2015. január 30., péntek

Öt év alatt harmadára csökkent a dohányzás

Kopátsy Sándor                 PE                 2015 01 29

Öt év alatt harmadára csökkent a dohányzás

Jó harminc éve irigységgel olvastam, hogy az Egyesült Államokban tíz év alatt harmadával csökkent a dohányzás. Ezt az eredményt az egészségvédelem egyik legnagyobb nyereségének tartottam. Ma a megyei lapunkban látom, hogy nálunk öt év alatt harmadára, vagyis kétharmaddal csökkent a cigarettafogyasztás. Ez óriási eredmény, joggal leehetnénk büszkék rá. Ezzel szemen a Fidesz elseprő győzelme óta rendszeresen olvasok arról, hogy a nemzeti dohányboltokat Fideszesek kapták meg. Aligha a Fideszes dohányboltosoknak az érdeme a dohányzás visszaszorulása, azt sem tudom, kinek, miért köszönhetjük, azon kívül, hogy drágább lett. De nem erről akarok írni, hanem arról a szellemről, ami ránk, magyarokra jellemző.
Bevallom, engem a dohányboltok nemzeti jelzője bosszantott. Nem annyira, hogy tollat ragadtam volna, csak általában bosszant, ha a dohányt megkülönböztetően nemzeti boltok árulják. A két háború között megtanultam, hogy nálunk még a haza pusztítását is nemzeti jelszó alatt végezték. Móricz Zsigmond jelmondatát vallom. Ne politizálj, építkezz! Ezért sértett, hogy a nemzetpusztító nikotint is kokárdás boltokban árulják. Ők csak azt látják, hogy ezen az önpusztításon a nemezt keres.
De most azért írok, mert nemcsak ebben jelentkezik a mellébeszélés. Nem a lényegről, hanem személyes irigységről van szó. Az újságokban azt olvashatom, hogy a vezető politikusnak Svájcban, drága intézetben tanul az unokája. A miniszterelnök főtanácsadója drága táskát hord a vállán. Az egyik rokonnak pedig vitorlása van a balatoni kikötőben. A fontos döntéseket hozóknak nem a döntéseit, hanem a magánéletüket kapargatják. Nem azt állítom, hogy ezzel nagy kárt okoznak, hanem csak azt, hogy ebből a hatalom irigységét hallom.
Irigyeljük azt, aki Svájcban járathatja a gyerekét, akinek Gucci táska lóg a vállán, akinek vitorlása van a Balatonon. Én örülök, hogy ilyenek is vannak.
Én az irigyekre allergikus vagyok, mert az ország történelmének legnagyobb károkozása mögött is az irigységet láttam. Az antiszemitizmus, és a svábok kitelepítése mögött is a nálunk különbek gyűlölete volt. Ezeket is azért utáltuk, mert nálunk különbek voltak. Ráadásul még az arisztokraták többsége is antiszemita volt, pedig nekik nem kellett megdolgozni a gazdagságukért, hiszen beleszülettek.
Amíg ezt be nem valljuk, hogy a zsidógyűlölet és a svábok kitelepítése mögött az irigységünk állt, farizeusok maradunk.
A náci és a szovjet megszállás alatt azokat jelentgettük, akik nálunk jobban jártak.
Azt kellene megtanulnunk, hogy mindnyájuk közös érdeke, hogy minél többen vigyék nálunk is többre. Nem az a politikus kerül nekünk sokba, aki ezen gazdagodik, de a feladatait jól látja el, hanem az, aki képtelen rátalálni a helyes útra, mégis bátran hozza a mindnyájunkat érintő rossz határozatokat. Azt minden munkaadó tudja, hogy neki nem az a legjobb munkása, aki többet keres, hanem az, aki a kereseténél is több haszonnal dolgozik.

Ezért a politikusokat se azért bírájuk, mennyit költ, hanem azért, hogy mennyi kárt okoz. Sajnos, erre is volna alkalom. De aki ahhoz nem érte, arra nem alkalmas, hogy másoknál jobban tejesítsen, az ne a vezetők költekezését, hanem a munkáját bírálja. 

2015. január 29., csütörtök

Reálisan Marxról

Kopátsy Sándor                 EE                 2015 01 28

Társadalomszemléletem
Reálisan Marxról
(kézirat)

Mivel Marx Károly zseniális materialista tudós és idealista vallásalapító forradalmár is volt, a személyének megközelítése végletes. Ez a két karakter egymásnak annyira ellentmond, hogy a róla alkotott vélemény is ellentmondó. Akik benne a zseniális társadalomtudóst látják, meg sem érthetik politikai elfogultságát, a politikus Marxétól nagyon ellentétes oldalon állnak. A politikai vallásának hívei pedig megfeledkeznek arról, mit hozott prófétájuk a társadalomtudományoknak.
A protestáns angolszász világban, ahol a legkevésbé fogadták meg a forradalmár Marx tanításait, annak ellenére, hogy nem is angol volt, hanem német zsidó, a 19. század közepét követő másfél század legjelentősebb angoljának tartják. Ezzel szemen Kelet Európában és Kínában, ahol a marxista vallás hívei voltak hatalmon, csak a marxista vallás alapítóját látják benne.
Akik számára tudomány a társadalomtudomány, Marxot fogják szakmájuk alapját lerakó tudósnak tekinteni. Aki a társadalom alépítményétől független felépítményt akarnak építeni, kénytelenek lesznek a tudós Marxot figyelmen kívül tartani, benne csak a tévedhetetlen prófétát fogják látni.
Marx a pályáját tudósként kezdte. Rájött arra, hogy az emberi társadalom alakulása nem a hatalmat birtoklók vágyai, politikai mesterkedései, hanem a társadalmi fejlődés menetét, módját, tempóját is, mint mindent, objektív okok alakítják. Ezt a logikáját azzal fejtette ki, hogy minden társadalomnak van alépítménye, ami determinálja a politikai, vallási, ideológia felépítményét. Mint minden természeti jelenség, az emberi faj életformája is, determinált. A társadalomtudománynak tehát az a feladata, hogy feltárja mi az alépítmény, és az mit determinál. Ebből annak kellett volna következni, hogy Marx is ezután az alépítményt tárja fel, és keresse meg, annak milyen felépítményre van szüksége. Ezzel szemben ő is gyorsan túllépett a tudományosságon, és az általa kitalált ideális felépítmény, a kommunista társadalom létrehozására koncentrált. Azt pedig figyelmen kívül hagyta, hogy milyen alépítmény lesz a garanciája annak, hogy arra kommunista társadalom épüljön.
Marx a tudós kimondta, hogy a felépítményt az alépítmény determinálja, de azzal már nem vesződött, hogy milyen legyen az olyan alépítmény, amire a kommunista társadalom ráépül. Még addig sem ment el, hogy az által felszámolandó tőkés osztálytársadalomnak mi volt az alépítménye. Mint jogász, megelégedett azzal, hogy a tőkés osztálytársadalom alapja a tőkéstulajdon. Vagyis elegendő lesz a tőkéstulajdont össznépi, vagy társadalmi tulajdonnal felcserélni, és már létre is jön, ha nem is a kommunista, de annak előszobája, a szocialista társadalmi felépítmény. Ezt a tulajdonforma váltást erőszakkal létrehozhatja a marxi tanokat magáévá tevő proletárdiktatúra.
Ezt a marxi tanácsot 1917-ben, erőszakkal megvalósította Oroszországban a bolsevik diktatúra. Majd a magát szocialista államnak deklaráló Szovjetunió fegyveres segítségével a Jalta Szerződésben a csatlósivá minősített közép-európai, balti és balkáni államok. Ez alól az egyetlen kivétel Jugoszlávia volt, ahol a bolsevik diktatúrára való áttéréshez nem kellett a Szovjetunió fegyveres erejének jelenléte. Ennél sokkal nagyobb jelentősége lett annak, hogy Kínában is a belső erők hozták létre a bolsevik diktatúrát.
A történészek máig nem keresik a választ arra a tényre, hogy a két világháború között belső erők hozták létre Oroszországban a baloldali diktatúrát, a fél-perifériákon pedig a jobboldali, fasiszta diktatúrákat.
Pedig egyértelmű a válasz. A 20. század első felében olyan rossz hatékonysággal működtek a tőkés osztálytársadalmak, hogy velük szemben versenyképesek volt mind a baloldali, mind a jobboldali diktatúra. Ebben a században olyan felépítmény volt a tőkés osztálytársadalom, hogy azzal a diktatúrák is versenyképesek voltak. A második világháború után azonban modernizálták a tőkés osztálytársadalmakat, felére csökkent a munkanélküliség, kétszerese lett a gazdasági növekedés, általánossá a szavazati jog, és hiánnyá a jó minőségű munkaerő. Marxról is azt mondtam már sokszor, ha feltámadna, és körülnézne, azt állapítaná meg, hogy a skandináv országokban győzött az általa elképzelt forradalom, ezzel szemben a bolsevik országokban romlott a helyzet. Pedig ott is javult, mert a cári Oroszországénál sokkal hatékonyabb társadalom volt még a sztálinizmus is.
Marx ugyan materialista társadalomtudós akart lenni, de a társadalmak állapotát nem materialista alapon mérte. Neki a politikai szabadságjogok szintje fontosabb volt, mint az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az átlagos iskolázottság és a foglalkoztatás. Ezekre vonatkozó számokkal még a számok, adatok tömegével terhelt fő művéből, a Tőkéből is hiányoznak ezek az adatok. Ezek hiányát pótolja, számomra az átlagos testmagasság.
A foglalkoztatás mellőzése talán a legnagyobb hiányossága Marx tanainak. Elsiklott a foglalkozatás jelentősége felett. Ennek lett a következménye, hogy a munkaerő kizsákmányolását a tőkés munkaadóval magyarázta. Pedig a munkaerő árujellegéből az fakad, hogy a bérek akkor kerülnek az értékük alá, ha nagyobb a kínálatuk, mint a keresletük, és fordítva, a bérek az értékük fölé emelkednek, ha munkaerőhiány van. Ha erre gondol, rájön, hogy a kizsákmányolás nem attól függ, ki a munkaadó, hanem a munkaerő túlkínálatából következik. Márpedig, aki eljut idáig, rádöbben, hogy nincs szüksége a marxizmus politikai tanácsaira, mert ahol munkaerőhiány van, a munkás lesz az úr. Ezzel el is jutottunk a marxista elméletből az következik, hogy amíg tőkehiány és munkaerő felesleg a jellemző, tőkés osztályuralom a felépítmény. Ha a munkaerőben lesz a hiány, megszűnik a tőkések osztályuralma.
Aki tehát túl akar lépni a tőkések osztályuralmán, annak olyan helyzetet kell teremteni, amiben munkaerőhiány van. Nemcsak Marx, de senki sem sejtette, hogy létre jöhet a munkaerőhiány. Aztán viharos gyorsasággal, mégis létrejött. Megszűnt a munkaerő felesleget létrehozó két ok.
Megszűnt a túlnépesedési nyomás.
A megelőző mintegy hatezer évben azért voltak osztálytársadalmak, mert az emelkedő várható életkor mellett az ember túlszaporodó fajjá vált. Gyorsabban szaporodott a népesség, mint a megteremthető munkaalkalom. A fajunkat jellemző szaporaság a húszas éveknél nem magasabb várható életkor mellett túlszaporodott. Még nem találkoztam olyannal, aki megmutatta volna, hogyan alakul a lakosság létszáma, ha a társadalom nem növeli a halandóságot.
Amíg a tudomány nem oldja meg a fogamzásgátlást, a jóléttel együtt növekvő várható életkor okán, egyre nagyobb a népszaporulat. Márpedig ez csak a 20. századra oldotta meg. Ez tette elehetővé, hogy csak annyi fogamzás történjen, amennyit a szülők akarnak. Fajunk történetének talán a legnagyobb találmánya a fogamzásgátlás. Ennek köszönhetően, mi lettünk az első faj, amelyik képessé vált arra, hogy csak annyi utódja legyen, amennyit a szülők akarnak.
A 20. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szülők korábban is lényegesen kevesebb születést akartak, mint amennyi születés volt. Ráadásul, minél képzettebbek és jobb módban élnek, annál kevesebb utódot akarnak. A jelenkorra már egyértelművé vált, hogy a természetes népszaporulat leállt annak ellenére, hogy a társadalom anyagilag támogatja a gyermekvállalást.
De a fejlett társadalmakban nemcsak a népszaporulat szűnt meg, hanem kontraszelekcióssá vált. Az átlagnál képzettebb és jobb módú családokban a népszaporulat negatív, a szegények és iskolázatlanok pedig gyorsan szaporodnak. Márpedig minden faj számára a kontraszelekció a legnagyobb veszély. Ez a veszély annál nagyobb minél fejlettebb a társadalom, mert annak a munkaerő igénye egyre inkább a minőség felé rendeződik át. De mivel a társadalom jövője egyre inkább attól függ, milyen minőségű lesz a következő nemzedék. Ez azonban csak akkor lehet jó minőségű, ha a munkaerő piacról kiszorult családokban születettek előtt is nyitva van a képességüknek megfelelő képzés.
De nemcsak ezért kell a modern társadalomnak gondoskodni a piacon nem keresett munkaerő megélésérül, hanem a társadalom nyugalmát fenyegető bűnözés visszafogása érdekében is. A megélhetési bűnözés ugyanis többet árt a társadalomnak, mint amennyibe a társadalmi gondoskodás kerül.
Kielégíthetetlen a minőségi munkaerővel szembeni igény.
A tudományos és technikai forradalom hatására egyre jobban differenciálódik a minőségi munkaerő társadalmi értéke. Amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő igénynek alig néhány százaléka volt minőségi, a nagy többségét szinte a létszámával lehetett mérni, a jelenlegi munkaerőigényben alig marad olyan, aminek a minősége másodlagos. Ezzel szemben a minőségi munkaerő értéke nagyon differenciálódott. Ezért a jelenkori társadalmak elsődleges feladata a munkaerőben rejlő képességek minél jobb kiművelése.
Ezért lett az oktatási rendszer a társadalom szellemi vagyonát növelő legfontosabb ágazat.
A marxizmus pozitív történelmi szerepe.
Annak ellenére, hogy Marx nagyon keveset hozott a társadalomtudományok számára, a politikai szerepe abban volt pozitív rövid, de példátlanul pozitív volt. Nem annyira abban, amit az ideológiája a gyakorlatban produkált, hanem azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak modernizálódtak. A marxista pártok politikai nyomása fontos szerepet játszott a gyarmatok felszabadításában, a foglalkoztatás növelésében, a választójog kiteljesítésében. A kevésbé fejlett társadalmak számára azért volt szimpatikus a marxista vallás, mert modernizálta a társadalmat. Mindenkinek biztosította a munkához való jogot. Ezt dogmájának tekintette, és ezzel a képzetlen, nem keresett munkaerő számára is biztosította a munkából való megélés jogát.
A marxista rendszert azzal lehet jellemezni, hogy korlátozta a szabadságjogokat, de olyan dogmák alapján működött, ami a társadalom alsó ötöde számára több jogot jelentett, mint amennyit a liberális tőkés osztálytársadalom nem adott meg.
Az erőltetett gazdasági növekedés mesterségesen létrehozta a munkaerőhiányt. Márpedig ennél nagyobb súlyt a munkaerő alsó ötöde nem kaphatott. A tejes foglalkoztatás munkaerőhiányt teremtett, vagyis olyan munkaerőpiacot, amiben a munkaerő kereslete meghaladta a kínálatot, ezzel a munkaadók, ez esetben az állami vállalatok és közösségi tulajdonú szövetkezetek csak úgy jutottak munkaerőhöz, ha azt egyre jobban megfizették. Ezzel a kiáramló bérek egyre emelkedtek, és inflációs nyomást keltettek. Ezt a gazdaságot irányító állam úgy tudta csak féken tartani, ha szabályozta a kiáramló béreket. Ennek módja volt a vállaltokra szabott átlagbér megállapítása és ellenőrzése. Ez azonban mesterséges munkaerő keresletet támasztott az átlag alatti bérért dolgozók felé.
Ez a módszer ugyan kártékony volt azzal, hogy a legjobb dolgozókat nem lehetett a teljesítményük arányában megfizetni. Ugyanakkor mesterséges keresletet teremtett az átlag alatti bérrel is megelégedő dolgozókkal szemben. Ennek a kétirányú érdekeltségnek akkor azonban csak a hátrányát, a legjobban kellő érdekeltségének hiányát láttuk. Az csak a rendszerváltást követő liberális munkaerőpiac mutatta meg, hogy a munkaerő keresletét mesterségesen megnövelő kereslet kevésbé káros, mint az olyan munkaerőpiac, a mi mellett nem alakulhat kis a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szint. A társadalom elsődleges érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás. Ez alatt, a használt módszer alapján, a mintegy 75 százalékos foglalkoztatást kell érteni. A jelenlegi magyar foglalkoztatás azonban ennél mintegy 20 százalékponttal alacsonyabb. Ez akkora hiba, ami eleve kizárja nemcsak a foglalkoztatást, de még a lemaradásunk mértékének tartását is. Az ilyen alacsony foglalkoztatást még akkor is lényegesen javítani kell, ha ennek árán csökken a legjobbak érdekeltsége.
A nálunk is alkalmazott bérarányos elvonás azonban bő lehetőséget ad arra, hogy serkentsük a gyenge minőségű munkaerő keresletét azzal, hogy csökkentsük ezek alkalmazásával járó bérek járulékát.
A közgazdaságtan feladata, hogy megállapítsa a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szintet, és olyan foglalkoztatási feltételeket teremtsen, ami ezt a szintet biztosítja. Ez a szint ugyan alacsonyabb, mint a tejes foglalkoztatás, de lényegesen magasabb annál, ami az összes bér után azonos elvonási hányad esetén kialakul.
A lényeg az, hogy tartós munkanélküliség szűnjön meg. Ez csak akkor lesz elérhető, ha a tartós munkanélküliséget külön tartjuk nyilván. Elemi statisztikai hiba, ha a feltétlenül károsat és a hasznosat összeadva tartjuk nyilván. Az európai gyakorlat ugyanis nem tesz különbséget a tartós, és a rövid idejű munkanélküliség között. Még akkor is, ha a munkanélküliséget időtartamával együtt tartjuk nyilván.
Nem akarom itt megfogalmazni, hogy milyen hosszú idő után válik kártékonnyá a munkanélküliség. Ez minden bizonnyal a 6 és a 12 hónap között van. A cél elérése szempontjából mellékes, hány hónappal számoljuk. A fő, hogy az egészségesek tartós munkanélkülisége nem tűrhető. A rövid idejűt pedig nem kell kezelni. Megjegyzem, hogy ez az Egyesült Államokban így van. Dél-Koreában pedig nincs tartós munkanélküliség. Nemcsak az állam, de az érintettek maguk sem tartják megengedhetőnek. Ezzel szemben nálunk viszonylag széles réteg a tartós munkanélküliséget a maga számára elfogadhatónak, és az állam számára kötelezettségnek tekinti.
A tartós munkanélküliséget sem az egyén, se az állam nem tarthatja elfogadhatónak.

