Kopátsy Sándor                EH                   2018 07 16

A hazai szellemi vagyon maximalizálása

Harari könyvhöz

A szellemi vagyonképzés maximalizálása helyett a gyerekvállalás számának a maximalizálását ösztönözzük. A magyar kormányok egyike sem vette tudomásul, hogy a jelenkorban már nem a minél több gyermekvállalása az elsődleges, hanem azok minőségének maximalizálása. Nem vesszük tudomásul, hogy fordult a világunk. A fajunk történetének az utóbbi közel tízezer évében a következő generációnak mind a mennyisége, mind a minősége meghaladta a társadalom felhasználó képességét. Jelenleg a fejlett és gazdag társadalomban már a létszám tartásához sem vállalnak elég gyermeket. A felnevelésük ugyan példátlanul gyorsan javul, de a tudományos és technikai forradalom által támasztott igényt nem elégíti ki. Kevés gyermek születik, és azok minősége messze lemarad attól, amint a társadalom igényelne.

Ez a múlt század közepétől az emberiség már fejlett, demokrata és puritán ötödében megszűnt a túlzott gyermekvállalás. Ennél is sokkal nagyobb problémát jelent, hogy ezek javuló minősége ellenére is lemarad a tudományos és technikai forradalom teljesíthetetlen minőségi igénytől.

Az emberiség másik ötöde, elsősorban a keményen puritán lakosságú Kína túlnépesedő, és ezért lemaradó társadalom maradt. Ez a birodalom csak 1990-ben erőszakkal állította le a túlnépesedését. Ennek köszönhetően azonban példátlanul gyorsan növeli az egy lakosra vetített jövedelmet, az iskolázottságot és a vagyont.

Az emberiség harmadik ötöde, a latin és az ortodox keresztény népek egyrészt nem puritánok, másrészt túlnépesedik. Ez ugyan lassul, várhatóan néhány generáció után leáll a túlnépesedésük. Ennek köszönhetően javulhat az egylakosra jutó fejlettségük. A puritán kétötödtől ugyan továbbra is egyre inkább lemaradnak, de a túlnépesedő, lemaradó kétötöd feletti előnyük növekedni fog.

Az emberisség kétötöde, a dél-ázsiaiak, a közel-keletiek és a Szaharától déli térségében élők, mivel nem puritánok, és túlnépesedők belátható ideig egyre jobban le fognak maradni.

Ennek az lesz a következménye, hogy fajunk kultúrái közti különbségek óriásira tágulnak.

Harari sem utal arra, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az emberiség nagy többsége közel a létminimumhoz közel volt. A lakosság nagy többségének az életszínvonalában alig volt különbség. Ennek van egy kiváló mércéje, a lakosság átlagos magassága. Ez a mutató világosan megmutatja. A fejlett társadalmakban a lakosság többsége lényegesen alacsonyabbak volt. Ezek a mutató csak akkor változott meg, amikor megtörtént a városi közművek kiépítése, a városokban jobban működtek az egészségügyi szolgáltatások, javult a lakosság élelmezése. A 19. század elején kezdett nőni az iparosodott városokban a lakosok testmagassága és várható életkora.

Jelenleg a gazdag társadalmakban a felnőtt férfiak átlagmagassága 180 centi felett van, harminc centivel magasabbak, mint 150 éve voltak. A tudományos és technikai forradalom előtt a nyugat-európai munkás alig volt magasabb és alig élt tovább, mint az emberiség átlaga. Jelenleg a brit, a germán és a skandináv munkás húsz centivel magasabb és harminc évvel tovább él, mint az indiaiak. Ez annak a következménye, hogy a fejlett puritán társadalmakban az egy lakosra jutó jövedelem tízszer, hússzor magasabb, mint a szegény, túlnépesedő társadalmakban. Az emberiség elmaradt kétötödében a lakosság kilenctizede sokkal szegényebb, mint a fejlett társadalmakban az alsó tizedé. Jelenleg közel hárommilliárd ember él olyan szegénységben, hogy számára karriert jelentene, ha a gazdag országokban munkanélküli segélyből élhetne. Ennyi ember álma, ha a fejlett országokban munkanélküli lehetne.

