AZ EURÓPAI UNIÓ NAGYOBB, ÉS NEM ERŐSEBB AKAR LENNI

Kopátsy Sándor               PP                     2012-09-21

AZ EURÓPAI UNIÓ NAGYOBB, ÉS NEM ERŐSEBB AKAR LENNI

Bármennyire a történelem azt tanítja, hogy a lakói számára a minél kisebb állam a jobb, az államok vezetői mindig nagyobbak akartak lenni. Minél ostobábbak, annál inkább.

A Nyugat az utóbbi ötszáz évben azért emelkedett a többi magas-kultúra fölé, mert politikai tekintetben tagolt volt. Az osztálytársadalmak megelőző négyezer éve során ugyan a nagy folyamok öntözött völgyei jelentették a csúcsot, de az óceánok meghódítására, a világkereskedelem kiépítésre már csak a kisebbek voltak alkalmasak.

Európa ókori felemelkedését a görögöknek köszönhetjük, de nemcsak azt, hanem a feudális társadalmon való túllépését is. A középkor derekától a Nyugat csúcspontjait a városállamok és a birodalmak autonóm városok szövetségei jelentették. A tudományos, a gazdasági és a művészi fejlődés csúcsát mindig azok jelentették.

A gyarmatosítás századiban azok az államok voltak a sikeresebbek, amelyekben a kizsákmányolás közvetlen haszonélvező nem az állam, hanem a polgárai voltak.

Jelenleg is, mind Európában, mind a Távol-Keleten a legfejlettebb államok kicsik. Ha az ENSZ által használt három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredőjével mérjük a fejlettséget, akkor Európa legfejlettebb országa Luxemburg. Ha a városállamokat nem számoljuk, akkor az első hat állam sorrendje: Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Csupa kicsi, legfeljebb közepes ország. Közöttük kelttő még az EU-nak sem tagja.

A Távol-Keleten már három nála kisebb ország, Szingapúr, Hong Kong és Tajvan, megelőzte a térség egyetlen volt gyarmattartóját, Japánt.

A legmeglepőbb, hogy a világ legfejlettebb tíz országa között van a négy volt angol gyarmat, és ezek között a sorrend Új-Zéland, Kanada és Ausztrália megelőzi az Egyesült Államokat.

A világon az első tíz között csak szuperhatalom, az Egyesült Államok csak a tizedik.

Ezzel szemben az EU első embere, a portugál Baroso, azt álltja, hogy jelenleg a nagyoknak áll a világ. Róla nem lehet feltételezni, hogy a kiváló képességének köszönheti, hogy őt ütették az első helyre. Azt, hogy nem oda való, csak ő maga nem tudja.

Ideje volna felismerni, hogy az európai közösség minél nagyobb lett, annál kisebb kaliberű káderekből kerül ki a vezetése. Kezdetben még a fejlett államok legtekintélyesebb államférfijai voltak a hangadói, már régen nincsen közöttük egyetlen tekintélyes politikus sem. Azok otthon maradnak.

Még nagyobb baj, hogy elméleti szó sincs arról, hogy kikkel, milyen közösség alkotható.

Amennyire heterogén tagokat gyűjtött magának a közösség, legfeljebb vámunió lehetne, amiben a turisták szabadon utazhatnak.

Minél messzebb mennek a közösség mélyítésében, annál szigorúbbak a megengedhető feltételek. Ezzel szemben, minél ambiciózusabb a közösség, annál heterogénebb lett a tagság. Amennyiben Westerwelle miniszter út feltételeihez ragaszkodnak, a jelenlegi 27 tagból legfeljebb tucatnyi maradhatna. Csak azok maradhatnának, aki az Alpoktól északra, és Ausztriától nyugatra vannak.

Ennek ellenére a vámunióval együtt, kezdettől fogva tőkeuniót is akartak. Látszólag, azzal nem is történt kudarc, legfeljebb senki nem vette magára nézve szigorúan. Azt, hogy már a közös tőkepiachoz sem volna megengedhető plusz-mínusz 20 százaléknál nagyobb szóródás az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben. Ezzel szemben ez a mutató az egy az öthöz arányban szóródik.

A munkaerő áramlás szabadsága még több problémát okoz. Látszólag ugyan döcög, de csak azért, mert ahonnan elfolyik, a politikai vezetés nem tiltakoznak, mert örülnek a hazaküldött valutának, és nem számolnak azzal, mennyi kár fakad abból, hogy a munkaerő java otthagyja azt az országot, ahol nagy szüksége lenne rájuk.

A fejlettek pedig nem szólnak, hiszen, a jó minőségű munkaerő beáramlásánál nincs jobb külső forrás. A gyengébb minőségű befogadása ugyan hosszú távon káros, de rövidtávon jól járnak velük, mert vannak, akik elvégzik az olyan munkákat, amire az otthoniak nem vállalkoznak.

Abban a közgazdaságtan is hibás, hogy nem mutat rá a gyenge minőségű munkaerő beáramlásának negatív hatásaira. Alig van például irodalma, hogy mennyiben kerül a fejlett nyugat-európai országoknak, hogy a háborús újjáépítéshez sok török, arab, balkáni munkaerőt fogadtak be. Akkor ugyan jól jött, de az óta nagyságrenddel többe kerülnek, mint amit akkor hoztak. Feljebb azt írtam, hogy a jó munkaerő a legjobb import, most azt teszem hozzá, a gyenge minőségű pedig a legrosszabb.

A jövő egyik legnagyobb differenciáló hatása, a lemaradók gyorsabb lemaradását, és a fejlettek átlag feletti teljesítményét elsősorban az fogja okozni, hogy a munkaerő egyre gyorsuló ütemben áramlik a szegényebbektől a gazdagabbak felé. Márpedig ez a folyamat nem állítható, a szabad áramlása azonban felgyorsítja.

Még nem láttam olyan számítást, ami megmutatta volna, mennyit nyertek a gazdagok és mennyit veszítettek a szegények azzal, hogy az értékes munkaerő szabadon áramolhat. Ha megmutatnánk, kiderülne, hogy a jelenkorban, és még inkább a jövőben mekkora szellemi tőke áramlik a szegényektől a gazdagok felé. Ez lesz a jövőben az elsődleges differenciáló erő.

Az Európai Unió a segélyezéssel akarja segíteni a kevésbé fejlettek felzárkózását, de nem számol azzal, hogy a támogatás alamizsna, ami vonzó a politikusoknak, de elkényelmesíti az eleve kevésbé szorgalmasakat.

Az euró jelenlegi vállsága azt mutatja meg, hogy a közös valuta még a közös tőke- és munkaerőpiacnál is sokkal keményebb feltételeket követel. Közös pénzük csak a közel azonos fejlettségi szintű, és közel azonos kultúrájú népeknek lehet. A gazdag és takarékos valamint a szegény és könnyelmű népek közös pénze kabaréba illő volna, ha ki lehetne belőle büntetlenül szállni. A puritán népek ugyan sok százmillió eurót kerestek az irreális kamatokon eladósodó mediterrán népeken, de most, ha meg akarnak szabadulni a vállsága jutottaktól, nemcsak a nyereséget kell visszafizetni, hanem minél tovább erőltetik a közös pénz fennmaradását, annál többet.

A közösségnek azonban a legnagyobb kárt a kevésbé fejlettekre erőltetett gazdasági és politikai liberalizmus okozza.

MIÉRT NŐNEK A TÁRSADALMAK KÖZTI KÜLÖNBSÉGEK

Kopátsy Sándor                  ED                  2012-09-19

MIÉRT NŐNEK A TÁRSADALMAK KÖZTI KÜLÖNBSÉGEK

Hatvan éve az emberi faj történelmének legnagyobb tévútjának tartom a túlnépesedést, és annak struktúráját.

Fajunk, mintegy százezer éve alatt, átlagosan tízezred százalékokkal, kedvező évezredeiben tized százalékkal, az elmúlt száz évben pedig ennél tízszer gyorsabban növekedett. Nemcsak a történelem, de még a demográfia sem mérte fel, hogyan növekedett volna, ha nem maga a társadalom gondoskodott nem oldotta volna arról, hogy a népszaporulat ne szabaduljon el. Eddig fajunk erről azzal gondoskodott, hogy úgy növelte a halandóságot, hogy a népszaporulat ne vezessen túlnépesedéshez, degenerációt okozó állapothoz.

Máig nem ismertük fel, hogy mennyire túlszaporodó faj lettünk az óta, hogy életfeltételeinket teremő munkával maguk teremthetjük meg. A túlszaporodás lefékezése érdekében kellett minden termelő társadalomnak osztálytársadalommá alakulnia, mert csak így vált képessé a túlszaporodása féken tartására.

Ezt az elsődleges feladatát az emberiség megoldotta, féken tudta tartani a népszaporulatát. Századok átlagában legfeljebb néhány ezrelék volt az éves népszaporulat.

Az osztálytársadalmak elpusztították az el nem tartható felesleget.

Az elmúlt ötezer év történelme akkor válik érthetővé, ha szem előtt tartjuk, hogy azért nem futott fajunk anarchiába, mert a társadalmak váltak a fő halálokozóvá. A spontán népszaporulat a százalékok magasságába emelkedett volna, ha a társadalom nem emberpusztító. Ha nem szerveződik a társadalom emberpusztítóvá, néhány generáció után eltarthatatlan magasra nő a népesség. Abban az emberpusztítást az anarchikus öldöklés végzi el.

Meglepő, hogy a rendkívül fejlett agyunk nem ismerte fel a túlszaporodás elleni védekezés szükségességét, és ösztönösen hozta létre a túlnépesedés ellen védekező rendszerét, az osztálytársadalmakat. Spontán, egymástól függetlenül minden magas-kultúra olyan osztálytársadalomban szerveződött, amelyek azonos eszközökkel oldották meg a társadalom érdekének megfelelő mértékű halálozást.

A fejlett agyú emberek közül senki nem vette vizsgálat alá, hova vezetett volna, ha az osztálytársadalmak nem emberpusztítók.

