Németország leértékelt valutával kereskedik

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 09 27

Németország leértékelt valutával kereskedik

Tegnap írtam arról, hogy az EU Németország uralma alatt áll. Ma nézek a The Economist legutóbbi számában egy világkereskedelmi táblázatot, ami ugyanezt igazolja.

Azt már a klasszikus közgazdászok megállapították, hogy az átlagosnál szegényebb országok valutáit, leértékelve kell tartani, ha el akarják kerülni az eladósodást. Ebből következően elég megnézni az országok külkereskedelmi mérlegének egyenlegét, és megállapíthatjuk, hogy negatív az egyenlege azoknak az országoknak, amelyeknek viszonylag felértékelt a valutájuk, és pozitív azoknak, amelyeké leértékelt.

Az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege közel 500 milliárd dolláros hiányt mutat. Ennek nagyobb fele a Kínával folyó külkereskedelemből származik. Nem véletlen, hogy ezen az amerikai lakosság háborog. Ez fakad abból, hogy a kínai munkaerő ugyan nagyon megfelel a tömegáruk termelésére, de tizednyi a bére. Az Egyesült Államok azonban nagyobbat vesztene, ha úgy leértékelné a dollárt, hogy a külkereskedelmének ne legyen negatív a mérlege. Ez az ország ennél többet keres azon, hogy a külföldi befektetéseinek a nyerségét értékesebb dollárban tudja bezsebelni.

A mondanivalóm szempontjából fontosabb az, hogy Németország külkereskedelmi aktívuma évi 300 milliárd dollár, az egész EU mérlegének 80 százaléka. Ez az eredménye elsősorban annak köszönhető, hogy beszervezte maga alá az euró övezetet, és annak kapcsán a felértékelt német márkáról áttért a számára közel fele szintű euróra. Ugyanakkor az övezet gyengébb tagjai számára az euró mintegy harmadával keményebb valutát jelent. Ennek hatására a német külkereskedelem egyenlege kétszeresére nőtt, a mediterrán országok pedig menthetetlenül eladósodtak.

Németország külkereskedelmei egyenlege az euró övezetnek köszönhetően évi 150 millió dollárral javult. Ugyanakkor, mint a mediterrán országok állampapírjainak fő vásárlója évi ekkora behajthatatlan adósságot vállalt. Egyelőre nyertesnek számít, de vesztessé válik, amikor le kell írni a behajthatatlan dóságot.

Az internet korában élünk

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 09 27

Az internet korában élünk

2015-ben az internet tulajdonosok száma elérte a 3.5 milliárdot, vagyis az emberiség 45 százalékát. Fajunk életében aligha volt ennél gyorsabban általánossá váló technikai találmány. Nem annyira a használók száma, mint sokkal inkább az eszköz elterjedésének sebessége a megdöbbentő. Nemcsak ott terjedt el, ahol van már villany, hanem ott is, ahol még az sincs. Indiában áramra kapcsolt számítógép csak ötöd annyi van, mint hordozható, többségégben internetre használható telefon. Ez az arány Nigériában és Indonéziában is.

Számomra a kerékpár volt az első olyan közlekedési eszköz, ami hasonló széles körben nemcsak megvásárolható, de hatékonyan használható is. Jó húsz éve olvastam, hogy a kínaiak ezt felismerték, és évente 50 millió olcsó kerékpárt adtak el Afrikában. Ott még ma is sokkal nagyobb a kerékpárral megtett távolság, mint gépkocsival. A kis motorkerékpárok teljesítménye valahol a kettő között lehet. De akkor, húsz éve Afrikában még a nagy teljesítményű mobiltelefonokról csak álmodni lehetett.

A technika történetében csak a vasút jelentett olyan változást, ami az elmaradt világot is érintette. De annak is közel száz évre volt szüksége arra, hogy szinte a világ egészét feltárja. Most, százötven évvel előbb a kiépített vasúthálózat az elmaradt világban még a közutak ma is fontosabb az elmarad világban. A vasútállomások közti utazás és áruszállítás ugyanis alig igényel a térségében fejlett infrastruktúrát, ahogyan az indulási és az érkezési helyet közvetlenül összekötő közúti szállítás nagyon sűrű úthálózatot és szervizhálózatot igényel.

Ezzel szemben az internet mindenütt használható, és minden ugyanúgy elérhető.

Arról fogalmunk sem lehet, hogyan fog hatni ez az emberiség tudatára. Az emberek agyát ezerszer annyi információ éri, mint akárcsak az előző generációét. Ennek az agyunk fejlődésére hatását sejteni sem lehet.

Ráadásul ez a technikai vívmány, minden előzővel ellentétben, a viszonylag szegény világban még gyorsabban terjed. Jelenleg az internetet hálózat nélkül használók kilenctizede a még nagyon szegény Indiában, és a még nálunk szegényebb Kínában él. Valami olyan történik, ami nálunk is, a távirányítókat a néhány éves gyermekek is szinte ösztönösen használják, az öregeknek is örömmel segítenek.

Becslésem szerint, mintegy egymilliárd olyan internetező van a világban, akinek nehezére esne egy rövid levelet kézzel megírni. A mobil telefon az első olyan találmány, amihez a használatára az emberiség legnagyobb hányada képes. De ezt úgy veszi a kezében, mint valami isten által teremtettet, hiszen a millió használója között talán egynek van fogalma arról, hogyan készült, de használni már a gyerekek is tudják. Azt azonban, hova fog ez vezetni, a legokosabbak sem tudják elképzelni.

A VILÁG TÜDEJE

Kopátsy Sándor                 PM                  2010-09-28

A VILÁG TÜDEJE

Ezen a címen foglalkozik a The Economist az erők sorsával. Mint természetrajongó nagy érdeklődéssel olvastam a vezércikket és a tartalmas tucatnyi oldalas betétet. Végül szomorúsággal fejeztem be.

Nem tudok beletörődni, hogy a tudomány mennyire szűk látókörű, és mennyire kerüli a tárgyilagosságot. Az igényes anyagban szó sincs a négy legfontosabb tényezőről.

1. Az erdőirtás fő oka a népességrobbanás. Az évenkénti 100 milliót meghaladó népességnövekedés szinte egészében ott jelenik meg, ahol a legtöbb a biológiai értelemben gazdag erdő, és ahol még a termőföld biztosítja a lakosság fogyasztási igényének kétharmadát.

2. Az erők „tüdő” szerepét nem lehet területben mérni. Elég a két legnagyobb erőt összevetni. Az Amazonász térségében egy hektár erdő széndioxid elnyelése tízszer, vagy még sokkal többször annyi mind Szibériában. Ahol az északi térségben, elsősorban Kanadában és Kínában, nő az erdőterület a hozama alacsony, ahol csökken, ott sokszorta nagyobb.

3. Felmelegedés. A földünkön az erdősültség és a fajgazdagság elsősorban az éghajlattól függ. A felmelegedés több napsütéssel, és csapadékkal fog járni. Ennek következtében az északi félteke flórájának hozama, és ennek hatására a fajtagazdagsága meg fog nőni. Ez a térség nemcsak nagyon ritkán lakott, de a lakossága nem is szaporodik. A felmelegedéstől való hisztérikus félelem divatja idején illene felvetni ez az erők helyzetét és jövőjét elemző tudományos téma keretén belül, hogyan ha majd a felmelegedés az erősültségre, és annak hozamára.

4. Az erdők „tüdő” szerepében mit hozhat a biológia. A hozamok nagysága szempontjából, az erők területének 99 százalékán még a civilizáció előtti állapotok vannak. Ez olyan, mintha még csak a vad gabonákból, gyümölcsökből élnénk, a talaj táperejét nem gazdagítanánk. A tudomány ugyan már ismer sokkal nagyobb hozamú fafajokat, erdőművelési eljárásokat, de ezek térhódítása az erdészetben még jelentéktelen. Ideje volna felkészülni arra, hogy a biológiai forradalom az erdőművelésbe is betörjön.

Ami a felmelegedést illeti. A szakma felkentjei a felmelegedéssel járó veszteségeket emlegetik, az előnyökről mélyen hallgatnak. Pedig kézenfekvő, hogy a nagyobb meleg nagyobb flóratömeget termel, és annak nagyobb lesz a levegőtisztító hatása.

Ami a népesség növekedését illeti.

Történelmi tapasztalat, hogy az erők csökkenését minden időben a népesség növekedése okozta. Az utolsó jégkorszak végén jelent meg a földművelés, amihez az erdők irtása biztosított alapfeltételt. De ma már itt is meg kellene jegezni, hogy a jégkorszak megszűnésének köszönhető a sark-körtől délre kialakult óriási erdősülés. A földművelés elterjedése mintegy háromszázmillió ember számra teremtette meg a lehetőségét, hogy magas-kultúrában élhessen. Ez fajunk életének első minőségi változását jelentette. A megvalósulása mintegy ezer évet vett igénybe. Ezzel szemben a föld lakossága az utóbbi száz évben nem százmillióval, hanem milliárdokkal nőtt. Az elmúlt, és a következő száz évben több milliárd ember számára kell életteret biztosítani. Ezek többsége a biológiai szempontból gazdag, az egyenlítőhöz közeli terülten jelenik meg, és életfeltételeit a termőföld biztosítja.

Ami a biológiában rejlő tartalékokat illeti. A legnagyobb tartalékok ebben rejlenek. Ahogy az elmúlt hetven év alatt a kultúrnövények hozamát meg lehetett többszörözni, még nagyobb ugrás várható az erdőgazdálkodásban. Az valószínű, hogy ez a fajtagazdagságot sérteni fogja, de az erdő területegységre vetített „tüdő” szerepét meg fogja sokszorozni.

Ez esetben is világossá válik egyrészt az, hogy a jelen és a jövő legnagyobb problémája a túlnépesedés, másrészt erről a tudomány sem hajlandó tudomást venni.

Egyelőre reménytelennek tűnik, hogy rádöbbenjünk minden problémánk fő okára: sokan vagyunk.

Az EU katonai ereje elhanyagolható

Kopátsy Sándor                PK                    2016 09 27

Az EU katonai ereje elhanyagolható

Az EU Nagy Britanniával is béna kacsa volt, de nélküle még inkább az. Ez ugyan világgazdasági szerepében is igaz, de fokozottan áll a katonai erejére. Az még reális elvárás, hogy a nyomor és a belső bizonytalanság elől szervezetlenül menekültek áradatának fenntartására alkalmas hadereje van az, de legfeljebb arra használható, hogy az elmaradt országokban megakadályozzák a belső háborúkat. De a világpolitikában nem játszatnak szerepet, ha katonai erejükről van szó.

