2015. szeptember 28., hétfő

Én veresegyházi vagyok…

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 24

Én veresegyházi vagyok…

Kennedy amerikai elnöknek legendás lett az a mondása, amikor a hidegháborúban demokratikus szigetnek számító Nyugat-Berlinben azzal zárta a beszédét: Ich bin ein berliner, azaz én berlini vagyok.
Én sokkal megalapozottabban mondhatom: Én veresegyházi vagyok. Ugyanis előbb lettem versegyházi, mint azzá váltam. Vagyis annak ellenére érzem magam veresegyházinak, mint a város megismertem, és ma sem itt lakok.
A bolsevik rendszerben a szinte egyetlen járható utat a kis bolygóvárosokban láttam. Ezek voltak azok a kis szigetek, amelyek mutatták a még járható utat.
Korán lett a jelmondatom Móricz Zsigmond tanácsa. Ne politizálj, építkezz! Ő ezt az életemen át megtartott tanácsát már a Horthy rendszerben felismerte. Nemcsak felismerte, de egy is bolygóvárosba, Leányfalura költözött.
Nem tudatosan, hanem az életem alakulása Szentendrére költöztetett. Ez már a Rákosi rendszerben értelmiségi város lett. A Budapestről kitelepített úri középosztály számára az ide költözés volt a lehető legjobb megoldás. A sorsom oda vetett. Ott tapasztalhattam meg, hogy az oda kényszerítetteket a szocialista rendszer konszolidálódásával párhuzamosan a mozgékonyabb értelmiségiek is követték. Ott építettek hétvégi házakat, hivatali munkájuk után ott élhettek kedvüknek megfelelőbb életet. Talán senki sem Móricz Zsigmond tanácsára, de szabad idejében elvonult a politikától, és építkezett.
Örömmel láthattam, hogy ott megszűntek a politikai diktatúrából fakadó társadalmi elhatárolódások. Az oda települők között voltak politikai hatalmasságok, szellemi nagyságok, de nem voltak a mai értelemben gazdagok, nem is lehettek. A szomszédsági kapcsolatok inkább a használhatóság alapján szövődtek. Az építkezésekben, a kertészkedésben, a gépek javításában jártasok váltak értékesekké. A Budapesten kialakult rangsorok átrendeződtek. Élveztem ezt a politikai diktatúra világában ismeretlen, racionális rangsort. A családok élete, egymáshoz való viszonya egészen átrendeződött.
Az első felismerésem, hogy a hétvégi házak tulajdonosai mennyire mások, mint akik szinte ingatlan vagyon nélkül élnek. A hétvégi életükben vagyonképzők és a gyakorlatban jobban eligazodók lettek.
Megszereztem Szentendre ötéves tervét. Ebből kiderült, hogy a város és az ott működő állami vállalatok vagyona alig gyarapodik, a családok vagyona azonban gyorsan növekszik, és már messze meghaladja a szocialista tulajon nagyságát. a tervező hatóságok ennek az utóbbi vagyonnak a növekedését figyelembe sem vették, annak ellenére, hogy az utóbbi már sokkal nagyobb volt.
Ennek alapján fordult a figyelmem tatabánya bolygójára Tatára. Ott még nagyobb volt az ellentét. Tatára ugyanis már nemcsak hétvégére, hanem lakni is mentek. Kiderült, hogy a Tatára költözők vagyona, iskolázottsága, gyermekvállalása jelentősen meghaladta a Tatabányán maradókét.
Veresegyházra a figyelmemet az hívta fel, hogy néhány barátom oda költözött, és ott Pusztai Béla, a rendszerváltásoktól függetlenül, megmaradt polgármesternek.
Aztán egyre több, nálam az első kéttucatba beszámító barátom is oda költözött. Méghozzá egymástól függetlenül.
Végül jelenlegi feleségem révén engem befogadó rokonaim is lettek ott.
Jó tíz évvel már azt javasoltam, hogy mérjük fel Veresegyháza lakóinak a vagyoni helyzetét. Úgy véltem, hogy nemcsak a kívülről jött tőke tekintetében magas a mutatója, hanem még magasabb a lakosság személyi tulajdonában lévő vagyon. Ez a javaslatom érthető okból nem talált támogatásra, mert felkeltették volna nemcsak a más városok, de az adóhatóság figyelmét is. A hitem ugyan megmaradt, hogy felmérés nélkül is ez az egyik leggazdagabb város, nemcsak azért, mert igényes családok lakják, hanem azét is, mert itt a telek, a lakás árak is magasabbak.
Azt sem tanítják, hogy a személyi tulajdon értéke egyre jobban függ attól, milyen környezetben van. Nagyon visszagombolyítva, milyen a vezetés, milyenek a szomszédok, vagyis milyen a lakosság. Csak egyet említek, a gyerekes családok számára fontos a minél jobb iskola. Az pedig elsősorban azon múlik, milyen szülői háttérből kerülnek ki a diákok. Egyre inkább kiderül, hogy az iskolák munkájának eredménye egyre inkább az osztály diákjai mögötti családi háttértől függ.

Arra pedig a közelmúltban az Egyesült Államokban történt felmérés hívta fel a figyelmemet, hogy ez egyik legjobb etnikai mutató az éves jövedelem és a vagyon aránya. Ott a fekete lakosok jövedelme alig harmadával kisebb, mint a fehéreké, a vagyonuk azonban alig tizede. Mit nem adnék egy olyan felmérésért, ami a jövedelem és vagyon arányát mutatná meg etnikumokra bontva. Vagyis a vagyon jobb mutató, mint a jövedelem. Különösen akkor, ha a tudásvagyont is számba vennénk. 

A görög választások tanulsága

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 23

A görög választások tanulsága

Eleve a rendszerváltás egyik végzetes hibájának tartom az olyan választási törvényt, ami koalíciós kormányok sorozatára kényszerít. Csak az a választási rendszer adhat garanciát arra, a ciklusonkénti választások egy ciklusra garanciát jelentsenek arra, hogy a győztes egy ciklusra hatalmat kap arra, hogy kormányon maradhasson. A választás arról adjon biztosítékot, hogy a többséget nyert párt egy cikluson keresztül egyedül kormányozhasson.
Ez egyedül az Egyesült Államok választási rendszere garantálja azzal, hogy az elnökjelölt 50 százalék plusz egy szavazattal öt évre hatalmon marad. Az óta csak ennél rosszabb választási rendszert találtak ki.
A korábbi választási rendszerek megfeleltek azzal, hogy képviselő csak az lehetett, akit a körzetében megválasztottak. Ezért minden párt csak olyant állított képviselőjelöltjének, aki számíthatott a választók bizalmára. A szavazók pedig igyekeztek olyan képviselőt küldeni a törvényhozásba, aki nem lesz ott egyedül, illetve a legerősebb párt áll a háta mögött.
Ez a választási rendszer működőképesnek bizonyult, nem kellett a jobbal, az Egyesült Államokéval felcserélni.
A második világháború után azonban profittá váltak a pártok, és kitalálták a listák alapján bekerülő törvényhozók rendszerét. Ezzel a törvényhozók jelentős hányadának megválasztását kivonták a választók hatásköréből, ezeket a pártvezetések jelölték ki. Még a független politológusok sem fogalmazták meg, hogy a listán bekerülő képviselők ki vannak vonva a választók hatásköréből.
A rendszerváltás után a liberális párt arra szedte rá a koalíciós kormányzásra kényszerült, és a baloldaltól félő kisgazdapárti kormányfőt, hogy olyan legyen a választási rendszer, amiben olyan sok a listás törvényhozó, hogy szinte lehetetlenné váljon a fontos törvények számára előírt kétharmados többség. Ez volt az Antall-Tölgyessy Paktum. Ez olyan nagy súlyt biztosított a kisebb pártok listáról történő bekerülésének, hogy a kétharmados többség megszerzéséhez a 315 körzet 99 százalékát meg kellett nyerni.
Ennek következtében húsz éven keresztül minden választás olyan törvényhozást eredményezett, amiben még a kormányalakításhoz sem volt elég a választási győzelem, koalícióra volt szükség. Ezt szenvedte meg a magyar társadalom azzal, hogy mindig egy kis párt kényszerítette ki a nagyobb hozzá való alkalmazkodást. Ezt hívta a magyar humor, a farka csóválja a kutyát, rendszernek.
A koalíciós kényszerhelyzethez való alkalmazkodás lehetővé tette, hogy a közép-jobb magyar társadalom közép-jobb pártját, a Demokrata Forumot bedarálják. A szoclib baloldal pedig erejénél nagyobb hatalomhoz jusson. Ezt a helyzetet ismerte fel a kis liberális párt elnöke, Orbán Viktor, és nemcsak átállította a pártját közép-jobb párttá, de a klerikális pártot is a szárnya alá gyűrte. Ezzel olyan széles két párti kormányzást tett lehetővé, ami mögé oda tudta állítani a választók példátlan többségét. Ennek és a balliberális oldal liberális túlzásainak köszönhetően 2010-ben megnyerték a körzetek 99 százalékát. Ezzel a demokráciák történelmében példátlan győzelemmel elérték az elérhetetlennek tartott kétharmados törvényhozási többséget, megváltoztathatóvá tették a választási törvény módosítását. A módosítás kifejezést ezért használom, mert a listás szavazatok csak csökkentett, de továbbra is aránytalanul nagy szerepet kaptak. A jelenlegi törvény szerint is a körzetek 90 százalékának a megnyerése is elég a kétharmados többséghez. Ez is túlságosan magas küszöb. A Fidesznek a körzetek 90 százalékának megnyerésére volt és marad szüksége ahhoz, hogy a törvényhozásban kétharmados többsége legyen. Ezt is lehetetlennek tartottam, de a Fidesz ezt is éppen teljesítette. Most ezen inog, minden pótválasztás során lebeg a kétharmados többség.
Ezért maradtam a listás szavaztok teljes törlése mellett. Olyan választási törvény mellett voltam, ami már a harmadik párt létét is ritka kivételnek tartom. Maradtam az Egyesült Államok választási rendszerének a híve.
Egy éve azonban örömmel olvastam az olasz miniszterelnök választási tervét, ami a listás trükköt szellemesen megordítja. A győztes párt kap akkora többlet törvényhozót, ami a többségét garantálja. Ezt a megoldást tarom a jelenlegi sokpártos demokráciákban a legjobb megoldásnak.
A vasárnapi görög választáson nyolc párt indult, de lényeges támogatást csak kettő kapott. A győztes 36.5 százalékot, a második 35.5 százalékot. Ezek arányában osztottak fel 250 törvényhozói helyet, de a győztes plusz 50 mandátumot kapott. Ezzel 6 szavazat hiányzik a többséghez. Így a második párt a csupán 2 százalékkal kisebb támogatása ellenére csak felét, mint a győztes. Biztosra lehet venni, hogy a következő választáson már lesz olyan párt, amelyik eléri a 40 százalékot, ami biztos többséget jelent.
Először érzem úgy, hogy lassan felszámolják a gyengéknek osztogatott listás szavazatokat, és az erősebb kap plusz törvén

