2011. március 31., csütörtök

A rosszul időzített alkotmány

Kopátsy Sándor PP 2011-03-19

A ROSSZUL IDŐZÍTETT ALKOTMÁNY

Szomorúan látom, hogy az új alkotmányunkra nem leszünk büszkék, és az sem lesz tartós.

Az új alkotmány ugyan történelmi szükség, de nem volt annyira sürgős, hogy sietni kellett volna. A jelenlegi politikai légkör azonban szükségszerűen történelmi romantikus, klerikális alkotmányt eredményezett. A Fidesz elseprő győzelme olyan nemzeti romantikus hangulatot teremtett, a társadalmi támogatottság nélküli KDNP pedig olyan erősnek érzi magát, amiben a tejhatalmú Orbán sem volt képes a túlzottan romantikus, nacionalista, klerikális alkotmányszöveg készüljön. Ez egyrészt nem lehet nemcsak korszerű, és időálló, hanem szakmai szempontból színvonalas sem.

Sajnos, előző alkotmányaink sem kodifikálásra alkalmas időben, körülmények között születtek.

Az indokoltnál nagyobb tisztelet övezte az első két rendi alkotmányt. Az Aranybulla a nagyon gyenge királyi hatalom alatt készült. Lényegében a főurak hatalmát erősítette a királyi hatalommal szemben. Ezt azonban mindmáig úgy állítottuk be, mint valamiféle rendi demokráciát, vagyis minden nemes számra egyenlő jogi státuszt. Az angol Aranybulla kontinentális mását láttattuk benne.

Máig nem találkoztam olyan magyar történészi munkával, amelyik rámutatott volna a korabeli angol, és magyar társadalom közti különbségre.

- Az angol társadalomban mintegy tízszer nagyobb volt az urbanizáció.

- A nemeseknek a lakossághoz viszonyított aránya ötöde lehetett a mienkének.

- A polgárok aránya többször nagyobb volt, mint a nemeseké, ráadásul azok szinte mid angolok voltak. Nálunk a 13. században a kevés polgár között alig volt magyar.

E különbségek ellenére úgy kezeljük a magyar társadalmat, mint amiben a nemesek egyenjogúsága gyakorlat lett volna. Ma már ideje volna a Mohács előtti magyar társadalmat nem az Aranybulla alapján működőnek beállítani. De nincs is a mai alkotmányban arra szükség, hogy a rendi alkotmányra, mint előzményre hivatkozzunk.

Ez igaz a Tripartitumra is. Az is rendi alkotmány volt. Ráadásul a második jobbágyság alkotmányozása. A maga korában már rendi alkotmánynak is elavult volt. Az idézgetése azét is irritál, mert a Szent Korona Tan ürügyén fontos azoknak, akik hivatkoznak ma is rá. Ebben a tekinteten az alkotmánytervezet a Jobbik, a Hatvanhárom vármegye, és a Trianont tudomásul venni nem akarók igényét szolgálja.

A jelenlegi alkotmánynak az elődje, csak az 1848-49-es lehet. Arra sem kell hivatkozni, mert a Trianon utáni Magyarország nem az 1848-as. Számomra ennek az is elvi oka, hogy a Szabadságharc utáni Magyarország még osztálytársadalom volt, amiben osztályonként más volt a jogállás. Abban az uralkodó osztály a világi és egyházi arisztokrácia volt, amely magához emelte az úri közosztályt. Ráadásul olyan ország volt, amiben a magyarságnak nem volt abszolút többsége, ennek ellenére úgy fogalmazódott, mintha nem is volnának nemzetiségi jogok.

Az első világháborút követő két forradalom olyan rövid idejű, annyira átmeneti volt, hogy nem indokolt alkotmányban emlegetni. Az egyik egy polgári társadalom, a másik pedig bolsevik proletárdiktatúra akart lenni.

A két háború közti társadalom király nélküli királyság akart lenni. Kár az alkotmányban az emlegetésébe menni.

A második világháború után nem volt az országnak szuverenitása, de a bolsevik párt által uralt köztársaság volt.

A rendszerváltás után az örökölt alkotmányt foldozgattuk. Ennek a lényegét jelentette, hogy a nép egészének társadalma akart lenni.

Az új alkotmánynak ezt a szándékot kellene rendszerbe foglalni.

Ehhez azonban nincs szükség sem az istenre, sem a kereszténysége, sem a szent koronára, sem a történelmi előzményekre hivatkozni. Időálló csak az olyan alkotmány lehet, ami a korszellemnek felel meg, és gondosan megkerüli az érzelmeket, távol tartja magát a múlt értelmezésétől, inkább előre néz, és nem hátra.

Sajnos, a jelenlegi tervezet nem ilyen.

A tudomány formálja a történelmet

Kopátsy Sándor PH 2011-03-20

A TUDOMÁNY FORMÁLJA A TÖRTÉNELMET

Harminc éve a világ tudósainak egy elit csapata Római Klub néven meg akarta ijeszteni a világot azzal, hogy kifogynak a nyersanyagok. Csak azt látták, hogy a világnak egyre több nyersanyagra lesz szüksége, és ezt az igényt az általuk is ismert technikával nem lehet majd biztosítani.

Akkor is háborogtam a tudós kollektívák pesszimizmusa felett. A meglévő tudományok gazdagjai nem számítottak arra, hogy mit érhet el a jövő tudománya. Nem bíztak abban, hogy a tudomány felpergett, és néhány évtized alatt olyan nyersanyag feltárási módszereket dolgozik ki, amik a földünkben rejlő nyersanyagok feltárásának hatékonyságát sokszorosára növeli.

Eheti The Economist közöl egy írást arról, hogy a fémeket baktériummal lehet kinyerni. Az eljárás „bioleaching” nevet kapta. Felismerték azokat a baktériumokat, amelyek a ritka- és színesfémek atomjait lekötik, és kinyerhetővé teszik. Az eljárást már alkalmazták nikkelre, rézre, ólomra, ezüstre, cinkre, kobaltra, réniumra, szelénre, cinre, aranyra, platinára, palladiumra és uránra.

Tekintettel arra, hogy ez az eljárás a nagyon alacsony érctartalom mellett is eredményes, és nem környezetszennyező, az érvagyon megsokszorozódott. Észak-Amerikában és Finnországban már alkalmazzák. A Talvivaara nevű vállat az elmúlt évben már 10.000 tonna nikkelt, 25.000 tonna cinket termelt. 2012-ben pedig már 90.000 tonna cinket és 1.800 tonna kobaltot tervez. Sikerrel oldotta meg az urán kivonását is.

Mindezt egy közgazdasági szaklapban olvasom.

Harminc éve hiszem, hogy az olaj és földgáz is egyszer baktériumokkal lesz termelhető. Ez a véleményem egy sor emberi és állati tápanyagról is.

Ha van történelemformáló események, ez az.

Gondolatok az olajválságról

Kopátsy Sándor PG 2011-03-18

Gondolatok az olajválságról

Politikai instabilitás.

Jelenleg a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán államokban derül ki, hogy a második világháború, illetve a gyarmatrendszer megszűnése után kialakult óta politikai struktúra ingtag, nem lehet rájuk építeni. Egyelőre dőlnek a dominók, de a hatalomban beálló változások után is aligha fog stabillá válni a politikai helyzet. A politikai instabilitás oka ugyanis fennmarad.

Az ok, hogy a térségállamai, Egyiptomtól és Irántól eltekintve, mesterséges képződmények, amiket a volt gyarmattartók, vélt érdekeik alapján hoztak létre. Ezeket az angol és a francia gyarmattartók hozták létre. Az államalakításuk abszurd volta különösen markánsan jelentkezett ott, ahol már akkor olaj volt, vagyis a Perzsa Öböl nyugati partján. Nem akarták, hogy a térség olajvagyona egyetlen ország, Szaúd-Arábia kezében maradjon, hát a leggazdagabb lelőhelyeket független államocskákká emelték. Az volt a meggyőződésük, hogy ezeket könnyen felügyeletük alatt tarthatják azzal, hogy függetlenségüket garantálják. Akkor még nem volt akkora az olajtermelés, hogy ezek a törpék pénzügyi világhatalmak lehessenek.

A második világháborúból egyetlen szuperhatalomként kikerülő, és a legnagyobb olajfogyasztónak számító Egyesült Államok folytatta a feni politikát azzal, hogy a háború után azonnal Szaúd-Arábia politikai stabilitását garantálta, és ezt a garanciát a térség kis államaira is értelmezte.

Ezzel létrejött a közel-keleti országok olajkincsének az aránytalan szétosztása. Ennek következtében az olajban gazdagok munkátlanul is nagyon gazdagok, az olajban szegének, pedig nagyon szegények lettek. Az olajban gazdag, de kevés lakossal rendelkezők az egy főre jutó nemzeti jövedelműkkel a világ leggazdagabbjai közé kerültek, az olajban szegények pedig nagyon szegények maradtak.

A mohamedán vallás birodalomépítő szellemű volt, a mai térsége azonban mesterséges államok közti óriási különbségeket jelentő zagyvasága. A Nyugat képtelen megérteni, hogy a mohamedánok számára, különösen a Közel-Keleten, és Észak-Afrikában, a vallás fontosabb összekötő elem, mint az állam.

A közel-keleti mohamedán térség természetellenes állami tagoltságából fakadó feszültségeket felerősítette Izrael megjelenése, aminek léte az arabnépek politikai szétdaraboltságától függ, az arab egység Izrael megszűnését jelentené. Ezen a szálon is meg van kötve az Egyesült Államok keze.