A NATO lényegében az Egyesült Államokat jelenti, a többi tag egyrészt eleve kevés pénzt áldoz erre a célra, de még ennek sincs komoly katonai súlya. Szerencsére, Európát nem fenyegeti egyetlen külső állam sem. A hidegháborúban még félni kellett a demokratikus Európának a Szovjetunió haderejétől, ezt az Egyesült Államokra kellett bízni. Ennek a haderőnek felét sem örökölte Oroszország, de ma már tizedét sem tudja erejének fenntartására fordítani. Ez, most az olajárak lezuhanása óta megszűnt. Oroszországnak meg kell elégedni azzal, hogy a politikai hatalma ne omoljon össze. Oroszország kifelé erőtlen lett. Szerencséjére, nincs ellensége, mint az első világháborúban az imperialista császárja, a másodikban a megszédült Hitler volt. Jelenleg és a belátható jövőben Oroszországot Európa nem veszélyezteti. Legfeljebb Szibériát kell Kínával szemben megvédeni, de az is reménytelen lenne. Az EU-nak nincs olyan, hogy külső ellenségtől kellene félnie, hiszen nem nyerne semmit, ha majd egyszer az Egyesült Államok és Kína összemérné az erejét.

Az Egyesült Államokban az elmúlt 8 évben jelentősen, 5.3 százalékról 3.7 százalékra csökkent a katonai kiadások aránya. Az EU tagállamok kiadása, a kilépett Nagy Britanniától eltekintve, 2 százalék alatt van, és a részaránya csökken. Egyedül Lengyelországé valamivel nőtt, de minek. Oroszországnak nem tudna ellenállni, mástól pedig nem kell félni. Mint említettem, attól sem, megvan annak a maga baja.

Európa katonai erőtlensége azonban jól illusztrálja, hogy az EU az Egyesült Államok nélkül nem katonai tényező. Ehhez csak azt kell hozzá tenni, hogy gazdasági tekintetben sem versenyképes, egyre jobban lemarad.

Németország kisajátította az Európai Uniót.

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 09 25

Németország kisajátította az Európai Uniót.

Kezdettől fogva végezetes hibának tartottam, hogy Németország azért fog össze Franciaországgal, hogy az Egyesült Államoktól függetleníthesse Nyugat-Európát. A két európai nagyhatalom nagyvonalú, de a múltját féltő politikus, rangján alulinak érezte azt a hidegháborús állapotot, hogy országik az Egyesült Államoknak ki voltak szolgáltatva. Azt akarták elérni, hogy a vezetésük alá rendelt Nyugat-Európa egyenrangú partnere legyen az Egyesült Államoknak. Ennek érdekében a két ősellenség összefogott, egymással megállapodott. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy az Egyesült Államok a világtörténelem első, vitathatatlan szuperhatalma, amit nem lehet büntetlenül kikerülni. Lényegében azt tették, amit a második világháborúban a náci Németország és a fasiszta Olaszország összefogása jelentett. A fasiszta Olaszország eleve alkalmatlan volt az erős fasiszta Németországgal való szövetségre. Ezt már akkor olyan kétkerekű korénak éreztem, aminek egy tengelyének átmérője még egyszer akkora volt, mint a másiké. Annál ugyanis sokkal használhatóbb szállító eszköz az egy kerekű talicska is. Amikor aztán a német haderő java sem tudta az olaszokat megmenteni, Hitler másik partner után nézett. A német-japán egyforma erős két kereke azonban tengellyel összekötetlen volt. A távoli Japán azonban megértette az Egyesült Államok vitathatatlan vezető szerepét, és nélkülözhetetlen gazdasági partnerségét, tehát Adenauer arra kényszerült, hogy Franciaországgal szövetkezzen.

Adenauer és de Gaulle tudomásul vették, hogy az Egyesült Államok katonai erejével szemben az óceánokon kisfiuk. Megelégedtek azzal, hogy Nyugat-Európában ők lesznek a szuperhatalmak. Azt figyelmen kívül hagyták, vagy reálisan nem mérték fel, hogy a Szovjetunió agyaglábakon álló szuperhatalom. Azzal sem számoltak, hogy ketten együtt sem lesznek elég erősek még akkor sem, ha maguk alá szervezzék előbb a hidegháborúban demokrata táborba tartozó minden európai országot, majd a Szovjetunió összeomlása után, annak a csatlósait és néhány nyugati keresztény tagállamát.

Adenauer azt sem mérte fel, hogy Franciaország nincs vele azonos súlycsoportban. Ő is abba a hibába esett, mint Hitler, aki Olaszországgal szövetkezve érezte magát erősebbnek. Még azt a második világháborús tanulságot sem vonta le, hogy Hitler náci Németországa is erősebb lett volna egyedül, mint Olaszországgal szövetezve. De Gaulle önbizalma pedig eleve nagyobb volt, mint az országának az ereje. Ráadásul, a szövetségért sokmilliárd dolláros agrártámogatást is kapott, ami számára belpolitikai megerősödést jelentett.

Az EU példátlan nagy agártámogatása is az eleve hibás stratégiájukat mutatta. A közösség bevételeinek oroszlánrészét a mezőgazdaság támogatása emésztette fel. Vagyis Nyugat-Európa arra költötte erőforrásait, amire az isten pénze sem elég ahhoz, a világpiacon versenyképes lehessen. Ezt az eltévedést is az Egyesült Államok kirekesztésének célja motiválta. Nyugat-Európa azzal kapott volna a legtöbbet, ha az óceánon túli angolszász országokat bevonja, és ezzel olcsóvá teheti a lakossága élelmezését. Máig nem tárta fel senki, hogy Európának mibe került, hogy elzárkózott az olcsó élelmiszerek behozatala elől, és drágán termeli meg az élelmiszerét.

Azt a tény, ahogyan a németek ma is szemben állnak az óceánokon túli angolszász országokkal közös vámterület gondolatával, jól jellemzi, hogy az EU-t saját tulajdonuknak tekintik. Ezt jól jellemzi egy friss felmérés is, ami szerint az EU tagállamainak lakossága 61 százaléka támogatja a vámuniót az Egyesült Államokkal és Kanadával. A német lakosságnak is a 49 százaléka, de a német politika elutasítja azt. A németek a génkezelt élelmiszerek veszélyével riogatnak. A technikai fejlődés ellen az ostobák, és a közvetlen érintettek mindig tiltakoznak.

Az ipari forradalom idején a varrónők a varrógépeket törték volna össze.

A taxisok most az Uber ellen tiltakoznak, mert az a kommunikáció segítségével akarja modernizálni a taxizást.

Az EU vezetés az európai mezőgazdaságot azzal akarja versenyképessé tenni, hogy elzárkózik a genetikai modernizáció elől. Valójában félnek az Egyesült Államok sokkal fejlettebb, olcsóbban termelt mezőgazdaságának importjától. Félnek az olcsó baromfi és haszonnövények importjától. Nekik nem elég az Egyesült Államok szabályozása, ami szerint csak az tilos, aminek bizonyított a károkozása. Az EU számára az is tilos, amitől félnek. Ott ugyanis még szabad azt fogyasztani, ami nem károkozó. Ott nyoma sincs a fogyasztók félelmének.

Ennél is nyomósabb érv a génkezelt termékek mellett, hogy a túlnépesedett Szahara alatti Afrikában terjedt el a leggyorsabban a génmódosított növények termelése. Elsősorban ennek köszönhető, hogy megnőtt az élelmiszerek termelése, etetni tudják a rákosan növekvő lakosságot. Ezzel több millió ember életét biztosítják, mint ahány ezret megmentenek a jótékony segítségek.

Németországnak a náci rendszerükkel szembeni önkritikáját nagyra becsülöm. Ebben nem vagyunk jó tanítványai. A két észak-amerikai állammal szembeni bizalmatlanságukban mégis az Amerika ellenességük reflexét látom.

Sajnos az Orbán-kormány ebben a kérdésben vakon németbarát. Az agrárpolitikája konzervatív, nacionalista, hisztérikusan tiltakozik a tudományos eredmények befogadása ellen.

A Németország által kézi vezérlésű EU ennél sokkal nagyobb hibája, hogy betegesen csak európai akar maradni. Európa azonban sokkal heterogénebb annál, hogy szoros közösséget alkothasson. Végre tudomásul kellene venni, hogy csak az azonos kultúrájú és fejlettségű országok szerveződhetnek a vámuniónál szorosabb közösségbe. Ebből következően minden olyan közösség, ami túlmegy a szuverén államok vámunióján és a személyek számára átléphető határokon, nem lehet hasznos, több hátránnyal, mint előnnyel jár.

Először azt kellene tudomásul venni, hogy egyre inkább két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína köré szerveződik a világgazdaság. Aki ezt nem veszi tudomásul, magára lemarad. Ennek a legmarkánsabb példája az EU. Ez a közösség, mivel megtagadta az óceánokon túli puritán, angolszász országokkal való szövetséget, azoknál sokkal lassabb fejlődésre kapcsolt. Ideje volna felmérni az EU versenyképességét a Távol-Kelettel és a négy Óceánokon túli angolszász országhoz képest.

Ha e három térség versenyképességét az egy laksora jutó jövedelem, vagyon, várható életkor és az iskolázottság növekedésével mérjük, akkor az EU tagországok átlagánál kétszer gyorsabban fejlődik a négy óceánokon túli angolszász ország, és négyszer gyorsabban a Távol-Kelet. Ennél jobban nem lehet illusztrálni az EU életképtelenségét.

Az EU tagországok lemaradása önmagában is katasztrofális, de ezen belül is egyértelmű a belső különbségek növekedése. A puritánok, vagyis az angolszászok, a germánok és a skandinávok előnye a többiekkel szemben nő. Ezen belül is a kisebbek fejlődnek gyorsabban. Jelenleg az ENSZ tagállamainak fejlettségi ragsorában csak hat kis európai ország van, a négy óceánokon túli angolszásszal együtt, az első tízben. Ezek sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ketten nem is EU tagok. De nincs köztük a három legnagyobb tagország, Németország, Franciaország és Nagy Britannia. Az utóbbi is kilépett.

