövetkező polgári demokráciákat.

A két világháború közti magyar történelmet csak akkor érthetjük meg, ha belátjuk a kor magyar társadalmának lényegét. Az arisztokrácia, és az úri középosztály olyan mértékben győzte meg a magyar közvélemény nagy többségét, mind a liberális demokrácia, mind a kommunista rendszer elfogadhatatlanságáról, hogy az, megoldás hiányában, a fasiszta rendszert, és a náci Németország hegemóniáját is elfogadta.

Kárpát-Ukrajna visszacsatolása.

Ez a visszacsatolás az önrendelkezési jog teljes felrúgását jelentette. Ezzel olyan Trianon előtti terültet csatoltunk az országhoz, aminek alig volt magyar lakossága. E térségnek ugyanis már azt a déli részét, ahol magyarok laktak, az első bécsi döntésben megkaptuk.

Még nem találkoztam olyan történelmi munkával, ami ezt a vitathatatlan tényt megemlítette volna. A hivatalos politika akkor a magyar-lengyel közös határ misztikus indokoltságát trombitálta. Aki valóban félt attól, hogy a Szovjetunió bekebelezi ezt a térséget, annak jobb biztosíték lett volna, ha Szlovákia része marad, mert a hovatartozása ellen, Ukrajnával szemben jobb érv lett volna, ha szláv országhoz tartozik.

Kárpát-Ukrajna nem magyarlakta területének magyar megszállása azonban cáfolata volt annak, hogy a magyar kormányt sem érdekli az önrendelkezés elve.

Észak-Erdély visszacsatolása

Ebben is Hitler szempontjai, nem a magyar kormány elvei játszották a főszerepet. A magyar kormány ugyanis, nem az önrendelkezési jog érvényesítését akarta, hanem egész Erdélyt. Egyik oldalon sem merült fel, hogy az ott élőket valaki megkérdezze. A román kormány a határ közeli területek visszaadásáról hajlandó volt tárgyalni, de a Székelyföldről nem. Mi ezt az álláspontot vitalapnak sem fogadtuk el. A magyar kormány vagy nem ismerte, vagy nem akarta figyelembe venni, hogy Hitler érdekei nem engedik meg Románia megalázását, mert ezzel a Szovjetunió karjaiba kergeti a fasiszta román államot, aminek az olajára elengedhetetlen szüksége volt. A Szovjetunió lerohanását tervező Hitler számára megengedhetetlen volt Romániának megtartása. Ezért a magyar katonai erők Románia elleni mozgósítása nélkülözött minden reálpolitikai alapot.

Ez esetben sem lehetett szó az önrendelkezési elv figyelembe vételéről. A határ közeli magyar területek és a Székelyföld között román többségű területek voltak. Az önrendelkezés elvéből csupán a Székelyföld autonómiája következhetett.

Abból pedig, hogy Észak-Erdély többségben magyar lakta területeit Magyarországhoz csatolják, kétoldalú kisebbségi egyezmény következhetett volna. A román ajánlat csak keskeny határmentei területet jelentett. A magyar kormány azonban szinte egész Erdélyt kérte. Amit a román kormány elutasított. A tengelyhatalmak döntése Erdély északi felét jelentette, ahol jelentős román kisebbség élt. Abból, hogy mi a románokat nem vontuk be a magyar hadseregbe, következett, hogy az ilyen kizárás ellen nem tiltakozhattunk.

A Délvidék visszacsatolása

Hitlert a balkáni háborúban Olaszország ostobasága rántotta bele. Ő ugyanis örült, hogy a Balkánon béke van, ennél százszor fontosabb volt számára a keleti és a nyugati front. Ekkor éppen a Szovjetunió lerohanására készült. Ezt láthatta Teleki, amikor Jugoszláviával az „örök barátságot” hirdető békét kötötte. Azt hihette, hogy ebben a térségben többre mehet a szép szóval, barátkozással a jugoszláviai magyar kisebbség érdekében.

Mussolini megalomániája azonban összedöntötte Hitler elgondolását. Arra kényszerült, hogy megszállja a Balkánt, ahol Mussolini szerencsétlenkedése lejáratta a tengely-hatalmak tekintélyét. Ezzel azonban Teleki békülékenysége oka fogyottá vált. A magyar társadalmi erők örömmel fogadták Jugoszlávia felszámolását, ebben ugyanis az elvesztett terültek visszanyerésének esélyét látták. Teleki realista revizionizmusa tehát megbukott.

A sors játéka volt, hogy a magyar revizionizmus atyja, Teleki Pál sem lett elég keményen revízió pártoló. Elseperte az a seprő, amit Szegeden ő indított útjára.

Amennyire jogos a panaszunk abban, hogy a többségében magyarok által lakott területeket is elvettek, lapítunk abban, hogy mi a revíziót soha nem az önrendelkezési elv alapján képzeltük el. Ez már Kárpát-Ukrajna esetében egyértelmű volt. Annak a többségben magyarok által lakott területét már az első bécsi döntés alapján megkaptuk. Ezt a tényt még nem láttam magyar történész által leírva.

A Délvidék esetében is sántít az erkölcsünk.

„Magyarország visszakapta ugyan a Bácskát, a baranyai háromszöget, és a Mura-vidéket. Összesen 11 ezer négyzetkilométer terület 1 millió lakossal, de nem jutottunk tengeri kijárathoz, s nem foglalhatta el a Bánátot sem.” Írja a közelmúltban is egyik történészünk a Históriában.

Kezdem azzal, hogy Bácskát sem többségben lakták a magyarok, tehát az önrendelkezés elvén csak részben járt volna nekünk. A tengeri kijárat pedig olyan jogon járt volna, mint Svájcnak Marseille. A Bánátban egyáltalán nem volt magyar többség.

A magyar politika akkor és most is azt állítja, hogy mi csak akkor vonultunk be, amikor már kimondták a horvátok a függetlenséget, amikor megszűntnek tekinthettük örök barátunkat, Jugoszláviát.

Ezek után ne csodálkozzunk, ha a szerbek bennünket hullarablókként kezeltek.

Szó sem volt visszafoglalásról, a mi csapataink a németek után vonultak be. Jugoszláviát a nácik foglalták el, és az átvonulásért cserébe nekünk adták a Bácskát. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy ott népszavazás mondja ki az igényelt területeken a hovatartozást.

Azt tettük, amit Hitler megengedett.

A német megszállók túlerejével szemben a jugoszláv hadsereg nem jelenthetett ellenállást az ország északi felében, mindenek előtt a Dunától és a Szávától északra. Azzal viszont a német vezetés nem számolt, hogy a balkéni kegyekben a fegyveres fölény nem érvényesülhet.

Számunkra azonban a mi szerepünk megítélése a fontos. Hullarablók voltunk. Hónapokkal korábban még kerestük Jugoszlávia barátságát, Aztán pedig hadseregünk bemasírozott a német hadsereg után. Eszünkbe sem jutott, hogy megelégedjünk azzal, amit a megszállt területek lakossága dönt. Ezen az alapon azonban aligha kaphattunk volna többet, mint a Délvidék északi felét.

