2016. május 31., kedd

A 1.2 milliárdos Afrika

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 05 23

A 1.2 milliárdos Afrika

A Szahara alatti Afrikában ugyanis 1.2 milliárd ember él, és még mindig fergetegesen gyorsan szaporodik. Ezért látom a jövőjét elképesztően katasztrofálisnak. De nem annak látják, akik nem az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, hanem az országok nemzeti jövedelmének növekedésével mérnek. Rendszeresen ez jellemzi a világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapját, a The Economist szerkesztőségét is. Két hete is egy részletes mellékletet írt Afrikáról.
Kezdem azzal, amivel egyetértek, hogy Afrika alatt csak a Szahara alatti Afrikát értik. Észak-Afrika ugyanis a Közel-Kelet szerves része. Az is elég reménytelen, de egészen más kulturális és történelmi háttérrel.
A tanulmány azért festhet optimista képet Afrika helyzetéről, mert nem az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont vizsgálja, csak azt láttatja, hogy az afrikai országok nemzeti jövedelme nagyon gyorsan növekszik. Azt csak mellékesen jegyzi meg, hogy nagyon sok a fiatal. Vagyis itt a leggyorsabb a népszaporulat. Az ebből fakadó igényt azonban figyelmen kívül hagyja. A következtetetési azonban szinte mindenben a reménytelenséget mutatnák, ha azt vizsgálná, hogyan alakul az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon. Az 1.2 milliárd lakos nem volna sok, ha ott protestáns nyugatiak, vagy konfuciánus távol-keletiek élnének. De ott mindent még mindent nagyon lentről kell kezdeni. Kína ugyan csak negyed akkora, mint Afrika, mégis 1.3 milliárd ember fergetegesen gazdagodik mind jövedelemben, mind vagyonban. A még nagyobb különbség mégis az, hogy Kínában csökken a lakosság, Afrikában pedig az elviselhetőnél tízszer gyorsabban növekszik.
A 2-4 százalékos lakosságnövekedés ugyanis évente csak az egy lakosra jutó jövedelem és szint tartásához is 6-10 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést kíván. Igaz, ennek a felét, ami még mindig az EU nemzeti jövedelme növekedésének háromszorosát jelenti, mégis társadalmi katasztrófához vezet.
Szinte mindenki meglepődik, ha hallja, hogy a Szahara alatti Afrika lakossága az elmúlt száz évben hússzorosára nőtt. Az EU tagállamié pedig csak 30 százalékkal. Az elmúlt száz év afrikai lakosságnövekedését a gyéren lakott és puritán Észak-Amerika sem tudta volna elviselni.
Afrika az elmúlt évtizedekben kedvező helyzetben volt a bányajáradékok rekord magassága következtében. Ennek nemcsak most, de a belátható jövőben is vége.
Afrikáról az urbanizációja megkerülésével nem lehet reális képet alkotni. Ez ugyanis nemcsak az elviselhetőnél sokkal gyorsabb, de ellenőrizhetetlen is. Nigéria fővárosa, Lagos polgármestere sem ismeri, 7-11 millióra becsüli. Egy francia tanulmány szerint 2050-re az országnak 800 millió, Lagosnak 40 millió lakosa lesz. 1914-ben az ország területén csupán mintegy 7-10 millió ember élt.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy aki az országok, kontinensek jövőjét látni akarja, annak az egy laksora jutó jövedelem és vagyon alakulását kell vizsgálni.

SELLS országok az euró övezetben.

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 05 22

SELLS országok az euró övezetben.

A SELLS országok viszonylag ismeretlen fogalom a magyar közvéleményben. Ez az összefoglaló neve az euró övezethez utólag csatlakozó négy országnak, Szlovákia, Észtország, Lettország és Litvánia, az összefoglaló neve. A három balti ország és az északi szomszédunk. Velük azért érdemes foglalkozni, mert számunkra érdekesebbek ezek tapasztalati, mint a négy mediterrán országé, akik tragikusan ráfizettek, ezek viszont viszonylag megúszták, kerestek is rajta, rá is fizettek.
Mind a négyen csatlósok is voltak.
Észtországot lényegében a finnekhez hasonlóan skandinávnak tartom. Azok is lesznek. A Szovjetunió tagállamai között is az élen álltak. Ezt az orosz lakosság is így kezelte. Ezért a balti államok között nekik volt a legnagyobb orosz betelepülője.
Lettország és Litvánia kulturálisan a lengyelekhez hasonlítható, de nem volt soha olyan erős az úri középosztályuk.
Szlovákia pedig hozzánk hasonlítható, ennek a tapasztalatai számunkra a legértékesebbek.
Mégis nem véletlen, hogy közös néven futnak. Amíg a négy mediterrán ország lakossága soha nem akart puritán nyugtos lenni, ezek, mi és a legyelek azonban erre törekedtünk, de kevés sikerrel.
Az EU tagságát úgy osztanám fel.
Az élen vannak azok, akik számára a germán kaptafára szabott EU elvárásai megfelelők, mert puritánok és gazdagok. Ezek az angolszászok, a germánok és a skandinávok, de ide sorolom a cseheket is.
A latin népek országai. Franciaország és a négy mediterrán. Franciaország fejlettsége alapján az előző csoportba tartozik, de a viselkedése mégsem fér össze a puritánokéval. Talán jobban járna, ha az európai és az amerikai latin népek között lenne a példamutató.
Az ortodox keresztény népeket már három balkáni ország képviseli. Ukrajnával mind az ország közvéleménye, mind Németország, mind az EU adminisztrátorai kacérkodnak. Annak ellenére, hogy nagyon elmaradottak és nagyon mások, talán előbb beilleszkednek, mint a mediterrán tagok. Ezt nekem az észak-amerikai beépülésük igazolja. Ott a puritán kultúrába jobban beilleszkedtek, mint a mediterrán népek.
A lengyelek, magyarok és SELLS országok. Ez a hat ország lehetne a leginkább lassan, de beépíthető. Ezt a hat országot lehetne leginkább az élcsoport várószobájában szerepeltetni. Azt mégsem tudom elképzelni, hogy közös pénzük legyen a két-háromszor fejlettebbekkel.

Németországgal és Brüsszellel azt kell megértetni, hogy a közös valutához a viszonylag közös erkölcsön kívül a viszonylag közeli gazdasági fejlettség is követelmény. Ostobaság volt azt hinni, hogy a sokkal kevésbé gazdag országoknak közös valutájuk legyen a gazdagokkal. Az a valutakeménység, ami a legfejlettebbeknek megfelel, eladósítja a harmad olyan fejletteket.

Az Ószövetség ebben is tévedett

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 05 20

Az Ószövetség ebben is tévedett

Bevallom, soha nem voltam kétségbe, hogy a történelem legjelentősebb hatású műve a Biblia, annak is az Ószövetség része volt. Az Újszövetség közel sem érdekelt annyira, mint az Ószövetség. Ennek ellenére soha nem olvastam végig. Nem tekintettem isteni eredetűnek, és tudományos forrásnak.
Azon már diákkoromban megakadtam, hogy az isten hat nap, illetve hat korszak során teremtette a világot. A fizikai és a biológiai világ alakulását tudományosan feltárandónak tartottam, és messziről nyomon is követtem, hogyan halad a tudomány egyre gyorsabban a feltárásában. Elfogadtam, hogy erről akkor is kellett mondani valamit, amikor még nem tudtunk semmit.
Két kérdés azonban folyamatosan izgatott.

Miért volt eredendő bűn az ember tudásvágya?

Ez azért zavart, mert életem sikereit a kíváncsiságomnak köszönhettem, ezt a velünk született képességet értéknek tartottam. Ugyan soha nem munkálkodtam e kérdés megválaszolásán, örültem, ha előbbre jutottam.
Először azt ismertem fel, hogy a tudásvágyat minden kultúra vallása üldözte. Minden vallás közös bolt és maradt abban, hogy a dogmák felett tiltotta a kételkedést. Tehát ebben az Ószövetség sem mond újat. Amikor aztán felismertem, hogy minden termelő társadalom túlnépesedő volt, ami ellen csak a halálokozással és a tudásvágy elnyomásával tudott védekezni, rájöttem, hogy ami szükségszerű, de erkölcsileg elfogadhatatlan, a felett nem szabad kételkedni.
A Biblia eredendő bűne tehát a túlnépesedés féken tartása szükségszerűségéből fakadt. Ettől nem az isten megváltás, hanem csak a túlnépesedés spontán leállása szabadíthat meg. Ez be is igazolódott akkor, amikor a legfejlettebb társadalmakban a tudásvágy az eredendő bűnből spontán, a legnagyobb társadalmi erény lett.
Az aggályaimat lezártam azzal, hogy a paradicsomi jelent nem az emberi faj megjelenése, hanem a termelő társadalmak kialakulásának kezdetét jeleníti meg. Ezt a zsidó vallás időszámítása is jelzi. A homo sapiens sokkal a zsidó időszámítás előtt jelent meg. Ezzel vált eredendő bűnné Ádám tudásvágya. A jelenkor fejlett társadalmaiban nemcsak az eredendő bűn szűnt meg, hanem elsődleges erénnyé emelkedett.

Miért isten először csak Ádámot teremtett?

