2011. augusztus 26., péntek

Nem az a baj, hogy fogyunk, hanem, hogy romlunk

Kopátsy Sándor PD 2011-08-25

NEM AZ A BAJ, HOGY FOGYUNK, HANEM, HOGY ROMLUNK

Semmi sem bosszant jobban a demográfusok butaságánál. A jelenkori fejlett társadalmakban is darabra számolják az embereket. Nem veszik tudomásul, hogy a tudomány és tudás társadalmában az emberek minősége tízszer jobban szóródik, minthogy darabra lehetnek számolni őket.

Jelenleg a magyar társadalom felső minőségi tizede az átlag értékének ötszöröse, az alsó tized értéke pedig negatív. A nálunk sokkal fejlettebb társadalmakban még nagyobb az állampolgárok értékének szóródása.

Nem azt mondom, hogy a létszám nem fontos. Nem egészséges a társadalom, ha a népesség évente néhány ezreléknél gyorsabban fogy. Nem örvendetes tehát, hogy a népesség nálunk évi két ezrelékkel fogy. Ennél azonban százszor nagyobb kárt okoz, hogy a következő generáció minősége romlik.

Még addig sem jutottunk el, hogy milyen kár származik abból, hogy sok gyermek születik ott, ahol gyenge eredmény várható a társadalmi értéküktől, és nagyon kevés ott, ahol szint biztos a jó eredmény. Pedig csak arról kellene készíteni egy felmérést, hogy milyen iskolázottsági eredmény várható a diplomás szülők gyermekitől, és milyen a tartósan munkanélküliektől. Kiderülne, hogy az előbbiek gyermekitől várható iskolázottság magas, és a tartós munkanélküli családban születetteké alacsony. A másik adat rendelkezésre állna, ha kíváncsiak volnánk, hogy mennyi nemzeti jövedelmet termelnek a diplomások, és mennyit az iskolázatlanok. Az előbbiek az átlag többszörösét, az utóbbiak pedig negatív értéktermelők.

Most nemcsak a demográfusok, de a politikusok is rádöbbennének, hogy százszor nagyobb kárt okoz a következő generáció értékében a gyermekvállalás mögötti előnytelen családi háttér, minthogy 23 ezerrel kevesebben születnek.

Mit ér egyetlen ember

Kopátsy Sándor PP 2011-08-25

MIT ÉR EGYETLEN EMBER

Az APPLKE alapítója, és pár éve visszatért elnöke, hosszas betegség után feladta a harcot, és lemondott a vezetésről. Ezt, a nap legfontosabb híreként hozta a nemzetközi sajtó. Nem Gadafi, a hírhedt diktátor sorsa volt a legfontosabb esemény, hanem az elektronika egyik legnagyobb alakjának távozása.

Húsz év még azt írtam a társadalom számára legfontosabb emberek a legnagyobb vállaltok karizmatikus vezetői. Akkor az volt a hír, hogy a Ford családdal összeütközése került alelnök, Iococca otthagyta a második legnagyobb autógyárat, és átment az Egyesült Államokban harmadikhoz. Amikor kiderült, a tőzsdén egy nap alatt másfélmilliárd dollárral értékesebb lett Chrysler. Vagyis ennyit ért a legjobbnak tartott autógyári vezető.

Ma kiderült, hogy az APPLE 45 milliárddal kisebb értékű lett a legendás vezetője nélkül.

Abban ugyan nem vagyon biztos, hogy a mai értékvesztés nem fog csökkenni, de maga a tény mégis fontos. Rámutat nemcsak arra, hogy mit ér egy zseniális vezető, de arra is, hogy olyan kolosszális pénz van a világ tőzsdéin, aminek egyetlen ezreléke is elég ahhoz, hogy a világ egyik legértékesebb vállalatának piaci értéke ekkora összeggel változzon.

Legyen ez figyelmeztetés, hogy rendbe kell tenni a pénzpiacot, annak mesterségesen felduzzasztott nagyságát legalább harmadolni kell. Amíg ekkora összeg akar a pénzpiacon meggazdagodni, addig egy személyi hír is elég ahhoz, hogy a néhány legnagyobb országot kivéve, bármelyiket tönkre egye.

2011. augusztus 25., csütörtök

A 20. század nagy erdeményei

Kopátsy Sándor EH 2011-08-22

A 20. SZÁZAD NAGY EREDMÉNYEI

Betoldás a Magyar történelem anyagához.

Már sokszor leírtam, hogy a történelem eseményeit nem erkölcsi mércével, hanem a tényleges következménye alapján kellene mérni.

Ennek jobb illusztrációja aligha lehetne, mint a második világháborút követő magyar történelem.

Nemcsak a század második felének, de az egész századnak négy eseményét értékelem a legjelentősebbnek.

I. A következetes földreform. A jobbágyfelszabadítás eleve hatvan évet késett még a konzervatív Monarchia örökös tartományaihoz képest is, a feudális nagybirtokrendszer következetes felszámolására Trianon után pedig még az utódállamokho9z képest is elmaradt. Azt, mint a kor aktív tanúja megéltem, hogy a következetes földreformot is csak a szovjetnyomásnak köszönhetjük. Ha nem kerülünk szovjet megszállásra, nem Nagy Imre lesz a földművelési miniszter, nem ilyen bátran számoljuk fel a nagybirtok rendszert. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a szovjet megszállás mérlege is ilyen pozitív, csak a tényt, hogy ezt is nekik köszönhettük.

Ideje volna tárgyilagosan megítélni a hidegháborút, és a szovjet megszállás alá kerülést, amit sokáig csak napos oldaláról volt szabad látni, a rendszerváltás óra pedig csak az árnyékos oldalát szabad.

Az is tény, hogy a gazdasági érdeknél fontosabbnak tekintette ez a földreform, a politikai, társadalmi érdeket. Ez azonban korántsem volt olyan ostobaság, mint a rendszerváltás utáni kártalanítás, és a birtokrendszer felaprózása.

Meggyőződésem szerint, a lakosság többsége a következetes földosztás oldalán állt. Erre azonban a belső politikai erőviszonyok nem adtak volna lehetőséget. Az úri középosztály és a katolikus klérus hatalma még túl nagy volt ahhoz, hogy a nép többségének kívánsága teljesülhessen. Nekem, a földhöz jutattok öröme életem legnagyobb élménye maradt.

II. A bolsevik rendszer első öt éve alatt mintegy kétmillió munkahely létesült. Ennek harmada sem lett volna elképzelhető, ha nincs ilyen földreform és sztálinistaiparosítás.

A földreform mintegy félmillió olyan embernek is adott munkát, akinek tapasztalt, és felszerelés nélkül a saját földjén végzett munkája nem lehetett versenyképest. Az elmúlt húsz év megtanított arra, hogy értékelem a munkavégzést akkor is, ha annak a gazdasági hatékonysága nagyon alacsony.

Az erőltetett iparosítás és a teljes foglalkoztatás másfélmillió munkahelyet teremtett. Azt ugyan közgazdászként magam is láttam, hogy ennek megvolt a hátránya is. Utólag azonban bölcs intézkedésnek tartom. Bár ma is tudnánk így cselekedni. Utána nagyrészt abból élhettünk, hogy ezek az emberek is munkásokká válhattak.

Ezer éve először fordult elő, hogy mindenkinek volt munkája. Azt is el kell ismerni, hogy ennek a mindenkit foglalkoztató politikának nem volt többségi támogatottsága. Sőt ez szülte meg azt a történelmünkben páratlan támogatást is, amit az 56-os forradalom élvezhetett.

III: Megnyíltak az egyetemek a munkások és parasztok gyermekei előtt. A NÉKOSZ, a mai fiataloknak a kedvéért kiírom, a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége lett az alapja annak, hogy a magyar értelmiség, a történelmünkben először, a nép fiaiból, unokáiból álljon. A Fidesz kétharmados többsége erre az értelmiségre épült, és ma már ez építi az országot.

Ez is óriási történelmi lépés volt. Ennek ellenére sokan csak arra emlékeznek, hogy az úri középosztály gyermekei előtt adminisztratív korlátok álltak. Erről sem írta még senki, hogy ezek a fiatalok mégis értelmiségiek lettek, és ráadásul reálpályákra kényszerültek.

Ami a 2010-es választáson történt, annak alapjait a NÉKOSZ rakta le. Talán erre az útra tért volna az ország már 1990-ben is, ha nem sikerül a liberálisoknak a Demokrata Fórum élére csempészni az úri középosztályt képviselő Antall Józsefet. Ezzel a Demokrata Fórum az urak és a liberálisok szövetségesévé vált, és ennek következtében lassan el is tűnt a magyar politikai életből. Húsz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a Fideszből váljon olyan párt, amilyennek vezetők hiányában a Fórum indult, és amit Antall felszámolt.

Az Antall-Tölgyessy Paktum zseniális stratégia győzelmének látszott, mégis végül visszafelé sült el. Az úri középosztály és a liberális polgárság szövetsége vezetett oda, hogy mára mindkét szereplője, ami akkor még nemzetközi szinten is erős volt, semmivé vált. A Dávid Ibolya és Bokros Lajos szövetsége már kabaréba illett.

III. A szabadidő zseniális kihasználása.

Nagy nemzetközi érdemet szereztünk a gazdasági mechanizmussal, de a világgazsági körülmények elmosták az európai jelentőségét. Azt, hogy jó úton jártunk, bizonyítja a kínai példa. A bolsevik párt diktatúrája is lehetett volna eredményes, ha a gazdaságot piacosítja, és nem nyúl a politikai hatalomhoz. De azt nem láttuk, hogy a kelet-európai népek ehhez nem elég szorgalmasak, és fegyelmezettek. A csehek, legyelek és a magyarok még képesek lettek volna jó példát mutatni arra, hogy nem a politikai demokráciával kell kezdeni.