Az EU tagországok között a protestánsok, azaz a puritánok javítottak a közösségen belüli a helyzetüket. A latinok, különösen a mediterránok, és az euró övezet többi tagja, jelentősen visszaestek. A visszaesésük elsődleges oka a németekkel közös valutájuk. Az euró övezet létrehozást példátlan hibának tartom, ami talán nem is volt szándékos.

Azt, hogy a latin népek nem képesek pénzügyi közösségben élni a puritánokkal, jól mutatja a sorsuk alakulása Amerikában.

A latin-amerikai országok az egy lakosra vetített mutatók alapján egyre jobban lemaradnak. A két viszonylag legfejlettebb latin-amerikai ország, Argentína és Csille megpróbálkoztak az észak-amerikai módszerek átvételével, de csúfosan megbuktak. A két angolszász észak-amerikai ország pedig úgy kooperál, mintha nem is volna közöttük határ. De eszükbe sem jut, hogy a latin-amerikai országokkal közösséget alkossanak.

A négy óceánokon túli négy angolszász ország összevetése is tanulságos. Az említett ENSZ fejlettségi rangsorában a három kisebb megelőzi az Egyesült Államokat. Az Egyesült Államok viszonylagos lemaradása elsősorban abból fakad, hogy a lakosságának nagyobb hányada latin és afrikai. Ha e két kultúrához tartozó lakosságot leszámítanánk, az Egyesült Államok lenne az első. De az Egyesült Államok sem néz szembe ezzel a ténnyel. Az oda betelepültek közül az angolszászok maguknak rendezkedtek be. A skandinávok és germánok számára sem volt probléma, mert azonos kultúrából és színvonalról érkeztek. Érdekes módon, a sokkal szegényebb szlávok, még a keleti ortodoxok is, mind a négy angolszász országba egy-két generáció után zavartalanul beépültek. Az európai zsidóság pedig azonnal az élcsapat része lett, akárcsak a távol-keleti konfuciánus népek. A lemaradó világ értelmisége is bámulatosan jól beépült. Velük szemben a latin népek, mind Európából, mind Amerikából érkezve latinok maradtak, izolálódtak, nagyon lassan épülnek be.

A legtöbb probléma azonban máig is az afrikaiakkal van. A négereket az Egyesült Államokban afrikai feketéknek hívják. Találóbb volna a Szaharáról délre elő feketéket mondani. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok hatvan éve példamutató módon próbálja integrálni az afrikai feketéket, és igen jelentős eredményeket értek el a latin-amerikai országokban történtekhez viszonyítva, még nem látni a felzárkózás végét.

Ezt számomra a legjobban a feketék vagyonigénye bizonyítja. Amíg az európai eredetű lakosság vagyona az éves keressük háromszorosa, a feketéké még az éves keresetüket sem éri el. A börtönviseltek aránya azonban ötszörös.

A viszonylagos helyzetüket az is jól jellemzi, hogy amíg az Egyesült Államokban a feketék bére az átlag négyötöde, Brazíliában a negyed annyi bérnek a feketék a felét sem kapják.

A feketék jövedelme és iskolázottsága messze az Egyesült Államokban a legmagasabb, de az ottanihoz viszonyítva továbbra is nagyon alacsony. De alacsony a munkaerejük értéke is.

Becslésem szerint az Egyesült Államok megelőzné a másik három óceánokon túli angolszász társát, ha levonnánk a spanyolok és a feketék részvételét. Az a tény, hogy hat kis európai ország és a három óceánokon túli angolszász ország előtte áll a rangsorban, nem változtat azon, hogy az Egyesült Állam szuperhatalmi szerepe Nyugaton megkerülhetetlen. Ezért világpolitikai tájékozatlanságot bizonyít nemcsak Adenauer és De Gaulle, de a Németország által irányított brüsszeli vezetés stratégiája is, ami az Egyesült Államoktól független Európát alkalmasnak tartja arra, hogy a világgazdaság és a világpolitika élvonalában helytállhasson.

Európán belül csak a puritánok, vagyis az angolszászok, germánok és skandinávok tarthatják a lépést Észak-Amerikával, de ezek is csak akkor, ha nem akarnak külön úton járni. Ezért az európai puritánoknak nem az egész Európára, hanem az egész puritán Nyugatra kell támaszkodni. Csak a puritán Nyugat egészének van esélye arra, hogy a társadalmi fejlődés élvonalában maradhasson.

A közel kétmilliárd lakosú konfuciánus, azaz puritán Távol-Kelettel a negyedmilliárd lakosú puritán Európa kicsi és erőtlen. Az óceánokon túli négy angolszász országgal együtt is legfeljebb negyed akkora lakosú puritán Nyugat is csak azért lehet versenyképes, mert előbbre tart, az élettere pedig sokkal nagyobb, és még alulnépesedett. Amíg a Távol-Keleten a közel két milliárd lakos túlépesedett életérben él, ezért befogadásra alkalmatlan, a négy óceánokon túli angolszász országnak az élettere sokkal nagyobb, és sikeres befogadóknak bizonyultak.

A történészek sem számolnak azzal, hogy üres élettere csak az óceánokon túli négy angolszász országnak és Oroszországnak van. Az utóbbi azonban nehezebben feltárható, és az orosz kultúra befogadóképessége még nem bizonyított. Márpedig a következő száz év legnagyobb kincsesbányája az, hogy a túlnépesedő, és ezért lemaradó emberiség tehetségesei a fejlett világba vándorolnak, és ezek csak a puritán Nyugton hasznosíthatók. Ha a puritán Nyugat társadalmai felfedezik a jövő legnagyobb tartalékát, a kiművelt emberfőket, és megtanulják ezek hatékony szelekcióját, biztosíthatják a Távol-Kelettel szembeni fölényüket.

Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy az átlagnál gyengébb munkaerő befogadása nem lehet hatékony, a tehetség pedig fáradság nélküli talál kincs, az egyetlen módszer, amely a Nyugat fölényét megőrizheti.

Bármennyire a társadalmi fejlődés leghatékonyabb módja az értékes munkaerő befogadása, és ez a legnagyobb komparatív előny, a közgazdaságtan még odáig sem jutott el, hogy áruként kezelje. A tehetségek elvándorlása ugyan a kevésbé fejlettek számára a legnagyobb veszteség, ami a felzárkózni vágyó országokat érheti, tehetetlenek ellne védekezni. Egyelőre még az a szerencséjük, hogy a fejlett, és alulnépesedett társadalmak még nem mérték fel ennek az importnak a szerepét, és nem a minőségét szelektálva, hanem a legelesettebb bátrak bevándorlási nyomásának engedve, könyörületből és ostobaságból fogadnak be.

Máig nem találtam olyan tanulmányt, amelyik megmutatta volna, hogy a befogadottak értéke között mekkorák, és mitől függőek a különbségek.

A náci zsidó irtás okozta kárt, de még a megmaradt európai zsidóságnak az Egyesült Államokba való bevándorlásának hatását felmérő tanulmánnyal még nem találkoztam. A fejvadászokat szinte csak a vállalti szektor foglalkoztatja, és azok a számbeli többséget csak az országokon belül mozgatják, pedig csak ezek rendelkeznek bő tapasztalattal abban, ki mennyit ér. Kabaréba illő, hogy a német kancellárasszonynak ez még nem jutott az eszébe, hogy megkérdezze ezek véleményét. Ezért aztán nem azokat fogadják be, akik a fejvadászok számukra kincset jelentenek, hanem azokat fogadják be, akik az életüket és vagyonukat kockáztatva menekült státuszra vágynak.

Németország hajlandó évente befogadni egy millió olyan embert, akinek legfeljebb tizede lehet ott hasznosítható. Ezzel szemben óriási üzlet volna százezer nyelvet tudó diplomást és családját beutaztatni. Az ilyen százezer család óriási szellemi vagyont jelentene, az egy millió pedig, akik bemásznak a kerítésen, csak erkölcsi és anyagi terhet jelentenek.

De elég volna, ha Németország interneten működtetne egy betelepítő hálózatott, ahol hirdetnék, hogy kiket, milyen feltételek mellett várnak. Aki várhatóan megfelel, kapna meghívót személyes találkozásra, repülőjeggyel. A fejvadász hálózaton keresztül, üzleti alapon kellene a kívánt munkaerőt importálni. Korunkban sokkal nagyobb érték a jó munkaerő annál, hogy politikusokra lehetne bízni. 

A nyugdíjrendszerek csődje

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 09 28

A nyugdíjrendszerek csődje

Azt ugyan negyven léve tudom, hogy a nyugdíjalapok menthetetlenül eladósodnak, mégis az elkerülhetetlen csődjüknél is nagyobb hibájának tartom, hogy kontraszelekcióra kényszeríti a gyermekvállalást. A már tudásalapú társadalmak legfontosabb feladata az lenne, hogy a családok a gyermeknevelési képességükkel arányosan vállaljanak gyermeket. Ez fontos volt ugyan már az osztálytársadalmakban is, de a jelenkor tudáslapú társadalmaiban ez lett az elsődleges társadalmi feladat. Semmitől nem függ olyan mértékben a következő generáció teljesítőképessége, mint a gyermekvállalás mögötti családi háttértől.

Ennek ellenére, minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás családi háttere fordítottan arányos a társadalom érdekével. Minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás mértéke fordítottan aránylik a szülők jövedelmével és iskolázottságával, annak ellenére, hogy a gyermeknevelés eredménye elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ.

Azt ugyan szavakban minden közgazdász elismeri, hogy elsősorban a munkaerő minőségétől függ a termelés hatékonysága. Ez a munkaerő piacán egyértelműen jelentkezik abban, hogy a jobb munkaerőt egyre jobban megfizetik. Ebből annak kellene következni, hogy a gyermeknevelő családokat is annak alapján támogassa az állam, milyen értékű munkaerőt termel. A felnevelt munkaerőt is áruként kellene kezelni, a szülőket annak alapján jutalmazni, hogy mekkora értékű munkaerőt neveltek. Annak ellenére, hogy a felnevelt munkaerő értéke igen széles skálán oszlik meg, a legjava érheti az egy évre jutó nemzeti jövedelem ezerszeresét, a leggyengébb minősége pedig negatív értékű a társadalom számára. Ennek ellenére a szülőket a gyermekeik száma alapján támogatjuk. Ez olyan, mintha a bányászatban a meddő talajt és a gyémántot súlya alapján fizetnénk, figyelmen kívül hagynánk, hogy a meddő talajjal csak költségünk van, a gyémánt pedig kincset ér.