A magyarországi bolsevik rendszer mérlege.

Elsősorban azt kell tudomásul venni, hogy országukban a marxizmus kelet-európai formáját nem mi, hanem a megszállók vezették be. Nemcsak nálunk, de Jugoszláviától eltekintve, minden csatlós országban. Sőt a csatlósok között, nálunk volt a marxizmusnak a leggyengébb a társadalmi támogatottsága. Ezért aztán éppen nálunk, és a buzgó katolikus Lengyelországban volt a bolsevik rendszer legvékonyabb társadalmi alapja.
Ennek ellenére azt állítom, hogy nálunk volt a legnagyobb szüksége annak, hogy a feudális társadalmi maradványainktól megszabaduljunk. Történészeink adóssága annak tudatosítása, hogy mi önerőből nem számoltuk volna fel az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ez azért volna nagyon kívánatos, mert ennek tudomásulvétele nélkül nem mérhetjük meg a megszállás társadalmi hatását. A magyar közvélemény még ma is azt hiszi, hogy mi a szükséges, régen megért reformokat önerőből is végrehajtottuk volna, és ebben az esetben elég azzal számolni, ami rosszal járt a megszállás.
Ennek azonban az adott esetekben az ellenkezőjét tapasztaltam.
1994-ig minden választáson az derült ki, hogy a választók nagy többsége a háború előtti viszonyok folytatása mellett áll. Ezzel nem azt mondom, hogy minden megváltozott állapotot helyre lehetett volna állítani, csak azt, hogy az arisztokrácia, a katolikus főpapság és az úri középosztály hatalma restaurálódott volna.
Az 56-os forradalomban november elsején a baloldal mögött már nem állt néhány százaléknál több. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a szabad választáson hatalomra jutó rendszer stabilizálni tudta volna magát, csak azt, hogy nagy többséggel azok a pártok kerültek volna hatalomra, amelyek a két háború között hatalmon voltak.
1990-ben az az Antall József lett a kormányfő, aki a régi úri világ megtestesítője volt. Ő sem akart ugyan mindent visszaállítani, nemcsak azért mert belátta annak lehetetlenségét, hanem azért sem, mert az sem látta tökéletesnek, de kevésbé rossznak, mint az összeomlott bolsevik rendszer. A következő választás azonban azt is megmutatta, hogy a választók már nem viselik el az urak világát. Ahhoz képest az állampártot is a kisebb rossznak tartották, és abszolút többségre jutatták az MSZP-t.
Azt se merte még senki sem leírni, ha a Demokrata Fórumot nem Antall József, hanem az eredeti közép-jobb vonala vezeti tovább, nem bukik meg. Ideje volna bevallani, hogy a rendszerváltást követő húsz évben nem lehetett volna megbuktatni az MDF-et, ha közép-jobb vezetése megmarad. Ezt ismerte fel a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor és néhány társa. Ennek köszönhetően a harmadik választáson már a közép-jobb Fidesz kapta a legnagyobb támogatást, és alakíthatott koalíciós kormányt.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a magyar társadalom közép-jobb. Mindig annak van a legnagyobb esélye, aki ezt a politikai vonalat képviseli. Nem közép-jobb párnak csak akkor lehet győzelmi esélye, ha sokkal gyengébben teljesít, mint a közép-bal ellenzéke. A gyenge ellenzék esetén mindig példátlan győzelemre számíthat. Még senki sem vette tudomásul, hogy az utóbbi két választáson a magyar közép-jobb nyert a legnagyobb támogatással Európában. Nemcsak 2010 volt példátlan a Fidesz győzelem azzal, hogy megnyerte a körzetek 99 százalékát, hanem 2014-ben is a körzetek 90 százalékának megnyerése is.
Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy a Fidesz ellenzéke kicsi, de ráadásul meg van osztva, nemcsak a balliberálisok nem számíthatnak a szélsőjobbra, de azok sem a baloldali támogatásra. A kormánynak ugyan alig van kétharmados többsége, de vele szemben maximum egyötöd állhat minden konkrét döntés esetében.
Marx, mint tudós, zseniálisan indult, aztán politikusként is eltévedt. Mégis, mindkét tekintetben a századának legnagyobb egyénisége maradt. A tudós Marxra fog épülni az egyszer sikeres tudománnyá váló társadalomtudomány. A forradalmár Marx sikeres világvallása egyre inkább elhal, de a történelmi szerepét egyre jobban fel fogják értékelni. Ez azt jelenti, hogy a társadalomtudomány fel fogja tárni, mikor, mi volt és lesz a társadalmak alépítménye, és ennek megfelelő felépítményt fognak tanácsolni, tervezni és megvalósítani. A forradalmár Marxról egyre inkább kiderül, hogy idealista, az alépítmény követelményeihez igazodni képtelen volt, de a forradalmisága nélkül nem lehetett volna olyan gyors és sikeres a tőkés osztálytársadalmak átalakulása össznépi, tudásalapúvá, az elmarad, szegény Kína pedig nem válhatna újra társadalmi és gazdasági szuperhatalommá.

Mi, magyarok pedig köszönjük meg Marxnak, hogy ezer év után először válhattunk képessé arra, hogy mindenki számára biztosítottuk a munkából való megélés lehetőségét. Sajnos, ezt a szuverenitásunk birtokában, újra elvesztettük.

