2011. április 28., csütörtök

A politikai és közgazdasági iránytűm

Kopátsy Sándor EE 2011-04-27

A POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÍRÁNYTŰM

Koromnál fogva, mér régen ideje volt az írásaimat rendbe tenni, archiválni, de végre a múlt évben hozzáfogtam. Nem is én, hanem akiknek ez a mesterségük. Ahogy gyűlt az anyag, nőtt az önbizalmam. Sorra kiderült, hogy mennyi mindent előre láttam.

A POLITIKAI IRÁNYTŰM

A politikai életben azért nem tévedtem el, mert Somogy megyében, a nagybirtok és az úri középosztály világában nőttem fel. Erről a fél-feudális világról annyira negatív véleményem volt, hogy annak összetörésében azokkal is egyetértettem, akiknek a módszereit ázsiai zsarnokságnak tartottam.

Annak ellenére, hogy a nyilasok voltak a háború előtt az egyetlen olyan politikai erő, ami céljának tekintette a földreformot, részben még az úri világ összetörését is, de ezt csak a német fasizmussal szövetségben képzelte el, ami számunkra nemzethalállal lett volna egyenlő.

Ezért voltam a fasizmus ádáz ellenfele annak ellenre, hogy annak a pozitív tetteit is felismertem. Megszüntették a munkanélküliséget, visszaszorították a feudális társadalmi erőket. Azonban a jót is vad nacionalista célok szolgálatába állították.

A fasizmussal szemben még a tőkés gyarmattartó demokráciákat is a kisebbik rossznak tartottam, de tőlük sem vártam jót. Nekik jó volt a mi fél-feudális társadalmunk.

A Szovjetunióról keveset tudtam, de jót nem vártam, hiszen ők még a kereszténységet sem viselték el nyugati módon. A bolsevik marxizmust nem tekintettem marxizmusnak, a fasiszta rendszereknél jobbnak. Nem lepett meg, amikor a náci és a bolsevik imperializmus paktumot kötött. De felmértem, hogy ezzel Hitler nyersanyaghátteret kapott. Ez nyugtalanított.

Annál nagyobb volt az örömöm, amikor Japán az Egyesült Államokat, Hitler a Szovjetuniót megtámadta. Attól kedve számomra a második világháború eldőlt, de még a gyarmattartó imperializmusok végét nem éreztem. A második világháború elvesztésétől a fél-feudális, úri Magyarország vereségét remélhettem. Az összetörését ugyan nem, de a meggyengülését igen.

Ekkor vált világossá előttem, hogy az első világháború elveszése csak az ország területének kétharmadának elvesztésével járt, de a fél-feudális viszonyok sértetlenek maradtak. A másodikat nem fogja a rendszer megúszni. Vagyis nemcsak a trianoni területvesztés áll vissza, de az úri világ is meggyengül. Ezt a reményt arra alapoztam, hogy a háború végén az általunk megtámadott Szovjetunió a győztesek asztalánál fog ülni, sokkal inkább az utódállamok, mint a mi érdekünket képviselve.

Akkor még nem láttam a magyar zsidóság nagy többségének elvesztését, reménykedhettem abban, hogy a háború után ők lesznek az egyetlen következetes polgári erők. Nem volt elképzelésem arról, hogy a magyar társadalom túlléphet a polgárok demokráciáján. Abban nem volt kétségem, hogy a magyar társadalomban, a zsidóságon kívül, van számottevő polgári erő. A nem zsidó magyar polgárság legfeljebb ezrelékben volt számolható.

Minden reményem az Egyesült Államokra épült, ő volt az egyetlen nem imperialista, nem gyarmattartó. Rooseveltben láttam a háború utáni egyetlen reményt. Talán a bele fektetett remények köszönhettem, hogy azonnal észrevettem, hogy nem sietteti a gyarmattartó imperialisták győzelmét, a kifárasztásukra játszik, és a sztálinista Szovjetunióban is, inkább szövetségesét látja. Arra nem is gondolhattam, hogy Roosevelt örömmel látja, ha Európa keleti felén ő lesz az úr, és miket is a Szovjetunió fog megszállni.

Utólag sem azon csodálkozom, hogy mit nem láttam, sokkal inkább azon, hogy mit láttam másoknál sokkal korábban, és jobban. Talán az egetlen támpontom az volt, hogy a tőkés demokráciák csak hitelbe kaptak fegyvereket, a Szovjetunió azonban ingyen.

A Jaltai Szerződés után azonban minden világossá vált. A nyugati történészek azonban máig nem látják. Roosevelt számára a sztálini imperializmus volt az a katonai erő, aminek nyomásra az Egyesült Államok érdekei megvalósultak. Ha a volt gyarmattartóknak, legyenek azok tőkés polgárok, vagy fasiszta megszállottak, álltak a front bármelyik oldalán, számolniuk kellett a szovjet imperializmussal, és az általa irányított hazai kommunista erőkkel.

Márpedig, ha nem kell félni a szovjet hadseregtől, és az általa irányított hazai kommunisták befolyásától, egészen másként, sokkal kedvezőtlenebbül alakultak volna az események. A hidegháborút Roosevelt zseniális művének tartottam, és tartom ma is. A látszatot azonban meg kellett őrizni. Ez olyan zseniálisan sikerült, hogy még az amerikaiakat is megtévesztette.

A hidegháború végső soron azonban a legjobban a Szovjetuniónak ártott. Előbb a Hitler, majd a Roosevelt által felajánlott imperialista konc a bolsevikvezetéssel is elhitette, hogy erősek, hogy a szuperhatalmi szerepük reális, és egyre inkább elvesztették az arányérzéküket, és valódi szuperhatalomként viselkedtek. Ennek, többek között, két következménye lett.

1. Egyrészt egységet hoztak létre maguk ellen nemcsak a tőkés világban, hanem a baloldali mozgalmat is megosztották. A tőkéseket nem volt nehéz maguk ellen hangolni, azok ösztönösen ellenséget láttak minden gyorsabb társadalmi változást követelő mozgalomban, és tisztán látták a Szovjetunióban kialakult viszonyok embertelenségét. Azt is hibának látták, ami nem a bolsevik rendszerből, hanem a kelet-európai kultúrából fakadt. A baloldal is egyre inkább kiábrándult az agresszív Szovjetunióból. Nemcsak a fejlett államok baloldali pártjai számára voltak elfogadhatatlanok a bolsevik módszerek, de a jugoszláv, és a kínai kommunisták, sőt a csatlós országokban is, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a bolsevik módszerek számukra idegenek.

2. Másrészt a Szovjetunió számára elviselhetetlen terhet jelentett a szuperhatalmi szerep, mindenek előtt a vele járó katonai kiadás. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió közvetlenül és közvetve nemzeti jövedelmének negyedét, harmadát a katonai célokra fordította, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ebbe belerokkan. Máig nem akadt történész, aki megvizsgálta volna, hogy hova jutott volna a Szovjetunió, ha a jövedelmének csak akkora hányadát fordítja fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, vagy Kína. Egy ilyen felmérésből nyilvánvalóvá vált volna, hogy csupán a fegyverkezési verseny következtében sem a gazdaság fejlesztésére, sem az életviszonyok javítására nem juthat annyi, ami elég arra, hogy akárcsak a fejlettebb csatlósaival versenyezhessen, nemhogy a fejlett világgal. Ha a Szovjetunió nem válik imperialistává, ha nem akar erőszakkal terjeszkedni, számára a politikai és gazdasági centralizáció ellenére is hatékony rendszer marad. Nem a fejlett világgal szemben, hanem a kelet-európai lehetőségekhez viszonyítva.

Az utóbbi állításomnál meg kell állnom.

Soha egy pillanatig nem hittem abban, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban az alkalmazott ideológiától, politikai és gazdasági módszertől függ. Ez ugyan nem azt jelentette, hogy nem sok függ ettől is, de messze nem minden.

Diákkorom óta világosan láttam, hogy az európai országok társadalmi fejlettségét meg lehet állapítani, ha a térképet egy olyan koordinátára rakjuk, a melynek az Y tengelye a Malmö – Konstantinápoly vonal, az X tengelye pedig a Helsinki – Velence vonal, szinte mindent megértünk.

Mi, magyarok az osztrákok és a románok között vagyunk. Ami az ebből leolvasható értéktől eltér, könnyű magyarázatra talál.

Ha valami eltér, arra világos a magyarázat. A tengerekhez való közelség, a nyugatra vezető vízi út, a közös nyelv óriási előny. Nekünk egyik sem adott. Ezért legyünk szerények, és ezért lehetünk büszkék arra is, amit elértünk.

Politikában a mesterem Max Weber, akitől megtanultam, hogy az ipari forradalom óta, de különösen a jelenkorban az elsődleges tulajdonság a viselkedési kultúra. Ő ugyan felismerte, hogy a Nyugat népei között a protestánsok sikeresebbek, de a sikert a protestáns vallásban látta. A tényleges összefüggés azonban fordított. A Nyugat puritán népei előbb lettek puritánok és csak utána alakították hozzá a vallásukat. A protestáns kereszténység a puritán népek kereszténysége, a katolikus kereszténység pedig a latinok kereszténysége.

Azt már nagyon korán felismertem, hogy a kereszténység azért vált sikeres világvallássá, mert rugalmasan idomult a népek viselkedési kultúrájához, ahol ezt elmulasztotta, ott megszűnt.

Szent Pál kereszténysége sikeresen alkalmazkodott a görög-római kultúrához.

Ahol ez nem felet meg, a sémiták világában, ott mohamedán vallás váltotta fel. Azon belül is csak ott marad fenn, ahol a kopt kereszténység formáját viselte. A kopt kereszténység a sémita világ kereszténysége.

Ahogy a görög-római világ lesüllyedt, a kontinens keleti fele pedig megmerevedett, Európa nyugati és keleti felének kereszténysége kettő hasadt.

Ahogy az Alpoktól északi Nyugat-Európa a mediterrán térséghez viszonyítva felemelkedett, a puritán észak-nyugat kiépítette a maga puritánabb kereszténységét.

Nem nagyon merevek ugyan a vonalak, de egyértelműek.

Ezen az alapon gyorsan felismertem, hogy a marxi tanok, ahogyan egyre inkább vallássá váltak, igazodtak a népek viselkedési kultúrájához. A protestáns marxisták szociáldemokraták lettek. A katolikusok euró-kommunisták. Az ortodoxok pedig bolsevikok. Már az ötvenes években felismertem, hogy a konfuciánus kommunisták egészen más, hatékonyabb marxisták lesznek.

A század végére már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkorban csak a puritán és a konfuciánus népek lehetnek igazán sikeresek.

A GAZDASÁGPOLITIKAI IRÁNYTŰM

Történészi érdeklődésemnek köszönhetően hamar felismertem, hogy a gazdasági siker kulcsa a lakosság viselkedési kultúrája. A tények hamar meggyőztek arról, hogy Európában a társadalmi fejlődés, anyagi tekintetben is, csak ott lehet gyors, azaz másoknál gyorsabb, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Vagyis tovább léptem Weber felismerésén, a Nyugati civilizáción belül sok minőségi fokozat van. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál sikeresebb a társadalom, azon belül a gazdasága.

Minden statisztikai elemzés azt mutatta, hogy száz év óta, Európában a skandinávokkal és az alpi népekkel még az angolszászok és germánok sem képesek lépést tartani.

Az egy lakosra jutó jövedelem, iskolázottság és várható életkor tekintetében Európa legfejlettebb hat országa közül öt skandináv, és Svájc. Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő Finnország viselkedésében karakterisztikusan skandináv. Az észtek kikerülve a szovjet megszállás alól, egyértelműen felzárkózóban vannak.

Jelenleg, az első hat európai között még csak Svájc képviseli az alpi népeket. De a leggyorsabban növekvő etnikum a németek között a bajor, az osztrákok és az olaszok között a tiroliak, a korábbi jugoszláv népek között pedig a szlovének. Ha az Alpok térségét egy országnak tekintenénk, ez is az első hat közt volna.

Arra is Weber hívta fel a figyelmemet, hogy az Egyesült Államokba bevándorló, hazájukban alig boldoguló népek fiai puritánok, hatékony állampolgárok lesznek. Ő akkor még Amerika-hatásról írt. Az óta kiderült, hogy a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália is, a világ tíz legfejlettebb társadalma között van. Weber felismerését így módosítanám: Puritán társadalmakban a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek.