A magyar mechanizmus reform egy fronton azonban példátlan sikert aratott. Zseniálisan épített a szabadidő hasznosítására. A teljes foglalkoztatás ugyan nagyon széles rétegeket emelt fel, de nem oldotta meg az igényes munkaerő kellő motivációját. A másodgazdaság azonban erre széles teret nyitott. A munkaviszonyon belül alig volt teljesítmény arányos jutalom, de a munkaviszony után példátlanul széles réteg számára nyílt meg a lehetőség. A háztáji, a vállalati munkaközösség, a kalákában történő házépítés korlátlan piacot talált. Ez fakadt abból, hogy több volt a jövedelem, mint az árukínálat. Minden munkát és árut el lehetett adni.

Ezer éve nem követtünk el nagyobb bűnt, mint a rendszerváltás után, amikor kétmillió munkahelyet megszüntettünk, és csak félmillió új munkahely jöhetett létre.

AZ 56-OS FORRADALOM.

Magyarázatra szorul, hogy a nagy sikerek között nem említem az Októberi Forradalmat.

Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy megélhettem a forradalom első hetét. Ma a politikusok, és a történészek ebből csak a dicsőséget látják. Szinte elmondható, hogy ma annak jár a nagyobb dicsősség, aki jobban eltévedt.

Sajnos, utólag sem mérik fel, hogy mire volt reális lehetőség. Pedig nagyon egyszerű volna. A maximális lehetőség, amit a világpolitikai helyzet megengedett volna, a bolsevik diktatúra fellazítása, olyan mértékben, amit talán Lenin a polgárháború végén akart, amit a kínaiak közel nyolcvan évvel később megvalósítottak.

1956-ban azonban semmi esélye nem volt annak, amit a lakosság hangos 90 százaléka akart.

Nagy Imre és körében senki nem volt ura az eseményeknek, fogalmuk sem volt, hogy mi a reális lehetőség. Mai eszemmel, a forradalom leghasznosabb embere Münnich Ferenc volt, akinek köszönhetjük, hogy Kádár átment a szovjet oldalra. Mező Imre megölése után már Kádár is meggyőződhetett arról, hogy túllépett az elveivel egyeztethető határon, de nem döntött. Ismereteim szerint Münnich tárgyalt a szovjet illetéksekkel, és készítette elő Kádár átállását.

Még nem akadt magyar történész, aki felvetette volna, mi következett volna abból, hogy Kádár nem áll át. Pedig ezzel vitathatatlan, hogy Rákosi marad Moszkva egyetlen választása. Tito sem tudta volna Kádárt ajánlani, ha nem áll át.

Rossz belegondolni, hogy milyen megtorlásra kerül sor, ha Kádár Nagy Imre mellett marad.

Az 56-os forradalom tehát lehet a nemzeti büszkeség ünnepe, de nem volt kedvező történelmi következménye.

Maradok tehát a négy történelemformáló eseményem mellett.

A foglalkoztatás elvi alapja

A tartós munkanélküliséggel járó kár. 2

TÁRSADALMI ÉRDEK – VÁLLALKOZÓI ÉRDEK 3

A SZTÁLINI IPAROSÍTÁS TASZTALATAI 3

Mi a teendő? 3

Kopátsy Sándor EF 2011-08-23

A FOGLALKOZTATÁS ELVI ALAPJA

Általában a Nyugat, különösen Magyarország, legnagyobb problémája az alacsony foglalkoztatás. Semmibe sem olyan nagy a Távol-Kelettől a Nyugat, a puritán Nyugathoz képest Magyarország lemaradása, mint a foglalkoztatásban. Az általános lemaradáson belül pedig a minőségi munkaerőben hiány, a munkaerő alsó minőségi ötödében pedig botrányos felesleg, tehát tartós munkanélküliség a jellemző.

Ez bármennyire nyilvánvaló tény, a következményeit nem veszi a politika és a közgazdaságtan tudomásul. Mindkettő még mindig abban a tudatban él, hogy a tőkés társadalomban élünk.

A foglalkoztatási válság oka kézenfekvő. A tőkés osztálytársadalmat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata jellemezte. A jelenkori fejlett társadalmat, amiben már nincs túlnépesedés, és mennyiségi túlkínálat, a minőségi munkaerő korlátlan kereslete jellemzi. Ezért a tőkés osztálytársadalomban jellemző foglalkoztatási gyakorlat nem felel meg a társadalom érdekének. A minőségi munkaerőben hiány, a gyenge minőségűben pedig tartós munkanélküliség van.

A foglalkoztatási helyzet azt mutatja, hogy a jelenleg a minőségi munkaerő alkuelőnyben van a munkaadóval szemben, a gyenge minőségű jelentős hányadát pedig a normatív foglalkoztatási feltételek mellett nem érdemes foglalkoztatni.

A munkaerő jelentős, nem megfelelő minőségi hányadának a tartós munkanélkülisége azonban elviselhetetlen társadalmi kárral, és költséggel jár.

A tartós munkanélküliséggel járó kár.

A tartós munkanélkülieket el kell tartani. Ez nemcsak erkölcsi kötelesség, de gazdasági érdek is. A tőkés osztálytársadalomban a kívánatosnál gyorsabban nőtt a népesség, tehát nem származott társadalmi kár abból, ha a lakosság leszakadt rétege pusztul, nem képes felemelkedni. Még az sem okozott társadalmi kárt, hogy a leszakadt rétegben született képességek, elvesznek, hiszen abból is több volt, mint amekkora igény volt. A jelen társadalomban azonban már a létszámánál sokkal fontosabb a minőség. A tehetséges és erkölcsös munkaerő az átlagnál sokkal többet ér. Tehát a következő generációban rejlő képességet minél szélesebb tömegből kell kiszelektálni.

Márpedig a képesség szinte minden társadalmi rétegben azonos mértében található. Minden elvesztett tehetség sérti a társadalom érdekét. Ez a minőségi szelekció fajunk történetében először vált elsődlegesé.

Az is tény, hogy a gyermekvállalás a szülők jövedelmével, és képzettségével fordítottan arányos. Ezért épen ott születik a következő generáció nagyobb hányada, ahol szegény, tartósan munkanélküli a család. Minél szélesebb a tartósan munkanélküli réteg, a következő generáció annál nagyobb hányada születik nevelődik fel ott, ahol a képesség feltárása reménytelen.

A liberális politikusok és közgazdászok abból indultak ki, hogy aki nem talál munkát, eltartja a társadalom, támogatja a gyermekvállalásukat, és segíti azok képességüknek megfelelő iskoláztatását.

Ez a logika azonban teljesen hibás.

a. A leszakadt rétegben sokan vannak, akik a munkaviszonyból való éléssel szemben vállalják a munkanélküli segély. Márpedig a munkaképes ember munkátlansága mind az egyén, mind a társadalom számára károkozó. A munkátlan élet tovább rontja az érintettek eleve gyenge munkaképességét, erkölcsét. Ezeket sokkal nehezebb visszavinni a munka világába.

b. A munkanélküliek segélyezése a szűkös állami forrásokat csökkenti. A rendszerváltást, a privatizációt levezénylő liberális közgazdászok csak azt látták, hogy a szocializmusból öröklött veszteséges vállaltok állami forrást vonnak el. Ezt már nem számolták, hogy ezek a veszteséges vállaltok is eltartották a munkásokat, akiket ezen túl a költségvetésből kell eltartani, azon felül a veszteségüknél többet fizettek a költségvetésbe, mint bérjárulékot, vámot, adót. Húsz éve nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta a költségvetést. A gazdaságért felelősek azt hitték, hogy a tőkés osztálytársadalom állt helyre. A jelenkori fejlett társadalomban csak olyan vállalkozást kell felszámolni, aminek a munkaerejét annál hatékonyabb vállalkozás vesz át. A veszteségeset csak akkor szabad felszámolni, ha van, akárcsak kisebb veszteséggel dolgoztató, de a munkaerőt tartós munkanélküliségre ítélő felszámolás társadalmi bűn.

c. A tartós munkanélküliség erkölcsileg fertőzi a társadalmat. A rendszerváltás legnagyobb bűne, hogy megrontotta a közerkölcsöt. Ez pedig az elősző pontoknál is nagyobb kárt okozott, és okoz még nagyon sokáig.

Ez alatt nem csak a növekedett bűnözést kell érteni, hanem az egészségügy, az oktatás színvonalának csökkenését is. tegyük hozzá, hogy a szélsőjobb is ott erősebb, ahol nagyobb a munkanélküliség. A liberálisok hisztérikusan félnek a szélsőjobb megerősödésétől, de nem látják be, hogy ezt ők idézték elő.

A tartós munkanélküliség nemcsak az érintett személy, hanem a családja erkölcsét is rontja. Az, hogy mit fog a magyar társadalom következő generációja teljesíteni, azon múlik, hogy milyen családi környezetben nőttek fel. E téren az EU tagországok között az utolsó helyen vagyunk. Ennyi tartósan munkanélküli családban felnőtt gyerek sehol nincsen.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy nagyobb kárt semmi sem okozhat, mint a munkaképes lakosság tartós munkátlansága.