A problémát fokozza, hogy a Nyugat a Közel-Keleten is demokráciákat szeretne látni. Ez azonban eleve lehetetlen. Az érintett országok népeinek kultúrája, gazdagsága, iskolázottsága eleve lehetetlenné teszi, hogy a lakosság egészére kiterjedő demokráciában élhessenek.

A közel-keleti és az észak-afrikai, mohamedán népek számára a középkor elején, a Bagdadi Kalifátus, illetve utóda az Oszmán Birodalom volt a megfelelő politikai berendezkedés. Ennek azonban nincsen világpolitikai realitása. Ebből következően a térség arab világa, belátható ideig, a politikai, és társadalmi instabilitásban marad.

Ennek ellenére az olajkincs alapján történt politikai megosztottság nem tartható fenn. Mindenek előtt a feudális uralmak törnek majd össze, és a jelenkor viszonyainak megfelelő, populista zsarnokság lép a helyükbe. Ha valami, ez még nagyobb instabilitást fog eredményezni.

Az olajválság tartós.

A világgazdaságnak gondot okoz az olajárak emelkedése, és gyors változása. Ennek az okát sem látják tárgyilagosan. Mindig az olajárak emelkedésével ijesztgetnek.

Azzal kellene kezdeni, hogy az olajár az első árrobbanásig nevetségesen olcsó volt. Ma reáláron is, tízszer magasabb, de még mindig nagyon olcsó. Még a hordónkénti 150 dolláros áron is az olaj, és az annak megfelelő gázár mellett is, a legolcsóbb energiahordozó.

Annak ellenére, hogy a kedvező adottságú szénkészletek óriásiak, a tengeri szállítása pedig nagyon olcsó, a fejlet világban nem nő a szénfogyasztás, mert drágább a természetvédelmi feltételeknek megfelelő felhasználása. Ha az olaj és a földgáz fogytán lesz, és tovább drágul, a villamos energiatermelésből ki lehet ezeket váltani. De én nem látom azt a jövőt. Sokkal valószínűbb, hogy fejlődik az olajkutatás és feltárás technikája, tehát nő a termelés. A tudomány fejlődésében mindig jobban bíztam, mint a félelemben. A nap- és a szélenergia hasznosítása is nőni fog, ha a tárolása nem is, de a szállítása megoldódik.

Az olaj és a gáz ára alacsonyságát mutatja, hogy nagyon lassú a kiváltása annak ellenére, hogy az államok abnormálisan adóztatják. A motorhajtó olajtermékek állami adója a legtöbb felhasználó államban, 50-60 százalékos. Ennek ellenére a közúti szállításban nincs versenytársa. Nehezen képzelhető el olyan nyersolajár, ami a közúti szállítást fenyegetné. Az inkább elképzelhető, hogy az olajtermékek megkülönböztetett nagy adója nem lesz tartható.

A nyersolaj és gázigény

A szakértők az olajfogyasztás távlati jövőjét hibásan vizionálják.

A következő évtizedekben a nyersolajigény alakulását három részre osztva kell vizsgálni.

I. A fejlett világban alig fog nőni a fogyasztás, mert ott, jobban fognak takarékosodni a robbanómotorok fogyasztásával. A háromszor magasabb egy főre jutó jövedelem mellet alig nő az üzemanyag fogyasztás, a lakosság száma pedig alig nő ebben a szektorban.

II. Az egy laksora jutó igény csak Kínában és Vietnámban fog jelentősen növekedni. Ez sem kevés, hiszen több embert érint, mint az előző csoport. A létszám azonban nem fog jelentősen változni.

III. A világ egyre jobban lemaradó háromötöde, ahol gyorsan növekszik a népesség, de nem, vagy alig nő az egy lakósora jutó jövedelem. Ezek számára az igény ugyan gyorsan nőne, de nem nő vele együtt a jövedelem. Ez a többség az emelkedő árak miatt nem jelent majd gyorsan növekvő keresletet. Ezek nem fognak veszélyt jelenteni a fejlett világ igényeinek kielégítésében. Ez a szektor az árversenyben bukik majd el. Az eszközei továbbra is hiányozni fognak ahhoz, hogy megtanulja a takarékoskodást.

Összefoglalás.

Harminc éve, a Római Klub tudósai kongatták meg először a vészharagot, hogy elfogynak a nyersanyagok. Tévedtek, mert a 21. század problémája nem a várható nyersanyaghiány, hanem a fékevesztett népszaporulat a világ háromötödében, harminc éve még az öthatodában. Az óta a Távol-Kelet fejlett államaiban is leállt, és Kínában megállították. De ezzel évtizedekre bezárult a népszaporulatot megállítani képes társadalmak köre.

A fejlett világ nyersanyagigénye lassabban nő, mint azok feltárási technikája, bármennyi lesz az áruk, a jövedelmükhöz, és az igényükhöz képest egyre kevesebb lesz. Tehát a fejlett világnak nem nagyobb, hanem egyre kisebb gondja lesz a nyersanyagokkal való ellátottság.

Kína nyersanyagigénye néhány évtizeden keresztül még gyorsan növekszik, de aztán leáll, hiszen nem változik a népessége.

Az lemaradó világban ugyan nőni fog a nyersanyagigény, de egyre kevesebb jövedelmük lesz arra, hogy megfizessék. Ők a saját nyersanyagukat is a fejletteknek fogják eladni.

Fokozottan áll ez az olajra. Nem a felhasználók, hanem a termelők lesznek egyre nagyobb kényszerhelyzetben.

Ami pedig a Közel-Keletet jelenti. Ott az iszlám egységért küzdőkké a jövő és az olaj.

Az országok gazdaságának nagysága nem összeadható

Kopátsy Sándor PG 2011-03-20

AZ ORSZÁGOK GAZDASÁGÁNAK NAGYSÁGA NEM ÖSSZEADHAÓ

A közgazdászok kihagyták az iskolai oktatás első osztályát, ahol azt tanították, hogy a körtét az almával nem lehet összehasonlítani. Jobb lett volna, ha a mák és tök összeadásának lehetetlenségét mondják példaként. Ennél is jobb példa volna, ha azt mondanák, hogy Luxemburgot és Kínát sem szabad a nagysága alapján összevetni.

Ennek ellenére a The Economist legutóbbi számában egy táblázaton mutatja be a világ nyolc legnagyobb gazdaságát. Azon még okoskodnak, hogy milyen áron vessék össze az országok nemzeti jövedelmét. Azt már kezdik tudomásul venni, hogy a devizaárfolyamnál jobb a fogyasztói árparitáson való összevetés. Addig még nem jutottak el, hogy ezt egy laksora vetítve lehet csak összevetni.

Az ostoba feladat alapján csak viszonylag népes országok kerülhetnek az elitbe. De így is abszurd az eredmény. Kína és Japán közel azonos nagyságú nemzeti jövedelmet termel, azzal a különbséggel, hogy az előbbinek ebből tizenháromszor annyi embert kell eltartani, vagyis egy laksora tized annyi jövedelem sem jut.

Ezzel szemben, ha a józan eszünkre hallgatnánk, az egy laksora jutó jövedelemmel, a várható életkorral, és az átlagos iskolázottsággal mérjük a rangsort, az első kilenc közé a tíz legnagyobb közül egy sem kerül. Azok között nincs is olyan ország, ahol a lakosság száma eléri a húszmilliót.

A két adatsor is jól bizonyítja, hogy az ország nagysága ma már nem előny, hanem hátrány. A közgazdaságtannak is illene tudomásul venni, hogy a jobb életfeltételek szempontjából sokkal jobb egy kis ország átlagpolgárának lenni, mint egy nagynak.

A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE

A magyar szellemi elit szereplése 1945 után.. 1

Ki van zsákutcában.. 3

Trianon... 3

A magyar úri középosztály szerepe... 3

Utolsó megjegyzés... 3

Kopátsy Sándor PH 2011-03-15

A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE

Vitányi Iván ezzel a címmel írta meg a Népszabadság hétfői számában a vezércikket. Az ő írásaira mindig kíváncsi vagyok, hiszen ő volt az utolsó, az úri középosztályból származó, nyugati értelemben vett értelmiségi a magyar politika baloldalán. Vitányit tartom az MSZP utolsó értelmiségijének.

A magyar szellemi elit szereplése 1945 után

Mielőtt Vitányi mondanivalóját elemezném, végigpásztázom a magyar szellemi elit rövid politikai szerepét 1945-2011 között.

Az első két év.

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió csapatai vonultak be az országba, a magyar szellemi elit ott akarta folytatni, ahol Hitler oldalán elkezdte előbb a Szovjetunió elleni háborút, majd hadat üzent az egész demokratikus Nyugatnak. Akkor már tudni kellett, hogy Jaltában hogyan határoztak. Az úri középosztály, néhány kivételtől eltekintve abban a hitben politizált, hogy a szovjet megszállás időleges, rövidesen visszanyeri az ország szuverenitását, és választások fognak dönteni arról, hogyan alakuljon a politika.

Két évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a régi rendszer hívei észrevegyék, hogy itt Sztálin diktálja a feltételeket, és a fontos döntések őket meg sem hallgatva történnek.

Azt, hogy itt, jó időre, a Szovjetunió fog diktálni, csak a megmaradt magyar zsidóság vette tudomásul. Nem azért, mert a magyar zsidóságnak tetszett, ami itt, szovjet parancsra történik, hanem azért mert félt az úri középosztály, és a katolikus klérus hatalmától. Ez a félelem ugyan túlzott, de nem alaptalan, és érthető volt.