A politikai vezetés ne erkölcsi alapon döntsön

Kopátsy Sándor                 PH                   2015 09 23

A politikai vezetés ne erkölcsi alapon döntsön

Az EU és különösen Németország politikai vezetése történelmi méretű kárt okoz Európának azzal, hogy Európa racionális érdekei helyett a saját erkölcsi elvárása szerint cselekszik. Jó politikai vezető csak az lehet, aki a rábízott feladatokat nem az erkölcse, hanem a rábízott társadalom érdeke alapján hajtja végre. Azért nem lettem politikus, mert erre nem vagyok alkalmas.
Ezt a döntésem akkor hoztam, amikor 1956. november 7.-én Kádár János vállalta a szovjet csaptok behívását, ezzel a forradalom leverését. Vállalta, hogy az ország lakosságának óriási többsége a forradalom és hazája elárulójának tartsa.
Magam is a forradalom lelkes híve voltam, de csak addig, ameddig hihettem annak realitásában. Ez azonban alig egy hét után megszakadt, amikor megalakult a második Nagy Imre kormány, a gazdaságot piacosító és az állampártot a dogmatikusoktól megszabadító cél átlendült a több pártos politikai demokráciába. Ez ugyan szép cél még lehetett, de reális feladat már nem.
Kezdettől fogva tudtam, hogy a gazdaság piacosítása még kaphat a Szovjetunióban támogatást, de a politikai demokrácia már Kína és Jugoszlávia számára sem fogadható el, és az Egyesült Államok sem hajlandó a Jaltai Szerződésben a Szovjetuniónak adott térséget megtagadni.
Azt tudtuk, hogy Mao és Tito, a magyar gazdaság piacosításának feltételen támogatói, de hallani sem akarnak az egy párt rendszer feladásáról.
Azt is tudtam, hogy az Egyesült Államoknak még nem célja a Szovjetunió befolyási övezetének korlátozása. Ezt világosan megmutatta a Szuezi Válság, amiben nem a nyugat-európai demokráciákat támogatta, hanem a Szovjetunióval fogott össze.
Ezért november elsején már nem láttam más megoldást, mint a forradalom kezdeti céljainál való megállás biztosítására behívni a szovjet csapatokat. Ezt a legkönnyebben Nagy Imre tehette volna meg. Ő, és társi azonban elszálltak a forradalom lendületével, mást pedig nem tudtam elképzelni. Voltak ugyan néhányan az állampárt élcsapatán belül, akik véleménye hasonló volt az enyémmel, de azoknak egy ilyen a magyar közvélemény elvárásával szemben hozott döntéshez nem volt elég tekintélyük. Kádár eszembe sem jutott, mivel vállalta a koalíciós kormányban a részvételt. Az erre való képességét csak lassan ismerem fel.
Nagy Imrén kívül nem volt olyan személy, aki erre a kezdetben nagyon gyűlöletes feladatra alkalmas volt. Felmértem, hogyha én lennék az erre alkalmas szerepben, nem vállaltam volna. Tehát nem vagyok alkalmas politikai vezetőnek. Szerencsére, erre alkalmam se volt, de azt nem is kerestem.
Minél messzebb van mögöttünk az 56-os forradalom, amire mint valami nagyon szépre emlékezem, szerencsés vagyok, hogy átélhettem, de annál világosabban látom, hogy Nagy Imre történelmünk legnagyobb politikai lehetőségét hagyta ki azzal, hogy nem ő hívta be a szovjet csapatokat. Neki százszor könnyebb lett volna a politikai konszolidáció, mint Kádár Jánosnak, akinek feledhetetlen érdeme, hogy vállalta. Bármennyire feledhetetlen, még mindig felismeretlen maradt. Nemcsak a jelen kormány, de a szoclib baloldal sem ért meg ebből semmit. A közép-jobb kormányzat pedig Kádárt a forradalom szent ügye árulójának tartja. Kádár János csapatának még a legpozitívebb képviselőit is üldözi, és Nagy Imrének ad igazat.
Kádár érdeme, hogy amíg a szellemi állapota megengedte, éreztette a lakossággal, hogy nem a szíve, hanem a népe érdekében kell cselekednie.
Mindezt azért mondtam el, mert az EU és Németország vezetői a közel-keleti népvándorlást sem Európai Unió, illetve Németország érdekének, hanem saját lelkiismeretüknek megfelelően kezelik. Ez nehezen érthető, mert nekik az EU, illetve Németország érdekét kellene szolgálni.
Az EU érdeke az, hogy először a megoldatlan belső munkanélküliségét kell foglalkoztatni. A fejlett tagállamok foglalkoztatása viszonylag elfogadható, de az is gyengébb, mint a négy tengerentúli angolszász országé, és sokkal alacsonyabb, mint a távol-keleti országoké. Az EU hatalmas és jól fizetett apparátusa még nem szakított időt arra, hogy a tagországok foglalkoztatását a tengerentúli és a távol-keleti, nálunk sikeresebb országokkal összevesse. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy Európa nyugati felén kevesen és keveset dolgoznak.
Viszont tragikus a helyet az EU kevésbé fejlett országaiban, leginkább a négy mediterránban. Múlt századi gazdasági világválságéhoz hasonló a munkanélküliség azzal a különbséggel, hogy akkor a társadalom nem segítette a munkaerőpiacról kitaszítottakkal. Most pedig olyan nagy a munkanélküliek segítsége, hogy jelentős részük a szerényebb, kisebb jövedelmet biztosító munkanélküliséget választja. A tartós munkanélküliségnek nem is annyira a költsége, hanem a morális hatása elviselhetetlen. Az nemcsak a munkanélkülit és a családját, főleg a gyermekeit értékeli le, de a társadalmi erkölcsöt is rontja.
Kabaréba való téma, hogy a mediterrán országokban botrányosan alacsony a foglalkoztatás, különösen a fiatalok között, ezek java is boldogan települne, és egyre inkább települ a fejlettebb országokba, azok mégis inkább a közel-keleti menekültek válogatás nélküli befogadását választották. Sőt ezeket akarják rákényszeríteni azokra az országokra is, amelyikek még a saját, nem eléggé képzett, alkalmas munkaerejüket sem képesek kellő mértékben foglalkoztatni. Pedig Németország jelenti az EU tagországok fiataljai számára, Nagy Britannia mellett, a legnagyobb vonzerőt. Tehát módja volna a mediterrán államok munkaerőpiacán akár még a magasan képzett fiatalok közt is válogatni, nem kellene a Közel-Keletről a sokkal kevésbé alkalmas beözönlőket válogatás nélkül befogadni.
Ennek ellenére most az EU országok ezerszer annyit foglalkoznak a sokkal gyengébb minőségű bevándorlók által okozott problémákkal, és szó sincs arról, hogy a kevésbé fejlett tagországokban mekkora a kihasználatlan munkaerő. Csak Magyarországon egymillió van. Ráadásul ezek fele cigány. De ezek foglakoztatása sem olyan reménytelen, mint a beözönlő közel-keletieké és afrikaiaké. A fejlett tagországok most le akarják tolni a kevésbé fejlettek torkán a nem megfelelő közép-keleti bevándorlók egy részét, de azt meg sem említik, hogy az utóbbi tizenöt évben mennyi magasan képzett fiatal magas értékű munkaerő vándorolt a puritán, gazdag országokba.
Németországnak fényesen sikerült elterelni a figyelmet arról, mennyi ott is értékes embert fogadott be az EU tagországaiból.
Az a kaotikus állapot, amivel az EU országai kezelik a foglalkoztatást, elsősorban abból fakad, hogy a felső vezetésnek nincsenek racionális elképzelései arról, hogyan lehetne Európa nyugati fele versenyképes nemcsak a tengerentúli angolszász, de sokkal inkább a távol-keleti országokkal. Ez volna az EU elsődleges feladata. Ezzel szemben lelkizik, a túlszaporodó világ sok százmilliós problémáját akarja a saját sokkal könnyebben megoldható problémáit félretéve, megoldani.
A közel-keleti emberáradat a tél folyamán ugyan lassulni fog, de jövőre még nagyobb lesz, hiszen az eddigi bevándorlás az érintetek alig egyetlen százalékát jelentette. Ez ugyan nem jelenti, hogy mindenki elindul, de a tízszeresére akkor is lehet számítani, ha a sokkal nagyobb afrikai térség ilyen mértékű beáramlására nem kell számítani.
Az, hogy milyen lesz az idei hullám hatása az EU országokra, elég egyértelmű. Megerősödnek a jobboldali pártok és nagyon meggyengül a szoclib baloldal, vagyis a politikai inga jobbra lendül. Ez a tendencia Magyarországon azt fogja jelenteni, hogy a jobbik önmagában sokkal erősebb lesz, mint a baloldali pártok összesen. A Fidesz ereje fennmarad annak köszönhetően, hogy a kétoldali ellenzéke közel azonos erőt jelent, de azok egymá

Az eredményes gyermeknevelés a legfontosabb feladat

Kopátsy Sándor                EE                  2015 09 25

Az eredményes gyermeknevelés a legfontosabb feladat

A tudományos és technikai forradalom az elmúlt ötven év során minden álmunknál elképzelt tudományos és technikai feladatnál többet megoldott, a társadalomtudomány azonban a gyorsan változó társadalomban tehetetlennek bizonyult. Ezt most világosan bizonyítja az EU-nak a közel-keleti és afrikai emberáradat felkeltése, és a kezelését jellemző tehetetlensége. Ez azonban múlandónak bizonyulhat, elmúlhat a nélkül, hogy jelentős korlátozást okozna az emberiség történetében. Talán még hasznosnak is bizonyulhat, ha bebizonyítja, hogy Európai Unió nem alkalmas arra, hogy a vámuniónál és a személyek országhatárokon túli politikai és gazdasági közösséget biztosítson.
Az EU kudarca ugyanis azt bizonyítja, hogy Európa nyugati fele mind kulturálisan, mind gazdasági tekintetben sokkal heterogénebb annál, hogy szorosabb egységként működhessen. Márpedig ezt az irreális álmot erőlteti Németország, és az irányítása alá került EU bürokráciája. A reálisnál magasabb szintű integráció ugyanis Nyugat-Európa versenyképességének olyan fékjét jelenti, aminek következtében nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy tengerentúli angolszász országához képest is egyre jobban lemarad.