A Délvidék megnevezés nemcsak akkor volt provokáció a szomszédunkkal szemben, de még ma is él. A Bácska jogosan volt Délvidék Trianon előtt, de utána legfeljebb Bácskának, ma már Vajdaságnak kellene nevezni. De nemcsak a Délvidék megnevezés revizionista maradvány, hanem a Felvidék is. Amit mi Felvidéknek nevezünk az legfeljebb északi szomszédunk, Szlovákia. A mi reflexeink azonban Trianon előttiek.

A Bácska megszállása után úgy kezeltük az ott élő lakosságot, mintha Trianon előtt megállt volna az idő. Az oda költöző szerbeket nem tekintettük egyenrangú állampolgároknak. Megpróbáltuk kitelepíteni.

Ideje volna tisztázni, hogy Trianon után a Jugoszláviához került területek nem Magyarország voltak. Abban mindenki oda költözhetett, ahova akart. Ezt minden szuverén ország esetében tudomásul kell venni. Azzal, hogy a Bácskát megkaptuk Hitlertől, minden bácskai lakos magyar állampolgár lett. Ezt mi nem vettük tudomásul.

Külön kellene foglalkozni a háború után Jugoszláviához visszakerült területeken a magyarsággal történtekkel. Ezt már a rendszerváltás előtt elkezdtük feszegetni. Annak ellenére, hogy az ott maradt magyarságot ért sérelmeket viszonylag tárgyilagosan tártuk fel, azt az egyoldalúság jellemzi.

A második világháborúban történt embertelenségek a Balkánon az átlagosnál is jellemzőbbek voltak, és ezen belül a magyar megszállás során általunk elkövetettek viszonylag enyhének számítottak. Az, hogy a szerbek a megszálló németekkel szövetkeztek, a szerbekben magyargyűlöletet keltett, érthető. Ez még az átlagnál is erősebb volt a háborúban hősiesen harcoló, és elképesztő veszteségeket szenvedő partizánok estében. Ők nemcsak a Hitlerrel való szövetség, és a barátsági szerződésünk ellenére hadsereggel bevonulást sérelmezték, hanem azt a tényi is, hogy a megszálló magyarok a bácskai szerbeket megkülönböztetően ellenségesen kezelték.

Régóta várok olyan statisztikákat, amik megmutatják, melyik nép a lakosságának hány százalékát vesztette el a második világháborúban. Ebből, minden bizonnyal az derülne ki, hogy a legtöbbet a szerbek, a lengelek és az oroszok, illetve a Szovjetunió népei vesztettek. Minden bizonnyal ez sorrend azokra is igaz, akik nem a fronton estek el.

Mi, magyarok a viszonylag szerencsések közé tartozunk, különösen a polgári áldozatok esetében. A fontokon elszenvedett vesztességünket magunk akartuk, mi üzentünk hadat, mi küldtük katonáinkat, kellő felszerelés nélkül, a Szovjetunió legyőzésére.

A magyar polgári lakosság veszteségeinek kilenctizede a magyar zsidóság volt. Ezek elpusztításában játszott szerepünkkel tized annyit sem foglalkozunk, mint a Bácskában a hős partizánok által bosszúból, nagy többségükben ártatlanul kivégzett magyarokkal. Ezek ártatlan áldozatai voltak annak a magyar politikának, melyik revizionista mániájában megfeledkezett a realitásról.

Horthy tengerész múltja sem volt elég annak felméréséhez, hogy a második világháború a tengerek feletti uralomban dől el. Középiskolás fejjel felmértem, hogy a modern háború óriási nyersanyag igénnyel jár, amit egyre kevésbé lehet szárazföldön nagy távolságokról biztosítani. Azzal számoltam, hogy Moszkva katonai szempontból sokkal messzebb van Kelet-Poroszországtól, mint az Atlanti Óceán nyugati partjától a keleti partja. A román olajtermelés tizede sem volt az arab világénak. A kaukázusi olaj szállítása, ha esetleg a németek meg is szerzik, a szállítása vasúton védhetetlen lett volna.

Az még megbocsátható szakmai hiba, ha valaki a németek háborús győzelmére tett, de az megbocsáthatatlan, ha fel sem tételezte, hogy a háborút elveszíthetik. Az én diákfejemben már egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok, mindenek előtt Roosevelt örömmel várja, hogy a fasiszták és a gyarmattartók minél jobban kivéreztessék egymást.

A háború vesztés időpontja azonban még évekkel kitolódik, ha Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót. Az atombombák elkészülte azonban akkor is gyors befejezést, de sokkal nagyobb áldozatot, veszteséget jelentett volna.

A történészek utólag sem látják be, hogy a második világháború kimenetelének ideje szempontjából két fontos esemény volt. Egyrészt Oroszország megtámadása, másrészt az amerikai atombomba elkészülése.

Az előbbi Hitler ostobaságán múlt. Az utóbbi nem utolsó sorban Hitler hisztérikus zsidóüldözésének köszönhető.

Ha Hitler nem támadja meg Oroszországot, a frontokon nem lehet megverni a németeket. Nem kerülhet sor a partraszállásra. A partraszállás elleni védekezés katonai ereje háromszorosa lehetett volna annak, amit a nyugati erőknek le kellett küzdeni.

Ha Hitler nem üldözi az európai zsidóságot, az atombomba gyártásához nem menekül oda az a szellemi tőke, ami az atombomba gyors elkészítéshez nélkülözhetetlen volt. Még az amerikai történészek sem vallják be, hogy mire mentek volna az Európából oda menekült, nagyrészt zsidó tudósok nélkül. Mi magyarok sem írjuk le, hogy a második világháború gyors befejezése, bizonyos részben Horthy és csapatának antiszemitizmusának köszönhető. Ha nincs magyar zsidóüldözés, a magyar zsidó zsenik nem mennek német egyetemekre. Ha nem ott tanulnak, a magyar egyetemi diplomával aligha lesznek Nobel díjasok. Ha Hitler nem zsidótlanítja az európai, akkor gyakorlatilag német elméleti fizikát, hazánkfiai ott maradnak, és nem kénytelenek Amerikába szökni. Ha nem mennek Amerikába, és nem érzik az európai zsidóság számára létkérdésnek Hitler háborúvesztését, legalábbis éveket késik az atombombák elkészülése.

Bármennyire fantáziának tűnik a feltételezésem, van logikai alapja. Einstein és a magyar zsenik Európából elüldözött zsidók voltak, akiknek döntő szerepük volt az atombombák készítésében. Nagy szerencse, hogy nem Moszkvába menekültek, mert akkor Sztálin nyerheti meg az atombombáért folyó versenyt.

Jaltai Egyezmény.

A háborút követő közel fél évszázad magyar történelmének megértéshez a kulcs a Jaltai Egyezmény megértése. Ezen azonban hetven év alatt alig jutottunk előbbre.

(Idejönnek azok az anyagok, amelyeket a Jaltai egyezményről írtam.)