Pedig nagyon könnyen megállapítható a gyermekvállalás támogatásának a társadalmi érdekkel való összhangja. Az a jó, amelyikben ott születik viszonylag több gyermek, ahol a felnevelésűk sikeres, és ott kevés, ahol sikertelen. Mivel minden fejlett társadalomban ennek az ellenkezője történik, a gyermekvállalás támogatása sérti a társadalom érdekét. Ennek felismerése késztetett arra, hogy sokszor leírja a tanácsomat. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb lenne a társadalom annál, amilyen a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lesz.” Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy amennyiben a fejlettebb társadalmakban fennmarad a jelenlegi gyermekvállalás, mi pedig áttérünk, a gyermeknevelés eredményével arányos támogatásra, ötven év múlva a fejlett Nyugat élcsapatához fogunk tartozni. Ezt semmilyen más módszerrel nem lehet elérni.

Ennek ellenére még senki sem vetette fel, hogy milyen károkozó a jelenlegi gyermekvállalás állami támogatásának a módszere.

Még egyetlen családpolitikus sem vetette fel, hogyan aránylik a család jövedelméhez a gyermeknevelés költsége és hatékonysága. Ha az anyagi ráfordítást és a gyermekeikkel való foglalkozás idejét bemutatnák, kiderülne, hogy ezek nagysága a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. Az ilyen felmérésből kiderülne, hogy a munkaerő is olyan áru, aminek értéke a ráfordítással arányos. Az államok mégis darabszámuk alapján támogatják.

Itt jutottunk el a nyugdíjrendszerhez. A nyugdíjakat nem a keresethez, azaz a befizetet járulékhoz, hanem a gyermeknevelés értékéhez kellene igazítani. Ennek mértéke akkor jó, ha a gyermekvállalások aránya a hatékonyságuk arányával megegyezik. Ezt akkor tartom megfelelőnek, ha a gazdag és iskolázott felső tízed vállal legtöbb gyermeket, az alsó tized pedig egyet is csak akkor, ha van munkája és lakása. A többi családot pedig e két plus között kell elosztani úgy, hogy a gyermekvállalás létszáma az újratermeléséhez közel legyen.

Az állam gyermekvállalási támogatása akkor jó, ha a gyermekvállalások a családok gyermeknevelési képességével arányosak.

Javaslatom azt jelentené, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszernek csak a forrásképzését kell megtartani, a képzett alapot pedig a gyermeknevelés eredménye alapján kell elosztani. A jelenlegi nyugdíjrendszer ugyanis a társadalom érdekével ellentétes gyermekvállalást eredményez. A szülők gyermekvállalása ugyanis sérti a kerestük maximalizálását. Ez elsősorban a gyereknevelésben nagyobb szerepet játszó anyákra vonatkozik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a diplomás anyák a legjobb gyermeknevelők, ugyanakkor a legkevesebb gyermekvállalók. Ugyanakkor ezek veszítenek mind a keresetükből, mind a nyugdíjukból a legtöbbet, ha gyermeket vállalnak. Nemcsak a kieső jövedelmük nagyobb, de a szakmai karrierjük is jobban sérül. Ennek következménye az, hogy nincs olyan fejlett ország, amelyikben a diplomás anyák termékenységi mutatója meghaladná az 1.5 gyermekvállalást. Annak könyvárnyi irodalma van, hogy számos fejlett országban fogy a népesség, de arra még utalást sem találtam, hogy a létszám csökkenés éppen ott a legnagyobb, ahol a legjobb felnevelési eredmény volna várható. Vagyis a fejlett társadalmak többségében nemcsak a lakosság fogy, hanem a gyermekvállalás mögötti családi háttér is kontraszelekciós.

Ideje volna, ha a demográfusok azt is megmutatnák, hogy mekkora a minőségi kontraszelekció. Megelégszenek azzal, hogy az iskolázottság így is növekszik. Azt, hogy mennyivel lenne értékesebb a következő generáció, ha a gyermekvállalás mögötti családi háttér igazodna a felnevelés várható eredményéhez.

A jelenlegi nyugdíjrendszerek azonban nemcsak a következő generáció felnevelésének hatékonyágát sértik, de fedezetet sem biztosítanak.

A fedezet hiányát akkor számoltam ki, amikor a Horn kormány ideje alatt a liberális közgazdászok kitalálták a magán nyugdíjpénztárakat. Mivel akkor az Országos Nyugdíjpénztár elnökségi tagja voltam, erről lemondtam, mert szélhámosságnak tartottam. Most olvasok egy összefoglalót arról, hogyan állnak a fejlett tőkésállamok nyugdíj pénzárjai. Elég volna néhány adat a kijózanításra.

20 OECD ország nyugdíjpénztárainak a hiánya 78 trillió, azaz 78.000 billió dollár. Ezt a hiányt azonban a statisztika nem tekinti államadósságnak. A lakosság által vásárolt állampapír államadósság, a dolgozóknak ígért nyugdíj pedig nem az?

1960-ban az amerikai, brit és japán nyugdíjasok 11-13 évet éltek nyugdíjasként. Ma a férfiak 18-19, a nők 20-24 éven keresztül lesznek nyugdíjasok.

Ma az emberiség 8 százaléka, 2050-ben 15 százaléka lesz nyugdíjas. De Japánban harmada, az EU tagállamokban negyede 65 évesnél öregebb. Egyelőre Japánban a legmagasabb a nyugdíjkorhatár. De ott a tényleges nyugdíjba menők életkora 71.8 év.

E számok ellenére Európában általános, hogy a nyugdíjkorhatártól engedményeket osztogatnak. Élen járnak a mediterrán országok annak ellenére, hogy ott tovább élnek a nyugdíjasok. Ezért aztán ezekben az országokban még az átlagosnál is nagyobb az alapok hiánya.

Ha a nyugdíjalapok hiányát is államadósságnak tekintenék, még nyilvánvalóbbá válna az államadósságok elviselhetetlensége. Ezért ettől eltekintenek.

A világgazdaság jelenlegi növekedése

Kopátsy Sándor                PG                    2016 09 19

A világgazdaság jelenlegi növekedése

Annak ellenére, hogy százszor többet mondana az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedése, és a lakosság számához nem igazodó mutatók félrevezetnek, ezt is figyelembe véve sokat elárulnak. Az 2011 óta bekövetkezett változást elsősorban a nyersanyagok, mindenekelőtt az olaj árának drasztikus csökkenése okozta. Ez magyarázza, hogy a világgazdaság 1990 óta elsősorban a kínai csodának köszönhetően, 4 százalékot is meghaladva növekedett. Az óta 3 százalék közelében ingadozik. Vagyis a növekedés negyedével csökkent. A múltunkban sem ilyen gyors, sem ilyen jelentős változás aligha volt. Legalábbis az akkori termelési érték legalább kétharmada a mezőgazdasági termelés volt, és annak évenkénti változása nem volt mérhető. De ezek az ingadozások nem lehettek mérhető hatásúak. Ráadásul az emberiség létszáma jelentősen még száz év alatt sem változott. Ezért a világ bruttó nemzeti jövedelem termelése értelmetlen volt.

A jelenkor világgazdasága azonban egyre inkább egységgé szerveződött, a létszámunk pedig mintegy hússzorosan gyorsabban növekszik. A közelmúltban már lassul, de csak a százaléka, a mennyisége alig változik. A protestáns Nyugat és Kína lakossága stagnál. A fejlődő országoknak hívottak azonban egyre jobban lemaradnak az egy laksora vetített mutatókkal mérve, tehát az volna indokolt, hogy ezeket lemaradóknak hívjuk.

Ha azt néznénk, hogyan alakulnak az egy lakosra jutó mutatók, akkor kiderülne, hogy ebben szinte csak a távol-keleti konfuciánus országok emelkednek ki. Gyorsan nőnek, de a lakosságuk nem, vagy alig nő. Az egyetlen kimagasló szereplő Kína. Ezt a Nyugat politikusai és közgazdászai azért nem mutatják, mert nevetségessé válna a büszkeségük. Az egy laksora vetített termelés és vagyon gyarapodási százaléka négyszerese az EU átlagának. Kínában az emberiség közel ötöde él, de a növekmény közel felét adják.

Az adatok félrevezetőségét jól mutatja, hogy jelenleg India nemzeti jövedelme az idén valamivel gyorsabban nő, mint Kínáé, de az a növekmény alig harmad akkora összeget jelent, mint Kínáé. Azt még a történészek is felróják Maonak, hogy az éhínség idején 30 millió ember halt meg, de arra nem gondol senki, hogy 300 millió ember úgy költözött a városokba, hogy nem lettek mobil negyedek. Az országban pedig tízszer több embernek lett életében először gépkocsija, mint az előző században az Egyesült Államokban. Az emberiség egészében nem lett a családjában először diplomás, mint Kínában. Ezek a történelemformáló adatok, nem az országok nemzeti jövedelmének, hanem a lakosainak előbbre jutása.

Az ugyan valószínű, hogy az ipari forradalom három századától eltekintve, a világtermelés közel kétharmadát Kína és India adta, de a növekedésük sebessége ötöde sem lehetett a jelenleginek. Akkor a világ termelése, és lakosság évezredek átlagában 1 ezrelékkel sem növekedett, a 20. században elérte a 2-t, és most is az 1 százalék felett van. És ennek a növekedésnek kétharmadát Kína és India adja. Ezen belül azonban óriási a különbség, Indiában a 7 százalékos növekedés esem elég arra, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó vagyon, Kínában pedig a stagnáló lakosság jövedelme évi 5-6 százalékkal nő, és jut arra is, hogy az egy lakosra jutó vagyon se csökkenjen. Ez pedig olyan mutatvány, amire fajunk történetében nem volt példa. Hatezer éven keresztül a többség jövedelme, várható életkora, iskolázottsága alig változott. A világgazdaság növekményét elsősorban az uralkodó osztály élvezte.