Demográfiai úttévesztés

Sokkal súlyosabb társadalmi betegségnek tartom a demográfiát, a lakosság elviselhetetlen mennyiségi gyarapodását és gyermekvállalás kontraszelekcióját. A demográfusok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék az osztálytársadalmak hatezer évének történelmét a túlszaporodása elleni védekezés jellemezte. Megelégedtek azzal, hogy a lakosság számának tényeges alakulását feldolgozzák. Figyelmen kívül hagyták, hogy a lakosság mindig túlszaporodott, és ez ellen minden osztálytársadalom ösztönösen a halálozás közvetlen és közvetett fokozásával védekezett.
Csak jó hatezer év után, a 20. században jutott az emberiség élcsapata, a Nyugaton a protestánsok, a Távol-Keleten a konfuciánus társadalmak a fejlődésnek arra a szintjére, ahol megáll a túlnépesedés. Ezekben minden erőszak nélkül a tőkés osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká. Ugyanakkor az emberiség többségében nem megállt, hanem felgyorsult a túlnépesedés, népesdési robbanás következett be. Az egyre jobban lemaradó társadalmakban a népesség száz év alatt hatszorosára robbant. A túlnépesedés az óta ugyan lassult, de még mindig tízszerese az elviselhetőnek. A 21. század küszöbére az emberiség demográfiai tekintetben kettészakadt.
Az emberiség mintegy ötödét jelentő meggazdagodott puritán társadalmakban a fejlődés, az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, várható életkor gyorsan növekedett. Azt a tényt, hogy a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés lehetetlenné teszi a felzárkózást, csak a kínai kommunista vezetés ismerte fel. Kína a múlt osztálytársadalmaival ellentétben nem a halálozást növelte, hanem erőszakkal lefékezte a gyermekvállalást. Ez, és a gazdaság piacosítása számukra fajunk történelmében példátlanul gyors fejlődést eredményezett. Kínának köszönhetően, mára az emberiség kétötöde felszámolta az osztálytársadalmakat létrehozó alépítményét, a túlszaporodást.
Ezzel a 20. század végére létrejött az emberiség két nagyon eltérő társadalmi alépítmény. Azt, hogy a jelenlegi társadalmak két nagyon eltérő hatékonyságú alépítményűek, amelyekre nagyon eltérő felépítmények szükségesek, a társadalomtudományok máig nem ismerték fel. Szinte ugyanazt a logikai hibát követték el, mint Marx. Erőszakkal az alépítményre nem illeszthető felépítményt akartak az emberiség lemaradó nagyobb felére is kényszeríteni. A fejlett társadalmak a még túlnépesedő társadalmakban is igyekeztek megállítani a halálozást fokozó erőszakot és nyomort, vagyis az osztálytársadalmi felépítmény működését. Megtiltották a belső és külső háborúzást, enyhítették a halálozás fő okait, a nyomort, megfékezték a járványok pusztításait. Úgy érezték, hogy ezzel segítenek, holott ez csak gyorsították a népszaporulatot, a társadalmi fejlődésük fő akadályozóját.
A társadalomtudományok máig sem ismerték fel, hogy hatezer éven keresztül azért volt minden társadalom a halálozást fokozó, a többséget nyomorban tartó, egymással háborúzó, mert fékezni kellett a népesség elviselhetetlen növekedését.
Mindez azért maradhatott felismeretlen, mert a társadalomtudományok gondosan kerülték annak felmérését, hogy az adott életterű társadalomnak mi lett volna az optimális népessége. Ezért aztán fel sem merült a társadalom céljai között a népesség számának az eltartó képesség optimumához való igazítása. Ez ugyan rejtve maradt, mégis minden túlnépesedő táradalom a halálozás fokozásával igyekezett csökkenteni a népesség növekedését.
Az osztálytársadalmak spontán halálokozása olyan hatékony volt, hogy az átlagos népesség növekedés az 1 ezrelék közelében maradt. A lelassított növekedés sem volt elég arra, hogy ne legyen minden osztálytársadalom lakossága nagyobb, mint amekkora a térségben optimálisan élhetett volna. Sajnos a tudomány mára sem dolgozta ki az adott térség optimális lakosságeltartó épességét megállapító módszert. Becslésem szerint, jelenleg is csak néhány alulnépesedett társadalom van. Ilyen csak a négy tengerentúli angolszász ország. Oroszország és néhány latin-amerikai ország élettere ugyan lényegesen nagyobb, mint a lakossága, de a kultúrájuk alkalmatlan arra, hogy a lakosság növekedésével járó felhalmozási terhet elviseljék.
Arról sem található tudományos anyag, hogy mitől függ az országok optimális lakosságnövelő képessége. Ismereteim szerint, e tekintetben különbséget kell tenni befogadás és a belső népszaporulat között. A befogadás, ha a befogadott az átlagánál jobb minőségű, talált kincs. Egyrészt a felnevelési költsége elmarad, másrészt biztosan javítja a befogadó ország munkaerejének átlagát. A gyenge minőségű munkaerő befogadása viszont társadalmi károkozás.
A klasszikus közgazdaságtannak egyik súlyos hiányossága, hogy a munkaerő felnevelési költségével nem számol. A következő nemzedéket az osztálytársadalomban a családok a saját költségükön nevelték fel. Ráadásul, a munkaerőből mindig több volt annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban már jelentős állami költséggel is jár a munkaképes korig történő felnevelés. A befogadás esetében azonban már csak az életvitelhez és a munkahelyteremtéshez szükséges vagyongyarapításról kell gondoskodni.
Annak ellenére, hogy a lakosság növekedése, de még a befogadás is, igen jelentős vagyonigénnyel jár, ezzel sehol, senki nem számol. Pedig ez a vagyonigény az oka annak, hogy a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen felnevelési költséggel és vagyon igénnyel jár.

A következő nemzedékkel szemben támasztott igény.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a következő nemzedékkel szemben támasztott igény tekintetében is. Az osztálytársadalmak a gyűjtögetéssel szemben változást hoztak abban is, hogy csökkentették a munkaerő minőségével szemben támasztott minőségi igényt. Amíg a gyűjtögetésből való megélés sok tapasztalatot, ismeretet, képességet igényelt, addig a 20. század előtti technikai forradalmak egyre csökkentették a termelés hatékonyságát biztosító képességeket. Az ugyan igaz, hogy a szerszámok kitalálása, elkészítése egyre magasabb igényt támasztott, de azok hatékony használata, működtetése egyre kisebb szellemi képességet követelt.
Ezért lehetett azt megállapítani, hogy egyre nőtt a tudományos ismeretek mennyisége, egyre hatékonyabb technikai találmányok születtek, ezeket a kor szakmai elitjének köszönhetjük, de minél fejlettebb lett a technika, annál alacsonyabb lett a működtetéséhez szükséges munkaerővel szemben támasztott minőségi igény.
Ennek talán a legjellemzőbb illusztrációja volt az ipari forradalom. A műszaki kiválóságok egyre hatékonyabb gépeket találtak fel, és képesek voltak azokat elkészíteni, de a működtetésükhöz elég volt a képzetlen munkaerő. A szinte polihisztoroknak számítható iparosok, valamint a telküket önállóan művelő, a kor viszonyai között sokoldalú munkát végző és döntéseket hozó jobbágyok helyére léptek a monoton munkát végző proletárok. Ezt Marx sem ismerte fel, idealizálta a proletárt, nem vette figyelembe, hogy azok a minőségi igény terén a céhiparosok és a jobbágyok, illetve parasztokhoz képest szellemi visszalépést jelentetek.
A munkaerővel szemben minőségi igényt csak a tudományos és technikai forradalom támasztott. Előtte a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, ma már csak a jó minőségit keresi. Jelenleg a társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ, még akkor is, ha az gyorsan emelkedik.
Az osztálytársadalmakban a mennyiség volt a döntő, korunkban a minőség.

A társadalom elsődleges célja a minél jobb munkaerő.

Annak ellenére, hogy a társadalomtudományok tudomásul veszik, hogy a jelenkori társadalmak tudásalapúak, azt már nem vizsgálják, hogyan lehet a minél jobb minőségi munkaerőt kitermelni. Százszor annyit foglalkoznak a lakosság számával, mint a minőségével, pedig a számuk apró változásai jelentéktelenek a minőségük javulásához képest.
A munkaerő minőségét alakító tényezők közül az oktatást emelik ki. Ez ugyan fontos társadalmi feladat, és a társadalom jövője semmitől nem függ annyira, mint az oktatás minőségétől. De addig mégsem jut a politika, hogy az oktatás minőségében ugyan fontos szerepet játszik az iskolarendszer, az oktatási módszer, a pedagógusok minősége, de a döntő szerepet a szülői háttér játssza.
Véleményem szerint, a gyermeknevelés hatékonysága az elsődleges. Sajnos, nem készítünk felméréseket arról, mitől függ a gyermeknevelés minősége. Meggyőződésem szerint elsősorban a családi héttértől. Ha elkészítenénk a családok minőségi rangsorát, a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján, kiderülne, hogy a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a szülői hátéren múlik. A gyerekek nagy többsége felnőttként abba a tizedben, illetve az azzal szomszédosba kerül, amibe született. A jelenkori fejlett társadalmakat ugyan nem tekintem osztálytársadalmaknak, mert a társadalmi helyet nem vagyoni, és nem vérségi alapon determinált, de azért a szülők társadalmi helyzete nagymértékben befolyásolja a következő generációét is. Ezt illene tudomásul venni. A közvélemény tudomásul veszi, a politikai vezetés azonban bevallani sem meri.
A következő nemzedék sorsa a művészetekben és a hívatásos sportokban függ a legkevésbé a szülők státuszától. Ez mindig is így volt, még akkor is, amikor ennek nem volt olyan ismertsége és akkora anyagi jutalmazása, mint a jelenkorban. Ennek ellenére az oktatáspolitika alig veszi tudomásul, hogy csak ebben a két szakmában valósul meg a képesség kifejtésére koncentráció.
Az ilyen oktatási rendszer lényege a korai képesség felismerés és ennek alapján a képesség tekintetében homogén tanulócsoportok folyamatos javítása, ami az érettségi idejére eléri, hogy minden képesség legjava közös osztályba szelektálódjon. Leegyszerűsítve, a művészek és a sportolók képzési rendszerét kell az oktatás minden ágazatában, szintjén bevezetni. Ezt a távol-keleti országok már évtizedek óta páratlan sikerrel bevezették.
Európában Finnország az első az oktatási rendszerében. Ennek a lényege is az, hogy nem családi pótlékot kell adni a gyerekek után, hanem minden a tanulásukkal kapcsolatos költséget az állam vállal magára. Ez a megoldás különösen a családok alsó minőségi felében hatékonyak, ott általános, hogy a családi pótlékot a családi költségvetés részének tekintik, jelentős hányada nem a gyermeknevelés minőségének javítását szolgálja.