Végül, ezekhez járult, amit bátorság leírni, hogy nagy teher, ha egy országnak nagyobb a történelme, mint az ereje. Az elmúlt ötven évben a világon leggyorsabban növekedett három ország Dél-Korea, Tajvan és Finnország, náluk is gyorsabban növekedett két városállam, Hong Kong és Szingapúr. Finnországnak még nincs száz éves az államisága, Tajvan és a két városállam a kínai diaszpóra terméke.

Ezt példázza az is, hogy jelenleg a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a Nyugaton mindig üldözött zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra.

Nagy szerencsém volt, hogy közgazdászpályám első hónapjaiban került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András közgazdasági könyve. Ebben mutatják meg, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya viszonylag stabil. Ebből vontam le a következtetést, hogy a lakosság gyors növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár még akkor is, ha nem eleve túlnépesedett térségben élő társadalomról van szó. Aki ezt nem téveszti szem elől, nem tévedhet el. Márpedig ezt az igazságot mindenki figyelmen kívül hagyja.

Ez a társadalmi törvény rejtve maradása ugyan az emberisség történetében nem jelentett különös problémát, mert eddig csak olyan osztálytársadalmak voltak, amelyekben a lakosság generációként évente legfeljebb néhány tized százalékkal növekedett. Számomra azonban azt jelentette, hogy a demográfiai változások figyelemmel kísérése nélkül, a közgazdasági folyamatok nem kezelhetők.

Ennek a felismerésnek köszönhettem, hogy az utóbbi száz év legfontosabb társadalmi eseményét megértettem. Az óta tudom, hogy az olyan társadalom, amelyikben a lakosság növekedése tartósan meghaladja a fél százalékot, szükségszerűen lemarad. Ezért aztán mindig népesség növekedésének rátáját, az egy laksora jutó mutatókat, a nemzeti jövedelmet, a vagyont, a várható életkort, az iskolázottságot vizsgálom. Ennek alapján válik világossá, hogy az emberiség többsége reménytelen helyzetben van.

Egyrészt a lakosság viselkedése nem megfelelő, másrészt gyors a népszaporulatuk. A legtöbb esetben mindkét kizáró előfeltétel hiányzik.

Az emberiség kétötöde nemcsak elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és a lakosság viselkedési kultúrája sem puritán. Tegyük hozzá, hogy a népszaporulat leállítása is csak a puritán népesség számára megoldható, a puritán viselkedést pedig nem lehet néhány generációnál gyorsabban kialakítani. De még ott sem tartunk, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy a lakosság puritán viselkedésű legyen. Egyelőre csak a négy volt angol gyarmat ad történelmi példák arra, hogy a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek. Arra viszont nincs példa, hogy a történelmi hazájában egy nép viselkedése puritánná változott volna. Sokkal inkább jellemző, hogy a puritán nyugat-európai, és konfuciánus távol-keleti országokba bevándorlók nem, vagy nagyon lassan asszimilálódnak. Ezt látjuk Franciaországban az arabok, Németországban a törökök esetében. A latin-amerikai országokban az indián őslakosság és a négerek, a közép-európai és balkáni országokban pedig a cigányság asszimilálódása sikertelen.

Az elmúlt százötven évben csupán két sikeres asszimilálódás történt. Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten pedig a kínai diaszpóra ért el példátlan sikert. Európa számára történelmi tragédiát jelentett, hogy a nagyon sikeres zsidó diaszpórát felszámolták. A Rajnától keletre a zsidó etnikum kipusztítása, kivándorlása történelmi visszaesést jelent.

Jelenleg a Nyugaton már nincs olyan puritán lakosságú ország, amelyik nem gazdag. A Távol-Keleten is csak három van. Kína, Vietnám és Észak-Korea. Az előbbi kettő példátlan tempóban növekszik, mivel leállította a gyors népszaporulatát, és piacosította a gazdaságát. Észak-Korea azonban vészesen lemarad, mivel megmaradt a bolsevik gazdaságirányítása.

Európában a pravoszláv népek országaiban ugyan leállt a népszaporulat, de a lakosság viselkedése messze van a puritánhoz. Márpedig a keleti szlávok viselkedése mellett nincs olyan rendszer, ami nemcsak felzárkózást, de még lépéstartást elérhet. A történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a Szovjetunió nem azért bukott meg, mert bolsevik módszert alkalmazott, hanem, azért, mert a lakosság viselkedése nem megfelelő, mert elviselhetetlenül fegyverkezett, mert bekebelezte a közép-ázsiai népek térségét.

Oroszországot sokan azért tekintik felzárkózónak, mert óriási bányajáradékot élvez. A nemzeti jövedelmének harmadát, külkereskedelmének négyötödét az olaj, és a földgáz adja. E nélkül Fehér-Oroszországnál és Ukrajnánál is szegényebb volna.

Tekintettel arra, hogy a világ népessége csak ott szaporodik, ahol egyre nő az egy laksora vetített lemaradás, a sikeresek lakossága pedig szinte stagnál, a lemaradók aránya nőni fog.

A sok szűk látókörű tudós csak a klímaváltozással foglalkozik, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a túlnépesedés ennek sokszorosába kerül.

A Rácz – Bródy könyv másik hatása sem volt kisebb. Hamar rájöttem, hogy a jelenkor társadalmában a szellemi vagyon szerepe már nagyobb, mint a fizikai vagyoné. Ennek ellenére a közgazdaságtan a szellemi vagyont nem is kezeli vagyonként, annak képzése, létrahozását fogyasztásnak számolja el. Ez nem kisebb hiba annál, ha a klasszikus közgazdaságtan a fizikai tőke felhalmozását fogyasztásként vette volna számon.

A jelenkor fejlett társadalmaiban a gazdaság mozgástörvényeit csak akkor tudjuk helyesen követni, ha a szellemi vagyont tekintjük a társadalom szűk keresztmetszetének, és mindent annak maximalizálása érdekében rendezünk el.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtanának a fizikai vagyon, azon belül is annak tőkés formája, növekedése érdekében, a jelenkorban mindent a szellemi agyon gyarapítása érdekében kell működtetni.

2011. április 27., szerda

Még mindig olcsó az olaj

Kopátsy Sándor PG 2011-04-26

MÉG MINDIG OLCSÓ AZ OLAJ

A 20. század úgy fog bevonulni a gazdaságtörténelembe, mint a példátlanul olcsó olaj százada. Ezzel szemben a politika és a közgazdaságtan azon sír, hogy drága, és egyre drágább az olaj.

Az ugyan igaz, hogy drágul, de még mindig a legolcsóbb, nincs versenyképes társa.

Fajunk történetében még soha nem volt ilyen olcsó az energiahordozó, mint jelenleg. Annak ellenére, hogy egy laksora vetítve még soha nem használtunk annyi energiát, mint jelenleg, erre a jövedelmünkhöz képest egyre kevesebbet kötünk.

Elég volna csak száz éve visszamenni, hogy jövedelmünkhöz viszonyítva, mennyibe került akkor az energiaigény kielégítése, és mennyi most. Jelenleg harmadába sem. Tegyük hozzá, hogy az nemcsak sokkal drágább, de sokkal szennyezőbb is volt. Az olaj és földgáz tehát sokkal olcsóbb, és viszonylag kevésbé szennyező.

Azt sem vette senki tudomásul, hogy az első olajárrobbanás óta azok az országok fejlődtek gyorsabban, akik importálják, nem azok, akik termelik. Természetesen a termelők gazdagok, hiszen egyre nagyobb bányajáradékhoz jutnak. A bányajáradékból megélés azonban aláássa a gazdasági igyekezetet, a munkával történő értéktermelés ezért romlik.

Egyetlen olyan országot ismerünk, amelyik olajexportáló, és az élen maradt, Norvégia. De nem azért fejlett, mert olajtermelő, hanem azért mert puritán, és minden puritán ország nagyon gazdag. Ez az ország abban is egyetlen, hogy a bányajáradékát nem pocsékolja el, hanem a többségét tartalékként halmozza fel.

Az elmúlt ötven év leggyorsabban fejlődő országai a távol-keletiek, vásárolják az olajt.

A közelmúltban láttam az ENSZ ország értékelő elemzését, amiben a három kelet-európai szláv állam között előbb van Fehér-Oroszország, mint Oroszország, pedig az utóbbi nemzeti jövedelmének harmadát az olajnak és földgáznak köszönheti.

Az olajtermelő arab országok a világ legszegényebbjei között vannak, ha a nemzeti jövedelmükből levonjuk a bányajáradékot, és a vendégmunkásokkal termelt értéket.

Arról is kevés szó esik, hogy az olaj és a fölodáz árában nyert járadékot a buta kitermelők a gazdagoknál luxusra, és hadelszerelésre pocsékolják.

Az újságok főleg a drága üzemanyag árak miatt sírnak. Nem teszik hozzá, hogy az üzemanyag azért drága, mert óriási különadó terheli. Ha az nem volna, sokkal olcsóbb volna az üzemanyag. A felhasználó államok azonban rájöttek, hogy kár ilyen olcsón adni, elbír az még nagyon jelentős különadót is. Ha a nyersolaj olyan drága lenne, mint a többi energiahordozó, akkor nem lehetne ilyen magas különadóval súlytani.

Miért jár rossz pályán minden nyugdíjrendszer?

Kopátsy Sándor EN 2011-04-25

MIÉRT JÁR ROSSZ PÁLYÁN MINDEN NYUGDÍJRENDSZER?

Inkább az iskolára bízd a jövőt, mint a tőzsdére.

Jelenleg két nyugdíjrendszer működik.

Az egyikben az állam fedezi a nyugdíjak folyósítását, aminek forrását a munkaadók, és a munkavállalók által fizetett járadék jelenti, amit az állam az igénynek megfelelően kiegészít, vagy lefölöz. Ebben az esetben az állam bevétele a nyugdíjjárulék, amivel a nyugdíjak fizetések megjelenéséig az állam gazdálkodik. Formailag az államé a felelősség, de lényegében a nyugdíj nagyságát az állam állapítja meg, végső soron a dolgozók a kiszolgáltatottak. Annyi nyugdíjra számíthatnak, amennyi majd annak idején, erre a célra jut.

Ez a rendszer lényegében azt jelenti, hogy az állam a munkaerő árának általa meghatározott hányadát elvonja azzal az ígérettel, hogy fizetni fogja a nyugdíjakat. Ennek az ígéretnek a betartása azonban, mind annyi minden más is, az államtól függ.

A másikban a munkaadók és a munkavállalók munkaviszonyok során járadékot fizetnek, amit a nyugdíjalapok befektetnek, és ez lesz a nyugdíj fedezete. Ez esetben nem az állam, hanem a tőkepiac jut a járadékként befizetett összeghez, és azzal szabadon gazdálkodik. A 20. század nagy tőkés találmánya az volt, hogy az államtól elvette a nyugdíjjárulékok feletti rendelkezést, abból pénzpiaci keresletet teremtett. Az a tőkés stratégia máig rejtve maradt, nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta, milyen árfelhajtó hatása van annak, hogy a felhalmozott járulékokat részvénybe, és állampapírba fektetik. Ez a tőkés osztálystratégia azzal volna mérhető, ha kimutatnánk, hogy a részvények és állampapírtok piacán mekkora a nyugdíjalapok részesedése. Kiderülne, hogy milyen alapvető tőkés érdek fűződik ahhoz, hogy a járulékokat tőkeként kell működtetni.

Mindaddig nem hiba, hogy a munkaerő árának jelentős hányada tőkeként működik, amíg a társadalom fejlődésének szűk keresztmetszete a tőke. De amíg ez volt a helyzet, addig nem volt jelentős a nyugdíjak súlya. Kevesen és kevés éven átélvezhették a nyugdíjat. Amikor azonban megsokszorozódott a nyugdíjasok számaránya, és a nyugdíjban töltött idő, már nem a tőkében, hanem a minőségi munkaerőben jelentkezett a szűk keresztmetszet, a társadalmi érdekét sértővé vált az olyan nyugdíjrendszer, amiben tőkeként kell a járulékot működtetni.

A jelenkor fejlett társadalmaiban már sokkal fontosabb a dolgozók szellemi vagyonának, mint a megtakarított tőkének a nagysága. A társadalomnak sokkal fontosabb érdeke a minél jobb munkaerő, mint a minél több tőke. Ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, ahol nem jó, onnan pedig elmegy még az is, ami ott keletkezik. Ezért sérti a társadalom érdekét, ha a megtakarított nyugdíjjárulékot tőkeként működtetik, sokkal jobb befektetés, ha a munkaerő mennyiségnek, és minősségének növelésére fordítják.