2015. január 28., szerda

Az erkölcs fogalma

Tartalom

Kopátsy Sándor                EE                    2015 01 22

Történelemszemléletem
Az erkölcs fogalma
(Kézirat)

A zsidó, keresztény és mohamedán vallással kezdettől fogva az volt a problémám, hogy az isten azért teremtette az embert, hogy neki szolgáljon. Ezt mindennél jobban kifejezi a Tíz Parancsolat, ami az istennel szembeni kötelezettségeinket sorolja fel elsőknek. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy van-e isten, de még azon sem, hogyan teremtette a világot. Az azonban az én istenfogalmamba már nem fér bele, hogy az isten a saját hatalmának a megmutatására, a saját szolgálatára tette ezt. Az istennek nincs ugyanis szüksége arra, hogy tetteivel bizonyítsa valakinek a hatalmát.
Azt még társadalomtudósként megértem, és elfogadom, hogy az isten büntetésétől való félelemre a vallások születése idején szüksége volt az emberi fajnak. Nemcsak arra, de még a világi és egyházi hatalmasokat is isten képviselőiként tisztelje. Ez indokolta a királyoknak, az egyházi vezetőknek, sőt a vallás klérusának istentől eredő hatalmát. Ma már megmosolyogtató, de a diákkoromban, az iskolákban az erős, megingathatatlan királyi hatalom társadalmi érdekét tanították. Ezen azonban már túl vagyunk.
A jelenkori fejlett társadalmak érdeke már azt kívánja, hogy a legfelső hatalom birtoklása időleges, és a lakosság többségének akaratát képviselő legyen.
Azt sem vitatom, hogy a Tíz Parancs a megszületése idején a társadalom igényének felelt meg. De annak isteni eredetében mégsem hiszek. A mindenható istennek nem volt szüksége választott népre, és általa kőtáblára vésett parancsokra. A Tíz Parancsra a zsidó népnek volt szüksége, és ezt a bölcs vezetője, Mózes felismerte.
Történészként világosan látom, hogy fajunk élete során a vallások is óriási fejődésen mentek keresztül. Mivel a vallás is felépítmény ez a fejlődés a fajunk társadalmi fejlődésével párhuzamosan alakult, illeszkedett a társadalom igényéhez. A soktízezer egymástól izoláltan élő közösségnek mindegyiknek saját sok istent hívő vallása volt. Minden, amire nem találtak magyarázatot az istenek akaratából történt. Ahogy egyre több jelenségre találták meg a magyarázatot, egyre csökkent az istenek száma. Ahogyan a világi hatalom is egyre inkább egyetlen személyre koncentrálódott, a logika megkövetelte, hogy a túlvilágon is így legyen. Ennek egyik, az egyetlen maradandó kísérlete volt Ábrahám vallása, a zsidó vallás, aminek Mózes adta meg a törvényeit. A zsidó vallás azonban keményen egy, viszonylag kis, választott népnek a vallása volt.
Nem véletlen, hogy a zsidó vallás mikor jött létre. Akkor, amikor már a sok kis gyűjtögető közösségből százezres, milliós közösségek alakultak ki. Ezeknek a sokkal nagyobb, ma államnak nevezett közösségeknek az alakítására azért volt szükség, mert az öntözőrendszerek kialakításához, és a versengő közösségek elleni védekezésre, illetve azok meghódításához nagyobb közösségek ereje kellett. Azt sokkal később ismertem fel, hogy a nagy közösségek, az államok létrehozását elsősorban nem is a gazdasági érdek, hanem a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége, tehát alépítményi indok hozta létre.
Huszonöt éve tudom, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek ellenére egyetlen osztálytársadalom vallása nem ébredt ennek tudatára. Mint látni fogjuk, kivéve egyet a nyugat-európai feudális társadalom római katolikus egyházát. Nyomát sem találtam ugyan annak, hogy miért, mikor és hogyan került az egyház dogmái közé, hogy csak olyan jobbágy fiatalok köthetnek házasságot, akik számára a földesuruk előzőleg jobbágytelket biztosít.
De nemcsak ennek, még annak sem találtam a nyomát, hogy Európa nyugati felén kiknek és mikor jutott eszébe, hogy a jobbágyokat kiscsaládba kell kényszeríteni. Ennek indokoltságát ugyan számos történész okosan magarázza. Felismerték, hogy a földbirtokos érdeke, hogy a jobbágytelek nagysága állandó maradjon, és generációról generációra öröklődjön. Csak a kiscsalád biztosíthatta, hogy a föld talajerejével törődjenek, hogy értelmét lássák a minél jobb felszerelésre, istállókra, kutakra törekvésnek. Továbbá, csak ez biztosíthatta, hogy a szülők már fiatalon a saját gazdáig lehessenek legalább olyan értelemben, amit a földesurának való alárendeltségük még megenged.
Ennek a földesúri érdeknek egyetlen másik feudális osztálytársadalomban nem ébredtek a tudtára, és ezért minden másik osztálytársadalom nagycsaládos maradt. Ugyan földművelésre épülő társadalmakban a földesurak voltak az uralkodó osztály, de a gyűjtögető és a pásztortársadalmak nagycsaládos elemei a szántóföldi földművelést folytató társadalmakban továbbra is fennmaradtak. A földesurak csak Nyugat-Európában ismerték fel, hogy az érdeküknek a kiscsaládos rendszer felelt meg jobban. A fölesúr éreke mindenütt az volt, hogy a jobbágyokra bízott földjén minél kevesebben, de minél többet termeljenek. A földek megfelelő műveléséből annál több jutott a földesúrnak, minél több volt a termésnek az a része, ami neki jutott. Elméletileg a földesúr a termésnek tizedét kapta, de minél kisebb létszámú volt a jobbágycsalád, annál kisebb volt a fogyasztása, ezért könnyebb volt a tizedet behajtani. A földesúr érdeke az volt, hogy a munkaképes szülők munkaerején felül minél kisebb létszámú legyen a család. Számára elég volt, ha minden jobbágya két, lehetősége eltérő nemű gyermeket neveljen fel felnőtt koráig. A jobbágytelkeinek számánál több családra nem volt szüksége.
Ez a földesúri érdek azonban csak a kiscsaládos jobbágyrendszerben, tehát a világon csak a feudális Nyugat-Európában valósulhatott meg.
Azt, hogy a kiscsalád mennyivel jobb sejtje a társadalom feudális társadalmaknak, csak a nyugat-európai példátlan sikere bizonyítja. Ennek volt köszönhető, hogy a középkor derekán már a kiscsaládos Nyugat-Európa lett az emberiség kulturális és gazdasági élcsapata.
Ezt a tényt Európa történészei fel sem ismerték, ezért nem is hangsúlyozzák. A tényt ismerik, de nem érzik, hogy ezer éve Európa kiscsaládos nyugati fele egyre nagyobb előnyt szerez a kontinens keleti felével szemben.
Európa nyugati felének fölénye először a kontinensen belül vált egyértelművé azzal, hogy a 11. században a közös kereszténysége kettészakadt. Nehezen érthető, hogy az európai kereszténység kettészakadásának ezt a tényleges okát alig említik a történészek. Ezt így még nem olvastam, pedig a nyugat- és a kelet-európai kereszténységet igazán azzal lehet jellemezni, hogy a nyugati kereszténység a kiscsaládos, a keleti pedig nagycsaládos társadalmak kereszténysége.
Ez a kiscsaládos feudális rendszer termelte ki azt a fölényt, ami lehetővé tette, hogy Európa nyugati fele a reneszánszban a művészeteket példátlan magasságra emelte. Ezt követően katonai és tengerészeti fölényének köszönhetően minden másik kultúrához képest minden téren fölénybe került.
A kis Európai kontinens a pályáját eleve nagyon magasan kezdte. A lakosságának talán egyetlen százalékát kitevő görög városállamok szellemi téren a kor világszínvonalának a csúcsát jelentették. Európa rövid dicsősége azonban századokon keresztül tovább élt előbb Nagy Sándor személyéhez kötött birodalmában, majd a Római Birodalomban. Ez az utóbbi már valódi világbirodalom volt. A politikai hatalom és a hivatalos nyelve tekintetében valóban európai volt. A területének a gazdagabb fele ugyan a Közel-Keleten és Észak-Afrikában volt. A legfontosabb azonban, hogy a kenyerét nem Európában termelte meg.

A polgársága viszonylag mindig erős maradt

Európa nyugati fele a fölényét csak a 20. században vesztette el. E század elején még senki sem látta, hogy Európa nyugati felének fölényét bármi veszélyeztetheti.
Az első jelzés az Orosz-Japán Háború volt.
Előtte senki sem sejtette, hogy a hatalmas Oroszországot a kis Japán megleckéztetheti. Ekkor még az egész Távol-Keletet a Nyugat figyelmen kívül hagyta. Pedig akkor már megjelent Max Weber tanulmánya, amiben a protestáns erkölcs fölényét bizonyította. Az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy az oroszok nem protestánsok, de még nem is mediterránok, tehát bármivel próbálkoznak, nem lehetnek sikeresek.
Az első világháborút ugyan már a négy tengerentúli protestáns ország nyerte meg, de Nagy Britannia és Franciaország érezte győztesnek magát. Ott akarták folytatni, ahol a háború előtt voltak. Megtartották a gyarmataikat és a befolyási övezetüket. Nyoma sem található annak, hogy közben a tudományos és technikai forradalom hatására, már nem az elmaradottabbak kizsákmányolása, hanem a fejlettek közti munkamegosztás a hatékonyabb módszer.
A háború végén Oroszországban győzött a bolsevik forradalom. Nem azért mert ott voltak érettek a társadalmi változás feltételei, hanem azért, mert ott működött a tőkés társadalom a legalacsonyabb hatásfokon. A hatalomra jutott bolsevik marxisták azonban élni akartak a hatalmukkal, és meghirdették az elmaradt társadalmuk szocialistává történő átépítését.
Abban szerencséjük volt, hogy a két háború között a fejlettebb tőkés társadalmak is tévúton jártak. A már gazdag nyugati polgári demokráciák képtelenek voltak a tudományos és technikai forradalom által kiépült alépítményhez igazodni. Nem értheti meg a két háború közti történelmet az, aki nem veszi tudomásul, hogy a két háború közt a tőkés osztálytársadalmak is nagyon alacsony hatékonyságúak voltak. Gyenge teljesítményük elsősorban a munkaerő foglalkozatása miatt a lakosságuk jelentős hányada számára elfogadhatatlannak bizonyultak. Ez ugyan általános volt, de élesebben jelentkezett a felzárkózni akaró fél-perifériákon.
A polgári történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a fasizmusok azért győzhettek a fél-perifériákon, mert azok joggal érezték a tőkés demokráciák által járt utat eredménytelennek. Ebből a szempontból fél-perifériának kell tekinteni a háborút vesztett Németországot, és az el nem ismert Japánt is. Európa szinte minden germán és latin, valamint a közép-európai és balkáni országa a fasizmust választotta. Tegyük hozzá, hogy ezekbe a lakosság nagy többsége lelkesen volt fasiszta. A gazdasági és társadalmi teljesítményük sem volt rossz, mindaddig, amíg nem lettek imperialisták.
A sikerüket elsősorban a tőkés osztálytársadalmakénál sokkal sikeresebb foglalkoztatásuknak köszönhették.
A fasiszta ideológia is csak a puritán germánok és a konfuciánus japánok esetében volt igazán sikeres.
Azonban a fasiszta országok esetében is bebizonyosodott Max Weber felismerése, hogy a kor követelményének hatékonyan csak a puritán erkölcsű népek felehetnek meg. Ezt bizonyítja, hogy a második világháborút vesztő két diktatúra, Németország és Japán, javított Nagy Britanniához és Franciaországhoz viszonyított helyzetén. Ugyanakkor a nem puritánok ma hátrább vannak, mint voltak a második világháború előtti helyzetükhöz képest. Nem azért buktak el, mert fasiszták voltak, hanem azért mert imperialisták lettek.
Ugyanakkor a második világháborút követő Jaltai Szerződés értelmében nemcsak a nagycsaládos balkáni, de a nyugati keresztény közép-európai és balti államok is a nagycsaládos kultúrájú Szovjetunió felügyelete alá kerültek, és a bolsevik diktatúrát kényszerítették rájuk. Így, aztán mások mellett, mi magyarok is megérezhettük mi a két kultúra között a különbséget.
A Szovjetunió a második világháború után azért vesztette el korábbi népszerűségét a munkások előtt, mert a nyugat-európai demokráciák lényegesen jobban teljesítettek. Azokkal szemben már nem volt vonzása. A munkanélküliség harmadára csökkent, az átlagos egy lakosra jutó jövedelem pedig gyorsabban nőtt, mint az ipari forradalom óta bármikor. Ez a javulás ugyan az egész munkásosztályt érintette, de különösen a felső kétharmadának szinte megszűnt a munkanélküliségtől való félelme. A felső ötöde pedig korábban elképzelhetetlenül jólétbe került. Az általános és titkos választás, társadalom jóléti gondoskodása, a munkanélküli segély, a családi pótlék, a nyugdíj, a betegellátás, az ingyenes tanulás a két háború között elképzelhetetlen volt.
A hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése további bizonyítékát adta annak, hogy a lakosság erkölcse, viselkedési magatartása közti különbség a kedvezőtlen rendszerbe sodort országok között is karakterisztikusan működik. A Szovjetunión belül az észtek ugyan elnyomottak voltak, mégis ők éltek a legjobban a nem protestáns tagállamok között. A csatlós államok között sem változott a rangsor nemcsak a bolsevik évtizedek alatt, de az utána következő negyedszázad során sem.
A Szovjetunió szétesése után bebizonyosodott, a Nyugat-Európát egyesíteni akaró Európai Unióban ugyanezt tapasztalhatjuk. A nagycsaládos kultúrájú Romániát és Bulgáriát egyre jobban lemarad. De lemaradnak a közép-európai és a balti tagállamok és a mediterrán tagállamok.
Az Európai Unión belül a protestáns államok fölénye nem csökkent, hanem nőtt. Legjobban a skandináv államok helyzete javult. Lényegében az élenjárókhoz csak az angolszász kultúrájú írek közeledtek. Jelenleg nagy bajban az euró övezetbe lépett mediterrán országok válsága egyértelmű. Ők kapták a legnagyobb támogatást a közösségen belül, mégis katasztrofálisan eladósodtak, a munkanélküliségük pedig nőtt. Ezért várom a holnapi görög választást, ami remélhetőleg ráébreszti a brüsszeli vezetőket, hogy nemcsak az egységes valuta, de az egységes pénzügyi fegyelem, infláció, költségvetési hiány, de még az egységes munkaerőpiac is tarthatatlan ostobaság. Ennek ellenére további bővítést akarnak. Most Ukrajnát igyekeznek magukhoz csábítani.