Nem találtam logikai magyarázatot arra, hogy Isten először csak Ádámot, férfit teremtett. Nem új, számára kiválasztott fejt, hanem csak egy hímnemű egyedet. Ezt azzal magyaráztam, hogy minden osztálytársadalmat a férfiak uralma jellemzett. A Biblia megfogalmazói a férfiak magukat a nőknél magasabb rendűeknek tartották azon az alapon, hogy férfiak. A két nem egyen ragúságát szinte egyetlen vallás sem ismerte el. Nemcsak a zsidó, de a keresztény és a mohamedán vallás is a férfiak magasabb rendűségére épült, és többé-kevésbé ez fent is maradt. Nemcsak a mennyekben, hanem a földön is.
Tegnap egyik nyugati tévécsatornán az emberteremtéssel foglalkozó régi zsidó szövegekben még az szerepel, hogy isten Ádámot és Juditot földből gyúrta. Judit azonban egyenrangúságot követelt, amit Ádám nem fogadott el. Ezért Ádám elzavarta. Ezt követően történt a Bibliában említett eset, hogy az alvó Ádám bordájából Évát, aki az Ádám magasabbrendűségét elismerő társa, és a későbbi emberiség ősanyja lett.
Ez a Bibliából elhagyott részlet magyarázza azt, amit feltételeztem. A gyűjtögető társadalmakban még fennállt a két neműnk egyenrangúsága, ami azonban a termelő társadalmakban eltűnt. Nemcsak a gazdaságban, de a vallásokban is. Ez az új ismeret azért volt fontos számomra, mert a jelenkor tudásalapú társadalmaiban újra előjött a két nemünk egyenrangúsága. Számomra a történelemben a politika történeténél fontosabb a nők egyenrangúságának a folyamata.

Ebben az Ószövetségre épült vallások között a leghátsó sorban van a római katolikus vallás.

A vallások történelmi szerepe csökken

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 05 23

A vallások történelmi szerepe csökken

Abban is egyetértek Marxszal, hogy a vallások is felépítmények. Ahány kultúra, annyi vallás. De nem a kultúra idomul a valláshoz, ahogyan ezt a vallásuk hirdetik, hanem a vallás idomul a kultúrához. Ezt tisztán ugyan csak Európa, illetve az európai kultúrájú társadalmak esetében, az európai Kereszténységen keresztül látom bizonyítottnak, de csak azért, mert csak ezt ismerem eléggé.
Az európai kereszténység az izraelita vallásból, tehát a Közel-Kelet kultúrájából ered. Krisztus kereszténysége még egyértelműen közel-keleti vallás, keményen bálványellenes és egy istenhívő volt, eredetileg a zsidó nép vallását kívánta korszerűsíteni. Ezt ugyan mind a bizánci, mind a római kereszténység igyekszik elhallgatni. Mindkettő azt igyekszik bizonyítani, hogy Krisztus tanítása az ő igényükre épült, annak mindenben megfelel.
Szent Pál, aki nem is volt Krisztus tanítványa, az Európában győztes kereszténységet, ugyan a zsidó Krisztus vallásaként, de a görög római több istent hívő, a bálványokat, az istenábrázolást fontosnak tartó, a vallási kultúra igényeihez szabta. Ez a kereszténység lelkes fogadtatásra talált a görög-római kultúrában, ahol az egyistenhitű vallásra megérett az igény azonban ez a Szent Pál által megfogalmazott kereszténység a Közel-Keleten is lelkes fogadtatásra talált. Alexandria előbb lett keresztény világváros, mint Róma, vagy Bizánc. De Bizánc is előbb, mint Róma.
Az európai történészek arról is hallgatnak, hogy a sötét középkorban szinte eltűnt az urbanizáció, a kereszténység pedig a városlakók vallása volt. Ennek ellenére már keresztény Európáról beszélünk, pedig a 9. század, vagyis a sötét középkor vége előtt Európa lakosságának tizede sem lehetett keresztény. Tudatosítani kellene, hogy a nyugat-európai agrártechnikai forradalom előtt a lakosság nagyon kis hányada élt fölművelésből, a vidéki lakosság keresztény csak akkor lett, amikor földművelővé vált. Nem véletlen, hogy latinul a vidéken élőket paganusnak, pogánynak hívták. A lakosság vidéken élő nagy többsége csak akkor lett keresztény, amikor földművelővé vált.
Ezt, mi magyarok valamiféle speciális magyar jelenségnek tálaljuk. Fel sem vetjük, hogy a hunok és az avarok miért nem lettek keresztények? Pedig egyszerű a válasz. Azért mert itt még ismeretlen volt a földművelés. Ráadásul a pásztor jobban élt, joggal lenézte a földműveléssel kísérletezőt. A kenyeret szinte nem is ismerték. A pásztor addig nem lesz földműves, amíg az nála is szegényebben él. Márpedig a télálló gabona és a hármas vetésforgó előtt a pásztor élt jobban, mint a földműves. Mi magyarok szerencsések, hogy a honfoglalás idején már folyt az itt élő népeknek a földművelésre való áttérése, ami nemcsak jobb, biztosabb életkörülményeket teremtett, de állandó letelepülést, otthonteremtést is. Ezért aztán az ideérkezett magyarság is spontán életformát, és ezzel párhuzamosan vallást is változtatott.
A magyar történészek ezt is a felső hatalom előrelátásával magyarázzák, holott Géza és István bölcsessége abból állt, hogy igazodott a népe viselkedéséhez. A magyarság előbb lett pásztorból földműves, sátorból falvak házaiba költöző, csak aztán keresztény. Előbb evett kenyeret, ívott bort, aztán áldozott azzal a templomban.
A pásztorkodásról földművelésre, a pogányságról a kereszténységre történő áttérés velünk párhuzamosan egész Európában azt jelentette, hogy a vidéki lakosság is keresztény lett azzal párhuzamosan, hogy gabonatermelővé vált. Ezt a párhuzamot sem hangsúlyozzák a magyar történészek. Azt ugyan tényként tudomásul veszik, hogy a magyarsággal párhuzamosan lettek keresztények a dánok, a frízek, a szászok, a csehek, a legyelek és az ukránok is keresztény hitre tértek.
Azt szinte nem is említik a történészek, hogy Európa egy eddig ismeretlen földművelési formát alakított ki, a természetes csapadékon termelte a gabonát, és mellette annyi állatot is tartott, amennyi a talajerő megőrzését is biztosította. Ez a termelési mód ugyan nem jelentett akkora népességeltartást, mint az önözés, de mégis elég nagy urbanizációt tett lehetővé.
Ma ez a termelési mód már sokkal hatékonyabb, olcsóbb és jobb, élelmezést biztosít, mint az önözés. Ráadásul erre a termelési módra többször nagyobb terület alkalmazható.
A földművelésre és a kereszténységre történő áttérésnél is nagyobb jelentőségű változást jelentett az, hogy Európa nyugati fele ezzel párhuzamosan a kiscsaládos rendszerre tért át, a keleti fele pedig megmaradt nagycsaládosnak.
A társadalomtudományok még utólag sem értették meg a két családforma közti óriási különbséget. Pedig az a fölény, amit a Nyugat ez elmúlt ezer évben elért, elsősorban a kiscsaládos rendszerének köszönhető.
A két családforma közti különbség gyorsan jelentkezett. A kettőnek ugyanis egészen más vallásra is volt szüksége. A 11. században bekövetkezett egyházszakadásnak még ma is a teológiai okait boncolgatják, pedig egyszerű, a kiscsalád annyival modernebb, rugalmasabb társadalmi sejt, ami még a közös vallási dogmákat sem viselheti el.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azonnal bizonyította a fölényét azzal, hogy lehetőséget biztosított a gyermekvállalás korlátozására. Ezzel az óriási jelentőségű társadalmi reformmal a római katolikus egyház azonnal élt.
A jobbágytartó földesúr érdeke volt, hogy minél kevesebb eltartott, csak a szükséges számú munkaerő legyen a jobbágysága. Ő a tizedét ugyanis annál könnyebben hajtotta be, minél kevesebben éltek meg a jobbágytelkeken.
Annak ugyan a nyomát sem találtam, hogy az egyház milyen alapon döntötte el, hogy csak olyanoknak szolgál a házasság szentségével, akiknek a földesuruk már telket biztosított. Ez a korlátozás azt jelentette, hogy csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek van. Ez egy zseniális megoldást jelentett a túlnépesedés féken tartására. Ennek lett az eredménye, hogy amíg minden nagycsaládos kultúrában a házasságok, ezzel a gyermekvállalás a nemi érettséggel egy időben történek. Ezzel szemben Nyugat-Európában a házasságok jó tíz évvel a nemi érettség után történtek. Ennek következtében Nyugat-Európában az első 2-3 potenciális születés nemcsak kimaradt, de a generációk hossza is megkétszereződött. Ezzel Nyugat-Európában fele közelében volt a gyermekvállalás, fele a túlnépesedést féken tartandó halálozásokozás.
Ezt az egyedül Nyugat-Európában alkalmazott a gyermekvállalást korlátozó rendszert a társadalomtudományok figyelem kívül hagyják. De nemcsak ezt, de azt sem említik, hogy Nyugat-Európa legnagyobb kulturális forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, csak a kiscsaládos Nyugaton bontakozhatott ki. Az új iránti fogékonyság ugyanis sokkal nagyobb a még dinamikus korban lévők, mind a nagycsaládok fejét jelentő munkaképtelen öregek esetében.
Azt a bolsevik uralom alatt megtanulhattuk, hogy mennyivel rugalmasabb a nyugati farmer, mint a kelet-európai kolhoznak a párthoz való ragaszkodás alapján szelektált elnöke.
Az európai kereszténység nagy forradalma azonban a reformáció volt. A második évezred közepére Nyugat-Európa társadalmi és gazdasági súlypontja a Földközi tengerről étkerült az óceáni partvidékre. Az eleve puritán, nyugat-európai népek nagykorúak lettek, kinőttek a mediterrán kereszténységből. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok puritánabb vallást igényeltek. Lényegében jórészt feladták a Szent Péter kereszténységének pogány elemeit, visszatértek az izraelita vallás keményebb egy istenhitéhez. Az idő aztán egyre jobban igazolja, hogy a reformáció társadalmi forradalom volt.
Jelenleg a Nyugat legfejlettebb társadalmai protestánsok, azaz puritánok. Sorrendjük az ENSZ által használt társadalmi fejlettségi mérce alapján, Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Ausztrália, Svájc, Új-Zéland, Hollandia és az Egyesült Államok. A legfejlettebb katolikus ország Franciaország csak a 23. Az első száz között nincs ortodox keresztény.
Nem ártana, ha a teológusok is keresnék az okát a vallásuk gyenge szereplésének.
A tudományos és technikai forradalom olyan mértékben felgyorsította a társadalmi alépítmények változását, amivel a vallások egyre nehezebben képesek lépést tartani. Ezért csökkent a vallások társadalmi szerepe.
Jelenleg két kultúra szinte más sebességgel halad, mint a többiek.
A Távol-Kelet konfuciánus népei fejlődnek leggyorsabban. Ezek között is kiemelkedik Kína, ahol a vallások szerepe ugyan soha nem volt fontos, de jelenleg szinte tiltott.
A Nyugaton a puritán népek egyre távolodnak a katolikusoktól, és még inkább az ortodox kereszténektől.