A gyermeknevelés jutalmazása

Mivel a társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen nemzedéket nevel fel, az anyai érdekeltséget és az erkölcsi elismerést is a gyermeknevelés hatékonyságára kell koncentrálni. Ez az osztálytársadalmakban nem volt társadalmi feladat, mivel azokat a családok spontán, szülői szeretetből a társadalmak igényénél, felhasználó képességénél bővebben újra termelték. Azt kell látni, hogy a tudományos és technikai forradalom támasztott először a spontán újratermeltnél nagyobb, szinte kielégíthetetlen igényt a munkaerő minőségével szemben.
A társadalmi fejlődés minden korábbi szintjén a családok érdeke mind a munkaerő mennyiségében, mind annak minőségében a társadalom által hasznosíthatónál többet termelt. A mennyiségi többlet a fogamzásgátlás megoldhatósága, a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett megszűnt. A robbanásszerűen megnőtt minőségi igényt pedig a szülői szeretet már nem képes kielégíteni. Ezért a társadalomnak külön anyagi és erkölcsi serkentést kell biztosítani. Méghozzá elsősorban a szülők alacsonyabb jövedelmű és iskolázottsági felében.
A társadalomtudományok alig hangsúlyozták, hogy a társadalom igényét meghaladó gyermekvállalás nemcsak a fogamzásgátlás megoldatlanságából, de az öregkori ellátásuk biztosításából is fakadt. A munkaképtelenné váló szülők csak a gyermekeik gondoskodására számíthattak. A jelenlegi fejlett társadalmakban egyrészt olyan nagy a nemzetek közötti térbeni mobilitás, hogy az öregkori álltást a társadalomnak kell vállalni. Ez akkor is így van, ha a nyugdíjak fedezetét maguk a dolgozók előlegezik meg munkaképes korukban azzal, hogy nyugdíjjárulékot fizetnek.
Ez az öregkori biztosítás a tőkés osztálytársadalmak érdekének megfelelt, mert egyrészt még alacsony volt a nyugdíjban töltött évek száma a munkában végzett évekhez viszonyítva, másrészt a nyugdíjakra gyűjtött pénz keresletet teremtett a tőkepiacon.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban elsődleges társadalmi érdekké vált a minél hatékonyabb gyermeknevelés, ezért a szülők öregkori ellátottságát a gyermeknevelésük minőségével kell összehangolni. Az öregkori ellátásra fordított állami támogatás mértékét a gyermeknevelés eredményéhez kell igazítani. Nem a számukhoz, hanem a minőségéhez igazodó öregkori ellátás felel meg a társadalom érekének. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen diplomás gyermek után nagyobb nyugdíj járjon, mint hat szakképzést sem szerzett után. Jelenleg ugyanis a gyermekvállalás minden társadalomban a családok gyermeknevelési potenciáljával fordítottan arányos. Ez alól jelenleg csak Kína a kivétel, ahol egyelőre minden család egyetlen gyermeket vállalhat. Ez sem pozitív, de legalább semleges.
A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás a jövőjükkel ellentétes. A következő generáció várható érékének semmivel nem lehetne nagyobb kárt okozni. Mindezt csak azzal lehet bizonyítani, hogy a gyerekek felnevelésének eredménye elsősorban a családi háttér minőségével arányos. Ilyen adatok gyűjtésétől azonban tartózkodunk. A közvélemény azonban világosan látja. A családok felső ötödében felnövő gyerekek szinte egésze a felső harmadba kerül. Fordítva, az alsó ötödben születettek közül nagyon kevés emelkedhet a felső harmadba, a nagy többség az alsó harmadban marad. Ennél nagyobb társadalmi kárt semmi nem okozhat. Becslésem szerint, az olyan generáció, ami a vele született potenciális képességek arányában érvényesül, néhányszor nagyobb teljesítményre lenne képes, mint a jelenlegi kontraszelekciós gyermekvállalás mellett.
Egyetlen olyan társadalmi rendszert ismerek, az észak-koreait, amelyik többet ront a társadalom potenciális képességén, mint a kontraszelekciós gyermekvállalás és a kontraszelekciós gyermektámogatás.
Miért tartom a gyermekszámmal arányos családi pótlékot társadalmi károkozónak? Azért, mert a mennyiségre és a kontraszelekcióra ösztönöz. A pénzben adott gyermekszámmal arányos támogatás súlya fordítottan arányos a társadalom érdekével. A munkanélküli, segélyekből élő családokban a családi pótlék több mint a gyerekre fordított költség. Ezzel szemben a magas jövedelmű és iskolázott szülők számára jelentételen összeg a családi pótlék a tényleges ráfordításaikhoz, és a kiesett jövedelemhez képest. Vagyis minél nagyobb eredmény várható, aránylag annál kisebb a felnevelés támogatottsága.
Ezért társadalmi károkozó minden olyan állami támogatás, ami nem a felnevelés várható eredményéhez igazodik. A gyermekvállaló családok felső tizedében született gyerekek várható értéke az átlag többszöröse. Az alsó tizedben születettek várható társadalmi értéke pedig negatív lesz.

Istenkáromlás, amit írok, de igaz.

2015. szeptember 23., szerda

Az első nekem tetsző választás

Kopátsy Sándor                 EP                   2015 09 19

Az első nekem tetsző választás

Holnap lesz a görög választás. Attól függetlenül, hogy melyik párt lesz az első, számomra a rendszerváltás óta első olyan lesz, ami a győztesnek kedvez. A második világháború után az európai demokráciákat, kivéve Nagy Britanniát, a kelleténél több pártok uralták. A farok csóválta a kutyát. Ebben a rendszerváltás utáni Magyarország vitte el a pálmát. Az Antall - Tölgyessy Paktum olyan választási törvényt vezetett be, ami a fontos törvények meghozatalát kétharmados többséggel támogatott törvényekhez kötötte. A kétharmados törvényhozói többséghez azonban a 315 körzet 99 százalékának a megnyerésére volt szükség. Erre pedig a demokráciák történetében nem volt példa. Ezért állítottam húsz éven keresztül, hogy e törvény fennmaradása esetén ezer évig se m lehet egyetlen pártnak olyan győzelme, hogy ezt a választási törvényt módosíthatja.
Szerencsére, húsz éven keresztül olyan koalíciók kormányoztak, amelyektől úgy megundorodtak a választók, hogy a Fidesz megnyerhette a körzetek 99 százalékát. Ezzel a Fidesz elérte a lehetetlennek tartott kétharmados többséget, és hozhatott új választási törvényt, ami már a körzetek 90 százalékánál is létrejön a kétharmados többség. Én még ezt is olyannak tartottam, ami újra koalíciós kormányzatot követel meg, mivel ehhez is példátlan többségre van szükség. Olyan demokráciát sem találtam, amiben a körzetek 90 százalékát megnyerték. Ismét csalódtam, mert a Fidesz a következő választáson megnyerte a körzetek 90 százalékát. De remegett, és az óta is remeg a kétharmados többség. Annyiban azonban javult a helyzet, hogy az egyharmados ellenzék reménytelen, ehhez a bal- és a jobboldal összefogására volna szükség.
A jelenlegi választási törvényt is rossznak tartom, mert még ez is a körzetekben nem nyerő kis pártoknak kedvez. Meggyőződésem szerint a kettőnél több párt a törvényhozásban sok. Számomra az ideális az Egyesült Államok választási törvénye a legjobb, de jó az angolszász országoké is. Az ideálisa az a választási törvény, amiben az 50 százalék plusz egy többség is elég, ha az így megválasztott kormányt cikluson belül nem lehet lecserélni. Nem lehet jó az olyan kormány, amelyiknek a cikluson belül is félni kell a bukástól.
Ebben a tudatban éltem mindaddig, amíg nem ismertem meg a jelenlegi olasz miniszterelnök tervét, ami a lista ellenkezője, a győztes párt kap az elért felett elegendő plusz helyet ahhoz, hogy abszolút többségbe kerüljön. Ez óta reménykedtem, hogy az olasz törvényhozás meghozhatja az ilyen választási törvényt.
Azt csak a közelmúltban tudtam meg, hogy a görög törvényhozás már ilyen választási törvényt hozott. A választáson 200 törvényhozó kerül be közvetlenül a törvényhozásba, de az első helyen végző párt kap plusz 50 helyet. Ez azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint, holnap a legjobban szereplő párt az 50 plusz hellyel többséget ér el.
Ezért várom kíváncsian a holnapi görög választás eredményét. Ezzel ugyanis Görög

Az EU eleve rossz pályán halad

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 09 21

Az EU eleve rossz pályán halad

Az EU vezetéstől eleve nem lehetett elvárni, hogy koncepciója legyen. Oda már jó tíz éve nem küldtek olyan vezetőket, akiknek otthon nemcsak koncepciójuk, de tekintélyük sincsen.
Az EU vezetését a kor két legtekintélyesebb országának vezetői, Adenauer és De Gaulle eleve a saját országa eszközének tekintette. Mivel mind Németország, mind Franciaország magát tartotta alkalmasnak arra, hogy Európa egyesítője legyen, egymásra féltékenyek, egyikük sem fogadta el, hogy a másik jelöltje legyen a Brüsszelben székelő EU vezetője, irányítója. Csak súlytalan vezetők személyében egyezhettek meg. A gyenge, otthon tapasztalat és hatalom nélküli vezetők viszonylag zavartalanul működött addig, amíg nem születtek jelentős döntések.
A vámunió.
Az Európai Uniónak az adott jelentőséget, hogy megszüntette az áruk és személyek országok közti mozgását akadályozó határokat. Ezt minden tagállamok örömmel fogadták. Az áruk szabad mozgása nem is jelentett problémát addig, amíg a tagállamok szuverének maradtak abban az értelemben, hogy saját devizájuk volt, aminek mennyiségét szabadon növelhették, ezzel betömhették a pénzügyi hiányukat, és a valutájuk árfolyamát módjukban volt kultúrájukhoz és viszonylagos gazdasági fejlettségükhöz igazítani, a valutájuk leértékeltségével a külkereskedelmi egyensúlyt biztosítani.
Annak még a jelével sem találkoztam, hogy valaki felvetette volna, mi a vámhatárok lebontásának a feltétele. Ricardo már százötven éve kimutatta, hogy a kevésbé fejlett országok külkereskedelme csak akkor lehet egyensúlyban, ha jelenősen leértékelve tartja a valutáját. Ezt az euró övezet kiagyalói világosan látták, felmérték a közös valuta a számukra biztosított előnyét. A közös valutának az lett a következménye, hogy a kevésbé fejlett és kevésbé puritán népek országai, mindenekelőtt a négy mediterrán ország reménytelenül eladósodott. Az igaz, hogy a hitelezők soha sem fogják megkapni az hiteleiket, de a követtelésüket mindaddig könyvelhetik, amíg nem kerülnek az adós államok csődbe. Már ma is csak papíron van a mediterrán államoknak adott hiteleknek értékük.
Az euró övezeti tagság mégis vonzó volt a kevésbé fejlett tagoknak, a későbbi kárvallottaknak, mert a közvélemény örült, hogy megszabadulnak a pénzük gyors inflálódásától. Azt nem értették meg, hogy stabil valutája csak az olyan országoknak lehet, amelyek adózási fegyelme biztosítja, hogy az állam kiadásait az adóbevételek fedezik. Ezt látszólag az EU vezetés is tudta, ezért követelték meg a költségvetési hiány alacsony szinten tartását. Azt már ők sem mérték fel, hogy a költségvetési egyensúly hitelekből való fedezete elviselhetetlen, vagyis visszafizetetlen eladósodást jelent.
A kiadásait adókkal fedezni nem tudó államok azt élvezhették, hogy az euró övezet tagjaiként viszonylag olcsón jutottak külső hitelekhez, sokkal olcsóbban, mint amikor saját, értékvesztő valutájuk volt. A hitelezők az olcsóbb hitelek fedezetét nem az adósokban, hanem az erős Németországban látták. Ezt megtehették, mivel a hitelezők többsége német bank és pénzügyi alap volt. Tudták, hogy ezek stabilitására a német államnak is vigyázni kell. Idővel azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a német állam arra kényszerül, hogy az államcsőd előtt álló euró övezeti tagokat kimentse, és annyi további segélyt ad, ami a csődöt elhalasztja. Ha az egyik mediterrán állam azonban csődbe kerül, a másik három is követni fogja, mert törleszteni azok sem tudnak.
Az EU költségvetéséből kapott támogatás.
Az EU a gyengébb tagállamokat nagyobb összeggel támogatja, mint amennyi tagsági díjat befizetnek. A kormányok csak az alamizsnát látják, a tagságukból való eladósodást nem. Ha azt is felmérnék, kiderülne, hogy az erős tagok fejik a gyengéket. Németország sokkal többet keresett a tagokkal való külkereskedelemben, mint amennyit fizetett a szegényebb tagországoknak.
Ezt jól bizonyítják a tények. Ha a tagországok gazdagságát, az adósságuk figyelembe vételével vetik össze, egyértelművé válik, hogy a gazdagok, a puritánok gazdagodtak, a szegények pedig egyre jobban lemaradtak.
Mi az oka az EU tagországok fokozódó differenciálódásának?
Az Európai Unió tagsága mind kulturálisan, mind gazdaságilag annyira heterogén, hogy az áruk és a személyek szabad mozgásán túlmenő integrációra alkalmatlanok.
Már a munkaerőpiac liberalizálása is differenciálta az eleve nagy fejlettségi különbségeket. Ez ugyan nagyobb előnyt jelentett a fejletteknek, de növelte a gyengébbek lemaradását. Azt még a közgazdaságtudomány sem ismerte fel, hogy a világgazdaság fejlődése szempontjából előnyös a munkaerő szabad mozgása, de az előny csak a fejletteknél jelentkezik, a kevésbé fejlettek lemaradását fokozza.