Az európai kereszténységek megítélése.

A mondanivalóm lényegére visszatérve, a római katolikus keresztény vallás világraszóló eredményt ért el azzal, hogy elszakadt a nagycsaládos Kelet-európától. Ennek is köszönhető, hogy a középkorban a kiscsaládos rendszert garantáló szerepet tölthetett be. Amint a Nyugat a 2. évezred első felében elért, az annak volt köszönhető, hogy az egyház keményen a kiscsaládos rendszer oldalára állt. Ez talán abból fakadt, hogy a Római Katolikus Pápaság klérusa és szerzetesei lettek a legnagyobb földbirtokosok. Ezért vált anyagi érdekükké, hogy a házasság szentségét a jobbágytelekhez jutáshoz kötötték. Ez lett az a szentség, amit ugyanúgy előzetes feltételhez kötötték, mint a pappá szentelést. Jobbágy fiatalok házasságkötését ahhoz kötötték, hogy a földesúr előzőleg számára jobbágytelket biztosítson. Ezt mikor, és milyen formában vezették be, nem tudtam kinyomozni, de az tény, hogy az első ezredforduló előtt már általános volt.
Az egyház nemcsak a házasságot tagadta meg, hanem a házasságon kívüli gyermeket sem vette tudomásul, nem keresztelte meg, nem temette el, ezzel ezektől a létezés jogát is megvonta. Azt nem tudom, hogy a teológia hogyan oldotta meg az ellentmondást a két álláspontja között, hogy egyrészt a fogamzás isten döntése, másrészt az egyház előírását sértő fogamzás istent akaratának a megszegése.
Azt, hogy a feudalizmusban a római katolikus egyház nagy földbirtokosként viselkedett, olaszországi élményeim bizonyították. A leggazdagabb földesurak a pápák körül forgolódó bíborosok voltak. Ráadásul a mértéktelen gazdagságukat egyéni örömeik villogtatására fordították.
Van azonban korábbi bizonyítékom is arra, hogy a pápák megértették a földesurak érdekét. A keresztes háborúkat ők szervezték, azokhoz a tömegek támogatást ők biztosították. A háborúra nemcsak a jobbágy, de még az elsőszülött fia sem jelentkezhetett. Ez a halálutáni boldoguláshoz jutási lehetőség csak a második, illetve a még későbbi fiúk számára volt adott. Azt az egyház érdekében tévedhetetlen pápák is tudták, hogy a keresztes háborúból való hazatérés lehetősége nagyon kicsi volt. Vagyis a klérus és a szerzettes rendek jobbágyai és annak elsőszülött fiai nem vehettek részt a Krisztus sírjának felszabadulását célzó hadjáratban, mert a legnagyobb földbirtokos egyháznak is kellettek a jobbágyok. Ezekben a felesleges népességet felszámoló hadjáratban azonban elmehettek a nem elsőszülött fiuk, akiknek a túlélései esélye nulla volt, tehát ezeket egyszerűen, mint feleslegeseket megsemmisítették.
Féleértések elkerülése érdekében, hangsúlyozom, hogy a születések számának csökkentését a nyugati kereszténység legnagyobb érdemének tartom. Akkor ez volt a túlnépesedés elleni elengedhetetlen védekezésnek az egyetlen, ugyan ez is kegyetlen, de a halálokozásnál kevésbé embertelen útja.
Mert nem kellene azt magyarázni, hogy mit jelentett a jobbágyok gyermeki számára a legerősebb szexuális vágyak korában, a szexuális érettséget követő mintegy tíz éven, a normális szexuális élettől való tartózkodás. Azt mégis látni kell, hogy ez volt a sok rossz lehetőség között a legkisebb rossz.
A jobbágyfelszabadulás azonban ezt a születéskorlátozást is feloldotta. Utána ugyanis felgyorsulhatott a gyermekvállalás. Öreg koromig a jobbágyfelszabadításnak csak az előnyét láttam. Szabad, a maga földjének ura lett a jobbágy. Az eszembe sem jutott, hogy ezzel megszűnt az egyház hatalma a házasságkötés felett, és a házasságkötésnek nem volt feltétele a jobbágytelek. Ez Nyugat-Európa történelmének minden politikai eseménynél százszor fontosabb határköve. Előtte Nyugat-Európában a házasság időpontja, ezzel az első születés ideje jó tíz évvel később történt, mint a világ minden más kultúrájában. A jobbágyfelszabadítás után ez a különbség megszűnt, a paraszti társadalom ugyanolyan szapora lett, mint minden más kultúrában a lakosság dolgozó többsége.
Ezzel párhuzamosan az ipari forradalom megnövekedett munkásigénye a legnépesebb osztállyá növelte a munkásosztályt. Ott pedig már eleve lehetetlen volt a házasság későbbre kényszerítése.
Már sokszor leírtam, hogy húszas éveim elején, mint földosztó döbbentem rá, hogy a parasztság a rendelkezésre álló földhöz viszonyítva sokszorosan túlnépesedett. Szinte ezzel párhuzamosan az egykéző parasztok bölcsességét is felismertem. Az mégsem jutott eszemben, hogy a jobbágyfelszabadításnak mekkora demográfiai hatása volt. Az általam már ismert kiscsaládos jobbágyrendszert több írásomban méltattam, de addig mégsem jutottam el, hogy a jobbágyfelszabadítás népesdési hatásával számoljak. Pedig akkor már voltak technikai lehetőségek a fogamzásmentes szexuális életre. Ennek ellenre továbbra is hangsúlyoztam, hogy a magyar uralkodó osztály legnagyobb bűne az volt, hogy a 18. század végén a Monarchia minden tartományára kiterjedő jobbágyfelszabadítást elszabotálta. Ezt a véleményem ugyan továbbra is fenntartom, de hozzáteszem, hogy a házasság is olyan emberi jog, amit a politikai hatalomnak és vallásnak akkor sem szabad megtagadni, ha a korai házasság a társadalom érdekét sértő népszaporulattal jár. Ezt az akadályt a tudomány elhárította azzal, hogy megoldhatóvá tette a fogamzásmentes szexet. Ennek köszönhetően a társadalom korlátozhatja, büntetheti a gyermekvállalást, ha biztosítja a fogamzásgátlás feltételeit. Ez alatt a technikai feltételeket a társadalomnak ingyen kell biztosítani. Azzal értek egyet, hogy a társadalomnak csak akkor van joga a gyermekvállalást korlátozni, ha biztosítja ennek a feltételeit.
A napokban olvastam egy írást a kínai gyermekkorlátozásról. Ez számol be arról, hogy a gyermekkorlátozást egymillió alkalmazottal dolgozó apparátus szolgálja. Ez gondoskodik a tanácsadásról, a szükséges technikai feltételek biztosításáról. A szexuális élet nincs korlátozva azzal, hogy a gyermekvállalás korlátozott.
Ma már a Nyugat keresztény hívőinek nagy többsége is él ezekkel a fogamzásgátló módszerekkel, csak az egyháza nem hajlandó ezt tudomásul venni.
A napokban azonban talán kiborult a pohár, a pápa kimondta, hogy a híveinek is felelősségük van abban, mennyi gyermeket vállalnak. Remélem mind a pápa, mind a véleménye életben marad.
Katolikus létemre, a protestánsok kereszténysége áll hozzám sokkal közelebb. Nemcsak hozzám, de a kor követelményeihez is. A reformáció óriási előrelépést jelentett, és jelent a kereszténység történetében. Felfogásom szerint, a római keresztény vallás a nyugat-európai jobbágyfelszabadítással párhuzamosan elvesztette korábbi fölényét. Ugyanakkor képtelennek bizonyult arra, hogy a puritán erkölcsű népek kereszténységévé váljon. Pedig a 16. században már egyértelművé vált a germán, az angolszász és skandináv népek puritánizmusának fölénye. Ahogyan a 11. században a kiscsaládos és nagycsaládos kereszténység kettévált, ez a szétválás következett be a 16. században, amikor a latin népek kereszténységétől elszakadt a puritán népek kereszténysége.
A vallás is társadalmi felépítmény.
Minden vallás közös jellemzője, hogy tanait örök igazságként hirdeti. A vallások létének előfeltétele, hogy tanait örök igazságnak tekintse. Ezt elfogadom, de ebben soha nem hittem, mert korán felismertem, hogy a vallások is a történelem útját járják. Változtak, és változni fognak együtt a többi társadalmi változással. A vallások tanainak a társadalmi változásokkal, elsősorban a tudományok eredményeinek változásainak köszönhetően gyorsuló ütemben változni kell.
Szerencsémnek érzem magam, hogy életem során többet változtak az életünket, nézetünket alakító tényezők, mint előtte sok évszázad alatt. A tudományban és technikában történő változásoknak a hatását a vallások sem kerülheti ki.
Viszonylag fiatalon felismertem, hogy annyi kereszténység van, ahány kultúrában sikerült meggyökeresednie. Annyi kereszténység, illetve keresztény egyház van, ahány kultúrában sikerült gyökeret vernie. A viszonylag rövid életű marxista világvallás is annyi volt, ahány kultúrában megjelent. A német-angolszász kultúrában született marxizmus szociáldemokrácia lett, a latin kultúrában euró kommunizmus, az ortodox keresztényben pedig bolsevik marxizmus. Az utóbbi marxizmus a hatalmas lakosságú, történelmi múltú, konfuciánus Kínában a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját szülte. Joggal lehet tekinteni a jelenkor világvallásának.
A cél szentesíti az eszközt.
Erről a jelszóról egyértelmű a véleményem. Ez a jelszó ostoba felhatalmazás a felelőtlenségre. Mindenre feljogosít, amit valaki jó célnak tekint. A célt csak az eredményének az egyenlege szentesíti. Az eredményt a fajunk fejlődését ért hatással kell mérni. Ezt másképpen szoktam megfogalmazni: Erkölcsös az, ami a fajunk érekét szolgálja. Ebből fakadóan kell megítélni nemcsak a cselekedeteket, de a vallások parancsait is.
Ezen az alapon ítélem meg a vallások társadalmi szerepét is. A saját a római katolikus vallásomét is.
A Római Birodalom és a reformáció között római katolikus vallás a történelem legpozitívebb vallása volt, mert döntő szerepet játszott abban, hogy ne szülessenek sokkal többen, mint amennyit a társadalom érdeke megkíván. Azzal, hogy az egyház jobbágytelekhez kötötte a házasságkötést, szinte felére csökkentett a születések számát az összes, többi kultúrában jellemzőhöz viszonyítva. Ezért a nyugat-európai társadalmaknak sokkal kisebb halálokozással lehetett a népességét a megengedhető szint közelében tartani.
Ennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele sokkal humanistább marat, és ezerötszáz évre az emberiség élcsapatává válhatott. Mint említettem, ezt kiscsaládos jobbágyrendszer biztosította, ennek működését pedig a katolikus egyház garantálta.
Mivel csak öreg koromban ismertem fel, hogy fajunk érdeke sem enged meg tartósan 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedést, a kiscsaládos jobbágyrendszernek csak a gazdasági, anyagi előnyeit láttam, nem ismerhetem fel ennek a népesedésre gyakorolt hatását, számomra sem volt olyan egyértelmű római katolikus vallás középkori szerepéről alkotott pozitív véleményem. Ez akkor vált tudatossá, amikor találkoztam az első bizonyító adatokkal.
A köztudat szerit, a kiscsaládos jobbágycsaládokban is sokkal több gyermek született, mint a jelenkorban. Ez ugyan tény, de a létszám tartásához hány gyermek születésére van szükség a várható életkor függvénye. Arról még nem találtam középkori adatokat, hogy mennyi születés volt a nagycsaládos és a kiscsaládos társadalmakban. Még hasznosabb volna, ha ezzel együtt a várható életkort, és a gyermekhalálozást is közölnék. A társadalom létszámát fenntartó születésszám ugyanis elsősorban a várható életkor hosszától függ. A gyermekhaladóság társadalomtudományi értelemben, mint születés elhanyagolható. Nem jár lényeges felnevelési költséggel, többletfogyasztással.
Itt jegyzem meg, hogy a közelmúltban olvastam a tejfogyasztásról készült tanulmányt, ami többek között kitér arra is, hogy a tejfogyasztás jelentősen hatott a népszaporulatra annak köszönhetően, hogy jelentősen csökkentette a csecsemőhaladóságot. Az még egyetlen történésznek nem jutott az eszébe, hogy a tejelő tehéntartás sokkal több életet mentett meg, mint amennyit a háborúk pusztítottak el.
A latin népek felsőpapsága más volt.
A reformátorokhoz hasonlóan, én is csak a középkori egyház kincsképzését, luxusát bíráltam, a születéscsökkentő szerepéről semmit nem tudtam.
Ezért volt a számomra megdöbbentő, amikor a negyvenes éveim elején Tivoliban, Frascatiban a pápa körül nyüzsgő bíborosok parkjait, és nyári palotáit csodáltam. Azt láttam, hogy ezek a bíborosok egyrészt a világi arisztokráciánál is gazdagabbak voltak, másrészt nem a híveknek építettek katedrálisokat, a papjaiknak rendházakat, hanem a saját gazdagságokat mutogató nyári palotákkal, és mesés parkjaikkal dicsekedtek. Elgondolkodtam azon, hogy a leggazdagabb itáliai család a Mediciek voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy Firenze kormányzói, hanem pápák, bíborosok akartak lenni, mert ez jelentett számukra még nagyobb gazdagságot. Csodálatos szobrokat, festményeket azért készítettek, hogy palotájukat, városuk közterét ékesítsék. Például, Michelangelo nem a köznép állal is látogatható templomok ékesítésére, hanem a csak a bíborosok által elérhető tárgyalókápolnának az ékesítésére kapott megbízást.
Összehasonlítottam őket a puritán népek főpapjaival, akik a híveknek építettek lenyűgöző katedrálisokat. A leggazdagabb germán bankárok a Fuggerek nem törekedtek választófejedelem rangú főpap lenni, hanem a dolgozóiknak építettek lakótelepet. Vagyis a puritán kultúra fölénye már a középkor végén is karakterisztikusan megjelent.
Amikor azonban felismertem, hogy a feudális társadalom elsődleges feladata a kevesebb születés volt, ezt is a mérlegre téve állítom, hogy a nyugat-európai keresztény vallás a történelemben egyetlen volt, amelyik ezt faladataként tejesítette. Ezt még az sem mossa el, hogy nem tudatosan, hanem földesúri érdekből cselekedtek. Az egyház volt a legnagyobb földesúr, és tulajdonosi érdeke volt, hogy kevesebben szülessenek.
Még a nyomát sem találom annak, hogy a történészek felismerték volna a kiscsaládos jobbágyrendszer óriási pozitív szerepét. Ez jelentette a kiscsaládos jobbágyrendszer legnagyobb előnyét, a házasságkötés kitolását, és ezzel a gyermekvállalás visszaszorítását.
Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a jobbágyfelszabadítás és az ipari forradalom által támasztott munkásigény következtében megszűnt a késeltetett hátasság, és ezért megugrott a gyermekszületések száma. Ennek következtében a nyugat-európai kultúra is felzárkózik a nagycsaládos kultúrák nagyon magas gyermekszületés színvonalára. Vagyis megszűnik Európa nyugati felén is a gyerekvállalást késleltető rendszer. Ennek szem előtt tartása nélkül azonban nem érthető meg az új életterek felfedezésének legfontosabb hatása.
Az osztálytársadalmak embertelensége ugyanis a túlnépesedési nyomás nagyságától függ. Európa nyugati fele csak azért nem zuhant vissza a többi nagycsaládos társadalom színvonalára, mert az élettere tízszeresére nőtt, és az emberiség másik kilenctizedét gyarmatként kizsákmányolhatta. Ennek ellenére is nagyobb volt a túlnépesedési nyomás, mint előzőleg valaha. Ezt két tény bizonyítja.
Egyrészt a lakosság nagy tömegének nő a nyomora. Nem kell ahhoz marxistának, akárcsak baloldalinak lenni, hogy lássuk az ipari forradalom után, egészen a tudományos és technikai forradalomig, a dolgozó nép, mindenekelőtt a munkásosztály rosszabbul élt, mint a jobbágyság. Ezt a legjobban a korokra vonatkozó testmagassági adatok bizonyítanák a legjobban. Ismereteim szerint a munkások és parasztok testmagassága csak a 20. században kezdett növekedni.
A Nyugat már iparosodott országaiban ugyan jelentősen megnőtt a tőkések és a tisztviselők aránya, és jövedelme, de a munkásoké viszonylag egyre jobban lemaradt. Elég volna megnézni a protestáns országokból kivándorlók jövedelmei összetételét. A kivándorlók többsége a lakosság alsó jövedelmű tizedéből, a földnélküli parasztokból, és a képzelten munkásokból származott. Itt is megjegyzem, hogy ezek lettek végül a leggazdagabb lakosai az újvilágnak.
A kiscsaládos jobbágyrendszer megszűnése két azonnali következménnyel járt, megugrott a gyermekvállalás és felaprózódtak a családi birtokok, elszabadult a falusi lakosság túlnépesedése. Ezt se írta még le senki, pedig ez elég ok lett volna arra, hogy Európa visszasüllyedjen a nagycsaládos kultúrák színvonalára. Nyugat-Európának azonban példátlan szerencséje volt. Az alig lakott két Amerika és Ausztrália élettere megnyílt a számára. Ezt korábban már kifejtettem.
A témánk szempontjából az a lényeges, hogy a jobbágyfelszabadítás felszámolta a római katolikus Nyugat-Európa sikerének alapját, a kiscsaládos jobbágyrendszert, ezzel a gyermekvállalás korlátozását. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki felveti a kérdést. Hogyan alakul Nyugat-Európa sorsa, ha nem telepítheti be Amerikát és Ausztráliát, és nem gyarmatosíthatja, nem zsákmányolhatja ki szinte az egész emberiséget.
Az alig benépesült 50 millió négyzetkilométernyi új élettér önmagában példátlan ajándék. A kis, alig 5 millió négyzetkilométernyi Nyugat-Európa magánál tízszer nagyobb életteret talált. Vagyis a sajátjának a tízszeresét. Ezzel szemben a nála ősibb kultúrák, a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti közel tízszer nagyobb népességgel szinte semmiféle terjeszkedési területhez nem jutott.
Az óceánok meghódítása, az ehhez szüksége hajózási ismeretek és katonai fölény azonban nyugat-európai feudális társadalom érdeme. Amit aztán a 18. század végén megkoronáz az ipari forradalom.