Az ötszáz éve még a fejlettek élcsapatához tartozó arabok, lemaradása jelentős részben azzal magyarázható, hogy a mohamedán vallás nagyon keményen ragaszkodik a dogmákhoz. Ezek közül is egyrészt a vallás politikai hatalmához, másrészt a nők másodrangúságához. 

A Közel-Kelet válsága

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 05 22

A Közel-Kelet válsága

A The Economist alapos tanulmányt közöl az Arab Világról. Ez az írás is abban a hitben készült, hogy a társadalmi válságoknak lehetséges politikai megoldása is. Vagyis a válságot okozó felépítményt ki lehet javítani anélkül, hogy a felépítményt determináló alépítményén javítanánk. Annyira marxista, illetve történelem materialista vagyok, hogy elfogadom, a felépítményt az alépítménye determinálja. Azonban Marxnál messzebb megyek abban a tekintetben, hogy a felépítménnyel addig nem érdemes foglalkozni, amíg annak az alépítményét nem ismerem.
Meggyőződésem szerint, a túlnépesedő társadalomnak a felépítménye csak az osztálytársadalom lehet. Ezért, akinek joggal nem tetszik az osztálytársadalom halálokozása és tudásvágy üldözése, az azzal kezdje, hogyan lehet a túlnépesedést lefékezni az évi 1-2 ezrelék közelébe. Amíg ez nem sikerül, kegyetlen marad a felépítmény, a halálozás okozása és a tudásvágy üldözése.
Mivel a közel-keleti országokban a népesség 2-3 százalékkal nő, ott csak olyan osztálytársadalom lehetséges, amelyik ezt a népességszaporulatot igyekszik a tizede alá csökkenteni. Vagyis úgy működik, mint ahogyan az elmúlt hatezer évben minden osztálytársadalom működhetett. A lakosság nagy többségét a nyomor színvonala közelében tarja, háborúzik a szomszédjaival és üldözi a tudásvágyat. Ezek a módszerek a múltban működtek, a népesség növekedését a néhány ezrelékes szinten tartották.
Ez az egyensúly közeli állapot a 20. század derekáig fennmaradt, de felborult akkor, amikor egyrészt a fejlett Nyugat egészségügyi eredményei behatoltak az elmaradt világba is, legyőzték a legnagyobb halálozás okozókat, másrészt a fejlett Nyugat hadseregét is arra használja, hogy megakadályozza az elmaradt világban kirobbanó háborúkat. Ennek lett a következménye, hogy az emberiség az utóbbi száz évben ötszörösére növekedett. Márpedig minél gyorsabban növekszik a lakosság annál nagyobb a szükségszerűsége annak, hogy olyan legyen a társadalmi felépítmény, ami fokozza a halálozást, és növeli a tudásvágy elfojtását.
Ezért, aki a Közel-Kelet illetve az Arab Világ lemaradását akarja megállítani, a túlnépesedésének leállításával kell kezdeni, mert a túlnépesedő társadalom szükségszerűen lemarad. Márpedig a Közel-Keleti minden országában egy nagyságrenddel nagyobb a népszaporulat, mint amennyi elviselhető. Ezt el kell fogadni, mert a jelenkorban csak azok a társadalmak voltak sikeresek, amelyekben leállt, illetve erőszakkal leállították a túlnépesedést. Az idézett tanulmányban a népszaporulat leállításának elkerülhetetlensége fel sem merül. Ugyan önmagában ez sem volna elég arra, hogy felzárkózók lehessenek, de e nélkül minden igyekezet hiába való.
Azzal, hogy valaki tudomásul vegye a népszaporulat és a meggazdagodás közötti összefüggést, szerencsémre már az 50-es évek elején találkoztam. Bródy András és Rácz Jenő könyve bebizonyította, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel párhuzamosan az egy lakosra jutó vagyont is növelni kell. Vagyis az újratermelési folyamat értékeléséhez nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, de az egy laksora jutó vagyont is vizsgálni kell. Ők ugyan még a szellemi vagyon szinten tartásával nem foglalkoztak, mert azzal a klasszikus közgazdaságtan sem foglalkozik. A nemzeti jövedelemhez viszonyított egy laksora jutó vagyonigény az adott természeti környezetben állandó. Az hidegebb éghajlaton nagyobb, háromszoros, a melegebben kisebb kétszeres. Ebből viszont az következik, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan nemcsak a növekvő lakosságot kell felnevelni, de a vagyont is növelni kell.
Tekintve, hogy a közel-keleti országokban a lakosság évente 2-3 százalékkal szaporodik, az egy lakosra jutó vagyont is ennyivel kell növelni a szinttartás érdekében. Ebből következik, hogy az arab országokban a nemzeti jövedelemnek évi 4-9 százalékkal kellene növekedni ahhoz, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinten tartható legyen. Ennek felét sem érik el. Ebből következik, hogy a növekvő lakosság számára nem teremthető munkahely. Ez a magyarázat arra is, hogy az arab országokban vagy a hadsereg, vagy a papság kezében van a hatalom. Nyugati értelemben vett demokráciáról szó sem lehet.
A Közel-Kelet két legnépesebb államában, Egyiptomban és Törökországban él a lakosság fele. Ezekben évente egymillió új munkahelyet kellene teremteni, hogy a munkaképesség vált lakosság foglalkoztatása szinten maradjon. Ennek azonban harmada sem valósul meg.
A tanulmány csupán egyetlen mondatban említi, hogy a nők ugyan a férfiaknál is iskolázottabbak lesznek, ugyanakkor a mohamedán vallás még a keresztényégnél is kevésbé ismeri el a nők egyenrangúságát. Pedig, meggyőződésem szerint, minden társadalmi modernizáció ezzel kezdődik. Az arabok között a nők egyenrangúsága az utolsó helyen áll. Kár beszélni a modernizációról ott, ahol a nők még gépkocsit sem vezethetnek.
A Közel-Kelet legnagyobb problémája a puritanizmus hiánya. Ezt a nyugati társadalomtudományok sem hajlandók tudomásul venni, pedig a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, aminek hatékony felépítményét csak a puritán erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni.

Vagyis a Közel-Kelet egyelőre mentehetetlen, mert a siker két előfeltétele eleve hiányzik. A lakosság viselkedése nem puritán, a népesség növekedése pedig megállíthatatlan.

2016. május 30., hétfő

A világ népességének kétötöde virágzik

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 05 16

A világ népességének kétötöde virágzik

Sokszor bizonygattam, hogy a második világháború után a puritán népek a világgazdaság történelmének legnagyobb sikerét élték át. Békésen, minden politikai forradalom nélkül az egy lakosra jutó jövedelmük, a várható életkoruk és iskolázottságuk gyorsabban javult, mint bárhol a történelem során. Ennek ellenére a szakirodalom tele van panasszal.
Az is egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Európán belül a puritán népek fölénye egyre nagyobb. Ennek ellenére még ezek is lemaradtak nemcsak a távol-keleti kisebb népek, de még az óceánon túli puritánokhoz képest is. Ez a kép csak 1990-ben változott meg jelentősen annak következtében, hogy Kína piacosította a gazdaságát és leállította a túlnépesedését. Ennek hatására az utóbbi 25 évben megindult Kína elképesztően gyors felzárkózása. A század közepére a puritán népek a világ népességének kétötöde elképesztően gazdag lesz.
Ebbe a képbe lépett be egy táblázat arról, hogyan alakult Nagy Britanniában az egy lakosra jutó jövedelem 1900 óta. Ez a mutató a második világháborút követő újjáépítésig alig néhány tíz százalékkal nőtt. A következő hatvan évben azonban négyszeresére nőtt. Ez a görbe azért érdekes, mert ez a mutató 1900-ban ebben az országban volt a legmagasabb. Azért lehetett a legmagasabb, mert kizsákmányolhatta a gyarmatait, az óceánok ura volt. Példátlan előnyben volt, mégis nagyon lassan javult az egy lakosra jutó jövedelme. Ezzel szemben, ahogy a világhatalomból sok hellyel visszaesett, ahogyan elveszítette gyarmatait, felgyorsult a fejlődése.
Ha valami, ez egyértelműen bizonyítja, hogy a tőkés osztálytársadalomnál lényegesen fejlettebb az osztálynélküli társadalom. Ezt bizonyítja, hogy Nagy Britannia a következő fél évszázad során tízszer gyorsabban gazdagodott, mint előtte. Nem hiszem, hogy akadt volna olyan társadalomtudós, aki ilyen fejlődési gyorsulást remélhetett.
Egyrészt csak a forradalmárok vártak, akartak lényegesen jobb társadalmat, mint a tőkések osztálytársadalma volt. De ezek forradalmi lelkesedése sem ment el odáig, hogy az átlag így növekedjen. Legfeljebb azt tervezték, hogy az adott nemzeti jövedelemből a többség nagyobb arányban részesülhet.
Annak nyomát sem találtam, hogy valaki a tőkés osztálytársadalom után olyan társadalmat vizionált volna, amiben fél évszázad, két generáció alatt négy-tízszeres lesz az egy alakosra jutó jövedelem, kétszeres a születéskor várható élettartam, háromszoros az átlagos iskolázottság, ezen belül az tízszeres a diplomások száma.
Mindez leolvasható egy olyan grafikonokról, ami az 1900-ban leggazdagabb társadalom fejlődését mutatja.
Tegyük azonban hozzá, hogy Nagy Britannia a leglassabban növekedő puritán lakosságú ország. A négy angolszász gyarmata nemcsak lényegesen gazdagabb lett, pedig sokkal alacsonyabbról indult.
Ezeknél is gyorsabb fejlődés történt Kelet-Ázsia kisebb országaiban. A legutóbbi 25 évben pedig Kína még ezeknél is lényegesen gyorsabban fejlődött.
A legnagyobb és még váratlanabb csoda azonban a lemaradó társadalmakban történt. Annak ellenére, hogy ebben a száz évben közel hússzorosra nőtt a lakosságuk száma, még nekik is, ugyan sokkal lassabban, de nőtt az egy laksora jutó jövedelmük, a várható életkoruk és az iskolázottságuk.
Nyomát sem találtam annak, hogy valaki annyira optimista lett volna, hogy ezt elképzelhetőnek tartja.