Például, a biológusok félremagyarázzák, hogy a csúcsragadozók hímjeik miért pusztítják el a kölyköket. Ezt a jelenséget azzal indokolják, hogy így akarják elérni, hogy a nőstények előbb váljanak a párosodásra képeseknek. Arra nem is gondolnak, ha a hímek több nőstény partnerre vágynak, a nőstény kölyköket nem ölnék meg. Azt fel sem vetik, hogy ez az öldöklés csak a húsevő csúcsragadozókra jellemző. Azokra, melyeknek nincsen felettük őket pusztító ragadozó, tehát nincsen ellenségük, ugyanakkor nagy eltartó területre van szükségük. Ezek a ragadozók a saját térségükre vigyáznak, azt az életük árán is megvédik. Végül a tudósok általános hibája, hogy az emberi logika szerint gondolkodnak. Az állatok ösztönösen cselekszenek.

A madárvilág ragadozói is, amiknek ugyancsak nincs természetes ellenségük, a térségük eltartó képességéhez szabják a felnevelésre szánt fiókák számát. Csak annyi fiókát nevelnek, amennyi számíthat a megélhetésre. A természet minden faj estében megoldja a populációja nagyságának szabályozását

Amivel a termelő ember esetében ez nem oldódott meg, a fajunknak kellett megoldani. A túlnépesedés levezetését, az ember ösztönösen vállalja magára.

Amikor felismertem az osztálytársadalmak népességszabályozó funkcióját, kezdett világossá válni, hogy fajunk életében is voltak erre utaló előjelek. Azok azonban különleges, átmeneti jellegűek voltak, és az okát pedig sehol sem magyarázták.

Ismer a történelem néhány egyértelmű minőségi szelekciót. Erre közismert példa a spártai államban általános elvárás, hogy az újszülötteket kitették egy éjszakára a sziklára, és csak a túlélők maradtak meg.

Számomra ennél sokkal érdekesebb a bibliai történtben az Úr szava Ádámhoz. Amikor a tudásvágyért megbünteti, közli vele, hogy a létéért ezen túl keményen meg kell dolgoznia. Ebben azt sejthetem, hogy a biblia szerint a munkából való megélés lényegében büntetés lesz. Aki a munkából való életet választja, annak nem lesz boldog az élete. Az ilyen társadalom ugyanis emberirtó lesz. Vége a gyűjtögetés gondtalan idejének, az embernek az ember lesz a farkasa.

Még érdekesebb ezen az alapon az újszövetség megváltás értelmezése. A megváltás az eredendő bűntől, a tudásvágy bűn jellegének megszűnésétől való megszabadulást jelenti. Ha ezt jelenti, akkor kétezer évvel korábban jött. A tudásvágy ugyanis csak akkor nem lesz bűn, ha a jobban élésnek már nem még gyorsabb népszaporulat, hanem annak megszűnése az előfeltétele.

A megváltás után azonban még kétezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy megvalósuljon a fogamzásgátlás, az életszínvonal és az iskolázottság pedig elérje azt a szintet, amin úgy lecsökken a gyermekvállalás, hogy leáll a népszaporulat. Ezek bármelyikének hiányában csak erőszakkal lehet lecsökkenteni a kívánatos szintre a gyermekvállalást. Márpedig a spontán túlnépesedő társadalmak osztálytársadalmak, amiben a társadalom érdeke megkívánja a tudásvágy korlátozását.

Mára az emberi faj mintegy ötöde elérte azokat az előfeltételeket, amik mellett nem a társadalomnak kell megoldani a magas halandóságot, megoldódik spontán.

Az emberi fajnak ugyanis három szaporodási törvénye van.

A gyűjtögető ember.

Csak akkor képes fenntartani a létszámát, ha a nők a fajunk természetes szaporodási törvényének megfelelően két-háromévenként szülnek. A teherbeesésre, ennek megfelelően a nőknek viszonylag sok alkalmuk van. A petefészek havonta, napokon keresztül érett a fogamzásra. Ez az időszak viszonylag hosszú. Az egészséges, legalább harminc évet megérő nők 5-6 gyermeket szülhetnek. Ez a nagyon magas szülési arány még a létszám fenntartására is éppen csak elég volt. Fajunknak erre a nagy termékenységre azért volt szüksége, mert a nagyon rövid várható életkor mellett a létszámot csak ilyen szülési képesség tarthatta fenn.

Fajunk csak ennek a magas szaporaságának köszönhetően volt képes fennmaradni. Sajnos, azt nem tudhatjuk, hogy milyen szaporodási képessége volt annak a számos biológiai elődünknek, akik kihaltak.

Fajunk eddigi életének első tizenkilenc huszadán keresztül azonban nemcsak a magas szaporodási képességének köszönhetően maradt fenn, hanem azért, mert rendkívül fejlett agyának köszönhetően, szinte a föld minden természeti környezetéhez tudott igazodni. Ha a biológiai elődeihez hasonlóan csupán egy, vagy néhány természeti környezetben életképes, nagy a valószínűsége, hogy fajunk is kihal.

Gyűjtögető fajunkkal foglalkozó tudomány máig nem értékeli azt, hogy fajunk néhány tízezer év alatt, ami a fajok életében rendkívül rövid idő, képes volt minden természeti környezetben kialakítani az annak megfelelő életmódot. Ehhez hasonló ugyanis még nem fordult elő.

A gyűjtögetés az adott életterében nagyon ritka lakosságot volt képes eltartani. Az 1 fő négyzetkilométerenként már ritkának számított, és csak néhány kivételes adottság mellett lehetett ennél valamivel nagyobb. Nagyon kemény törvény korlátozta a népsűrűséget. Egy-egy kedvezőtlenebb éghajlatú év éhhalállal vágta vissza a népességet.

2. A termelő ember

Ez az ember olyan jelentős mértékben képes volt javítani, biztosabbá tenni az életét, hogy a természetes szaporodási képessége az eltartó képesség sokszorosát haladta meg. Nem ismerem a gyűjtögető életmód mellett a jellemző várható életkort, de a szakma becslései szerint a húszak évek elején lehetett. Márpedig ez a rövid várható életkor csupán 2-4 évvel meghosszabbodik, az éves népszaporulat megsokszorozódik.

A termelésből élő ember szaporodása úgy felgyorsult, ami elviselhetetlen túlnépesedéshez vezetett volna. Kiderült, hogy minél jobban él az ember annál tovább él, és ennek következtében annál gyorsabban szaporodik.

Ezt a veszélyt csak azzal lehetett elháríthatta, ha az ember maga válik a fő emberirtó.

Azt nem lehetett előre látni, hogy meddig tart ez a tendencia.

3. Nem szaporodó ember.

Az emberiséget is meglepte, hogy bizonyos körülmények között lecsökken a gyermekvállalás. Kiderült, hogy ahol adva van a fogamzásgátlás, a jómódú és iskolázott ember kevés gyermeket vállal. Ezzel megszűnt a fajunk érdeke és szaporodási törvénye közti ellentmondás.

A túlnépesedés megszűnése azonban csupán a népesség ötödét érintette, mivel csak akkora hányad él olyan társadalmakban, ahol a gyermekvállalás kívánt mértékű csökkentésének mindhárom feltétele létrejött.

Az emberiség négyötöde azonban továbbra is abban a stádiumban marat, amikor a jobban élés elviselhetetlenül gyors népszaporulatot eredményez.

A népszaporulat azért marad gyors a csökkenő gyermekvállalás ellenére, mert a fejlett hatod tudományos, technikai és gazdasági eredményeinek befogadása következtében gyorsan csökkent a halálozás, és nő a várható életkor.

Mindennek következtében az emberiség öthatoda számára ma indokoltabb az emberpusztító osztálytársadalom, mint fajunk történelme során bármikor. Ezzel szemben a túlnépesedéstől már megszabadult egy hatod szóval, pénzzel, fegyverrel egyre nagyobb nyomást gyakorol a túlnépesedés nyomása alatt élő egy hatodra, hogy ne lehessen emberpusztító.

A társadalomtudomány Marx után százötven évvel sem jutott el odáig, hogy tudomásul vegye, a felépítmény, vagyis a társadalom szerkezete, jogrendszere a gazdasági fejlettsége, a kultúrától és a népszaporulat mértékétől determinált.

A fejlett Nyugat, és hatására a nemzetközi szervezetek azt várják el minden társadalomtól, hogy olyan társadalmi rendszert alkalmazzanak, amilyen náluk mára már bevált.

Az elmúlt ötezer év azt bizonyította, hogy minden néhány ezreléknél gyorsabban növekedő társadalom osztálytársadalom volt, bármennyire különböző volt a kultúrájuk, természeti környezetük, egyikben sem voltak általánosan érvényes emberi jogok, jogai csak az uralkodó osztály tagjainak lehettek, de azon belül is lényegében csak a családfőnek.

Ideje volna tudomásul venni, hogy az emberi tudás társalmai nem lehetnek azonosak, sőt egyre eltérőbbek lesznek. Az emberi agy képességeiben ugyanis százszor akkora a differenciálódás, mint az emberi fizikai képességében. 

AZ ÁLLAM EGYRE ERŐSEBB GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG II.

DEMOGRÁFIA 1

AZ EMBERISÉG NÉGYÖTÖDÉNEK OSZTÁLYTÁRSADALOMRA VAN SZÜKSÉGE. 3

AZ EMBERISÉG KÉT ÚTON JÁRJON 3

Kopátsy Sándor                  EG                  2012-09-17

AZ ÁLLAM EGYRE ERŐSEBB GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG

II.

(Ezen a címen három napja írtak folytatása.)

DEMOGRÁFIA

Mintegy harminc éve ismertem fel, hogy ötezer év minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népesség növekedésének a társadalmi érdek által megengedőhöz való igazítása. Ez soha nem volt felismert, tudatos, csak ösztönös. Ezt a feladatát minden osztálytársadalom egészen a 20. századig megoldotta.

Fajunk mintegy százezer éves történetében az első 95 ezer évet úgy élte át, hogy a népsűrűsége legfeljebb néhány kivételes adottságú térségben érte el az 1 fő négyzetkilométeres népsűrűséget. A létszám csak azért nőtt, mert az ember szinte minden természeti környezetben képes volt kialakítani az életfeltételeit. Máig nem hangsúlyozza a tudomány, hogy az ember abban is egyedülálló fajként jelent meg az emberszabású fajok között, hogy néhány tízezer év alatt képes volt, szinte mindentermészeti környezetben berendezkedni, életképesen megmaradni.

A jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés azonban az ember életterének jelentős hányadát terméketlen sivataggá alakította át. Ezzel jelentős hányadunk számára megszűntek a gyűjtögetés feltételei. Rákényszerült a termelésre. A rákényszerülést nem hangsúlyozzuk, pedig fontos volna megérteni, hogy, mint minden élőlény, az embere is csak az életfeltételei megváltozásának kényszere alatt fejlődhet. Ezt Darwin sem vette tudomásul. Változatlan környezetben nincs biológiai fejlődés, ennek érdekében ugyanis nem működik sem a szelekció, sem a mutáció. Ha nincs jelentős felmelegedés, és ennek következtében nem válik életterünk jelentős hányada a gyűjtögető életmódra alkalmatlanná, még ma is csak gyűjtögetőkét élnénk.

Ezt nem veszik figyelembe azok a tudósok, és áltudósok, akik a várható felmelegedést katasztrófának festik.

A termelésre való kényszerülés következtében nagymértékben megnőtt a művelhető területeken eltarthatók száma, javult és biztosabbá vált a táplálkozásuk, néhány évvel megnőtt a várható életkor. Felborult az emberi faj biológiai egyensúlya, évi néhány százalékkal szaporodhatóvá vált. Ezzel szemben az életterületének eltartó képessége még 1 ezreléknél is lassabban növekedett. A spontán szaporodása nagyságrenddel gyorsabb volt, mint az életterület hasznosításának növelhetősége. Az elmúlt ötezer évben, ahol az életfeltételeket döntően a termelés biztosította, a társadalomnak magára kellett vállalni a túlnépesedésének lefékezését, és a fő halálokozóvá kellett válni.

Ezt a feladatot fajunk ösztönösen megoldotta, de utólag sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak fő funkciója a túlnépesedés megakadályozása volt. Nemcsak ötezer évig nem tudta az emberiség, hogy azért élhette meg sikeresen az elmúlt ötezer évet, mert megoldotta a létszámának a féken tartását, de a mai tudomány sem ismerte fel az osztálytársadalmak népesedés fékező funkcióját.

Ezelőtt mintegy száz évvel az osztálytársadalmak ötezer évig minden társadalomban hatékonyan működő halálokozó funkciója legyengült, elszabadult a népszaporulat. Annak ellenére, hogy fajunk történetében ennél fontosabb esemény nem történt, még nyoma sem található annak, hogy a társadalomtudomány a népszaporulat felgyorsulásának jelentőségét felismerte volna.

Mi történt az elmúlt száz év során?

Az emberiség létszáma a 20. század első ötödében érte el a 2 milliárd főt. Ezt tekintem körülbelül az optimális népességnek. Ez azonban a következő nyolcvan éven 7 milliárdra ugrott, és aligha lesz megállítható, hogy 2050-re nem érje el a 10 milliárdot. Az 1920-ban eléért 2 milliárd az utóbbi 90 évben 5 milliárddal, a következő 40 évben további 3 milliárddal nő.

Ráadásul a gyors népszaporodás kontraszelekcióval valósult meg, és egyre inkább ilyen lesz. Az átlagosnál lassabban növekvő társadalmak lakossága az elviselhetetlenül gyors átlagosnál is gyorsabban nő, a gyorsan fejlődők pedig lassan szaporodtak. Fajunk tehát biológiai zsákutcába került, mert egyrészt az megengedhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodott, és szaporodik. Ráadásul a népesség növekedése mindenütt kontraszelekcióval történik. A gyorsan fejlődő társadalmak népessége lényegben stagnál, a lemaradóké pedig a megengedhetőnél sokszorta gyorsabban szaporodik. A stagnáló népességű fejlett társadalmak is kontraszelekcióval termeli a következő generációt.

A 20. század során az emberiség mintegy ötödében, elsősorban Európában, gyorsan lassult a gyermekvállalás. Ennek köszönhetően, a várható életkor gyors növekedése ellenére, tört részére csökkent a spontán népszaporulat.

A század második felében az emberiség harmadát jelentő Távol-Keleten a fejlettebb országokban ugyancsak leállt a túlnépesedés.

Az 1.4oo millió lakosságú Kínában pedig erőszakkal leállították.

A harmadik évezred fordulóján már az emberség kétötöde nem túlnépesedő, és fergeteges gyorsasággal fejlődik. A háromötöd pedig lassuló mértékben, de a megengedhetőnél mintegy tízszer gyorsabban szaporodik.

A következő 40 évre várható, hogy a jelenlegi kétötöd, ami 3 milliárd fő, negyven év múlva is 3 milliárd marad. Ezzel szemben, a jelenlegi gyorsan szaporodó 4 milliárd 2050-ben 7 milliárd lesz.

Érthetetlen, hogy a fejlett világ tudománya a várható népszaporulat okozta problémával alig foglalkozik. Annál többet a felmelegedéssel, aminek a hatása talán század akkora sem lesz, mint a túlnépesedésnek.

A túlnépesedéssel azért foglalkoztam, mert össznépi társadalom csak az lehet, amelyikben leállt a népszaporulat. Ezért minden gyorsan szaporodó társadalom elsődleges feladata a gyermekvállalás erőszakos lecsökkentése. Az a társadalom, amelyikben a népesség növekedése néhány ezreléknél gyorsabb, eleve nem lehet versenyképes, csak osztálytársadalom, amiben a fő halálokozó maga a társadalom.

Mivel a gyermekvállalást csak kemény politikai diktatúra képes korlátozni, ahol erre szükség van, elkerülhetetlenül politikai diktatúrának kell lenni. A Nyugat társadalomtudománya azonban még ott sem tart, hogy mekkora népességnövekedést viselhet el tartósan a társadalom. Attól pedig még ennél is sokkal messzebb áll, hogy felismerje, hogy a diktatúrát bármilyen indokkal elfogadja.

A közgazdaságtan még ott sem tart, hogy a néhány ezreléknél gyorsabban növekvő népesség elviselhetetlen társadalmi teherrel jár. Nem számol a növekvő lakosság felnevelésnek költség- és vagyonigényével. Erről a társadalomtudomány képviselőit Kína páratlan sikere, és minden a gyorsan növekvő népességű társadalom lemaradása sem győzi meg.

A társadalomtudományokat az sem győzi meg, hogy a diktatúra ugyan képes lehet a népességnövekedés lefékezésére, de ha képes, akkor is csak egyik elengedhetetlen feltétele a sikernek. A népességnövekedés csak az egyik feltétele a sikernek, a másik a lakosság puritán viselkedése. Ahol a lakosság nem puritán, akkor sem lehet siker, ha nem nő gyorsan a létszám. Ezt bizonyítja a keleti keresztény kultúrájú országok csődje mind a cárizmussal, mind a bolsevik, mind a demokratikus kísérlettel, és a mediterrán országok csődje az Európai Unióban. Ezekben, az országokban ugyan nincs gyors népességnövekedés, még sincs siker. Mert nem puritánok.

A tények tanúsága szerint, csak puritán, illetve konfuciánus ország emelkedhet az élvonalba, nőhet az átlagosnál gyorsabban. Ilyen azonban már csak az emberiség sorsa szempontjából kicsi Észak-Korea. Rajta kívül nem ismerünk olyan társadalmat, amelyik lakossága puritán, és még nem sikeres.

Az emberiség számára csak a nem puritán, illetve konfuciánus lakosságú országok sorsa jelent problémát.

Jelenleg a sikerre alkalmatlan viselkedésű kultúrákhoz tartozik mintegy 4 milliárd embernek csupán mintegy tizedét jelentik azok a nem puritán európai, és a mediterrán népek, akiknél nincs túlnépesedés, de nem puritánok. Arról, hogyan lehet a nem puritánokat puritánokká átnevelni, nincsen tapasztalat.

A pravoszláv népek esetében mind a cári fél-feudális diktatúra, mind a bolsevik diktatúra, mind a tőkés rendszer csődje azt bizonyítja, hogy a lakosság viselkedési kultúrája okán a működő politikai rendszertől független a kudarc.

A mediterrán népek kultúrája ugyan sokban tartalmaz nyugat-európai elemeket, és a gazdag puritán népektől a túrizmuson és az EU-n keresztül óriási támogatást kapnak, mégsem képesek a lépéstartásra. A puritánoktól való lemarásuk ugyan sokkal kisebb, mint Amerikában, de egyre inkább egyértelművé válik, hogy lemaradnak.

Amerikában a puritánok és a latinok közti szakadék óriási és egyre tágul. A lemaradásuk elsőleges oka, hogy egyrészt elviselhetetlenül gyorsan szaporodnak, másrészt nem kapnak Észak-Amerikától nagy támogatást, harmadrészt nehezen boldogulnak az indián és afrikai etnikumaikkal.

A közel-kelti és észak-afrikai arabok helyzete nem is annyira kulturális okból reménytelen, mind a gyors népességnövekedésük, mind hisztérikus Amerika ellenességük okán.

Dél Ázsiában általános a túlnépesedés.

India ugyan gyorsan fejlődik, de az eleve túlnépesedett birodalom össze fog omlani a megengedhetőnél sokszorta gyorsabban növekvő népesség nyomása alatt.

Délkelet Ázsia még Indiánál is túlnépesültebb, gyorsabban szaporodó.

A Szahara alatti Afrika a legreménytelenebb térség. A kultúrája a legkevésbé alkalmas, a népszaporulata pedig a leggyorsabb. Fajunk ugyan ott született, de magas-kultúrája szinte soha nem létezett. Ugyanakkor itt a leggyorsabb a népesség növekedése. Elég egyetlen adat. Nigériának a 20. század elején 8 millió lakosa volt, körülbelül annyi, amennyi lakos akkor a mai ország területén élt. Ma már közel 200 millió lakosa van, és az ENSZ demográfusi szerint, 2050-ben 780 millió lakosa lesz.

AZ EMBERISÉG NÉGYÖTÖDÉNEK OSZTÁLYTÁRSADALOMRA VAN SZÜKSÉGE.

Ha nem volnék már kilencvenen túl, ki sem merném mondani, de talán most már megúszom. Már eddig is mondtam, hogy minden olyan társadalom, amelyikben a lakosság spontán növekedése meghaladná a néhány ezreléket, szükségszerűen osztálytársadalom. Mivel fajunk története során minden táradalomban ennél sokkal gyorsabb lett volna a népesség növekedése, csak osztálytársadalmak voltak. Márpedig, amire nincs kivétel, azt törvényszerűnek, szükségszerűnek kell elfogadni.

A törvény általános érvényét másik oldalról is tény bizonyítja. Jelenleg össznépi, vagyis nem osztálytársadalom csak ott van, ahol spontán leállt a népesség gyors növekedése.