A reformáció.

A 16. századra megérik a reformáció, vagyis létrejönnek a puritán kultúrának megfelelő keresztény egyházak. Európa angolszász, germán és skandináv népei nagykorúvá váltak, túlléptek a mediterrán, a latin népek kereszténységén. Már itt tisztázni kell, hogy ez a három etnikum eleve puritán volt, nem a protestáns, azaz nem a puritán kereszténység tette azzá, hanem eleve, már jóval a kereszténységre térésük előtt puritánok voltak. Aki erről meg akar győződni, vesse össze ezeknek a népeknek a kultúráját, a múltukból őrzött legendáit a görög-rómaival.
A latin-keresztény és a puritán protestáns népek közti viselkedési különbség Amerikában jelenik meg a legkarakterisztikusabban. A spanyolok, portugálok Amerikába kincseket keresni, és téríteni mentek. Velük szemben a puritánok dolgozni, termelni, a munkájukból megélni akartak. Ez a volt angolszász és a latin-amerikai gyarmatokon vált egyértelművé. Amerikában a puritánok és a latinok közti különbség sokkal karakterisztikusabb, mint Európában.
A latin népek kereszténysége két események köszönhetően vesztette el történelmi szerepét.
Felszabadultak a kiscsaládos jobbágyok, és a puritán népek elhagyták a latinokra szabott kereszténységet.

Az ipari forradalom gyökere.