Húsz éve mondom, hogy a közgazdaságtan lemaradását semmi sem jellemzi jobban, mint a rövid idejű, és a tartós munkanélkülieket összeadják. Az egyik kívánatos, a másik minden áron elkerülendő.

TÁRSADALMI ÉRDEK – VÁLLALKOZÓI ÉRDEK

A tőkés osztálytársadalom azért volt embertelen, mert a társadalmi érdek a vállalkozói érdekkel volt azonos. Az osztálytársadalom azért volt szükségszerű, mert a társadalom érdeke abban még csak az uralkodó osztály érdekérvényesülése árán valósulhatott meg. Ezt nem értette meg Marx sem. Pedig felismerte, hogy az általa elképzelt ideális társadalom első szakaszában még nem érvényesülhet a társadalom egészének érdeke, előbb, hosszabb-rövidebb ideig proletárdiktatúrára lesz szükség. Addig azonban nem ment el, hogy a megelőző ötezer évben is azért voltak osztálytársadalmak, mert az elviselhetőnél gyorsabb népszaporodást csak a korlátlan hatalmat élvező kisebbség képes erőszakkal megfékezni.

Mindaddig osztálytársadalom van, amíg az elviselhetőnél gyorsabban szaporodik a népesség, és a társadalom munkaerőigényénél nagyobb a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata. A 20. század második felében azért szűnt meg az osztályuralom objektív szükségszerűsége, mert megszűnt a két előfeltétele.

- Leállt a spontán népesség növekedése.

- A minőségi munkaerővel szembeni igény meghaladja a kínálatot.

Nálunk tehát minden feltétele megvan annak, hogy osztálynélküli társadalom legyünk. Csak az hiányzik, hogy ennek megfelelően dolgozzunk, és neveljük fel a következő nemzedéket. Egyiket sem úgy végezzük, ahogyan lehetne, és ahogyan kötelességünk lenne.

Az EU tagországok között az utolsók vagyunk a foglalkoztatásban, és egyre romlik az oktatási rendszerünk.

A munkaerőt úgy foglalkoztatjuk, mintha tőkés osztálytársadalom lennénk. Csak az dolgozik, aki a munkaadójának profitot is termel, nem minél többen azok közül, akik munkaképesek. Nálunk csak az dolgozik, aki többet ad a munkaadójának, mint amennyibe kerül. Sajnos ez csak a munkaképes lakosság 55 százaléka. Olyanok a foglalkoztatási törvények, feltételek, hogy csak ezek juthatnak munkához.

Ki számíthat arra, hogy munkát talál?

Csak az, aki többet termel, mint amibe a munkaadónak kerül.

Ez azonban csődhelyzetet jelent. Nálunk tehát csak annyian dolgoznak, mennyien egy tőkés osztálytársadalomban is.

Ki hasznos a társadalomnak?

Mindenki, aki értéket termel. Tehát azok is, akiknek az alkalmazása a jelen feltételek mellett nem lehetséges a vállalati szektorban. Ezt kell megoldani. Olyan foglalkoztatási formákat kell működtetni, amelyek nem tőkésvállalati elven működnek. Mindenkit dolgoztatni kell, aki hat hónapnál hosszabb ideje nem dolgozik.

Ez azonban csak akkor érhető el, ha ennek megfelelő munkafeltételeket teremtünk.

A SZTÁLINI IPAROSÍTÁS TASZTALATAI

Akik kételkednek abban, hogy egymillió munkahelyet lehet teremteni, annak azt mondom, nézzük meg, hogyan termettünk a Rákosi-rendszerben kétmillió munkahelyet, a háborút követő öt év alatt.

Kezdődött a földreformmal. Olyan földreformot hajtottunk végre, amiben félmillióval többen jutottak földhöz, mint amennyi munkaerőre annak megműveléséhez szükség lett volna. Ehhez a többségnek szinte semmi tapasztalta, és felszerelése nem volt. Az okos közgazdászok erre mondják, hogy elhibáztuk, ennyi képzetlen ember nem tud megélni az adott földön. Mégis megtörtént a csoda. Néhány év alatt a magyar mezőgazdaság elérte a háború előtti szintet.

Ezzel szemben ostobaság volt a rendszerváltás során, kárpótlás címén, visszaosztani a földet, amikor már ötöd annyi ember is elegendő lett volna a műveléséhez.

Ez csak azért volt lehetséges, mert a földhöz juttatottak ugyan nem fizettek egészségügyi és nyugdíjjárulékot, de nem is kaptak semmit az államtól. Csak évekkel a kollektivizálás után, kaptak rendszeresen havi előleget, és még később ígéretet a nyugdíjra is.

Tehát előbb teremtettünk munkaalkalmat, aztán, ennek gyümölcsként, megfelelő ellenszolgáltatást a végzett munkáért.

Az első hároméves tervben, másfélmillió új munkahelyet teremtettünk. Ezek a munkahelyek nagyon alacsony bérrel jártak, még azt is megcsapoltuk a békekölcsönökkel. A többségük ennek ellenére veszteséges maradt még negyven évvel később is. Tized ennyi új munkahely sem jött volna létre, ha mindig csak annyi létesül, amennyi nyereséges.

Húsz évbe került, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy aki dolgozik az igényesebb is lesz. Ekkor jött a másik zseniális lépés. Aki jobban akar élni, az dolgozzon többet.

Erre azonban a teljes foglalkoztatás a munkahelyen nem adott lehetőséget. A munka után azonban meg lehetett teremteni a jobban élés lehetőségeit.

Kezdődött a mezőgazdaságban, a háztáji földön, a falusi udvarban, kerekben való túlórázás. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy aki jobban akar élni, az dolgozzon a munkaidő után. Ez kegyetlennek hangszik, de sikere volt. A munkahelyen folyó sztálinista rendszer mellett, a szabadidőben virágzott a maszekolás, a piacgazdaság.

A városi dolgozók megirigyelték a falusi életforma munkaidő utáni munkáját. Spontán születtek a vállalti munkaközösségek, a fekete gazdaság szolgáltatásai, az úgy nevezett fusizások.

A nagyobb vállalati szabadságot élvező termelőszövetkezetekben sorra alakultak a melléküzemágak, az állami vállalatoknak végzett szolgáltatások.

Ha munka után lehetett a háztájit művelni, akkor lehet házat is építeni. A hatvanas évektől kezdve évente 30-40 ezer ház épült kalákában, azaz munkaidő után, főleg családi és baráti összefogással. Ma ez állomnak is szép lenne.

Természetesen ma nem lehet azt tenni, amit lehetett, sőt kellett ötven évvel ezelőtt, de a tanulás egyértelmű.

Előbb dolgozz, aztán élvezheted. Ha az eredményt várod, soha nem jön el.

Mi a teendő?

Miden munkaképesnek dolgozni kell, ha már hat hónapja nem dolgozik. Ennek érdekében hat hónap munkanélküliség után, csak annak jár a segély, aki dolgozik. Ezek foglalkoztatását olyan szövetkezetre kellene bízni, amelyik a tartós munkanélküliek foglalkoztatását végzi vállalkozásként. Minden tartós munkanélküli foglalkoztatása esetén megkapná azok munkanélküli segélyét, és nem fizetne a kifizetett bérük után bérjárulékot.

Az ilyen speciális szövetkeztek működtetési feltételeit ki kell dolgozni, és törvénybe foglalni.

A működési területeket úgy kell korlátozni, hogy minél kevesebb átfedés jöhessen létre a verseny szektorokkal.

Ezzel létrejönne egy olyan foglalkoztatási szektor, ami hasonló feltételeket teremtene a képzetlen munkaerő számára, mint amit a háború utáni termelőszövetkezetek jentettek. Vállalkozások, de kizárólag a tartósan munkanélküliek számára. A vállalkozások óvodái.

2011. augusztus 15., hétfő

A munkaerő feletti rendelkezés piaci módja

Kopátsy Sándor PE 2011-08-13

A MUNKERŐ FELETTI RENDELKEZÉS PIACI MÓDJA

Az osztálytársadalmak történelme a munkaerő feletti rendelkezésnek két módját ismerte. A rabszolgarendszert, és a bérmunkást.

Azt már évtizedek óta világosan láttam, hogy a rabszolgarendszer akkor működik, amikor munkaerőhiány, a bérmunkás akkor, ha munkaerő felesleg van.

Azt is tudtam, hogy a munkaerő hiánya esetében az uralkodó ország csak erőszakkal képes munkaerőhöz jutni, a munkaerő felesleg esetében pedig értéke alatti áron megkaphatja.

Sajnos, a közgazdaságtan, mindenek előtt a marxista, figyelmen kívül hagyja azt a közgazdasági közhelyet, hogy amiből hiány van, annak az ára a piacon értéke felett van, amiből pedig túlkínálat van az a piacon értéke alatti áron megkapható.

Aki evvel számol, megérti, hogy munkaerőhiány esetében a munkaerő piaci ára érték feletti lenne, márpedig aki a munkaerőt értéke felett veszi, azt csak veszteséggel hasznosíthatja. Ilyen esetben az uralkodó osztály csak erőszakkal szerezhet munkaerőt. Ezért nem a piacon vásárolja, hanem erőszakkal kisajátítja, és áruként veszi meg.

Nem véletlen, hogy a rabszolgákat erőszakkal rabolják el a vesztesektől. A rabszolgává válás tehát nem piacon, két fél megegyezésén, hanem erőszakon alapul.