Ez a rövid írásom annak illusztrálására történt, hogy sikeresebb a közelmúltunk, mint amekkora a fantáziánk. Mégis pesszimisták maradtunk.

Tejfogyasztás

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 05 18

Tejfogyasztás

Közel húsz éve került a kezembe egy iskolatársam könyve, amiben az Oszmán Hódoltság megszűnése után elterjedt istállós tehéntartás, azaz a szervezett tejtermelés elterjedését vizsgálta a négy dél-dunántúli községben. Ez a tanulmány hívta fel a figyelmemet a tejtermelés társadalmi hatására.
A hódoltság után nagyarányú sváb betelítés történt ezekbe a megyékbe. A betelepülő svábok hazájukban már tejtermelők voltak. Ott már a tej jelentett az asszonyok számára könnyítést a család élelmezésében, de az eladott tej volt az asszonyok számára a folyamatos pénzbevétel is. De csak a kis hányaduk tudott magával szarvasmarhát, főleg tehenet hozni. Ezért tartották fontosnak, hogy új hazájukban is legyen tehenük.
Egy üszőborjúért minden adtak a vándorkereskedőknek. Ezek elkezdték Stájerországból hozni az üszőborjukat, teheneket. Így kerültek a közeli Alpokból a Dél-Dunántúlra a szimentáli tehenek. Húsz év alatt minden sváb családnak lett tehene. Ezt látva, tíz év késéssel, a vidék magyar és rác falukban is általánossá vált az istállóban tartott tejtermelő tehén.
Engem azonban ennek a társadalmi hatása érdekelt.
Azzal, hogy a tejgyűjtőbe adott tej havi rendszeres bevételt jelentett, megnőtt a nők gazdasági szerepe, egyenrangúsága. Ezt tartottam a magyar társadalom történetében a földművelésre térés óta, tehát közel ezer évre a legnagyobb társadalmi változásnak, a nők megnövekedett társadalmi szerepének.
Az már meglepetés, hogy a tejfogyasztás okán megszűnt az egyik magyar népbetegség, az angolkór, a csontritkulás. De visszaszorult a legnagyobb halálok, a csecsemőhalandóság is. Vagyis demográfiai robbanás következett be.
Ezeket mindig jelentősebb történelemformáló eseményeknek tartottam, mint amit a történészek hangsúlyoznak.
Aztán néhány éve került a kezembe egy német kutatás a tejérzékenységről. Ez bebizonyította, hogy tízezer éve jelent meg a tejfogyasztás Európában. Elsősorban az északi népek a skandinávok, germánok és angolszászok lettek tejfogyasztók. Ennek köszönhették a fokozatos térhódításukat. Ezért lehettek erősebb csontozatúak, nagyobb termetűek, és kisebb lett a gyermekhalandóságuk.
A múlt évben pedig az került hozzám, hogyan alakult a tejérzékenység Európában. Észak-nyugatról dél-kelet felé haladva a tejérzékenység 20 százalékról 80 százalékra csökken. Ezt azért tartottam fontosnak, mert először találtam újkori bizonyítékot arra, hogy az ember biológiai szelekcióval alkalmazkodott a környezetéhez.
Előtte ugyan már felismertem, hogy a hidegben csökkent a végtagok viszonylagos hossza. Ezzel szemben a melegben, a hamitáknak a bőre sokkal nagyobb napsugárzást visel el. A hidegben pedig adott napozástól lényegesen nagyobb lett a D-vitamint termelő képességük.
Ma aztán további eredményről olvastam az egyik újságban. Kutatták a DNS-ben a tejemészthetőség okát. Az emberi faj is, mint minden emlős, bizonyos kor után azért hagyja fel a tejfogyasztást, mert számára emészthetetlen lett. A tejben lévő lactose nemcsak emészthetetlen, de mérgezővé is válik. A további vizsgálatok azt is bizonyították, hogy a tej emészthető marad a szőke és kékszemű, nagytestű és csecsemőkorban nagyfejű egyének számára. Ezért lesznek az ilyen fajon belül a nők is nagyobb testűek, és a nagyobb fejű újszülötteket könnyebben szülők.
Erről ugrott be nekem, hogy Finnországban a nagyobb méretű újszülöttek sikeresebb pályát futnak be. A legnagyobb újszülöttek felső tizede négy ével tovább tanul, ötven százalékkal az átlagnál többet keres, és kétszer annyi adót fizet. Ezeket az adatokat régen ismerem. ezek alapján többször megfogalmaztam, hogy a jó magzati kihordás többet jelent a társadalom jövője számára, mint a politika. Most, az új ismeretek birtokában, hozzá kell tennem, hogy a jó kihordásnak biológiai oka is vannak.
Azt, hogy a kultúrától, a viselkedési magatartástól függ a jelenkori társadalmak teljesítménye, Max Webertől korán megtanultam. Most hozzá kell tennem, hogy ebbe is belejátszik a genetika is.

Talán ettől még nem lettem fasiszta.

Mivel mérjük a társadalmi fejlődést

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 05 18

Mivel mérjük a társadalmi fejlődést

Nagyon hamar ráéreztem, hogy a klasszikus közgazdaságtan joggal a nemzeti jövedelemmel, vagyis az évente megtermelt értékkel méri a gazdasági növekedést. Ez ma is alkalmas a tervhivatali munkában, de a megtermelt érték fogalmába nagyon sok számunkra fontos érték nem fér bele. Nem elég a társadalomnak, ami a tőkés vállalkozónak elég.
Az első hiányérzésem akkor jelentkezett, amikor a növekvő lakosság felnevelését nem vettük számításba, mint a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő mennyiségi és minőségi bővített újratermelése történt. Könnyű volt megbecsülni, hogy mennyibe kerül egy átlagos munkaképes lakos felnevelése, de még az is, hogy mennyibe kerül, ha ezt diplomás korig, mintegy 25 éves koráig neveljük, tanítatjuk.
Abba is korán bele ütköztem, hogy az egy többletlakost vagyonnal is el kell látni. Ez mintegy háromszorosa az egy éves nemzeti jövedelemnek. Vagyis a lakosság növekedése eleve jelentős vagyonnövekedést is támaszt.
A klasszikus közgazdaságtan azonban ezeket az újratermelési igényeket nem is érinti. Ezért olvastam nagy örömmel Rácz Jenő és Bródy András könyvét, ami bemutatta, hogy az egy laksora jutó fizikai nemzeti vagyont is újra kell termelni. Ez a probléma azonban csak akkor válik fontossá, ha a népesség növekedése meghaladja az 1-2 ezreléket. Ez fajunk történelmében először fordul elő, mégpedig elsősorban a szegény társadalmakban, de a gazdag társadalmakban is jellemző a jóléttel fordítottan arányos gyermekvállalás.
A társadalmi fejlődés megbízható mértékével, az átlagos testmagasággal, először az 50-es években találkoztam. Sok tekintetben ennél jobbal az óta sem. Nemcsak a testmagasság mond sokat, hanem annak a változási sebessége is. Most, hogy Piketty könyve a vagyonkülönbségekről olyan divatos, ajánlaná, hogy az általa fontosnak tartott mércénél fontosabb lenne a jövedelmi és az iskolázottsági tizedek testmagasságában mért különbségekkel bizonyítaná a levont következtetéseit. Meggyőződésem szerint a testmagasság differenciáltsága nem nőtt, hanem csökkent.
Nagy örömömre az ENSZ is kapcsolt, keresett a klasszikus közgazdaságtan eszközeivel megoldást a társadalmi fejlettség komplexebb mérésére. Ennek alapján a tagállamok fejlettségét három mutató eredőjével méri. Ezek:
1.   Egy főre jutó nemzeti jövedelem, fogyasztási árparitáson.
2.   A várható élettartam.
3.   Az átlagos iskolázottság.
Ez a módszer a jelenkori társadalmi fejlettségek rangsorolására, és változására elfogadható, de történelmi korokra nem alkalmazható. Legfeljebb kiegészíteném az egy laksora jutó vagyonnal. Erre a túlnépesedő társadalmakban volna szükség. Ez jelentkezik élesen az emberiség túlszaporodó felében. Jelenleg csak a fizikai vagyonra találtam erre vonatkozó adatokat. A fejlett társadalmakban ez a mutató 3, vagyis háromszor akkora az egy lakosra jutó vagyon, mint a nemzeti jövedelem. Kínában 2.4-szeres, Indiában 2-szeres. ráadásul Kínában az 1990-es reform, vagyis a népszaporulat drasztikus fékezése és a nagyon magas felhalmozási ráta következtében, növekszik, Indiában pedig a gyors népszaporulat és az alacsony felhalmozási ráta következében csökken. Önmagában az alacsonyabb vagyonigény, történelmi örökség, mivel a melegebb éghajlaton alacsonyabb volt ez a szorozó. Ez következett abból, hogy a hidegebb éghajlaton drágább a lakás, a főtés és az öltözködés, valamint a hosszú telekre élelmiszertartalékot kellett félretenni. Ebben a tekintetben változást hozott a meleg elleni védekezés, a hűtés, és mindenekelőtt a légkondicionális energiaigénye.
Ez a mutató azonban olyan lassan változik, hogy az éves változást alig zavarja. Elég, ha a társadalom az egy laksora jutó vagyont szinten tartja. Ma azonban az egy laksora jutó vagyonigény mutatója, az emberiség nagyobb felében, vészesen csökken.