A kis skandináv országok voltak az elsők, amelyek bebizonyították, hogy a jelenkor társadalma csak akkor fejlődik a többinél gyorsabban, ha az eredményeket az egész társadalom élvezheti. Ezt követték a Nyugat puritán népeinek társadalmai. A 20. század végén már úgy éltek ezeknek a népeknek az országaiban, amiről Marx nem is álmodhatott. Ezt a társadalmat csak a Nyugat protestáns népei, majd a Távol-Kelet kisebb országai építhették fel. Az emberiség alig ötöde. Kína aztán példát mutatott arra, hogy szegényen ugyan nem lehet a politikai demokráciát hatékonyan működtetni, a lakosság egészéről történő gondoskodást a politikai diktatúrának kell biztosítani.

Kopátsy Sándor                 ED                   2016 09 20

Az oktatásra felkészítés társadalmi feladat

A jelenkori fejlett társadalomnak a jövője elsősorban attól függ, hogy a népessége viszonylag stabil legyen, évente legfeljebb 1-2 ezrelékkel ingadozzon, és jó legyen a gyermekek mögötti családi háttér. Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb az utóbbi. Ezért ajánlom évtizedek óta, hogy a gyermekvállalás mennyiségét és a társadalmi struktúráját optimalizáljuk. Ennek érdekében kell állítani a nyugdíjrendszert és a gyermeknevelési támogatást.

A jelenlegi nyugdíjrendszer kritikája.

Mivel az osztálytársadalmak mindig a túlszaporodás nyomása alatt voltak, a családok gyermekvállalása mindig meghaladta a létszám fenntartásához szükséges mennyiséget, az osztálytársadalomnak százszor nagyobb gondja volt a halálozás fokozása, mint a gyermekvállalás támogatása. A túlnépesedő társadalmakban a szülők szexuális ösztöne annyi születést eredményezett, amire a 25 év körüli várható élettartam mellett a létszám tartásához volt szükség. Mivel a gyűjtögető életmód mellett a várható életkor a 25 év körül mozgott, összhang volt fajunk ösztönös termékenysége és a létszám fenntarthatósága között. Így egészen a jégkorszak megszűnésével járó környezetváltozásokig, a létszámunk szabályozására nem volt szükség. Az emberiség létszáma csak annak köszönhetően nőtt, hogy újabb és újabb életterekbe rendezkedett be. Az adott életterekben ugyan gyorsan elérte az eltartható létszámot, utána azonban stabilizálódott. Mivel az életterekben való berendezkedés után szinte nem változtak a technikai feltételek, az ott élők létszáma évezredek alatt sem változott.

A klíma változás azonban a gyűjtögetésre alkalmas életterek jelentős hányadát felszámolta, vagy az eltartó képességét drasztikusan csökkentette, ugyanakkor pedig néhány. Ezeken megjelentek a szántóföldi növénytermelő kultúrák, amelyek lakosságeltartó képessége szinte a százszorosra nőtt.

Itt nem térek ki azokra a technikai feltételekre, amiknek köszönhetően az évezredek óta termelt kapás kultúrnövények kialakultak. A köles, a rizs, a búza, az árpa, a kukorica és a burgonya több ezer éven keresztül, háztáji kapásnövényként szelektálódott.

Amikor Eurázsia és a Szahara feletti Afrika folyamai síkságát a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése árterületté, gravitációsan öntözhetővé tette, valamint a szarvasmarha és a bivaly igavonó háziállattá szelídült, a kiegészítő táplálékot adó növények szántóföldi öntözéses művelése nagyon gyorsan kialakult. A gyűjtögetés gyorsan átalakult a termelésből való megélésre. Ennek a lakosságeltartó képessége a gyűjtögetés százszorosára ugrott, és elindult a várható életkor növekedése.

A néhány évvel hosszabb várható életkor népességrobbanást eredményezett. Mivel a nagyon magas eltartó képesség viszonylag stabil szinten megállt, a várható életkor pedig folyamatosan nőtt, alig néhány generáció után létrejött a túlnépesedési nyomás, és olyan társadalmi felépítményre lett szükség, ami fokozta a halálozást.

Az élelem termelés stabilitása, az állandó lakás, a munkamegosztás azt jelentette, hogy elindult a túlnépesedés. A Nílus árterületének önözhetősége és a túlnépesedés megjelenése között szinte nem találtak a történészek időbeli különbséget. Ezt jelezte azt, hogy az önözéses gabonatermelés megjelenése után, megindult a piramisok építése, ami lényegében a felesleges munkaerő számára teremtett közmunka volt. Az önözéses gabonatermelés olyan életfeltételeket biztosított, aminek következtében megindult a várható életkor hosszabbodása, ezzel a túlnépesedési nyomás féken tartásának a társadalmi szükségessége. Marx logikájával élve, a termelésből élő társadalmak olyan mértékben szaporodtak, hogy csak az olyan társadalmi felépítmény hozhatott stabilitást, ami fokozta a halandóságot. Ezek a társadalmak voltak az osztálytársadalmak. Az osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálokozás, amivel összhangot teremtett a várható életkorból fakadó szaporaság, és a társadalom eltartó képessége között. Ezt azonban Marx sem értett meg.

Ezt a logikát bizonyítaná egy olyan grafikon, ami megmutatná, hogyan nőtt a várható életkornak megfelelő gyermekvállalás. A várható életkor, és a létszám viszonylagos stabilizálása között óriási szakadék keletkezett. Az emberi faj ösztönös szaporasága a 25 év körüli várható életkorral van összhangban. Ahogy azonban az ember várható életkora meghaladja a termékenységének korát, fajunk túlnépesedővé válik. Az ennél hosszabb várható életkor demográfiailag közömbös, de a társadalom számára teher.

A történészek még azt sem tárták fel, hogy a családok több gyermeket neveltek, mint érdekük alapján vártak. Ez fakadt abból, hogy a szexuális ösztön kiélése fogamzással járhat akkor is, ha a szülők nem akarnak utódot.

A fogamzásmentes szexuális életet csak a jelenkor oldotta meg. Nemcsak a vallások, de a társadalomtudomány ma sem veszi tudomásul, hogy mindig lényegesen több szülés történt, mint amennyit a szülők akartak. Ez csak most vált világossá, ahogyan az emberiség egyre szélesebb rétege számára elérhető a fogamzásgátlás, elkezdett csökkeni a gyermekvállalás. A fejlett társadalmakban már annyi születést sem vállalnak a szülők, amennyi a létszám fenntartásához szükséges lenne.

Fajunk eddigi életében nemcsak a fogamzásgátlás megoldatlan volt, de a szülők öregkori ellátásáról kénytelenek voltak több gyermekek vállalásával gondoskodni. Ez a nagyon magas gyermekhalálozás mellett több gyermeket követelt, mert nemcsak nagy volt a gyermekhalandóság, de a felnőtteket eltartó képességük is bizonytalan volt.

Mikor áll le az újratermelés szintje előtt a gyermekvállalás?

Ahol biztosított a fogamzásgátlás használata.

Ahol az egy főre jutó jövedelem eléri a 20 ezer dollárt.

Ahol az iskolázottság meghaladja a 12 évet.

Ilyen körülmények között a gyermekvállalás még a létszámot sem garantálja, az állami támogatást is igényel.

Ezt a fejlett társadalmak a családi pótlékkal akarják megoldani. Az általánosan használt családi pótlék azonban a gyermekvállalás családi háttérben kontraszelekciót hoz létre. Ez bármennyire nyilvánvaló, sehol nem vallják be. Minden általam megismerhető társadalomban a családok gyermekvállalása fordítottan arányos a gyermeknevelési képességével. A családok gyermeknevelési képessége az egy családtagra jutó jövedelemmel és a szülők iskolázottságával arányos. A gyermekvállalás családi háttere azonban ennek a fordítottja. Ha a gonosz ellenség ártani akarna a társadalomnak, ennél nagyobb kárt semmivel sem okozhatna. A társadalmat, akárcsak bármely másik fajt, nem érhet nagyobb károkozás, mintha kontraszelekcióval szaporodik.

A gyermekvállalási kontraszelekciónak ugyan több természetes oka is van, de elsősorban az állami támogatás módja okozza.

A tapasztalat szerint, a gyermeknevelés hatékonysága a család jövedelmén és az anyák szellemi színvonalán múlik. A gyerekek képessége a fogamzástól a mintegy négy éves korig az, anyától függ. A neveléstudomány máig nem ismerte fel, hogy a szellemi életteljesítmény növelhetősége a fogamzástól számított első öt évben a leghatékonyabb.

Nyolcvan éves finn tapasztalat, hogy a várható életteljesítmény jelentősen függ a magzat kihordás fizikai minőségétől. Ezt ők az újszülöttek testsúlyával, hosszával és a koponya körméretével mérték. Öt évenként aztán az iskolai eredményeket, a munkavállalás után pedig a keresetüket és az adófizetésük nagyságát mérték. Kiderült, hogy az újszülöttek fizikai méreteitől adottságaitól jelentősen függ azok várható társadalmi értéke. A pedagógusok alig fordítottak figyelmet az a finn tapasztalatokra, ami a születéskori fizikai állapotuk és a társadalmi értékük közti összefüggést mutatta a 30-as évek óta. Kiderült, hogy az újszülöttek várható társadalmi értéke jelentősen függ a születéskori fizikai adatoktól. Ebből pedig annak kellene következni, hogy a társadalom jutalmazza a jól kihordó kismamákat, mert a következő generáció teljesítménye jobban függ a kihordás minőségétől, mint a születések számától. A finnországi adatok azt bizonyítják, hogyha a magzatok kihordása átlagosan is olyan volna, mint a felső tized, a következő generáció teljesítménye mintegy harmadával nagyobb volna. Nincs az a politikai felépítmény, aminek akkora hatása volna a következő generáció teljesítményére, mint a jó magzati kihordásnak. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan társadalomtudományi tanulmánnyal, amelyik felfigyelt volna a finn tapasztalatokra. Pedig minden bizonnyal nálunk is lennének olyan kórházi adatok, amelyek alapján vizsgálni lehetne a kihordás és az iskolázottság közti összefüggést. Minden bizonnyal megdöbbentő lenne egy ilyen felmérés eredménye. Ennek ellenére ezerszer annyit foglalkozunk a születések számával, mint a kihordás minőségével.

A csecsemőkori gondoskodást ugyan a jóléti társadalmak már szervezeteiken keresztül figyelik, de addig még sehol nem jutottak el, hogy a csecsemőkről való gondoskodás minősége és az életteljesítmény közötti összefüggést feltárnák. Ezzel én is csak a közelmúlt óta foglalkozom.