Fajunk korábbi életében a néhány százalékos uralkodó osztálytól eltekintve, a többség jövedelme szinte hasonló volt. A különbségek tized ekkorák voltak, de erről sem szerezhettek tudomást. Most a kommunikációs csatornákon keresztül mindent látnak, a közlekedési feltételek pedig lehetővé teszik, hogy szerencsét próbáljanak.

Ugyanakkor a fejlett országok felvevő képessége ezred része sincs az odavágyókénak. Ez az ezrednyi lehetőség is csak azok számára realitás, akiknek szakmájuk van, és legalább középfokon ismerik a befogadó ország nyelvét.

A munkaerő fejlettebb országokba vándorlás vágya azonban a fejlett világon belül is bőven fedezi az igényeket. A hidegháborúban a két tábor között nehezen áthatolható kerítések, aláaknázott területek, katonai határőrség volt. A hidegháború megszűnése után, az EU fejlett világán belül, a szomszéd államok között is vannak 4:1 arányú jövedelemkülönbségek. Ez számunkra az EU-n belül is működik. A tagországok bérszínvonalai között is hasonló különbségek vannak. A gazdag és a szegény országnak közös határuk is lehet.

Ennek klasszikus példája az Egyesült Államok és Mexikó közti ezer kilométeres közös határ volt. Ráadásul a határ közeli térségekben a spanyol nyelv elterjedt, azzal is lehetett munkát vállalni. Ez a határon már évtizedek óta is állt kerítés. Jelenleg a világ legmagasabb, legnehezebben átmászható kerítését tervezik. Az Egyesült Államok is felismerte, hogy százszor annyi latin-amerikai szeretne ott élni, mint amennyi befogadása hatékony lehetne. Nemcsak az Egyesült Államok, de a másik három óceánokon túli angolszász ország is az elmúlt ötven ében áttért a munkaerőigényéhez igazodó befogadásra.

A tudományos és technikai forradalom azonban szinte mindenki számára kinyitotta a tájékozottságot és megoldhatóbbá tette a távolságok legyőzhetőségét.

Az Egyesült Államok már száz éve a latin-amerikai képzetlen és olcsó munkaerőt fogadta be. Ez szinte az ezredfordulóig döntően mexikói bevándorlást jelentett, de ezután szinte az egész Latin-Amerikára kiterjedt, ezek is a mexikói határon akarnak átszivárogni. Ennek fékezésre ugyan felépítették az első, nem politikai okból létesített technikai határzárat, ami fékezte, de nem állította meg a bevándorlást.

Az Egyesült Államok és a másik három óceánokon túli angolszász ország maradt továbbra is a négy legjelentősebb befogadó. Mindegyikük igyekszik a tényleges munkaerő piaci helyzetéhez igazítani a pályázókból történő szelekcióját.

Hogyan szabályozzuk a lakosság országok közti mozgását?

A jelen világpolitikai harcainak fő jellemzője annak eldöntése, hogyan kell levezetni az jelenkor emberiségén belüli munkaerő mozgását.