Ha megnézzük, hogy az elmúlt negyven évben melyik állam volt a világ két legsikeresebb állama, illetve városállama, akkor a két első állam Dél-Korea és Finnország, a két első városállam pedig Szingapúr és Hong Kong. Ez a négy az oktatás területén is a legsikeresebb. Mind a négy az egy laksora jutó tőkepiaci forgalom egyenlegében is az elsők között van.

A jó nyugdíjrendszer csak az lehet, amelyik az öregkori állátást a gyermeknevelés minőségéhez köti. Vagyis azoknak legyen jobb az öregkori ellátása, akik több magasan képzett gyermeket neveltek fel. Az ilyen öregkori ellátás lényegében folytatása annak, ami fajunk egész életét jellemezte. A szülők gyermeknevelési igyekezetére épült öregkori ellátásuk. Ezt kell a modern társadalomnak átvállalni, és a szülők nyugdíját a gyermeknevelésük eredményéhez kell igazítani.

Ez azt jelenti, hogy az állam akkor jut az öregekről való gondoskodás forrásaihoz, ha a következő generáció sok értéket termel, ebből sok adót fizet, vagyis az állam gazdag lesz.

Semmi reális alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy gazdag lesz az olyan állam, amelyik korábban sok tőkéhez jutott. A tőkét ugyanis nem lehet az államhoz kötni. A dolgozókat is egyre kevésbé, de sokkal nagyobb a kötődésük.

A rendszerváltás húsz éve

Kopátsy Sándor EH 2011-04-26

A RENDSZERVÁLTÁS HÚSZ ÉVE

Ezt az írást Kéri László a tíz éves Válaszban közölt írása késztette ki belőlem. Az ünnepi szám kedvéért Az elvesztegetett évtized címet adta. Meggyőződésem szerint, az utóbbi tíz év csak szükségszerű következménye volt, az első tíznek, helyesebben az első tizenkettőnek.

A rendszerváltás kudarca akkor került kényszerpályára, amikor Aczél György segítségével, a Kisgazdapártban mellőzött Antall Józsefet sikerült a Demokrata Fórum elnökévé emelni.

Sem a történészek, sem a politikusok nem vették a fáradságot utánanézni, hogyan, mikor és miért került a Fórum elnöki posztjára Antall József.

Mikor, kinek jutott eszébe, hogy Antall József, a piarista tanár számára alapít egy egészségügyi kutatóintézetet?

Mikor derült ki, hogy az eleve kisgazdapárti Antall József nem lehet a Kisgazdapárt vezetője?

Mikor, és kik döntöttek úgy, hogy Antall Józsefet akkor a Fórum elnökévé kell emelni?

Aki e négy kérdésre nem talál választ, nem ért meg semmit abból, hogy miért úgy történtek az események, a rendszerválás során. Ha viszont választ talál erre a négy kérdésre, akkor sok mindent megért.

Miért lett a népi-nemzeti fórumból egy közép-jobb konzervatív párt, amelyiknek nem lehetett jövője, hiszen nagyon vékony az úri középosztály megmaradt tábora.

Miért marad párt nélkül a népi-nemzeti közép-jobb, amit az Orbán vezette Fidesz üresen talált, és elfoglalt.

Miért szűnt meg az Antallt pozícióba állító szoclib uralom.

Amíg bízni lehetett abban, hogy Antall József lesz a Kisgazdapárt elnöke, a hazai és külföldi szoclib erők arra építettek, hogy a Kisgazdapárt nyeri meg az első demokratikus magyar választásokat. A szoclib erők ugyanis, kezdettől fogva, a Lakiteleken megalakult Demokrata Fórumban az antiszemita, legalábbis polgárellenes veszélyt véltek, azt számukra veszélyes népi-nemzeti közép-jobb pártnak tartották. Ezért, ha Antall József nem vall kudarcot a Kisgazdapártban, azt a pártot segítették volna a Fórummal szemben. Ők nem a Kisgazdapártra, hanem Antall Józsefre tettek, csak őt tekintették biztosítéknak arra, hogy a közép-jobb várható győzelme nem lesz antiszemita és polgárellenes.

Ahogy azonban Antall József a Kisgazdapártban nem lehetett hangadó, a rá épített szoclib stratégia összeomlott. Új közép-jobb párt alakítására már nem volt idő, és káderállomány. Egyetlen megoldás maradt. Antall Józsefet kell a Fórum élére állítni. Mivel a Fórum vezetői nem ismerték fel a szoclib stratégia célját, Aczél Györgynek sikerült meggyőzni őket, hogy Antall József lesz az ideális elnökük.

Az, hogy Antall József nem a népi-nemzeti közép-jobb, hanem az úri középosztály politikai képviselője, mindmáig rejtve maradt annak ellenére, hogy ő a maga politikai vonalát, kezdettől fogva, következetesen képviselete, és ennek megfelelően alakította át a Fórumot. A kormányából azonnal kihagyta, illetve jelentételen tárcával bízta meg a Fórum radikálisan népi-nemzeti alapítóit, köztük Csórit és Csurkát. Ugyanakkor az SZDSZ vezetőivel kötött paktumot.

A szoclib stratégia tehát győzött, de ez a győzelem jelentette az alapját annak, hogy a Demokrata Fórumnak megszűnt az ereje, el kell tűnnie. Ezzel a népi-nemzeti közép-jobb magyar társadalomnak nem maradt pártja. De ez jelentette azt is, hogy a rendszerváltás a szoclib elvek alapján történik, és csak húsz év múlva lesz olyan közép-jobb párt, amelyik a társadalom kétharmadának támogatását élvezheti, hogy a liberális erők elveszítik kezdeti politikai támogatásuk többségét.

Beigazolódott, hogy demokráciában, előbb-utóbb az a párt kerül hatalomra, amelyik a társadalom többségéhez igazodik. A magyar társadalom közép-jobb, tehát végső soron az a párt nyer, amelyik közép-jobb politikát vall.

Ez a tény azért aratott húsz év után elseprő győzelmet, mert Orbán Viktor a kis liberális Fidesz elnöke gyorsan felismerte, hogy Antall felszámolta a Fórum népi-nemzeti jellegét, tehát nincs olyan párt, amilyen pártot kormányra ütetne a választók többsége. Neki egyetlen ciklus elég volt arra, hogy a liberális Fideszből népi-nemzeti Fideszt formáljon. A harmadik választáson az új Fidesz már a legerősebb párt lett, és a Kisgazdapárttal koalíciós kormányt alakíthatott. A követező választáson épen csak megbukott, de bebizonyosodott, hogy a káderállományát erősítve megállíthatatlan. Így következett be a 2010-es kétharmados győzelem. Ez is még annak ellenére történt, hogy a szoclib ellenzéke erősebb káderállománnyal rendelkezik.

Nem ismeri a magyar társadalmat, aki kételkedik abban, hogy a Fidesz addig marad kormányon, ameddig a magyar társadalom közép-jobb beállítottságát tudomásul veszi. Azok a pártok, amelyek nem alkalmazkodnak a magyar társadalom elvárásához, bukásra vannak ítélve. Minél jobban támadják a közép-jobb Fideszt, annál inkább.

Eddig csak a politikai beállítottsággal foglalkoztam, pedig a rendszerváltást követő húsz év eseményeinek fő alakítója a gazdaságpolitika volt.

A Forumon belüli népi-nemzeti erőkkel szemben Antall József örömmel kötött politikai paktumot az SZDSZ-szel, és a liberálisokra bízta a gazdaságpolitikát. Folytatta azt a privatizációt, amelyeik már a Németh-kormány alatt elkezdődött. Gyorsan felszámolták a keleti piacokat, ezzel halálos döfést adtak a vidéki lakosság foglalkoztatásának. Máig nem vált világossá, hogy a keleti piacok gyors felszámolása a mezőgazdaság virágzásának végét jelentette. De nemcsak annak, hanem számos, vállalti szinten veszteséges keleti exportnak is.

Az első tíz évet, Kéri László másként ítéli meg: „Az 1990 utáni első évtized alapjában véve a teremetés ideje volt, az új világ intézményi kereteinek létrehozatala, és üzembe helyezésük, próbaéveinek ideje. Viszonylag hamar megteremtődtek a jogállamiság, és a piacgazdaság legfontosabb intézményi alapjai, jól-rosszul, de működni kezdtek, valamint megtörtént az ország Keletről Nyugatra való átállításának – korábban nem remélt sebességű – művelete is.”

Ezt én úgy fogalmazom meg, hogy olyan liberális jogi kereteket hozott létre az Antall-Tölgyessy paktum, ami messze meghaladta az ország közvéleményének liberalizmust befogadó képességét, ezért eleve bukásra volt ítélve.

Ezzel eljutottunk a fő károkozáshoz. A kétmillió munkahely felszámolásához. A magyar közgazdászok óriási többsége számára a vállalti szintű veszteség társadalmi szinten is veszteséget jelentett. Ezért, ész nélkül, felszámoltak kétmillió munkahelyet, ezzel minden reális gazdaságpolitika feltételét. A rendszerváltás első pár éve alatt a felszámolt kétmillióból félmillió helyezkedhetett el a kisvállalati szektorban. Az is csak azért, mert az adózás alóli kibúvásra építhettek.

Az ezer éves magyar történelem legnagyobb gazdasági bűnét követték el azzal, hogy másfélmillió ember tartósan kirekesztettek a társadalmi munkamegosztásból. Ez a kirekesztés máig is tart, a jelenlegi kormány is csak tíz évre tervezi, hogy egymilliót visszahoz a munkavilágába.

Máig nem tisztázott, hogy mekkora, elviselhetetlen politikai és gazdasági terhet jelentett a veszteséges vállalatok leállítása.

Ideje volna a rendszerváltást a munkaügyek, a foglalkoztatás oldaláról megvizsgálni. A bolsevik rendszerben az optimálisnál magasabb volt a foglalkoztatás, de előnye volt, hogy mindenki nemcsak talált munkát, hanem erre az állam is kényszeríttette. Magam is azok közé tartoztam, akik néhány százezer, maximum félmillió fővel csökkentette volna a foglalkoztatást.

A szoclib közgazdászok, okkal használom a szoclib kifejezést, hiszen az SZDSZ-en kívül az MSZP közgazdászai is maradéktalanul hívei voltak a kétmillió munkahely megszüntetésének. Sajnos, ma is azok. Felszámolt munkahelyek helyett csak félmillió új keletkezett. Vagyis másfélmillió, többségében vidéken élő, alacsonyan képzett munkaerő az óta sem talál munkát. Ezen belül a cigányság szinte teljesen munka nélkül maradt.

A néhány éve még túlfoglalkoztató országunk az EZ 27 tagállama között az utolsó lett a munkaképes lakosság munkára fogásában. Márpedig, ilyen alacsony foglalkoztatás mellett sem a politikai, sem a gazdasági stabilitás nem jöhet létre. Nem találtam példát arra, hogy az átlagnál gyorsabban növekedett az olyan ország, amelyikben a foglalkoztatás 70 százalék alatt van, nálunk pedig 55 százalék. Tegyük hozzá, hogy a sikeres országokban nemcsak a foglalkoztatás magas, de az évente ledolgozott órák száma is nagyobb.

Az ennyire nem dolgozó országban sem a politika, sem a gazdaság nem lehet kiegyensúlyozott. Sőt, nem működhet hatékonyan az oktatás, és az egészségügy sem. Ezt a magyar közvélemény érzi, a politikai azonban nem karja tudomásul venni. Aki a jelenlegi foglalkoztatási szinten akarja a gazdaságot helyes vágányra terelni, naiv, idealista.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy nem az elmúlt tíz év volt elvesztegetve, hanem az előtte lévő tizenkettő. Aki nem azt a tizenkettőt akarja korrigálni, hanem az utolsó tízben keresi a bukás okait, nem sokra juthat.

Kéri László az utolsó tíz év eredményeiből ötöt emel ki.

Időrendi sorrendben.

2002. Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kap. Magyarországon én is azon kevesek közé tartorok, akik örültek Kertész kitüntetésének. Örültem, mert ideje volt már, hogy egy Európában marat, zsidó író kapja meg ezt az elismerést. Ugyanakkor látom, hogy a magyar társadalom még sajnos nem tart ott, hogy így érezzen. Kertészt nem is tekintik magyar írónak. Ennél súlyosabb hiba, hogy a magyar társadalom még mindig nem kíván szembenézni a zsidósággal szemben elkövetett szörnyű bűneivel.