A Rákosi-rendszer megítélése

Kopátsy Sándor EH 2012-04-02

A RÁKOSI-RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

Közel ötven évre volt szükségem, hogy reális ítélet alakult ki bennem a Rákosi uralkodása alatti időről. Akkor is a magyar középosztály azon nagyon szűk rétegéhez tartoztam, akik látták az eredményeket is, de az egyenleget mégis erősen negatívan állítottam fel.

Akkor csak azt láttam, hogy lehetett volna kevesebb áldozattal, sérelemmel megoldani a problémákat. Ma azt is látom, hogy ebben nemcsak a hibák elkövetői felelősek, hanem a magyar társadalom többsége, mindenek előtt az úri középosztály is, ami megtagadta a Jaltában ránk rótt megszállás tudomásulvételét, és ellenzékbe, passzív ellenállásba vonult. Ma már végig gondolom, hogy mit tehettem volna, ha bárki másra hárul a bolsevik megszállás első tíz éve alatt az ország bolsevik parancsok alapján történő vezetése.

Ez a feltételezés ugyan alaptalan, mert Moszkvában tudták, kiben bízhatnak meg. Ráadásul kik lettek volna képesek az elvárásoknak megfelelni. Ki tudott volna olyan embertelen lenni, mint amilyennek lenni kellett. Azt csak most látom, hogy mi volt a Rákosira bízott feladat. Az arisztokrácia és az úri középosztály által irányított, fél-feudális, a még nagyon gyér, főleg zsidó polgárságát lefejezett társadalomban a bolsevik elvárásokhoz igazodni. Fel kellett építeni a sztálinista rendszert, ami eleve nem ránk volt szabva, és amit a társadalom nagy többségével lehetetlen volt elfogadtatni.

Ideje volna legalább mára megérteni, hogy nem volt más lehetőség, ezt kellett végrehajtani. Csak azon lehet vita, hogyan és kivel lehetett volna ennek a követelménynek eleget tenni.

Azt kell megérteni, hogy Jaltában a győztesek Sztálinnak ajándékoztak bennünket. Méghozzá nem rövid, hanem hosszú időre.

Kezdem azzal, hogy én azon kevesek közé tartoztam, akik várták a szovjet csapatokat. A magyar etnikumú polgárságában gyenge, a zsidó polgárság nagy többségét elvesztő, az arisztokráciában, úri középosztályban nagyon erős magyar társadalmat ugyanis nem tartottam elég erősnek arra, hogy önerőből demokrata, azaz modern társadalom legyen. Ebben a meggyőződésemben megerősített nemcsak a bolsevik megszállás közel ötven, de a rendszerváltás utáni húsz év, de még a jelen is. Az élet bebizonyította, hogy nemcsak akkor, de még ma is, gyengék vagyunk arra, hogy önerőből nyugat-európai társadalom lehessünk. Ezt éreztem többször az életem során. Ezért számomra sok minden elfogadható volt abból, amit nem örömmel fogadtam el.

Rákosi esetben érzetem először azt, ami a Kádár uralma alatt egyik történelmi iránytűm lett. Minden nemcsak elfogadható, de értékes is, amire nincs jobb megoldás. Márpedig Sztálin életében alig volt más lehetőség, mint olyan vezetők elfogadása, akik kielégítették Sztálin elvárásait. Ez erkölcsileg aligha elfogadható elv, de a történész számára iránytű. Ezért gondoltam akkor azt, hogy Rákosi helyett jobb volna valaki a hazai kommunisták közül. Ilyen számomra, csak Rajk László és Nagy Imre volt. De ma mára azt is megértem, hogy kezdetben, Sztálin idejében ezek sem voltak elfogadhatók.

Kovács Imrével való kapcsolatomnak köszönhetően nagyon hamar megtudtam, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban döntő szava csak a Szovjetuniót képviselő Vorosilovnak van.

Szegfő Gyulának a könyve is arról győzött meg, hogy jó időre tudomásul kell vennünk, hogy a Szovjetunió fennhatósága alatt vagyunk. Azt csak jóval később vettem tudomásul, hogy ez nem véletlen, hanem az Egyesült Államoknak is alapvető érdeke, hogy a nyugati demokráciák féljenek az expanzív Szovjetunió erejétől. Jaltában Roosevelt elsődlegesnek tartotta a gyarmatok felszabadulását, és a nyugat-európai fejlett országok és japán Amerika barátságát. Ezt pedig csak a Szovjetunió katonai erejétől való félelem kényszeríthette ki. Ez, az óta mindenben igazolódott. A magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és az úri középosztály ebből semmit nem értett meg, a megszállásunkat rövid életűnek tekintette.

Azt pedig, mint a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára éltem meg, hogy nemcsak a magyar szellemi elit, de a választók többsége sem fogadta el a kommunistákkal való együttműködést. Ezért az országot egy kisebbség diktatúrájának kellett irányítani. Nem a magyar társadalom, hanem Moszkva döntött ebben a kérdésben. Elég megnézni a még viszonylag csalásoktól alig, de a politikai nyomástól nem mentes választásokat. Ideje volna legalább utólag tudomásul venni, hogy a titkos választások eredményének alig volt politikai következménye. Bukásra volt ítélve minden olyan politika, amit Moszkvában előzetesen nem hagytak jóvá. Ezért az ellenzéki politikát indoktalan utólag felértékelni. Minden tapasztatom azt mutatja, hogy azok használtak a legtöbbet, akiket Moszkvában elfogadhatónak tartottak.

Ebben az Erdei Ferenc és Kovács Imre közti vetélkedés győzött meg. Hozzám, 1947 nyaráig, az utóbbi volt sokkal közelebb. Ma is úgy érzem, hogy a szuverén Magyarországon neki lett volna igaza, de nem voltunk szuverének. Ezért az ő tehetsége szinte haszontalan maradt, Erdei pedig a Parasztpárt eredeti politikája, a magyar vidéki társadalom érdekében mindenkinél többet tett. Nem volt könnyű ezt elfogadni. Előttem, őt mindig csak utólag igazolták a tények.

Az 1953 előtti évek egyértelmű módon azt igazolták, hogy csak sztálinista, azaz kelet-európai módszerekkel működtetett diktatúra lehetett. Aki ezt nem fogadta el, hatástalan maradt. Ennek tudomásul vétele nélkül nem alkothatunk reális ítéletet a kor eseményeiről. Márpedig ettől még ma is nagyon messze vagyunk.

A Rákosi-rendszer érdemei.

Minél több idő telikel, főleg az elmúlt húsz évben egyre erősebb bennem, hogy a Rákosi-rendszerben történelmi eredmények születtek.

Ma csak arra emlékeznek, hogy mennyi ember életét törte ketté a bolsevik diktatúra. Ezekre nemzeti emléknapon emlékezünk. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy sokkal többen voltak azok, akiket a rendszer felemelt.

Ma már nagyon kevesen élünk azok közül, akik a két háború közti társadalomban felnőttként éltek. Abban a társadalomban a lakosság négyötöd része nem volt egyenrangú állampolgár.

Vegyünk sorra néhány területen a sértettek és felemeltek sorsát.

A munkából való megélés lehetősége.

Mindig bosszant, ha valaki nem ezt tekinti a legfontosabb igénynek.