2015-ben vált először világpolitikai eseménnyé, hogy a lemaradó Közel-Keletről az EU országokba akarnak milliók áttelepülni. Nem azért, mert itt szükségük van rájuk, hanem azért, mert a nyugat-európai jóléti országokban a munkanélküliség is sokkal jobb életviszonyokat teremt, mint amiben otthon nem is reménykedhetnek. Ugyanakkor az EU fejlett országaiban a munkaerő alsó tizede jobb megoldásnak tekinti a munkanélküliek társadalmi ellátását, mint a legkisebb igényű munkák elvállalását. Ezért a fejlett, gazdag jóléti országokban hiány jelentkezett az igénytelen munkák elvállalásában. Az euró övezeten belül Németország a leértékelt valutájának köszönhetően óriási külkereskedelmi pozitív egyenleget ér el, és ez az exportlehetőség növeli a munkaerő keresletét. Ezt a helyzetet az EU brüsszeli bürokratái is félre értették. Ahelyett, hogy a tartósan munkanélküliek társadalmi ellátását csökkentették volna, és ezzel az igényetlen munkák iránt is megnőtt volna a kereslet, örömmel fogadták be az idegen kultúrájú, képzelten és a befogadó ország nyelvét nem ismerő közel-keleti és dél-ázsiai bevándorlókat. Nem vették tudomásul, hogy azok nincs semmi képzettségük. Márpedig az ilyen bevándorlók nem értéket, hanem terhet jelentenek a társadalomnak.

A gyenge munkaerőben hiányos társadalmak ugyan az EU létrehozása óta élvezték a tagországokból a munkaerő bevándorlását, de igyekeztek csak annak a javát befogadni. Az EU kevésbé fejlett, lényegesen alacsonyabb bérű tagországokból örömmel fogadták be a képzett munkaerőt. Az alkalmatlanokat igyekeztek elhárítani. Ezt jól jellemezte a tény, hogy az EU dél-keleti részén élő cigányság befogadása elől elzárkóztak. Ebből is levonhatták volna a tanulságot: A használható, de igénytelen bevándorló talált kincs, a használhatatlan azonban elviselhetetlen teher. Ez a teher annál nagyobb, minél agresszívebb a használhatatlan bevándorló. A terhük pedig egyre nagyobb, mivel gyorsabban szaporodnak.

A bevándorlások magyar tanulsága.

Először nézzük meg az ezer éves magyar tapasztalatokat.

Először azt kellene tudomásul venni, hogy mi a honfoglalás óta mindig csak a legnagyobb, de mégis kisebbségét jelentő etnikum voltunk a Kárpát Medencében. Mindig igyekeztünk ennek az ellenkezőjét bizonygatni, de ezt soha nem a tárgyilagos tényekkel. Ezt első királyunk, Szent István az Intelmeiben is hangsúlyozta. Az utódai mind nyugtról, mind keletről rendszeresen befogadók voltak. A Kárpát Medencéből az egyetlen jeltős kivándorlás csak az utolsó kétszáz névben az Egyesült Államokban történt. Ezen belül ez a magyar etnikumot sem jobban érintette. Trianon után, a két világháború között, a döntően magyar etnikumúvá vált országból nem volt jelentős kivándorlás. Nagyon nagy történelmi veszteséget jelentett azonban a második világháború előtt, alatt és után a zsidóságunk öthatodának az elvesztése. Ilyen hatású veszteség ezer év alatt nem érte az országot. Ehhez viszonyítva minden úgynevezett nemzeti tragédiánk jelentéktelen volt. Ennek ellenére még egyetlen felmérést sem találtam arról, hogy mennyivel másként alakult volna az országunk történelme, ha megmarad a mintegy 6 százalékos zsidó kisebbségünk.

Germán kisebbségünk.

Már a középkorban is az államunk pénzügyei érdekében fontos volt a bányakincsek kitermelése. Ennek érdekében az ehhez értő német bányászokat telepítettünk be. Ezek azonban csak akkor voltak hajlandók, ha autonómiájukra garanciát kaptak. Erdély és a Felvidék bányáira szászokat telepítettünk. Erdélyben, a Fejedelemségben nemcsak autonómiát, de államalkotó etnikumi rangot is kaptak, és évezhettek egészen a Szabadságharcban felszámolt Fejedelemségig. Máig nem valljuk be, hogy az 1848. márciusi pontokban kimondott Unió Erdéllyel valóra váltása volt az első tragikus lépés annak irányába, hogy Erdélyt Trianonban végleg elvesztettük.