A Római Birodalomban a városi lakosság nagy többsége azért lett rabszolga, mert a behozott betegségek miatt olyan magas lett a halandóság, hogy fogyott a városok lakossága. Ugyanakkor a járványok elleni küzdelem, és a birodalom működtetése egyre több munkaerőt igényelt. A hiányzó munkaerőt a hadjáratok során erőszakkal szerezték, majd piacra vitték.

A rabszolga nem kaphatott jogot, mert hiány volt belőle. Ugyanakkor a gazdagság forrása és mértéke volt a rabszolgák feletti tulajdon. A gazdagságot nem a vagyon értéke, hanem a rabszolgák száma alapján mérték. Az számított gazdagabbnak, akinek több rabszolgája volt. A rabszolgatartó Római Birodalmat azzal is jellemezhetjük, hogy vidéken gyorsan szaporodott a lakosság, a városokban pedig gyorsan fogyott. Ezt csak a vidéki, és más országbeli lakosság elrablásával lehetett kiegyenlíteni.

A nyugat-európai középkorban a vásárolt munkaerővel működő gazdaság nem volt jelentős. A túlszaporodó vidéki lakosságot a jobbágyrendszer tartotta a földesúrhoz kötve. Az olyan rabszolga volt, akinek a telkén végzett munkáját ugyan nem ellenőrizték, de az urával szemben munka- és termék beszolgáltatási kötelezettsége volt.

Az ipari forradalom azonban vásárolt munkaerőre rendezkedett be, mert ez volt számára a kedvező. Nem a munkaerőt, csak annak munkaidejét vásárolta meg. Erre csak azért kerülhetett sor, mert több volt a munkaerő kínálata, mint a kereslete, ezért az ára értéke alatt volt.

Minden osztálytársdalomban óriási volt a munkaerő kínálat, de a kereslet ennek csak elenyésző hányadát jelentette. A feudális ipar a munkaerőigényét többségében a jobbágyok szabadidejével elégítette ki. A bedolgozó parasztok jelentették az ipar viszonylag kis munkaerő igényének többségét.

Az ipari forradalom azonban a háziparinál sokszorta hatékonyabb gyárakba, tőkés nagyüzemekbe kényszeríttette az ipari termeléshez szükséges munkaerőt. Munkaerőből a kínálat sokkal nagyobb volt, mint a gyorsan növekedő kereslet, tehát értéke alatt volt az ára.

Marx súlyosan tévedett abban, hogy a tőkés zsákmányolta ki a munkást, mert értéke alatti áron vette meg. A munkaerő ára nem azért volt értéke alatt, mert a tőkés vette meg, hanem azért, mert nem volt akkora kereslete, mint amekkora a kínálata. Ilyen viszonyok között bárki vásárolt munkaerőt, értéke aluli áron tehette. Ez még inkább így lett volna, ha az ipari forradalomnak köszönhetően nem nő sokszorosára a munkaerő kereslete.

Vagyis Marx sem vette tudomásul, hogy a piacon mindent, a munkaerőt is, csak akkor lehet érékén eladni, ha a kereslete és kínálta egyensúlyban van. A piaci ár nem az értéktől, hanem a kereslet és kínálat arányától függ. Az így kialakult ár hat úgy a termelésre, hogy amink érték feletti az ára, annak növelik a termelését, aminek pedig érték alatti, csökkentik. Az értéktől eltérő ár szabályozza a kínálatot. Ebben a szabályozásban az érték és az ár azonossága csak ritka jelenség, amikor a kínálat és a kereslet éppen egyensúlyban van. Tehát az árat nem az áru értéke határozza meg, hanem a kereslet és kínálat viszonya.

Tekintettel arra, hogy a tőkés iparnak soha nem volt munkaerőhiánya, annak az ára mindig az értéke alatt volt. Természetesen, mindig volt olyan minőségű, kisszámú munkaerő, amiben hiány volt, amit ezért értéke felett fizetek meg. Az átlaga azonban messze az értéke alatt volt, hiszen a munkaerő értéke alatti megfizetéséből származott a profit.

Mint mindenki, Marx is, a tőkés osztálytársadalom természetes formájának tartotta, hogy a tőkés nem a munkaerőt veszi meg, csak annak a munkáját. Az fel sem tűnt, hogy Amerikában rabszolgatartó kapitalizmus működött, sőt virágzott.

Ezen az Európánál négyszer nagyobb kontinensen eleve nagyon kisszámú lakosság élt, a gyarmatosítók által behozott betegségek azok kilenctizedét is kipusztították. Ezért óriási megélhetési adottságok mellett nem volt munkaerő. Kivételt csak a jellegzetesen négy évszakú északi negyed jelentett, ahova nem kincskeresők, papok és urak, hanem a munkájukból megélni akaró, földe vágyó parasztok települtek. Épen a legtöbb kincset, meggazdagodást jelentő területeken azonban nem volt munkaerő. A latin-amerikai területeken, és az Egyesült Államok déli felében a tőkések rabszolgatartó társadalmai alakultak ki. Ez ugyan Marx korában virágzott, de neki sem tűnt fel, hogy miért működött ott a rabszolgákkal dolgoztató kapitalista társadalom.

Azért, mert munkaerőhiány volt.

Vagyis, ahol munkaerőhiány van, és alacsony a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, ott nem a munkaerő munkaidejét veszik meg, hanem a munkaerőt. A tőkés is, mint minden vállalkozó olyan fizikai munkát végző munkaerővel dolgozik, ami számára a leghatékonyabb.

A jelenkori fejlett társadalomban azonban teljesen új feltételek uralkodnak.

A vállalkozóknak minél jobb minőségű munkaerőre van igényük. Méghozzá olyan mértékben, ami egyelőre ki sem elégíthető. Az ilyent egyre jobban megfizeti, mert a kínálat nem érheti el a tudományos eredményeket hasznosító vállalkozások minőségi munkaerővel szemben támasztott igényét. Ezt már ma is úgy megfizeti, hogy a társadalom kénytelen a jövedelmeket progresszív adókkal nivellálni. Csak a piacon kialakultnál nivelláltabb jövedelmek mellett lehet megoldani, hogy a kisebb jövedelmű családjaiból is ki lehessen szelektálni a képességeket.

Egyelőre nem ismerünk olyan fejlett társadalmat, amiben a munkaerő olyan minőségben termelődik újra, amilyent a piac kíván. Ezt mutatja, hogy minden fejlett társadalomban, a minőségi munkaerőben hiány, a gyengében felesleg van.

Egyelőre egyetlen társadalom sem képes megoldani a munkaerő keresletének megfelelő hiányt. Ezt csak a kevésbé fejlett társadalmak tehetségeinek becsábítása enyhítheti.

A végére kívánkozik egy fejezet abból, amit tizennégy éve írtam.

„A társadalom tehát mindig spontán alakul át annak ellenére, hogy a régi erői mindent megtesznek a változtatások megakadályozása érdekében. Ahogy a pénz, mint tőke elvesztette korábbi, a társadalmat meghatározó szerepét, a tőkés erők egyre inkább erőltetik a fiktív pénzek uralmát. Hatalmuk védelme érdekében olyan nagyra kell fújniuk a pénzpiacok volumenét, hogy ma már annak semmi köze nincs a reálgazdasághoz. A reálgazdaságot még kezelni képes nemzeti kormányok, és nemzetközi szervek hatalma eltörpül a pénzpiacon szereplő volumenek mögött. Ma már a pénzpiac a reálfolyamatoktól elszakadtan, azaz megfelelő fedezet nélkül működik.”

Miért ideges a tőzsde?

Kopátsy Sándor PG 2011-08-12

MIÉRT IDEGES A TŐZSDE

Az elmúlt hetekben annak lehettünk a tanúi, hogy napról napra százalékokkal ingadozik a tőzsde.

Miért?

Mert a pénzpiacon, a kínálat összegéhez képest, óriási a potenciális kereslet. Húsz év alatt, 1990-2010 között 52 ezermilliárdról 212 ezermilliárd dollárra nőtt a pénzpiaci készlet. Ez nemcsak aránylag duzzadt fel, de százszor mozgékonyabbá vált. Ha ennek egyetlen ezreléke megmozdul, márpedig a méretéhez képest, finom rezdülés, a jegybankok összességnek erejéhez képest is földindulás erejűek, hiszen 212 milliárd dollárt jelentenek, ami bárhova irányul, kivédhetetlen hatással jár.

Még azt sem mérték fel a pénzügyesek, hogyan került ez a méretei miatt kezelhetetlen összeg a pénzpiacra.

Amíg az elméleti közgazdászok úgy érezték, hogy a pénzteremetés az államok jegybankjainak monopóliuma, a pénzpiacon az államok és a vállalkozások zavartalanul teremtette a pénzt a pénzpiacon.

Az államok politikusai rájöttek, hogy pénzt lehet bankprés, és jegybank nélkül is teremteni. Kölcsönöket kell felvenni, azt nem ellenőrzi senki. Ennek is két formája virágzik. A hitelező lehet a saját lakossága, de külföldi is. Az első esetben történik a kisebb baj, a hitelező az országon belül marad. A fizetésképtelenség belügy. A külső hitelezők esetében azonban az eladósodott ország kifelé válik fizetésképtelenné, ami a nemzetközi pénzügyekben jelent zavart.

Ez történt először az Egyesült Államokban, ahol visszaéltek azzal, hogy a nemzeti valutájuk, a dollár világpénz is, és dalolva jelentkeztek a vevők az amerikai államadósságra.