Ma már több nemzeti vagyon vándorol a kevésbé fejlettektől a legfejlettebbekbe, mint amennyi tőke megy ez ellenkező irányba. Ezt jól bizonyítja a négy tengerentúli angolszász állam, amelyek a minőségi munkaerő legnagyobb befogadói, amelyek gyors növekedésében a befogadott minőségi munkaerő fontos szerepet játszik. Ez csak azért marad rejtve, mert a közgazdaságtan a munkaerő értékét, felnevelési és képzési költségét, nyilván sem tartja. 

Az olajárak csökkenése

Kopátsy                        PG                   2015 09 19

Az olajárak csökkenése

A jó hír még akkor sem hír, ha nagyon jó. Hiába van az olcsó olajnak világgazdasági jelentősége, ezzel nem foglalkoznak a kommunikációs csatornák. Ahogyan azzal sem foglalkoztak, a mikor háromszor olyan drága volt, mint jelenleg.
A 150 dolláros olajár ugyan abszurdum volt, de nem olvastam róla. Annál többet arról, hogy elfogy az olaj és a földgáz. Az olajárak emelkedését az ugyan részben igazolta, hogy Kína példátlanul gyors fejlődése olyan keresletet támasztott, amivel nem tudott lépést tartani a kitermelés. A túlságosan magas ár azonban megbosszulta magát. Az amerikai tőke értelmét látta, hogy érdemes egy másik, ismert, de nem hasznosított olajkincs kitermelésével foglalkozni.
Az úgynevezett pala-olaj kitermelési költsége ugyanis drágának tűnt az 50 dolláros olajár mellett. A 150 forintos ár azonban már érdemessé tette, hogy a pala-olaj és gáz kitermelésével foglalkozzanak. Ez nagyon gyorsan tüneményes eredményt hozott az Egyesült Államokban. 40-60 dolláros költséggel robbanás sebességével nőt a termelés, és szinte egyetlen év alatt harmadára csökkentek az árak.
A napokban a világ legnagyobb befektetési bankja már azt vetette fel, hogy elképzelhető a 20 dolláros olaj is. Ők ehhez jobban értenek, én ezt alig hiszem. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy a pala-olaj és gáz önköltsége fölé nem fog emelkedni, mert abból még óriási tartalékok vannak. A technikáját pedig nem ismerem annyira, hogy a következő tíz években mekkora technikai fejlődés várható a pala kincsek kitermelésében.

A jelenlegi 50 dollár alatti árak is felszámolják a két év előtti bányajáradékok négyötödét. Ehhez hasonló áresésre ugyanis nem volt példa. A keresletben sem fordul még egyszer elő olyan keresletnövekedés, amint Kína példátlan fejlődése hozott. Arról sem olvastam, hogy mekkora nyereséget jelent az olcsóbb energiatermelés, a palakincs mellett a megújuló energiák hasznosítása. Mint jelent az évi ezermilliárdokat jelentő bányajáradék átvándorlása az energia fogyasztókhoz. Ehhez hasonló bányajáradék csökkenést nem ismer a gazdaságtörténet. Ezért aztán fel sem tudjuk mérni a pozitív hatását.

A görög választások tanulsága

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 23

A görög választások tanulsága

Eleve a rendszerváltás egyik végzetes hibájának tartom az olyan választási törvényt, ami koalíciós kormányok sorozatára kényszerít. Csak az a választási rendszer adhat garanciát arra, a ciklusonkénti választások egy ciklusra garanciát jelentsenek arra, hogy a győztes egy ciklusra hatalmat kap arra, hogy kormányon maradhasson. A választás arról adjon biztosítékot, hogy a többséget nyert párt egy cikluson keresztül egyedül kormányozhasson.
Ez egyedül az Egyesült Államok választási rendszere garantálja azzal, hogy az elnökjelölt 50 százalék plusz egy szavazattal öt évre hatalmon marad. Az óta csak ennél rosszabb választási rendszert találtak ki.
A korábbi választási rendszerek megfeleltek azzal, hogy képviselő csak az lehetett, akit a körzetében megválasztottak. Ezért minden párt csak olyant állított képviselőjelöltjének, aki számíthatott a választók bizalmára. A szavazók pedig igyekeztek olyan képviselőt küldeni a törvényhozásba, aki nem lesz ott egyedül, illetve a legerősebb párt áll a háta mögött.
Ez a választási rendszer működőképesnek bizonyult, nem kellett a jobbal, az Egyesült Államokéval felcserélni.
A második világháború után azonban profittá váltak a pártok, és kitalálták a listák alapján bekerülő törvényhozók rendszerét. Ezzel a törvényhozók jelentős hányadának megválasztását kivonták a választók hatásköréből, ezeket a pártvezetések jelölték ki. Még a független politológusok sem fogalmazták meg, hogy a listán bekerülő képviselők ki vannak vonva a választók hatásköréből.
A rendszerváltás után a liberális párt arra szedte rá a koalíciós kormányzásra kényszerült, és a baloldaltól félő kisgazdapárti kormányfőt, hogy olyan legyen a választási rendszer, amiben olyan sok a listás törvényhozó, hogy szinte lehetetlenné váljon a fontos törvények számára előírt kétharmados többség. Ez volt az Antall-Tölgyessy Paktum. Ez olyan nagy súlyt biztosított a kisebb pártok listáról történő bekerülésének, hogy a kétharmados többség megszerzéséhez a 315 körzet 99 százalékát meg kellett nyerni.
Ennek következtében húsz éven keresztül minden választás olyan törvényhozást eredményezett, amiben még a kormányalakításhoz sem volt elég a választási győzelem, koalícióra volt szükség. Ezt szenvedte meg a magyar társadalom azzal, hogy mindig egy kis párt kényszerítette ki a nagyobb hozzá való alkalmazkodást. Ezt hívta a magyar humor, a farka csóválja a kutyát, rendszernek.
A koalíciós kényszerhelyzethez való alkalmazkodás lehetővé tette, hogy a közép-jobb magyar társadalom közép-jobb pártját, a Demokrata Forumot bedarálják. A szoclib baloldal pedig erejénél nagyobb hatalomhoz jusson. Ezt a helyzetet ismerte fel a kis liberális párt elnöke, Orbán Viktor, és nemcsak átállította a pártját közép-jobb párttá, de a klerikális pártot is a szárnya alá gyűrte. Ezzel olyan széles két párti kormányzást tett lehetővé, ami mögé oda tudta állítani a választók példátlan többségét. Ennek és a balliberális oldal liberális túlzásainak köszönhetően 2010-ben megnyerték a körzetek 99 százalékát. Ezzel a demokráciák történelmében példátlan győzelemmel elérték az elérhetetlennek tartott kétharmados törvényhozási többséget, megváltoztathatóvá tették a választási törvény módosítását. A módosítás kifejezést ezért használom, mert a listás szavazatok csak csökkentett, de továbbra is aránytalanul nagy szerepet kaptak. A jelenlegi törvény szerint is a körzetek 90 százalékának a megnyerése is elég a kétharmados többséghez. Ez is túlságosan magas küszöb. A Fidesznek a körzetek 90 százalékának megnyerésére volt és marad szüksége ahhoz, hogy a törvényhozásban kétharmados többsége legyen. Ezt is lehetetlennek tartottam, de a Fidesz ezt is éppen teljesítette. Most ezen inog, minden pótválasztás során lebeg a kétharmados többség.
Ezért maradtam a listás szavaztok teljes törlése mellett. Olyan választási törvény mellett voltam, ami már a harmadik párt létét is ritka kivételnek tartom. Maradtam az Egyesült Államok választási rendszerének a híve.
Egy éve azonban örömmel olvastam az olasz miniszterelnök választási tervét, ami a listás trükköt szellemesen megordítja. A győztes párt kap akkora többlet törvényhozót, ami a többségét garantálja. Ezt a megoldást tarom a jelenlegi sokpártos demokráciákban a legjobb megoldásnak.
A vasárnapi görög választáson nyolc párt indult, de lényeges támogatást csak kettő kapott. A győztes 36.5 százalékot, a második 35.5 százalékot. Ezek arányában osztottak fel 250 törvényhozói helyet, de a győztes plusz 50 mandátumot kapott. Ezzel 6 szavazat hiányzik a többséghez. Így a második párt a csupán 2 százalékkal kisebb támogatása ellenére csak felét, mint a győztes. Biztosra lehet venni, hogy a következő választáson már lesz olyan párt, amelyik eléri a 40 százalékot, ami biztos többséget jelent.

Először érzem úgy, hogy lassan felszámolják a gyengéknek osztogatott listás szavazatokat, és az erősebb kap plusz törvényhozási képviseletet. 