Ezét hangsúlyozom jó ötven éve, hogy a mögöttünk és az előttünk lévő század egyik legnagyobb történelemformáló eseménye az elviselhetetlenül gyors népszaporulat a lemaradó társadalmakban. Az előző hatezer évben minden társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Ez kényszerítette ki a szervezett halálokozást és a tudásvágy elnyomását.

Ez a társadalom, már nem az a társadalom

Kopátsy Sándor                EH                   2016 05 17

Ez a társadalom, már nem az a társadalom

Sokszor gondolom, hogy a múltban aligha születhettem volna jobbkor, mint amikor születtem. Születésem előtt soha nem volt olyan ezer esztendő, amikor közel akkora változás történt, mint az életem során. Ezt ugyan mindenki tudomásul veszi, amikor a modern technikai eszközöket használja. A társadalomtudósok és politikusok éreznek társadalmi folytonosságot, még mindig a múltban járnak annak ellenére, hogy szinte minden megváltozott. Ezt a változás senki nem érezte meg előre. Sokan hivatkoznak arra, hogy Leonardo, vagy sokkal később Verne hány technikai találmányt megjósolt. Megjósolták a repülőt, a tengeralattjárót, de nem ezek jelentik az igazi változást, hanem azt, amik tömegfogyasztássá váltak.
Nem a fejlett haditechnika, nem az atombomba, nem a szuperszonikus repülők, hanem az, hogy több embernek van gépkocsija, rációja, televíziója, telefonja, számítógépe, mint amennyi százötven éve élt, méghozzá korábban elképzelhetetlen a kapacitásuk és minőségük.
Marx fogalmával élve, több változás történt a társadalmak tudományos és technikai alépítményében, mint az osztálytársadalmak hatezer éve alatt összesen. Ezért legalább ekkora változás történt a felépítményben is.
A tudományos és technikai forradalom az első világháború évei alatt inkább a hadiiparban, mint a gazdasági életben, inkább a frontokon, mint a hátországban jelentkezett. A változások azonban akkor lettek társadalomfordítók, amikor a tömegek számára is elérhetővé váltak.
Ezeknek a technikai eszközöknek a használata ugyan maga is forradalmi változást hozott, de a társadalmi fordulatot az hozta, hogy ezeknek a merőben új termékeknek az előállítása minőségi munkaerőt igényelt. Amennyire még a közvélemény is világosan látta, hogy a fogyasztók számára elérhetők lettek az új technikai eszközök, a politika és társadalomtudomány nem vette tudomásul, hogy ezeknek a termékeknek az olcsó előállíthatósága egészen más minőségű munkaerőt igényel.
Előtte mintegy hatezer év során minden technikai találmány csak a feltaláló számára volt szellemi teljesítmény, akik használták, azok számára egyszerűbben teljesíthetővé vált a korábbi feladat. A társadalom történetének megértéséhez az egyik kulcs, hogy a tudományos és technikai forradalom megjelenéséig, minél fejlettebb lett a technika, annak működtetése annál kevesebb szakértelmet kívánt. Bármennyire egyértelmű, még senki sem írta le, hogy az osztálytársadalmak hatezer éve alatt ugyan óriási technikai fejlődés történt, de ezzel párhuzamosan egyre csökkent az újabb technika működtetéséhez szükséges munkaerővel szemben támasztott mennyiségi és minőségi igény. Ennek csúcsát talán az első világháború előtt érte el a fejlett Nyugat.
Nincs statisztikám, de tudom, hogy száz éve a munkaerő óriási többségével szemben még az írás és olvasás ismerete sem volt követelmény. Ez csak a háborúk során derült ki. A sorkatonák többsége nem tudott levelet írni. Nagyon kevés volt az olyan munkavégzési feladat, ami előzetes iskolai képzést kívánt.
A történészek sem veszik tudomásul, hogy a tőkésosztály hatalmát nem a szervezett proletárság, hanem a minőségi munkaerő növekvő hiánya törte meg. A társadalom átalakulását nem a tőkések erejének gyengülése, hanem a munkaerő javának felértékelődése okozta. Amíg ez meg nem történt, az osztálytársadalmi forma fennmaradt.
A tőkés társadalom létét az indokolta, hogy az ipari forradalom után is fennmaradt munkaerő mennyiségének és minőségének túlkínálta. Addig a munkások nem részesülhettek a hatalomból, ameddig belőlük többen és jobbak voltak, mint amit a társadalom hasznosítani tudott.
Erről nemcsak Leninnek, de még Marxnak sem lehetett fogalma. Az osztálytársadalmak lecserélődését az okozta, hogy hiány keletkezett a minőségi munkaerőben.
A két világháború között a tőkésosztály azért maradhatott hatalmon, mert a munkásokból több és jobb volt annál, amit a társadalom igényelt. Ez a magyarázata annak is, hogy a két világháború között a tőkések politikai hatalmát nem a baloldali munkásság, hanem a jobboldali, nacionalista szélsőség, a fasizmus veszélyeztette. Nem a társadalmi átalakulást követelő baloldal, hanem a nacionalista, imperialista jobboldal kapott nagyobb társadalmi támogatást. Ez is azzal, hogy igényt teremtett a képzetlen munkaerőre. Fegyverkezett, közmunkákat szervezett és katonának vitte el a munkát keresőket. Ezért volt a két háború között sokkal erősebb a fasizmus, mint a marxizmus, ami nem annyira a polgári élet javítását szolgáló munkaerőt, mint hadiipari munkásokat, és fegyveres katonákat igényelt.
A társadalomtudományok utólag sem adnak magyarázatot a fasizmus népszerűségére, megelégszenek azzal, hogy erkölcstelen volt. Megmaradtak a Marx által is elkövetett hibánál, ami a munkásosztály kizsákmányolását nem a munkaerőáru keresletének hiányával magyarázza.
A munkaerő kizsákmányolását azonban nem a tőkés gonoszsága, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata okozta. A két háború között azért maradhatott fenn a kapitalizmus, mert a munkaerőből még mindig mennyiségi és minőségi felesleg volt. A tőkés osztálytársadalom csak akkor szűnhetett meg, amikor már a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően jelentkezett a minőségi munkaerő hiánya.
Ez azért maradt rejtve, mert a munkaerőt nem tekinteték árunak. Abban ugyan senki sem kételkedett, hogy minden termék és szolgáltatás ára az értéke fölé emelkedik, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata. Ezt azonban a munkaerő esetében figyelembe sem vették. Pedig a tőkés társadalomban a munkaerő áru volt.
Ez akkor vált számomra világossá, amikor felismertem, hogy minden osztálytársadalmak alépítményét a túlnépesedés, azaz a munkaerő mennyiségi túlkínálata jellemezte.
Arra azonban csak később jöttem rá, hogy a munkaerőnek a túlkínálata nemcsak mennyiségi, hanem minőségi, tehát általános volt. Ezért kellett minden osztálytársadalomban, függetlenül attól, kikből állt az uralkodó osztály, növelni kellett a halálozást és üldözni a tudásvágyat.
A biblia paradicsomi jelenete tehát nem az ember teremtésének idejét jeleníti meg, hanem az osztálytársadalommá válás tényét. Ekkor válik törvénnyé a munkások kizsákmányolása és a tudásvágy üldözése.
Amennyire nyilvánvaló volt, hogy az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt a technikai találmányok nemcsak csökkentették a munkaerő mennyiséi igényét, hanem a minőségi igényt is csökkentették. Még senki sem fogalmazta ezt meg, hogy minden osztálytársadalom olyan alépítményre épült felépítmény volt, amiben a termékek előállításához szükséges munkaerő mennyisége és minősége a hasznosíthatónál egyre több volt.
Ebben hozott fordulatot a tudományos és technikai forradalom. Erre egy amerikai farmer hívta fel a figyelmemet. Mikor megkérdezték, miért maga ül a kombájnjába, és nem alkalmaz bérmunkást, hiszen megtehetné, azt válaszolta, hogy ezek már olyan drága és modern gépek, amiket nem szabad bérmunkásra bízni. Ez azt jelenti, hogy korunkban már egyre inkább olyanok a modern technikai eszközök, amiknek a hatékonysága a működtetőjének a minőségétől függ. Ez a magyarázata annak, hogy jelenleg a családi farmergazdaság azért hatékonyabb a mezőgazdasági nagyüzemnél, mert minden munkát a család maga végez.
Ma sem lehet ugyan bányát családi alapon működtetni, de a sok millió dolláros kombájnokra olyan jól megfizetett mérnököt kell ültetni, aki olyan gonddal dolgozik, mintha tulajdonos volna.
Ma már szinte minden vállalkozás olyan, amelyik csak akkor lehet hatékony, ha az alkalmazottak úgy viselkednek, mintha tulajdonosok volnának. Ezek aránya gyorsan nő. Csak az a tulajdonos képes a vállalkozását hatékonyan működtetni, aki a dogozóit érdekeltté teszi.
Forradalmat tehát nem a forradalmár politikusok, hanem a termelési mód megváltozásai okozzák.
Az osztálytársadalmakban vagy az élettér, vagy a megművelhető föld, vagy a tőke volt a hiány, és az ember a felesleg, a jelenkorban már a puritán emberiség olyan korban él, amiben a minőségi emberben van hiány. Ők válnak egyre inkább a társadalom irányítóivá.

Ezt nem veszik tudomásul a jelenkor vezető közgazdászai, akik a vagyonelosztás differenciálódása felett botránkoznak. Nem veszik tudomásul, hogy a gyenge képességű tulajdonos kezében a legnagyobb vagyon sem hasznosul, a zsenik kezében pedig a kevés is nagy hatásúvá válik.