A háború előtt a falusiak egyharmadnak nem volt földje, vagy munkája. Koldus volt. Joggal neveztük hazánkat a hárommillió koldus országának. A Rákosi-rendszerben, 1949-re mindenkinek volt munkája, vagy földje. Elég volna a népi írók könyveit olvasni, vagy gondolnia arra, hogy milyen népszerű volt a náci rendszer, mert mindenkinek volt munkája. A munkából való megélés lehetőségét a politikusok és a történészek máig sem értik meg. Gyerekfejjel emlékszem, hogy a faluban még a módos parasztok is irigyelték a vasutast, a postást, a rendőrt, mert biztos havi fizetése volt, és nyugdíjra is számíthatott. A falvakban élt az ország lakosságának kétharmada, ezek tizede szenvedett, mint kulák, de a falusi lakosság szegényebb fele életében először volt a falujában egyenrangú lakos.

Még mi népéi értelmiségiek sem értettük meg, hogy a falvakban ötször annyian akarnak a mezőgazdaságból megélni, mint amennyi ebből megélhet. Ezért a legfontosabb agrárreform a falusi lakosság négyötödének a városban, vagy helyben mezőgazdaságon kívüli munkát találni. Ezt ugyan a Rákosi rendszer sem ismerte fel, sőt ideológiai alapon hisztérikusan parasztellenes volt, de megoldotta azzal, hogy erőszakosan iparosított, ezzel kétmillió falusi ipari munkát talált. Vagy otthonról jár, ingázott, vagy a városba költözött. Az első hároméves tervben kétmillió új munkahely létesült, szinte kizárólag a szakképzettséggel nem rendelkező falusi lakosok számára.

Bármennyire egyértelmű, a munkások rangja, függetlensége elsősorban attól függ, mekkora a munkaerőhiány. A munkásoknak nem alkotmányos jogokra, nem erős szakszervezetekre van szükségük, hanem munkaerőhiányra. Ahol hiány van munkaerőre, ott a munkás az úr. Ahol több a munkát kereső, mint a munkaalkalom, ott a munkaadó az úr. Ehhez viszonyítva a munkások számára másodlagos, hogy mit mond a munkaügyi törvény, mi a kormány véleménye.

Azt Marx sem ismerte fel, hogy amiből hiány van, annak az ára az értéke felett van, amiből meg felesleg van, ki van szolgáltatva. A munkás, társadalmi, politikai rendszertől függetlenül kizsákmányolt, ha nincs elég munkaalkalom, de úr, ha nincs elég munkás.

Elég volna tanulni a tényekből. A Rákosi-rendszerben a csepeli munkás független volt a pártitkártól és az igazgatótól, pedig azok tejhatalommal rendelkeztek, de nem találtak helyette másikat.

A mezőgazdaságból élők, a parasztok sorsa is elsősorban attól függött, mekkora a városi lakosság kereslete, mennyi az élelemre szánt pénze. A diktatúra bevezetheti a begyűjtést, de ha az elkobzott árú nem elégíti ki a városi lakosok keresletét, a falvakban megmaradt kevés is nagyon felértékelődik. A háború alatt és után nagyon kemény begyűjtés folyt, de a megmaradt ára nagyon felemelkedett. Egy kosár tojásért is nagyon sokat lehetett kapni.

A legmeggyőzőbb példa a szovjet mezőgazdaság története. Az ideológia hisztérikusan parasztellenes volt, mert Marx tévesen azt állította, hogy a paraszti életforma szüli a kapitalizmust. A parasztellenesség oda vezetett, hogy állandósult az élelmiszerhiány. A hiány felverte az élelmiszerek árát. A városiak minden megadtak a kevés élelmiszerért. Ez egyre jobban felértékelte a mezőgazdaságot. Sztálin után a paraszti Hruscsov számára a mezőgazdaság lett a kiemelt ágazat. Az állami gazdaság és a kolhoz nagyobb szabadságot élvezett, mint az állami vállalt, vagy hivatal.

Sokszor leírtam, hogy a 80-as években a falusi lakosság jobban élhetett, mint a városiak. Erre az óta sem találtam, békeidőben, másik példát a történelemben. Igaz, hogy többet dolgoztak, de nagyobb volt a mozgásszabadságuk is. Nem azért, mert Kádár így akarta, sőt tiltakozott ellene, hanem azért mert több volt a vásárlóerő, mint az élelmiszer. Nem élelmiszerhiány volt, hanem pénzfelesleg.

Egyenjogúság.

A Rákosi-rendszert átkozzák a kuláküldözése miatt. A tényleges kulákoknál is többet tekintettek annak. De a Horthy-rendszerhez képest ez forradalmi előrelépés volt. Abban még a kulákok sem szavazhattak titkosan, az alsó harmad pedig még nyíltan sem. A szavazati joggal nem rendelkező felnőttek száma tízszeresnél is nagyobb volt, mint a kék cédulás csalások mennyisége.

A falusi lakosság nagy felszabadulását nem is annyira a széleskörű és titkos szavazás jelentette, hanem a falvakat jellemző társadalmi korlátok lebontása. A vagyoni, felekezeti és etnikai különbségek tagolták magas falakkal a falusi társadalmakat. A legkínzóbbnak a nők leértékeltségét tartottam. Ezek a falusi lakosok számára százszor terhesebbek voltak, mint a választójog, vagy a sajtószabadság.

A társadalomtudományok máig mellőzik a nők társadalmi és gyakorlati elnyomását. Pedig ők voltak a társadalom fele. Márpedig a nők egyenjogúságában a Rákosi-rendszerben volt áttörés azzal, hogy a nők is keresőkké váltak.

Bármilyen rendszerben fejlődött volna a társadalom, de ezek az eredmények nem jöttek volna. A két háború közti társadalmat belső erővel nem tudtuk volna ilyen mértékben összetörni, annak visszahúzó hatása sokkal erősebb lett volna.

A finn út.

Azt a tényt, hogy nem volt más út, nehéz bizonyítani. Finnországon kívül minden csatlós ország, különösen a közép-európai népek sorsának alakulása azt bizonyítja, hogy nem volt más útra lehetőség. Ennek ellenére megkísérlem felvázolni, mi lett volna eredményesebb. Erre a merész feladatra a finnek példája bátorított.

Finnország esetében a tőkések konzervatív-liberálisok pártja küldte el Sztálinhoz a szovjet-finn háborúban sikeres tábornokukat, mint államelnököt, hogy tisztázza Sztálinnal, mik a békés szomszédság feltételei. Sztálin ünnepélyesen fogadta, és közölte az elfogadható, a többi csatlós ország sorsánál sokkal kedvezőbb feltételeket. Nem csatlakozhatnak szovjet ellenes szövetséghez, engedélyezni és kormányba kell engedni a kommunista pártot. Finnország a kiszabott feltételeket elfogadta, a polgári demokrácia útját járhatta, és a szovjet-finn külkereskedelmen gyorsan gazdagodott.