A befogadás két formája

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 22

A befogadás két formája

Az Európai Uniót sújtó bevándorlási válság a befogadás elképzelhető legrosszabb formája. Jelenleg, elsősorban a Közel-Keletről olyan munkaerő özönlik be, elsősorban Németország ostobasága okán, az EU térségébe, akiknek az átlagos munkaerőértéke a munkaerejének alsó tizedébe tartozik. Idegen a kultúrájuk, nagyon alacsony a képzettségük, nem ismerik a befogadó országok nyelvét, társadalmi elvárásait. Az összetételük alakítására nincs a befogadóknak lehetőségünk.
A beáramlást előidéző országoknak, elsősorban Németországnak fogalma sem volt arra, mint idéz elő.
Még azt a fáradságot sem vették, hogyan történik a befogadás ott, ahol sikeres. Valahogy úgy álltak hozzá, mint egy olyan vallás, ami a hívei számát karja növelni, nem nézi, milyen híveket szerez, azok értékét csak a számukkal méri. De még ennél is ostobábban viselkedtek, nem híveket, hanem ellenséget hívtak be.
Az EU befogadási politikája a fordítottja annak, amit a náluk sokkal sikeresebb tengeren túli angolszász országok alkalmaznak. Ezek maguk válogatnak a sok jelentkező közül viszonylag keveset. Az olyan bevándorlók ellen, akiket nem ők szelektáltak ki, nehezen áthágható kerítést és védelmet biztosító hatóságot működtetnek. Ráadásul ennek a négy országnak a potenciális életterük tízszer nagyobb, mint az EU-é. Ennek ellenére ők nagyon megrostálják az úgy nevezett zöld kártyával lehet jelentkezni. Ezeknek tizede kap bevándorlási engedélyt, ami csak néhány év után válik állampolgársággá.
Most is, amikor az EU az Egyesült Államok támogatását kéri, csak ellenőrizhetetlen választ adott. Évente 100 ezret fogad be, de nem közli azok összetételét, semmi esetre nem mond olyant, hogy aki életveszélyben van, és oda jön, nem küldik vissza.
A négy angolszász ország példáját követte Nagy Britannia, azzal, hogy számszerűen teljesíti a kvótát, de a személyeket ő Szíriában válogatja ki. Ezzel eljutottam a legfontosabb mondanivalómhoz. A befogadók joga megmondani, hogy kit, miért fogad be. Az erőszakkal bevándorlókat akkor sem volna szabad befogadni, ha kulturális és szakmai szempontból megfelelnének, mert ez biztatást jelentene az erőszakos bevándorlásra.
Azt, hogy az EU bevándorlás politikája önpusztító, világosan mutatják a tények. E politika támogatói gondosan titkolják, kiket fogadnak be. Ugyan elég volna a bevándorlók viselkedését látni, hiszen a közel-keleti nyomornegyedek képét hagyják maguk után.
Ami a bevándorlók összetételét illeti.
Eredetileg csak a szírek befogadását ígérték, de a többség már nem is szír. Ezt nemcsak a köztük kitört veszekedések bizonyítják, hanem a tény is, hogy nem hajlandók a regisztrációra, hogy nagy hányaduk nem tud arabul.
Az EU vezetés ugyan elvárja, hogy a befogadó ország azonosítsa a bevándorlókat, de nincs biztosítva, hogyan lehet ezt kikényszeríteni. Ennek ellenére az a szabály, hogy az adatfelvételért az első ország a felelős, és oda lehet visszatoloncolni, akik végül nem fogadnak be.
Az EU még azok adatait sem közli, akiket azonosítani tudtak. Nincs arra szabály, hogyan lehet kikényszeríteni a nyilvántartásba vevést, az újlenyomat adást.
Még az iskolázottságuk is titok. Egyetlen szakértőt hallottam, aki szerint alig van köztük diplomás, tizede állítja, hogy szakmai tudással rendelkezik, a harmaduk három évnél kevesebbet járt iskolába. Az utóbbit két ok magyarázza. Az országában 20 százalék felett van az analfabéták aránya. Szíriában öt éve gyakorlatilag nem működik az iskolarendszer.
A látottak alapján legfeljebb néhány százalékuk képes angol nyelven kommunikálni, de a befogadó országok nyelvét nem ismerik.
Becslésem szerint, a képzettség és a nyelvismeret hiányában tizedük sem fogható munkára. Abban reménykedni sem lehet, hogy tíz év múlva már tudják a befogadó ország nyelvét, megoldásra kerül a gyerekek iskolázottsága. A bevándorlók 90 százaléka a befogadó ország alsó huszadába tartozik. A munkaerejük értéke még a tartósan munkanélküliekét sem éri el. Ezekkel hasonló munkaerő munkanélkülisége a befogadó országokban is meghaladja az 50 százalékot.
Az EU vezetés színvonalát jellemzi a tény, hogy nem a tagországok tartós munkanélküliségét akarják felszámolni, hanem a használhatatlan munkaerő számát növelik.
Elég a magyar példa. A magyar cigányság foglalkoztatási rátáját 20 százalékra becsülik, vagyis minden ötödiknek van munkája. De nem róluk akarunk gondoskodni, hanem a közel-keletiekről.
Végül egy becslésem. Ha az angolszász országok módszerét alkalmaznánk, csak olyanok jöhetnek be, akikből itt is hiány van, ezek minősége a magyar munkaerő felső negyedének felel meg. Ezzel szemben a jelenlegi erőszakos bevándorlók átlagos értéke nem éri el a hazai alsó tizedet, vagyis az értékük negatív.
Aki nem értani, hanem használni akar a hazájának, az csak a hazai munkaerő felső harmadába sorolhatók betelepítésével foglalkozik. Ennél is százszor fontosabb azonban a hazai munkaerő alsó ötöde számára munkaalkalmat teremteni.
A közel-keleti beözönlők foglalkoztatása azonban százszor nehezebb, mint a hazai cigányságé.
Az EU befogadás politikájánál nagyobb kárt az ellenség sem tehetne.
Közben meghallgattam a CNN híreit, ahol szíriai politikusok beszámoltak arról, hogy jelenleg 4 millió szíriai él menekült táborokban és hagyta el az országot. A legnagyobb vesztességnek azonban azt tartják, hogy az értelmiség nagyobb része végleg elhagyta az országot. Ezzel a béke estérre is elveszett az újjáépítés minden reménye.
A Közel-Keleten is beigazolódott, hogy az Egyesült Államok katonai beavatkozását csak a Nyugat-Európában és a távol-keleti országokban követte siker. Vagyis ott, ahol puritán népek éltek. Vagyis az valósult meg, amint Weber a már a múlt század küszöbén megállapított, hogy sikerre csak a puritán népek képesek. A Nyugaton a protestánsok, és a Távol-Keleten a konfuciánusok. Minden más kultúrában nemcsak a demokrácia, de a diktatúra is megbukik. Az előbbi még jobban. India vészesen lemarad Kínához képest. A Közel-Keleten pedig a rájuk kényszerített demokratizálás még a diktatúrákhoz viszonyítva, káoszt hoz létre.
Az Európai Unió jóakarata, hogy mentse a szíriaiak életét, nemcsak öngyilkos ostobaság volt, hanem Szíria esélyeit is csak tovább rontotta.

Ez esetben is beigazolódott, hogy a sikerre képtelen népeknek csak kárt okoznak azzal, ha erőszakkal akarják demokratikussá tenni.

A szoclib pártok a Jobbik számára tolják a szelet

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 20

A szoclib pártok a Jobbik számára tolják a szelet

A közel-keleti népvándorlás eleve a magyarság nacionalista szellemét erősítik. Erre a jó politikai reflexű Orbán Viktor azonnal ráérzett, és Európában szinte először jobb oldali politikával kezelte a bevándorlást. Ezzel igyekezett a Jobbik megerősödését fékezni. A szoclib pártok ismét rossz politikai stratégiát választottak, Orbán nacionalizmusát támadták. Úgy érezték Brüsszel és Németország menekültügyi politikájának a támogatása fog győzni.
Tévedtek, mert a magyar közvéleményt eleve nem lehet a liberális menekültügy liberális kezeléséről meggyőzni. Viselkedésükkel szinte szolgálatot tesznek tettek a Fidesznek, és még inkább legnagyobb politikai ellenfelüknek, a Jobbiknak. A következő választáson ugyan megszűnik a Fidesz kétharmados többsége, mert ehhez a körzetek 90 százalékának megnyerése volna szükséges, és ezt éppen a jobbik megerősödése fogja veszélyeztetni. A szoclib baloldal pedig még gyengébb lesz, mint most, mert a kerítés ügyben Orbán álláspontja nemcsak nálunk, de az EU külső határain is győzni fog.
Azon ugyan továbbra is vita marad, hogy indokolt-e a közel-keleti menekültek befogadása, de az egyértelművé válik, hogy ennek nem az idevándorlók fogadása a módja. Azt, hogy kiknek a befogadása előnyös nem itt, hanem a forrásuknál kell szelektálni. Az ide özönlők átlagos értéke negatív, az ott jól szelektáltaké pedig pozitív. A bevándorlók előtti nyitott kapu pedig társadalmi öngyilkosság.

Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy a következő választáson erősödik a Jobbik és gyengébb lesz a szoclib oldal. Ez pedig a bevándorlás elleni védekezés elutasításának köszönhető.

2015. szeptember 22., kedd

Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                  PF                 2015 09 17

Foglalkoztatás

A rendszerváltás során elkövetett legnagyobb kárt a veszteséges vállaltok felszámolásával okoztuk. Néhány év alatt a túlfoglalkoztatott magyar társadalom átalakult vészesen alacsonyan foglalkoztatottá. A társadalmunknak ez a krónikus betegségén alig valamit sikerült javítani, és még a jelét sem látja a politikai vezetés annak, hogyan javítson a helyzeten.
A tények csak erősítik a pesszimizmusomat.
A vasárnapi üzletzárás elszomorított. A középkori szerzetesek jelszava: „Imádkozzál és dolgozzál!” Ez fejlődés volt a kor passzív szerzetesei számára, akik csak imádkoztak. Azok a munka helyett a passzív elmélkedésben keresték az üdvözüléshez vezető utat. A dolgozó szerzetesrendeknek Európa nyugati fele számos gazdasági eredményt köszönhetett.
A reformáció során azonban már egyértelművé vált, hogy a sorrendet meg kell fordítani. A kor jelszava már: „Dolgozz és imádkozz!”
Magyarországon azonban római katolikus értékek pártja még mindig ott tart, hogy vasárnap az üzletek legyenek zárva, mert az üzletek nyitva tartása korlátozza az imádkozást. A mi kereszténységet ápoló pártunkhoz képest még a középkori egyház is liberális volt, mert nem tiltakozott a vasárok vasárnapi megtartása ellen. Ráadásul akkor a vásárok éppen a templom körül voltak, illetve a templomok a vásártér közepén álltak.
A történelmi példák helyett a jelen racionális érveihez térek. A jelenkorban a bevásárlásra azért alkalmas a vasárnap, mert a bevásárlás már messze költözött a templomoktól, a bevásárló központok a városok szélén, az autópályák kijáratainál vannak, ahova a többség a vasárnap szabad férjek autóval viszik a családot a heti nagy bevásárlásra. Az külön bosszant, hogy a kommunikációs csatornák azt bizonygatják, hogy a vasárnapi zárlat sikerült, mert nőtt a kiskereskedelmi fogalom. Azt nem teszik hozzá, hogy a növekedésnek az oka a lakosság nagyobb jövedelme.
Az én kereszténységem nagyobb bűnnek tartja a farizeusságot, mint a vásárnapi bevásárlást.
De rátérek a racionális érveimre.
Európa a múlt század második fele óta lemarad a tengerentúli, protestáns, és még inkább a távol-keleti versenytársaihoz képest. Ezen belül a Nyugat katolikus népei lemaradnak a protestánsok mögött. Jó száz éve Max Weber már felismerte, hogy a Nyugat protestáns társadalmai hatékonyabban működnek, mint a katolikusok, nem is beszélve az ortodox keresztények lemaradásáról. Ez az óta egyre még karakteresebben jelenik meg. Ezt mi katolikusok nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.
Ugyanígy elkeserített, hogy felvetették a férfiak 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjazását. A mielőbbi nyugdíjba menetel kedvezményével már a bolsevik rendszer is jeleskedett. Társadalmi ajándékként a korai nyugdíjba menetel volt a megoldás.
Ezzel szemben Japánban ugyan a legmagasabb a nyugdíjkorhatár, a nyugdíjba menés tényleges korának átlaga 71.8 év. Ez a mutató a válságba kerülő Görögországban húsz évvel alacsonyabb volt.
Azt meg a gyakorlatban láthattam, hogy a nehéz fizikai munka után nyugdíjba menők között tíz évvel előbb halnak meg azok, akik bárházban laknak és nincs feladatuk, mint azok, aki kertes házban élnek, elfoglalják magukat. A nők hosszabb életkorát is azzal magyarázom, hogy nekik nyugdíjas korban is marad feladatuk. Ha más nem a háztartási munkák.
Az ipari forradalom első két századában Európa volt a munkaerejét legjobban kihasználó kultúra. Ez ugyan embertelen mértékben történ, de ekkor emelkedett térségünk minden más kultúra fölé. Más okok között a nagyobb munkára fogás volt a legfontosabb oka Európa páratlan sikerének. Ennek volt köszönhető, hogy most Európában a legalacsonyabb a munkaképes korúak átlagos évenkénti munkaóra teljesítése. Ez az oka annak, hogy Európa egyre jobban lemarad a sokkal többet dolgozó távol-keletiekhez képest. Erre azonban nem figyel a közgazdaságtan.
Európa egyre jobban lemarad az élvonalon belül, de nem veszi tudomásul, hogy elsősorban azért, mert kevesebbet dolgozik a munkaképes lakossága. Ezen belül még azok is, akik munkaviszonyban vannak.
Ezért korrigálom mindig a foglalkoztatási rátákat az évente ledolgozott órák arányával. Dél-Korea azért lett az utolsó ötven év leggyorsabban fejlődő országa, mert a koreai háború után a katonai diktatúra öt éven keresztül kötelezővé tette az évenkénti 2.500 órát. Vagyis évente közel 1.000 órával többet dolgoztak, mint Nyugat-Európában. Ráadásul ott még ma sincs tartós munkanélküliség, mert azt nem tűri el a társadalmi erkölcs.
Nálunk még senkinek nem jutott eszébe, hogy a társadalom legsúlyosabb betegsége a tartós munkanélküliség, azt bármi áron megszüntetni kell. Ezzel szemben mi természetesnek tartjuk, hogy aki nem dolgozik, azt a társadalomnak kell eltartani. Mi egyrészt törvényesen olyan magas minimálbért és olyan magas bérjárulékot állapítunk meg, amiért a gyenge minőségű munkaerőt nem érdemes foglalkoztatni. Ezt nemcsak a széplelkűek, de az érintettek is természetesnek tartják.
Senkinek nem jut eszébe, hogy a tartós munkanélküliség okozta kár sokkal nagyobb, mint amibe kerülne a munkaadók számára az ol