A bolsevik rendszer bevezetése mögött csak a Szovjetunióból hazatérő, főleg zsidó emigránsok álltak. Ők lettek a hatalomra kiszemelt Kommunista Párt vezetői. A hatodára lecsökkent magyar zsidóság csak rájuk számíthatott. A pártnak pedig rájuk kellett építeni, hiszen a zsidókon kívül nagyon kevés értelmiségi támogatására számíthattak. Választói támogatásukat pedig a volt nyilasok jelentették. Ezek két okból lettek kommunisták. Egyrészt bűntudatból, mentséget keresve, másrészt bennük is az ébredt fel, hogy a két párt között nincs nagy különbség, és más pártokra nem számíthatnak.

A történészek máig is csak azt látják, hogy a Rákosi vezette párt kelet-európai módszerekkel működött. Azt nem teszik hozzá, hogy csak annak lehetett politikai hatalma, aki Moszkva bizalmát élvezi. Vagyis akiknek nem volt hazai támogatottsága. A Rákosi-rendszer olyan diktatúra volt, ami mögött nagyon keskeny réteg állt. Márpedig az olyan diktatúra, aminek nagyon gyenge a támogatottsága, fél, és kegyetlen. A nem támogatott diktátor nem bánhat kesztyűs kézzel.

Ez ugyan nem meneti a bűnösek bűneit, de a történésznek meg kell érteni, hogy nem volt más útnak, módszernek lehetősége. Nem véletlen, hogy egyetlen minden csatlós országnak megvolt a maga embertelen diktátora. Ami pedig általános, az szükségszerű.

A magyar zsidóság és a nyilasok többségén kívül csak a Nemzeti Parasztpárt radikális szárnya vállalta a kommunistákkal való szövetséget, de ezek a saját erejükéből aligha maradhattak volna a pártja élén.

1947-1956

Bármennyire egyértelművé vált, hogy Moszkvából parancsolnak, egyetlen párt sem vette ezt tudomásul.

- A Szociáldemokrata Pártot beolvasztották, de a tagság nagy többsége ezzel nem lett kommunista.

- A Kisgazdapártot és a Parasztpártot felszámolták.

- A nyíltan ellenzékieket és a Katolikus Püspöki Kar politikai szerepét megsemmisítették.

Azt, hogy a Rákosi-rendszer nem fogadható el tartósan, Moszkvában ismerték fel. 1953-ban, Moszkvában helyzeték Nagy Imrét és körét az államvezetés élére. De felemás döntést hoztak, a kormányt ugyan Nagy Imrére bízták, de a párt a Rákosi bizalmasai kezén maradt. Másfél év után Nagy Imrét sikerült félreállítani annak ellenére, hogy nem vesztette el teljesen Moszkva bizalmát, és Rákosi sem maradéktalanul élvezhette azt. De Rákosi és társai nem vették tudomásul, hogy nem lehet ott folytatni, ahol 1953-ban abba hagyatták. A közvélemény szellemét nem lehet a palackba visszaszorítani.

Moszkvában, Pekingben és Belgrádban megindultak az előkészületek Nagy Imre és csapata visszahozására.

1956 októbere 23.-án azonban robbant a helyzet, órák alatt a nép vette át a hatalmat. Ez mind Nagy Imre csapatát, mind a támogatóikat váratlanul érte. Nem tisztázták előre, hogy mi a cél, meddig lehet menni. Ugyanakkor nem becsülték fel az úri középosztály befolyását, és bosszúját, ugyanakkor túlbecsülték a felfegyverzett erők megbízhatóságát.

A forradalom túllépett az adott világpolitikai lehetőségek határán, és elbukott.

Bármennyire divat haragudni Kádárra, nála mindenki, aki szóba jöhetett volna. Kádár uralmát csak az ítélheti el, akinek van elképzelése arról, ki jöhetett volna helyette.

A jóval hosszabb Kádár-rendszerben már kevesen maradtak a politikai porondon olyanok, akiket nyugati értelemben értelmiségnek lehetett tekinteni, és a korábbiak a rendszerváltás után a politikai élet élcsapatából eltűntek, aztán sorba meghaltak.

A háború után a kommunisták között szinte csak a polgárságban felnőtt, a fasizmus által baloldalra kényszerült zsidó értelmiségiek voltak olyanok, akik a Nyugat humán értelmiségi köreiben is otthonosan mozogtak volna. Lukács Györggyel az élükön, néhány tucatnyian voltak. Eleve kevesüket tartottam marxistának, különösen nem született bolseviknak. Ők liberális nyugtai zsidó polgárok lettek volna, ha Hitler nem fenyegeti a létüket. Ez azonnal kiderült, hogy érezve, a bolsevik rendszer összeomlását, és látva a polgári Nyugat össznépi társadalommá válását, a bolsevikok fiai gyorsan angolszász típusú liberálisok lettek. Kevesen voltak annyira politikai tekintetben érzékenyek, hogy belátták volna, hogy sem a kelet-európai marxizmus, sem az angolszász liberalizmus nem felelhet meg a magyar társadalom többségének, Magyarországon mindkét ideológia politikai bukásra van ítélve.

A Parasztpártban nem voltak zsidó értelmiségiek, oda az úri középosztályból került néhány oda. Számomra, ilyen volt Farkas Ferenc és Bibó István volt. A fiatalok köztük csak néhányan voltunk, köztük Vitányi Iván, akik a Nyugaton is megállták volna a helyüket. Annál többen voltak olyan értelmiségeik, akik Nyugton paraszt-polgárok lettek volna, olyanok, ahogyan én a puritán, és az alpi népek polgárait megismertem. Nem liberálisok, hanem nyugati szociáldemokraták. Ezek általam nagyon tisztelt reprezentánsa volt Erdei Ferenc.

1956-1990

A forradalom szovjet fegyveres erőkkel való leverését még minid romantikus alapon ítéljük meg. Nem vesszük tudomásul, hogy október 31.-e után túlléptük a reális lehetőségek határát, attól kezdve nem volt a forradalomnak jövője, elkerülhetetlen volt a szovjet katonai beavatkozás.

Ez esetben is megismétlődik a magyar történelemfelfogás jellemző hibája. Nálunk azok a hősök, akik az eleve lehetetlenre vállalkoznak.

Sem Rákóczi, sem Kossuth szabadságharcának nem volt realitása. Mégis a történelmünk két alapkövének tekintjük.

Az első világháborút követő polgári, majd a bolsevik forradalomnak sem volt társadalmi bázisa. Az úri középosztálynak annál inkább. Ezt még elfogadta mind a világi, mind az egyházi arisztokrácia.

Az 56-os forradalom nemcsak a bolsevik tábor, de az Egyesült Államok számára is rossz időben történt. Ezt csak az értheti meg, aki tudomásul veszi, hogy Jaltában Roosevelt a gyarmattartókkal szemben a bolsevik Szovjetunióval szövetkezett. Ez a szövetség nemcsak 1956-ban, de 1968-ban is, az eredeti célját szolgálta, a gyarmattartók leértékelését. Ideje volna belátni, hogy a 20. század második felének reformjai az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetkezésének, majd a hidegháborúnak köszönhetők. A gyarmatok felszabadulása, Nyugat-Németország és Japán befogadása, a tőkés osztálytársadalomnak össznépivé átalakulás gyorsan és simán azért történhetett meg, mert a tőkés gyarmattartóknak félni kellett az imperialista Szovjetuniótól.

Arra sem gondolt senki, hogy az európai bolsevik rendszerek századvégi összeomlására sem kerül sor, ha a Szovjetunió nem válik éhes imperialistává, ha bezárkózik.

A Szovjet rendszert előbb a Molotov-Ribentrop Paktum, majd a Jaltai Szerződés vitte az imperializmus útjára. Az előbbit Hitler imperializmusa, az utóbbit Roosevelt gyarmattartókkal szembeni averziója diktálta.

Még nem akadt történész, aki végiggondolta, mi lett volna, ha nincs Jalta, és hidegháború. Meggyőződésem szerint, sokkal hátrább tartanánk.

Visszatérve Magyarországra. Az 1956-1990 időszak, a lehetőségekhez képest, kivételesen sikeres volt. Ideje volna, ha a politikusok és a történészek nem annak alapján mondanának ítéletet, hogy mennyire tetszik valami nekik, hanem azt mérlegelnék, hogy mennyire használták ki a lehetőségeket. Az 1956-1990 közti időszakban a szovjet megszállásból fakadó kötöttségek mellett, minden másik csatlós országnál bölcsebben viselkedtünk. Aki ebben az időszakban, keletről jött hazánkba, azt hitte, hogy más Nyugaton van. Aki Nyugatról jött, azt látta, hogy ez az ország nem is olyan barakk, mint a többi.

Bár a rendszerváltás óta élvezett szuverenitásunkkal éltünk volna olyan bölcsen, mint a rabságunk lehetőségeivel élni tudtunk.

1990-2010

A rendszerváltás után a bolsevik elvtársak, illetve azok fiai gyorsan angolszász liberálisok lettek. A bolsevik szerepük még reális volt, hiszen más szerepre nem kínált alkalmat a szovjet megszállás. Szinte csak a zsidók voltak olyan okosak, hogy belátták, több évtizedes szovjet megszállásra kell berendezkedni, és az úri középosztály és a katolikus felsőpapság uralmától csak Moszkva segítsége szabadíthat meg bennünket. Én is azok közé tartozom, akik tudják, mert megélték, hogy sem 1945-ben, sem 1956-ban, a magyar társadalomban nem volt olyan társadalmi modernizációs erő, ami meg tudta volna akadályozni a két háború közti úri világ visszarendeződését. Ezt nemcsak az első két, még viszonylag szabad választás, és 1956 második hete utáni események bizonyították, de még a rendszerváltást követő első választás, az Antall kormány is erről tanúskodott. Szerencsénkre, az hamar megbukott.

Amíg a történészek ezt nem veszik tudomásul, nem alkothatnak reális képet a bolsevik évtizedekben bekövetkezett társadalmi változásokról.