A történelemtudomány ugyan nem végzett arra irányuló vizsgálatokat, mekkora lett volna a népesség növekedése, ha a társadalom óriási többségét nem tartja jogtalan kizsákmányoltnak, ha nincsenek háborúk, ha a képződő felhalmozási forrásokat nem kincsképzésre fordítják, ha nem bűn a tudásvágy. Azt azonban tudjuk, hogy mindennek ellenére fajunk minden magas-kultúrában az optimális eltarthatóságnál nagyobb létszámban élt, annak ellenére, hogy a tényleges népszaporulat átlaga nem haladta meg a néhány ezreléket.

A tények tehát az igazolják, hogy minden olyan társadalom, amiben a spontán népszaporulat néhány ezreléknél nagyobb lenne, csak osztálytársadalom formájában működhet.

Csak az osztálytársadalmak biztosíthatták, hogy a 20. század küszöbéig az emberiség csupán néhány ezrelékkel gyarapodott. Ennek ellenére is állandó volt a túlnépesedési nyomás, szinte minden államra jellemző volt a területszerzési törekvés.

Ezzel azonban kimondtam a kimondhatatlant, hogy minden olyan társadalom szükségszerűen osztálytársadalom, amiben a spontán népszaporulat meghaladná a néhány ezreléket. Mivel az emberiség négyötödében a népszaporulat felette van az 1 százaléknak, vagyis a megengedhető tízszerese, az emberiség nagy többsége számára egyelőre csak egy út áll nyitva, az osztálytársadalomban való élés.

Az emberiség már nem túlnépesedő egy ötöde ezzel szemben hisztérikusan azt akarja kikényszeríteni a még elviselhetetlenül gyorsan szaporodó többségtől, hogy olyan politikai felépítménye legyen, mint a már gazdag és nem szaporodó puritánoknak.

Marx azzal vitte tévútra az emberiség jelentős hányadát, hogy olyan felépítményt akart erőszakkal kikényszeríteni, amilyen csak a már gazdag, iskolázott, puritán, a fogamzásgátlást már széles körben alkalmazó társadalmi alépítmény tesz majd lehetővé. A Nyugat most ugyan abba a hibába esik, ott is olyan társadalmi felépítményt akar kikényszeríteni, aminek az alépítményei még hiányoznak.

Ennek klasszikus példája az általános emberi jogok biztosításának a követelése. Az alépítménytől függetlenül általános felépítményi követelményt állít. Márpedig az alépítményi feltétele nélküli társadalom éppen úgy összeomlik, mint ahogyan a kelet-európai bolsevik rendszer.

Melyek az össznépi társadalom alépítményi feltételei?

1. Az egy főre jutó jövedelem haladja meg a 10 ezer dollárt. Ezért az egyik jelmondatom: Előbb légy gazdag, aztán lehetsz szabad. Minden nemzetközi tapasztalat azt igazolja, hogy a jövedelem nagyságával arányosan csökken a gyermekvállalás.

2. Az iskolázottság átlaga haladja meg a 12 évet. Minden nemzetközi tapasztalat azt igazolja, hogy az iskolázottsággal arányosan csökken a gyermekvállalás. De nemcsak az, nő a gazdagodás, az iskolázottság az előző pont alapján is jó irányban hat.

3. Legyen általános a fogamzásgátlás lehetősége. Már sokszor leírtam, hogy a fogamzásgátlás megoldása nélkül sehol nem állt volna le a népszaporulat. Tehát az előző két hatás nem lehet elég hatékony, ahol a szexuális élet a fogamzás elkerülhetetlenségével jár.

4. A társadalomnak nem a gyermekvállalás számát, hanem a felnevelés hatékonyságát kell támogatni. Ebben a tekintetben, Kínától eltekintve, minden társadalom, az össznépi is, az ellenkező irányban ösztönöz. Általános a tapasztalat, a gyermekvállalásnál is sokkal hatékonyabb a jó minőségű felnevelés.

5. Legyen magas a foglalkoztatás. Ebben a tekintetben a fejlettek között is, szinte csak a távol-kelet társadalmak teljesítménye kielégítő. A Nyugatot, még ennek a puritán részét is, az jellemzi, hogy kevesen és keveset dolgoznak. Ezen belül még torzabb az arány, a munkaerő alacsonyabb minőségi szintjén, ahol a munkátlanság károsabban hat a tudatra, a viselkedésre, az átlagosnál sokkal magasabb a tartós munkátlanság. Ezt azonban nem veszik elég komolyan.

Bármennyire egyértelmű, hogy a társadalom négyötödében a legnagyobb károkozó a népesség gyors növekedése, a Nyugat hatása ezt növeli, holott csökkenteni kellene.

A Nyugat népszaporulatot gyorsító hatása részben spontán, részben tudatos.

Ami a spontán hatást illeti.

A tudományos és technikai forradalom egészségügyi eredményei között sok olyan volt, és van, amelyek a hatásukhoz képest nagyon olcsók. Ezek többsége éppen a legnagyobb halálokokat csökkentette. Ennek következtében a lemaradó társadalmakban is megnőtt a várható életkor, ami a csökkenő gyermekvállalás ellenére is felgyorsította a népszaporulatot.

A keresztény vallások, és a keresztény kultúra túlértékelte az emberi élet szerepét ott is, ahol a hallozás csökkenése okozott elviselhetetlen népszaporulatot. A legtöbb kárt a keresztényég azzal okozott, hogy harcolt a családtervezést biztosító fogamzásgátlás, és terhesség megszakítás ellen.

Nem ismerek adatokat, de a keresztény erkölcs hatása 1 milliárdnál, minden bizonnyal, több születést, azaz népességet okozott. A kívánatosnál több gyermek születése minden háborúskodásnál sokkal több kárt okozott.

Lényegében a keresztény erkölcsből fakadt a Nyugat béketeremtő missziója is. Arról sincsenek adatok, hogy a múltban az osztálytársadalmakra jellemző fegyverkezés és háborúzás a népesség hány százalékát semmisítette meg. Ahhoz azonban nem kellenek az adatok, hogy tudjuk, mennyivel gyorsabb lett volna a népesség növekedése,

-        ha a háborúk nem emésztenek fel óriási jövedelmet, ezzel fokozva a szegénységet;

-        ha a háborúkban nem pusztul el a férfi lakosság java;

-        ha a háborúk által okozott járványok nem követlenek a fegyvereknél is nagyobb emberáldozatot.

Az osztálytársadalmak fegyverkezését, háborúzását sem tette helyére a társadalomtudomány. Miden osztálytársadalom, a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, nagyságrenddel többet költött fegyverkezésre, és többet is háborúzott egymással, mint a jelenkori fejlett társadalmak. Ennek a minden osztálytársadalomra jellemző tevékenységének is objektív oka volt. Ez is az erőforrások pocsékolását, a halálozás növekedését, tehát minden osztálytársadalom elsődleges célját, a népszaporulat fékezését szolgálta.

A tudományos és technikai forradalom hatására, a fejlett világon belül, ez az ok megszűnt. Megszűnt, mert ezekben a spontán népszaporulat még a társadalom érdekének szintjét sem éri el. Ugyanakkor a fejlett világon belüli nemzetközi munkamegosztásban való aktív részvétel sokkal nagyobb társadalmi érdek, mint ami az erőszakos érdekérvényesítésből származhat.

Ezzel szemben az osztálytársadalmak érdekei egymással ellentétesek voltak, egymás rovására lehetett előnyökhöz jutni. Ráadásul, le kellett vezetni a túlnépesedési nyomást.

Minden osztálytársadalom számára előnyt jelentett a mások feletti uralom. Nemcsak a gyarmatok, és a befolyási övezetek jelentettek jövedelmet, de a fejlettek egymás feletti győzelme is. Az imperializmust a szép lelkek erkölcsileg elítélhetik, de nem tagadhatják, hogy a háborúk megnyerése előnyökkel járt. A háborúskodások elsődleges oka azonban a túlnépesedés volt. Még nem merte senki sem leírni a kegyetlen valóságot, hogy a háborúk emberveszteségei a megmaradtak esélyeit növelte.

A háborúk emberanyagának nagy részét korábban a jobbágyok, később a parasztok adták.

A jobbágyrendszerben lényegében csak az elsőszülött fiú számíthatott arra, hogy jobbágytelekhez juthat. A háborús veszteségek tehát az otthonmaradt fiúk lehetőségét növelték. A falvak megmarat lakosai általában nyertek, mert az egy lakosra jutó földterület, az átlagos birtoknagyság nőtt.

Lényegében hasonlóan érintette a paraszti falvakat is a lakosságuk háborús vesztesége. Ezért a falvakban felállított hősi emlékművek az érzelmi veszteseknek szólnak, elsősorban az érintett szülőknek. Az életben maradt lakosság nyert azzal, hogy kevesebb embert kellett a falu határának eltartani.

A túlnépesedést parasztpárti tikárként éltem meg. Az egykéző falvak viszonylag lényegesen gazdagabbak voltak, mint a sok gyermeket vállalók. Az egykézés, vagyis az egy gyerek vállalása azt jelentette, hogy az érintettek felismerték azt, amit az országos politika tragédiának látott, hogy a jobb élet kulcsa a kevesebb gyermek vállalása. A politika és a tudomány azonban nem jutott idáig.

Pedig akkor még nem volt fogamzásgátlás, de még orvos által végzett abortusz sem. Tehát a parasztok anyagi érdekből mondtak le a normális szexuális életről. Márpedig legények, lányok, házasok számára ennél fontosabb nincsen.

Az egykének fiatal koromban nagy irodalma volt, a nemezt érdekét sértő társadalmi bűnnek tartották. De nyomát sem találtam annak, hogy az egykézéssel járó szexuális áldozatot valaki említette volna.

Visszatérve a Nyugat halálozás elleni tudatos szerepére.

A hidegháború vége óta a fejlett Nyugat haderejét elsősorban arra használja, hogy a túlnépesedő világban, akár fegyverrel is, de megakadályozza a háborúskodást.

Mivel segíthetnének a lemaradó világon?

1. A minél kevesebb gyereket vállaló, de azokat eredményesen tanítató családokat kellene jutalmazni.

2. A magas foglalkoztatást pedig számon kérni.

Ez két olyan, mindennél fontosabb feladat, amit csak az állam képes ellátni.