A felvidéki szászoknak ugyan nem volt soha államalkotó etnikumi rangjuk, de mint városok autonómiát élveztek.

Az első két nagy germán etnikumunk viszonylag jól érezte magát, és az országos átlagnál lényegesen jobban érezhette magát.

A magyar történészek nagy adóssága annak mellőzése, hogy a szászok voltak az egyetlen etnikum, amelyiket viszonylag egyenrangúként kezeltünk egészen az Erdélyi Fejedelemség 1849-es felszámolásáig.

Az oszmán uralomtól megszabadulva jelentős germán, svábnak nevezett, jobbágyság betelepítése történt. Trianon után ezek maradtak a legnépesebb etnikumunk. Annak ellenére, hogy II. József által bevezetett jobbágyfelszabadulást sikerült megakadályozni, a Magyar Királyság területén 1849-ig a legjobban élő jobbágyok a svábok maradtak. Ez a fölényük Trianon után megnőtt, mint kisáru termelő parasztságnak. Ez abban jelentkezett, hogy a magyar közvélemény nemcsak az okos és ügye zsidókat, de a nálunk puritánabb svábokat is irigyelte. Hitler náci Németországának sikerei aztán felélesztették a svábok autonómiás törekvését, és országunk történetében először alakult ki, hogy egy etnikum a többinél nagyobb függetlenséget, a náci hadseregben teljesített szolgálatot követelhetett.

A náci birodalom bukása után aztán a bolsevik magyar kormány kapott az alkalmon, és a svábok többségüket kitelepítette. Mára szinte felszívódott a svábság.

A zsidó etnikumunk.

A 19. század közepéig az országunkban élő zsidóság kis létszámú, és jelentéktelen szerepű, megkülönböztetetten lekezelt volt, gettókba kényszerített etnikum volt. A magyar történészek ennek az okát nem kutatták. Pedig egyértelmű a magyarázata, a feudális magyar társadalomban nem volt a polgárosodás számára levegő, azaz alkalom. Ehhez tegyük hozzá, hogy az óriási politikai súlyú római katolikus egyház eleve antiszemita volt. A vasúthálózat kiépülése előtt az országunkban sem a külkereskedelem, sem a belkereskedelem nem játszott fontos szerepet.

A külkereskedelem az Oszmán Hódoltság előtt szinte csak a színes fémek viszonylag jelentéktelen exportját jelentette. Csak a Hódoltságban vált fontossá a lábon kihajtott jószág, elsősorban a marha. Azok felvásárlása, és a nyugati, a germán és az olasz kereskedőknek történő átadása a magyar jobbágyokból lett tőzsérek feladata volt. Ez a kereskedelem az országon belül tehát magyar etnikumú kereskedők kezében volt. A magyar történészek egyik nagy adóssága annak elhallgatása, hogy az Oszmán Hódoltságban nem volt röghöz kötött jobbágyság. Minden föld a szultán tulajdonába került, amit a szpáhikon keresztül adott bérbe a szabadon kötözhető, kereskedhető, vagyont birtokolható, önkormányzatokban élő parasztpolgárok lehettek. Ez aligha jelentette azt, hogy az átlagjobbágy jobban élhetett, csak azt, hogy az ügyesebbek meggazdagodhattak, a településeik pedig önkormányzatok formájában működhettek.

Ezt Erdei Ferenc már a két háború között tudományosan feltárta, de politikusok és a történészek igyekeznek elhallgatni. Pedig az Oszmán Hódoltság óriási pozitív szerepet játszott abban, hogy a szultán által uralt térségben parasztpolgárosodás és reformáció történhetett. Egetlen történész sem hangsúlyozza, hogy Debrecen, Szeged, Szabadka parasztpolgárok autonóm városok, és a még a falvak is önkormányzatok voltak.

Még meglepőbb, hogy a protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy a létezésüket csak a szultánnak köszönhetik. Vallásszabadság csak a Hódoltságban és az Erdélyi Fejedelemségben volt. Ezt Móricz Zsigmond miden politikusunknál és történészünknél jobban felismerte.