Két éve tudom, hogy az Egyesült Államokban tizenöt éve több millió a négy éves gyermekek szókincsét figyelik, és követik annak az iskolai eredményét is. Napokon keresztül magnóra veszik a gyerek beszédét, és utána egy szoftverrel megszámolják a szavakat. Kiderült, hogy az első négy évben elsajátított szavak száma, és a tíz év utáni iskolai eredmény között szoros a korreláció. Azt is felmérték, hogy a közösségben, az óvodában való részvétel sokkal jobban gyarapítja a szókincset, mint a családi környezet. Ennek alapján már készül egy olyan törvény, ami heti két napra kötelezővé teszi az óvodai részvételt.

Közben az agykutatók azt is megállapították, hogy a nagyobb szókincs miért jelent nagyobb tanulási eredményt. Az agyunk kapacitása lényegében a negyedik életév végére alakul ki, mégpedig elsősorban annak alapján, ebben a korban hány szóval dolgozik.

Azt német tudósoktól olvastam, hogy az ember fejlett agya a születéskor még nagyon életképtelen állapotban van, annak a születés után mintegy négy évre van szüksége ahhoz, hogy az agyunk kapacitása kifejlődjön. Az ember fizikai tekintetben is viszonylag életképtelen a születése idején, de ez az agy kapacitásának kialakulásához további négy évet igényel. Tehát a szellemi kapacitás növelésében érdekelt társadalomban az agy fejlődési feltételeit biztosítani kellene. Ezért elsődleges társadalmi érdek volna, hogy négy éves korig szervezetten biztosítsuk eddig a korig az agyunk fejlődésének a feltételit.

A képesség fejlesztést szinte kamaszkoromtól kezdve figyeltem. Ennek alapján találtam egyre több bizonyítékot arra, hogy a sportolók, művészek képzésében alkalmazott módszereket kell minden oktatási rendszernek alkalmazni. Azt még a pedagógusok is elismerik, hogy a sportokra és a művészetekre alkalmasságot nagyon korán kell felismerni, és nagyon korán kell arra szakosítani, annak fejlesztését elkezdeni. Ez kellene az oktatási rendszer egészében alkalmazni.

Ez késztetett arra, hogy néhány képesség korai fejlesztésére ismerőseim körébe tartozó kismamákat is figyelmeztessem.

Egy bakonyi kismamát rábeszéltem, hogy a kislányát néhány hetes korban vigye el az úszómesterhez. Kiderült, hogy már egy vidéki kisvárosban is van, aki ezzel foglalkozik. A kisbabák az életük első heteiben ugyanis képesek a víz alatt is tartózkodni, még ösztönösen nem vesznek levegőt. Ezt a magzati korukból hozzák magukkal. Ez a kislány már tíz éves, és úgy mozog a vízben, mint a halak. Erre büszke, és életre szóló önbizalmat kapott.

A tériszony leküzdése a másik ötletem. Ehhez elég a már állni képes gyereket felállítani előbb a székre, majd az asztalra, és pár percen belül a szekrény tetejére azzal, hogy onnan nézze a ledobott pénzt, hogy fej, vagy írás. Néhány perc elég, hogy egy életre ne legyen tériszonya.

A tapintásérzést is ilyen könnyű néhány óra alatt elsajátítatni. Legalább tucatnyi textilből kell két kis darabot kivágni, és egyiket egy kis zsákba rakni, a másiak az asztalra. Azt kell játszani, hogy a kicsi fogjon meg a zsákban egy textilt, és mondja meg az asztalra mutatva, mit fogott meg a zsákban. Egyetlen óra ilyen játék után a gyerek legyőzi a felnőtteket. Ezt a játékot egy vastag könyvel is lehet játszani. Meg kell fogni úgy 10-30 lapot és fogás után megbecsülni, hány lap van a kézben. Ez papírpénzzel, kártyával is játszható. Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan egy éltre kifejleszthető a tapintásérzés. Ennek a játéknak kifinomultabb formája, ha az almák súlyának magállapítása.

A szülők sem kételkednek benne, hogy mekkora értéke lehet ezeknek a gyorsan kifejleszthető képességnek az életben.

Azt hat éves koromban tanultam meg, hogy az erdei gombaszedés is olyan képesség, amiben a gyerekek legyőzhetik a felnőtteket. Ezzel egy életre erősödhet az önbizalmuk. Ez is nagyobb kincs lehet, mint valami értékes ajándék.

A fentiekből az következik, hogy a fogamzástól a mintegy négyéves korig való képességfejlesztés lényegében az agyunknak, reflexeinknek a fejlődésében az a kor, ami a legfontosabb. Az, hogy a következő életünkben az ismereteket átvételében és feldolgozásában milyen hatékonyak leszünk, a fogamzást követő öt évben dől el. Ha ennek fejlesztését elmulasztjuk, egész életünkben gyengébb hatékonysággal sajátítjuk el és emésztjük meg az új ismereteket. Ezért a pedagógiának a fogamzást követő öt évvel is nagy gonddal kellene foglalkozni. Ez olyan, mint a gabonatermelés. A termés nemcsak attól függ, milyen jó magot vetünk, hanem attól is milyen jól előkészített talajba vetjük, mert a termés elsősorban azon múlik.

Máig még azt sem vette tudomásul a társadalomtudomány, hogy a múltban az oktatás miért nem foglalkozott a fogamzást követő első öt évvel. Azért, mert minden osztálytársadalomban nem fejleszteni, hanem üldözni kellett a tehetséget, mert abból mindig több volt annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ez alól csak az uralkodó osztály érdekét szolgáló művészet és cirkusz volt kivétel. Ezért csak ebben a két szakmában érvényesült a képesség feltárás és fejlesztés hatékony módja.

Ezzel szemben, az államnak és a vallásoknak olyan iskolázott rétegre volt szüksége, amelyik nem gondolkodik, és üldözi a tudásvágyat, kíváncsiságot.

A jelenkori fejlett társadalmaknak azonban a gondolkodó, kezdeményező, tudásvágyó lakosságra van szüksége. A pedagógia azonban ezt még nem vette tudomásul, és megelégszik azzal, ha ismereteket ad át. Arra, hogy az ismertek befogadására hogyan tehetők alkalmassá a tanítványok, nem fordít figyelmet.

Az emberiség zsenijei között nagyon kevés van, akinek a tanítója is zseni volt. A zsenik annak születtek. Biztosan százszor annyian, mint akikből azok is lettek. Az osztálytársadalmaknak nem volt ezred annyi zsenikre szükségük, amennyi született. A jelenkori fejlett társadalmak abban is minőségi változást jelentek, hogy a képességigényük kielégíthetetlen. Mindenkire szükségük van, aki a társadalom felső négyötödébe kerül. A legfontosabb azonban az átlag minél magasabb szintje. Ezt bizonyítja a tény, hogy a társadalmak felső ötödébe csak azok kerülhettek, amelyekben a lakosság puritán. A 20. század végérre a puritán népek fele már a fejlett társadalommá emelkedett. A 21. század közepére pedig, Kína és Vietnám felemelkedésével az emberiség kétötöde fejlett lesz, de csak azok, amelyek lakossága puritán módon viselkedik.

Ezt Weber már jó száz éve felismerte, de ő még csak a Nyugat protestáns népeit tartotta puritánnak. A jelen század közepére a Nyugat puritán népeinek mindegyike fejlett társadalmakban él, és a kétharmaduk nem protestáns, hanem konfuciánus lesz.

Érvelésemet az bizonyítja, hogy a PISA felmérések első húsza mind puritán lakosságú állam. Nézd meg a társadalom oktatási rangsorát, és annak alapján megmondhatod, melyek lesznek sikeresek. 

Széchenyi és Kossuth

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 09 25

Széchenyi és Kossuth

Amíg a magyar történészek Kossuth és a szabadságharc igazát hirdetik Széchenyi politikájával szemben, képtelenek leszünk érdekünkkel összhangba hozni a történelmünket. Addig az is reménytelen lesz, hogy megértsük nemcsak Trianont, de az 56-os forradalmat. Nálunk még mindig az a hős, aki irreális célért harcol. Ezért aztán marad a történelmünk pesszimista felfogása is. Ezért a mi himnuszunk egy temetési zsoltár.

A történelem, ha tudomány akar lenni, akkor meg kell fordítani a logikáját. azokat kell dicsőíteni, akik építik a kikerülhetetlen jövő útját. A mi hőseinket soha nem igazolja a jövő. Mindegyik hősünk eleve elérhetetlen célokért harcolt. Elég volna azt megnézni, hogy hőseink miért buktak el. Minden olyan célokért, aminek az ellenkezője következett be.

Kossuth egy az osztrák császártól független a Kárpát Medence egészét a magyarok által uralt Magyarországot akart. Mi lett a jövőnk? A Kápát Medence harmadnyi területen a többségében magyarok által lakott terület négyötödén maradt meg az országunk. Ennél jobb, de reális megoldás lett volna, ha a Debrecenben kimondott trónfosztás helyett elfogadjuk az Olmützi Alkotmányt, ami a trianoni területnél közel kétszer nagyobb Magyar Királyságot és egy többnemzetiségű független erdélyi Fejedelemséget jelenthetett volna. Egyetlen jelentős olyan kisebbséggel, a szlovákokkal, amelyik elszakadásával számolni kellett volna. De az sem jelenthette volna magyar terület elvesztését.

Tudom, hogy azok, akik még ma is 63 vármegyés Magyarországról álmodoznak, hazaárulónak tekintenek. De azon még ezek sem vitatkozhatnánk, hogy sokkal jobban jártunk, mint ahova jutottunk annak következtében, hogy Kossuth és Horthy mindent akart.

Ehhez még azt teszem hozzá, hogy ez az Osztrák-Magyar Monarchia keretében lett volna megoldható. Én, ugyanis az osztrákokkal és csehekkel közös országot jobb megoldásnak tartanám, mint az önállóságot. Velük könnyebb lett volna megállnunk a realitás határán. Most mégis megállok, mert tapasztataim alapján a még reális megoldást nem lehetett volna elfogadtatni az úri magyar középosztállyal és a hatása alatt nacionalista magyarsággal. Mi ugyanis túlságosan nemesekben gazdag, ezért nagyon befolyásos úri középosztállyal rendelkeztünk és rendelkezünk még ma is, ahhoz, hogy reálpolitikusok lehessünk.