A magyar zsidóság nem vette tudomásul, hogy demokráciává átalakult több pártrendszerben sincs az angolszász liberalizmusnak kellő társadalmi támogatottsága. Lehetett volna, ha sokkal szerényebbek, kevesebb eredménnyel megelégednek, hiszen az első választáson még az úri középosztály pártjává átalakult Demokrata Forum után a második legerősebb párt lettek. Erre nem volt példa a fejlett nyugati országokban sem. 1990-ben Magyarországon a pártjuk az SZDSZ volt a legerősebb európai liberális párt.

A választási sikerüket azonban félreértették. A nagy választói támogatást nem a liberalizmusuknak, hanem a többi pártnál sokkal nagyobb kádererejüknek köszönhették. Több politikai tapasztalattal, szellemi erővel rendelkeztek, mint a többi párt összesen.

Az MSZP szellemi tekintélyek nélkül kiüresedett, a középszerű baloldaliak pártja lett. Kisebbrendűségét érezve, még a fényesen megnyert második választás után sem volt képes elszakadni a nagyon népszerűtlen, de káderekben erős liberális párttól. Az MSZP abból élt meg, hogy a Kádár-rendszert a választók többsége többre becsülte, mint az úri középosztály pártjává süllyedt MDF-et, hogy nem volt közép-jobb párt, és a liberálisok szellemi fölényére támaszkodhatott.

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az első két választáson nem volt a magyar társadalom nagy többségére szabott közép-jobb párt. Ezért a másodikon katasztrofális vereséget szenvedett az úri középosztály pártjává vált MDF, és győzhetett a szoclib koalíció.

Azt, hogy milyen pártot akar a magyar közvélemény, az Orbán Viktor vezette Fidesz ismerte fel. Orbán az ifjúság nemzeti liberális pártjából közép-jobb pártot formált, magához vette az Antall előtti MDF kádereinek jelentős hányadát, és olyan párt lett, amilyennek az MDF-et az alapítói szánták. Kellő tapasztalat hiányában azonban az átalakult Fidesz is csak egy ciklust bírt ki. A több és tapasztaltabb káderrel rendelkező MSZP-SZDSZ koalíció megnyerte a két következő választást, amihez a Fidesz hibái is hozzájárultak.

A két utolsó ciklusban azonban a szoclib koalíció olyan politikát folytatott, ami 2010-ben katasztrofális vereségüket okozta. Az SZDSZ megsemmisült, az MSZP felére zsugorodott, és ma már reménye sincs arra, hogy a belátható jövőben kormányzó párttá váljon.

Ki van zsákutcában

Nem a magyarok, hanem a Kárpát-medence népeinek zsákutcájáról írnék. A Kárpát-medencét kilencven évvel Trianon, és hatvan évvel Jalta után már nem volna szabad a magyarsággal azonosítani. Nemcsak azért, mert e térség kétharmad része nem Magyarország, hanem azért mert, Trianon óra, e térség különböző részeinek nagyon eltért a sorsuk, és azért is, mert ideje volna kigyógyulni a „magyar zsákutca” szemléletből.

Kezdem azzal, hogy Trianon óta a Kárpát-medence különböző részei különböző utakra tértek, és azon nagyon eltérő eredménnyel jártak.

Trianon jobb megértéséhez két megjegyzést teszek.

1. Az országot nem Trianonban osztották fel először, hanem 1849 tavaszán, Olmützben. Ráadásul nem is az általunk kezdett világháborúban győztesek, hanem a szabadságharc legyőzésén már biztos Császári Kancellária végezte el, és a császár hagyta jóvá a feldarabolást. Az Olműtzi Alkotmány leválasztotta a Magyar Királyság nagyobbik felét, azon pedig négy örökös osztrák tartományt hozott létre.

Horvátország bánságként, a Bánát vajdaságként, Erdély pedig fejedelemségként lett a császárság örökös tartománya.

Annak tisztázása, hogy a szabadságharc befejezése után, mégsem az Olműtzi Alkotmány lépet életbe, a magyar történelemírás egyik legnagyobb bűne. Trianont sokkal előbb meg tudtuk volna emészteni, ha ez közismerté válik.

Arról sem írnak a magyar történészek, hogy miért változtatta meg véleményét a császár, miért borított sötét lelet az Olműtzi Alkotmányra.

Én is csak vélekedek, a logikáját keresem.

A bécsi Kancellária rájött, hogy neki szüksége van a magyar katolikus klérusra, és az arisztokráciára, és félni kell a cseh polgárosodástól. Azt, hogy a csehekben nem bíztak, jól bizonyítja az Olműtzi Alkotmány, amelyikben a szlovákok és a csehek logikusan közös államát fel sem vetették.

Trianon.

Először is tisztán kellene látni az etnikai összetételt. Ebben a kérdésben mi az 1910-es népszámlásához ragaszkodunk, az utódállamok azonban ezt vitatják. Tegyük hozzá joggal.

A népszámlálás adatai szerint, az ország lakosságának 51 százaléka volt magyar. Ehhez azonban a történészeknek hozzá kellene tenni, hogy ez a szám nem volt reális.

- Egyrészt előtte törvény mondta ki, hogy a zsidó és a cigány nem etnikum, azokat a nyelvük alapján vették, döntően magyarként, számításba. E két etnikum az ország lakosságának mintegy kilenc százalékát alkotta.

- Az analfabétákat, a lakosság jó harmadát, a jegyzők kérdezték, és az adatokat ők rögzíttették, akik szinte mindenütt, a szász térségektől eltekintve, magyarok voltak. Ezek tárgyilagosságát fel sem lehet tételezni. Ezt azon is lemérhetnénk, hogy mennyivel más eredményeket hoztak a Trianon utáni népszámlások, akkor is, ha az idemenekült magyarságot korrekcióként, figyelembe vesszük.

Ki hogyan járt Trianon után?

Az Ausztriához került Burgenland járt a legjobban. Ma már szerves része a nyugati társadalmak családjának, és messze jobban él, mint a térég bármelyik része. Sopron, ma háromszor gazdagabb lenne, ha az osztrákok nem egyeznek vele a népszavazásba.

A Trianon után megmaradt Magyarország, lényegesen jobban járt, mintha fennmarad a történelmi Magyar Királyság. Azt elismerve, hogy a jelenlegi határ szomszédságában élő mintegy félmillió magyar jobban érezte volna magát, ha a történelmi országában maradhat. Trianon azonban több igazságot osztott, mint igazságtalanságot. A történelmi ország lakosságából sokkal több ember élhetett a saját hazájában, mint amennyit megfosztottak ettől.

A második világháborút, majd a Jugoszlávia szétesését követő események megmutatták, hogy milyen árat kell fizetni a más népek elnyomásáért. Az olyan kisebbség, amelyik nem érzi jól magát, anyagi és erkölcsi teher.

Ideje volna végre tudomásul venni, hogy a határok mellett lévő magyar többségű területek elvesztése igazságtalan, és fájó, de ez ugyancsak EU tag szomszédok esetében egyre inkább elveszti jelentőségét.

Maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi országunk területén élők jobban élnek, mint élnének akkor, ha az egész ország a mienk volna.

Szlovákia Trianonnal jobban járt, mintha Magyarország része marad. A két háború között, a mienkénél sokkal demokratikusabb, lényegesen gazdagabb országban élhetett. Ez az ott élő magyarságra is igaz, még akkor is, ha 1939-ben örömmel tértek vissza.

Kárpátalja magyar lakossága a két háború között jobban élt, mint velünk élt volna, Ukrajnának részeként azonban az ott élő magyarság veszett a legtöbbet, újra a Kárpát-medence legszegényebb népe. Az ukránok sem nyertek, ma is a Kárpát-medence legszegényebbjei.

Erdély sorsáról is ideje volna tárgyilagos képet alkotni. Ez a terület lénygében kulturálisan, és gazdaságilag Balkánná vált. Elveszette a szászokat, a svábokat, a zsidókat, és a nem székely magyarokat, vagyis mindazokat, akik Erdélyt kulturálisan nyugativá tették. Erdély jelenlegi etnikai összetétele eleve lehetetlenné teszi a felzárkózást. Ez sem elég arra, hogy mi magyarok belássuk, Erdély sírját mi ástuk meg az Unió meghirdetésével és bevezetésével. (Éppen ma ünnepljük a napot!)

Akik kimondták Erdély egyesülését az országgal, kimondták felette a halálos ítéletet is. A szabadságharc egyik megbocsáthatatlan bűne a szászok kitagadása az Erdélyi Fejedelemséget alkotó népek sorából, és hogy Erdély egészét a magyar közigazgatásnak szolgáltatták ki. Bemnek máig nem rójuk ki, hogy Kossuth utasítására, fegyvereivel szétverte a szászok gyűlését. Egy másik elhallgatott tény. A fent említett Olműtzi Alkotmány Erdély államalkotó népei sorába felvette a románokat is, akik akkor már a legnépesebb etnikumot jelentették.

Az erdélyi románság elriasztását a több nemzetiség közös államának gondolatától elriasztotta az ortodox romáság erőszakos áttérítése a görög-rómaikatolikus vallásra. Amit a magyar katolikus klérus is lelkesen támogatott. Arról is hallgatunk, hogy az erdélyi magyar uralom a románok pravoszláv kereszténységét hisztérikusan üldözte, a pópákat a többi keresztény egyház papjainál alacsonyabb rendűekként kezelte.

Legalább utólag, látni kellene, hogy az önálló, soknemzetiségű Erdélyt a magyarok rakták a Balkán felé vezető útra.

A magyar úri középosztály szerepe.

Vitányi udvariasan kezeli a magyar nemesség, és utóda, az úri középosztály szerepét.