A Tisza szabályozásának történelmi jelentősége.

A túlságosan politikai alapon dolgozó történészek máig nem hangsúlyozzák, sem a Tisza szabályozásának, sem a vasúthálózat kiépítésének a történelmi szerepét. Pedig ezek voltak az országunk előző ezer éves történelmének a legfontosabb eseményei.

A Tisza árterületeinek hasznosítása azt jelentette, hogy a Kárpát Medencében először érékelődött fel a Tisza alföldi vízgyűjtő térsége. A magyar történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy a honfoglaló őseink számára a Kárpát Medencéből szinte csak az Alföld peremvidéke, és az ország nyugati dombvidéke volt a földművelésre alkalmas.

Ezt már középiskolás koromban felismertem azon, hogy a keresztény hitre tért országunk püspökségeinek mindegyike ott volt, ahol akkor megtörténhetett a földművelésre történő áttérés. Ott, ahol a Tisza szabályozása előtt nem volt lehetőség a gabonatermelésre térésre nem alakult egyetlen püspökség. Egyetlen kivételnek a Csanádi Püspökség látszott. A Csanádi Püspökséget Szent István később, fia nevelője, Gellért számára alapította, és nem Szegedre, hanem a Maros-erdejébe telepítette.

Kalocsa pedig nem az Alföldnek, hanem a Dunának, mint fontos vízi útnak, és a jobb parti Dunántúlnak köszönhette a súlyát

A Tisza csak a szabályozása után lett a magyarság többségét eltartó szántóföldi térség. Sokat mondana egy olyan adat, hogyan oszlott meg az ország területén a gabonatermelés a Tisza szabályozása előtt és után.

A magyar történészek az ország területi megtartását kiemelt követelménynek tekintették. Az mégsem jutott senkinek eszébe, hogy a Tisza szabályozásának köszönhetően közel tízmegyényi terület változhatott át árterületről gabonatermővé.

A vasúttal tízedére közelebb kerültünk a Nyugathoz.

A romantikus magyar történelemfelfogás szerint a Kárpát Medence gazdaságföldrajzi adottsága a honfoglaláskor ideális volt. Máig senki sem teszi hozzá, hogy ez csak a vasútnak köszönhető változás, majd az autópályák kiépítése után sem lett kedvező, de nagyon meg javulást. A vasút előtt a Kárpát Medence az áruszállítás szempontjából nagyon távol volt Nyugat-Európához. Még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy nemcsak Lengyelország, de az egész Balkán, Ukrajna és a Baltikum is sokkal közelebb voltak, ha a szállítást nem kilométerrel, hanem költségével mérjük. Ebben mérve előbb a vasút, majd a közút, végül a repülő hozott, ha nem is fordulatot, de jelentős javulást.

Az elsődleges feltétel a munkaerő minősége lett.

Nem becsülöm le a fejlődés technikai feltételeit, de jelenleg a legfontosabb feltétel a követező generáció minősége lett. Ennek érdekében három javaslatom van.

Hasznosítsuk Finnország tapasztalatait.

Kéjük el Finnországtól a kilencven éve gyűjtött adatokat arról, hogyan alakult az újszülöttek fejlettségétől függő társadalmi értékük. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a magzatok kihordásának eredményessége hogyan alakította a társadalmi értéküket, milyen összefüggés van a magzatok születéskori állapota és az életteljesítményük között. Az általam ismert adatok azt bizonyítják, hogy a fejlettebb fizikai állapotú újszülöttek életteljesítménye jelentősen jobb, mint a gyengébb állapotúaké.

Ezeknek az adatoknak az ismeretében kell kidolgozni a szülő anyák jutalmazási rendszerét. Ebben az évente elkészült szülési rangsor alapján osztják fel a szülésért járó jutalmat, hogy az éves átlagnál jobb szülések után a kilenc hónapra járó családi pótlékot elsőssorban az átlag felett szülő anyák között lineárisan csökkenő mértékben osztják szét. Ugyanekkor elkészítik az abban az évben szülő anyák sorrendjét. e sorrend alapján történik a jutalmazás. Hogyan alakult az országos átlag a múltban, és a környező országokban.