AZ EMBERISÉG KÉT ÚTON JÁRJON

A jelenkor megértésének a legnagyobb akadálya, hogy nem vesszük tudomásul, fajunk egymástól távolodó két vágányra tért, és a kettőt nem lehet azonos pályára kényszeríteni. A már nem túlnépesedő gazdag, iskolázott puritán népek társadalma minőségileg más társadalom, mások a mozgástörvényei, mint amilyenek a túlnépesedő osztálytársadalmak voltak, és maradtak.

A fejlett Nyugat mégis azt várja el, sőt arra kényszeríti a gyors népszaporulatuk miatt lemaradókat, hogy olyan felépítményt működtessenek, amelyen náluk hatékonyan működnek. Nem veszik tudomásul, hogy az osztálytársadalom objektív szükségszerűség ott, ahol a népesség növekszik. Annál inkább az, minél gyorsabb a népszaporulat.

Mivel fajunk történetében még soha nem fordult elő olyan gyors népességnövekedés, mint amilyen a számbeli többséget jelentő társadalmakban van, még soha nem volt nagyobb szükségszerűség az osztálytársadalmi forma. Ennek ellenére az emberiség puritán ötöde, ahol már leállt a túlnépesedés korábban elképzelhetetlen tudományos és technikai fölényben van, a népességet növelését eredményező befolyását képes érvényesíteni az eleve elviselhetetlen mértékben szaporodó többséggel szemben.

Ez alól kivételt csak a világ népességének mintegy ötödét jelentő Kína a kivétel. Ez is csak azért teheti meg, mert a lakosságának viselkedését a kemény puritanizmus jellemzi.

A fejlett Nyugat Kína gyermekvállalást erőszakkal csökkentő gyakorlatát erkölcsi bűnnek, és társadalmi károkozásnak tartja. Pedig Kína ezzel a fajunk történetében talán a legeredményesebb lépést tette meg.

Református – katolikus hitvita

Kopátsy Sándor                 EV                   2012-09-22

Református – katolikus hitvita

A Magyarországi Református Zsinat a Heidelbergi Káté megjelenésének 450 évfordulója alkalmából új fordítást készítetett. Eddig a magyar bibliaordítások kihagyták a 80. tételt, amelyik a római katolikus egyházat bizonyos tekintetben pogánynak minősíti.

Azt a Magyar Püspöki Kar, sértésnek minősíti, és fellobban országunkban a vita a nyugati kereszténység két egyháza között. Szomorú, mert ez is a vallási, ideológiai türelem hiányát mutatja. Sokkal okosabb lett volna csendben maradni. A vita dogmatikus.

Önmagában a reformáció vezetőinak az állítása, hogy a korabeli kereszténység indoktalanul sok pogány elemet ápol. Ez ugyan vallási vita volt, de szerzők nem minősítették ezzel a katolikus vallás pogánynak. Az, hogy az Alpoktól északra élő, puritán népeknek életszemléletéhez viszonyítva, sok pogány elem volt a kor egyistenhívő kereszténységében. Ebben ugyan vitathatatlanul igazuk volt, és még ma is igazuk van, de ez nem ok arra, hogy minden keresztény vallást egymás testvérének kell tekinteni. Ennek érdekében egymással szemben tapintatra, megértésre van szükség. Nem okos viselkedés a vallási dogmák minősítése között nemcsak a keresztény egyházak, de a világvallások között sem vitatkozni.

Katolikus vagyok, de elismerem, hogy a reformáció olyan tekintetben előrelépést hozott a keményen egyistenhívő zsidó gyökerű kereszténységgel szemben, hogy kiiktatták a vallásukból a pogány elemeket.

Hogy látom társadalomtudósként ezt a kérdést?

A zsidó vallás kemény, és egyértelmű volt a sokistenhívéssel szemben. A zsidó vallás forradalmat jelentett a vallásfejlődésben. Ha voltak is más, egy istenhívő vallási kíséreltek, nyomtalanul eltűntek. Az egyistenhitet az emberiség a zsidóságnak köszönheti. Abból sarjad ki két nagy világvallás a keresztény és a mohamedán.

A kereszténység annak köszönhetően terjed el előbb a mediterrán világban, aztán az egész Európában, hogy Szent Pál jelentős engedményeket tett a több istenhívés irányában. A zsidó valláshoz képest sokat, de nem annyit, hogy az egy istenhite kétségbe vonható legyen, de mégis annyit, ami megkönnyítette a görög-római sokistenű vallásúak áttérését az egyistenhitre. Ezért tartom Szent Pált az európai történelem egyik óriásának.

Hiba volna Pál reformjai okán a kereszténységet nem egyistenhívő vallásnak minősíteni. Viszont Pál azzal tett történelmi szolgálatot a Nyugatnak, hogy Krisztus tanítása alapján olyan egy istenhitű vallást hirdetett, ami könnyebben győzött a mediterrán Római Birodalomban.

Ugyanakkor Szent Pál túl messze ment ahhoz, hogy a kereszténység tartósan a sémita népek világvallása maradhasson. Ami megfelelt a Földközi Tenger térségében, sok volt a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élőknek.

Ideje volna bevallani, hogy Mohamed lényegében azt tette a sémita népek térségében, amit a reformáció ezer évvel később Európa északnyugati, puritán népeknek. Mohamed azt ismerte fel, hogy a kereszténység nem elég egyértelmű egyistenhívő vallás, a Közel-Kelet és Észak-Afrika népei ennél következetesebb egyistenhitet igényelnek. Annak ellenére, hogy sokkal következetesebb egyistenhitet jelent a mohamedán vallás, nem tekinti a kereszténységet pogány vallásnak.

A Szent Pál által meghirdetett kereszténység lényegében a 10. század végére egész Európa vallása lett. A pogánysággal szemben vallási modernizációt jelentett.

Nem sok ételme van azon vitatkozni, hogyha Szent Pál következtesebben ragaszkodik az egyistenhithez, nem lehet ilyen sikeres a kereszténység elfogadása a Római Birodalomban. Azt mégis látni kell, hogy Mohamed sokkal keményebb egyistenhitű vallása még hatszáz évvel később sem terjed el Európa indogermán népei között.

Az első évezred végén azonban Európa északnyugati felén győzött az agrártechnikai forradalom, az ott élő germán, angolszász és skandináv népek kiépítették a maguk más gazdasági és technikai alapokon álló magas-kultúráját. A Kelet Római Birodalom pedig elvesztette a keresztény lakosságának nem európai többségét a mohamedán vallással szemben. A kelet-európai kereszténység súlypontja a mediterrán térségből a kelet-európai sztyeppére tevődött át. A sztyeppén élő népek kultúrájának a világi hatalom elsődlegességének elfogadása felelt meg. A sztyeppe kultúrában a klérusnak nem lehet önálló hatalma a világi, mindenek előtt a katonai hatalommal szemben. Ott a legfőbb vallási vezető is a politikai és katonai uralkodó lehet.

Talán még nagyobb különbség fakadt abból, hogy Európa nyugati felén a kiscsalád, a keletin a nagycsalád volt az általános társadalmik sejt.

A 11. században aztán az európai kereszténység kettéválik. A megosztás azzal jellemezhető, hogy a kontinens nyugati felén a kiscsaládok, a keletin pedig a nagycsaládok kereszténysége ettől kezdve más úton halad. A nyugat-európai kereszténység még közel félezer évig megőrzi mediterrán karakterét, sőt abban az istenábrázolás, a szentek száma és tisztelete, azoknak az életünk alakításában játszott szerepük erősödik, bizonyos tárgyak előtt való vallási szertartások ünnepekké válnak. Röviden fogalmazva, a római katolikus vallási élet egyre több pogány elemmel egészült ki.

Az óceánok meghódítása, azokra épülő világkereskedelem és gyarmatosítás a Nyugat súlypontját a Földközi Tenger medencéjéből az Atlanti Óceán partjaira helyezi át. Ennek megfelelően, a puritán népek súlya a mediterránoké fölé emelkedik. Ehhez a rangsorváltozáshoz igazodik a nyugat-európai kereszténység is. A puritán népeknek puritánabb kereszténysége lett szükségük. A puritán népeknek a saját nyelvén beszélő, kevésbé centralizált struktúrájú, takarékosabb, a politikai hatalomtól jobban elhatárolódó vallásra volt szükségük. Ezért, az új vallások kiszűrik a túlburjánzó pogány elemeket is.

E cél érdekében a reformáció vallásalapítói nem új, hanem korszerűbb vallást akartak. E vallási mozgalmat tehát joggal nevezzük reformációnak. A reformátorok, akik katolikus szerzetesek voltak, vissza akartak menni az ószövetség szelleméhez, a következetesebb egyistenhithez.

A pápaság ugyan elsősorban nem teológiai, hanem hatalmi érdekből, ragaszkodott a mediterrán térség kultúrájának jobban megfelelő teológiához, és gyakorlathoz. Azt, hogy a latin népeknek jobban megfelel a Szent Pál szellemében működő Krisztusi tanítás, az élet bizonyítja. A latin népek, nemcsak Európában, de Amerikában és a Fülöp Szigeteken is, katolikusok maradtak. Nekik a sok szent és kegytárgy babonás tisztelete ma is jobban megfelel. Ezzel szemben a puritán angolok négy gyarmatán ma is a reformáció vallásai jelentik a többséget.

Az ugyan aligha vitatható, hogy a pápák jobban tették volna, ha keresik a kompromisszumot, de az nem képzelhető el, hogy a latin népek ettől puritánok lettek volna.

Minden kultúrának más vallásra van szüksége. Az, hogy a kereszténység ilyen szélesen elfogadott világvallás lett, a rugalmasságának köszönhető. Ennek köszönhető, hogy a kereszténység valamilyen egyháza nemcsak a három nagyon eltérő európai kultúra, és annak gyarmatain elterjedt és fennmaradt, hanem Egyiptomban és Kelet-Afrikában is gyökeret vert.

Ez a rugalmassága hiányzott a reformáció első századában. De mint látjuk, hiányzik ma is. Különösen a magyar katolikus egyházban.

A Heidelbergi Káté olyan ereklyéje a reformációnak, amit úgy kell megőrizni, ahogyan született. Abban a légkörben természetesen élesebben fogalmaztak, élesek voltak az indulatok. De a szöveg lényegében igaz. A katolikus vallás sok pogány elemet őriz, felhasznál, de ettől nem lesz pogány, több istenhívő. Ezt a reformáció egyetlen egyháza sem vonta kétségbe. Most sem ezen van a vita.

Nekünk, magyar katolikusoknak nem volna okunk a pogány elemek 450 év előtti emlegetése miatt megsértődni.