Kéri, pedig nem érzi a Nobel-díj súlyát, ha erről beszél, és nem a vidéki, főleg cigányokat súlytó munkátlanságot.

2004. Csatlakozás az Európai Unióhoz. Ezt én is kiemelném, mert ez komoly biztosíték a kilengéseink ellen. De lássuk be, nem sokat használt.

2004. Leszerel az utolsó kötelező szolgálatú katona. Ez is jó hír, de csak hírértéke van.

2007. A schengeni határok megszűntek. Fontos, de nem volt jelentős hatása.

2009. A magyar U20-as labdarúgó válogatott bronzérmes a világbajnokságon. Ezt komolytalannak tartom. Aki nem tud jobbat, az se hozza fel.

Az utóbbi tíz év kudarcai.

2002. Móri mészárlás. Ilyen a legsikeresebb államokban is előfordul, de nem tartják történelmi kudarcnak.

2003. Kulcsár-ügy. Ilyen is előfordul a legjobb társadalomban.

2005. Népszavazás. Szégyenre ugyan okot adott, de az előzmények után, nem lehet botránkozni rajta.

2010. A vörös-iszap katasztrófa. Az ukrán és a japán atomerőmű robbanásához képest csekélység.

A tíz esemény felsorolása jól jellemzi, hogy a szoclib vonal máig képtelen megérteni katasztrofális vereségének okát.

Módszertani megjegyzések

Kopátsy Sándor EG 2011-04-22

MÓDSZERTANI MEGJEGYZÉSEK

A The Economist április 16. számában írás jelent meg arról a közhelyről, hogy a nagyon elmaradt számára könnyebb az átlag feletti sebesség elérése, mint azoknak, akik már közel vannak az élvonalhoz. Ez így közhely, egyszerűen azt állítja, hogy könnyebben gyorsul valami a lassú sebességről, mint a már nagyon gyorsról. Ezt a legbutább kerékpáros is tudja. De azt is, hogy hiába gyorsul jobban, a lemaradása mégis nőhet.

A cikk írója is érzi, hogy nem az országok növekedését, hanem az egy laksora jutó növekedést kellene összevetni. Ezt igyekszik elemezni, de mégis az országok gyorsabb növekedésére tér vissza. Azt írja, hogy India és Brazília gyorsan nő, csak a növekedést elfelejti egy laksora vetíteni.

Márpedig ez jellemzi hatvan éve a világgazdaságot. Az emberiség öthatoda olyan országokban élt, ahol az ország gazdasági teljesítménye ugyan gyorsan nőtt, de az egy lakosra vetített jövedelme és vagyonát nézve, egyre jobban lemaradt.

Az elemzést kezdem a közölt táblázattal.

Hat ország esetében azt ábrázolja, hogy mikor érte el az egy laksora jutó jövedelmük 2005-ös dollár áron, vásárlóparitáson a 16.740 dollárt. A küszöböt az Egyesült Államok már 1963-ban elérte. Dél-Korea a pedig csak 1995-ben. Az ilyen összevetési mód szakszerűtlen, hiszen a két időpontban nagyon különböző teljesítményt jelentett elérni ugyanazt a szintet. Tudományos idényű összevetést jelentett volna az, ha a közös szintet a világgazdasági átlag százalékában mérjük, vagyis azt vizsgázzuk, milyen sebességgel nőttek a különböző országok hét évvel azelőtt, hogy elérjék az egy laksora jutó világ átlagjövedelem háromszorosát, és milyen gyorsan növekedett a mutató a következő hét évben. Az így készített táblázat nem is hasonlított volna a közöltre. A világgazdaság növekedési sebessége ugyanis jelentősen felgyorsult.

Az Egyesült Államok 1963-ban érte le a vizsgálat által megjelölt szintet, ami akkor a világon a legmagasabb volt. Dél-Korea viszonyt csak 1995-ben, amikor az már a legfejlettebb tíznek a fele sem volt.

A rossz táblázat mégis hasznos, mert végre, nem az ország jövedelmének, hanem az egy laksora vetítettnek a növekedését méri. Ha ezt a világátlagra is megmutatná, hogy az emberiség kevésbé fejlett öthatodára, az utóbbi mutató ötöd akkora növekedést sem mutat, mint az első.

A második világháborút követő negyven évben csak a puritán Nyugaton, és a Távol-Kelet kisebb országaiban, az utóbbi harminc ében ezeken kívül csak Kínában nőtt az átlagnál gyorsabban az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

A szerző azt jósolja, hogy a „feltörekvő” országokban gyorsabb lesz a növekedés. Csak arról feledkezik meg, hogy az egy lakosra vetített eredményeket kellene nézni. Ez esetben rádöbbenne, hogy a feltörekvő országok között csak Kínában nő gyorsan az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon. A szerző Brazíliára és Indiára hivatkozik. Egyiknek sincs reménye a felzárkózásra, mert elviselhetetlenül gyorsan nő a lakosságuk. Oroszország volna ebben a tekintetben kivétel, de ott a bányajáradék nélkül nem volna növekedés.

A szerző nem figyelt fel arra sem, hogy a vizsgált időszakban a gyors fejlődésnek két előfeltétele volt. Egyrészt a lakosság viselkedése csak puritán, vagy konfuciánus lehetett, másrészt a népesség természetes szaporulatának átlaga legfeljebb néhány tized százalék volt. Amelyik ország nem felel meg e kettős előfeltételnek, szóba sem jöhet. Mivel ilyen országok csak a puritán Nyugaton, és a Távol-Keleten vannak, a világ háromötödét eleve ki kell zárni a vizsgálandók köréből.

Jelenleg már csal három távol-keleti, olyan ország van, amelyik még a vizsgált szint alatt van, Kína, Vietnám és Észak-Korea. Ez első kettő példátlanul gyorsan fejlődik, a hármadik pedig kivételes állapotot jelent, ami nem jelent olyan esetet, aminek okán nem állapíthatjuk meg, hogy 2050-re nem lesz minden nyugati puritán, és távol-keleti konfuciánus ország gazdag. De ezekben nemcsak az egy laksora jutó vagyon és jövedelem lesz magas, hanem az iskolázottság, és a várható életkor is. Rajuk kívül viszont egyetlen ország sem kerül a fejlettek közé.

2011. április 14., csütörtök

Amit nem akarnak látni, azt nem is látják

Kopátsy Sándor PG 2011-04-11

AMIT NEM AKARNAK LÁTNI, AZ NEM IS LÁTJÁK

Az európai politikusok, és közgazdászok nem akarják tudomásul venni, hogy ötven éve a Távol-Kelet országaival nem képesek versenyezni, ezért a versenyt Európára, maximum a Nyugat országira korlátozzák. Az pedig egyenesen humoros, hogy nem versenyképes országokat neveznek meg olyanokként, akik fel fognak zárkózni.

Az elmúlt ötven év azonban egy értelűen bizonyítja, hogy mik a jelen és a belátható jövő versenyfeltételei, hogy van két kizáró feltétel.

A fejlődés győztesei közé csak azok a társadalmak számíthatók, amelyikben nem nő a lakosság száma, és a viselkedési módot a puritanizmus, vagy annak kelet-ázsiai változata a konfucianizmus jellemzi.

Jelenleg olyan térség, ahol nem nő a lakosság csak Kelet-Ázsia, Európa. Magyarázatra szorul, hogy ez alatt azt kell érteni, hogy a lakosság első szaporodása nem nő. Az alulnépesedett térségekben az okos, a munkaerő minőségére koncentrált bevándorlás nem akadálya, sőt motorja a fejlődésre. Ezen az alapon a feltételnek megfelel a két észak-amerikai állam, valamint Ausztrália és Új-Zéland is.

A lakosság viselkedési módja lényegében megfelel a nem szaporodó népességűeknek, kivéve a kelet-európai és balkáni pravoszláv népeket.

Jelenleg valamivel kétmilliárdnál több ember él olyan országokban, ahol a társadalmak közti versenyben való győzelem alapfeltétele biztosítva van. Ezek kétharmada a Távol-Keleten, egyharmada a Nyugaton él. A jelenleget azért kell hangsúlyozni, mert a következő negyven évben a fejlettek száma alig változik, az is bevándorlásból, még a lemaradt ötmilliárd hétmilliárdra nő.

Magyarázatra szorul, hogy miért tekintem a felzárkózásra várt országokat, Indiát, Oroszországot, Brazíliát és Törökországot, lemaradóknak. Azért mert a lakosságuk nem puritán, és Oroszországtól eltekintve, mindegyik népessége a megengedhetőnél többszörösen gyorsabban szaporodik. Az elmúlt hatvan évben nem találtunk olyan siker országot, amelyik nem puritán, és gyorsan szaporodó. Márpedig ami elől még nem találunk egyetlen kivételt sem, azt felelőtlenség a jövő bajnokának kinevezni.

A másik érvet is a tények igazolják. Nem ismerünk olyan puritán, illetve konfuciánus népet, amelyik nem szaporodik gyorsan, ugyanakkor nem tartozik, illetve nem közeledik az élvonalhoz.

Jelenleg a puritán Nyugat országai vezetnek. Ez fakad abból, hogy a Nyugat ötszáz éve emelkedett a többi magas-kultúra fölé, a Távol-Kelet pedig csak a második világháború után ébredt. De e két térség versenyére később térek vissza.

Az ENSZ több mutatóra épülő fejlettségi rangsorában az első tíz legfejlettebb társadalom mindegyike nyugati.

A tízből hat, erősen puritán, kis nyugat-európai állam, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia és Svájc. A másik négy pedig volt angol gyarmat, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok. Az utóbbi a tizedik.

Először arra keressünk magyarázatot, miért hat kis európai ország szerepel a világrangsor első tíze között?

Az egyértelmű válasz:

Mert ezek lakossága viselkedik leginkább úgy, ahogyan a jelenkor elvárja.

Természetes, hogy ettől a liberális közgazdászok botránkoznak. Ha ez igaz, akkor összedől az elméletük, ami mindent a minél nagyobb piaci szabadság, és a minél kisebb állam feltételére épített.

A piac szabadságát ugyan én is elengedhetetlen feltételnek tartom, de messze nem az elsőnek és nem a minél nagyobb annál jobbnak.

Baj van a másik követelménnyel is. A hatból öt jóléti állam, aminek a csődjét évtizedek óta jósolgatják. De nem csődben, hanem a győztesek élvonalában vannak.

Az élcsapat hat tagja nemcsak a liberálisokat, de a nacionalistákat sem igazolja. Ha meg kellene nevezni, melyik hat ország a legkevésbé nacionalista, a nyolc között ez a hat is benne volna.

Nem kevésbé érdekes a négy volt angol gyarmat előkelő szereplése.

Tagadhatatlan, hogy előnyük az alulnépesedésük, de nemcsak az. A jelenkor leghatékonyabb importja a minőségi munkaerő befogadása. A közgazdaságtan képtelen megérteni, hogy a jelenkorban, és még sokkal inkább a belátható jövőben, a szellemi vagyonában gazdag munkaerő befogadása a legjobb import. Márpedig ebben óriási a kínálat, ráadásul ez egyre nőni fog.

Jó harminc éve, amikor a fiaim Nyugatra akartak menni, azt a tanácsot adtam, hogy csak olyan országba menjetek, amelyik már gazdag, és ahol mindenki „gyütt-ment”, azaz bevándorló. Ilyen pedig már akkor is csak négy volt, a fent említettek. Ráadásul, aki világpolgár akar lenni, annak óriási előny, hogy angol a nyelve. Ez is csak erre a négy országra vonatkozott.

Véleményem szerint, ez a négy ország harminc év múlva is, a legfejlettebb tíz között lesz.

A közgazdaságtan nem foglalkozik a térségek optimális népességével. Pedig ez sem lesz elhanyagolható. Minél fejlettebb egy társadalom, annál többre értékeli a természetet, márpedig ahol nagy a népsűrűség, ott ez egyre többe kerül. Japánban a lakásköltségek sokszorosai annak, ami a fenti négy országban, és ez a különbség hatványozódni fog. Ezt példázza az is, hogy az elmúlt évben, vásárlóerő paritáson Tajvan megelőzte Japánt, mert nálunk a lakás, az élelmiszer sokkal olcsóbb. Ausztráliában pedig még ennek is csak a fele.