A finnek sikere nem azt jelenti, hogy az ilyen megállapodásra minden csatlós országnak lehetősége volt, csak azt, hogy a csatlós országok nem baloldali pártjainak is keresni kellett volna Moszkva előzetes jóváhagyását.

Az elsődleges ok, hogy a finnek skandináv kultúrájú népek, akik minden rendszerben sikeresek. Az egyik legszegényebb orosz tartományból alig száz év alatt a világ tíz legfejlettebb társadalmába kerültek, az oktatási rendszerükkel pedig az első kettő között vannak. Ez is azt bizonyítja, amit Max Weber száz éve azzal jelzett, hogy a puritánok a jelenkorban minden más viselkedési kultúrával szemben fölényben vannak.

Nagyobb baj volt, hogy az ilyen politikát egyetlen ország a többi csatlós környezetében nem tehette meg. A kelet-németek és a legyelek stratégiai jelentősége a hidegháborúban, ezt már nem engedte meg. Finnország kívül esett a frontvonalon. Ennek ellenére jelei voltak annak, hogy az ilyen politikát Moszkvában jelentős hatalmi erők elfogadták, sőt támogatták volna.

Ezt bizonyítja, hogy a Nagy Imrével való demokratizálási kísérletet Moszkvában találták ki, és Beria volt a kezdeményezője. Még mindig nem vált ismertté, hogy Moszkvában a vezetés jelentős hányada Sztálin halála után felismerte, hogy a sztálinista merevségen puhítani kell, és a csatlós országok kezdeményezéseit nem szabad a Jugoszlávia esetében alkalmazott durva elutasítással kezelni. Sőt maga Beria vállalta a kezdeményezést, hogy Magyarországon, kísérletként, Rákosi népszerűtlen rendszerét a számára megbízható Nagy Imrével, és a fiatal, népi kollégiumokban nevelődöttekkel váltja fel.

Soha nem fogjuk megérteni az 56-os magyar forradalmat, ha nem vesszük tudomásul, hogy a sztálini merevség oldását a Szovjetunióban találták ki, és bátorították a magyar kommunistákat arra, hogy Nagy Imrét kövessék. Ha Moszkvában nem is volt egységes a vezetés Nagy Imre támogatásában, de a többség mégis mellette döntött. Tegyük hozzá, hogy Mao és Tito is Nagy Imrét, és a reformjait támogatta.

Azt nem volt alkalmam megtudni, hogy Nagy Imre és társai mennyire voltak tisztában, meddig mehetnek el a közvélemény nyomásának elfogadásában. A tények azt mutatják, hogy a forradalom kitörése után naivan viselkedtek. Messze túl mentek azon a határon, amit a moszkvai támogatói, valamint Mao és Tito elfogadhatónak tartott.

Az, hogy a szovjet vezetés eleve nem volt egységes a reformok támogatásában, hamar kiderült. A többség megijedt a reformoktól, és tudomásul vette, hogy Nagy Imrét Rákosi és társai leváltják. Ezt mégsem engedték meg, hogy leszámoljanak vele, tehát talonban tartották. Aztán alig egy évvel később már megindultak a Nagy Imrét támogatók mind Moszkvában, mind itthon a párton belül. Ez jelentkezett abban is, hogy mind Maoval, mind Titoval kibékültek.

Az időhúzás, a bizonytalanság azonban mozgásba hozta a magyar tömegeket, és az október 23.-ára elfogyott a türelem. Kirobbant a forradalom. Annak ellenére, hogy Nagy Imre csapatában meggyőződéses, tapasztalt kommunisták voltak, elvesztették a realitásérzéküket, nem vették figyelembe, hogy mennyit engednek meg nekik a kommunista támogatóik, mindenek előtt a hidegháborúban egyre imperialistábbá vált hadsereg.

A történelem még mindig nem tart ott, hogy feltárja a Szovjetunió vezetésében kialakult erők harcát. E reformot elsősorban a belbiztonsági és a külpolitikai erők támogatták, a szuperhatalmi ambíciókat, a reformok elfojtását pedig a hadsereg.

A magyar pártban szinte senki sem volt tisztán azzal, hol húzódnak a mozgáshatáraink, meddig mehetünk el. Rákosi és követőinek leváltását célzók támogatási ereje ugyan a párton belül is többséget élvezett, de a közvélemény óriási többsége ennél sokkal többet akart. Nagy Imre és társai ugyan csak a párton belüli hatalomváltást akarták, de a forradalom lendületek teljesen kihúzta a lábuk alól a talajt.

Előzetes ismereteim szerint Nagy Imre környezetében nem volt senki, aki a forradalom előtt többre gondolt, mint Rákosi, Gerő, Révai és szűkebb körük kiszorítására.

Nagy Imre szűkebb köréből csak Donáth Ferencet, vas Zoltánt és Fehér Lajost, valamint az őket támogató Erdei Ferencet ismertem közelről. Egyiküknél sem érzetem még jelét sem annak, hogy több párt szabad versengéséről gondoltak volna.

Nem hittem a fülemnek, amikor a több pártrendszer elfogadását hallottam. A több párt rendszer ugyanis azt jelentette, hogy nemcsak Nagy Imrére, de köréhez tartozók között sem ismertem senkit, akire nem várt volna kötél, golyó, jó esetben súlyos börtön, ha a forradalom több pártos demokráciára térhet át.

Fogalmuk sem volt a több pártrendszert elfogadó kommunistáknak, hogy a szabad választáson Mindszenti hívei győznek, és kis ellenzéki pártként legfeljebb Kétli Annak Szociáldemokrata pártja maradhat talpon. A kommunisták be sem kerültek volna. A vezetőket, nemcsak Rákosi híveit, hanem az ellenzékét is bíróság elé állítják, többségüket kivégzik, ha ezt még a lincselések után megérhetik.

A Rákosi rendszere annyi olyan embert megsértett, akik nem tudnak megbocsátani, hogy könyörületükre nem is lehetett számítani. A többség, akiken segített a bolsevik rendszer, azok eleinte lapítottak volna. Legfeljebb a bosszú néhány éve után jött volna a nép kijózanodása.

Ahogyan ez megtörtént a rendszerváltás után, amikor Antall Józsefre szavazott a többség, de megismerve az úri világ restaurációs kísérletét visszahozták az MSZP-t. Közben ugyan 35 év telt el, a régi világ képviselői nagyrészt kihaltak, az ország visszanyerte szuverenitását, és nem Rákosi, hanem Kádár sokkal türelmesebb évtizedeit élhettük meg.

A nép fiainak felső képzettséghez juttatása.

A népi kollégiumi mozgalom jelentőségét máig nem ismerik fel, pedig a jelenlegi kétharmados kormány uralma lényegében annak az eredménye, hogy a bolsevik évtizedek alatt a munkások és parasztok fiai egyetemre kerülhettek.

A magyar történelem kevés figyelmet szentel annak, hogy a társadalmunk iskolázottsága, a reformáció óta, a társadalmunk politikai és gazdasági szintje előtt jár. Ez három eseménynek köszönhető.