Mi, a magyarok a történelemoktatásban a muzulmán megszállókat pogányoknak hívjuk még ma is. Pedig csak másvallásúak, de nálunk keményebben egy istenhívők.

A Magyar Püspöki Kanak nincs erkölcsi alapja arra, hogy egy 450 éve megfogalmazott egyházi írat fogalmazása okán, megsértődjön, mert a magyar katolikus és a magyar református egyház közötti vitában ők nyúltak százszor durvább eszközökhöz, mint egy 450 éves egyházi dokumentumban, egy teológiai kérdésben foglalt, az övékétől eltérő, elvi álláspont. A két egyház közti sok évszázados vitában a katolikus fél élt sokkal inkább vissza a mögötte álló sokkal nagyobb politikai erővel.

A reformáció egyházait az ellenreformáció során keményebb kritikával, de nem csak kritikával, hanem politikai üldözéssel, börtönnel, gályarabsággal, polgári jogkorlátozással sújtották. Jó, hogy ez a múlté, fel ne újítsuk.

AZ ÁLLAM ERŐS GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG

PÉNZPOLIIKA 3

FOGLALKOZTATÁS. 3

Kopátsy Sándor                  EG                  2012-09-14

AZ ÁLLAM ERŐS GAZDASÁGI SZEREPÉRE VAN SZÜKSÉG

Azzal kell kezdenem, hogy társadalmak politikai felépítményéről, az állam szerepéről általában, a gazdaság abszolút és viszonylagos fejlettségtől, a kultúrától valamint a népszaporulattól függetlenül vitatani ostobaság. Bárki, mármint tarthat Marxról, azon nem lehet vitatkozni, hogy nincs az alépítménytől független felépítmény. Vagyis tudománytalan ostobaság azt állítani bármelyik elképzelt felépítményi formától az állítani, hogy mindenki számára, minden helyzetben az egyedül üdvözítő. Márpedig ma ez jellemző. A liberális közgazdászok kereken kijelentik, hogy minél kevesebb az állam szerepe annál jobb. Fel sem merül, hogy mikor és hol.

Az a történelem elemi ismeretéhez tartozik, hogy az állam szerepe időben és térben nagyon változatos volt. Mindig volt példa a minden döntésre feljogosított államra, és a szinte semmibe beavatkozóra.

Nagy volt az állam szinte az élet minden részletébe beavatkozó szerepe a nagy folyamok síkságainak vízrendszerével öntöző társadalmakban. Ezzel szemben a nomád pásztorkodást folytató társadalmakban az állam hatalma csak a hadviselésre korlátozódott, de abban korlátlan volt. A bőséges természetes csapadékkal öntöző társadalmakban nem volt jellemző a centralizált birodalom tartóssága. Egészen más centralizációt követelt meg Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő, de nem önözéses földművelés a középkorban.

Ezek a társadalmak tehát nagyon különböztek annak ellenére, hogy a lakosság nagy többsége az élelmezésének megoldása érdekében dolgozott. A dolgozó nép életszínvonala kevéssel haladta meg a létminimumot.

A kultúrákon belül is voltak különböző felépítmények. A téma szempontjából legeltérőbbek a városállamok voltak. Ahol voltak. Ezek azt mutatták, hogy a kisebb politikai egységek gazdasági, tudományos és politikai tekintetben hatékonyabbak voltak, mint a birodalmak. De ez a felépítmény szinte csak a távolsági kereskedelemben volt hatékony. A görög, az itáliai, a németalföldi városállamok, és a nagy államokon belül lényeges autonómiát évező városok jelentették a kor társadalmában a csúcsot. A katonai tekintetben sokkal erősebb államoknak azonban ki voltak szolgáltatva. A kultúrkörön belüli politikát mégis a nagy államok alakították. Ezek egymással vívott harcaiban azonban a nagyobbak bizonyultak erősebbeknek. Az autonóm városok gazdagabbak akartak lenni, az államok pedig minél nagyobbak.

Marx kategóriáival élve, a városok az alépítményt, az államok a felépítményt építették.

A 20. századot, vagyis a tudományos és technikai forradalmat megelőzően a világ sokkal homogénebb volt, mint amilyenné vált a következő száz évben, és ahogyan differenciálódik még tovább. A gazdasági fejlettség, vagyis az alépítmény szempontjából korábban a világ, gazdasági tekintetben, viszonylag homogén volt.

Száz évvel korábban a legfejlettebb, leggazdagabb, és a legszegényebb társadalom lakosainak nagy többsége viszonylag hasonló életszínvonalon élt. A viszonylag hasonló alatt az egy az öthöz különböző életszínvonalat lehetett érteni. A 20. század elején a brit munkás és paraszt legfeljebb ötször jobban élt, mint az indiai. Ez is sokkal nagyobb különbség, mint ami fajunk életét előtte jellemezte, de sokkal kisebb, mint ami ma van, és ami egyre jobban tágul.

A lakosság kilenctizedének életszínvonalában jelentkező különbségnek az ötszöröse először is csak az ipari forradalom után, a tudományos és technikai forradalom beköszöntése idején jött létre.

A 20. század elején.

1. A legfejlettebb tőkés osztálytársadalmakban a felső tizeden belül nagyon kiszélesedett a jólét. Britanniában a felső tízed a világ nagy többségében már nagyon gazdagnak számított. Indiában a lakosság talán egyetlen ezreléke élt olyan jómódban, mint Britanniában a felső tized. Ez azért jöhetett létre, mert a következő két okból, kialakult a gyarmati rendszer, és a világ kevésbé fejlett kilenc tizedének kizsákmányolása. 

2. A tőke javak, a berendezések, a tudományos eredmények tekintetben szinte monopóliumot élvezett néhány nyugat-európai ország. Az emberiség tizede élt olyan társadalmakban, amelyek óriási tudományos és technikai fölényben voltak.

3. A legnagyobb különbség a haderő technikai felszereltségében volt. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert előtte a katonai erőben szinte nem is volt különbség. Gyakran éppen a szegényebb népek katonai ereje volt a nagyobb. A lőpor előtt a pásztornépek erősebbek voltak, mint a földművelők.

A felsorolt különbségek azonban még sokkal kisebbek voltak, mint jelenleg, mégis nagyon eltérő politikai felépítmények alakultak ki. Tehát a múltban sem lehetett azt mondani, hogy volt olyan felépítmény, ami más fejlettségi szinten, más természeti környezetben és más kultúrában egyaránt a leghatékonyabb lett volna.

Az emberiség az elmúlt száz év során sokszorosára differenciálódott. Ezért a felépítmény is egyre eltérővé válik. Ezért nemcsak ostobaság, de kártékony is, minden társadalom számára azonos felépítményt javasolni, sőt erőltetni.

Miért differenciálódik a világ annak ellenére, hogy sok ezerszeresére felnőtt az információk, sok százszorosára az emberek és áruk áramlása?

Azért, mert az osztálytársadalmak ötezer éve a fizikai erőnk technikai megsokszorozását jelentette, az utóbbi száz év pedig a szellemi képességünkre épül, annak differenciáltsága pedig ezerszer nagyobb, mint a fizikai erőnkké.

Az ipari forradalom ugyan megsokszorozta eleve nagyon gyenge fizikai képességeinket, a tudományos és technikai forradalom azonban az óriási szellemi képességünk kiaknázására épül. A z ember fizikai képességei eleve nagyon gyengék, és azokat eleve magas szinten kellett kihasználni. A fizikai képességeinket a tudomány és a technika minden más teremtményénél nagyobbra növelte. Minden élőlénynél nagyobb fizikai erőt tudunk gépeinkkel kifejteni, azoknál sokkal jobban láthatunk, hallunk, legyőzzük távolságot.

Az osztálytársadalmak ötezer éve során fajunk minden elődjénél nagyságrenddel fejlettebb szellemi képességét azonban egyre kevésbé mozgósította, sőt még a spontán feltörő tudásigényét is korlátozta. (Azt, hogy az ember tudásigényét eddig korlátozni, lefékezni kellett, és miért, másutt részletesebben kifejtettem.)

A tudományos és technikai forradalom azonban nemcsak megnyitotta a szellemi képességünk fejlődése előtt az utat, de megteremtette annak minél jobb kihasználásra való érdekeltséget is. Arról, hogy ez megtörténhet, még kevésbé arról, hogy ez hova vezet, egyelőre fogalmunk sem lehet. Száz éve, tehát múltunk utolsó ezredében sem sejtettük, mára hova jutottunk. Még kevésbé lehet azt látni, száz év múlva hol leszünk.

Elégedjünk meg azzal, hogy most mi a teendőnk.

Miért van a jelenkorban az állam beavatkozására szükség?

Erre a kérdésre sem lehet globális választ adni, mert az egyre jobban differenciálódott alépítmény egyre eltérőbb felépítményt igényel. Az alábbiakban csak a fejlett, és a világgazdaságba már szorosan beépült társadalmak államigényét fejtegetem.

Általánosan, azért mert minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb a szakadék a vállalti és a társadalmi érdek között.

Márpedig a felépítménynek éppen az a feladata, hogy ezt a szakadékot áthidalja. A jelenkori fejlett államnak olyan felépítményre van szüksége, ami áthidalja a részek és az egész, az egyén, a család, vállalkozás, a térségek érdeke és a társadalom érdeke közti ellentétel.

Az alábbiakban az állam felépítményi feladatát vizsgálom néhány allergikus területen.

PÉNZPOLIIKA

Viszonylag minden nagyobb elméleti felismerés nélkül vált általánossá az állam pénzteremtő joga. A gazdasági világvállság során kiderült, hogy a katasztrofális politikai vállságot okozó óriási munkanélküliséget csak fedezet nélküli pénzteremtéssel lehet mérsékelni.

A Szovjetunió teljes foglalkoztatása, majd a fasizmusok gazdasági sikere egyértelművé tette, hogy szükség van arra, hogy az állam fedezet nélkül pénzt teremtsen. Kiderült, hogy a pénz bizonyos mértékű tudatos rontása nélkül nem jön létre annyi jövedelem, ami elegendő keresletet teremt a társadalom tűrőképességének megfelelő foglalkoztatást igénylő vásárlőerő létrehozására.

Ahogyan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a megfelelő foglalkoztatás önmagában nem garantálja a sikert, az infláció egyre inkább pejoratív értelmet kapott. Ennek ellenére mindenütt alkalmazták. Nem ismerünk olyan országot, ahol nem romlott a pénz vásárlóereje, illetve nem emelkedett az arany ára.