Ezt a trükkös pénzteremtést gyorsan megtanulta a világ. Ma már 40 ezermilliárd államadósság van. De ennek jelentős hányad nem olcsó, hanem nagyon drága. Az erős gazdaságú államok olcsón kapják, a gyengék sokszorta drágábban. Ezért ostobaság az államadóságot a nemzeti jövedelemhez viszonyítani. A terhét kellene, azt is, csak egyenlegében, és típusai szerint bontva.

Elsősorban az államadósságot külsőre és belsőre kell bontani. Japán államadóssága például a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, a legnagyobb, de az ország nem kifelé, hanem befelé adós, és nagyok a külső pénzügyi követelései. A Japán államnak külső államadóssága tehát nincs. A világon a második legtöbb adósságú ország Belgium, de annak van, egy lakosra vetítve, vagy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, a világon a legnagyobb külső követelése. Ráadásul olcsón kapnak külső hitelt. Egyik esetben mond tehát semmit a nemzeti jövedelemhez viszonyított adósságállományuk.

A eladósodásnak az egyenlegét, és annak is csak a kamatterhét kellene mérni.

Még nagyobb pénzteremtés történt azon keresztül, hogy a nyugdíjakra félretett pénzt a tőkepiacra vitték. Az elmúlt húsz évben a részvények piaci értéke, nagyrést ennek a mesterséges keresletteremtésnek köszönhetően többszörösére emelkedett. A megemelkedett részvényárak is, mint minden hitelfedezet pénzteremetést jelent.

A japán, majd a 2008-as pénzügyi válságot is a rejtett pénzteremtés okozta. A pénzügyek illetékesei nem ébredtek annak tudatára, hogy az ingatlanárak emelkedése is pénzteremtés, hiszen hitelfedezetként pénzhez juthat. A magas ingatlanárak következtében megnő a lakosság hitelfedezete, amire a bankok vidáman adnak több hitelt, teremtenek ezzel több vásárlóerőt.

Abból a tényből, hogy az elmúlt húsz évben mintegy kétszeresére nőtt a pénzvilága kapcsolt gazdaság teljesítő képessége, és négyszeresére a pénzügyi tőke, azt becsülhetem, hogy annak jelenlegi összegének fele mesterségesen képzett, reálfedezet nélküli pénz. Ez az irdatlan összeg játszik az értékpapírokkal a pénzpiacon. Elég, ha valamilyen hír miatt az ezrede megmozdul, és ennek hatása egyrészt kivédhetetlen az államok rendelkezésre álló eszközökkel, másrészt igen jelentős változásokat okoz a pénzpiacon.

2011. augusztus 11., csütörtök

Kinek való a közös valuta?

Kopátsy Sándor PG 2011-08-10

KIKNEK VALÓ A KÖZÖS VALUTA?

A jelenlegi portugál, görög, egyre inkább spanyol és olasz pénzügyi válság során többször mondtam, hogy az euró övezet kialakítói súlyos hibát követtek el, amikor a mediterrán népeket is bevonták a közös valutába. Azt már nem mertem mondani, hogy én azt előre láttam.

Az alábbi szöveget ma találtam meg véletlenül egy 1997-ben kelt írásomban. Egy fiatal kollégát bíztam meg azzal, hogy válogassa ki a korábbi írásaimból a kultúrával foglalkozókat. Ma vettem a kezembe az általa kiválogatott 200 oldalas anyagot, aminek az utolsó bekezdésén megakadt a szemem.

Ezt idézve már mondhatom, hogy annak idején azonnal leírtam.

Az alábbi idézet szövegkörnyezetében azt fejtegettem, hogy csak a közös kultúrájú, puritán nyugati népek lehetnek hasznos tagjai nemcsak a közösségnek, de még sokkal inkább a közös valutának.

„Az osztrákok előbb voltak nyugat-európaiak, aztán csatlakoztak az EU-hoz.

A csehek, a magyarok és a szlovének várhatóan, ha nem is rövidesen, de mégis már akkor az EU tagjai lesznek, amikor viszonyítottan a lemaradásuk sokszorta nagyobb, mint valaha ezer éve volt.

Ezektől keletre még fel sem merülhet a nyugati integráció kérdése. Az EU várható válsága már ma is abból táplálkozik, hogy a mediterrán térség felzárkózásra képtelen, reménytelen részét is integrálták. Ki fog derülni, hogy az integráció csak a közel azonos kultúrkörhöz tartozóknak és a közel azonos gazdasági szinten lévőknek előnyös. A túlságosan lemaradónak, a felzárkózásra kulturális okokból képteleneknek az integráció többet árt, mint használ.”

Azt már a hatvanas években megtapasztaltam, hogy Dél-Olaszországok nem képes Észak-Olaszország magához emelni. Százötven év után, az óriási segítség ellenére, nem kerültek közelebb. Ezen az sem segít, hogy az EU kasszából is azok kapnak a legtöbbet, akik elemeléséhez az isten pénze sem lenne elég.

Sajnos, a jelenlegi támogatás sem fog segíteni semmit. A gazdagabb tagok közvéleménye ugyan egyre jobban háborog, pedig még el sem árulták nekik, hogy az EU kasszájából mennyit kaptak.

Annak a megértése még sokat várhat magára, hogy Brüsszelben megérték, hogy egy kisebb, de homogén euró övezet sokkal erősebb, mint a heterogén tagokkal nagyra felfújt.

Vagy nem igaz, vagy már késő?

Kopátsy Sándor PK 2011-08-09

VAGY NEM IGAZ, VAGY MÁR KÉSŐ?

A Zűrcher Zeitung ilyen című tudós tanulmányban ijeszteti a világot a várható felmelegedés hatásával.

A 20. század úgy fog bekerülni a történelembe, hogy nem Marxból csak az értették meg, amiben tévedett, azt nem, amiben igaza volt. A 21. század meg azzal indul, hogy a 19. száza másik zsenijét, Darwint értik félre.

A hivatkozott cikkből az utóbbi jutott az eszembe. A tudomány hisztérikusan fél a jövőtől, a természetet nem szeretni, ápolni akarja, fél minden a természetet érő változástól. Darwintól ugyan megtanulták, hogy a természet fejlődés eredménye, de azt ő sem hangsúlyozta, hogy a fejlődést csak a környezet változása kényszeríti ki. Ha nem változik a környezet, megáll a fejlődés. Minden fejlődés, a fajoké sem belső, hanem külső okokból jön létre.

Aki a darwinizmusból csak annyit ért meg, hogy a fejlődés a mutáción és a szelekción keresztül valósul meg, nem értett meg m ég semmit. A mutáció és a szelekció csak a változó környezethez való alkalmazkodás eszköze. Ha nem változik a környezet, akkor ez a két eszköz nem változtat, hanem stabilizál. Változatlan környezetben a mutációnk és a szelekciónak nincsen szerepe, az nem változtat, hanem stabilizál.

Attól már a jelenleg 7, rövidesen 9 milliárd ember esetén nem kell félni, hogy nem fog változni a környezet, mert maga az emberi faj durván változtatja. Fajunk fejlődésért tehát nem kell aggódni. Ezért hisztérikusan aggódunk a természetért. Az azonban senkinek sem jut eszébe, hogy a változatlan természeti környezetben az ember sem változik, márpedig ráférne a változás, mert jelenlegi fokán maga alatt vágja tönkre a természetet. Nem az a baj, hogy a sok gazdag ember nagy terhelést jelenet a természetre, hanem az, hogy ezt nagyon rosszul teszi. A tönkretett természeti környezet rossz irányban módosítja az annak szerves részét képező embert is.

Mi volna a teendő?

Feldolgozni a jégkorszak megszűnését előidéző felmelegedés következményeit.

Ebből kiderülne, hogy az a jelenleg várható felmelegedésnél sokkal nagyobb volt.

Ezt jól mértetjük azzal, hogy annyi jeget olvasztott el, aminek következtében a tengerszint mintegy hetven méterrel emelkedett, és elborította a kor legjobb adottságú térségeit.

Ugyanakkor több tízmillió négyzetkilométernyi gyűjtögetésre alkalmas térség sivataggá változott. Azokon a területeken élt a még gyűjtögetésből élő emberség jelentős hányada. Ezek nagy többsége elpusztult, a kisebbségük kénytelen volt új életteret keresni magának. Ugyanez történt a növény-, és állatfajok többségével is.

Szerencsére, addigra a fajunk már szinte minden természeti környezetbe berendezkedett, amelyek között voltak olyanok is, ahol nemcsak tovább lehetett élni, de számára a feltételek még kedvezőbbé váltak.

Ilyen területek elsősorban, a mérsékelt éghajlaton, a nagy folyamok síkságain voltak. Ezek a síkságok azzal váltak árterületekké, öntözető növénytermelésre alkalmassá, hogy hetven méterrel megemelkedett a tengerszint, a folyamok folyása lelassult.

Egy grafikon is elég lenne

Kopátsy Sándor PT 2011-08-08

EGY GRAFIKON IS ELÉG LENNE

A mai népszabadság egy grafikont közöl arról, ez EU melyik tagországában hányan anyagi okokból nem mennek nyaralni. Ezt egy szellemes csigasorral ábrázolják.

Tudom, hogy nemcsak egy oka van annak, hogy az emberek nyaralni mennek, de ezek között nem a pénz a legfontosabb. Az ábrát mégis jobb tanácsadónak látom, mint a Maastrichti feltételeket. Az is igaz, hogy akinek magasabb a jövedelme, könnyebben megengedheti magának. Az ábra mégis meglepett. A rangsorban nyolc olyan ország van, ahol a lakosság harmadánál kevesebben mondanak le a nyaralásról. Csehország a küszöb 33 százalékkal.