Fentebb már említettem, hogy a Monarchia rá volt szorulva a magyar arisztokráciára, és a magyar katolikus püspöki karra. Nem kisebb történelmi szerepe volt a magyar nemességre, majd a magyar úri középosztályra való utaltságnak.

Az 1967-es kiegyezés lényegében az arisztokráciával, a katolikus klérussal, és az úri középosztállyal való megállapodás volt. Aki ezt nem látja, nem értheti meg a „magyar zsákutca” lényegét.

Közép-Európa négy történelmi államalkotó népe, a porosz, a lengyel, a cseh és a magyar nemesi állam volt. Nemcsak abban az érelemben, hogy a nemességé volt az állam feletti hatalom, mert ez, Nyugaton minden feudális államban így volt, hanem abban, hogy a nemesek száma sokszorosan meghaladta a városi polgárokét. E népektől nyugatra ugyanis a lakosság egy százaléka volt csak nemes, és ha százalék, vagyis hatszor annyi volt a városi polgár. Ezzel szemben az említett négy nép államában fordított volt az arány. Hatszor annyi nemes volt, mint amennyi polgár. Azaz harminchatszor több nemes jutott egy polgárra, mint Nyugat-Európában.

E négy nép történészei elsiklanak e különbség felett, holott két minőségben különböző társadalomról volt szó.

Azt, hogy a nyugat-európai feudális társadalom egészen más volt, mint Európa keleti felén mélyen elhallgatjuk. Ezért nem került a három nemességben gazdagon ellátott nép esetében a jobbágyság nagyobb szabadságára, majd még jobban megkésve a félszívű felszabadulására.

A három nép nemcsak sok nemessel, de nagyon kevés polgárral rendelkezett, ráadásul a nagyon kevés között is nagyon kevés volt az államalkotó etnikumból.

Azt Pach Zsigmond már felismerte, hogy a Kárpát-medencében a középkor végétől kezdve nőtt a jobbágyok kiszolgáltsága, amit ő második jobbágyságnak nevezett. Ez azért fontos, mert a második feudalizmus kergetette e népeket zsákutcába.

Ebből a négyesből eleve kilógtak a csehek. A kettéválás már a királyi korona kérésével elkezdődött. Ők, szerintem, okosan nem a távoli pápától, hanem a császártól kérték a koronát. Mint a Német Római Birodalom választó fejedelemsége, valamint a Prágai-medencének földrajzi adottsága miatt, eleve a másik háromnál nyugatibb orientációjuk volt. A 17. században, a Fehérhegyi Csata után, tehát nagyon korán kiléptek a feudális államformából. A földbirtokosait, azaz arisztokráciáját és nemességét kiirtották a Habsburgok. Ezzel a polgárosodás útjára terelték őket. A Habsburgok azért sem bíztak a csehekben, mert számukra vonzó volt a Német Birodalom felé való kapcsolódás.

Mindezeket azért lenne fontos a magyar történészeknek, mert a 17. század vége óta, a magyar politikai nagyjai betegesen féltek a nyugati szláv terjeszkedéstől. A beteges félelmük hisztérikussá vált a kiegyezés után. A Monarchiában a nyugati-szláv népek jelentették a legnépesebb etnikumot. Ez állt Magyarországra is. Ráadásul, minket harapófogóba fogtak ezek a népek. A magyar történészek mélyen hallgatnak arról, hogy hányszor felmerült javaslat arra, hogy a Nyugat-Dunántúlon folyosó létesüljön egy oldalról a cseheket, szlovákokat, másik oldalról a horvátokat és a szlovéneke összekötésére. A korabeli magyar politikai elit előtt nyilvánvaló volt ez a törekvés, azért nem akartak hallani a Cseh Királyság bevonásáról a dualizmusba. Deák a kiegyezés során nagyon büszke volt arra, hogy sikerült ezt megakadályozni.

Utolsó megjegyzés.

Vitányi meg sem említi, hogy a Rajnától keletre élő népekhez hasonlóan, a társadalmi lemaradásunkra rátetettük azzal, hogy a magyar zsidóság négyötödét kiüldöztük, Hitlerek kiszolgáltattuk, és a svábok felét a háború után kitelepítettük.

A csatlós szerepre ítélt országok a bolsevik megszállásnál sokkal nagyobbat vesztetek azzal, hogy a 20. század második felétől kezdve a zsidó és germán etnikumok nélkül kell boldogulniuk.

Ma már ideje volna felvetni, hogy hol tartanánk akkor, ha ötszázezerrel több zsidó és német marad az országban. Aligha írhatná, hogy zsákutcában vagyunk.

A történelem elkezdődött

Kopátsy Sándor EH 2011-03-17

A TÖRTÉNELEM ELKEZDŐDÖTT

Francis Fukuyama jóslatát a történelem végéről eleve ostobaságnak tartottam. Ahogyan Huntington kultúrák harcáról szóló teóriáját is. Jellemző módon az Egyesült Államokban mindketten divatosak lettek.

Marx után százötven évvel ostobaság az emberiség történelmét nem dialektikus materialista alapon kutatni, még inkább az a jövőt jósolgatni. Ha nem értjük a múltat, nem láthatunk előre sem.

A fajunk történetének harmadik szakasza most kezdődött.

Első szakasz.

A gyűjtögető életmód. Ebben a nagyon korlátozott fizikai, és nagyon fejlett szellemi adottságokkal megjelenő ember, az utóbbinak köszönhetően képes volt szinte minden természeti környezetbe berendezkedni. Tegyük hozzá, hogy elképesztően gyorsan, alig néhány tízezer év alatt, nagyon eltérő módon, egymástól függetlenül, nagyon hasonló színvonalon, nagyon különböző módon, de minden biológiai elődjénél sokkal magasabb szinten, csak az emberre jellemző módon.

Ha fajunk éltének hosszát százezer évre tesszük, ennek háromnegyed részén nem történt előrelépés. Mintegy 25 ezer éve, javában a jégkorszakban azonban kialakult valami egészen új, amire eddig oda sem figyeltünk. A hó és jég birodalmában, az ember kooperációra lépett két veszélyeztetett állatfajjal, a kutyával és a rénszarvassal. Ez a két első háziállat megsokszorozta az ember fizikai képességeit, lehetővé tette, hogy ne csak arra szoruljon, amit a természet felkínál, hanem maga teremtse meg a számára szükséges létfeltételeket, mindenek előtt az élemet, a térben való mozgást, és a hideg elleni védelmet.

A kutya társaságában élő ember ugyanis először alhatott biztonságban, hiszen a kutyák ébersége, hallása, szaglása időben riasztotta, és segítette a ragadozók elriasztásában.

Az ember bármennyire huszonötezer éve együtt vadászik a kutyával, a tudományban máig nem tudatosult, hogy a vadászt elő technikai forradalma a kutyával való együttműködés volt. A lándzsával való vadászat hatékonyságát megszázszorozta.

A rénszarvassal való együttélés talán még nagyobb technikai forradalmat jelentett. A rénszarvas táplálékot, igavonó erőt, a hideg ellen ruhát, és sátoranyagot biztosított. Ez volt az első termelő társadalom. Ez az életmód azonban csak a sarkvidék tundráin volt megvalósítható. A megjelenése azonban azt jelenti, hogy az ember változatlan természeti környezetben is képes volt életfeltételeit a domesztikációval biztosítottá tenni.

Minek volt köszönhető a jégkorszakban a termelés kialakulása?

Annak a szerencsés véletlennek, hogy a tundrán nemcsak az embert fenyegette kipusztulás, hanem sok állat és növényfaj mellett a kutyát és a rénszarvast is. A jégkorszakkal leginkább érintett térségekben a növény- és állatfajok ezrei pusztultak ki. E három veszélyeztetett faj csak ritka kivételnek számított a sok között. A kooperációjuk véletlen, de mindhárom faj ottani túlélése szempontjából szükséges volt.

A termelésre épülő társadalmak általános, nagyon eltérő éghajlati, földrajzi környezetben való megjelenését azonban a nagyarányú felmelegedés kényszeríttette ki. Ha nincs felmelegedés, talán még mindig a rénszarvasokkal pásztorkodókat irigyelhetnénk. A fejlődést mindig, és mindenben a környezet változtatása kényszeríti ki. Ez nem csak az emberre, nemcsak az élővilágra, hanem az anyagok fejlődésére is igaz. Ezt soha nem volt ésszerűbb szem előtt tartani, mint a jelenkorban.

A jégkorszak megszűnésével kontinensnyi térségekben, viszonylag gyorsan olyan éghajlati változások következtek be, ami számtalan fajnak, közte a kor emberiségnek nagy hányada számra lehetetlenné tette az ott élő népesség gyűjtögetésből való megélését.

Ahogyan a jégkorszak idején csak egyetlen térségben történt alapvető éghajlatváltozás, a megszűnése szinte az összes életteret érintette. Az emberi faj fejlődése szempontjából a leglényegesebb változás az volt, hogy több tízmillió négyzetkilométer korábbi gyűjtögetésre kiváló szavanna terület sivataggá, ugyanakkor hasonló nagyságú térségről eltűnt a jégtakaró, és állai legelőnek alkalmas sztyeppe alakul ki. Az előbbi önözhető térségeiben létrejöttek az önözéses növénytermelésre épülő magas-kultúrák, az utóbbin pedig az állattartó pásztor-kultúrák.

A termelő társadalmak kialakulását a tudomány máig csupán az ember alkalmazkodó képességével magyarázzák. Ez önmagában kevés lett volna, ha számos állatfaj nem sodródik ugyanúgy a kihalás szélére. Ha a mai háziállatok, fennmaradásuk érekében, nem kényszerülnek az emberel való kooperációra, sokkal lassabb, és talán zsákutcába futó lett volna a társadalmi fejlődésünk.