Ami a bolsevik rendszert illeti. Az ugyan helyes megállapítás volt, hogy a Szovjetunióban a magas foglalkoztatás pozitív hatását lerontotta az érdekeltség és a piac jelző szerepének hiánya. Meggyőződésem szerint a bolsevik rendszer csak azért omlott össze, mert egyrészt a lakossága a puritán Nyugattal való lépéstartása eleve alkalmatlan volt, másrészt az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésbe, imperializmusba futott. A Szovjetunó kudarcának tehát nem a bolsevik rendszer volt az oka.

Ami a fasizmusokat illeti. Mindenek előtt a német és a japán fasizmus azért volt sikeres, mert nem számolta fel a magántulajdont és a piacot. Azok a vesztét is az imperializmusa okozta. Ez a két nép ugyanis alkalmas a kor követelményeinek megfelelő társadalom működtetésére. Nemcsak a fasizmusok volt sikeres, de a vesztett háború utáni demokratikus rendszerben elért teljesítményük is jelentősen meghaladta a klasszikus nyugati demokráciákét.

Az a tény, hogy Németország és Japán háború utáni teljesítménye meghaladta a győztesekét, azt bizonyítja, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájától, és nem az állam szerepének mértéktől függ. Ezt bizonyíja, hogy a mediterrán országok, a fasizmusuk után hiába illeszkedte be a hidegháború demokratikus oldalába, rendszer ide, vagy oda, nem javítottak a relatív helyzetükön. Argentína is ott maradt a latin-amerikai országok között.

A Szovjetunió népei sem sokat nyertek a maguk rendszerváltásával. Egyedül Oroszország javított keveset, de nem a rendszerváltoztatásának, hanem csupán az olajkincsének köszönhetően.

Rendszer ide, vagy oda, infláció mindenütt volt. Márpedig, ha valami általános jelenség, annak objektív oka van. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy mi lett volna az optimális mértéke. Az semmiképpen nem igaz, hogy az infláció minél kisebb, annál jobb. Ezt semmi sem igazolja. Az ugyan nem vitatható, hogy lehet a kívánatosnál nagyobb vagy kisebb. Arról, hogy hol és mikor mi a kívánatos, érdemes vitázni, de arról nem érdemes, hogy mindenütt minél kisebb, annál jobb. Mindig, és minden helyzetben más az optimális.

A legtöbb baj abból származik, hogy a pénzügyi világ, de a világpolitika is, egységes normákat állít, és egységes pénzpolitikát követel. Eleve ezzel a céllal hozta létre a Nemzetközi Valutaalapot. Annak a pénzügyi hatalma pedig egyre nő. Ebben az sem okoz akadályt, hogy több kárt okozott, mint hasznot. Ugyanazt a pénzpolitikát nemcsak javasolja, de követeli, ami talán a lefejlettebbeknek jó, legalábbis elviselhető.

Hozzá nem értésének klasszikus példái vannak.

- Argentínát rábeszélte arra, hogy a dollárhoz kösse a valutáját, és vezesse be a magán nyugdíjpénztárakat. Nem számolt azzal, hogy a mediterrán és a latin-amerikai országokban más pénzre, főleg más pénzrontásra van szükség, mint a szinte egyetlen világpénzt szolálló dollár esetében. Figyelmen kívül hagyta, hogy a bohém latin-amerikai Argentínában nem működhet az olyan nyugdíjrendszer, ami az Egyesült Államokban sem képtelen az igényeknek megfelelő alapnövelésre.

- Csillében, amikor megbukott a diktatúra, ott Észak-Amerikát akarta bevezetni. Az IMF illetékeseinek fogalma sem volt arról, hogy a latin-amerikai államokban mi jellemzi a lakosság viselkedését.

- Az argentin kudarcai ellenre tétlenül nézte, hogy az Európai Unió ugyanazt a hibát követte el, közös valutát hozott létre a puritán, takarékos, inflációtól rettegő északnyugati és a négy mediterrán ország között. Még utólag is ennek a természetellenes valutauniónak a fenntartását támogatja.

- Nem tanulva az argentin bukásból, Magyarországot beugratta a kötelező magán nyugdíjpénztárak bevezetésére. Ez ugyan még a sokkal gazdagabb, takarékosabb puritán országokban sem működik eredményesen, tanácsára, nálunk kötelezővé tették.

- Az IMF legnagyobb hibája, hogy tűrte a takarékosságra képtelen országok gátlástalan eladósodását. Amennyire veszélytelen a fejlett és puritán országok magas államadóssága, amire bőven van fedezetük, annyira felelőtlenség volt tűrni a bohém, takarékosságra képtelen országok hitelből élése. A nemzetközi pénzügyek nagyhatalmú őre még addig sem jutott el, hogy rendezte volna az eladósodás mércéjét. Minden ország esetében azt kellett volna szigorúan ellenőrizni, hogy milyen terhet jelent az államadóssága. Ennek pedig nem sok köze van ahhoz, hogy a nemzeti jövedelem hány százaléka az adósságállomány. Ezt azzal kell mérni, hogy a nemzeti jövedelmének hány százaléka az adósságteher. Vagyis a külföldi vagyon hozamának, és a külföldi adósság kamatának a különbsége. Elég volna csak arra gondolni, hogy melyik ország mekkora kamatra kap hitelt. Az állami hitelek kamatai között ugyanis elég általános az egy a négyhez arány. Ekkora most a német, az amerikai és a japán hitelek, és a mediterrán országok hiteleinek kamatja közt a különbség. A görögökről most nem is beszélek.

- Az IMF egyetlen szót nem emelt az euró övezet szakmai megalapozatlansága ellen. Nem hívta fel a brüsszeli adminisztrátorok figyelmét arra, hogy közös valutájuk csak a nem nagyon eltérő fejlettségű, és nem nagyon eltérő hitelképességű országoknak lehet. Elég lett volna megnézni, hogy mekkora Dániában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és mennyi Görögországban. Mekkora az állampapírok kamata Németországban és Spanyolországban. Mekkora volt a megelőző ötven év során az infláció Németországban, és Olaszországban. Amennyiben ezek a számok 20-30 százaléknál többel különböznek, szélhámosság a közös pénzük.

fokon, ennyi is elég az oktatásból.

Az elmúlt száz év szinte világtörténelmi eseménye volt, hogy Európa nyugati fele ötszáz év után elvesztette a világtörténelemben játszott vezető szerepét Észak-Amerikával szemben. Az utóbbi harminc év világtörténelmi eseménye pedig az, hogy a Nyugat növekedését jelentősen meghaladta a Távol-Keleté.

A Nyugat viszonylagos lemaradása, minden bizonnyal, feltartóztathatatlan, de e két tábor közötti nagy sebességkülönbözet elsődleges oka, a liberális pénzügyi rendszer működési zavara volt.

Egyelőre a jelei sem látszanak a felébredésnek. A következő néhány évtizedben nem is lehet arra számítani, hogy a Nyugat felveszi a Távol-Kelet tempóját.

Emisszió.

Annak, hogy váratlanul következek be a pénzügyi válságok az volt a fő oka, hogy nem vették tudomásul, hogy a vagyonárak, és a külföldi hetelek növekedése is, pénzteremtéssel jár. Ezt ugyan illett volna előre látni, de utólag sem veszik tudomásul. A legutóbbi két pénzügyi vállság annak következménye volt, hogy emelkedtek az ingatlanárak, és a részvényárak. Ez azt jelentette, hogy jobban növekedett a vagyontulajdonosok vagyonának az ára, mint a tényleges vagyonuk. A közgazdaságtan azonban nem eszi tudomásul, hogy a vagonárak emelkedése egyrészt infláció, másrészt emisszió.

A közgazdaságtan árváltozás alatt csak a nemzeti jövedelem árváltozását érti, a vagyon árának változására nincs figyelemmel. Amikor a jegybanki reál alapkamatot számolják a tényleges kamatlábból csak a nemzeti jövedelem árváltozási százalékát vonják le. Ha figyelembe vették volna a vagyonok árváltozását is, kiderül, hogy a jegyben negatív reálkamaton ad hiteleket. Ez talán elgondolkoztatta volna az illetékeseket. A negatív kamat esetén ugyanis, megnő a pénz forgási sebessége, csökken a pénzben jelentkező megtakarítás, mindenki szabadulni akar a pénzétől. Márpedig a nagyobb forgási sebesség úgy jelentkezik, mint a több pénz.

A legnagyobb probléma azonban az emelkedő vagyonárak mellett az, hogy megnő egyrészt a bankok hitelező kapacitása, másrészt a vagyontulajdonosok hitelképessége. A bankok sokkal olcsóbban, negatív reálkamattal jutnak forráshoz az alacsony alapkamatnak köszönhetően, a vagyontulajdonosok pedig a vagyonuk gyors áremelkedése okán, viszonylag magas kamattal is felveszik a hiteleket, mivel azok kamatja kisebb, mint a vagyonuk növekedése. Ráadásul a vagyonuk árához képest nem is nő az eladósodottságuk.

A hitelállomány növekedése azonban emisszió. A jegybankok azonban nem számolnak ezzel. A vagyonárak inflálódása okán keletkező hitelkeresletet könnyű volna megállítani azzal, hogy hatóságilag emelik a vagyonértékhez viszonyított hitellimitet, illetve a hitelállomány növekedését ellensúlyozó tartalékképzést írnak elő.

Ugyanez a megelőzési módszer megoldaná a vállalkozások, az intézmények, és a lakosság külső adósságának indokoltnál gyorsabb növekedésének megakadályozását is. Elegendő volna a devizahitelekre olyan tartalékképzést előírni, ami a nagyobb kockázatot jelentő hitelek elszabadulását.

Az elmúlt évtizedek általános tapasztalta, hogy az államok, és a nemzetközi pénzügyi hatóságok nagyon alacsony szakmai szinten felügyelték a pénzvilág mozgását.

-       - - - - - - -

Középiskolás fokon, ennyi is elég az oktatásból.

Az elmúlt száz év szinte világtörténelmi eseménye volt, hogy Európa nyugati fele ötszáz év után elvesztette a világtörténelemben játszott vezető szerepét Észak-Amerikával szemben. Az utóbbi harminc év világtörténelmi eseménye pedig az, hogy a Nyugat növekedését jelentősen meghaladta a Távol-Keleté.

FOGLALKOZTATÁS.