Én csak azt a kilenc országot vettem volna fel az euró övezetbe. Ezek közös valutája kemény lett volna.

Miért bizonyult jó mércének a nyaralási szándék?

Mert ez kifejezi a megtakarítási hajlamot. Nem a gazdagabb, hanem a takarékosabb megy nyaralni. Mindenki szeret nyaralni, csak nem mindenki ossza úgy be a jövedelmét, hogy megtehesse. Azt is mondhatnám, hogy az megy nyaralni, aki jobban be tudja osztani a pénzét.

A mi utolsó helyünket is meg tudom indokolni. Nálunk a legmagasabb a tartós munkanélküliek aránya. Ezek még dolgozni sem tudnak elmenni, nemhogy nyaralni.

Fejlettek és fejlődők vagy fejlődős és lemaradók

Kopátsy Sándor EG 2011-08-09

FEJLTTEK ÉS FEJLŐDŐK vagy FEJLŐDŐK ÉS LEMARADÓK

A The Economist utolsó, vagyis augusztus, 6. számában Why The tail wags the dog cím alatt készít egy adatokkal jól felszeret ismertetést arról, hogyan alakul az emberisé sors 1990 és 2030 között.

Mint mindenki általában az emberiséget, ez esetben országok szerint, fejlettekre és fejlődőkre osztva állítja mérlegre.

Jó hatvan éve látom, hogy eleve rossz a felosztás.

A fejlettekre ugyan igaz, hogy fejlettek, de még inkább igaz, hogy gyorsan fejlődnek, ezért a fejletteket fejlődőknek kellene nevezni. Ezzel szemben a fejlődők egyre jobban lemaradnak, egyre kevésbé képesek lépést tartani, ezért a fejlődőket, lemaradóknak kellene nevezni.

Fejlődök azok, akik az átlagnál gyorsabban fejlődnek, és lemaradók azok, akik nem érik el az átlagot.

Az elmúlt száz évet az jellemzi, hogy az emberiség egyre inkább kettéválik. Előbb csak a puritán Nyugat, aztán a még gyorsabban fejlődő Távol-Kelet fejlettségben egyre inkább elszakad azoktól, akik nem puritánok és nem konfuciánusok, akiknél a népesség növekedése nem állt le.

A folyamat már az ipari forradalommal elindult. Arra épült a gyarmatosítás. Ennek eredményeként először szakadt ketté az emberiség. Európa puritán, Max Weber fogalma szerit protestáns harmada tudományos és technikai fölénybe került az emberiség másik kilenctizedével szemben.

A fejlett tized technikai fölényének, és életterének megtízszerezésének köszönhetően nemcsak a saját, de szinte a világ egészének erőforrásaira támaszkodva, alig kétszáz év alatt megvalósította a maga tudományos és technikai forradalmát. Ennek köszönhetően létrejött az a fejlettségi szint, amin leállt a túlnépesedés veszélye. Ehhez ugyanis az volt a feltétel, hogy a lakosság elég gazdag és elég iskolázott legyen, valamint álljon rendelkezésére az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlás.

A társadalomtudományoknak fogalmuk sem arról, mint a korábbinál is sokkal gyorsabb társadalmi és gazdasági fejlődés feltételei, azok spontán jöttek létre.

A túlnépesedésre ugyan már Malthus felhívta a figyelmet, de nem elég tudományos szinten, és még korán. Az egymással versengő imperialista államoknak még kellett ez egyre több lakos, és a keresztény etika sem fogadta be születéskorlátozást.

Száz évvel később Weber felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi.

Vagyis a gyors társadalmi fejlődés két előfeltételének, a népességnövekedés leállásának, és a puritán viselkedésének már voltak úttörői, de nem volt fogadtatása. Annak ellenére, hogy az óta egyértelműen bebizonyosodott, máig nem vált elfogadottá.

Nincs olyan sikeres ország, amelyben néhány ezreléknél gyorsabb a népesség belső szaporodása, és a lakosság viselkedése nem puritán, illetve annak kelet-ázsiai formája, konfuciánus, és a társadalmi, gazdasági fejlődés elérné az átlagot. Minden olyan ország, ahol lassú, illetve leállt a belső népességnövekedés, és puritán, illetve konfuciánus a lakosság viselkedése, és nem a történelemben példátlanul gyors a fejlődés. Ezzel szemben nincs olyan ország, ahol a népesség növekedése túllépi az ezrelékeket, és nem puritán a lakosság viselkedése, mégis lépést tud tartani az előbb említettekkel. Nincs kivétel, még sincs tudomásul véve.

Az emberiség kettészakadt. Az egyik oldalon vannak a már nem szaporodó puritánok és konfuciánusok, a másik oldalon a többiek. Az előbbiek szédítő tempóban fejlődnek, az utóbbiak egyre jobban lemaradnak.

Ez a legjobb igazolása a marxi elméletnek, hogy előbb vannak a tények, aztán épül erre a tudat. Ezt a marxi elméletet a marxi tudat cáfolta meg a legjobban, mert minden korábbi ideológiánál nagyobb szerepet adott a tudatnak.

Annak ellenére, hogy Marx óta a tudat egyre inkább tudománnyá változott, de még ma sem tart lépést a fergetegesen fejlődő alépítménnyel, a tényekkel. Még az sem tisztázódott, hogyan kell mérni a társadalmi fejlettséget. Egyre szélesebben elfogadott ugyan, hogy a társadalmi fejlettséget nem országokkal, hanem azokon belül az egy laksora vetítve kell mérni. Ezen belül nemcsak az egy lakosra vetített jövedelmet, de a vagyon is, az is vásárlóerő paritáson, de még legalább a várható életkort és az iskolázottságot is figyelembe kell venni.

Ma már az ENSZ is ezen az alapon rangsorolja az országokat. Ebből a rendsorból már egyértelmű, hogy melyik ország, hol tart. Ez azonban azért vezet hibás következtetésre, mert Kína és Vietnám még az elmaradottak között vannak, annak ellenére, hogy a fejlődés tempója alapján, az élen állnak. Az Economist írása sokkal közelebb állna a valósághoz, ha az adatit nem a jelenlegi fejlettség, hanem a fejelődő képesség alapján rendezné. Az úgy nevezett fejlődő, azaz lemaradó világot kedvező módon torzítja, hogy Kína és Vietnám eredményeit a lemaradóké közé sorolja.

Nem is hasonlítana az elemzés adatihoz, ha a nem, illetve nagyon lassan szaporodó puritánokkal és konfuciánusokkal állítaná szemben a többit, azaz a lemaradókat. Ebből egyértelművé válna, hogy csak azok haladnak, aki már nem gyorsan szaporodnak, és lakosságuk viselkedése megfelel a kor követelményeinek, vagyis puritán, illetve konfuciánus. Minden más nép lemarad. Ezt azonban még az Economist sem meri bevallani.

Apró, de számomra örvendetes hír, hogy az ENSZ a fejlettek közé felvett négy új államot. Európából Csehországot és Észtországot, Kelet-Ázsiából pedig Szingapúrt és Dél Koreát.

A két európai új tag a lényegében a viselkedése alapján fejlett lenne.

A cseheknek csak a nyelvük szláv, a viselkedésük germán. Száz éve is a fejlett Nyugathoz tartoztak.

Az észtek pedig lényegében skandinávok, akárcsak a rokonaik a finnek. Velük egy színvonalon lennének, ha nem kerülnek szovjet fennhatóság alá. Így csak késve lesznek fejlettek.

A szlovéneket is felvenném, mert azok pedig alpi népek, csak a nyelvük szláv és Jugoszláviához lettek betagolva. Miden alpi nép, nyelvétől függetlenül fejlett.

A két kelet-ázsiai nép helye nem vitatható. Szingapúr a csúcson van, Dél Korea pedig hamarosan meg fogja előzni japánt, mert nem olyan bezárkózó, inkább kínai, mint japán.

A négy tag százmillió lakost sem képvisel. Kína és Vietnám népessége azonban tizenötször nagyobb, hova sorolásuk nagyon torzít.

Talán még az is megérem, hogy az Economist készít egy olyan összevetést, aminek a címe az lehetne, hogy A VESENYKÉPESEK ÉS A VESENYKÉPTELENEK. Abból végre tiszta képet nyernénk.

2011. augusztus 8., hétfő

Ez nem tőkés társadalom

Miben különbözik a jelenkori társadalom a tőkéstől? 2

A nemzeti vagyon többsége nem tőkeként működik. 3

A legjobb módszer. 3

Összegzés 3

Kopátsy Sándor EE 2011-08-05

EZ NEM TŐKÉS TÁRSADALOM

A liberálisok abban a hitben élnek, hogy a mai fejlett társadalmak tőkés társadalmak. Ebben a hitükben sem a tények, sem a kudarcok, nem tántorítják meg őket. Ez annál meglepőbb, mivel a 20. század második felében a fejlett nyugati, és néhány távol-keleti ország társadalmában megtörtént az osztálytársadalmakon való túllépés, létrejöttek az első össznépi társadalmak.

A tőkés társadalom is osztálytársadalom volt, akárcsak a rabszolgatartó, a feudális, és minden más osztálytársadalom. Ezektől a tőkés osztálytársadalomnak csak a fejlettebb, hatékonyabb technikai fejlettsége, és a magasabb gazdasági teljesítménye jelent mennyiségi, de nem minőségi különbséget.