A négy volt angol gyarmat mindegyike angolul beszél, az idegeneket könnyen befogadja, és alulnépesedett. A közgazdaságtan modelljeiben azonban ezek a szempontok nem is szerepelnek.

Ezzel szemben kihangsúlyozzák a gazdaságtechnikai szempontokat. A mai Népszabadásban olvasom De Buck úrnak, a BusinessEurpe főigazgatójának a véleményét arról, miért kell Európának üldöznie Amerikát. A főigazgató úr a kockázati tőkében, és az intézményesült innovációban látja a különbséget, Amerika fölényét. Ez ugyan szerepel a sok ok között, de aligha ilyen fontos. Az EU legnagyobb hátránya, hogy szuverén államok gyülekezete, nyelvi Bábel, hogy kevesen és keveset dolgoznak. Európa legnagyobb hátránya a nacionalizmus, és a munkaszeretet hánya. Széthúzunk, és keveset dolgozunk. Buck út nem tud arról, hogy az Egyesült Államokban évente egy hónapnyi munkanappal többet dolgoznak.

A hátrány még inkább egyértelmű, ha a Távol-Kelettel állítjuk szemben Európa nyugati felének versenyképességét. Ott a munkaerő jobb, és többet dolgozik.

Nemcsak Európa nyugti fele, de a Nyugat puritán része sem versenyképes a Távol-Kelettel. Egyszerűen más tempóban fejlődnek. Ők jobban tudják, hogy az eredmények érdekében tanulni és dolgozni kell.

Marx forog a sírjában

Kopátsy Sándor PH 2011-04-12

MARX FOROG A SÍRJÁBAN

A közelmúltban, amerikai közvélemény kutatók mértéke fel, hogyan alakult a vélemény a piacgazdaságról.

A 27 országban feltették a kérdést: A szabad piacot tarja a leghatékonyabb eszköznek a gazdaságfejlesztésre? Az igen választ 54 százalék adott. A szabadpiac hívei az Egyesült Államokban 2002 óta 79 százalékról 59 százalékra estek. Ma a legnagyabb támogatottság Németországban van, 69 százalék. Csak egy százalékkal áll mögöttük Kína és Brazília. A sereghajtó Franciaország, ahol a piac hívei 42 százalékról 27 százalékra esetek.

Ami miatt a címet adtam, Kína. Többen esküdnek a piacgazdaságra, mint az Egyesült Államokban és Angliában. Miért ilyen népszerű a piac szerepe Kínában?

Mert ott a piac mellett politikai diktatúra van. A világtörténelemben példátlan sikert arat a rendszer, ami a nagyon centralizált politikai hatalmat párosította a gazdasági demokráciával. Ez pedig szédületes eredményt hozott.

Az, hogy Kínában a gazdaság piacosítása mellett megtartották a politikai diktatúrát, nem azt jelenti, hogy a fejlett nyugati társadalmakban is ez a legélszerűbb. Annyit azonban jelent, hogy ahol a népszaporulatot meg kellett állítani, ott arra csak a politikai erőszak képes. Fordítva, a politikai demokrácia csak ott járható út, ahol a népszaporulat már megállt. Ez az jelenti, hogy a politikai demokrácia idő előtti bevezetése eleve lehetetlenné teszi a népszaporulat megállítását, a nélkül pedig eleve lehetetlen a gyors gazdasági fejlődés.

Ez az állításom igazolja, hogy miért tartottam eleve Lenint a 20. század legnagyobbja egyikének. Ő ismerte fel először, amit ma Kína igazol, hogy a viszonylag elmaradott országban a gyors gazdasági fejlődést, csak piacosított gazdaság képes elérni. Ez azonban csak ott nem szül anarchiát, ahol a politikai diktatúra vigyáz rá. Ez a felismerés Lenintől, Tengig csak Jugoszláviában, majd Magyarországon jelentkezett, de jelentéktelen maradt. A világtörténelmi jelentőséget akkor kapott, amikor Kína alkalmazta a lenini stratégiát.

Lenin ugyanis nem ismerte fel, hogy a világ élvonalába emelkedésnek van egy másik előfeltétele is. Csak a nép puritán illetve konfuciánus viselkedése mellett működhet a módszer. Márpedig a pravoszláv népek nagyon nem ilyenek. Ezt legfeljebb Max Weber sejtette meg.

A jelenkor társadalomtudománya sem veszi tudomásul a tényt, hogy a puritán és a konfuciánus népek rendszertől, ideológiától függetlenül felzárkóznak, ha a gazdaságuk piacosan működik. Ezzel szemben még egyetlen olyan nép nem került az élvonalba, amelyiket nem a két viselkedési forma egyike jellemzi. Mivel a keleti szlávok nem puritánok, velük eleve lehetetlen kiemelkedő eredményt elérni.

A 20. század három legnagyobb felismerése.

1. A világgazdaság élvonalába csak a puritánok juthatnak. Ezt Weber ismerte fel, csak arra nem gondolt, hogy a Távol-Keleten élnek a nyugati puritánoknál puritánabbak, a konfuciánusok.

2. A társadalmi fejlődés feltétele a gazdasági felzárkózás. Ennek az útját csak a piac tudja követni. Az erős polgárság nélküli piac azonban csak akkor nem szül anarchiát, ha a politikai diktatúra vigyáz rá. Ezt Lenin ismerte fel. De ő azt látta, hogy a siker alapfeltétele a lakosság puritán viselkedése, hogy a nem puritán néppel nem lehet az élre jutni.

3. A néhány ezreléknél nagyobb népszaporulat mellett, a felzárkózás lehetetlen. Ezt bármennyire is igazolják a tények, senki nem merte megfogalmazni. A három feltételt csak a Teng által vezetett Kínai Kommunista párt tudta megteremteni. A felismerésüket megkönnyítette, hogy előttük járt Japán és a kis tigrisek, akik megmutatták, mire képes a távol-keleti ember. Erre épült a világgazdaság történetének legnagyobb csodája.

Marx azért forog a sírjában, mert be kell látnia, hogy a sikerhez a politikai erőszak nem elég, hogy a tulajdonviszonyok másodlagosak. Minden az emberek minőségén múlik. Ahol az emberek puritánok, ott akár így, akár úgy, jön a siker, csak a gazdaságon nem szabad erőszakot elkövetni. Az alacsonyabb szintről indulóknál ahhoz azonban kell a politikai erőszak, hogy a piac ne szüljön anarchiát. Marx legnagyobb tévedése azonban az volt, hogy nem ismerte fel, hogy a gyorsan szaporodó népességű társadalom alkalmatlan a felzárkózásra. Nem vette észre, hogy javaslatai csak akkor működhetnek, ha már leállt a népszaporulat. Erőszakra csak a piac uralmának biztosítása és a népszaporulat megfékezése érdekében szabad támaszkodni.

A MAGYAR NEMZET ÁRTATLAN

Kopátsy Sándor PH 2011-04-11

A MAGYAR NEMZET ÁRTATLAN

A születő alkotmány miatt szégyellem magam. Egy magyar államtitkár védelmébe veszi azt a fondorlatos ostobaságot, amivel az új alkotmány igyekszik a náci és a bolsevik megszállás fél évszázadát kitörölni a magyar történelemből, feléleszti a Szent Korona tant, ezzel alkotmányos tápot ad a revizionizmusnak, az országot Magyar Köztársaságról visszakereszteli Magyarországnak, és engedményeket tessz egy tekintélyét vesztett katolikus dogmáknak. Ennek az eladósodott, óriási munkanélküliséggel küzdő országnak nem az volt a legnagyobb problémája, hogy nem korszerű és következetes az alkotmánya.

Erre az újra sem azért nem lesznek utódaink büszkék, mert sokat fog ártani, hanem azért mert már születésekor eljárt felette az idő. Egyszerűen azt a nemzeti tudatot képviseli, amitől meg kellene szabadulni.

Nem azért nem tetszik nekem az alkotmány, mert más, mint a magyar nemzet, hanem azért, mert nagyon olyan.

Sajnos, Magyarország közvéleménye, főleg a kiegyezés óta megtévedt. Túlzottan nacionalista, klerikális és konzervatív. Az óta csak olyan kormányunk mögött áll a nemezt többsége, aki ezekkel a túlélt hibákkal rendelkezik. Az elmúlt másfél század során mindig attól kellett félni, hogy olyan erők kerülnek hatalomra, akik a hibáinkat képviselik. Márpedig aki nem veszi tudomásul, hogy a magyar társadalom többsége nacionalista, klerikális és konzervatív, az csak erőszakkal maradhat hatalmon, mert csak a kisebbség támogatja.

Ebből fakad az elmúlt másfél század minden tragédiája.

Aki alkotmány megfogalmazásra vállalkozik, annak abból kellene kiindulni, hogy mi a kisebbik baj a kettő közül.

A magyar társadalom elvárásainak való behódolás, vagy annak elvárásaival való szembefordulás. Hosszú életem során megtanultam, hogy aki hasznos akar lenni, az a kettő között lavírozzon.

Súlyos hibát követnek el azok, akik semmibe veszik a nemzetük karakterét, mert csak erőszakkal maradhatnak hatalmon, és az ilyen hatalom akkor is bukásra van ítélve, ha jót tesz. A politika alaptörvénye a hatalom megszerzése és megtartása. Az olyan politika, aminek ugyan mindig igaza van, de mindig kisebbségben marad, haszontalan erőfecsérelés. Ez jellemezte kezdettől fogva a magyar liberalizmust. Ez bukott meg az utolsó választáson húsz év ragyogása után. Ezért játszott mindig mellékszerepet a baloldal, hacsak nem külső erők tartották hatalmon.

A rendszerváltás után a hatalom megszerzéséhez vezető út csak a közép-jobb magyar társadalom elvárásainak tudomásulvétele lehetett. Ez azonban csak akkor lehet eredményes, ha az arisztokráciát és az úri középosztályt kizárják belőle. Valahogy ezt érezte meg a szuverenitás küszöbén a humán magyar értelmiség. A Magyar Demokrata Fórum volt az első olyan magyar politikai erő, amelyiket nem a magyar arisztokrácia, és az úri középosztály vezetett. Nekem olyannak tűnt, mint amilyen akart lenni a bolsevik megszállás előtti Nemzeti Parasztpárt, csak addigra már ennek a rétegnek tízszer nagyobb volt a társadalmi bázisa, és a hatalomra kerülésének a realitása.

Jóvátehetetlen történelmi hiba volt, hogy a hazai és külhoni liberális erők megijedtek ettől a pártól, féltek, hogy nemcsak antiszemita, de nacionalista is lesz. Ebben a félelemben a még hatalom lévő baloldal is osztozott. Összefogva sikerült a népi, közép-jobb MDF élére odacsempészni a konzervatív, alkotmányos Antall Józsefet, a magyar úri középosztály elkötelezett hívét. Antall következetes politikájának köszönhetően, az első választást biztosan megnyerő MDF átalakult az arisztokrácia és az úri középosztály vezette párttá, ami már túlságosan konzervatív és alkotmányos volt ahhoz, hogy hatalmon maradhasson. A rendszerváltást követő időszak politikájának megértéséhez a kulcs. Az MDF megnyerte az első demokratikus választást, mert a választók még azt hitték, hogy ez olyan párt, amilyent Lakiteleken alapítottak. Antall szereplése azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a történelmi uralkodó osztályok tértek vissza. Ezért aztán a következő választáson példátlan büntetésben részesítették. Mára aztán el is tűnt a politikai színpadról.

Orbán Viktor azonban felismerte, hogy a hatalomra csak olyan párt kerülhet, amilyen a Lakiteleken megalakult MDF lett volna. Ilyen párttá alakította át a liberális pártként induló Fideszt, és hamar elnyerte az MDF korábbi híveinek többségét. Ennek köszönhetően, a harmadik választást már a Fidesz nyerte meg. Máig hatalom maradt volna, ha azonnal kisebbségi kormányt alakít, nem szövetkezik a kormányt lejárató Torgyánnal.

Ezzel nyolc évre kiesett a Fidesz a hatalomból. A szoclib koalíció azonban, a liberálisok elvárásainak szolgai tejesítése okán olyan népszerűtlenné vált, amire nincs példa a demokráciák történetében. Demokratikus választáson még nem fordult elő, hogy a körzetek 99 százalékát egyetlen párt nyeri meg. Vagyis angol-száz módszerrel a törvényhozás 99 százalékát nyeri meg. Ez a csoda kellett ahhoz, hogy kétharmados többség legyen a parlamentben. Ráadásul az ellenzék soha nem lehet ötödnél több, mert csak ennyi van a tőle bal, vagy ennyi sincs a jobb oldalon.