Állításom jól igazolja a két Amerika, és Ausztrália története.

Amerikában azért késett évezredekkel a termelésre való áttérés, az osztálytársadalom megjelenése, mivel nem volt az ember fizikai erejét megsokszorozó háziállatuk.

Miért nem volt Amerikában igavonó háziállat.

Azért nem volt, mert az egyetlen szóba jöhető állast a bölény lehetett volna, de annak a kihalása fel sem merült, tehát nem került olyan helyzetbe, hogy az ember gondoskodására szoruljon. Márpedig nem ismerünk olyan domesztikációt, amiben a vadon életképes állatot sikerült volna domesztikálni. Megszelídíteni, szinte minden emlősállatot, madarat lehet, de háziállattá csak az válik, amelyik a jobb élete érdekében az emberre szorul. Amerika állatvilágában csak a bölény volt a földművelésre, és nagyobb tehet szállítására alkalmas vadállat, de az a jégkorszak megszűnése után is millió számára vígan élhetett. Dél-Amerikában a láma vált teherhordó állattá, de igavonóvá az sem válhatott. Márpedig nem kell nagy szakmai műveltség annak belátásához, hogy az igavonó állat nélkül nem jöhet létre olyan földművelés, ami elég hatékony arra, hogy földművelő társadalmat szolgáljon ki. Ahol nem volt szarvasmarha, bivaly ott nem vált a földművelés elég hatékonnyá ahhoz, hogy magas-kultúra hordozója lehessen. A maja és az inka kultúra mintegy háromezer évvel később jött létre, mind az elsők, és kétezer éves múltja után is versenyképtelennek bizonyult a beáramló nyugati kultúrával szemben.

Ennél a ténynél aligha szolgálhatott volna a világtörténelem jobb példával arra, hogy a kultúrák fejlődésében az igavonó barom sokkal fontosabb szerepet játszott, mint a hatalmat gyakorló ember.

Az első termelő társadalmat az ember a kutyának és a rénszarvasnak köszönhetően hozta létre.

Az első magas-kultúrákat hordozó öntözéses földművelés pedig a szarvasmarhának és a bivaly köszönhetően jött létre. Az emberi erővel történő földművelés ugyanis nem lehet olyan hatékony, hogy magas-kultúrát hozzon létre, illetve tartósan működtethessen. A két Amerika azonban nemcsak igavonóállatban szenvedet hiányt, hanem hústermelőben is. A juh, a kecske húsa és teje teremtette meg először, szárazföldi viszonyok között, az egészséges fehérjeellátást. Szinte nevetségesnek tűnik, hogy a két amerikai magas-kultúra hússal való ellátásának alapja a tengerimalac volt.

A két amerikai kultúra nemcsak az állati erőt, és táplálékadást nem hasznosította, de a természeti erők hasznosításában sem lett lépéseket.

A kereket volt az első kultúrák legfontosabb eszköze. Amerikában nem használták, mivel annak csak az igavonó állatok mellett és a viszonylag sík terepen van nagyobb hasznosítási értéke.

Az első magas-kultúrák által hasznosított természeti erő a szélvitorla volt. Ennek azonban csak az állóvizeken és lassú folyókon van értelme. Az amerikai kultúrák azonban a hegyek között rendezkedtek be. A tengeri szállítás vált aztán a világgazdaság létrehozójává. Az európai kultúrában a szélmalmok váltak az emberi erő fő kiváltóivá.

A víz erejének hasznosítása is korán megjelent.

A vízierő széleskörű, jelentős hasznosítása viszonylag későn jelet meg, de a nyugati iparosítás első erőforrása volt.

A gőzgép lett aztán az emberi erő megsokszorozásának a legszélesebben alkalmazott formája.

A történészek keveset foglalkoznak az ember és a tárgyak távolságlegyőzésének formáival, pedig azok hatékonyságának arányainak óriási szerepük volt.

Az emberek és a holt áruk térbeni mozgását szinte nem is érintik a történészek, holott annak társadalomformáló szerepe óriási, a politikánál sokkal nagyobb volt.

A Nyugat társadalmi és gazdasági karrierjének egyik feltétele az volt, hogy a patkolt lovakkal először történ forradalmi fejlődés az ember és a holt áru szárazföldi távolságot legyőző képességében. Ebben a tekintetben a vasút és a közút előtt, tehát ezer évig, szinte semmi fontos nem történt.

A patkolt, felnyergelt lovon az ember egynapi távolságlegyőző képessége megtízszereződött, és könnyebbé vált. Gondoljunk arra, hogy ebben a tekintetben fajunk megjelenése óta nem történt semmi, aztán megjelent az igavonó, árut és embert szállító ló. Aztán ezer évnek kellett eltelni, mire megjelent a vasút és a gépkocsi, ami nemcsak megszázszorozta a naponta legyőzhető távolságot, hanem olcsóbbá, kényelmesebbé is tette.

Az ember fizikai képességit, mindenek előtt munkaerejét megsokszorozó vívmányok hátán lassan megjelentek az ember szellemi igényét kiszolgáló technikák is, amelyek hatására elkezdett csírázni az emberi szellem kiszabadulása. Ezen az úton először az írás jelent meg. De szinte a jelenkorig, nagyon keskeny réteget érintett meg jelentősen. Az írás elterjedésének hosszú idő után a nyomtatás megjelenése adott lendületet, de elemi erővé csak a jelenkorban, az elektronikának köszönhetően vált. A gondolatok, ismeretek átadásában az elmúlt ötven évben százszor annyi történt, mint előtte összesen. A következményeit felmérni sem lehet.

A rendkívül fejlett agyú emberi faj története csak most kezdődik.

A megelőző százezer évben az emberi aggyal szemben alig változott az igény, mostantól kezdve pedig minden annak a hasznosításán múlik. Fukujama előbb azt állította, hogy a történelmünk bégéhez értünk. Most arról ír könyvet, mit tanulhatunk a múltunkból. Ráadásul, a tanulságokat a politikai felépítményben szerzett tapasztalok alapján vonja le. Szerinte csak abban bízhatunk, hogy a hatalom birtokosa okos és jóságos lesz.

Véleményem szerint, a múlt technikai feltételinek szerepből százszor többet tanulhatunk, mint a politika szerepéből.

2011. március 29., kedd

A szellem kiszabadult

Az eredendő bűn erénnyé változott... 1

Az első termelő társadalom... 3

Hol volt a paradicsom... 3

Az osztálytársadalmak tudásigénye.. 3

A MUNKERŐ KOMPARATÍV ÉRTÉKE.. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A puritán és a konfuciánus társadalmi környezet hatása... 3

Milyen népességmozgás várható.. 3

Családi környezet hatása... 3

Kopátsy Sándor EE 2011-03-08

A SZELLEM KISZABADULT

Az eredendő bűn erénnyé változott.

A jelenkor fajunk történetének legnagyobb fordulatát éli át, de erről még a társadalomtudományok sem vesznek tudomást. Még az sem tudatosult, hogy miért volt az osztálytársadalmak korában a legnagyobb emberi bűn a tudásvágy.

Gyermekkorom óta zavart a biblia paradicsomi jelenete, amiben az isten a kiűzés okát Ádám tudásvágyában látta. Az én koromban, a tudomány és technika diadalának hajnalán anakronisztikusnak tűnt az ítélet. A kétségeimet csak zavarta, hogy a mózesi tíz parancsolatban említés sem történik a bűnök között az eredendődről.

Aztán a kereszténység, ha nem is hangsúlyozottan, de a megváltás célját az eredendő bűntől való megszabadításnak tekinti.

Az aggályaim csak növekedtek az évtizedek során, amikor azt tanultam meg, hogy minden osztálytársadalom, valamilyen formában, elsődleges bűnek tekintete a tudásvágyat. Értve ez alatt a dogmák feletti kételkedést.

A Nyugat kulturális bölcsőjét jelentő görög kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megsértése. Ami ugyancsak a dogmák megkérdőjelezését, az igazságkereső kíváncsiságot tiltja.

Lassan azt is megértettem, hogy minden vallásnak a tudás elleni védekezés volt az elsődleges feladata.

Ez az általános gyakorlat a tudós számára azt jelenti, hogy ami minden osztálytársadalomban jelen van, az objektív társadalmi érdeket szolgál.

Maradt, de módosult a kérdőjel. Milyen érdeke fűződött minden osztálytársadalomnak ahhoz, hogy bűnként üldözze a tudásvágyat?

E kérdésre nagyon kerülő úton, a nyolcvanas éveimben találtam meg a választ.

Az emberi fajra is jellemző, hogy az életkörülményei javulásával együtt jár a szaporodásának felgyorsulása.

Ha fajunk életét kereken százezer évesnek tekintjük, akkor az első kilencvenötezer évben nem volt túlszaporodása. Legalábbis az adott életterében, a változatlan természeti környezetében, évezredek alatt sem változott a népesség száma. A gyűjtögető életmódban ugyanis nem állt az ember módjában a megélhetésének forrásait gyarapítani.

E viszonylag hosszú idő alatt azonban, az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, fajunk a föld szinte minden életterében képes volt berendezkedni.

Fajunk korai történetnek kutatói sem szentelnek kellő figyelmet annak a fajok éltében egyedüli jelenégnek, hogy egy faj szinte minden természeti környezethez képes volt igazodni, kialakítani az annak megfelelő életformát.