A társadalomtudományok annak alapján tettek különbséget az osztálytársadalmak között, hogy kikből állt az uralkodó, és mi jellemezte azok tulajdonviszonyát.

A minden osztálytársadalmat négy közös viselkedés jellemzett. Ezek hozták a nagyon különbözőnek tűnő társadalmakat közös nevezőre.

Az osztálytársadalmak közös jellemezői?

1. A politikai és gazdasági hatalom a lakosság tizedénél is kisebb létszámú osztály kezében volt. A nagy többség nem csak ki volt zárva a hatalomból, de jövedelmének jelentős hányadát közvetve, vagy közvetlenül elvonták, és abból elsősorban az adómentességet élvező uralkodó osztály részesült. Az elvonásoknak az volt a célja, hogy a többség a létminimum, a nyomor határán éljen. A lakosság többségének nyomorba süllyesztése közvetve túlnépesedés elleni védekezés volt

2. A megtermelt jövedelem nagy hányadát hadi célokra fordították. Erre a célra óriási erőforrást használtak fel. Az eredménye, ez esetben is, az elviselhetetlenül gyors népesség növekedés lecsapolása volt. A fegyverkezés és háborúskodások jelentették az egyik legnagyobb halálokot. Nemcsak a fegyverek, de sokkal inkább a nyomor fokozása, és a járványok terjesztése útján.

3. Az elvont jövedelemből az uralkodó osztály luxusban élhetett, és jövedelmét improduktív célokra fecsérelhette el.

A közérdeket szolgáló célokra pedig aránytalanul kevés jutott.

4. A legnagyobb erkölcsi bűnnek a tudásvágyat tartották. Minden osztálytársadalomban üldözték a jobbító szándékot, a tudásvágyat. Az ember rendkívül fejlett agyának a kapacitás kihasználását korlátozták. Az emberi agyban rejtőző szellemi kapacitás csak a luxus és a hadviselés terén kaptak teret. Fajunkra jellemző óriási szellemi potenciált azért igyekeztek elnyomni, hogy ne csökkentse a nyomor.

Abból, hogy minden osztálytársadalmat a fenti négy funkció jellemezte, az következik, hogy az elsődleges társadalmi feladat a népszaporulat féken tartása volt. Ami ebben az esetben is meglepő, hogy a nyomát sem találjuk annak, hogy bárkiben is megfogalmazódott volna, hogy a túlnépesedés elleni védekezés elsődleges társadalmi feladat, és a fenti négy módszerre ennek érdekében van szükség. Az osztálytársadalmak népességkorlátozó funkciója soha nem fogalmazódott meg.

Mivel a 20. századig a tőkés osztálytársadalmat is a fenti négy funkció jellemezte, egyértelmű, hogy az is osztálytársadalom volt.

Miben különbözik a jelenkori társadalom a tőkéstől?

Ami a politikai tagozódást illeti.

Minden osztálytársadalomban az uralkodó osztályhoz tartozás örökletes, vérségi, vagy vagyoni volt. Ahol ez nem örökletes, nem beszélhetünk osztályról.

A jelenkori fejlett társadalomban, ha nem is teljesen, de minden állampolgár azonos jogi alapról indul, a titkos választáson való részvétel joga minden állampolgárt megilleti, és ebből fakad a politikai hatalom.

Nagyon hasznos volna publikálni, hogy száz éve a tőkés demokráciákban a felnőtt lakosság hány százalékának volt joga a titkos szavazáson való részvételre. Tudom, hogy az általános és titkos választójog ugyan még nem elegendő alap a potenciális egyenjogúságra, de az osztálytársadalmakban, a tőkésben ez nem is volt megvalósítható.

Véleményem szerint, ha nem is gyakorlatban, de elméletileg a jelenlegi fejlett társadalomban a politikai és gazdasági hatalommegosztás az egyének szellemi vagyonának nagysága alapján történik. Általában, és elvileg, legalábbis egyre inkább annak van nagyobb politikai befolyása és jövedelme, akinek nagyobb a szellemi vagyona.

Azt, máig nem igyekeztünk tisztázni, hogyan mérhető az egyének szellemi vagyona.

Véleményem szerint, az egyén szellemi vagyona a tudásának, a tehetségének és az erkölcsének szorzata. Ezt is csak azon lehet mérni, hogy mit adnak érte a piacon. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy helyes-e a piaci ítélet, de azon nem, hogy ennél sokkal rosszabb az, amit mindenki magról tart. Azt is tudomásul kell venni, hogy a tudás az iskolázottsággal nem érhető, de jobb mérce, egyelőre nincsen. A statisztikusok ezzel mérik az emberek szellemi vagyonát, képességét. A képzettség minden szintjén vannak a tudásukat kis értékben hasznosíthatók. Ennél is sokkal fontosabb volna szem előtt tartani, hogy a társadalomnak nemcsak tudásra, hanem azzal párosult tehetségre, és erkölcsre is szüksége van.

Maradjunk abban, hogy a szellemi vagyont a piac méri minden más eszköznél jobban. A piac is tévedhet, de minden más módszer még inkább.

Az is igaz, hogy a tudáshoz való jutásban óriásiak a különbségek. A képzett, és jó módú családban születettek számára nyitva van a tudásszerzés lehetősége. E tekintetben tehát nagyon differenciált az indulási lehetőség. Ezért van szükség arra, hogy a társadalom minél jobban segítse a magas képzésben való részvétel lehetőségét. Az élet azonban egyre jobban megoldja a magas képzésben való részvétel során tapasztalható igazságtalanság jutalmazását. A tehetségtelen diplomások, tudósok egyre nehezebben boldogulnak az alacsonyabb képzettségű tehetségekkel szemben.

Minél fejlettebb a társadalom, abban annál nagyobb szerepet kap a tehetség, annál kisebbet az iskolában szerzett minősítés jelentősége.

Már a legjobban keresők között is egyre többen vannak a nem magasan iskolázottak, de a nagyon tehetségesek. Még nem találkoztam olyannak, aki tudományosan értékelte volna, hogy a modern társadalom százszor több képességet igényel, és azt százszor jobban jutalmazza. Ha a társadalom által legjobban jutalmazottak rangsoránál az anyai jövedelem mellett a szabadságot, a társadalmi elismertséget is figyelembe vennénk, még előbbre kerülnének a tehetségesek az iskolázottakkal szemben. Elég arra gondolni, hogy a művészetek és hivatásos sportok sztárjai nem az iskolai képzésben villogtak. Sokszor elmondom, hogy a gazdaságban is vannak példák arra, hogy mit ér a tehetség. Az ország legjobb kofája, szakácsa, fodrásza, asztalosa jobban keres, mint egy nem korrupt miniszter, és százszor függetlenebb azoknál.

A közgazdászok máig nem jutottak el idáig, hogy az erkölcs, a viselkedés fontos termelési tényező. Pedig ezt, már jó száz éve, Max Weber is megmondta, amikor megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakossá viselkedését a protestáns etika jellemzi, vagyis Északnyugat Európában, és Észak-Amerikában. Száz évvel később az ENSZ felmérése szerint, 2010-ben a világ tíz legfejlettebb társadalmának mindegyike keményen protestáns, jobban mondva puritán. Ezek sorrendje Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Új-Zéland, Finnország, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Máig még a távol-keleti élenjárók sem érték utol a sokkal előbb kezdő puritánokat.

Az elmúlt negyven évben legnagyobb fejlődést elért öt ország mindegyike távol-keleti, és keményen konfuciánus, azaz puritán. Nagyon valószínű, hogy egy generációval később, már közülük is lesznek a legelső tízben. Ugyanis sokkal gyorsabban fejlődnek.

A társadalomtudományok bölcsei mégsem ismerik el, hogy Weber már száz éve felismerte a lényeget, hogy mindennél fontosabb az erkölcs.

Fentebb azt állítottam, hogy az egyének szellemi vagyonát a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata jelenti. Ebben a szorzatban az első két tag eleve csak pozitív lehet, az erkölcsnek azonban előjele is van. Ebből fakadóan a tudás és a tehetség szorzata annyit ér, amilyen előjelű erkölccsel párosul. Ha rosszal, akkor kártékonnyá válik.

A nemzeti vagyon többsége nem tőkeként működik.

A jelenkor fejlett társadalmai csak annyiban tőkés, hogy a gazdaság vállalati szektorának nagy többsége tőkés vállalkozásként működik. Minden másban minőségi különbség van.

Ami a nemzeti vagyont illeti.

A tőkés osztálytársadalmakban a nemzeti vagyon többsége tőkéseké volt, és a vállalkozások nagy többsége tőkés vállalkozás formájában működött. Ezzel szemben a fejlett társadalmak vagyonának többsége egyéni és közösségi tulajdonban van.

Jellemző módon, a vállatok részvényeinek jelentős hányada, mintegy fele a nyugdíjpénztárak, gazdag, de nem tőkésként élő, azaz nem tőkés egyének tulajdonában van.

A társadalom szellemi vagyonának jelentőségét ugyan hangsúlyozzák, de nem számolják a nemzeti vagyon közé. Ha számolnák, kiderülne, hogy lassan több lesz, mint a fizikai vagyon.

A szellemi vagyonnak a tőkés osztálytársadalmak vagyonában jelentéktelen súlya volt. A kevés szellemi vagyon is több volt, mint amire a tőkéseknek szükségük volt. Ideje volna felismerni, hogy a tőkés osztálytársadalomban a szellemi vagyon, a munkaerő minősége jobb, azaz szellemi vagyona több volt, mint amennyit igényeltek. A tőke nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste. Az emberek rendkívül fejlett, és nagyon alacsony fokon hasznosított agyára csak a hadiiparban, és a művészetekben volt szükség. Ennek jellemző példája, hogy a Szovjetunió csak a hadiiparban és színházművészetben volt élenjáró, történetesen a balettben és az interkontinentális rakétákban.