A Fidesz jelenlegi támogatottsága a demokráciákban nagyon ritka, nálunk első alkalom. Annál gyakrabban előfordult a kormány magas népszerűsége, ha nem volt más választása. A rendszerváltás előtti választások egyike sem jelentette a közvélemény ilyen arányú támogatását. A háború előtt nem volt általános a szavazati jog, és titkos a választás. Ennek ellenére a magyar közvélemény nagy többsége támogatta, mind a Monarchián belül, mind a két háború között a konzervatív, nacionalista és klerikális politikát. Nem választotta, de támogatta.

A két háború között az ország lakosságának óriási többsége revizionista volt. Beleértve, amíg egyáltalán joga volt rá, a magyar zsidóság is. A munkások és parasztok között is nehéz volt találni olyant, aki a revíziót legalább a módszere alapján elutasította volna.

A második világháborúban a nagy többség Hitler győzelmét akarta, és várta. A számuk csak akkor csökkent, amikor már a hülyék is látták, hogy elvesztette.

Oroszország ellen is lelkesen, ha nem is örömmel, harcoltak. A katonaszökevényeket hazaárulónak tekintették. Egy megyeszékhelyen két embert ismertem, akik nem értettek egyet a hivatalos politikával, az egyik egy jezsuita pap volt, kettőről pedig utólag kiderült, hogy angol kémek voltak. A zsidó barátaim ugyan érezték, hogy a létük függ Hitler bukásától, de nem merték megmondani.

A most készülő alkotmány a nácik bevonulásától a szovjetek kivonulásáig terjedő évtizedeket úgy tekinti, hogy az nem a magyarok országa volt, mivel nem volt az országnak szuverenitása. Vagyis a zsidóüldözésért, a bolsevik évtizedkért nem a magyar nép, hanem a megszálló halom volt a felelős. Az alkotmány készítőinek sajnos, nincs annyi történelmi ismeretük, hogy belássák, hogy Hitler még sehol nem volt, amikor mi már zsidótörvényt hoztunk. A két általános zsidótörvényt a magyar törvényhozás mindkét háza jóváhagyta. A zsidók gettóba zárását, vagyonelkobzását, meghurcolását, munkaszolgálatra hurcolását, összegyűjtését, elszállítását a magyar állam törvényes szervezeti végezték. Méghozzá nem közömbösen, hanem lelkesen.

A Rákosi-rendszer ugyan kétmillió új munkahelyet teremtett, népi kollégiumokban képezte a munkás-, és parasztfiatalok tízezreit, köztük a mai törvényhozók többségének szüleit, nagyszüleit. Mindez nem volt Magyarország történelme?

De nem panaszkodom, hiszen eddig sem az alkotmány milyenségén múlt az ország sorsa. Ezután sem azon fog múlni.

Az alkotmány felett hangosan botránkozóknak pedig azt üzenem, hogy van nekünk ennél százszor nagyobb gondunk is. Egy millió munkahelyet kell teremteni. Sajnos annak érekében azok sem sürgölődnek, akik vállalták, és azoknak sem az a gondjuk, akik abban élik ki magukat, hogy a kormány munkáját kritizálják.

A magyar társadalom egyik betegsége, hogy százszor annyi energiát pocsékolunk el azzal, hogy mit hibázik el a kormány, mint azzal, hogy segítenénk, mit lehet jobban.

A magyar alkotmányba is bele foglalnám, hogy minden állampolgár kötelessége még az ellenfelét is segíteni abban, hogy sikeresebb legyen, és ne azon fáradozni, hogy minél előbb valljon kudarcot. Ez ugyanis jelenleg hiú ábránd, mert a szoclib ellenzék néhány ciklusra leírta magát. Azt kell belátni, hogy ezt a kormányt nem annyira a saját érdeme, hanem az ellenfeleinek hibái jutatták ekkora többséghez. Másrészt, akik a szélsőjobbtól nagyon félnek, vegyék tudomásul, hogy az ellen egyetlen biztosíték van, a közép-jobb kormány ereje.

2011. április 11., hétfő

Nyugdíjrendszer

Kopátsy Sándor EN 2011-04-10

NYUGDÍJRENSZER

A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a fejlett társadalmak ma már nem tőkés osztálytársadalmak, tehát az öregkori ellátást sem tőke megtakarítással kell biztosítani.

Tegyük hozzá, hogy a tőkés osztálytársadalmak sem így biztosították, csak életük utolsó évtizedeiben próbálkoztak vele.

Ezt bizonyítják azok az adatok, hogy a dolgozók hány százalékának volt nyugdíjbiztosítása, ezek hány százaléka érte, meg a nyugdíjazását, és hány éven keresztül évezték a nyugdíjat, egy dolgozóra hány nyugdíjas jutott, a kifizetett nyugdíjak a nemzeti jövedelem hány százalékát tették ki. Ugyanakkor, ma hogyan néznek ki ezek az adatok. Ez is azt mutatná, hogy szó sincs arról, hogy a tőkés osztálytársadalmakban az öregkori ellátás tőke megtakarításra épült.

Jellemző, hogy a munkások nyugdíjellátását először nem a legfejlettebb tőkés társadalom, hanem a német imperializmus vezette be.

Még nagyobb a különbség a tőkés és a jelenkori fejlett társadalom között abban, hogy nem volt társadalmi feladat a munkaerő minőségének, szellemi vagyonának gyarapítása, a jelenkorinak pedig csak ez a fontos. Akkor elég volt, ha a munkaerő írástudó, de az igény nem annyira a gazdaság, mint sokkal inkább a közigazgatás és a hadsereg oldaláról merült fel. Ma a társadalom nem tudja használni azt a munkaerőt, aki 12 évnél alacsonyabban iskolázott, a most születők estében pedig már a többségtől 15 évnél magasabb iskolázottság lesz a minimális igény.

Adatokkal kell bizonyítani, hogy 1870-ben és 1930-ban hány éves korban történt meg a társadalmi munkamegosztásba való belépés. Tegyük hozzá, hogy kétszáz éve Angliában ez még sokkal korában jellemző volt.

Az adatokból kiderül, hogy a jelen generáció munkaképes korának első 5-10 évét tudásvagyonának növelésével tölti. Ebből annak kellene következni, hogy a 18 év feletti tanulást értéktermelő munkaviszonyként vegyük figyelembe. Ezt a munkaképtelenséggel és a tartós munkanélküliséggel közös csoportban, a foglalkoztatottakkal szembeállítónak fogalma sincs arról, hogy ez esetben a munkátlanokként kezeltek egyik része nagyon fontos értéktermelő, a másik értékromboló. Ez fakad abból, hogy a közgazdaságtan a szellemi vagyontermelést fogyasztásnak tekinti. Ha logikusan gondolkodunk, akkor a tanulás általában értéktermelés, a munkaképes korban végzett pedig felhalmozás, mégpedig olyan, aminek nagyságában a munkaképes korú tanulók kieső jövedelme is vagyonfelhalmozás.

Nem lehet vitatni, hogy a következő generáció értéke, munkájának hatékonysága egyre inkább attól függ, mennyi szellemi vagyont ad hozzá.

Aki fel karja mérni, mekkora teljesítményű lesz a társadalom két-három generációval később, ezt legjobban azzal tudja megközelíteni, hogy milyen lesz akkor a munkaerő képzettségi szintje. Ehhez képest minden más társadalmi, gazdasági stratégia minősége nagyon másodrendű.

A modern társadalom legfontosabb feladata a minél hatékonyabb generáció felnevelése. Ehhez képest, abban, mit várhatunk harminc, ötven év múlva, minden más nagyon másodrendű. A jövőért felelősséget érző politikának az első feladata arról gondoskodni, hogy minél értékesebb legyen a következő generáció.

Ezzel szemben a politika, és a közgazdaságtan még ott sem tart, hogy feltárná, mitől függ a következő generáció minősége. Megelégszik azzal, hogy az állam kötelessége, hogy támogassa a születések számát, és működtessen az oktatási rendszert. Addig nem jutott el, hogy a születések számánál sokkal fontosabb a minőség, semmiféle számszerű növekedéstől nem várható teljesítménynövekedés, sőt a gyorsan növekvő népesség elviselhetetlen teherrel jár. Minden a következő generáció minőségén fog múlni.

Ennek bizonyítása érdekében, az első feladat annak a felmérése volna, hogy honnan milyen generáció kerül ki. Ez azonban titok, aminek a feltárása maga is bűn. Az állam megelégszik azzal, hogy a munkaerő minőségéért való felelősséget az oktatási rendszerre rakja. Így nem kell vállalnia a minőségért való felelősség terhét.

A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALDÁBAN DŐL EL.

A farizeus nyugati, nyíltan vagy ösztönösen keresztény, erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Annak érdekében, hogy ez le ne lepleződjön, nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható.

Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a munkaerő felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadnak születettek huszada sem kerül a felső tizedbe, a nagy többségük pedig az alsó harmadban marad.

Az adatok ismerete nélkül tudom, hogy az olyan iskola, ahol a diákok többsége jól kereső, diplomás családban nő fel, finn színvonalon teljesít, annak ellenére, hogy ami az oktatási rendszeren múlik, messze a finn színvonal alatt van. Ezzel szemben az olyaniskolák teljesítménye, ahol a diákok jelentős hányada tartósan munkanélküli családban nevelődik, és kevés az olyan tanuló, akiknek a szülei jól kereső diplomások, az oktatás színvonala katasztrofális. Mégsem akadt senki, aki bevallotta, hogy ilyen iskolákból kikerültek átlaga nem üti meg azt a mértéket, mai az állami célkitűzésektől elvárható, amivel felzárkózni szeretnénk.

Minden felmérés nélkül bizton állatható, hogy a társadalom érdeke a születések olyan struktúráját igényli, amiben a gyermekvállalás a családi háttér színvonalával legyen arányos. Vagyis minél nagyobb társadalmi értéket képviselnek a szülők, annál több, és minél alacsonyabb, annál kevesebb gyermeket vállaljanak. Ezt a célt szolgálja a jelenlegi családi adózásunk, de igazságtalanul. A semminél jobb, hiszen a valószínűen jó nevelő családokat jutalmazza, de kihagyja éppen azokat, kik ebben a legnagyobb jutalmat érdemelnének, a kisjövedelműk ellenére sikerese gyermeknevelő szülőket. Pedig ezeket kellene a legjobban jutalmazni. A legnagyobb erkölcsi és szellemi jutalmat például a munkanélküli, cigány szülők érdemelnék, ha a gyermekük diplomás lett.

A következő generáció minőségi felnevelését az biztosítaná a legjobban, ha szülők öregkori ellátását a gyermeknevelésük hatékonysága lapján biztosítaná a társadalom.

A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS

Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ.

Az általam javasolt rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két módszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nyugdíj nagysága a befizetett járuléktól függ, vagy olyan, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos.

Aki a másodikat választja, annak nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, de nincs nyugellátási garanciája. A megtakarított járulékot a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelése nem lenne figyelembe véve.

Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. De az érdekeltséget úgy kell szabályozni, hogy az ne a minél több gyermek, hanem a minél jobb felnevelését célozza.

Azoknál a családoknál, akik a gyermeknevelés eredménye alapján való nyugdíjat választják, hatósági kontrollt kell alkalmazni. Már a jelentkezést is csak olyan családok esetében szabad elfogadni, akiknél van garancia az eredményes felnevelésre. Menet közben pedig nem kell vonni ezt a lehetőséget, ha a gyerekek iskoláztatása nem megfelelő. Nem kell nagy szakértelem, hogy az önkormányzat megállapítsa a nevelés elvárható feltételei mennyire biztosítottak.

Ahol ettől a rendszertől a legtöbb eredmény várható, ott egyértelműen a szülők ezt fogják választani. Ott sincs nagy kockázat, Ott sincs, ahol a szegény családi körülmények ellenére, legalább két jól tanuló gyermek van.

A módszer bevezetése során, kezdetben nagyobb óvatosság ajánlatos. A tapasztaltok alapján, lehet a rendszert választók körét bővíteni.

A gyermeknevelés hatékonyságához kötő rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők lesznek. Ennek bizonyítása érdekében kell kimutatni, hogy a magasan képzett lakosság költségvetési hozzájárulása mekkora, és mekkora az alacsonyan képzetteké. Ebből ki fog kerülni, hogy ez a rendszer sokkal nagyobb fedezetet teremt, mint a tőkebefektetésen alapuló.

