Európa az emberiség történelmében

Kopátsy Sándor                EH                   2018 17 06

Európa az emberiség történelmében

Harari könyvhöz

Harari nem vesz tudomásul, hogy a viszonylag kis félsziget Európa nyugati fele nélkül egészen másként alakult volna az emberiség utóbbi ezer éve. Az időszámításunk előtti ezerkétszáz évben szinte minden új innen indult el.

Itt alakult ki az első kiscsaládos társadalom.

Harari ugyan leírja a nagycsaládos társadalmakat, de utalást sem tesz arra, hogy az időszámításunk utáni első évezred utolsó századaiban Nyugat-Európában kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer, amiben a gyermeket vállalható család csak akkor lehetett, ha a szülők számára a földesúr a házasságuk előtt jobbágytelket biztosított. Ötven éve a nyomát sem találtam annak, hogy ki találta ki, hogy a termelésre épülő társadalmak elsődleges feladata a lakosság túlnépesedésének a féken tartása volt. Erre azonban a nagycsaládos társadalom eleve képtelen, mivel a nagycsaládban eleve lehetetlen a gyermekvállalás korlátozása. Abban szinte csak az anya volt biztos, az apa meghatározatlan.

A nagycsalád másik hátránya, hogy abban a hatalmi sorrend, a jövedelem feletti rendelkezés nem a családtagoknak az érték termelésben játszott szerepének a sorrendjével, hanem azzal szinte ellentétesen arányos volt. Ezzel szemben a természetes csapadékkal gabonát termelő nyugat-európai jobbágyrendszerben egyértelmű volt az igásállattal dolgozó férfinak a vezető szerepe. Ezt az igavonó állat ösztönösen megérzi, a nagycsaládon belüli rangsor ezzel éppen ellentétes. Az igavonó szarvasmarha, ló számára egyértelmű, hogy ki a gazda, a nagycsaládban azonban a legöregebb férfi a családfő, aki rendelkezik a jövedelem felosztása felett. Ezzel szemben az állatokkal végzett legfontosabb munkákat, a talajmegmunkálását, az aratást, a behordást, a legerősebb, leginkább munkaképes férfi végezi.

Az öntözéses gabonatermelő társadalmakban a legtöbb munkát, a palántázást, a kiültetést, a gyomirtást, a betakarítást, a cséplést az asszonyok a férfiakkal együtt végezték. A szükséges munkák nem nagyobb, hanem ügyesebb munkáskezeket igényeltek. Ezzel szemben a szántóföldi, a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelés munkaigényének többségére csak az erős férfiak feletek meg. A kor történészei nem ismerik fel az öntözéses és a természetes csapadékos gabonatermelés munkaigényében a férfiak és a nők közti munkamegosztás szerepét. Pedig e nélkül nem lehet megérteni a férfiak és a nők társadalmi rangját.

A gyűjtögető társadalmakban mindkét nem és szinte annak minden korosztálya azonos hatékonyságú munkaerő volt. A találásban a főszerepe a legtapasztaltabbnak volt, aki tudta, hogy mikor, hol, mint kell keresni. A megtalálásban szinte mindkét nemnek és korosztálynak azonos szerepe volt, sőt a nők, a gyerekeke könnyebben hajoltak le a megtalált gombákért, csigákért, kagylókért, gyorsabban szedték a bokrokról a gyümölcsöt.

Az önözéses gabonatermelésben is alig változott a munkaerővel szemben támasztott igény. A palánták elvetése, kiültetése, sarlóval történő aratása sokkal inkább ügyes kezeket, mint fizikai erőt igényelt.

A munkaerő igényben igazi változást az igásállatokkal történő talajművelés és a betakarítás hozott. Az igásállatokkal végzett munka a férfiak nagyobb fizikai erejét követelte meg. Ez a magyarázata annak, hogy a természetes csapadékkal termelt gabonatermelés a nemek és a fizikai erő tekintetében minőségi változást követelt meg. Csak ennek tudatában érthető meg, hogy a nyugat-európai agrártechnikai forradalom miért jelentett a családformában is minőségi változást. Arra még nem találok magyarázatot, hogy ez az agártechnikai változás miért csak Nyugat-Európában járt azzal, hogy a nagycsaládról átértek a kiscsaládra, Kelet-Európában ez csak a 20. században, 1.200 évvel később történt meg. Pedig a két családforma tudati és gazdasági különbsége között óriási a különbség.

Kezdem azzal, hogy a nagycsaládos jobbágyrendszerben a munkaerő létszáma nagy különbségek között ingadozik. A munkaképes tagok száma 2 és 20 között mozoghat, ami azt jelentheti, hogy a legkisebbek számára a tízhektáros jobbágytelek művelési igénye is sok. Ezzel szemben néhány család munkaerő kapacitása, és élelmezési igénye tízszer nagyobb. Ezt a folyamatos, előre nem látható differenciálódást csak azzal lehetett lerendezni, hogy a földesurak 5-10 évenként újra a tényleges munkaerőhöz igazították a jobbágytelkeket. Ez a gyakorlat még a 20. század elején is általános volt. Vagyis egyetlen nagycsalád nem lehetett biztos abban, hogy a jobbágytelke megmarad, érdeke legyen annak a talajerejére vigyázni. Már pedig a talajerő megőrzése, illetve javítása az elsődleges feltétele annak, hogy tartani, sőt növelni lehessen a terméseket.