Az első normális hang. Hozzászólás Surányi György tanulmányához

Kopátsy Sándor                 EG                 2016 05 15

Az első normális hang.
Hozzászólás Surányi György tanulmányához

A Népszabadság hétvégi számában Surányi György fejtette ki a véleményét a Matolcsy vitában. Igyekezett a lényegre terelni a vitát. Eddig, ami ebben a tárgyban történt, még a mögöttem álló hetven esztendőben történt edzettségemnek is sok volt. Nem azon botránkoztam, amit az MNB belső gazdálkodásában Matolcsy ellen felhoztak, bíráltak, hanem azon, amiről említést sem tettek. Azt megszoktam, minél gyöngébb az ellenzék, annál kisebb hibákat is nagynak állít be. Az, hogyha a Jegybank munkája keresztezi a kormányét, százszor többe kerül az országnak, mintha a belső gazdálkodása feldobott labda a vészesen gyenge ellenzéknek. Csak az erejüket veszett, illetve az erős soha nem volt pártok rágódnak azon, ami az országnak kisfalat, de fel sem vetik annak az árát, amikor a Jegybank keresztbe tartott a törvényhozásnak és a kormánynak. Pedig az akár ezerszer nagyobb kárt is okozhat.
Surányival nem ereszkedik le a folyó vita színvonalár, ez nem az ő stílusa, megelégszik azzal, hogy a lényegről beszél. Vele sok kérdésben nem értettem egyet, de mindig kiváló bankárnak tartottam. Ezért vártam az előre beharangozott írását. Mivel eddig a Népszabadság is színvonaltalanul rágta a csontot, meglepett, hogy ennyi helyet adott ennek a tanulmánynak. Köszönet érte.
Ezt az írását bátran ajánlanám az egyetemeken kötelező olvasmánynak. Ennek ellenére, nekem most is rossz véleményem van a politizáló bankárokról. Kossuth politikájával ugyan semmiben nem értek egyet, de most ajánlom a véleményét: „A jegybank sokkal fontosabb annál, hogy bankárra lehesse bízni.”
Számomra ennek két bizonyítéka van.
Néhány évtizeddel ezelőtt a jelenkor egyik legnagyobb bankára találta ki a BRICs országok, Brazília, Oroszország, India és Kína négyes fogatát, mint amelyekkel a jövőnek fokozottan számolni kell. Négy különbözőbb, össze nem adható országot nehéz volna találni a világon. Azonnal felmértem, hogy a négy közül csak egynek van reális esélye a fejlődésére. Csak Kínára, lehet számítani. India katasztrofális jövőjét a népességének elszabadult növekedése, kulturális tagoltsága garantálja, ezért az alkotó elemeire fog széthullani. Oroszország ugyanúgy fejlődésképtelen, ahogyan a Szovjetunió is az volt. Brazília is reménytelen, ahogyan minden latin-amerikai ország az. A latin kultúrája, a gyors népesség növekedése, valamint a jelenlegi és a várható nyersanyagárak súly alatt össze fog omlani.
Talán a legnagyobb magyar származású bankár a nemrég elhunyt Lámfalussy Sándor volt. Őt tekintik az euró övezet atyjának. Én az EU legnagyobb károkozójának tartom az euró övezet kitalálását. A végzetes tévedésének egyetlen hasznos hatása az lehet, hogy talán még egyszer nem jut eszébe senkinek, hogy a németekkel közös pénzük lehet a mediterrán államoknak.
Surányi tanulmánya is azt sugallja, hogy a jegybanknak a feladatai az ország kultúrájától függetlenek. Lényegében minden jegybanknak a kívánatos eszközei és megoldásai ugyanazok, függetlenül attól milyen az adott ország kultúrája, gazdasági fejlettsége, ott mekkora a foglalkoztatás, mennyire nagy az adósság. Ezzel szemben a különböző kultúrájú és fejlettségű országoknak egészen más jegybanki munkára van szükségük. Más a teendője a fejlett és puritán németek jegybankjának, ahol magas a foglalkoztatás, nincsenek eladósodva. Merőben más az alacsony foglalkoztatású, eladósodott, az adófegyelmet nem ismerő mediterrán népek országaiban a jegybanknak. Az is köztudott, hogy a latin népek számára az infláció optimális mértéke sokkal magasabb, mint a puritán németeknek. Nem véletlenül ez volt jellemző a múltjukban is anélkül, hogy elméletileg tudták volna, hogy ez miért van. Esetleg Keynes műveit kellene ismerni.
Kezdem azzal, a mit Surányi is hangsúlyoz. „A monetáris politika akkor szolgálja jól az összetett célokat (társadalmi stabilitás, foglalkoztatás, fenntartható külső egyensúly stb.), ha szoros összhangban van a gazdaságpolitika többi elemével, mindenekelőtt a fiskális és jövedelempolitikával.” Ehhez azt tenném hozzá: A gazdaságpolitikának mindenekelőtt igazodni kell a lakosság viselkedési kultúrájához és a viszonylagos gazdasági fejletséghez. Ha ezt is figyelembe vesszük, minden kívánságom teljesült.
Surányi azonban a továbbiakban figyelmen kívül hagyja, hogy a monetáris politika tehetetlen, ha a gazdaságpolitika nincs tekintettel az ország kultúrájára és viszonylagos fejlettségére.
Egészen más eszközrendszer áll ugyanis a pénzügyi vezetők rendelkezéséra egy puritán, mint egy latin, vagy éppen ortodox kultúra esetén. Ezt ugyan Max Weber jó száz éve felismerte. A jelenkor társadalmait a protestáns, azaz puritán erkölcsű népek hatékonyabban alkalmazzák, mint a nem puritán népek.
Még nagyobb hatással van az alkalmazható monetáris eszközök tekintetében az ország viszonylagos fejlettsége. Agyrémnek tartom, ha a mediterrán országokba bevezetik azt a valutát, ami Németországban, vagy Svájcban bevált.
A fiatal Marxra hivatkozva, a nagyon eltérő kultúrákra és nagyon eltérő fejlettségű gazdaságokra nem lehet ugyanazt a monetáris politikát rákényszeríteni.
Surányi ugyan hangsúlyozza, hogy a világgazdaságban bekövetkező változások hatásához is igazodni kell. Igaza van. De hangsúlyozni kellene azt is, amit Surányi is megemlít, hogy a monetáris politika nem mehet más vágányon, mint a törvényhozás és a kormány. Ezért tartom hibának a jegybank függetlenségét. A jegybank vezetését nem szabad olyan elnökre bízni, aki nem ért egyet a kétharmados törvényhozás és a kormány gazdaságpolitikájával. Ezért volt igaza Kossuthnak, amikor azt mondta, hogy a jegybank vezetője ne legyen bankár, ha azt értette ez alatt, hogy a jegybank elnöke nem lehet ellenzékben. Ebből nem ért meg semmit a jelenlegi ellenzék.
A liberális demokraták azért kártékonyak, mert olyan alkotmányt akarnak, ami maximálisan megköti a kormány kezét. Szerintük annyi alkotmányos ellensúlyt legyen, ami lehetetlenné teszi a kormány programjának a megvalósítását. Azt még elfogadom, hogy a fontos törvények meghozatalához, módosításához kétharmados többség szükséges, de azt kártékonynak tartom, hogy ha az alkotmány a törvényhozás nagy többségnek is megköti a kezét.
Surányi kritikáival abban is egyetértek, hogy az óvatosság a monetáris politikában hasznos tulajdonság. Végre azonban kimondja, hogy a forint, a magyar társadalom állapotához, gazdasági fejlettségéhez viszonyítva, felül volt értékelve. De hozzáteszi, a túlságosan leértékelődött forintnak is vannak veszélyei. Az euró övezeten belül Németország számára a márka után szemtelenül leértékelt lett az euró, ugyanakkor a mediterrán országok számára felháborítóan felértékelt volt. Számukra is, amit Surányi is elismer. Eleve 350 fontos árfolyamot ajánlottam volna. ezért a forint jelenlegi árfolyamát még alacsonynak tartom. Az eldósodott ország sokkal inkább a leértékelés, mint a túlértékelés hibájába essen. Most a vitában nem ártan arra is utalni, hova juthattunk volna, ha a továbbra is 260 forint az euró.
Azt megértem, hogy Surányi óvatosan fogalmazott, mert mégis jobb, ha az írása megjelenhetett a Népszabadságban.
Ugyanakkor eljött az ideje, hogy a közvéleménynek megmagyarázzuk, hogy mi nem vagyunk németek, sem annyira puritánok, sem annyira gazdagok, fejlettek. Nem vagyunk görögök sem, mert korrupció, infláció, adócsalás nálunk is több van, mint Németországban, de lényegesen kevesebb, mint Görögországban. Nem vagyunk olyan puritánok, mint a németek, de ebben is a görögöknél kissé közelebb állunk hozzájuk, legalábbis ezer éve ezt akarjuk.
Hozzá tenném azt is, hogy óriási szerencsénk volt, hogy nem fogadtak be az euró övezetbe. Nem lett volna módunk arra, hogy a forintnak az euróhoz viszonyított árát csökkentsük. Nem javulhatott volna a külkereskedelmünk és a turizmusunk egyenlege, nőtt volna az adósságunk.

Zárom azzal, hogy a monetáris politikát nem szabad a napi politika piacára vinni. A bizalmunk a nemzetközi piacon attól is függ, hogyan van otthon a jegybanknak a tekintélye. De még ez sem jelenti azt, hogy az ország tekintélye még a jegybankénál is fontosabb. Ezért nehéz egy olyan országban sikeres monetáris politikát folytatni, ahol az ellenéknek nincs politikai kultúrája.