A tőkés osztálytársadalomban megoldható volt, hogy csak az kapjon munkát, akit a munkaadója a piaci árán meg tudja fizetni. Ez annál is egyszerűbb volt mivel az alkalmazás során, a béren kívül nem voltak költségei. Idővel azonban a foglalkoztatásban jelentős további költségek merültek fel. Ma már mintegy 30-50 százalék a béreken felül fizetendő járulék. Ez szolgálja az egészségbiztosítás és a nyugdíj fedezetét.

Ez a rendszer, a tőkés osztálytársadalomban legfeljebb egyre nagyobb politikai feszültséget váltott ki, de működött.

Azt, hogy a foglalkoztatást nem szabad csupán a piac feladatának tekinteni, politikai jelzésé adta a tény, hogy a tőkés osztálytársadalmak mellett a fél-perifériákon spontán létrejött a bolsevik szocialista és létrejöttek a nacionalista fasizmusok.

A létrejöttük spontán jelzőjét indokolt volna tudomásul venni akkor is, ha a születésüket gyakran erőszak kísérte.

A szovjetrendszer úgy győzött Oroszországban, hogy kívülről inkább az ellenfelei kaptak támogatást. Ennek ellenére kelet-európai jelenség maradt, ami aránylag erős támogatást kapott a nyugati demokráciák munkássága és értelmisége körében is.

A fasizmusok is döntően a lakosság többségének lelkes támogatásával győztek. Spanyolországban ugyan jelentős volt a külső beavatkozás, de az egyrészt mindkét oldalról érkezett, másrészt a spanyol fasizmust, győzelme után, elfogadta a lakosság többsége. Csak akkor dőlt meg, amikor már a tőkés demokráciák is megszűntek tőkés osztálytársadalomként működni, a társadalom többségét befogadták, és a gazdaságot nemcsak vállság mentessen, de a két háború köztinél lényegesen alacsonyabb munkanélküliséggel, több szociális gondosodással, és gyorsabb növekedéssel működtek.

A két háború közti történelem megértésének egyik kulcsa, hogy akkor egy nagyon alacsony hatékonyságú és társadalmi érzékenységű, gyarmattartó tőkés osztálytársadalommal állt szembe a két diktatúra. A második világháború utáni tőkés társadalmak sokkal egészségesebb ellenfelek lettek. Ezek ellen más nem tudtak vonzóbb megoldást ajánlani a lakosságnak.

A tudományos és technikai forradalom eredményeként kialakult össznépi társadalmakban a tőkés osztálytársadalomnál lényegesen szélesebb társadalmi alapon állt, és sokkal szélesebb társadalmi bázisra épült.

A legnagyobb változást az új társadalom foglalkoztatási érdeke hozta. Nemcsak lecsökkentette a munkanélküliséget, de minőségi változást is hozott a munkanélküliekről, az öregekről, a gyermeket nevelőkről, a betegekről való gondoskodásban és a gyarmatok felszámolásában is.

Ezzel megszűnt a diktatúrák minden eddigi vonzása.

Mivel a diktatúrák legnagyobb vonzását a magas foglalkoztatás jelentette, azzal kell elsősorban foglalkozni.

A jelenkori társadalmak alapvető érdeke a minél jobb minőségű munkaerő újratermelése, ami csak magas foglalkoztatás esetén érhető el, a társadalom érdeke, hogy a munkaképes korosztályok minél nagyobb százaléka dolgozzon. Dolgozzanak azok is, akiket a munkaadók a normatív foglalkoztatási költségen nem hajlandók alkalmazni.

Azért is társadalmi érdek az olyan foglalkoztatás, amiben gyakorlatilag nincs tartós, egy évnél hosszabb idejű munkanélküliség, mert csak ez biztosíthatja a következő generáció egyre jobb újratermelését.

Néhány százalékos, nem tartós munkanélküliségre azért van szükség, mert az új munkahelyek létesítői csak így találnak munkaerőt.

Ezen túl, társadalom számára az is kívánatos, hogy mind térben, mind szakmákban, mind minőségben a foglalkoztatás közel azonos szintű legyen. Ezt a társadalmi érdeket azonban a piac képtelen megoldani. Az államnak kell a munkaerő árát a társadalom igénynek megfelelően alakítani. Erre azzal van módja, hogy a foglalkoztatással járó költségeket alakíthatja.

Ez azzal oldható meg, hogy a bérjárulék nagyságát úgy variálja, hogy a munkaadó számára a munkaerő minden térségben, és minden szintű munkaerő olyan magas legyen, hogy többé-kevésbé minden szinten azonos legyen a foglalkoztatás.

A tartós munkanélküliség felszámolása érdekében, kezdetben az is indokolt lehet, hogy ezek számára negatív legyen a bérjárulék.

MAGAS KAPCITÁSKIHASZNÁLÁS

Az alábbiakban néhány példát hozok fel arra, hogy a piac néhány szolgáltatás esetében nem biztosítja a társadalom érdekének megfelelő kapacitáskihasználást. Ennek következtében olyan veszteségek érik a társadalmat, amikkel való élés gyakorlatilag költségmentes.

Az elméleti fejtegetés helyett inkább néhány illusztrációt hozok fel példaképen.

Ingyenes utazás.

A Horn-kormány lehetővé tette, hogy a 65 évnél idősebbek ingyen utazzanak. Nem emlékszem, hogy indokolták volna ennek a racionalitását, inkább a szociális jelegét hangsúlyozták. Az élet az óta bizonyította, hogy nem voltak a következményeivel tisztában. Az ugyan világos volt, hogy nem sokba, hiszen a járműveket üzemeltetni kell a menetrend szerint, többletköltség alig jelentkezik. Ugyanakkor jelentős juttatás a kis jövedelmű öregeknek.

Ismereteim szerint, egyetlen problémát jelenet, hogy néhány távolsági buszjáraton olyan sok öreg utazik csúcsidőben, ami a fizető utasok számára nem hagy ülőhelyet. Ezt könnyű lett volna elkerülni azzal, hogy az ingyenes utazás a csúcsidőkre nem vonatkozik. Vagyis csak azt adjuk ingyen, ami szinte nem okoz költséget. Azt az idősek is megértenék, hiszen az ő programjuk nincs órához kötve.

Ugyanakkor alapos felméréssel lehetne más kedvezményeket is bevezetni, diákoknak, gyerekes családoknak. Alkalmazni azt az elvet, amit szinte ingyen adhat a társadalom, azt adjuk ingyen, mert aki kapja annak sokkal többet ér, mint aki adja. Ennek a logikának az alkalmazását azonban nem lehet a vállalkozókra bízni. Az állam viszont megtérítheti az ilyen kedvezményekkel járó költségeket.

A nagy szoláltatók már felismerték ezt az elvet, és a tarifáikat ilyen alapon állapítják meg. A kis fogyasztású időkben nagyon olcsó szolgáltatást biztosítanak. Az illetékes állami hatóság azonban többet tehetne ebben az irányban.

Áramszolgáltatás.

Néhány éve a minél több öntözött terület a vesszőparipám. A magyar mezőgazdaság egyik szűk keresztmetszete a viszonylagos csapadékhiány. Ez az év is ilyen, minek végső soron sok ezermilliárdos terméskiesés, áremelkedés lesz a következménye. Nemcsak a szárazság elleni védekezés, de lényegesen nagyobb átlagtermés is biztosítható volna, ha az országon átfolyó víznek megengedhető hányadát öntözésre fordítanánk.

Még nem láttam leírva, pedig köztudottá kellene tenni, hogy szerencsés ország vagyunk, mert az ország területének mintegy ötszöröséről kapjuk a vizet. Ha ez köztudott volna, nagyobb nyomás érnék a kormányainkat, hogy öntözzünk sokkal többet.

Azt, hogy keveset, azt sem a legracionálisabb célokra öntözünk. Az oka ennek, hogy drága az öntözővíz.

Ezért kezdem el utána nézni, hogy miért drága a víz?

Azért, mert drága.

Miért drága? Mert drágán adjuk.

Már sokszor leírtam, hogy a világ két leghatékonyabb mezőgazdasága sokkal drágábban kapja. Izraelben talán százszor, Kaliforniában talán tízszer költségesebb módon jutnak vízhez, mégis olcsón termelnek. Mert takarékosan használják fel a vizet. Az öntöző víz pazarlásáért a mezőgazdasági kormányzat a felelős.

Ők azonban azzal érvelnek, hogy drágán kapják a vizet. Ezért a vízügyi ágazat a felelős. Még nem találkoztam olyan szakmai anyaggal, ami azt kutatja, hogyan lehet olcsóbban öntözővízhez jutni. Ők azzal védekeznek, hogy drága az áram.

Itt jutottam el az évek óta hangoztatott problémámhoz.

Az öntözővizet lehet olcsó árammal kiemelni.

A villamos ipar száz éve foglalkozik azzal, hogy nagyon gazdaságos az éjszakai árammal tározókba felnyomni a vizet, amit aztán áramtermelésre használni, mikor csúcson van a fogyasztás. Ez ugyan száz éve köztudott, de addig még nem jutott el a szakma, hogy ezt az elvet ideálisan lehetne sokkal hatékonyabban alkalmazni úgy, hogy éjszakai árammal felnyomják a vizet az öntözött térség szintjére, és nappal onnan lehet felhasználni.

A villamos ipar magának már megtervezte a magaslati tározót a Nagymaros gát létesítése esetére. Annak során úgy vette, hogy neki a víz felnyomásához szükséges energia ingyen van, annak felét pedig akkor kaja vissza, amikor drágán adhatja el. Az azonban az eszükbe sem jutott, hogy nagyon olcsón adja el a nem értékesíthető áramot azoknak, akik tárolják, és hasznosítani tudják.

Maga az éjszakai áram nem új, de korábban hiányoztak a rugalmas felhasználásnak és mérésének technikai feltételei. Ma elég volna olyan órákkal felszerelni a felhasználókat, amelyek mindig mutatnák az akkor éppen esedékes tarifát. Nyugaton már több országban a háztartások is ilyen árammérőket használnak.

Nem vagyok az áramszolgáltatások szakértője, de tudom, hogy szinte mindig van olyan áram, aminek nincs fogyasztója. A mai technika mellett ezt is hasznosítani lehetne. Akár úgy is, hogy az igénybevételét az elosztók engedélyeznék. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az öntözővizet igénylők szivattyúi csak akkor működjenek, ha az elosztó engedélyezni.