A hármas és a négyes vetésforgó gondos betartása, és a trágyázás nélkül nem volt elérhető a hozamok növelése, de még a megtartása is. Ezért aztán a természetes csapadékra épült gabonatermelésben egyre nőtt a kiscsaládos Nyugat-Európa fölénye a nagycsaládos Kelet-Európával szemben. Ez a különbség ugyan fakadt abból is, hogy nyugaton enyhébb, tórövidebb volt a tél, és nagyobb a csapadék, kisebb annak a párolgása. Ez vezetett aztán oda, hogy amíg Németalföldön az elvetett gabona tízszerese felett volt a termés és viszonylag kicsi annak évenkénti ingadozása, Ukrajnában fele sem volt a hozam, és az is nagyon ingadozott.

A történészek azzal nem is foglalkoztak, hogy hol, hogyan használják fel a termést. Ezt először Max Weber vette tudomásul, amikor felismerte, hogy az elért eredménnyel a különböző kultúrájú népek mennyire másként gazdálkodnak. Ma már a bankok mérik fel, hogy melyik kultúrában a jövedelemből mennyit tesznek félre. Jelenleg azonos jövedelmű svéd négyszer többet tesz félre, mint a görög. Ez Magyarországon belül is óriási. A magyar zsidók azonos jövedelemből háromszor annyit takarítanak meg, mint a magyarok. A cigányok pedig tizedét sem.

Ennek jellemző példája volt Magyarországon a háború előtti jövedelemelosztás. A zsidók többsége vagyonának a jövedelméből élt, a tisztviselők, azaz az úri középosztály havi fizetésből gazdálkodott. A munkásokat hetente fizették. A cigányság pedig napi keresetből, máról holnapra élt. Az egységes, mindenki havi fizetésből él, azért nem lehet hatékony, mert ez a képzetlen munkaerőnek sok, a diplomásoknak kevés.

A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyan Nyugat-Európában megszűnt, illetve átalakult kiscsalásos, nem versenyképes, kis árutermelő paraszti mezőgazdasággá. Ennek a megrekedését máig nem értették meg a társadalomtudományok. Mivel az ipar munkaerőigénye nagyon lassan nőtt, még a városokban élő munkanélkülieket sem tudta foglalkoztatni, a falusi lakosság alulfoglalkoztatott maradt. Földosztóként megdöbbenten állapíthattam meg, hogy az ország falvakban élő munkaereje ötször nagyobb, mint amennyi elegendő volna az adott, elmaradt felszereltséggel történő műveléshez. Dániában a község határának megműveléséhez ötöd, az Egyesült Államokban tized annyi munkaerő kell. Tehát a magyar mezőgazdaságon az nem segít, ha a sok ember között arányosan osztják el a földet, hanem csak egy megoldás van, gyorsan a falusi lakosság kétharmadának, egy generáción belül pedig kilenctizedének az iparban kell munkahelyet teremteni. Óriási szerencse volt, hogy a bolsevik rendszer erőltetett iparosítása gyorsan elszívta a falvak lakosságának a felét. Ez százszor többet segített a falusiak foglalkoztatásán, mint amennyit az agrárpolitika megtehetett.

Az ipari forradalom a foglalkoztatásban.

Amennyire általánosan elismert, hogy az ipari forradalom szinte megkétszerezte a munkaerő hatékonyságát, szinte említést sem tesznek arról, hogy a férfiak évente ledolgozott munkaóráinak a száma is megkétszereződött. Becslésem szerint a középkori mezőgazdaság évente mintegy 1.500 óra munkát igényelt. Ezzel szemben a gyáriparban 2.500 óra fölé emelkedett. Ez aztán fokozatosan, a tudományos és technikai forradalom idejére 1.800 órára csökkent

Még nagyobb növekedés következett be a nők és a gyermekek munkára fogásában. A jobbágyférfiak évente mintegy 200 napon általában tíz órát dolgoztak. A nők és a gyerekek legfeljebb ennek a felét. Az ipari forradalom azzal hozta a legnagyobb foglalkoztatási növekedést, hogy a nőket és a gyermekeket évente 2.500 óra munkára fogta. Az ipari országok legtöbb munkaerőt foglalkoztató ágazata a textilipar, ahol a munkaerő nagy többsége nő és gyermek volt. Az évente ledolgozott órák száma a felnőttek esetében 2.000 óra alá csökkent, a gyermekek munkára fogása pedig megszűnt. Jelenleg az iskolázás tíz évvel tovább tart, mint az ipari forradalom utáni első kétszáz évben.

Harari sem említi, hogy a házasodók és még inkább a gyermekvállalók életkora mennyire kitolódott. A középkorban a nők első gyermekvállalása a húszas évek végén volt, aztán ez mintegy tíz évvel lecsökkent, és a diplomás nők esetében a 30-as évek elejére tolódott.

Mivel a szellemi vagyon gyarapítását jelentő oktatást nem tekinti a közgazdaságtan a szellemi vagyon képzésének, ezeket munkanélküliekként veszi számon.

Jelenleg a közgazdaságtan azért nem képes az értéktermelés változását nyomon követni, mert a munkaképes korúak képzését nem tekinti értéktermelésnek. Jelenleg lényegesen mások volnának a foglalkoztatási mutatók, ha a 18 év feletti tanulókat vagyontermelőknek tekintené.