Gyermekmunka

Kopátsy Sándor                 PO                   2016 04 14

Gyermekmunka

Az ugyan vitathatatlan, hogy a várható életteljesítményre ártalmas minden tevékenység, a munka is ártalmas, sérti nemcsak a gyermek, de a társadalom érdekét is. De nem minden munka ilyen. Megindulása óta gyönyörködöm a muzsika művészetében kiváló gyermek televíziós műsorában. Ha valamiben, ebben a világ élvonalába tartozunk. Ennél színvonalasabb műsort ritkán lehet látni a televízióban.
Azt korábban felismertem, hogy két szakmát kezdettől fogva modernül képeztek, a művészeket és hívatásos sportolókat. Ezzel szemben az oktatás sokáig csak a vallás káderigényeit szolgálta. Abban is a dogmákhoz való merev ragaszkodás volt a képzés célja. Az ipari forradalommal azonban az oktatás lassan kiterjedt az ipar, a közigazgatás és a hadsereg vezetőinek képzésére is. A viszonylag lassú technikai fejlődés azonban alig igényelt az egyének élete során jelentős új ismereteket. Elég volt az ismeretek megszerzése, ami kevés tehetséget követelt. A képességeket, azok korai felismerését, a korai szakmaválasztást, az újhoz való alkalmazkodást csak a tudományos és technikai forradalom tette indokolttá.
Azt már korán felismertem, hogy bizonyos fizikai képességek nagyon korai fejlesztése nagyon fontos. Ezt nem is kellett bíztatni, a sportiskolák egyre korábban kezdik a képzést. A vízbiztonságot az élet első néhány hónapjában kell megszerezni. A reflexek, az egyensúlyérzék, labdaérzék fejlesztése is az első négy évben a leghatékonyabb.
A zenei képességek fejlesztését nem ismertem, mivel nincs ilyen képességem, de a látottak meggyőztek arról, hogy ezt sem lehet elég korán kezdeni. A műsorba csodákat láthattunk, de egyértelmű volt, hogy ehhez nemcsak a szülők tehetségfelismerő képességére, hanem sok-sok munkájára is szükség van.
Az is kiderült, hogy a gyerekek napi több órás gyakorlására, azaz munkájára is szükség volt. Az ilyen hatékony munka azonban nem teher, hanem öröm. Egy gyermek számára sincs nagyobb öröm, mint a siker.
Levontam a tanulságot, nem tehet a sikert hozó eredményt munka nélkül elérni. Nem nagy siker az, amit munka nélkül is könnyű elérni. Az elődöntőben szereplő gyerekek képessége az egy ezreléknél is ritkább, de még ez is olyan kincs, amiért meg kell dolgozni, nemcsak nekik, de a szüleiknek is.
A gyerekeket és a szüleiket pedig olyan öröm élvezőinek láttam, amiben részesülés minden befektetett áldozatot megér.

Nagy szerencse a szülőknek egy ilyen tehetséges gyermek, értékesebb, mint egy megtalált drágakő, amit csak az találhat meg, aki vállalja a megtalálásával járó munkát.

Az emberi jogok

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 05 14

Az emberi jogok

Azt, hogy az adott társadalomban milyen jogok indokoltak, és hatékonyak, a kultúra és a fejlettségi szint határozza meg. Ezt először és következetesen a fiatal Marx határozta meg, lerakva ezzel a történelmi materializmus alapján, vagyis a társadalom felépítményét determináló feltételt. Sajnos, viszonylag gyorsan és nagyon következetesen ő fordult ezzel szembe. Kitalált egy minden kultúra minden szintjén ideális felépítményt, a kommunista társadalmat, és azt tartotta, akár erőszakkal is, mindenütt bevezetni.
Marxnak köszönhetően lettem történelmi materialista, és őt egyre jobban megismerve lettem Marx kritikusa. Ma is vallom, az egyre jobban differenciálódó alépítményű világunkban egyre kevésbé lehetnek közös felépítményűek a társadalmak.
A múltban is jelentősen eltérő társadalmi felépítmények voltak annak ellenére, hogy az alépítményeik, a maiakhoz viszonyítva, hasonlók voltak. Az alépítményük lényege a túlnépesedésük volt. Ebből fakadóan, minden társadalom elsődleges funkciója a halálozás volt. Ezért a lakosságuk nagy többségét a létminimum közelében kellett leszorítani.
A társadalom máig az osztálytársadalmak között lényeges különbséget lát attól függően, hogy kikből állt az uralkodó osztály. Azt azonban máig nem vette tudomásul, hogy nem volt az osztálytársadalmak között minőségi különbség, mivel mindegyikük túlnépesedő volt, és ebből fakadóan fokozták a halálozást, és üldözték az ember természetes tudásvágyát. Ebből fakadóan, nem lehettek humánusak és a tudást értékelők. Aki eljut idáig, tudomásul veszi, hogy amíg egy társadalom túlnépesedik, addig csak halálokozó és a tudásvágyat üldöző lehet. Mivel az elmúlt száz évben az emberiség négyötöde tízszer gyorsabban szaporodott, mint valaha megtörténhetett, a többség számára az osztálytársadalmi, vagyis a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző felépítménye lehet.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom előbb a protestáns Nyugton és a Távol-Kelet kisebb konfuciánus országaiban létrehozta a túlnépesedés spontán megszűnését, ezzel ezek számára megszűnt az osztálytársadalmak szükségszerűsége. Ezekben nemcsak megszűnt a halálokozás és a tudásvágy elnyomása, sőt ezek ellentéte lett az elsődleges társadalmi feladat. Az egészségügy, az öregekről történő gondoskodás és az oktatás lett az elsődleges társadalmi feladat. E három célra ezek a társadalmak százszor annyit fordítanak, mint amennyit korábban, akkor, amikor még osztálytársadalmak voltak.
Még nagyobb változás történt a jövedelmek újraelosztásában. Minden osztálytársadalom elsősorban a szegény többséget adóztatta, és ezeknek semmit nem juttatott vissza. Jelenleg progresszív az elvonás, és nivelláló a visszaosztás. Ez spontán valósult meg, a nélkül, hogy a szükségességét bárki felismerte volna.
Ugyanakkor az emberiség négyötödében, egészen 1990-ig elviselhetetlenül gyorsan szaporodott a népesség, ebből fakadóan az osztálytársadalmi felépítmény még a korábbinál is indokoltabbá vált. A fejlett Nyugat azonban a megsokszorozódott gazdasági és katonai fölényét felhasználva nemcsak legyőzte a legnagyobb halálokozó betegségeket, de haderejével fékezte az elmaradt világban folyó háborúzást. Ezzel olyan felépítményt kényszerített rájuk, ami csak fokozta a népességnövekedést. Ennek ellenére az elmaradt társadalmak népszaporulata felével, harmadával csökkent, mert kiderült, hogy ahol elérhetővé vált a fogamzásgátlás, a lakosság egyre inkább él vele.
1990-ben Kína, az emberiség ötöde erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, ennek köszönhetően háromszor-ötször gyorsabban nőttek az egy lakosra vetített mutatói, mint ott, ahol nem süllyed a létszám tartása közelébe a gyermekvállalás.
Közben száz év alatt az életviszonyokkal mért társadalmi különbségek sokkal jobban differenciálódtak, mint előzőleg összesen.
Ennek ellenére éppen az ellenkezője történik annak, ami az alépítmények differenciáltságából következne, az egységes emberi jogok divatja tombol.
Az ENSZ megalakulása óta az emberi jogok harcosa. Következetesen ragaszkodik az általa deklarált emberi jogok alkalmazásához. Ennek a naiv buzgalomnak az egyik virága volt az 1993-ben létrehozott Hágai Nemzetközi Bíróság létrehozása. Azt várták tőle, hogy ki fogja kényszeríteni az egységes emberi jogok betartását. A széplelkek botránkoznak azon, hogy ez az erőfeszítés is kudarcot vallott.

Ideje volna visszatérni a fiatal Marxhoz, tudomásul venni, hogy minden kultúrának és azokon belül annak minden szintjén már felépítményre van szükség. Az nagyon megbosszulja magát, ha külső erők más felépítményt kényszerítenek rá.

Az egyenlő választói jog

Kopátsy Sándor                  PP                  2016 05 13

Az egyenlő választói jog

Annak okán, hogy az Egyesült Államokban évégén elnökválasztás lesz, és az előválasztások javában folynak, jobban a témára figyelek. Ennek során egyre jobbnak ítélem a választási törvényt. Elsősorban azt élvezem, hogy ott a két elnökjelölt személyében nem a két pártban döntnek, hanem a választók az előválasztásokon. Most éppen annak örülhetek, hogy az a ritka eset fordul elő, amikor a Republikánus Párt jelöltjei az előválasztáson leszerepeltek és olyan jelölt szerzi meg a többség támogatását, akivel a pártvezetés nem ért egyet.
Ma a The Economist adatokat közöl arról, hogyan alakultak az elmúlt tíz évben a választáson résztvevők aránya az iskolázottságuk szerint.
Ebből az derül ki, hogy minél iskolázottabb a szavazó, annál nagyobb arányban szavaz. A diplomás férfiak80, a nők 70 százaléka szavaz. Az iskolázottság fokával együtt csökken a választói aktivitás. A képzetlen férfiak 60, a nők 30 százaléka szavaz.
Ezek az adatok azt igazolják, amit én az egységes választói jogban kifogásolok, hogy minden szavazónak azonos értékű a szavazata. Én jobbnak tartanám, ha a szavazatok súlya az állampolgárok értékével legyen arányos. Ez az értékmérce lehet az iskolázottság. A jelenkori fejlett társadalmakban a diplomások társadalmi értéke az átlag mintegy háromszorosa, a képzetlenek értéke pedig egyre inkább süllyed, sőt negatívvá válik.

Ezeket az adatokat látva megnyugodtam, hogy mivel a választásokon való részvétel az iskolázottsággal nő, végeredményben ez is azt jelenti, hogy a politikai életbe való beleszólás az iskolázottságtól is függ.