Ezekből az adatokból kiderülne, hogy hol áll az országunk a hozzá hasonló fejlettségűekhez viszonyítva. A társadalom fontosabb érdeke a magzatok jó kihordása, mint a születések száma. Természetesen a mennyiség jelentős változása is lehet tragikus, és ez mindkét irányban így van. A társadalom érdeke mindkét irányban évente 1-2 ezrelékes változás, az énnél sokkal nagyobb és kisebb létszámváltozás egyaránt lehetetlenné teszi a sikert, azzal a különbséggel, hogy a gyors létszámnövekedés eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó fejlődést. A hiányzó mennyiséget a fejlettek szelektált befogadással pótolhatják. Az eleve gazdagabb országokba örömmel vándorolnának a viszonylag szegényebb országokból a lakosok. Ebből válogatni nemcsak lehet, de kell is. Éppen a jelenkori spontán lakosságmozgás bizonyítja, hogy a befogadó ország számára a keresett minőséi munkaerő a legnagyobb ajándék, a nem használható pedig óriási teher. Ezt a jelenlegi európai helyzet jól bizonyítja.

Az óceánokon túli négy angolszász ország mindegyike megelőzte a volt gyarmattartóját, Nagy Britanniát, mert ötven éve igyekszik olyan bevándorlókat fogadni, amelyekre szüksége van. Már többször leírtam, hogy az Egyesült Államok ugyan a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma, de a három másik angolszász társa, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland megelőzik, mert az Egyesült Államokban aránylag sok afrikai rabszolgát és latin-amerikait fogadott és fogad be. Ezek lehúzzák a puritán lakosságuk átlagát. Ezt is tudatosítani kellene, mert kiderülne, hogy a munkára fogható bevándorló áldás, a munkára nem, vagy csak erőszakkal fogható pedig értékcsökkentő.

Ezt kellene Merkelnek, a német kancellárasszonynak és az EU brüsszeli bürokratáinak tudni, hogy a második világháború óta elért sikerét jelentős részben annak köszönhette, hogy hazatelepítette a más országokban élő germánokat, és befogadta a nála kevésbé fejlett EU tagországok munkaerejének a javát.

A születés utáni négy évben szerzett szókincs.

A jelenkor egyik legnagyobb találmányának azt tartom, hogy az Egyesült Államokban megállapították, hogy a felnőttek várható szellemi értéke attól függ, hogy az első négy életévben ki, mennyi szóval kommunikál.

Nem tudom, ki volt a kezdeményezője annak, hogy a jelenlegi technika lehetővé teszi, hogy felmérjék a szókincset. Tizenöt éve 400 ezer, négy éves gyermeknek felmérték a szókincsét. Két héten keresztül felvették a beszédjét, és utána felmérték a használt szavak számát. Az első adatok meglepőek voltak, az alsó tized és a felső tized szókincse között ötszörös volt a különbség. Ez a mutató felkeltette a kutatók figyelmét, és néhány év után felveszik a teljes generáció szókincsét. Ebből pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a négyévesek szókincsének nagyságától függ a várható tanulási eredmény. A szókincs felmérését néhány országban átvették. A napokban olvasom egy szaklapban, hogy a szingapúri oktatási miniszter levelet írt a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek, hogy keressék fel a minisztériumban. Ott gratulált a miniszter a szülőknek, és közölte, hogy a gyerekük választhat magának iskolát, az angol nyelv tanítását pedig a minisztérium biztosítja. E hír megjelent az újságokban és a televízióban. Országosan ismertté vált a gyerek.