Az utóbbi minden tekintetben jobb fedezet, és nem előre, annak ellenére, hogy a forrása csak utólag jön létre.

Egyelőre csak jósolni lehet, hogy a gyermeknevelés eredményét mennyivel jobban motiválja a jó gyermeknevelésben való anyagi érdekeltség, mint a tőkebefektetésben való bizalom.

A módszer fölénye azon alapszik, hogy a modern társadalomban a munkaerő szellemi vagyonába való befektetés sokkal hatékonyabb, mint a tőkeként működtetett.

Nagyon kevés szülő érzi úgy, hogy öregkorára nem a gyermeke oktatását, nevelését kell optimalizálni, hanem a megtakarítást a tőzsdére kell bízni. Fajunk multában a neveléssel járó gondokért a felneveltek tartották el a szülőket, a jelenkori világban azonban olyan nagy az egyedek mobilitása, hogy erre nem lehet tovább építeni, ezt a társadalomnak kell magára vállalni. Ez azért is indokolt, mert a sikeres nevelés legnagyobb haszonélvezője az állam. Ha az állam a megtermelt éték harmadát, kétötödét elvonja, akkor kötelessége azokról gondoskodni, akik felnevelték azokat, akiknek adójából az állam élhet.

A társadalomra háruló öregkori eltartási kötelezettségnek azonban csak akkor van pozitív ösztönző hatása, ha a forrásokat a gyermeknevelésükkel megteremtőknek, a teljesítményük arányában osztják vissza.

A tudásvagyon növelése

A FŐFELADAT 3

A LEGKORÁBBI MUNKA A TANULÁS. 3

A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALÁDBAN DŐL EL. 3

A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS 3

A GYERMEKNEVELÉS A FOGMZÁSSAL KEZDŐDIK 3

AZ ELSŐ EZER NAP 3

KÉPESSÉGFELTÁRÁS TUDOMÁNYA 3

ÖSSZEGZÉS 3

Kopátsy Sándor EE 2011-04-08

A TUDÁSVAGYON NÖVELÉSE

Abban ugyan senki sem kételkedik, hogy a fejlett társadalom sikere ma már elsősorban a tudásvagonon múlik, a közgazdaságtan ma is csak a fizikai vagyon növekedését veszi figyelembe, az sem következetesen, a szellemi vagyon gyarapítása ugyanolyan fogyasztás, mint az alkoholé.

Azt kell látni, hogy ez a hozzáállás nem zavart az osztálytársadalmakban, hiszen azokban csak a fizikai vagyon, a rabszolga, a föld, a tőke volt hiánycikk, amit a piac értékelt. A szellemi vagyonban nemcsak felesleg volt, hanem annak növelése sértette a társadalom érdekét, annak növelőit üldözni kellett. Ezért tartotta minden vallás a tudásvágyat bűnnek.

A 20. század közepére azonban olyan tudományos és technikai vagyon bontakozott ki, amelyikben a fizikai vagyon hasznosulása egyre inkább attól függ, milyen magas szintű tudásvagyon működteti. Sőt, rövid idő alatt kiderült, hogy a fejlett technika gyenge minőségű munkaerővel nem is működtethető.

Száz éve még a fizikai tőke hatékonysága attól függött, milyen olcsón kap munkaerőt, ma a technikai eszközök működtetésének hatékonysága elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerőt találnak hozzá. Akkor még a minél olcsóbb munkaerőt kereste, ma a minél jobbat keresi. Természetesen, azért is csak annyit fizet, amennyiért meg tudja venni.

A közgazdászok máig nem eszik tudomásul, hogy a munkaadó továbbra is a pofit maximalizálására, ezért semmit, a munkaerőt sem veszi meg annyiért, amennyit neki ér, ha kapna olcsóbban.

A tőkés társadalom megdöntését célzó közgazdászok, élükön Marxszal, azt állították, hogy a munkaerőt azért vásárolják meg értéke alatt, mert a tőkéstulajdonosnak ez a természete. Nem vették észre, hogy a történelmi materializmust a feje tetejére állították, a felépítménnyel indokolták az alépítményt.

Ideje volna tudomásul venni a piac ártörvényét. Mindennek az ára a piacon a kereslet és kínálat arányától függ. Amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet, annak az ára az értéke alatt van, és fordítva.

Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő kínálata jóval meghaladta a keresletét, minden osztálytársadalomban értéke alatt lehetett munkaerőhöz jutni. Aki meg akarta szüntetni a munkaerő kizsákmányolását, annak vagy a munkaerő keresletét kellett megnövelni, vagy a kínálatát kellett csökkenteni.

Ezt jól bizonyították az olyan helyzetek, mint a háborúk, amikor a munkaerő jelentős hányadát kivonták a termelésből, ugyanakkor a hadviselés óriási többletkeresletet teremtett. Lecsökkent a munkaerő kínálat, és megnőtt a kereslete. A tőkések egyre magasabb bért kiálltak, hogy munkaerőhöz juthassanak. Az államnak bérrögzítő törvényekkel kellett a tőkéseket kényszeríteni arra, hogy ne emeljék a béreket.

A legutóbb ilyen béremelést korlátozó törvényekre a háborút követő újjáépítés során került sor.

A tudományos és technikai forradalom ezen a téren is fordulatot hozott. Egyrészt megállt a népszaporulat, ezzel csökkent a mennyiségi túlkínálat, másrészt a minőségi munkaerővel szemben túl kereslet jelentkezett. Ennek alapján előállt a helyzet, hogy a munkaerő ára, minőségétől függően, az átlaghoz viszonyítva, hatványozottan emelkedik, a gyenge minőségűé pedig egyre csökken, annak egyre nagyobb hányada a szabályozott áron nem is talál munkát.

Mindez különösen markánsan jelentkezik az utóbbi néhány évtizedben, amióta a kelet-ázsiai államok olcsó tömegárukkal látják el a nyugati piacokat.

Bebizonyosodott, hogy Kelet-Ázsiában a munkaerő nemcsak jó, de olcsó is. Kiderült, hogy a tömegtermelésben nem képes a Nyugat a Távol-Kelettel versenyezni. Az utóbbi óriási komparatív előnyt élvez. Nagyon leegyszerűsítve, a világpiacon kialakult egy új munkamegosztás, amiben a távol-keleti tömegárut a fejlett Nyugat bonyolult termelő berendezésekkel, a perifériák pedig nyersanyaggal fizetik ki. Ezen az árucserén mind a három fél sokat keres, ezért akkor sem képes kiszállni, ha a Nyugat számára óriásiak az ebből fakadó társadalmi feszültségek.

Először csak a fejlett nyugati társadalmakat érő kárról beszéljünk. A távol-keleti országokkal folytatott cserek következtében megnő a minőségi, és csökken a gyengébb minőségű munkaerővel szembeni kereslet. Minél nagyobb lesz ez az árucsere, annál jobban felerősíti az ettől függetlenül is működő folyamatot. A fejlett világhoz tartozó társadalmakban tovább drágul a jó munkaerő, és annál nehezebb lesz a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A tudomány és technika fergeteges fejlődése önmagában is egyre jobban emeli a jó, és csökkenti a gyenge minőségű munkaerő árát. Tekintettel arra, hogy a Távol-Keleten közel egymilliárd a tömegtermelésben kiváló munkaerő él, fel sem lehet mérni, mikor fejeződik be ezek munkába állítása. Amíg ott van ilyen munkaerő, addig a fejlett világban nem lehet a gyengébb minőségű munkaerő jelentős hányadát normatív feltételek mellett foglalkoztatni.

Arra sem lehet számítani, hogy a Nyugat leállíthatja a keleti tömegáruk importját, mert ez jelentős mértékben megdrágítaná a hazai piac ellátását. Könnyű belátni, hogy számos tömegcikk hazai termelése még egyszer drágább lenne, mint amennyiért keletről be lehet szerezni. Becslésem szerint, jó néhány százalékkal nagyobb volna a fejlett nyugati országokban az infláció, ha azt otthon kellene megtermelni.

A társadalom viszont nem viseli el, ha a munkaképes lakosság jelentős hányada tartós munkanélküliségre kényszerül. Tudomásul kell venni, hogy a tartós munkanélküliség elviselhetetlen erkölcsi és demográfiai kárt okoz. Ezért bármi áron, a munkaerőpiacon fel nem vehető munkaerő foglalkozatása, a jelenkori fejlett társadalmak egyik legnagyobb feladata.

Ezt a feladatot csak a következő generáció minőségét javító rendszer képes megoldani.

Erre egyelőre, nincsen módszer, de ki kell alakítani.

Kezdjük azzal, hogy hol nincs jelentős tartós munkanélküliség. A válasz egyértelmű. A puritán, jóléti társadalmakban, ahol eleve erkölcsi szégyen a munkaképes ember munkátlansága.

Ebből fakad, hogy Európa nyugati felén a legalacsonyabb tartós munkanélküliség a skandináv és az alpi országokban van.

A tartós munkanélküliség markánsan jelenik meg ott, ahol jelentős olyan etnikum is él, amelyiknek nincsenek ilyen erkölcsi gátlásai. Európában a cigányok, törökök, arabok. Latin-Amerikában az indiánok. Ezek munkára fogásával tehát megkülönböztetett módon kell foglalkozni.

Akinél tapasztalható, hogy elfogadja a munkanélküli segélyből való szerény megélést, mint életformát, be kell vezetni, hogy a segélyért is kell valami munkát vállalni.

A tartós munkanélküliséget vállaló réteg azzal okozza a legnagyobb társadalmi kárt, hogy sok gyermeket vállal, de nem törődik azok iskoláztatásával. Ezért a munkanélküli segély nagyságát függővé kell tenni a gyerekeik iskolai eredményétől. Ezért a tartós munkanélküliek támogatását nem a gyermekeik számától, hanem azok nevelési eredményétől kell függővé tenni.

Mivel a jelenkori társadalmak előtt egetlen fő feladat áll, annak szolgálatába kell állítani a társadalom működtetését.

A FŐFELADAT

Az egy laksora jutó szellemi vagyon maximalizálása.

Ezt a feladatot csak az a társadalom képes megoldani, amelyikben legfeljebb néhány ezrelék a lakosság számának növekedése.

Ez a feladat spontán megoldódik ott, ahol

- a lakosság jövedelme meghaladja a 10.000 eurót,

- az átlagos iskolázottság 12 év fölé kerül,

- megoldott a fogamzásgátlás,

- magas a foglalkoztatás.

Néhány követelmény rövid magyarázatra szorul.

Az egy laksora jutó jövedelmet a bányajáradék, és a vendégmunkások által termelt érték nélkül kell mérni. Ez a probléma csak néhány olajtermelő országban jellemző, a vendégmunkások jelentős teljesítménye pedig ezek közül is csak a közel-keletiekben. Ezek ugyanis parazita társadalmak.

A magas foglalkoztatásra azért van szükség, mert csak ez garantálja az olyan viselkedést, amit a technikai alapja megkövetel. Ahol alacsony a foglalkoztatás, ott a lakosság viselkedése eleve nem lehet megfelelő. Ugyanakkor ahol puritán, illetve konfuciánus a lakosság, ott a magas foglalkoztatás spontán is létrejön.

Az elmúlt száz év minden tapasztalata azt bizonyítja, hogy a puritánság, hosszabb távon, önmagában is biztosítja a felsorolt feltételeket. A Nyugaton már nem ismerünk olyan puritán népet, amelyik nem gazdag. A Távol-Keleten, Kína, Vietnám és Észak-Korea kivételével, már mind gazdag, sőt mindegyikük a nyugati puritánoknál is gyorsabban növekedett. Kína és Vietnám, ahol a politikai diktatúrának sikerült erőszakkal megfékezni a népszaporulatot, a világtörténelemben példátlan tempójú fejlődés folyik.

Ezzel szemben nem ismerünk még példát arra, hogy olyan nép is az élvonalba kerülésben reménykedhessen, amelyik nem puritán, illetve konfuciánus.

Ezért az általános társadalmi feladatot egyetlen célra leszűkíthetjük. A lakosság viselkedését a puritán, illetve a konfuciánus irányba kell irányítani.

Mi jellemzi e két kívánatos viselkedési formát?