1. A reformációnak köszönhetjük, hogy egyházi feladattá vált a népoktatás. Száz éve egyre inkább a társadalmi fejlődés tempója az oktatás színvonalától függ. Ezt pedig a reformációnak köszönhetjük. Annak hatására még az ellenreformáció is több figyelmet fordított az oktatásra.

Diákkori élményem volt a vallások és az oktatás közti párhuzam felfedezése. Akkor még nyilván tartották a vallási hovatartozást. Máig emlékszem a sorrendre. A zsidók magasan kiemelkedtek. A lutheránusok voltak a másodikak. A kálvinisták is megelőzték a katolikusokat. Azok mögött csak az ortodox keresztények maradtak le.

Európában a protestáns népek jelentősen megelőzik a katolikusokat. Azok viszont jobbak, mint az ortodoxok. A zsidók minden nyugati országban az első helyen vannak. Ez a sorrend lényegében megfelel az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságéval.

2. Trianon után általában a nagyobb műveltségre, ezen belül a népoktatásra Klébelsberg Kunó helyezett különleges hangsúlyt. Neki köszönhetjük, hogy megszűnt a tanyavilágon és a pusztákon az analfabétizmus.

3. A bolsevik rendszerben pedig Rajk László volt a népi kollégiumok fő támogatója. Vele kapcsolatban erre kevesebben emlékeznek, mint arra, hogy a választási csalás idején ő volt a kék cédulás családokért elsősorban felelős belügyminiszter. Pedig a népi kollégiumi rendszer történelmi jelentőségű maradt, a választási csalásnak pedig nem volt jelentős következménye.

ÖSSZEFOGLALÓ

Nem tudom, mennyi időnek kell eltelni ahhoz, de eljön az idő, amikor a két háború közti magyar társadalom durva összezúzását a történelmünk legnagyobb diadalának fogják tekinteni.

2012. április 16., hétfő

Néhány gondolat a húsz év mérlegéhez

ELADÓSODÁS 1

FOGLALKOZTATÁS 3

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS 3

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG 3

Kopátsy Sándor PG 2012-04-14

NÉHÁNY GONDOLAT A HÚSZ ÉV MÉRLEGÉHEZ

Egyre indokoltabbnak érzem, hogy mérleg készüljön arról, hogy miért jutottunk ide.

Ezt a munkát csak csapat képes elvégezni.

A csapat első feladta a módszer kidolgozása. Egyelőre ilyen célú munka nem folyt, tehát nincsen módszere sem.

Van viszont néhány egyértelmű feladat. Ilyen az eladósodás, a foglalkoztatás, a népesség alakulása.

ELADÓSODÁS

Ebben egyelőre nagy a leegyszerűsítés. Nemcsak a politika, de a közgazdasági szakma is nagyon leegyszerűsítve értelmezi az eladósodást. Megelégszik azzal, hogy az államadósságot a nemzeti jövedelem százalékában fejezi ki. Ez a mutató több okból alig fejez ki valamit. Lehet, egy államnak nagyon magas a nemzeti jövedelméhez viszonyított adóssága, ennek ellenére nem annyira adós, mint sokkal inkább hitelező. Ennek konkrét példája Japán, ahol a nemzeti jövedelemhez viszonyított államadósság a legnagyobbak között van. Ennek ellenére nemcsak az állam, de a lakosság is az egyik legnagyobb hitelező.

A japán példa jó illusztráció arra, hogy mennyire értelmetlen az államadóságot a nemzeti jövedelemhez viszonyítani.

Lássuk röviden miért?

a./ A japán állam adósságának döntő többsége esetében a japán bankok a hitelezők. Azok pedig a lakossági megtakarításokból vásárolják az állampapírokat. Ebből az a tanulság, hogy nem az a fontos, hogy mennyi a kibocsátott állampapír összege, hanem az hogyan oszlik meg a hazai és a külföldi hitelezők között. A jelenlegi pénzügyi vállság szinte csak ott jelentkezik, ahol az állam a külföldiekkel szemben adósodott el. Japán nem kifelé, hanem befelé adósodott el.

b./ Nemcsak az állam, hanem az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság eladósodását is mérni kell. Ez esetben sem a hetelek nagyságát, hanem a betétállományukat is nézni kell. Japánban egy laksora vetítve talán a legmagasabb a lakossági betétállomány többlete a hiteleikkel szemben.

c./ Nem annyira az adósságállomány nagysága, hanem annak a kamatterhe a fontos. Japán jelenleg tized akkora kamat mellett bocsátja ki a hitelit, mint Görögország, és ötöd akkoráért, mint Magyarország. Közgazdasági értelemben minden olyan külföldi hitel, ami befektetve nagyobb profitot hoz, mint amekkora kamatot kell fizetni érte, nem teher, hanem kedvezmény. Például, Japán birtokol egy lakosra vetítve a legtöbb amerikai államkötvényt, amiért nagyobb kamatot kap, mint amennyiért tőle megvásárolják az államkötvényeket. Ezért az országnak többletforrást jelent, hogy államkötvényt ad el a lakosságnak, és ezért államkötvényt vásárol az Egyesült Államoktól.

Japán példája,e három pont alapján is jól mutatja, hogy az államadósság nagysága önmagában nem mond semmit. Elsősorban külön kell vizsgálni a belföldi és a külföldi hitelezőkkel szembeni adósságot. Lényegében az utóbbi fontosabb. De ennél is fontosabb az adósság terhe. Ezért az eladósodást azzal kell mérni, hogy egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva mekkora kamat kötelezettség jelentkezik a külföldi hitelezőkkel szemben. Ebben a mutatóban nagyságrendi, gyakran előjel különbségek jelentkeznek a jelenleg használt mutatóval szemben.

Ezért kellene Magyarország esetében elkészíteni ezt a mutatót. Ebből azonnal kiderülne, hogy nagy a baj, és egyelőre még azzal sem reális számolni, hogy ez a mutató nem fog romlani, vagyis nem nő az adósságterhünk. A lejáró hitelek megújítása is igen jelentős kamatteher növekedéssel fog járni. Egyelőre még az sem reális, hogy ne növekedjen a külső adóságuk terhe.

Ebben nagy szerepe lesz annak is, hogy a forintnak a külföldi valutákhoz viszonyított értéke romlik. Ez pedig nemcsak elkerülhetetlen, de hosszú távon érdekünk is. Az adósság fizetés forrása ugyanis a külkereskedelmi mérleg, annak egyenlegét azonban viszonylag rövidtávon csak a leértékelt forint segítheti. Az teszi jövedelmezőbbé az exportot, és drágítja az importot. Ezért a forint gyengülése társadalmi érdekünk. A forint ne az importálóknak, ne a külföldre utazó magyar turistáknak legyen keményvaluta, hanem az exportunknak, az ide érkező turistáknak kedvezzen.

FOGLALKOZTATÁS

A rendszerváltás által okozott legnagyobb kár a munkahelyek megszűntetése volt. Ennek ellenére az ebből fakadó kárról még említést sem teszünk. Csak a privatizációból szerzett pénzbevételekkel, mindenek előtt az ebből származó devizával foglalkozunk. Azzal is csak nagyságrendjében, az akkori bevétel akkori értékével. Ennek a mai forintértékét kell megállapítani.