A homo sapiens őshazájában, Dél-Afrika kontinentális részén jelent meg, és ott szinte mindmáig néhány tízezres populációnál nem nőtt nagyobbra, de néhány tízezer év alatt berendezkedett a földünk minden természeti környezetében. A gyűjtögetésnek nagyon eltérő formáit alakította ki, amelyek azonban csak olyan népsűrűséget értek el, amit fedezett a térségük természetes élelemforrása. Ez az adott forrás kemény korlátot jelentett a túlnépesedés ellen. Az éhhalál volt a populációs szabályozó. Mindenütt csak annyi ember élhetett, amennyinek élelmezését biztosította a természet.

Az a csoda, hogy az ember a fajok történetében perecnek számító tízezer év alatt mindenütt más életmódot kialakítva berendezkedhetett, a rendkívül fejlett agyának volt köszönhető. Ezeket az egymástól nagyon eltérő életmódot folytató, gyűjtögető közösségeket nem a szelekció, hanem az ember rendkívül fejlett agya hozta létre.

Fajunk tehát a fejlett agyának köszönhetően terjedt el a földön. Tekintettel arra, hogy ebben a százezer évben, egészen a jégkorszak megszűnéséig nem fordult elő jelentős éghajlati, természeti környezeti változás, a kialakult közösségek szinte változatlanok maradtak. Eszközeik nagyon lassan, egymástól függetlenül fejlődtek.

Az első termelő társadalom.

Büszke vagyon arra, hogy fajunk fejlődésében az első termelő társadalomra felfigyeltem.

Erre a háziállatok szekértői hívták fel a figyelmem. Ők megállapították, hogy a kutya és a rénszarvas a többi háziállatnál sokkal korábban, mintegy huszonötezer éve állt az ember szolgálatába.

Mint sok évtizedes vadásznak, ezen indult el a fantáziám. Azt már korábban felismertem, hogy a háziállatok többségét a kihalás veszélye szelídíttette az emberhez. Tehát csak azt kellett keresni, mi kényszeríttette a kutyát és a rénszarvast arra, hogy az ember védelme alá meneküljön.

A válasz mindkét esetben ugyanaz, a kipusztulásra lettek volna ítélve.

Kezdem a kutyával. A legostobábban élő ragadozó.

- Nem ismeri a zsákmány óvatos megközelítését. Amint valamit észlel, csahol, felhívja magára a kiszemelt áldozat figyelmét. Ezzel rontja az esélyét.

- Akkor is vadászik, ha nem éhes. Tehát ebben a tekintetben is pocsékolja az energiáit. Ebben is egyedülálló az állatvilágban.

- A számára reménytelen zsákmányt is támadja. A nála húszszor nagyobb jávorszarvast is megugatja.

A kutya tehát életképetlen ragadozó. De ami rossz vadásztulajdonsága a kutyának, az a legjobb segítséget jelenti a vadászó embernek. A kutyákkal vadászó ember számára óriási hatékonysági ugrást jelentett a kutyával közös vadászat. A lándzsával vadászó ősünk eredményességét megsokszorozta a kutyák segítsége.

A rénszarvasokkal való pásztorkodás.

A kutyákkal való vadászat sem jelentett közösségfenntartó színvonalat. A hideg, táplálékban szegény tundrán nagyon gyér a vadállomány. A megélhetést, a térben való mozgékonyságot, a ruházkodást a rénszarvasok jelentették.

A rénszarvas is a kutyákkal együtt élő ember védelmére szorult. A ragadozóknak ki volt szolgáltatva. A medvék és a farkasok számára ideális zsákmányállat volt. Nagy létszámban csak azért maradhatott fenn, mert védelmet kapott.

A szálláshelyek közelében a részszarvas biztonságban élhetett. A kutyák időben jelezték, ha ragadozók közelednek. Az emberek tűzzel, fegyvereikkel elűzték a ragadozókat, megvédték a nyájat, ami élelmet, szállító igaerőt, bőrt biztosított.

Ez volt fajunk életében az első olyan társadalom, amelyik már döntően az állattartásból élt, élelmezése biztosított volt.

A rénszarvas tartása abban az értelemben jelentett problémát, hogy nem az ember terelte, hanem az állat kereste a táplálékát, tehát az emberi közösségnek az állatokkal kellett vonulni. Méghozzá nagyon nagy távolságokra. A rénszarvas tápláléka a hó alatt rejtőző zuzmó. Azt, csak ezek tuják, hol keressék, és csak az ő orruk érzi meg a vastag hótakaró alatt is, hol van. A közösségnek tehát a nyájával együtt kell vonulni.

A három faj kooperációja tehát tökéletes egymásrautaltságon alapszik.

Hol volt a paradicsom.

Azt pedig még később ismertem fel, hogy a gyűjtögető ember könnyebben, biztonságosabban élt a hidegben, mint a melegben.

A biblia a paradicsomot valahol a melegben képzeli el. A modern nyaraló ember számára természetes volt, hogy az őseik számára a legkedvezőbb természeti környezet, a paradicsom valahol a kellemes melegben volt. Ezért tűnik meglepőnek, hogy az ember sokkal biztonságosabban élhetett a hideg északon, mint a melegben. Ez ugyan a munkátlan életforma számára igaz, de nem igaz a biztonságban élni akaró ősünk számára.

A trópusban megjelent ősük azonban egyre inkább északra vonult. Ennek az általános jelenségnek az oka, hogy az ember munkájával képes volt a hideg ellen védekezni, de a meleg legyőzéséhez nem voltak eszközei.

A hideg két legnagyobb előnye a meleggel szemben. Egyrészt a hidegben az élelem tárolható volt, másrészt sokkal kevésbé éltek ott a kórokozók, amik ellen nem volt védelem. A hidegben többet kellett dolgozni, de biztonságosabban lehetett élni.

Aki nem próbálta meg, nem tudja, hogy a baktériumok, a rovarok, a puhatestűek jobban megkeserítették, és jobban veszélyeztették az életet, mint a nagytestű ragadozók. Ezek sokkal kevesebb gyötrelmet okoznak a hidegben, mint a melegben.

A meleg másik nagy hátránya az ételek gyors megromlása volt. Északon ugyan táplálékszegényebb a természet, de a megszerzett táplálék hosszú időre beosztható.

A hideg ellen lehet fűtéssel, ruházattal védekezni, a meleg ellen őseink ki voltak szolgáltatva.

Elég arra gondolni, hogy a szorgalom, a beosztás csak a hideg ághajlat alatt vált jellemzővé. Európában puritánok csak északon és az Alpokban élnek, vagyis ott, ahol a télre fel kell készülni.

A gyűjtögetéssel, vadászattal és halászattal foglalkozó történészek sem figyeltek fel arra, hogy annak a kedvező adottsága csak kettő volt. A dagály és apály járta lapos tengerpart, és a hideg észak.

Először az Afrikából kivándorló őseink a lapos tengerpartokon terjedtek szét. Itt elég volt a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger nagyon tápláló gyümölcseit, a puhatestűket. Amiket naponta kihordott a dagály. Ez volt a gyűjtögetés legkényelmesebb, leghatékonyabb formája.

Arra is kevesen gondolnak, hogy a halászat paradicsoma az északi folyókba visszavándorló lazacok és irkái tömege volt. Ez a nagyon tápláló élem, ráadásul a hidegben egész éven keresztül tárolható volt.

Még az sem olvastam, hogy a kézifegyverekkel legkönnyebben elejthető vad a fóka volt, ami nagyobb közösség számára is egész évre tárolható bőséges élemet, világító olajat adott.

Meglepetten tapasztaltam, hogy az őstörténetünk kutatói is mennyire kevéssé élik át a kor emberének problémáit.

Az osztálytársadalmak tudásigénye

A társadalomtudósok azért nem érthették meg e társadalmak működési formáit, mert nem ismerték fel, hogy ezek a társadalmak állandó népesdési nyomással, és tudásfelesleggel küzdöttek.

A gyűjtögetésről a termelésre való átérést az éghajlatváltozás kényszeríttette ki, és olyan mértékben növelte meg az életterek eltartó képességét, és rendszeresé a táplálékellátást, ami elviselhetetlen népességnövekedéssel járt. A túlnépesedés lefékezése elsődleges társadalmi feladattá vált.

Röviden az éghajlatváltozásról.

Jelenkorban a tudomány a bekövetkezhető éghajlatváltozással rémiszti a közvéleményt. Az ugyan nem vitatható, hogy mint minden változás, ez is, nehézséget okoz.

Legalább a tudósoknak tudni kellene, hogy a fejlődés motorja a környezetváltozás. Változatlan környezetben nincs fejlődés. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fajunk életében az első nagy minőségi ugrást a klímaváltozás okozta. Ha ezelőtt mintegy tízezer éve nem következik be egy nagyon jelentős felmelegedés, nem jönnek léte termelő, osztályok közti hatalom- és munkamegosztásra épülő társadalmak. A felmelegedés hatására kontinensnyi területeken drasztikusan megváltozott az éghajlat, fajok millió pusztultak el, sok millió négyzetkilométer kedvező életteret lepett el a tenger, megváltozott a kultúrákat létrehozó folyamok folyása.

Ahol nem változott meg a környezet, mint az előbb említett rénszarvaspásztorok, és fókavadászok esetében, semmi nem változott.

Ahol jelentős természeti változás történt, a korábbi életformát fel kellett adni, és át kellet térni a termelésre.

A termelő életforma a gyűjtögetésnél sokkal több, és sokkal biztosabb táplálkozást eredményezett. Ennek következtében csökkent a halálozás, ugyanakkor a gyermekvállalás megmaradt, sőt nőtt. A gyors népszaporulat és a tudás fejlődésének fékezésére osztálytársadalmak alakultak ki. Bármennyire nehéz megérteni az osztálytársadalmak elődleges feladta a népszaporulat féken tartása volt. Ezt csak azzal lehet bizonyítani, hogy mindegyik állandó túlnépesedési nyomás alatt volt, és ha az életviszonyok javultak, nem lehetetett volna féken tartani a nagyobb népszaporulatot. Mind az életviszonyok javítása, mint a tudás szabadon engedése még nagyobb népességgel járt volna.