Ezt jó száz éve Max Weber már megfogalmazta: a protestáns erkölcs. Erre a következtetésre tapasztalati alapon jutott. Azt látta, hogy a tőkés osztálytársadalmak versenyében egyértelmű volt a protestánsok fölénye. Már a 20. század közepén, Európában a legfejlettebb tíz ország lakosságának többsége protestáns volt. Az új kontinenseken csak azokból a gyarmatok lettek gazdag államok, amelyikeket protestánsok rendezkedtek be. Ahova a mediterrán katolikusok mentek, mind jelentősen lemaradtak.

Weber zseniális felismerése annyiban sántít, hogy nem ment vissza egy lépéssel a történelemben. Azt kellett volna mondani, hogy csak azok a népek lettek protestánsok, amelyikek eleve puritánok voltak. Nem a vallásuk tette őket puritánokká, hanem azért választottak maguknak puritán kereszténységet, mert az jobban megfelelt erkölcsi magatartásuknak.

Még messzebb mehettünk volna, ha azt mondjuk, hogy azok a nyugat-európai népek lettek puritánok, amelyikeknek viszonylag kemény télre kellett berendezkedni. Amelyik népek melegebb éghajlaton éltek, nem tanultak meg beosztani, takarékosodni, keményen dolgozni, egymással szolidárisak lenni.

Weber idejében még senkinek nem jutott eszébe, hogy a távol-keletiek még a nyugti puritánoknál is puritánabbak, és ezért a jövő kihívásainak még nálunk is jobban megfelelhetnek. Arra meg még kevésbé gondolhatott, hogy az akkor még gyermekcipőben járó tudományos és technikai forradalom fel fogja értékelni a puritanizmust, hogy a protestáns népek fölénye megnő, és meg ennél is többre lehetnek képesek a távol-kelti konfuciánusok. Weber nem láthatta, de száz év múlva nekünk látnunk kellene.

Nehezen érthető, hogy Weber tanai miért találtak süket fülekre, miért nem értették meg az ő tanítását, ami nem kevesebbet mond, minthogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési kultúráján múlik.

Ezzel elméleti cáfolatot adott nemcsak a klasszikus közgazdaságtanra, de még inkább a marxizmusura is. Ezért aztán egyik sem akarta tudomásul venni. Pedig a 20. század társadalmi eseményeit Weber nélkül nem lehet megérteni.

A 20. század minden fontos eseménye Weber tanát igazolta.

Az elmúlt száz évben, Nyugaton mind a tőkés osztálytársadalmak, mind a már össznépi társadalmak a fejlődési sebessége alapvetően attól függött, mennyire puritánok. Már a vaknak is látnia kellene, hogy az elmúlt száz évben a protestánsok sikeresebbek voltak, mint a katolikusok.

Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy Weber logikájából az is következik, ha a katolikusok nem versenyképesek a protestánsokkal, akkor a pravoszlávok még kevésbé. Ebből fakadóan a kelet-európai marxizmus nem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a pravoszláv kultúrára épült. Ez magyarázat arra is, hogy a távol-keleti marxizmus akkor lépett a páratlan siker útjára, mikor a kelet-európai megbukott.

Weber felismerését könnyű a kereszténységre fordítani.

A kereszténység protestáns ága páratlan diadalt aratott az elmúlt ötszáz évben. A római katolikusok velük együtt mentek, de lassabban. A pravoszlávok még a katolikusokkal sem tudtak lépést tartani. A közel-keleti és az észak-afrikai keresztények, a koptok, pedig az arab szomszédjaikkal együtt megrekedtek.

Nem nehezebb a marxizmusra alkalmazni. Európa nyugati felén a marxizmus szociáldemokrácia formájában élt tovább. Túlélte a bolsevik rendszer bukását, számos nyugt-európai államban kormányon van. Európa keleti felén, mint bolsevik rendszer bukott meg. A Távol-Keleten pedig a történelem legnagyobb sikerét aratja.

Weber felismerését a következő száz év egyértelműen igazolta. Az elmúlt száz évben nem ismerünk olyan társadalmi sikert, aminek a magyarázata nem a lakosság viselkedési kultúráján múlt.

Ennek ellenére a társadalomtudományok tudomást sem vettek Weber tanításáról. Nem veszik figyelembe a lakosság viselkedési kultúráját, pedig akkor minden nagyon érthetővé válna.

Európa nyugati felén, az elmúlt hetven évben, miért a finnek fejlődtek a leggyorsabban, a görögök pedig a leglassabban?

Mert a finnek skandinávok, protestánsok, puritánok. A görögök pedig mediterránok, azok közt is ortodox keresztények.

A volt csatlós országok között miért élen maradtak a csehek, és élre kerültek az észtek és a szlovének?

Mert Közép-Európában a csehek voltak kezdettől fogva a leginkább polgárosultak, mert a reformáció is nálunk indult először. Mert az észtek a finnekhez hasonlók, tehát az életvitelük alapján skandinávok, mert protestánsok. Mert a szlovének alpi népek, akik katolikusként is puritánok.

Az Ibériai Félszigeten miért vannak most csődhelyzetben a portugálok?

Mert ők nem éltek együtt náluk fejlettebbekkel. Spanyolország azért szerencsésebb, mert együtt él a katalánokkal és baszkokkal, Dél-Olaszország pedig azért, mert az észak-olaszokkal.

Marad tehát az elsődleges feladat, a lakosság viselkedését a puritanizmus irányáéba kell befolyásolni. Ennek egyetlen eszköze van a munkaszeretetre nevelés. Ezt is, mit minden más ösztönös viselkedési módot, nagyon korán kell kezdeni.

A LEGKORÁBBI MUNKA A TANULÁS.

Ez a jelenkorban a legfontosabb értéktermelő munkává vált. Tanulni azonban nemcsak az ismereteket kell, hanem a munkát, a versenyt. Ezzel szemben az oktatási rendszer még midig a közép-korban tart, minél több, és minél többoldalú ismeretek elsajátítására törekszik, a képességhez igazodást, a versenyt, a vállalkozást, a kockázatvállalást, az emberismeretet, a kapcsoltteremtést igyekszik kikapcsolni a gyerekkorból. Pedig mindennek az ellenkezőjére volna szükség.

Már a rómaiak tudták, hogy a diákok ne az iskolának, hanem az életnek tanuljanak. Ez volt a jelszó, az ellenkezője a gyakorlat. Az iskola legyen a való világtól minél jobban izolált világ.

Ez a pedagógia a jelkorig nem is volt káros, hiszen minden osztálytársadalmat a tudásfelesleg jellemezte. Az osztálytársadalmakban nem több tudásra, hanem több engedelmességre volt szükség. Márpedig a kettő nem fér össze. Aki gondolkodik, az mérlegel, aki mérlegel, az lázad. Ezért minden osztálytársadalom eredendő bűnnek tartotta, és ennek megfelelően üldözte a tudást.

Csak két kivétel volt, a gazdagokat szolgáló művészet, és a tömeget szórakoztató cirkusz. Ezért a művészek és cirkuszi artisták, gladiátorok, versenyzők képzése eleve hatékony volt. Ma is csak ez a két képzés hatékony.

Az oktatáspolitikusoknak nem is kellene mást tenni, mint a két oktatási terület módszerét általánosítani.

Erről már sokszor, és sokat írtam. Most csak röviden.

a. Nagyon korán fel kell ismerni a képességeket, és mindenkit a képessége fejlesztésében segíteni.

b. Nagyon korán kell a tanuló közösségeket a képességüknek megfelelő, homogén csoportokba képezni.

c. Az oktatóakat nagyon meg kell válogatni, mert oktatásra csak az oktatás tárgyában tehetségesek lehetnek alkalmasok.

d. A nem megfelelő oktatóakt gyorsan le kell cserélni, a kiemelkedőket pedig magas erkölcsi és anyagi elismerésben kell részesíteni.

e. Mind a diákokat, mind a szülőket az oktatás eredményében érdekeltté kell tenni.

A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALDÁBAN DŐL EL.

A farizeus nyugati erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható. Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadnak huszada sem kerül a felső tizedben, sőt nagy többségük az alsó harmadban marad.

Minden felmérés nélkül bizton állatható, hogy a társadalom érdeke a születések olyan struktúráját igényli, amiben a gyermekvállalás a családi háttér színvonalával legyen arányos. Vagyis minél nagyobb társadalmi értéket képviselnek a szülők, annál több, és minél alacsonyabb, annál kevesebb gyermeket vállaljanak. Ezt a célt szolgálja a jelenlegi családi adózásunk, de igazságtalanul. A semminél jobb, hiszen a valószínűen jó nevelő családokat jutalmazza, de kihagyja éppen azokat, kik ebben a legnagyobb jutalmat érdemelnének, a kisjövedelműk ellenére sikerese gyermeknevelő szülőket. Pedig ezeket kellene a legjobban jutalmazni. A legnagyobb erkölcsi és szellemi jutalmat például a munkanélküli, cigány szülők kapják, ha a gyermekük diplomás lett.

A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS

Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ.

Ebben a rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két módszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nagyság a befizetett járuléktól függ, vagy olyant, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos. Ez esetben nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, azt a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelése nem lenne figyelembe véve.

Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. De az érdekeltség nem a minél több gyermek, hanem azok minél jobb felnevelését célozná.

Az utóbbi rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők. Az utóbbi minden tekintetben jobb fedezet, és nem előre, hanem csak utólag jön létre.

A GYERMEKNEVELÉS A FOGMZÁSSAL KEZDŐDIK

A sokéves finn tapasztatok azt bizonyítják, hogy a magzati kor rendkívül fontos. A sikeresebb magzati élet jelenősen kihat az életteljesítményre. A jobban kihordott magzat fizikai és szellemi teljesítménye jelentősen nagyobb az átlagosnál. A különbség nagyobb, mint amekkora egy nemzedék alatt a jobb, vagy rosszabb gazdaságpolitikától függhet. A következő generáció minősége, tehát a társadalom sikere jelentős mértékben azon dől el, hogyan hordták ki az anyák a magzatjukat. Ennek ellenére még nem akadt olyan állam, amelyik erre figyelmet fordított volna, pedig nincs ennél olcsóbb és hatékonyabb módszer.

Nagyon egyszerű, nagyon olcsó, és nagyon hatékony. Talán ezért nem élnek vele.

AZ ELSŐ EZER NAP

Amennyire a magzati korban rejlő lehetőségeket nem hasznosítják, mind az orvostudomány, mint a szülők komolyan veszik az első ezer napot. Az állam ezzel sem törődik. Tudtommal a vízben való viselkedés az egyetlen, amit az úszók komolyan vesznek, és egyre több csecsemét már pár hetes korban megtanítanak úszni.

Szerintem, a tériszony legyőzőse, az egyensúlyérzék, a tapintás is ebben a korban fejleszthető. A tudomány nyilván már sokat tud, de a szülők annál kevesebbet. Az államnak kellene e téren sokkal többet tenni. Néhány televíziós műsor meggyőzni a szülőket arról, hogy milyem sokat adhatnak a gyermeküknek, ha nem lesz tériszonya, ha jó lesz az egyensúlyérzéke, a tapintása. Ezeket a képességeket nagyon kis fáradsággal, nagyon eredményesen lehet fejleszteni.

KÉPESSÉGFELTÁRÁS TUDOMÁNYA

A jelenkori fejlett társadalmakban számos nem fontos képesség fejlesztésére nagy összegeket költenek, de még nem találkoztam olyan kutatóintézettel, ami a műszaki és a humán szakmai képesség korai felismerésével foglalkozna. Pedig legalább e két képességet nem volna szabad közös csoportban, és azonos tárgyakban képezni.

Az emberismeret is fontos tantárgy lehetne. Tapasztaltból tudom, hogy a koldulásra szorított gyerekek zseniálisan felismerik, kitől érdemes kéregetni. Ha egy vállalati vezető ilyen biztonsággal tudná, kiben bízhat meg, minden bizonnyal, sok öröme és haszna lenne belőle.

ÖSSZEGZÉS

A szellemi vagyon, vagyis az állampolgárok ilyen irányú újratermelése sokkal bonyolultabb probléma annál, hogy valaki, első nekifutásra kimerítő választ adhasson rá.

Nagyon meg leszek elégedve, ha az írásom felkelti a figyelmet. Elhiszik, hogy ez a kor legelső társadalmi feladata, amivel százszor annyit kellene foglalkozni, mint amennyit eddig erre szántak. Én, akkor is megelégszem, ha egy kicsivel nagyobb figyelmet fordít a társadalom arra, milyen kötelességei vannak a következő generációval szemben.