Lecke a liberális demokratáknak

Kopátsy Sándor                PP                  2016 05 11

Lecke a liberális demokratáknak

A liberális demokraták azt tartják a jobb demokráciának, amelyikben a kisebbségek sokaságának erősebb a hangja, kisebb a többség hatalma.
Először azt szeretném bizonyítani, hogy az az elvárásuk nem lehet általános. Az ugyan igaz, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál erősebb legyen az ellenzék hatalma, de az hiba, ha az ellenzék hatalmát függetlenül a társadalom fejlettségétől, polgárosodásának mértékétől függetlenül maximalizálják. Vegyük azt tudomásul, hogy a múltban azért nem is fordulhattak elő demokráciák, mert a társadalom még szegény volt, és hiányzott a lakosság nagy többségének a polgárosultsága. Véleményem szerint, össznépi demokrácia, az ellenzék szabadsága csak ott lehet hasznos, ahol erős a középréteg, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 40 ezer eurót, az iskolázottság pedig a 15 évet. De a mértékemen nem kívánok vitatkozni, megelégszem azzal, hogy a demokrácia optimális mértéke függ a társadalom fejlettségétől.
Az EU azon elvárását nemcsak ostobaságnak, de kártékonyságnak tartom, hogy Dániának és Bulgáriának azonos demokrácia nemcsak kívánatos, de kötelező is. Ebbe bele fog bukni. Marxnak abban igaza volt, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja, de tévedett, amikor minden társadalom alépítményére ugyanazt az általa ideálisnak tartott felépítményt, akár erőszakkal is, de fel lehet építeni.
Abban azonban Max Webernek volt igaza, hogy hatékony felépítménye csak a puritán népek társadalmainak lehet.
Leninnek pedig abban volt igaza, hogy a jelenlegi világgazdaságban versenyképes csak a piacos gazdaság lehet. Ő meg arról feledkezett meg, amit Weber mondott, sikeres társadalma csak a puritán népeknek lehet. Márpedig a kelet-európai népek nagyon messze vannak a puritánságtól.
Azt, hogy mit kell tennie egy puritán lakosságú országban annak érdekben, hogy felzárkózhasson, Kínában felismerték. Meg kell állítani a túlnépesedést és piacosítani a gazdaságot. Ezt a két feladatot Kínában csak erőszakkal lehet végrehajtani, ezért a politikai hatalmat egyetlen pártra kell bízni.
Mivel az EU tagállamainak többsége, a mediterránok, a közép-európaiak, a baltiak és főleg a balkániak fejlettsége valahol a két pólus, a nyugati gazdag puritánok és a még mindig szegény kínaiak között van, ezekben a demokráciának is valahol a kettő között van a helye.
Ezeknek a maximum kétpártos rendszer felelne meg, amit azzal kellene biztosítani, hogy a szavazáson a két legerősebb párt annyi plusz törvényhozói helyet kap, hogy az elsőnek többsége, az első kettőnek kétharmada legyen a törvényhozásban.
Végre fel kell adni azt az elvet, hogy egy program annál jobb, minél több programmal tartalmaz kompromisszumot, és az a kormány a hatékonyabb, aminek a léte bizonytalan. Ennek az ellenkezője igaz, az a jobb program, ami nem kénytelen kompromisszumokat tenni, és lehetősége van arra, hogy egy cikluson keresztül bizonyítson.
Ezért olyan alkotmányra van szüksége a társadalomnak, ami ezt garantálja. Az Egyesült Államok alkotmánya garantálja ezt az elvet. A választáson csak nagyon kivételes esetben indulhat három jelölt. A választáson győztes elnökjelölt felhatalmazása egy ciklusra szól. Mindkét törvényhozásban két párt van jelen. Az elnök törvényjavaslatát, főtisztviselő kinevezését ugyan leszavazhatják, de amennyiben megismétli, csak kétharmaddal lehet elutasítani.
Éppen a jelenleg folyó előválasztás bizonyítja, hogy az előválasztások eredménye kikényszerítheti az olyan jelölt indulását, akivel a saját pártja nem ért egyet. Ehhez képest az európai demokráciákban nem a szavazókat kérdezik meg, kit akarnak kormányfőnek látni, hanem a pártirodák bürokráciája dönt a jelölt személye felett. Az Egyesült Államokban a pártok szavazói döntenek arról, ki legyen az elnökjelöltjük, és azt is, ki legyen a két jelölt közül a győztes a szavazókra bízzák.
A választáson a több szavazat dönt, és ez a döntés a következő választásig érvényes. Az európai pártok még addig sem jutottak el, hogy felmérjék van-e a pártok nagyobb száma, a megválasztott kormány stabilitása és az ország teljesítménye között különbség. Annak ellenére, hogy véleményem szerint a társadalmak teljesítményét elsősorban a kultúrájuk puritanizmusa határozza meg, ezért a puritánok teljesítménye mindig jobb, de az elmúlt száz év történelmi tapasztalatai egyértelműen a kevesebb párt és a tartósabb kormányok előnyét bizonyítják.
A Távol-Keleten.
Japán volt az első siker, ahol a császár isteni hatalmát megvalósító katonai diktatúra emelte fel az országot az élvonalba. A borzalmas emberi és anyagi áldozatokkal járó háborúvesztés után az Egyesült Államok katonai megszállása alatt, először álltak talpra.
Dél-Korea hamarosan a háború vége után, az Egyesült Államok hatékony katonai segítségével, iszonyatos veszteséggel járó háborút nyert az ország sztálinista északi felével szemben. Az újjáépítést nagyon kemény katonai diktatúra követte, amiben a gazdaság piacosan működött. A katonai diktatúra öt éven keresztül az évente ledolgozott 2.500 órás kötelező munkaidőt vezetett be. Ezer órával többet, mint amennyi Európában jellemző volt. Ezzel bebizonyította, hogy alacsony szintről a gyorsa felemelkedést csak a diktatúra képes megvalósítani. Az ország mára már Japánnal azonos szintre emelkedett, és polgári demokrácia formájában élhet.
Tajvanra menekült a Kínai Kommunista hadseregtől megvert köztársasági haderő gyakorolt évtizedekig katonai diktatúrát. Ez az ország is diktatúra után jutott el Japán színvonalára.
Szingapúr a második világháború után szegény, és soketnikumú, de példátlan kikötői adottságú város malajziai volt. A lakosságának harmadát kitevő kínaiak ragadták magukhoz az azóta is egyetlen párti hatalmat, kiszakadtak Malajziából. A gazdaságot azonban liberális piaci módon működtették. Máig egyetlen párt van hatalmon, és így lett az elmúlt hatvan év legsikeresebb városállama. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Államokét. Sokszor idézem, hogy Szingapúr hátrábbról indult a második világháború után, mint Panama, mindkettőjük kikötői adottsága egyedülálló. Ma Szingapúrban tízszer nagyobb az egy laksora jutó jövedelem. A nagyon különböző eredménynek egyetlen oka van. Panama lakossága latin-amerikai, Szingapúré kínai.
Kína és Vietnám. Ez a két ország a hidegháborúban a sztálinista marxizmus útjára lépett.
Kína 1990-ig gyászosan szerepelt Japánhoz és a Négy Tigrishez viszonyítva. Érezve, majd látva az európai marxista pártok, mindenekelőtt a Szovjetunió összeomlását, felmérve a kelet-ázsiai rokon kultúrájú társai páratlan sikerét, felismerte lemaradásának okát: A lakossága gyorsan szaporodott, a gazdasága pedig kizárta a piacot. Ezt a két fékjét gyorsan és következetesen kikapcsolta.
Kikényszerítette az egyetlen gyermekvállalást. Ezzel évente mintegy 25-30 millióval csökkentette a népszaporulatát. Azon ugyan alig lehet vitatkozni, hogy bölcs volt-e az egyetlen gyermekvállalás általános bevezetése, de azon nem, hogy a gyermekvállalást drasztikusan csökkenteni kellett. Kínának jelenleg 500 millióval kevesebb lakosa van. Az 500 millióval nagyobb lakosságszám esetén szó sem lehetett volna a bekövetkezett kínai csodáról.
A gyermekvállalás erőszakos csökkentésére eddig még kísérlet sem volt, mert ezt csak egy kőkemény diktatúra is csak akkor képes megvalósítani, ha a lakossága nagyon törvénytisztelő, fegyelmezett, a politikai diktatúra hatalma pedig szinte korlátlan. Azon ugyan lehet finnyáskodni, hogy ez csak embertelen keménységgel valósítható meg, de azon nem, hogy a siker érdekében elkerülhetetlen volt.
A gazdaság piacosítását Lenin már a Szovjetunióban nagyon hamar a polgárháború után felvetette. De ennek a kudarca elkerülhetetlen volt, nemcsak azért, mert Lenin hamar meghalt, hanem azért, mert a szovjetunió népei eleve alkalmatlanok voltak a piacgazdaságra.
A lenini koncepció valósult meg Jugoszláviában Tito uralma alatt. E balkáni ország lakossága sem volt alkalmas arra, hogy a piacosításban példát mutasson.
A gazdaság piacosítása Sztálin halála után szinte azonnal felvetődött. Mi magyarok voltunk a szerencsések, hogy velünk akartak kísérletezni. Ennek köszönhetően lehettünk a legvidámabb barakk.
Kína lakossága azonban kivételesen alkalmas a piacon való eligazodásban.
A kommunista Észak Vietnám pedig az Egyesült Államok által támogatott Dél-Vietnámot győzte le. Számomra ez az ezer kilométer hosszú ország Olaszországot jelentette. A tényeke ugyan nem ismerem, de Olaszországban élhettem meg azt, hogy az ország északi fele nyugat-európai, a déli pedig menthetetlen mediterrán. Mindkét fél jobban járna, ha külön államban élhetne. Olyan nagy a viselkedésükben a köztük lévő különbség, hogy a közös országban mindketten rosszul járnak. Észak-Olaszországban lehetne francia életviszonyokat teremteni. Dél-Olaszországban talán még görögöt sem.
A világgazdaság történészei máig sem hangsúlyozzák, hogy a vasút századának végén, az első világháború előtti fél évszázadban, két diaszpórának volt pártalan sikere. Nyugaton a közel tízmilliós zsidóságnak, és a Távol-Keleten a kínai diaszpórának. Ez a két etnikum vagyongyarapításban és iskolázottságban a világgazdaság élvonalába került. Éppen a páratlan sikerük szülte az üldöztetésüket, járt az európai zsidóság nagy többségének kiirtásával. Kelet-Ázsiában, Malajziában még a 80-as években is a kínaiak érvényesülését korlátozó törvényekkel találkoztam.
Érdemes volna az európai antiszemitizmus, és a kelet-ázsiai népeknek a kínaiak elleniségét párhuzamba állítani.

A fentieket abban a meggyőződésben írtam, hogy a puritán népekkel közös államban, de még Európai Unióban sem férnek meg a nem puritán népek országai.