A még reálisan elérhető célokhoz nemcsak 1848-ban, de 1919-ben, 1856-ban és a rendszerváltás után sem volt állítható a magyar közvélemény a realitás mögé.

A magyar történelem reális megértéséhez arra volna szükség, amit a magyar marxista történészek megállapítottak. A magyar társadalomban tízszer annyi nemes, és tized annyi polgár sem volt, mint a nyugat-európaiakban. Ez a társadalmi deformáció csak a lengyel és a magyar társadalmat jellemezte. Ez magyarázza, hogy közös pályán futott a történelmünk, és hogy örök volt a barátságunk.

Fejtő Ferenctől kaptam egy francia történész tanulmányát, amiben ezt úgy fejezi ki, hogy két népnek volt nagyobb a történelme, mint amit el tud hordani.

Meglepetéssel olvastam Gyilas naplójában, hogy két csatlósában, Lengyelországban és Magyarországban különösen nem bízik, mert azokban nagyon erős az úri középosztály befolyása.

Vagyis a történelmi betegségüket külföldön jobban ismerik, mint azt a magyar történészek tudomásul veszik.

Kossuth zsenialitása az volt, hogy tudta mit fogad el a magyar közvélemény.

Ezzel szemben Széchenyi, de nemcsak ő, hanem a másik két óriás, Deák és Eötvös, fontosabban tartotta az ország erejének növelését. Széchenyi Akadémiát, hidakat és a Tisza szabályozását tekintette feladatának. Az ő munkáját Móricz jelszava jellemezte. Ne politizálj, építkezz! A legnagyobb tettje a Tisza szabályozás volt, aminek köszönhetően ötmegyényi szántóterülettel gyarapodott a Trianoni ország élettere. Ezt sem tartják a magyar történészek történelmi tettnek.

A Széchenyi Kossuth szembeállítás hathét múlva újra aktuális lesz, amikor az 56-os forradalom hatvanadik évfordulóját ünnepeljük. Annak hősét Nagy Imrében látja a magyar történelem, pedig az ő elképzelésének megvalósulását Kádár Jánosnak köszönhetjük.

Sajnos, a magyar történelem felfogásunk ismétlődik.

Ne a szegényt, hanem a tehetségest támogasd.

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 09 25

Ne a szegényt, hanem a tehetségest támogasd.

Az utókor a jelkor legnagyobb hibájának, sőt bűnének a népszaporulat elszabadulását fogja tartani. Ennek ellenére a társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy valaki felvesse, mekkora volna jelenleg az optimális létszámunk. Még az sem tisztáztuk, mint kellene e fogalom alatt érteni.

Az emberség optimális létszáma az, amin az egy lakosra jutó jövedelem a maximumon volna. Ehhez még az tartozik kiegészítésül, hogy ezt a jövedelmet úgy kell elosztani, amivel az átlag a legnagyobb.

Azt hatvan éve tudom, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés sem engedhető még, mert az olyan felhalmozási igénnyel jár, ami csökkenti az egy lakosra jutó jövedelem növelhetőségét.

Ezt korábban csak kalkulálni lehetett, 25 éve azonban előttünk van Kína és India példája. A világ két legnépesebb országa, mindegyikük lakossága az emberiség ötöde. Kína 1990-ben drasztikus módszerekkel egyetlen gyermekre korlátozta a gyermekvállalást, ezzel drasztikusan a néhány ezrelékesre csökkent a lakossága. Indiában viszont évente 30-val nő a lakosság. A két birodalom nemzeti jövedelme példátlanul gyorsan növekszik. Az egy laksora jutó jövedelem azonban ellentétesen alakul. Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon úgy nő, ahogyan az ország nemzeti jövedelme. Indiában viszont harmad úgy nő az egy lakosra jutó jövedelem és csökken az egy laksora jutó vagyon. Kínában is ez történne, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Ott csak azért történik csoda, mert nem nő a lakosság száma.

Ezért mondhatjuk, hogy az ezredforduló legnagyobb történelmi eseménye, hogy Kínában évente mintegy 30 millióval kevesebben születnek. Ennek köszönhetően az emberiség létszáma évente nem 100 millióval, hanem 70 millióval növekszik. Ennek a csökkenésnek egyetlen haszonélvezője Kína, de ezt az emberiség egésze is közvetve megérzi.

Ahhoz bátorságra volna szükség, hogy jelenleg mekkora volna a világ optimális népessége. Ha száz éve, amikor még 1.5 milliárdnyian voltunk, azt mondta volna valaki, hogy most 7.5 milliárdnál tartunk, minden tudós és politikus azt mondta volna, hogy ez lehetetlen, ennyi éhen halt volna. Ezzel szemben most nem jól, de sokkal jobban élünk, sokkal tovább élünk, mint száz éve. Túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy százszor annyian vannak a túlsúlyosak. Az emberiség mintegy kétötöde tízszer jobban él, mint száz éve.

Ezért mondhatom el, hogy az én életemben többel nőtt az emberiség létszáma, várható életkora, iskolázottsága, mint előtte összesen. Számos olyan technikai vívmányban részesülhetünk, amit száz éve elképzelni sem tudtak. Ezek többsége harminc éve még elképzelhetetlen volt. Szinte a legszegényebb társadalmakban is elérhető a mobiltelefon, méghozzá olyan kapacitással, ami negyven éve elképzelhetetlen volt, és iskolázatlanok is használni képesek.

A legnagyobb változás az volt, hogy ezt az elképzelhetetlen fejlődést olyan gyors népesség növekedéssel értük el, aminek tizede sem volt a múltunkban elképzelhető.

Az mégsem jut senkinek az eszébe, hogyan élhetne korunk emberisége, ha fele ennyin volnánk.

Elég arra gondolni, hogyan javul azoknak az országoknak az egy laksora jutó jövedelme, amelyekben nem, vagy csak nagyon lassan nő a népesség, és hogyan azoké, ahol meghaladja a 2 százalékot.

Kínát bírálják azért, mert évente 30 millióval csökkent a lakossága a korábbihoz képest. Az azonban senkinek nem jut az eszébe, hogy mibe kerül ennyi ember felnevelése, vagyonnal való ellátása. Az éghajlat melegedésével járó károkat a tudósok ezrei vizsgálják, az előnyeit még senki sem vette figyelembe, pedig az egyéves lakosság növekedés sokkal többe kerül, mint amennyi költséggel el lehet hárítani a felmelegedéssel járó költségeket.

Arról sem olvastam felmérést, az emberiség létszámának növekedése, csak ott történik, ahol a felnevelésük vérható eredménye negatív. Ugyanakkor nincs olyan társadalom, amelyikben a lakosság felső, értékesebb harmada elegendő gyermeket vállalna. A létszám tartásához az egy nőre jutó termékenységi mutatónak 2-nél magasabbnak kellene lenni, ezzel szemben minden fejlett társadalomban 1.5 alatt van. Az emberiség érdeke az volna, ha az alsó harmad mutatója 1, a középsőé 2, a felső harmadé 3 volna. Egy nagyon lassú létszámcsökkenést, de nagyon gyors hatékonyág növekedést eredményezne.

Ezzel szemben elképesztő mértékű kontraszelekció van.

Ennek az a következménye, hogy a gazdag társadalmak még gazdagabbak, a szegények pedig aránylag még szegényebbek lesznek. A szegénységen csak azzal lehet segíteni, ha a fejlett társadalmak és azon belül is annak fejlett harmada gyorsan szaporodik, a szegény társadalmak pedig csökkentik a létszámukat. Az ezzel ellentétes hatás bajnoka a katolikus egyház, ami tagadja a szülők gyermekvállalási jogát, ezzel évente több tízmillió nem akart gyermek születését kényszeríti. Ennél több kárt az emberiség legnagyobb háborúi sem okoztak. Nem ismerhetem a vallások demográfiai hatását, de a katolikus és a protestáns keresztény vallások szerepét megítélhetem. A katolikusok eleve szegényebbek és több gyermeket vállalnak, azokból kevésbé értékes egyedeket nevelnek. A katolikus egyház azzal építené jobban, istennek jobban tetszőnek a híveit, ha annyit foglalkozna a kevesebb, de képzettebb gyermeknevelés feladatával, mind amennyi energiát fordít arra, hogy a szülők annyi gyermeket neveljenek, amennyi a szexuális vágyaik házasságon belüli kielégítéséből születik. A jövőszegényei érdekében százszor annyit tesz az, aki a minél hatékonyabb nemzedék érdekét szolgálja, mint az, aki ez élhetetleneket segíti. Ezzel ugyanis a szegénységet szaporítja. Az isten olyan világot teremtett, amiben minden faj érdeke a szelekció, amiben a fajok legnagyobb károsítója a kontraszelekció. 

Lagosnak már 21 millió lakosa van

Kopátsy Sándor                PP                    2016 09 24

Lagosnak már 21 millió lakosa van

Három éve olvastam egy francia tanulmányt, ami ezt írta, hogy Lagosnak 2050-ben 42 millió lakosa lesz. Ezt le sem mertem írni. Megnyugodtam abban, hogy ma már 11 millió lakosú a város. Ma pedig azt olvasom a The Economist egyik a Szahara alatti Afrikában folyó urbanizációs cikkében, hogy 21 millió lakosa van. Azt eddig is tudtam, hogy a lakosság számát a polgármester is csak megbecsülni tudja, ez a szám mégis meglepett. Száz éve ugyanis ezred ennyi volt.

Mániákusan hirdetem, hogy egy nagyon gazdag ország sem engedheti meg magának, hogy a lakossága néhány ezreléknél gyorsabban növekedjen. Az urbanizáció mértékében azonban nem voltam ilyen szigorú. Az elmúlt 25 évben, Kínában néhány város lakosságának növekedése meghaladta a 2 százalékot. Ezt még egy példátlanul magas felhalmozási rátának köszönhetően úgy sikerült ott megoldani, hogy nem születtek közművekkel sem ellátott nyomornegyedek, hiszen mindenkinek nemcsak lakása, de munkahelye is lett.

A Szahara alatti városokban azonban szörnyű a helyzet.