Európa az ipari forradalomnak köszönhetően, magasan a többi kultúra fölé emelkedik. Ez az emelkedés azonban már nem a mediterrán térségben, hanem a protestáns, angolszász és germán észak-nyugton jelentkezett.
A reformáció és az ipari forradalom megértéséhez a kulcsot a 60-as évek marxista magyar történészeinek köszönhetem. Tőlük tanulhattam meg, hogy Nyugat-Európában a feudális társadalmak alapvetően mások voltak, mint a magyar, általában a közép- és kelet-európaiak. Azzal ugyan korábban is tisztában voltam, hogy a magyar állam, még inkább annak a magyar etnikuma, betegesen polgárhiányos volt. Azt azonban ezektől a történészektől tudtam meg, hogy polgárságban a nyugat-európai feudális társadalmak mennyire gazdagok voltak. Nyugat-Európában ugyanis hatszor annyi polgár élt, mint nemes. Nálunk tízszer nagyobb aránya volt a nemességnek. A magyar történészek nem hangsúlyozzák, hogy a magyar nemesség aránya abnormálisan magas volt. A magyar etnikumon belül a polgárság nem is volt. A nagyon kevés polgárság nagy többsége germán volt. Csak a 19. század végére lett az elmagyarosodó zsidókból magyarul beszélő polgár. Még nem merte leírni senki. Ezer évig magyarul beszélő polgárságunk nem volt. Ez végre-valahára kijavult a kiegyezés után azzal, hogy a zsidóság többsége magyarul beszélő városi polgár lett. Ezek mintegy öthatodának kiirtása, kivándorlása után, a szovjet megszállás idején, újra eltűntek a magyarul beszélő polgárok, kivéve az 1 százalék alá került zsidóságot.
A magyar zsidóság elvesztése tehát nemcsak megbocsáthatatlan erkölcsi bűn volt, hanem az ezer év után végre kialakult magyar polgárság hathetedének felszámolása.
A második világháború utáni történelem legfontosabb ténye, hogy újra betegesen polgárhiányos társadalom lettünk. Ezt az állapotot tovább rontotta, hogy a bolsevik marxizmus betegesen polgárságellenes volt, még a konzervatív paraszti kisárutermelést is fel akarta számolni.
A magyar társadalom szerencséjére, a klasszikus értelemben vett polgárság szerepét átvette az értelmiség. Ezt a réteget a munkások és parasztok gyermekeinek egyetemekre vitelével viszonylag jól kiszélesítette a bolsevik rendszer. A diplomás munkás és paraszt fiataloknak köszönhetően, a rendszerváltás idejére teljesen felborult a korábbi népi, urbánus tábor aránya.
A két háború között az urbánusok tábora döntően a magyar zsidósságra épült, akik a lakosság mintegy 6-7 százalékát jelentették. Hozzájuk viszonyítva a népiek tábora a nagyon kevés népi származású diplomásra épült. Ezek ereje, az első két még demokratikus választáson, alig haladta meg a néhány százalékot. A rendszerváltás idejére azonban az urbánus tábor nagyon lecsökkent, a népiek pedig felerősödtek. A népieknek a bolsevik évtizedek alatt történt megerősödését jelezte, hogy a rendszerváltás előtt a lassan párttá szerveződött Demokrata Fórum lényegében a népiek közép-jobb pártjaként az első demokratikus választás várható győztesének ígérkezett.
Ezek feltételezett antiszemitizmusától azonban a Szabad Demokrata Pártba, és a korábbi állampártba szerveződő liberális erőknek sikerült a Demokrata Forum elnökévé emelni az úri középosztály tekintélyes képviselőjét, Antall Józsefet. Neki pedig a választás után a kormány élére kerülve sikerült a híveivel az úri középosztály politikáját megvalósítani.
A liberálisok győzelme azonban lassan katasztrofális vereségükhöz vezetett. A második választás az úri középosztály hatalmának egyértelmű elutasítását hozta. A szavazók inkább a volt állampártot, mint az úri középosztályt támogatták.
Időközben azonban felébredt a liberális Fidesz fiatal elnöke, Orbán Viktor, és pártjával gyorsan áttért a Demokrata Fórum eredeti közép-jobb, azaz népi, az urbánusokkal szembeálló vonalára. Ennek köszönhetően, hamar megnyerte a harmadik választást, és a parasztromantikus Kisgazdapárttal koalíciós kormányt alakíthatott.
A sokkal több kapcsolati tőkével rendelkező szoclib szövetség azonban a következő két választáson megszerezte a kormányalakításhoz elegendő többséget. A nyolc éves szoclib hatalom azonban olyan földcsuszamlás méretű győzelmét hozta a Fidesznek, amire a demokráciák történelmében még nem volt példa. Megnyerték a körzetek 99 százalékát, amire szükség volt a kétharmados parlamenti többséghez. Az Antall kormány ugyanis azzal akarta bebetonozni magát, hogy a választási törvény, amit az Antall - Tölgyessy Paktum fogalmazott meg. Ez olyan példátlan súlyt biztosított a listás szavazatoknak, ami ellen csak a körzetek 98-99 százalékának megnyerésével lehetett elérni a fontos törvények módosításához szükséges kétharmadot. Ez a választási törvény azt jelentette, hogy a demokráciák történelmében elő nem forduló győzelem kell a liberális törvények módosításához.

Ez mégis bekövetkezett 2010-es választáson. A kétharmad birtokában a Fidesz olyan új választási törvényt hozott, ami már a körzetek 90 százalékának megnyerésével is biztosította a kétharmados többséget. 2014-ben ezt a még mindig nagyon magas akadályt is átugrotta a Fidesz.

2015. január 27., kedd

Kiegészítés az Európai kereszténység EEXX50122 anyaghoz

Kopátsy Sándor               EE                   2015 01 25

Társadalomszemléletem
Kiegészítés az Európai kereszténység EEXX50122 anyaghoz
(Kézirat)

A tegnap befejezett anyagot szétküldtem, és utána jutott az eszembe, hogy kihagytam az Európa történetéből egy olyan fejezetet, ami ugyancsak a kontinensünk specialitása, a viszonylag nagyszámú, és erős polgársága. Abban csak arra hivatkoztam, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban négyszer annyi polgár volt, mint nemes. Ehhez képest volt nagyon más néhány közép-európai állam, köztük a magyar társadalma.
Más alkalmakkor már hangsúlyoztam, hogy a görög és a római társadalom civisek, urbánusok, azaz városi polgárok társadalma volt. Ezt az európai történészek elintézik azzal, hogy rabszolgatartó volt. De a többi kultúrában elsősorban földbirtokosok rabszolgatartó társadalmai voltak, akik az isteni alapon uralkodónak a rabszolgái voltak. Ezzel szemben a görög és római társadalomban a rabszolgatartók városi polgárok, iparosok, kereskedők voltak. Vagyis az uralkodótól függetlenek. Jellemző módon, volt idő, amikor azt, ki legyen a görög városállamok vezetője, a lakosság mintegy tizedét jelentő polgárok közül sorshúzással választották. Illetve a szerencse döntött abban, ki legyen az adott évben a vezetőjük.
Ezek az államok a rabszolgatartók demokráciái voltak. Ha nem is mindig, és folyamatosan, de soha nem vérségi alapon. A diktátorok nem az isten kegyelméből, hanem a saját erejük, ügyességük alapján. Soha nem fordult elő, hogy a diktátorok gyermeke örökölhette a hatalmat.
Ezek az urbánus görög-római társadalmak addig lehettek virágzók, amíg a városok lakosságát nem pusztították el a keletről behozott betegségek. Ahogyan az első évezred első évezred első századaiban egyre inkább kiderült, hogy a mediterrán térség latin népei kipusztulnak, a görög városállamok, majd a Római Birodalom is, halálra lett ítélve.
A történészek nem hangsúlyozzák, hogy a görög városállamok kenyerét csak a közel-keleti és észak-afrikai öntözött búza importja biztosíthatta. Ez ellen a görög városállamok azzal próbáltak védekezni, hogy a Földközi Tenger észak partjába folyók térségében önözéses gabonát termeltek. Ahogyan azonban megjelent a malária, ezeket a gyarmatokon kihalt, vagy elmenekült a lakosság. Közel ezerötszáz évig Európának nem volt, nem lehetett saját kenyere. Ennek első felében a Közel-Keletről és Észak-Afrikából lehetett a mediterrán térség latin népeinek kenyere.
A Római Birodalom európai területeire gabona csal a Földközi Tenger déli és keleti oldaláról jöhetett a gabona. Ezt a kiszolgáltatottságot jól kifejezi a Római Birodalom jelszava. Navigare necesse est! Vagyis: Hajózni kell! Ha nem oldják meg, a Földözi Tenger dél-keleti oldaláról a gabona importját, vége a birodalomnak. Ez a gabonaellátás volt Európa történetének legnagyobb gazdasági vállalkozása. Sok ezer hajóval, százezrekre menő legénységgel kellett néhány tízmillió ember kenyeréről gondoskodni.
Ez nemcsak a technikai feltételek biztosításából állt, hanem a nagy hajó és emberveszteség pótlásával is. Még nem találkoztam olyan tudományos munkával, ami megmutatta volna, hogy ez előtt kétezer évvel, mekkora volt a partok látótávolságában való hajózás hajó és embervesztesége. Elég arra gondolni, hogy a városok lakosságát bevándorlással sem lehetett fenntartani, akkor mekkora lehetett a halálozás a korabeli hajók legénysége között. Ezek elképzelhetetlen zsúfoltságban, piszokban, nagyon egyoldalú táplálékon éltek, tehát őket egyetlen beteg fertőzése kipusztíthatta. Márpedig ezek a hajók voltak a közel-keleti járványokozók fő terjesztői.
Az első évezredet joggal jellemezhetjük azzal, hogy Európának nem volt kenyere, és egészségügyi okokból kipusztultak a városai. Kenyér nélkül nincs urbanizáció, a nélkül nincsen magas-kultúra.
A Római Birodalom történelme tanított meg arra, hogy miért lett a kenyér és a bor a kereszténység szentsége. A kenyér jelentőségét fent mát megmutattam. De azt is látni kell, hogy az időszámításunk körüli századokban bor nélkül sem lehetett város. A talajvizek fertőzöttsége ellen csak a bor jelenthetett védelmet. Egészen a 20. század elejéig a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy a népesség fogyását csak betelepülőkkel lehetett pótolni.
A mediterrán térségben az első évezredben kipusztult a lakosság. Urbanizáció ebben az évezredben csak Dél-Európa keleti és nyugati sarkában volt. A keleti sarkában a kontinens egyetlen milliós nagyvárosa, Konstantinápoly, a nyugatiban az andalúz városok. Mindkettőt nagyrészt szemita, tehát a keltről hozott kórokozók ellen immunis népek lakták.
A középkori agrártechnikai forradalom azonban a 9. század végén beindult, és Európa képes lett arra, hogy megtermelje a maga kenyerét. A két mezopotámiai gabona, a búza és az árpa télállóvá szelektálódott, sőt megjelent mellettük a hidegebb teleket is elviselő rozs, és a fehérjében gazdagabb tavaszi vetésű zab is.
Ehhez nemcsak a két közel-keleti gabona vált télállóvá, és kisebb vízigényűvé, hanem szükséges volt néhány további találmány.
A talajforgató eke. Európa termőföldjei az őszi vetésekhez a termőtalaj viszonylag mélyebb forgatását igényelték. Ehhez talajforgató ekére, és nagyobb vonóerőre volt szükség.
A marhák igavonása. Európa nyugati felének viszonylag csapadékosabb éghajat és domborzati viszonyai között mind a talajművelés, mind a szállítás nagyobb igaerőt igényelt. Ehhez a szarvasmarháknak jobb járomra, a lovaknak szügyhámra volt szükségük. Ez is megoldódott.
A lovak patkolása. Amennyire köztudott, hogy a patkó szerencsét hoz, a történelmi szerepéről szó sem esik. Pedig a patkolatlan lovak korábban csak a száraz síkságokon voltak használhatók. A viszonylag csapadékos, havas Nyugat-Európában a patkolatlan ló nem lehetett haszonállat, sem a mezőgazdaágban, sem a szállításban, sem a hadviselésben. Ezt a kor embere jól látta. Az arabok invázióját csak azért lehetett megállítani, mert ők patkolatlan lovakkal jöttek a csatába, a Frank Birodalom sereg lovai azonban patkolt lovakon harcoltak. Aki akárcsak a nedves téren, de még inkább sárban, hóban és domborzatos terepen patkolatlan lovon próbálkozott, az megérti, hogy milyen szerencsét hoz a patkó. A kor embere megértését bizonyítja, hogy a csatát nyert királyra, Károlyra, miért ragad a Martell, azaz kovács előnév.
Ezzel Európa, először a történelemben, megoldotta a természetes csapadékon termelhető, nem öntözött gabona termelését. Érdekes módon, még az agrártörténészek sem hangsúlyozzák, hogy mekkora szerepe lett az emberiség történetében a középkori agrártechnikai forradalomnak.
A lovagkor. A viszonylag ki értékű, alig néhány kiló vasból készült patkó nélkül nem lehetett volna lovagkor. Ezt talán egyik nép történelme sem mutatja jobban, mint a magyaroké. Első királyunk, István, a német nehézlovasságnak köszönhette, hogy legyőzte Koppány könnyű lovasságát. rabszolgatartó társadalmak. Ennek a hadászati forradalomnak az alapja a nagytestű és patkolt ló volt. Ezt is Nyugat-Európában a nagy igaerőt igénylő talajmunkákhoz szelektálta ki a mezőgazdaság.
Az első évezred utolsó századaiban lejátszódó agrártechnikai forradalom abban is újat hozott, hogy először alakult ki a mérséklet égöv viszonyaihoz igazodó mezőgazdaság, ami a mezőgazdasági művelést több tízmillió négyzetkilométeres térségen, sokkal nagyobb területen, mint az öntözés lehetővé tette a gabonatermelést, és ugyanakkor az első volt abban, hogy nemcsak a kenyérről, de a húsról is gondoskodott, vagyis komplex táplálkozást biztosított.
Volt a nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak még egy fontos előnye is. Megoldhatóvá vált a talajerőt fenntartó, javító trágyázás is.
Az ipari forradalom azonban alig érintette a mezőgazdaságot. Csak akkor, amikor a robbanómotorok forradalmasították a szárazföldi szállítást. Előtte ugyan megjelent a keskenyvágányú vasút és a gőzeke, de ezek nem okozták a termelés hatékonyságának megsokszorozódását. Ehhez a szántóföldeken könnyen mozgatható, önjáró gépekre, traktorokra volt szükség. Ezek használata is elsősorban a természetes csapadékra épülő, nem öntözéses mezőgazdaságot forradalmasították. Annak az alapját, ami a 20. századi mezőgazdaságban történt, az első ezredforduló agrártechnikai forradalma valósította meg.
Ezért azt mondhatjuk, hogy ma azért élhet közel ötször annyi ember a földön, mert az első ezredforduló környékén, Nyugat-Európában létrehozták a négy évszakos mezőgazdaságot. Ma is Kelet- és Dél-Ázsiában él az emberiség többsége, de ezek egyre inkább a négy évszakos térségekben termelt gabonára szorulnak.