Jelenleg a szellemi vagyon, aminek óriási többsége személyes tulajdon, fontosabb feltétele a társadalmi sikernek, ezért fontosabb eleme a nemzeti vagyonnak, mint tőkés vállaltoknál működő fizikai tőkének.

Ami a jövedelemelosztást illeti.

A tőkés osztálytársadalomban a jövedelemelosztást az jellemezte, hogy az elsősorban a közfogyasztást terhelte. Ezzel szemben jelenleg a fejlett társadalmakban minél nagyobb a jövedelem annál nagyobb az adó súlya. Vagyis progresszív adóztatás folyik. Az elvont jövedelemből pedig az elesett, szegényebb rétegek, a jövedelmükhöz képest, az átlag felett részesülnek. Vagyis, az újraelosztás fordítva történik, mint a tőkés osztálytársadalomban volt.

Ami a hadikiadásokat illeti.

A tőkés osztálytársadalmakban a katonai kiadások, közvetett, és közvetlen formánban a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát tették ki. Ezzel szemben a fejlett országokban 1-5 százalékot, de az is soknak bizonyul, és nem a fejlettek közti háborúskodásra irányul.

A tőkés osztálytársadalom, mint minden osztálytársadalom a másik felett aratott győzelem esetén nyerhetett, a jelenkorban a fejlett társadalmak azonban csak veszthetnek. Ez abból fakad, hogy a tőkés világgazdaságban a nyertes zsákmányhoz jutott, a jelenkorban a nyertes is veszít, mert elveszti az egymásközti munkamegosztásból fakadó előnyt. A fordulat okaira később visszatérek.

Ami a nemzetközi munkamegosztást illeti.

Az osztálytársadalmakban általában, a tőkésben különösen a külkereskedelmet a fejlettek és az elmaradottak közti csere jellemezte. Erre épült a gyarmati rendszer, az imperializmus. A fejlettek iparcikkekért mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot cseréltek. Amennyiben az a csere gyarmattartó és gyarmat, illetve erős és gyenge között történt a komparatív előnyből fakadó cserénél nagyobb előnnyel járt az erősebb fél számára. Másként fogalmazva, a gyarmattartó nemcsak a komparatív előnyt, de az erőfölényét is élvezhette. Az ipari forradalom utáni időben a világkereskedelem nagy többsége csak látszólag történt piacai alapon, a valóságban az erős és a gyenge közti csere volt.

A jelenlegi világkereskedelmet egyre inkább a fejlettek egymás közti munkamegosztása jellemzi. Ennek következtében a világkereskedelem egyre nagyobb hányada a fejlettek közti komparatív előnyökre, és egye kisebb hányada a katonai, politikai és gazdasági fölényre épül.

Bármekkora a nyersanyagok szűkössége feletti siránkozás, a világkereskedelem egyre kisebb hányada a nyersanyag. A nyersanyagok stratégia jelentősége ugyan nem elhanyagolható, de ez sokkal jobban érinti a kevésbé fejlett nyersanyagtermelőket, mint az importálókat. Az olajtermelő arab országok léte attól függ, hogy az olaj iránt legyen fizetőképes kereslet. Ez igaz Oroszország és Nyugat-Európa viszonylatában is. Oroszországnak nagyobb szüksége van a nyersanyagok exportjára, mint Nyugat-Európának az orosz nyersanyagokra. A gazdag importőrök a legdrágább nyersanyagokra is vevők, mert meg tuják fizetni. A szegény nyersanyagtermelők azonban azonnal összeomlanának, ha nem volna vevőjük.

A nyersanyagokban való gazdagság ugyan rövidtávon óriási gazdasági előny, de hosszabb távon ez csak azokban az országokban érvényesül, ahol a fejlődés feltételei egyébként is adva vannak. Fejlődésre alkalmatlan országokban annál jobban megfeneklik a társadalmi haladás, minél gazdagabbak.

Európa hat leggazdagabb országa nyersanyagszegény, csak Norvégia gazdag, az is néhány évtized óta. De az akkor is gazdag volt, amikor még nem volt olajkincse.

Sokkal inkább igaz az ellenkezője. A nyersanyaggazdagság megbénítja azokat, akik egyébként nem fejlődnének, mert a gazdagságuk nem kényszerít tettekre, munkára. Az olaj, általában minden nyersanyag magas ára ugyan rövidtávon sújtja az importőröket, de egy évtizednél hosszabb távon abból az importőrök kerülnek ki jobban, mivel ők találnak megoldásokat a kevésbé energiaigényes folyamatokra. Azokat ugyanis a drága nyersanyag több és jobb munkára, takarékosabb technológiák kialakítására kényszeríti.

Ha a közgazdászok egyszer, az országok teljesítményét a bányajáradék, és a külföldi munkaerő teljesítménye nélkül számolnák, összehasonlítás céljából, kiderülne, hogy sokkal gyorsabban fejlődnek a nyersanyagokat importálók, mint az exportálók.

Ez a technikai fejlődés során egyre erősebben érvényesül. Európa nyugati felén a nyersanyagokban szegények a gazdagabbak. A fejlett nyugati országoknál gyorsabban csak a nyersanyagokban szegény távol-keleti országok fejlődtek. Országok, társadalmak estében is igaz, ami az egyéneknél az, hogy aki megélhet munka nélkül az értékét veszti.

A legjobb politikai módszer.

A liberális közgazdászok, a nyugati politikusok abban a hitben élnek, hogy a Nyugat által járt út nemcsak a leghatékonyabb, de az egyetlen eredményes is. Az ugyan igaz, hogy a Nyugat az elmúlt ötven évben, az egy főre jutó eredményeket mérve gyorsabban növekedett, mint a múltban bármely társadalom bármikor. Az azonban nem igaz, hogy minél demokratikusabb egy társadalom, a fejlettségi szintjétől, kultúrájától függetlenül, annál gyorsabban fejlődik.

Annak, hogy egy társadalom az átalagosnál gyorsabban fejlődjön, az élvonalba kerülhessen, két alapfeltétele van.

I. A népessége ne növekedjen évente néhány ezreléknél gyorsabban. Ez az osztálytársadalom felszámolhatásának elsődleges feltétele. Amelyik társadalomban ennél gyorsabban nő a népesség, szükségszerűen csak osztálytársadalom lehet.

Egyelőre a történelem nem ismert példát arra, hogy egyetlen társadalom túl tudott lépni az osztálytársadalmi formáján, ahol a népesség növekedése nem állt le. Ez a követelmény csak részben igaz az alulnépesedett négy, volt angol gyarmatra, az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra. Tehát tegyük hozzá, hogy alulnépesedett térségben lévő ország népessége tized százalékokkal is növekedhet, de azokban is csak akkor előnyös, ha a népszaporulat forrása nem a magas gyermekvállalás, hanem a jó minőségű munkaerő importja.

Erőszakkal eddig egetlen országnak, Kínának sikerült megfékezni a népesség gyors növekedését, és ez páratlan sikert hozott. Kínában a gyerekvállalás kierőszakolt csökkentése következtén harminc év alatt, mintegy 500 millióval kevesebben születtek, mint amennyi a korlátozás nélkül született volna. Nem nehéz belátni, hogy ennyivel több lakos eltartása olyan erőforrásokat emésztett volna fel, ami nélkül szó sem lehetne a kínai csodáról. Ennek ellenére a Nyugat ezt a módszert elfogadhatatlannak, sőt károsnak tartja. Képtelen tudomásul venni a tényt, hogy az eleve példátlanul túlnépesedett, és szegény Kínában szó sem lehetett volna az elért eredményekről.

II. A lakosság életvitelét a puritanizmus jellemezze. Ezt is a gyakorlat bizonyítja. Egyelőre egyetlen olyan ország nem került az élvonalba, illetve a leggyorsabban fejlődők közé, amelyikben nem puritanizmus jellemzi a lakosság életvitelét. Sikert csak a puritánok, a nyugat-európai eredetű protestánsok, és a távol-keleti konfuciánusok értek el.

Csak a puritán, azaz protestáns, illetve konfuciánus etikájú lakosságú társadalomban lehet a magas foglalkoztatást, és a magas megtakarítási hányadot elérni. Az elméleti bizonyítás ez esetben is nehéz, de a tények egyértelműen bizonyítanak. Mind a tíz legfejlettebb, mind a tíz leggyorsabban növekvő ország lakosságának viselkedése puritán, azaz szorgalom és takarékosság jellemzi őket. Ezt azonban még nehezebb kikényszeríteni, mint a kevesebb gyermekvállalást.

Összegzés

Egyelőre nem akadt olyan ország, ahol a több munkára és a nagyobb takarékosságra lehetett szorítani a lakosságot, ha az eleve nem ilyen volt. Nem ismerek olyan dél-európai, kelet-európai, latin-amerikai, afrikai, dél- és délkelet ázsiai országot, egyetlen olyan magatartású népet, amivel a népszaporulat leállítható, a magas foglalkoztatás és a magas megtakarítási hányad elérhető. Ezért Kína és Vietnám felzárkózása után sokat kell várni arra, hogy lesz olyan újabb ország, amelyik társadalmi és gazdasági sikert ér el.