Számos nagyváros lakossága évente 4 százalékkal nő. Az Egyesült Államokban Houston lakossága nő a leggyorsabban, 2 százalékkal.

Nairobiban a lakosság kétharmada a város területének 6 százalékán él. Ebben a régióban a városi lakosok 40 százaléka lakik olyan lakásban, ahol van toalett.

Ezért jósolom 50 éve, hogy nem az atombombák fognak százmilliókat elpusztítani, hanem az elmaradt, mégis fejlődőnek csúfolt világ sokmilliós városaiban kirobbanó forradalmak. 

Az egy gyermekes család

Kopátsy Sándor                ED                    2016 09 22

Az egy gyermekes család

A háború után egy éven keresztül a földet osztottam, utána három évig a Nemzeti Parasztpárt Baranya-megyei titkáraként találkoztam a református falvak egykézésének problémájával. Ez együtt jó iskola volt azzal, hogy a gyermekvállalás problémája végigkísérje az életemet.

A földosztásban való részétel boldogsága csak az 56-os forradalom első hetéhez hasonlítható volt. A földosztás a juttatottaknak elmondhatatlan örömöt jelentett. Ugyanakkor racionalizmusom azt mondta, hogy itt mindenki ötöd annyi földet sem kap, amennyit családjával meg tudna művelni, elindulhatna a dán farmerek felé vezető hosszú úton. Ezt azzal illusztráltam, hogy minden dán farmernek legalább tízszer nagyobb földje és traktora van. Ezek a juttatottak tizede sem reménykedhet abban, hogy tíz éven belül egypár lovat tartson. a kapott föld ugyanis erre nem ad fedezetet. A magyar falvakban ugyanis ötször több család él annál is, amennyi az adott technikai feltételekkel képes lenne megművelni a falu határát. A magyar falvak lakossága csak akkor lehet képes kimászni a nyomorból, ha a lakosság háromnegyede nem a mezőgazdaságban talál munkát. Ennek lehetőségét akkor még elképzelni sem tudtam.

Baranyába kerülve azt láthattam, hogy a sváb falvakban közel kétszer akkora volt az egy családra jutó föld, és háromszor nagyobb a ház és az istálló. Azt, hogyan érhették ezt el, nem láthattam, mert azokat kitelepítették. De azt felmérhettem, hogy a magyar falvak valamivel előtte jártak a rácoknak. A nagy különbség azonban az egykéző református és katolikus falvak között voltak. Ez előbbieknél az egy családra jutó föld kétszer akkora volt, mint a katolikusoknál. Akkor nem is láttam más megoldást, mint a kevesebb gyermek vállalását. Az egykézés racionális magyarázatát tehát megértettem. Az ugyan akkor eszembe sem jutott, hogy az egyetlen gyerek nevelésére több jövedelem és időt ordítanak, tehát minőségi különbség is van. Erre igazán csak hetven évvel később, a kínai reform egykézésének az eredményei hívták fel a figyelmemet.

A családok gyermekvállalása ugyan mániám lett, amikor felismertem, hogy az osztálytársadalmak embertelenségének az az oka, hogy hatezer éve az ember szaporább faj lett annál, amekkora népességnövekedést képes elviselni. Ötven éve tudom, hogy fajunk az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt minden eredményét annak köszönhette, hogy halálozás okozó és a tudáságyat üldöző lett. Marxtól ugyan sokat tanultam, de talán a legtöbbet a tévedéseiből. Ő ugyanis pályáját történelmi materialistaként kezdte, de képtelen volt elfogadni, hogy a materiális felfogásból az következik, hogy minden, ami jellemző a társadalmakra, de számára is elfogadhatatlan az nem tévút, hanem szükségszerűség. Azt, tudálékos ostobaságnak minősítette, amit Malthus a túlnépesedés veszélyeként felvetett. Azt pedig, hogy az általa megálmodott ideális társadalomban, a kommunizmusban milyen lesz a népszaporulat, gondosan megkerülte. Ha Marxnak eszébe jutott volna, hogy az egyenlőségen alapuló társadalmakban hogyan alakulna a várható életkor és a gyermekvállalás, vagy öngyilkos lett volna, vagy felhagyott volna a politikával. Ha korunkban él, azt láthatta volna, hogy csak azok a társadalmak lettek gazdagok és osztálynélküliek, amelyekben megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ezzel szemben, minden olyan társadalom, ahol felgyorsulhatott a népszaporulat, egyre jobban lemarad. Ugyanakkor a tőke szerepe, a jövedelmek és a vagyonok differenciálódása nem csökkent.

Az elmúlt negyed század legnagyobb, és leginkább tanulságos társadalmi eseménye a kínai reform.

Azt már az ötvenes években tudtam, hogy eleve versenyképtelen az a társadalom, amelyiknek a lakossága néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, tehát a kínai reform elengedhetetlen részének tekintettem a gyermekvállalás korlátozását, azt ugyan nem tudtam elképzelni, hogy meg lehet valósítani. Pedig nélküle szó sem lehetett volna a kínai csodáról, mert évente 25-30 millióval nőt volna a lakosság száma, aminek felnevelése és vagyonnal való ellátása felemésztette a világtörténelem legmagasabb felhalmozási rátáját is. Ha ma Kína lakosainak a száma félmilliárddal nagyobb volna, Kínában az egy lakosra jutó jövedelem szinten tartása is csoda lenne. Vagyis az egy főre jutó mutatókban és urbanizációban Indiával azonos szinten állna Kína, és szó sem lehetne arról, hogy a század közepére az Egyesült Államok színvonalán lévő szuperhatalom legyen. Ezt figyelmen kívül hagyják a társadalomtudósok és a politikusok, azt hajtogatják, hogy munkaerőhiány lesz a kevés születés következtében. Azt elfelejtik, hogy mi lett volna akkor, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást.

Az egységesen minden család számára egyetlen gyermek engedélyezése kicsit keményebb volt, lehet, hogy a 25 év alatt elég lett volna az 500 helyett 400 lakossal csökkenteni a születések számát. De mivel nem tudom, hogyan lehetett volna pontosabban eltalálni a korlátozás nagyságát, e felett nem vitatkoznák.

Még azon sem vitatkozom, ami elveim szerint sokkal eredményesebb lett volna a család jövedelme és a szülők iskolázottsága alapján rangsorolni a gyermekvállalást. A felső tizedbe tartozók számára szabaddá tenné a gyermekvállalást. Az alsó ötödben pedig az egyet is feltételekhez, van lakásuk, mindketten dolgoznak, akkor az egy gyermek jár, ahol szűkebbek a feltételek, hogy emelni a gyermekvállalás korhatárát. kellene kötni. 30 feletti nőknél pedig automatikusan járjon az egy gyermek vállalhatósága. De mivel felmértem, hogy az egységes korlátozás is milyen óriási adminisztrációval járt, elfogadtam, hogy legalább így egységesen elvállalták.

Mit ér az egy gyermek?

Azt közgazdászként természetesnek tartottam, hogy a családok alsó tizedében az egynél több gyermek vállalása eleve óriási teher, és a több esetében ez csak növekszik. Ezért az egy gyermeket is csak feltételek esetében engedélyezném. Többet még a gazdag társadalomban sem engedélyeznék. Nagyon tudatosítanám, hogy a gyermekek szánmának függvényében hogyan csökken az egy családtagra jutó jövedelem és az egy gyermek nevelésére fordítható nevelési idő. Ezt tudva, vallom, hogy a társadalom ötödében az egy gyermek legyen az általános még a gazdag társadalmakban is. A családok gyermekvállalási és nevelési potenciálját tudatosítani kellene.

Ezzel szemben a fejlett társadalmakban a társadalom felső ötödében, ahol az anyák diplomásak, a termelékenységi mutató 1.5 alatt van. Ezzel szemben az alsó ötödben meghaladja a 3-at. Ennek a fordítottja esetében a következő nemzedék értéke legalább kétszer akkora lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.

Mindezeket tudva, mégis meglepetéssel olvastam a kínai egygyermekes rendszerben az oktatási rendszer javulását. Az 1990 előtt évente 2-3 százalékkal szaporodó Kínában az ENSZ oktatási rendszert mérő skáláján a jövedelmi szintjénél jobb, de viszonylag közepes helyen volt. A legutóbbi felmérésen pedig az első ötben szerepel. A tíz legjobb középiskolából négy kínai. Vagyis az egyetlen gyerekek iskolai eredménye lényegesen jobb, mint korábban a 3-4 gyerekes családoké.

Elkezdtem kalkulálni, ha az egyetlen gyermekek társadalmi értéke eléri az átlag háromszorosát, akkor Kínában a fele annyi egyetlen gyermekből álló generáció még egyszer értékesebb lesz, mint a korábban jellemző sokkal népesebb generáció.

Tehát Kínában ugyan kevesebb létszámú, de értékesebb generáció került ki. Végre találtam objektív bizonyítékot arra, hogy a jelenkorban értelmetlen darabban számolni a demográfusoknak. Ennél is tovább megyek, a közgazdászok rendszeresen mérik a nyugdíjasoknak a dolgozókhoz viszonyított arányát. Ez a mutató az 1990-es reform hatására romlik. De mivel értékesebb, nagyobb keresetű és több járadékot fizető lesz a következő korosztály, a nyugdíjasok eltartása kisebb terhet fog jelenteni.

A Kínát bírálók, illetve érte aggódók gondoljanak arra, mi lenne, ha ma 500 millióval többen lennének a kínaiak. Becslésem szerint fele lenne az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, lényegesen kisebb az egy lakos társadalmi értéke, tudásvagyona. Ez a Kína úgy élne tovább, mint Mao korában, erőszakos és agresszív lenne. Minden túlnépesedő társadalom agresszív, a veszteségekkel nem számoló. Ezek agressziója csak azért nem veszélyes, mert egyre elmaradottabbak és szegényebbek lesznek.

Ha valaki Kína 25 évéről mérleget készít, meggyőződhet arról, hogy az 1990-es reform az emberiség történelmének legnagyobb, a politika által kivitelezett csodája volt. Többek között bizonysága annak is, hogy az egy gyermek nevelése mennyivel hatékonyabb, mint a többé. Az utókor a jelenkor legnagyobb tragédiájának azt fogja tartani, hogy sokkal többen akartunk megélni a földünkön, mint amennyi optimális lett volna. Nem minél több emberre, hanem minél jobbakra van szükségünk.