Kezdettől az volt a véleményem, hogy csak olyan munkahelyet szabd megszűntetni, aminek a munkaerejét másutt hatékonyabban lehet foglalkoztatni. Ez alól kivétel a néhány százalékos nem tartós munkanélküliség. Azt magam is az 1968-as reform óta hirdettem, hogy a teljes foglalkoztatás hibás, csak akkor van fejlődés, ha a piacon van szabad munkaerő. Ennek méretét egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy legfeljebb annyi embert indokolt a munkaerőpiacon tartani, amennyit abban az időben, internáló táborokban tartottak, vagyis legfeljebb 1-2 százalékot. Lett is belőle politikai megleckéztetésem.

Már a Németh kormány idejében általános volt a vélemény, ami szerint minden veszteséges vállalatot fel kell számolni, mert majd jön a külföldi tőke, és az számukra nyereséges munkahelyet teremt. A reform-közgazdászok között is általános volt a nézet, ami nem nyereséges, az nem hasznos. Ez a nézet vezetett aztán század legnagyobb társadalmi pusztításához, amit nemcsak az óta, de még nagyon sokáig nem tudunk kiheverni. Egyelőre még fel sem vetődött a téma megoldásának időszerűsége, hiszen a jelenlegi kormány ugyan akar tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremteni, de a logikájában az van, hogy ezeknek eleve nyereségeseknek kell lenni. Az ilyen munkahelyteremtés eleve reménytelen, mert a munkától elszokott ember, de nemcsak az, hanem a munkaképesek jelentős hányada eleve nem alkalmas arra, hogy annyi jövedelmet termeljen, amennyi több a foglalkoztatásával járó költségnél.

Ezek aránya, minél fejlettebb a technika annál nagyobb. A foglalkoztatás politikai addig nem érhetei el a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást, amíg nem veszi tudomásul, hogy a munkaerő jelentős hányada eleve alkalmatlan arra, hogy a munkába lépése idején már az alkalmazásával járó költségeknél több értéket termeljen. Ehhez arra van szükség, hogy a munkaerő bizonyos hányada kapjon a munkaadó számára támogatást, vagyis olcsóbb egyen, mint amennyibe a piacon kerülne.

Aki a fenti fejezetben kifejtett módszert nem fogadja el, nemcsak létrehozza, hanem növeli is a társadalmi érdeknél alacsonyabb foglalkoztatást. Márpedig minél nagyobb a munkanélküliség, annál gyorsabban nő azok aránya, akiket nem lehet a normatív költségek szintjén foglalkoztatni.

Ez következik abból, hogy a tartós munkanélküliséget két tényező növeli. Egyrészt az ilyen munkaerő minősége idővel arányosan romlik, másrészt egyre szélesebb a munkaerő piaci munkára alkalmatlan munkaerőt termel. A tartósan munkanélküli családban a gyerekek egyre nagyobb hányadából lesz tartóan munkanélküli.

Ezért ne is foglalkozzon munkaerő foglalkoztatással az, aki ennek megoldását a piacra bízza. Az államnak kell olyan bérszabályozást alkalmazni, amiben a tartósan munkanélküliek alkalmazásával járó költségekből az állam magára vállal. Ez egy ideig lehet azzal, hogy a bérjárulékból kedvezményt kap, és elmehet odáig, hogy ennek megszűnte is kevés, a bérek egy részét is az államnak kell magára vállalni. A bérek támogatását odáig kell differenciálni, amíg meg nem szűnik a tartós munkanélküliség. Az ilyen támogatás esetén egyre csökkeni fog a támogatásra szorulók aránya.

Más megoldás nincsen. A módszereit és mértékét fel kell tárni, és menetközben módosítani. A végcél azonban egyértelmű. Az a jó foglalkoztatási politika, amiben a foglalkoztatási ráta a munkaerő minden szektorában közel azonos. Egyszerűen ott kell növelni az alkalmazással járó támogatást, ahol a foglalkoztatási ráta az átlagnál alacsonyabb, és ugyanakkor ennek megfelelő összeggel kell terelni a foglalkoztatással járó költséget, gyakorlatilag a bérjárulékot, ahol az átlagnál magasabb a foglalkoztatás.

A tartós munkanélküliség szinte minden társadalomban magas, de jelenleg nálunk kiemelkedően nagy. Ezért sürgősen el kell indítani ezek munkára fogását. Amíg nem sikerül felszámolni a tartós munkanélküliség magas arányát, minden gazdaságpolitikai reform kudarcra van ítélve.

Az ennek megoldását célzó módszert mielőbb ki kell dolgozni, és mielőbb be kell vezetni. A tíz éves megoldási elképzelés reménytelen, azonnal cselekedni kell.

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS

A rendszerváltás során általános volt naiv meggyőződés, hogy az ilyen vállaltok leállítása javítja a költségvetési egyensúlyt. Ez azonban alapvetően hibás megközelítésnek bizonyult.

Azt kezdettől fogva láttam, hogy nincs olyan veszteséges vállalat, aminek a leállítása nem rontja a költségvetést. Az óta sem találtam példát olyan vállaltra, amelyik vesztesége nagyobb volt a leállításából fakadó költségvetési veszteségnél. Vagyis, nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelyik költségvetési befizetései, a bérjárulék, az adók, az elszámolt amortizáció, és az elbocsátások következtében jelentkező munkanélküli segély nem volt nagyobb, mint a költségvetésből fedezett veszteség összege.

A leállításokat hisztérikusan követők addig sem jutottak el, hogy a mérlegben kimutatott veszteség gyakran kisebb volt, mint az amortizáció, tehát csupán vállalati vagyonvesztésként jelent meg, nem igényelt költségvetési támogatást. Ezzel szemben egyik illetékesnek sem jutott máig az eszébe, hogy a leállítással mekkora vállalati vagyonvesztés következett be.

Ideje volna kimutatni, hogy a privatizáció során mekkora vagyonvesztés keletkezett. Azt ugyan minden érdekelt tudja, hogy nagyon drága az új munkahely teremtése, de azzal nem számolnak, hogy éppen ezért nagyon meg kellett volna gondolni a vállaltok felszámolását, hiszen óriási tőkeigénye van, hogy a leépített munkaerőnek másutt hatékony munkahelyet teremtsenek. Ennek költségét is figyelembe kell venni, amikor egy működő vállalkozás leállítása felett kell dönteni. Ennyi esze még a tőkés vállalkozónak is van. Az, amikor látja veszteséges vállalatának a mérlegét, azt nézi meg először, hogy mikor lesz nagyobb vesztesége, ha bedobja a törülközőt, vagy igyekszik menteni a veszett fejsze nyelét. Arról készít mérleget, hogy mikor lesz nagyobb a vagyonvesztesége, ha tovább működtetni, vagy bezárja. A két lehetőség felett annak alapján dönt, hogy melyiknél jár kevésbé rosszul. Ha felszámolja, akkor a mérlegében szereplő vagyonból csak annyi marad, amennyit más ad érte. Ha másnak sem kell, az elveszik, akkor azt nézi, ez mennyivel nagyobb, vagy kisebb a veszteségénél. Ha kisebb, úgy dönt, hogy veszteségesen is kisebb vagyonvesztés éri, mintha felszámolja. Tehát a magántőkés sem olyan ostoba, mint a privatizációt levezénylő közgazdászok, pedig ő nem lát, nem is kell látnia tovább, mint az ő tulajdonosi érdeke.