A forint értékének alakítása

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 09 17

A forint értékének alakítása

Szinte naponta megnézem hogyan alakul a forint ára az euróhoz képest. Eleve az volt a véleményem, hogy számukra elkerülhetetlen a külső eladósodás, ha a forint árfolyama a hazai vásárlóerejéhez viszonyítva nincs 20-30 százalékkal leértékelve. Ez talán elég akkor, ha még nem lennénk eladósodva, de a jelenlegi adósságunk mellett inkább a 30 százalék lenne indokolt.
Az Európai Unió születési hibája volt, hogy a tagországokra erőltette a német kultúrára és fejlettségre szabott pénzügyi rendszert, fegyelmet, inflációt, valutaértékelést. Ezen rövidtávon Németország sokat kaszált, de a tagországok közti különbségek csökkentése helyett azokat differenciálta. Németország elhitette a tagállamokkal, hogy számura mekkora segítség, hogy az EU kasszából többet kapnak, mint befizetnek. Azt azonban nemcsak a szegényebb, és nem puritán kárvallottak, de talán még a németek sem mérték fel, hogy a német pénzügyi módszerek átvétele mekkora kárt okozott a kevésbé fejletteknek, és mekkora jövedelmet termelt Németországnak. Becslésem szerint, a tagállamok valutáinak túlértékelése többször nagyobb kárt okozott a kevésbé fejletteknek, a nem puritánoknak, mint amennyi pénzt az EU költségvetéséből kaptak. Ez a kizsákmányolási folyamat felgyorsult az euró övezet kialakítás óta. Az okozott kárt elég volna felmérni az államadósságok növekedésén.
A fentiek alapján mindig örömmel látom, amikor azt írják az újságok, hogy romlott a forint. Ez alatt azt értem, hogy az érdekünkhöz közelebbi lett a forint árfolyama. Külső adósság nélkül jónak tartanám a 310 forint körül mozgó forintot, de ez is kevés ahhoz, hogy a külső adósságunkat ledolgozhassuk. Még senki nem vette a bátorságot, hogy megbecsülné, hogyan alakult volna a külkereskedelmi mérlegünk, ha 240 forintos szinten marad az euró. Még kevesebb nyoma található annak, milyen árfolyamra lenne szükség, hogy az adóságunktól megszabadulhassunk. Nem vagyok ugyan a szükséges ismeretek birtokában, de a forint kívánatos leértékeltségét a 350 forintos szinten képzelem el.
Ettől azonban azok félnek, akik a külső adósság nagyságát a forintban mérik. Szerintem az a kívánatos árfolyam, amiben a külkereskedelmi egyenleg lehetővé teszi az adóság csökkentését.
Tehát nem az árfolyam változása alapján kell annak a minősítését pozitívnek illetve negatívnak minősíteni, hanem az árfolyam optimumához közelítést pozitívnek, a távolodást negatívnak minősíteni. Pozitív az, ami a társadalom érdekéhez közeledik és negatív az, ami távolodik.
Ez a minősítés bebizonyítaná, hogy az EU és mindenekelőtt az euró övezet fő haszonélvezője Elsősorban Németország, a kárvallottai pedig a szegények és a nem puritánok.
Mi az optimális leértékelés?
Az, ami mellett annyi devizabevétele van az országnak, amennyivel az adóssága törlesztése a terv szerint alakul. A terv szerinti forrás alatt az kell érteni, amit a törvényhozás által jóváhagyott. A költségvetési tervben ugyanis szerepelni kell az adósságállomány alakulásának. Amennyiben van ilyen törvényi feladat, az árfolyamot ennek megfelelően kell alakítani. Azt a törvényhozásnak kell a költségvetés jóváhagyásával egyidejűleg előírni, hogyan alakuljon az ország külső adóssága. Ebből a kötelezettségből fakad a forint árfolyam alakítása. Ha a törvényhozás előírja a törlesztés mértékét, a jegybanknak kötelessége olyan árfolyam politikát folytatni, ami biztosítja a törlesztéshez szükséges devizaforrást. Az, hogy az előírt devizabevételt milyen árfolyam biztosítja, a jegybanknak kell garantálni.

Egy biztos, hogy a forint leértékelése nélkül sokkal kisebb lett volna a külkereskedelmi mérlegünk aktívuma, ma nagyobb a külső adósságunk. 

A befogadottaknak nem a száma, a minősége számít

Kopátsy Sándor                 PH                   2015 09 16

A befogadottaknak nem a száma, a minősége számít

A közel-keleti menekült áradat megítélése azért hibás, mert a betelepülőket darabra számolják. Ez az osztálytársadalmak életében, egészen a jelenkorig, megengedhető volt, mert nemcsak a haderőt, de a munkaerőt is lehetett darabra mérni. Ez a tudományos és technikai forradalom hatására anakronizmussá vált.
A társadalomtudósok nem veszik tudomásul, hogy ez a sokkal hosszabb gyűjtögető korban nem így volt, és a tudományos és technikai forradalom óta pedig anakronizmussá vált.
Mint szenvedélyes gombagyűjtő és vadász, megtanultam, hogy mind a természet ajándékaiból való megélésben, mind a tudásalapú társadalmakban való érvényesülésben nem a létszám, nem a fizikai erő, hanem a minőség a megkülönböztető. Márpedig minőségben, szellemi képességben nagyságrendekkel nagyobb az egyének közti különbség, mint a fizikai adottságokban.
A társadalomtudósok is figyelmen kívül hagyták, hogy a jelenkorig a technikai találmányok fejlődése során egyre csökkent a munkaerő többségével szemben a minőségi igény. Ez éppen a tudományos és technikai forradalom előtti ipari társadalmakban, a 20. század elején volt a legalacsonyabb. Ettől kezdve a fejlettebb eszközökkel történő termelés és szoláltatás egyre magasabb igényt támasztott a munkaerő minőségével szemben. Ez a legkorábban és legvilágosabban a hadviselésben jelent meg. Az első világháborúban a haderő értékét még lehetett mérni a haderő létszámával. A második világháborúban már a haderő emberi és technikai tényezői lettek az elsődlegesek. Ma már a haderő létszáma másodlagos a minőségéhez viszonyítva. Ezt jól jellemzi az izraeli haderő fölénye a százszor népesebb arab ellenfelével szemben.
Száz éve a gazdaság az olcsóbb munkaerőt kereste, ma a minősége az elsődleges. Minden bonyolult technikai feladatot ott oldanak meg a leghatékonyabban, ahol drága a munkaerő. Ez alól kivételnek a távol-keleti népek páratan sikere számított. Ennek az oka az volt, hogy a konfuciánus népek olcsón is kiváló munkaerőt jelentenek, mert fegyelmezettebbek, ami még a futószalagok mellett is nélkülözhetetlen. A távol-keleti népek a monoton munkákra is jobbak, mint a fejlett országok tízszer drágább munkaereje.
A jelenkor társadalmaiban a gyenge minőségű munkaerő ára már szinte kizárja őket a foglalkoztatásból. Az ebből fakadó feladatait még fel sem ismerte a közgazdaságtan, pedig a képzetlen munkaképesek munkátlansága egyre drágább és egyre jobban rontja a társadalom erkölcsét.
Az általános tapasztalat ellenére nem tudatosul, hogy a jelenlegi foglalkoztatási feltételek mellett minden társadalomban hiány van a minőségi munkaerőben, és nagyon alacsony a kereslet a képzetlen, fegyelmezetlen munkaerő foglalkoztatására. Ebből az következik, hogy a gyenge munkaerő a teljesítményéhez viszonyítva drága. Illetve a törvényben biztosított minimálbér olyan magas, hogy a gyenge munkaerő alig foglalkoztatható. Ez különösen olyan társadalmakban jelenik meg karakterisztikusan, ahol van, illetve vannak gyengébb minőségi munkaerejű etnikumok. Ilyen a mi országunk is, ahol elve alacsony a foglalkoztatási ráta, mégis ebben a tekintetben is óriási különbség a magyar és a cigány etnikum között. A magyar etnikum foglalkoztatási tárája mintegy 60, a cigányságé pedig alig 20 százalékos. Vagyis minden negyedik munkaképes cigánynak van munkája! Ugyanakkor a termékenységi rátában ezzel ellentétes a különbség. Ezt a társadalmi deformációt csak azzal lehet csökkenteni, ha a cigányok munkáltatásával járó költségeket a szabályozás jelenősen csökkenti.
Tejintettel arra, hogy a minőségi munkaerőben általános a hiány, a gyengében pedig a felesleg, a minőségi munkaerő nemzetközi áramlását meg sem lehet fékezni, a gyenge minőségű pedig mindenütt gond, azért nincsenek fogadók. A munkaerő javának megtartása minden kevésbé fejlett társadalom számára gond, védekezni kényetlen azok kiáramlása ellen, ezzel szemben a gyenge minőségűt senki sem fogadja. Ezek foglalkoztatását minden társadalomnak magának kell megoldani. Ráadásul a gyenge minőségű munkaerőből, amitől minden társadalom szeretne megszabadulni, milliárdok vannak. Ezek túltermelése nemcsak világjelenség, de minden társadalomban is jelentkezik. A jelenkorban az emberiség egészére jellemző a kontraszelekció. Ez pedig minden faj számára elviselhetetlen.
Életem legjelentősebb felismerésének tartom, hogy minden termelőtársadalom azért működött a halálozást fokozó osztálytársadalmi formában, mert csak ezzel tudott védekezni a túlnépesedés ellen. Csak az osztálytársadalmak halálokozása volt képes az emberiség létszámnövekedés átlagát az 1-2 ezrelék szinten tartani.
A tudományos és technikai forradalom a 20. században megoldotta az emberiség mintegy ötödében, a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan csökkenését, amivel megállt a túlnépesedési nyomás. Ugyanakkor az emberiség négyötödében az egészségvédelem vívmányainak, a háborúk megakadályozásának hatására az egész százalékokra ugrott a népszaporulat. Ennek következében az emberiség létszáma száz év alatt az ötszörösére ugrott. Vagyis száz év alatt az emberek száma ötször annyival növekedett, mint fajunk egész életében összesen.
Szinte érthetetlen, hogy ezt a tényt mind a tudományok, mind a politikai elit figyelmen kívül hagyta. Kína volt az egyetlen ország, ahol a vezetés felismerte, hogy a népességének évenkénti 2-3 százalékos növekedése eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növelését, a növekvő létszám felnevelését, iskoláztatását, végül a munkaképessé válók számára elegendő munkahely teremtését. Ezért erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. Ezen nemcsak a Nyugat politikusai, de még a társadalomtudósai botránkoztak, a kínai társadalom elöregedésének veszélyét huhogják, nem veszik tudomásul, hogy a kínai gazdasági csodáról szó sem lehetett volna, ha nem történik meg a gyermekvállalás korlátozása. Ezt jól illusztrálja India, ahol a gazdaság növekedése közel olyan gyors, mint Kínában, az egy lakosra jutó mutatók azonban a kínaiaknak közelében sincsenek.
Ide kívánkozik egy másik kínai-indiai összevetés is. Kínából százezrek tanulnak a világ egyetemein, és ezek között kevés marad külföldön. Ezzel szemben India számos egyetemén angol az oktatási nyelv, és a végzősek javából sok tízezer települ át az Egyesült Államokba, ahol a legértékesebb elit lesz belőlük.
A fenti gondolatok megfogalmazására az késztetett, hogy az EU Németország tanácsára felbolondította az évek óta a menekült táborokban céltalanul élő szíriaiakat, hogy Nyugat-Európa örömmel várja őket. Azt nem mérték fel, hogy a menekült táborokban ötmillió ember él gyökértelenül, és azok a legkisebb reménysugárra ugrottak. Mivel ezektől való megszabadulás mind Törökország, mind Libanon érdeke volt, mindkét megtett mindent annak érekében, hogy a menekülők eljuthassanak az EU határai közelébe.
Azt ugyan elismerem, hogy a hárommilliós menekült táborban, azon kívül Irakban és Afganisztánban könnyen lehet százezer olyan ember, akinek befogadása jótékony lenne, de ezeket csak ott lehet kiválogatni.
A Juncker és Merkel által javasolt kvóta-rendszer eleve ostobaság. A menekültek 99 százaléka csak a gazdag országokba akar menni. Ezeket hiába osztják be a szegényebb EU országokban, azonnal a fejlettekbe mennek, mert óriási a különbség a befogadók között. Ráadásul rokonuk, honfitársuk is csak a gazdag országokban él. Juncker és Merkel azt sem gondolta végig, hogyan lehet hazaküldeni a be nem fogadottakat, és a szegényebb EU országokban tartani az oda osztottakat.