Ez a hír számomra azt jelentette, amit a magyar televízió komolyzenei tehetségfelmérése okozott a közvéleményében. A győztesek nemcsak az országban, de fejlett országok televízióiban is fellépési lehetőséget kaptak a millió forintos nyereményük mellé. Nálunk is mérni kellene a gyerekek szókincsét, és legalább ilyen sikeresnek kellene minősíteni azt, akinek a legnagyobb szókincse van. Vagy visszatérve az előző fejezetben kifejtettre, az az anya is megérdemelt országos figyelmet érdemelne, aki a legjobban fejlett gyermeket szülte. A társadalom kötelessége volna a kiválókat közismerté, példaképpé tenni.

A művészek és a sportolók képzési rendszere legyen általános.

A művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalába tartozunk, az általános oktatásukban pedig egyre hátrább csúszunk. Fordítva százszor jobb lenne. Ebben csak az a szomorú, hogy a Horthy rendszerben Budapesten volt a világ legsikeresebb középiskolája. A Fasori Evangélikus Gimnázium máig utolérhetetlen abban, hogy hány diákja lett világhírű tudós. Ezt a világrekordot ostoba antiszemitizmusunknak köszönhetjük. Az Ellenforradalmi Szegedi Kormány egyik első törvénye volt a zsidógyerekek oktatásának a törvényes korlátozása. Ezt lett Európa első oktatási törvény, ami már megfogalmazott törvényben 6 százalékban korlátozta a zsidó családtagokat is tartalmazó gyermekeinek iskoláztatását. Ekkor ugyanis az ország lakosságának 6 százaléka volt részben zsidó. Ezt a kártékony törvényt az első kormány belügyminisztere, gróf Klebelsberg Kunó terjesztette elő. Máig nem akadt olyan társadalomtudós, aki felmérte az országban élő etnikumok és osztályok iskolázottságát. Az ugyan egyértelmű, hogy az etnikumok között messze kiemelkedő teljesítménye az oktatásban is a zsidóságnak volt. Minél magasabb volt a képzési fok, annál inkább. Ismereteim szerint, a 6 százalékos zsidóság aránya a műszaki, a jogi és közgazdasági szakokon a diplomát szerzők aránya elérhette a 40 százalékot.

Az ugyan a Szegedi Kormány tagjainak eszébe sem jutott, hogy az iparban, kereskedelemben, a tudományokban, a művészetekben mekkora szerepet játszottak, az ott dolgozók számára mennyi munkahelyet biztosítottak a zsidó tőkések. A Gyáriparosok Szövetségében szinte csak zsidók voltak.

A zsidóség iskolázottságát korlátozó politikusok arra sem gondoltak, hogy az arisztokrácia férfi tagjai mind diplomások voltak. Még meggyőzőbb volt a nemesség politikai szerepét átvevő úri középosztály számaránya is 6 százalék volt, és egyetemi diplomákat szerzők között az arányuk a zsidóságéval hasonló volt.

A magyar zsidóság a kiegyezést követő ötven évben mind a gazdaságban, mind a politikában talán világrekordot ért el. A gazdaságban, a művészetekben, a tudományokban, amit elértünk, annak négyötödét a zsidóságunknak köszönhettük. A magyarországi zsidóság példátlan sikerét nemcsak a politikai hatalmat gyakorló arisztokrácia és úri középosztály, de a magyar közvélemény többsége is azzal magyarázta, hogy tőle vette el a meggazdagodás lehetőségét, ők is lehettek volna olyan gazdagok, ha nincsenek zsidók. Az nemcsak ezekben, de a jelenkor politikusaiban és közvéleményében sem merült fel, hogy a magyar arisztokrácia és az úri középosztály is, egyrészt alkalmatlan volt a meggazdagodásra, másrészt ők is a haszonélvezői voltak a magyar zsidóság gyors meggazdagodásának, ügyességének, rátermettségének. Vagyis, ha nem lettek volna az alkalommal élni tudó zsidók, az ország egésze sem lett volna gazdagabb.