A polgárság átvészelte a sörét középkort.

Ha rám volna bízva, a magyar történelmet azzal tenném megérthetőbbé, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy a honfoglaláskor olyan térségben, a Kárpát Medencében építettük ki a társadalmunkat, ahol nem maradt meg a Római Birodalom urbanizációja. E területnek az akkor hasznosítható területének többsége inkább pásztorkodásra, mint földművelésre volt alkalmas. Ide a rómaiak után pásztornépek jöttek, és a 9. század, vagyis az agrártechnikai forradalom előtt nem volt érdekük, hogy a földművelésre térjenek át.
A középkort két részre osztanám. Az első felében a pásztor élt jobban, a másodikban a földműves. Előttünk a pásztoroknak eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek. Mi voltunk ez elsők, akik már megirigyeltük az itt élő szlávokat és a megmaradt avarokat, hogy letelepedett földművesek lettek. Vagyis nem Gézának, a fejedelemnek, és fiának, Istvánnak, a királynak, hanem a népüknek az elhatározása volt a szakmai váltás.
A magyar történelmet tehát azzal kellene kezdeni, hogy mi nem voltunk olyan szerencsések, mint tőlünk nyugatra, akiknek a térségében a városok, úgy ahogyan, de átélték a sörét középkort, maradtak polgárok, méghozzá sokkal többen, mint földesurak, nemesek. Ezt ismerte fel első királyunk, amikor az idegenek befogadására, megbecsülésére biztatott.
Győrffyék már hatvan éve felismerték, hogy betegesen polgársághiányosak voltunk, de nem hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy Nyugaton a városok egyrészt autonómiát éveztek, másrészt részesei voltak a politikai hatalomnak. Mi, az országgyűléseinket a pusztában tartottuk, a nyugati feudális államok a fővárosukban, aminek széleskörű önkormányzata volt. Nemcsak a főváros, de minden jelentős város önkormányzata részt vett a törvényhozás munkájában.
Diákkoromban a történelemoktatásunk nem győzte hangsúlyozni az Arany Bula jelentőségét, de nem tette hozzá, hogy a városoknak nem volt önállóságuk, és a törvényhozásban sem vettek részt. A legtöbb város kegyura egy arisztokrata, vagy püspök volt.
Arról még kevesebb szó esett, hogy az első városi önkormányzatok a Hódoltságban jöhettek létre, és maradtak fenn.
A mondandóm lényege.
Nyugat- és Dél Európában mindig több polgár volt, mint nemes. Ráadásul, a polgárok mindig a maguk urai voltak. Ilyennek nyomát sem találtam egyetlen más magas kultúrában, még ott sem, ahol bőven voltak gazdag kereskedők, iparosok. Ezek is jogilag a fejedelmek rabszolgái voltak.

Csak megjegyzem, hogy Nagy Sándor sikerei sem csupán zseniális képességein múltak, hanem elsősorban azon, hogy a Közel-Keleten és Egyiptomban a polgároknak szabadságot, azaz Európát hozott.

2015. január 22., csütörtök

Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága

Kopátsy Sándor                   PG                 2015 01 14

Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága

A világgazdaság jövője szempontjából alapvető szerepe van a tengerhajózást megkönnyítő feltételeknek. Ezért tartom ma is a két legfontosabb műtárgynak, a Panama és Szuezi Csatornát. Nem számolta még ki senki, hogy mennyi szállítási költséget takarított meg a két csatorna a világkereskedelemben. Minden bizonnyal a megépítésük költségének sok százszorosát.
Történészként azon botránkozom, hogy az ilyen, történelmünket formáló fejlesztéseket nem is tanítunk.
Van néhány kedvenc témám.

A Kínai Nagy Csatorna teremtette meg a belvízi hajózás számára a Kínai Birodalom létrehozásának feltételeit. Nélküle az 1.3 milliárd lakosságú birodalom létre sem jöhetett volna, és ma sem létezhetne. Ha van a hadviselés történelmében kiemelkedő jelentőségű hadjárt, csata, az eltörpül a Kínai Birodalmat létrehozhatóvá tevő csatorna nélkül.

2015. január 21., szerda

Hol, mennyi lakos lenne az optimális

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 01 20

Társadalomszemléletem
Hol, mennyi lakos lenne az optimális
(Kézirat)

Bevezetés.
Előre kell bocsátanom, hogy ebben az írásban tudósként viselkedem. Az emberiséget is csupán, mint ez egyik, a legfejlettebb fajként kezelem. A fajom érdekét abban látom, hogy az átlagának mi az érdeke. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy minél magasabb legyen az egy lakosra jutó jövedelme, vagyona és várható életkora. Az én számomra az ember legfőbb célja nem a tíz parancsolatban megfogalmazott, istennek tetsző, hanem az emberi faj érdekét legjobban szolgáló életvitel.