Semmi sem bizonyítja jobban Brüsszel és Berlin alkalmatlanágát Európa nyugati felének vezetésére, mint a jelenlegi menekült áramlat, amit magunkra hoztak.

A Kárpát Medence lakóinak közös sorsa

Kopátsy Sándor                  PP                  2015 09 17

A Kárpát Medence lakóinak közös sorsa

Az EU, illetve Németország Európára szabadított közel-keleti áradata egész Európát veszélyezteti, de különösen érinti a letűnt Osztrák-Magyar Monarchia utód országait. A közös bajban egymásra mutogatunk, egymást sértegetjük.
Középiskolás koromban felismertem, hogy mi azért vesztettük el a Kárpát Medence egészét jelentő országunkat, mert nem értettük meg, hogy ez a térség nemcsak a miénk, de az itt élő népeké is. Azért vesztettük el a terület kétharmadát, mert úgy viselkedtünk, mintha csak a mienké lenne.
Ez Trianon után azzal módosult, hogy a korábbi terület teljességére tartottunk igényt, és az utódállamokat, vagyis a velünk közös sorsra ítélteket legfőbb ellenségünknek tekintettük. Még a nyomát sem érezhettem annak, hogy akadt valaki, aki felvetette volna a mi felelősségünket is. A teljes ártatlanságunkat a magyarság egészével is elfogadtattuk. Nem találtam olyan magyart, aki véleményemmel egyetértett volna.
A háborút követő szovjet megszállás ugyan kötelezővé tette a szomszédjainkkal való barátságot, illetve megtiltott minden határvitát. Tiltott lett a revizionizmus, de nem felszámolt.
A rendszerváltást követő liberális uralom ugyan végre nem volt nacionalista, de annyira liberális volt, amit a közvélemény képtelen volt elviselni. Húsz év után olyan elseprő győzelmet aratott a liberálisról közép-jobbra átállt Fidesz, ami példátlan volt és marad Európa demokratikus történetében. A választási körzetek 99 százalékát a Fidesz nyerte meg.
Ez az elseprő győzelem ugyan csillapult, de még mindig példátlanul nagy maradt, mert a körzetek 90 százalékát megnyerte a Fidesz. Már ez is elég volt a kétharmados törvényhozási többséghez. De második pártként azonban megjelent a szélsőjobb, a Jobbik.
Az EU brüsszeli vezetése, és Németország kétbalkezes bevándorlási politikája ránk hozta a közel-keleti népek áradatát. A ránk hozott megpróbáltatás azonnal felébresztette az Osztrák-Magyar Monarchia, ezen belül a Kárpát Medence utódállamainak atavisztikus ellentéteit.
A közel-keleti bevándorlási áradat közös gondja kiváltotta az egymással szembeni bizalom teljes hiányát, és az elfojtott indulatok felszínre kerülését.
A bevándorlás annyira érintette a közvéleményt, hogy szinte mindenki nézte a televíziót. Engem is magával ragadott az érdeklődés, mert megéreztem, hogy ritka történelmi események vagyunk a fontos szereplői.
A Magyar Televízió I. csatornájának a stábja is elfelejtkezett a tárgyilagosságról, a nézők hangulatát nem mérsékelte, hanem tüzelte. Pedig a mérséklés lett volna a feladata.
Azt, hogy Orbán Viktor a tőle megszokott politikai érzékkel azonnal felismerte, hogy a Fidesz csak akkor nyerhet az eleve kudarcra ítélt befogadási politikából, ha mielőbb annak az elkerülhetetlen kudarcára játszik. Azonnal én is felismertem, hogy a liberális befogadási politikai kudarca elkerülhetetlen, tehát a bukására játsszon az, akinek a célja a győzelem. Csak a felelőtlen befogadásoknak ellent állva lehet megakadályozni a jobbik erősödését, és a liberálisokat arra kényszeríteni, hogy a bevándorlók oldalára álljanak. A Fidesz további megerősödése, illetve az erejének megtartása csak a liberális befogadás elutasítása esetén történhet meg.
A Magyar Televízió nacionalista hozzáállása már kezdettől fogva irritált. Mindig a szomszédjaink hibáit hangsúlyozták.
A külügyminiszterünk szerintem is jó ügyet védett, de a szomszédjainkat sértegette. A tények megállapítása azonban nem a külügyminiszter feladata, neki nem a mások kritizálását, hanem a kritikusok megbékéltetése a feladata. Szijjártó szint kéjjel hangsúlyozta, hogy Horvátország egyetlen nap alatt összeomlott. Hozzátette, hogy az EU-ba való beépülése rajtunk is múlik. Neki nem a szomszédjaink hibáját, hanem a közös érdekünket kell hangsúlyozni.
Az osztrák államelnök ugyan elfogult liberális, de Ausztria az egyetlen olyan szomszédunk, akitől tanulhatunk.
A horvátok ellen olyan sok hibát követtünk el az évszázadok során, hogy illene velük szemben türelmet tanúsítani. Ez Románia és Szerbia esetében is indokolt volna.

Ezer év alatt nagyon rászoktunk arra, hogy mi voltunk az urak.

Nem a menekülteket, az üldözötteket kell befogadni

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 16

Nem a menekülteket, az üldözötteket kell befogadni

Németország és az általa irányított Merkel kancellárasszony és Juncker az EU luxemburgi elnöke eltévedt. Arról győzték meg a Szíriában menekült táborok lakosait, hogyha jönnek, menedéket kapnak az EU országokban. Ezzel nemcsak a táborok lakóinak gazdagabb és bátrabb lakóit, de a Közel-Keleti viszonyokból menekülni akaró gazdagabbakat és bátrabbjait is kalandos, veszélyes és költséges népvándorlásra bíztatták.
A fogyó lakosságú Németország csak arra gondolt, hogy legfeljebb párszor tízezer bevándorló várható. Még ezeket is meg akarták osztani az EU tagállamai között. Azt már elfelejtették, hogy közel 3 millió menekült él csupán a Szírián kívüli, főleg törökországi és libanoni menekült táborokban. Ezeknek szinte minden lakója örömmel élne a felajánlott lehetőséggel, tehát nem néhány tízezer, hanem néhány millió Nyugat-Európában szívesen élő ember él a Közel-Keleten.
A stíriai menekülteket meghívó Merkel és Juncker hívó szavára példátlan népvándorlás indult meg. Jelenleg a jéghegy csúcsát jelentő állapot is elviselhetetlen terhet jelent. A két politikusban még az sem merült fel, hogy megnézze, hogyan kezeli a négy volt angolszász gyarmat, mindenekelőtt az Egyesült Államok, aki az ostoba közel-keleti kalandozásival anarchiát teremtett a Közel-Keleten. Tőlük megtanulhatták volna, hogy nem azokat kell beengedni, akik jobban akarnak élni, hanem csak azokat, akik betelepülésétől erősebbek, gazdagabbak lesznek. A mexikói viszonyokból meneküli akarók ellen áthatolhatatlan kerítést építenek, de a minőségi munkaerőt még az embargóval büntetett Iránból is tárt karokkal fogadták.
Az EU és Németország érdeke az lett volna, ha a menekült táborokban betelepülni akarókkal pályázatot hirdet, amiből válogathat. Erre akkor sem jöttek tá, amikor a brit miniszterelnök csak ezzel a módszerrel fogadta el a rája kiszabott befogadási kvótát. Ezt a módszert tartanám indokoltnak a Visegrádi Négyek részéről is.
Az EU által javasolt kvóta rendszer alapján a társadalmakra terhet jelentő befogadás értékes ajándékká változott volna. Az ugyan valószínű, hogy az általunk a táborokban kiválasztottak jelentős hányada tovább vándorolt volna, de aki marad az is érték, és megszabadulnánk azoktól, akiket büntetésül a kevésbé fejlett társadalmakra kényszerítenének.

Merkel és Junker úgy fognak bevonulni a történelembe, mint a másokon segítő, de népének ártó politikai vezetők.