Ezzel szemben a gazdaságpolitikát irányítóknak sokkal, messzebb kell nézni. Az ő mérlegelésükben azt is tudomásul kell venni, hogy mennyit kapott a veszteséges vállalattól adók és járadékok formájában. Ezen túl pedig az is, hogy mennyi költséggel jár az új munkahelye teremtése.

Őszintén bevallom, hogy az utóbbi nagyon nagy költséggel járó feladat nekem is csak az utóbbi években jutott eszembe. Márpedig ez a legnagyobb tétel. Ennek ellenére a rendszerváltás előtt nem találtam olyan magyar vállaltot, ami ennek figyelmen kívül hagyás estében is felszámolandó lett volna.

Azt már jóval a rendszerváltás előtt felismertem, hogy a tőkés sem olyan ostoba, hogy a mérlegük alapján veszteséges vállalatokat leállítsa akkor is, ha azzal rosszul jár. Pedig őt nem terheli a munkanélküliek eltartása, a befizetet adók és járulékok elmaradása, de gondolkodni neki is kell.

Az elméleti közgazdászoknak azonban nem származik abból, hogy nem képesek a társadalom szintjén gondolkodni. Ráadásul az esztelen felszámolások felháborítóan nagy, és könnyű jövedelmet jelentenek a végrehajtásukkal megbízottaknak.

Az elmúlt húsz év megmutatta, hogy milyen drága az új munkahely teremetése, különösen akkor, ha azzal a tartós munkanélküliek, a nagyon megromlott minőségű munkaerőt kell munkába állítani. A veszteséges vállaltokat ezerszer könnyebb lett volna munkában tartani, mint húsz év múlva számukra munkát teremteni. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az eltelt húsz év, amikor ugyan szerettünk volna új munkahelyet teremteni, de nem lett belőle semmi. Kiderült, hogy az eszetlen leállítások olyan kárt okoztak, amit generációk múlva is érezni fogunk.

Van egy előzetes becslésem:

Ha a privatizáció során csak olyan vállaltokat számoltunk volna fel, amelyek munkaerejét másutt jobban hasznosítottuk volna, akkor ma 20-30 százalékkal magasabb lehetne a nemzeti jövedelmünk, és nem volna államadósságunk. Más szavakkal, a rendszerváltás óta mi lennék a csatlós országok között is legvidámabbak.

Ez annyira hihetetlennek hangzik, hogy tételesen bizonyítani kell.

A veszteséges vállatok felszámolásával okozott kárt három részben kell kiszámítani.

1./ Mennyi azonnali kárt okozott a felszámolás. Ennek érdekében az érintett vállatok szintjén kell kimutatni, hogyan hatott a felszámolás a vállalt és a költségvetés kapcsolatában.

Közvetlen pénzügyi hatás.

A költségvetés kiadásaiból kiesett ténylegesen kifizetett támogatás. Ez lényegében a vállalati veszteség, mínusz az amortizációnak az a része, amit nem fogattak vissza, vagyis a vállat vagyonvesztése.

A költségvetést érintő jövedelem kiesése, és keletkezett munkanélküliség segélyezése.

Vagyonveszteség.

Máig nem készült mérleg arról, hogy mekkora vagyonveszetéssel jártak a leállítások. Fel kell mérni, hogy a felszámolt vagyonból mennyi volt megmenthető, és mennyi veszett el. Ennek során azt kell figyelembe venni, hogy mekkora értéket jelentett az, hogy munkaerőt foglalkoztatott. A társadalomnak ugyanis minden vagyon minimálisan annyit ér, amennyibe kerülne az ott dolgozóknak másutt munkahelyet teremteni. A leállításnak ugyanis az a társadalmi következménye, hogy az ott dolgozókat másutt kell elhelyezni. Ennek alapján állítom, hogy minden veszteséges vállalat, azzal, hogy az egyéként munkanélkülivé válóknak munkahelyet biztosított, mint amennyibe kerülne ezt a munkaerőt másutt foglalkoztatni.

Becslésem szerint, az a vagyonvesztés közel akkora, mint amennyit a privatizáció során értékesítettünk.

Közvetett társadalmi károk.

A munkátlanságra ítélteket segélyből élők sorsára taszítottuk. Ezt nemcsak erkölcsi kárként kell felfogni, hanem számolni azzal, hogy ezek, és utódaik munkaerejének értéke csökken. Vagyis ebből kárt szenved a társadalom munkaerejének értéke, a társadalom szellemi vagyona.

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG

Az elmúlt ötven év legáltalánosabb tapasztalata, hogy az a társadalom meg a legtöbbre, ami a legsikeresebben neveli fel a következő nemzedéket. Az elmúlt ötven évben az a két országban, Dél-Korea és Finnország, illetve két városállamban, Szingapúr és Hong-Kong, nőtt a leggyorsabban a nemzeti jövedelem, amelyek oktatási rendszere a legeredményesebb. Az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a szülők alkalmasságától függ. Vagyis a társadalmak közti verseny elsősorban a szülők alkalmasságán múlik.

Ebből fakad, hogy ahol magas a tartós munkanélküliség, nem lehet hatékony az oktatási rendszer. Ahol nem hatékony az oktatási rendszer, ott nem lehet versenyképes a gazdaság.

Ebből következően a legnagyobb társadalmi kár abból származott, hogy a nagyon széles tartóan munkanélküli réteg túlszaporodott, vagyis ott vállaltak aránylag sok gyereket, ahol a felnevelési feltételek szinte reménytelenek. Ugyanakkor a képzett és jómódú családokban, ahol a legjobbak a felnevelés feltételei nagyon keveset. Minden bizonnyal ebből a fentieknél is sokkal nagyobb veszteség fog származni.

Számos esetben bizonygattam, hogy távlatban, a következő generációban azért lesz nagy lemaradás, mert a rendszerváltás után megsokszorozódott az olyan családok száma, ahol szinte ismeretlen a társadalmi munkamegosztásban való részvételből származó jövedelem, és éppen ebben a rétegben születik viszonylag sok gyermek. Ennek ellenére még egyetlen demográfus és oktatási szakember nem vette a bátorságot, hogy kimutassa milyen következményei várhatók annak, hogy ott születik sok gyermek, ahol a legkisebb a valószínűsége az eredményes felnevelésnek, hogy ebből fakad a bűnözés terjedése, az oktatási rendszer gyengébb eredménye, mindenek előtt a munkaerő piacon nem igényelt, ezért tartós munkanélkülisége váró réteg növekedése.

Még olyan írással sem találkoztam, ami szembeállította a rendszerváltás előtti és utáni népesség alakulását, főleg annak minőségi összetételének romlását, vagyis a tartós munkanélküliségből fakadó demográfiai tragédiát.