Mikor, mennyi lakos jelenti az átlag optimumát?
Erre a kérdésre keresem a választ.
Középiskolás koromtól fogva a magyar falvak szegénysége ellen végzett munka volt az egyik elsődleges feladatom. Ezért életem egyik nagy öröme volt a földreform. Három somogyi faluban oszthattam a földet. Ott döbbentem rá, hogy mindenkinek kevés jut, mivel sokan vannak. A magyar falvakban élt a lakosság kétharmada, és ott háromszor, ötször többen kényszerültek arra, hogy a földből éljenek meg. A földreform ugyan elvette azoktól, akik nem maguk művelték meg, és azt szétosztotta azok között, akiknek addig semmi sem jutott. De ilyenek olyan sokan voltak, hogy senkinek sem jutott annyi, amennyit egypár lóval vagy ökörrel megművelhetett. Nem éheztek, de kilátástalan maradt a jövőjük.
Ennek ellenére életem egyik legnagyobb öröme volt, hogy részese lehettem a földosztásnak. Én mutattam meg a volt nincstelennek, hova verje le a karót, ami az ő földjének a határa. De örökre megtanultam, hogy száz éve megszűnt ugyan a jobbágyrendszer, de a volt jobbágyok tizedének sem jutott egy jobbágytelek nagyságú föld, pedig kettőt is képes lett volna megművelni. Én egy életre megtanultam, hogy az országukban sokkal többen élnek, mint amennyi optimálisan megélhetne. Megfogalmaztam magamnak, hogy annyi egy-egy falunak az optimális lakossága, amennyi mellett maximális volna az egy lakosra jutó jövedelem. A földreform idején azt tartottam, hogy az átlagos család 10-15 hektár szántót képes megművelni. Tehát minden falunak annyi volna az optimális lakossága, amely mellett minden családnak ekkora szántóföld jut. Sajnos, ennek a harmada sem.
Ezért értettem meg az erőltetett iparosítást, és az egykéző baranyai református parasztokat. Ezt az Országos Tervhivatalba kerülve már jobban fogalmaztam meg. A kormány kötelessége a minél több munkahelyteremtés, még akkor is, ha ez nem mindig nyereséges. Mert a semmittevésnél sokkal kisebb társadalmi kár a veszteséges iparban végzett munka. A túlnépesedett társadalomban a kormány kötelessége mindenki számára munkaalkalmat teremteni akkor is, ha ezzel nagyon felaprózzuk a földet és veszteséges vállatokat is működtetjük.
A társadalom érdeke, ezért a kormányok kötelessége annyi munkaalkalmat és beiskolázást teremteni, ami azt eredményezi, hogy a 15-65 éves korosztályok munkaképes tagjainak legalább 95 százaléka dolgozzon. De még azt sem értük el, hogy ilyen mutatót használunk.
Ezt azonban csak akkor érhetjük el, ha az optimálisnál is kisebb földön gazdálkodók is megélhetnek, és veszteséges vállatok is működhetnek. Mindkettő mindaddig társadalmi érdek, kormányfeladat, amíg a foglalkoztatás alatta van a fenti 95 százalékos szinten.
Ezt a követelményt, ha nem is megértette a bolsevik rendszer, de betartotta, mert dogmának tekintette a teljes foglalkoztatást. Inkább túl is ment rajta, de ez sokkal kisebb hiba, mint a rendszerváltást máig követő állapot, amiben egymilliónál magasabb a tartós munkátlanság. Az a tény, hogy a használatos foglalkoztatási rátában is utolsók vagyunk, ad magyarázatot arra, hogy nemcsak az elmúlt 25, de a várható 25 is. történelmünk egyik szomorú korszaka lesz. Ebből fakad az eladósodás, a közbiztonság, az oktatási rendszer hanyatlása, a lakosság számának a csökkenése és a születések mögötti családi háttér romlása. Ebből egyetlenre sem mondható, hogy reményünk lehetne a javulásra. Ez a szomorú eredmény éppen a szuverenitásunk visszanyerése utáni fél évszázadot fogja jellemezni. Ebben semmi lényeges változást nem okozott, hogy milyen pártok vannak kormányon. Sőt az sem okozott javulást, hogy EU tagok lettünk, tehát szervezetileg Nyugat-Európához tartozunk.
De ez lényegében nemcsak magyar betegség. Az emberiség nagyobb fele nálunk sokkal nagyobb bajban van. Fajunk 150 ezer éves történetében soha nem tapasztalt módon túlnépesedünk.
Az emberiség egyötödében spontán leállt a túlnépesedés. Ennek nagy többsége fejlett puritán lakosságú. ezek egészségesen fejlődnek.
Az emberiség egy másik ötödében, Kínában erősszakkal fékezték meg a túlnépesedést. Az elmúlt 25 évben példátlan mértékben növekedik az egy lakosra jutó mutatók mindegyike.
Az emberiség háromötöde elviselhetetlen mértékben szaporodik. sem a társadalomtudományok, sem a politikusok, sem a vallások egyházai azonban nem hajlandók erről tudomást venni. Ez elmúlt száz évben 5 milliárdnál nagyobb népszaporulat közel kilenctizede, ezen belül az utóbbi 25 év másfél milliárdja egészében a lemaradó háromötödben történt.
Azt is látni kell, hogy a puritán, fejlett Nyugat nem túlnépesedett, de nem az Észak Eurázsia és Latin-Amerika sem. A túlnépesedett emberiség Kelet- és Dél-Ázsiában és Afrikában él. Kelet-Ázsiában gyakorlatilag stagnál. Dél-Ázsiában és Afrikában azonban még sokáig folytatódik. A következő száz évben a puritán Nyugat területének nagy többsége befogadó lesz. Ennek a kapacitása azonban a túlnépesedők feleslegének egyetlen százalékát sem lesz képes felvenni.
A társadalomtudományok fel sem vetik azt a kérdést, az adott viszonyok között, hol mekkora az optimális eltartó képesség. Pedig ezt minden vadász, pásztor elsődlegesnek tekinti.
A vadászok, de az erdészeti hatóságok is, keményen vigyáznak arra, hogy az adott területen mekkora létszámú állomány jelenti az optimumot. Szigorúan korlátozzák a nemes vadak létszámát, sőt még annak módját is.
A pásztortársadalmak a tapasztalatok alapján tudják, hogy a túlzott legelőállomány milyen kárt okoz. Ezért kirajzásokra kényszerítették a felesleges lakosságot. Ez esetben ugyanis az eltarthatóságot nem az emberek száma, hanem a rendelkezésre álló természetes takarmány és itatóvíz mennyisége korlátozta.
A gyűjtögető társadalmak esetében a természet által adott lakosságot táplálék volt a korlátozó tényező. Ez kényszerítette a felesleges lakosságot kirajzásra. Fajunk nem terjedhetett volna el a föld szinte minden természeti környezetében, ha a túlnépesedése nem kényszeríti kirajzásokra.
A kapás haszonnövények termelését a gyűjtögethető táplálék korlátozott volta kényszerítette ki. Ezt a kiegészítő termelési módot nem is érinti a korral foglalkozó a történelemtudomány. Pedig ennek megértése nélkül érthetetlen a kultúrnövények megjelenése.
A szántóföldi növénytermelés volt az első olyan önellátás, amiben a lakosság megszabadult a természet adta korlátozástól. A több munka nagyobb népességeltartást teremthetett. Az ember először vált képessé arra, hogy több élelem termelésével növelje az eltartó képességét. Ez a lehetősség azonban azzal járt, hogy megnőtt a várható életkor, ami hatványozottan növelte a születések számát. Amíg a gyűjtögető társadalmakban a húszas élvek első felén volt a várható életkor, a növénytermelésnek köszönhetően ez nőni kezdett. A néhány évvel hosszabb életkor azonban hatványozottan növelte a természetes szaporulatot. Ezért aztán nagyon gyorsan olyan magas volt a lakosság spontán népszaporulata, hogy a társadalomnak kellett a halálozást növelni.
A megelőző mintegy hatezer évben minden termelő társadalomnak csak olyan lehetett a felépítménye, ami fokozta a halandóságot. Ezeket a halandóságot fokozó társadalmakat nevezzük osztálytársadalmaknak. A halálozás fokozása ugyanis nem az ember ösztönéből, vagy a szükségszerűség felismeréséből fakad, azt csak a lakosság néhány százalékának korlátlan hatalma kényszerítheti ki.
Nem ismerünk a múltunkban olyan társadalmat, amelyikben nem egy viszonylag kisszámú osztály kényszerítette ki, hogy a népesség növekedése 1-2 ezreléket ne haladja túl. Az osztálytársadalom csak ott nem objektív szükségszerűség, ahol a lakosság spontán népszaporulata nem haladná meg az 1-2 ezreléket.
Mivel az osztálytársadalmakat felszámolni akaró Marx sem ismerte fel azt, ami elméletéből következett, hogy a létező társadalmak csak olyanok lehetnek, amelyek a társadalom alépítményének, a jelen esetben a túlszaporodás megakadályozásának megfelelnek. Neki is azt kellett volna keresni, hogy mi volt az oka annak, hogy minden termelő társadalom osztálytársadalom formájában működött. Ezzel szemben ő is olyan társadalomról ábrándozott, amiben szabadjára engedett a túlnépesedés. Ez azonban nem az osztálytársalom megszűnését, hanem az indokoltságának a megerősödését jelentette volna.
Ezt aztán mindennél jobban éppen a marxizmussal kísérletező társadalmak bizonyították.
A Szovjetunió az emberélettel nem takarékoskodó polgárháború során jött létre. Működése során milliók halak éhen. A második világháborúban az emberélettel nem takarékoskodó háborút folytatott. A történészek szerint a honvédő háború során ötször annyi halottat vesztett, mint a németek. Az uralkodó osztályt a marxista párt jelentette. Ennek egyszemélyi vezetése, és nagyon szűk elitje volt, a pártagoknak is alig néhány százaléka. A Szovjetunió társadalma lényegében egy szűk ideológiai elit diktatúrája volt. Sztálin idejében lényegében korlátlan egy személy diktatúrája.
A Kommunista Kína is a nagyon centralizált párt elitjének diktatúrája volt. A lakossága azonban nagyon gyorsan szaporodott. Azt, hogy a fejlődésének a fő akadálya a túlnépesedés és a gazdaság bürokratikus irányítása, csak 1990-re vették tudomásul. Ahogyan azonban ezt a két akadályt elhárították, a történelemben példátlan gazdasági növekedésük indult el. A politikai osztályuralom ugyan fennmaradt, fenn is kellett tartani, mert a gyermekvállalás erőszakos korlátozása csak nagyon kemény diktatúrában tartható fenn.
Azt, hogy a túlnépesedő társadalom csak a népszaporulatot korlátozó osztálytársadalom lehet, a fasiszta országok ideológusai sem ismerték fel. Békeidőben csak a két puritán népű fasizmus működött hatékonyan. Ezek sem gondoltak a népszaporulat megfékezésére. Sikerükön felbuzdulva más népek rovására akartak szaporodni. Az ugyan nem derült ki, hogy az imperialista terjeszkedést miért tartották szükségesnek, de valószínű, hogy sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan törekedtek a gyermekvállalás, ezzel a népszaporulat fokozására. Az ideológiájuk megfogalmazottan a szaporodásuk és az életterük növelése volt. A szaporodó nép csak vagy önpusztító, vagy imperialista lehet. A kettő népszaporulatának egyenlege szükségszerűen 1-2 ezreléknél nem lehet nagyobb.
Ezt bizonyítja a tény, hogy az osztálytársadalmak népszaporulata a 20. század küszövéig, nem haladta meg az 1-2 ezreléket.
Ebből a szempontból példátlan kivétel volt a Nyugat, az egyetlen kultúra, aminek az élettere tízszeresére nőtt Amerika és Ausztrália meghódításával. A világtörténelem évezredek múlva a második évezred második felét azzal fogja jellemezni, hogy egy kultúrának, Európa nyugati fele számára megnyílt az életterének tízszerese. Ennek következtében, a Nyugat ma már nem Európa, mert annak két kultúrája, mind a protestáns, mind a latin, népesebb és erősebb a tengeren túl. Száz év múlva pedig ez még sokkal inkább így lesz, mint ma.
Az emberisségnek ugyan a kisebb fele, kétötöde a nem szaporodó, de ez a kisebb rész tudományos, gazdasági és katonai ereje tízszer nagyobb, mint a túlszaporodó többségé, ami számára nincs kiút.
Mivel a társadalomtudományok nem ismerték fel, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen, a túlnépesedőknek azt ajánlják, hogy legyenek liberális demokráciák. Ez még ostobább tanács, mint Marxé volt. Ő azt tanácsolta, hogy legyenek proletár diktatúrák. Azok ugyanis még képesek lehetnek a gyermekvállalás korlátozására, de a liberális demokráciák erre is képtelenek.
Vannak ugyan olyan liberális demokráciák, amelyekben nincs belső túlnépesedési nyomás, de azok előbb gazdagok és iskolázottak lettek, és annak következtében állt le a túlnépesedés.
Vegyük tudomásul, hogy a túlnépesedés spontán csak ott áll le, ahol létrejöttek a feltételei.
-       Az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a tízezer dollárt.
-       Az iskolázottság a 12 évet.
-       A fogamzásgátlás megoldott.
Ez alól egy kivétel van. Az erőszakos korlátozás. De ez csak ott valósítható meg, ahol politikai diktatúra van, és a lakosság viselkedése puritán. Az emberiség egyötödében spontán leállt a túlnépesedés.
A jelenkor legnagyobb tanulsága: Élj puritán módon, és a létszámod ne változzon jelentősen.
Ez a feladat az elmúlt évtizedek alatt nagyon egyértelművé vált. Minden olyan társadalom gyorsan gazdagodik, amelyikben a lakosság viselkedése puritán, és a létszáma viszonylag stabil, gyorsan szaporodik. Ezzel szemben nem versenyképesek azok a társadalmak, amelyekben a fenti két feltételnek akárcsak az egyike is hiányzik.
Az elmúlt hetven év során ugyan néhány állam nagyon, vagy legalábbis viszonylag gazdag lett a bányajáradékának köszönhetően, de ez a gazdagodás éppen az elmúlt év során a korábbi tört részére zsugorodott, és remélhetőleg így is marad. A nagy járadék ugyan gazdagságot hozott, de a társadalmi fejlődést inkább hátráltatta, mint segítette.
Sokáig Móricz Zsigmond parancsa volt számomra is a jelszó, amit nemcsak a népemnek, de az emberiség egészének is ajánlottam. Közel harminc éve átfogalmaztam az emberiség számára ajánlott jelszavat. Az építkezés helyett inkább dolgozz a gazdagodásod, a hosszú életed és az okosodásod érdekében, az ajánlott szövegem. De hozzá kell tenni, hogy ennek csak akkor van értelme, ha hozzá teszed: gondoskodj a létszámod tartásáról, de vigyázz, ne gyorsan növekedjen.
Most reggel olvasom az újságban Ferenc pápa megjegyzését.
„Néhányan azt hiszik, - bocsássanak meg a kifejezésért – hogy valaki akkor jó katolikus, ha úgy szaporodik, mint a nyúl. Nem. A szülői lét nyilvánvalóan felelősséggel jár.”
Bevallom, nem hittem a szememnek. Először hiszem, hogy a pápának a Szentlélek ad tanácsot, és nem az érsekek szinódusa. Most csak attól félek, hogy a Szentlélek sem lesz képes megvédeni Kelemen pápát a felső klérus hatalmától. Pár hónapja a zsinatjuk ennél sokkal szerényebb megfogalmazást is elutasított.
A Fülöp Szigetek vezetői nyilván feltárták előtte, hogy olyan gyorsa a népszaporulatuk, hogy képtelenek a növekménynek elegendő életteret, munkahelyet, jövedelmet biztosítani. Ott ugyanis a lakosság hatvan év alatt az ötszörösére nőtt. Elég volna a hazai politikusoknak elgondolkodni azon, mi lenne, ha ötször annyian lennénk, mint voltunk a második világháború után. Így sincs egymillió munkaképes embernek munkája. Mi lenne, ha 40 millióan volnánk.
Én viszont, mint katolikus, életemben először reménykedem, hogy a vallásom végre megérti, hogy az ember nem nyúl, ezért más a számára megengedhető szaporodás, mint a nyulaké. Pedig a Szaharától délre, ahol ugyancsak terjed a katolikus kereszténység, ott ugyanis ma 12-szer többen élnek, mint a második világháború végén.
Ezek után, mint gondolnak a hazai liberálisok arról a Jobbi kos képviselőről, aki felvetette aggodalmát arról, hogy a magyar cigányság gyorsan szaporodik.
Mint vadász sokszor megsajnáltam a bikának született szarvas borjakat, mert legfeljebb minden hatodik juthat el addig, hogy utódja lehet. Arról, hogy a közvélemény a vadon élő állatok világában milyen szelekciója van a párválasztásnak, csak pozitív jelzőket hallottam. Minden szakember annak az előnyét hangsúlyozta. Ezzel szemben annak a vitathatatlan ténynek a felvetését is fasizmusnak minősítik, hogy a gyermekvállalást a felnevelés várható eredménye alapján támogassa a társadalom. Én a Gyurcsányt okos, de közveszélyes politikusnak tartom. A gyermekvállalás kérdésében egyszer kedvemre nyilatkozott. Azt merte mondani, hogy akik nem nevelik eredménnyel a gyereküket, azoknál 2-3 után már ne járjon állami támogatás. Felhördültek a hazai farizeusok.
Aztán agrárismereteim alapján az jutott az eszemben, hogy a szarvasmarha hímnemű ősei sem voltak jobb helyzetben, mint a mai szarvasok. Aztán, ahogyan háziállattá váltak, tizedére csökkent az esélyük, hogy apák lehessenek. Ma pedig a természetes megtermékenyítés okán még kisebb lett az esélyük. De elsősorban ennek az óriási szelekciónak köszönhetjük, hogy olcsó és bőséges lehet a tejfogyasztás.
Bármennyire köztudott, hogy a szülői háttér minőségével fordítottan arányos a gyermekvállalás, erről nem jelenhet meg statisztika. Talán nem is mérik. De köztudott.
Tehát minden faj esetében pozitíven ítéljük meg a természetes szelekciót, de az ember esetében ezt bűnnek minősítjük, és a társadalom anyagi erőforrásival a kontraszelekciót támogatjuk. Azon ugyanis nem lehet vitatkozni, hogy a gyermekszámon alapuló családi pótlék a gazdag és képzett szülők estében aránylag elhanyagolható, és ott nagyobb, ahol kisebb a jövedelem. aki ezt kétségbe vonja, nézze meg a beiskolázott gyerekek szülői és etnikai hátterét.
Már sokszor leírtam.
Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyerek születne, mint az alsóban, és fordítva, az alsóban pedig csak annyi, mint a felsőben, negyven év múlva még egyszer olyan gazdag volna az ország. Vagyis ugyanennyi gyermek születne, de negyven év múlva többen lennénk, mert a várható életkor is függ a felnevelés minőségétől, de a mi a fő, még egyszer gazdagabbak lennénk.
Ilyen felmérések alapján mondom, hogy Móricznak igaza volt, nem a politika a fontos. Nincs olyan rossz politika, ami jobban hatna a jövőnkre, mint a gyermekvállalás mögötti családi háttér. Vagyis fajunk szelekciója.

Ezért kezdtem ezt az írást a figyelmeztetéssel, aki tudósként vizsgája a társadalmat, az olyan következtetésekre jut, amin a farizeusok felháborodnak.