Az osztálytársadalmakat négy okból érte állandó kritika.

1. A lakosság többségét súlyosan nyomorítják. Egyrészt az indokoltnál nagyobb jövedelmet fonnak el, másrészt kényszermunkára kényszerítik.

Az indokoltnál nagyobb jövedelmet az bizonyítja, hogy az elvont jövedelem nagy hányadát elpocsékolták, luxusra, kincsképzésére fordították. De azt senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha több jövedelem marad a lakosságnál, még nagyobb lett volna a népszaporulat, ami így is elviselhetetlenül nagy volt.

Az így létrehozott szegénység volt a fő közvetlen és közvetett halálok.

2. A nemzeti jövedelem nagy hányadát a hadikiadás és a hadviselés emésztette fel. A hadviselés volt minden társadalomban a fő halálok. Nemcsak a háborús életveszteségek, de a háború okozta nyomor, járvány is nélkülözhetetlen szerepet játszott. Még nem akadt történész, aki kimutatta volna, hogyan alakul a népesség, ha nincs fegyverkezés, és nincsenek háborúk.

Tehát, aki el akarta kerülni a hadviselést, a háborúkat, naiv idealista volt. Nem beszélve arról, az ilyen társadalmat a környezete gyorsan elpusztította volna. Nemcsak fegyverkezni és hódítani, de fegyverkezni és védekezni kellett.

3. A szegény többségtől elvont jövedelem jelentős hányadát improduktív célokra kellett pazarolni. Produktív beruházás szinte csak az öntözőcsatornák kiépítése volt, aminek nagy részét az eleve kizsákmányolt lakosság közmunkáival építették. A nagy építkezések, várak, paloták, egyházi épületek nem szolgáltak gazdasági hatékonyságot.

Arra azonban nem gondolt senki, hogy mire lehetett volna ezt a jövedelmet fordítani, ami nem növeli tovább az elviselhetetlen népszaporulatot. Semmire.

4. Üldözni kellett a tudást, a fennálló viszonyokat javítani akaró szándékot. Ez azért volt szükségszerű, mert nem volt olyan társadalmi korrekció, ami nem fokozta volna a népszaporulatot. Az előző három „igazságtalanság” mindegyike az elsődleges társadalmi érdeket, a túlnépesedés elleni védekezés elengedhetetlen eszköze volt. Látszólag, a termelést fokozó eszközök kitalálása, bevezetése társadalmi érdek volt, hiszen növelte a térség eltartó képességét, csökkentette a munkaerőigényt. De az ilyen technikai újítások, találmányok is nagyobb népesség növekedéssel jártak, ami az első három elnyomás fokozását jelentette.

Erre már ismert történelmi példa volt a 9. század agrártechnikai forradalma, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a kengyel megjelenése. Ez jó néhány tíz százalékkal növelte a termelékenységet, ami száz év alatt olyan túlnépesedést okozott, amit csak a Nyugat leginkább nyilvánvaló emberpusztításával, a két századon keresztül tartó keresztes háborúkkal lehetett lecsapolni. Ezek eleve irracionális célja olyan emberveszteséggel, járványokkal járt, amire nem is lehetett elfogadható magyarázatot adni. A tényleges társadalmi feladat a népesség számát a rendelkezésre álló jobbágytelkekhez kellett igazítani.

Ezt a nyilvánvaló célt azonban, a történészek máig nem merik leleplezni.

De az ipari forradalom technikai vívmányai is egyértelműen mutatják, hogy Európa nyugati felének gazdagodása úgy felgyorsította a népszaporulatot, amit csak a még emberpusztítóbb háborúk, és a két Amerikába való kivándorlás tudott úgy mérsékelni, hogy ne növekedjen az emberpusztító nyomor.

Máig nem akadt történész, aki fel merte volna vetni, hogy mivel járt volna az ipari forradalom, ha nincs a Nyugat számára a területének tízszeresét jelentő benépesíthető, új erőforrásokat biztosító üres térség, és nincs olyan tengeri és katonai fölény, ami biztosítja a világ szinte egészének kizsákmányolását.

A tudományok szinte minden csodára képesek, a társadalomtudomány mégsem jutott el annak bevallásáig, hogy a minden osztálytársdalomra jellemző tulajdonságok nem véletlenek, hanem a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűségek voltak. Az ugyanis nem tudós, aki a jellemző tények mögött nem lát szükségszerűséget.

A puritán és a konfuciánus társadalmi környezet hatása.

Általános tapasztalat, hogy az emberek viselkedési módját elsősorban a társadalmi környezetük határozza meg. Puritán országokban az emberek eleve puritánok lesznek. A társadalmi környezetben születés szerepe abban, hogy kinek hogyan bontakozhat ki a veleszületett képessége, korábban csak az uralkodó osztályon belül játszott fontos szerepet, de ott is csak az uralkodásra való képességnek volt jelentősége. Ezen kívül, nagyon ritkán, a művészetek esetében volt lehetőség a felemelkedésre. Az uralkodó osztálynak az a része, amelyikből fel lehetett emelkedni, a társdalom egyetlen százada volt, abból minden századiknak a képességére volt a társadalomnak igénye, vagyis tízezerből egy. Ha a nőket, vagyis a társadalom felét kiemeljük, mert számukra nem volt olyan felemelkedési lehetőség, amit a társadalom hasznosítani tudott, akkor az ipari forradalom előtti társadalomban jelentős vertikális előrelépésre, képesség kibontakozásra, jelentős társadalmi szerephez jutásra, húszezerből egynek volt lehetősége. Az uralkodó osztályon elüli jelentős emelkedés nagy többsége, még a férfiak számra is, a házasság volt.

Ennek a ténynek a felismerését tanúsítja a Habsburg család jelmondata. Viseljenek mások háborút, te szerencsés Ausztria házasodj.

A tőkés polgárság volt az első olyan uralkodó osztály, amelyik viszonylag sok, a vállalkozás működtetésében értékes képességet hasznosított. Ezért a tőkésosztályon belül miden tizedik a társainál lényegesen töbre vihette. A tőkésosztályhoz tartozók aránya elérhette. A paraszti társadalomban, kicsiben az volt a jellemző, ami a polgárok világában is. Ezért a házasságkötés, mint a legáltalánosabb gazdagodási lehetőség, mindig a szülők gondja volt. Képességen alapuló felemelkedésre leginkább a falusi kereskedelem nyitott lehetőséget, de ezt is csak a falusi közösségen belül.

Az osztálytársadalomban a vertikális felemelkedésnek egetlen útja az iskola volt. Ez a kínai és a mohamedán társadalmaktól eltekintve, csak a vallási klérus számára volt többé-kevésbé nyitva.

A tőkés osztálytársadalom számára elengedhetetlen közigazgatás, oktatás és egészségügy nyitott az iskolákon keresztül lehetőséget arra, hogy az alsó osztályokból is felemelkedhessenek. Ez az értelmiségnek nevezett középosztály azonban sokkal vékonyabb volt, mint napjainkban elképzelik. Például, a két háború közti Magyarországon a férfiak 4.2 százaléka szerzett középfokú végzettséget, ezek nagy többsége azonban a középosztályból származott, és tanító, tanár és pap lett. A diplomások aránya azonban már csak ezrelékben volt számítható.

A második világháború után a polgári társadalmakban berobbant a vertikális felemelkedés. Ennek utat nyitott a társadalom megsokszorozódott tehetségigénye. Az új korosztályok számára a 12 osztály átlagos iskolázottságit jelentet, a nagy többség 16 osztályt végzett, és az évfolyamok harmada egyetemre, főiskolára került.

Máig nem hangsúlyozzák a jelentőségét annak, hogy Európa keleti felén a bolsevik rendszer, az iskolai végzettség évit tekintve, felzárkózott a fejlettebb, gazdagabb országokhoz. A minőség ugyan nem volt ugyanaz. De az 56-os magyar menekülteket harminc évvel később az Egyesült Államokban, a nyugti zsidók után, a 20. század legsikeresebb európai bevándorlóiknak minősítették. Az óta sem találkoztam ehhez hasonló elemzéssel, pedig aligha van ennél jobb módszer annak megállapítására, hogy mire mehet egy nép, ha politikai és gazdasági szabadságot élvezhetne. Emlékeim szerint ez az 1984-es felmérés azt mutatta, hogy a második világháború utáni bevándorlók közül Európából a zsidók, és a magyarok, Ázsiából a koreaiak, a kínaiak és a vietnámiak voltak a legjobbak. Ha megnézzük a jelenig elért hazai eredményeiket, akkor kiderül, hogy Tajvan 2010-ben, fogyasztói árparitáson megelsőzte Japánt, Dél-Korea az elmúlt ötven évben, Kína és Vietnám az elmúlt húsz évben a világ leggyorsabban gazdagodó országa.

Számunkra különösen tanulságos, hogy közvetlenül a második világháború után kitelepült magyarok nagyon hátul végeztek, vagyis az úri magyar középosztályban nem volt sok dinamika.

Azt is kevesen ismerik, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a nyugati zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra. Ennek a két etnikumnak még ország sem kell ahhoz, hogy másokat megelőzzön. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság is csak a Nyugaton volt ilyen sikeres, akik az arab világban maradtak, ezer éve a környezetükkel együtt maradtak egyre jobban le. Izraelben ma két szidóság él együtt, a világ legdinamikusabbjai és a közel-keletiek.

A fentiekből levonható, hogy a jelenkorban az újszülöttektől várható eredmény, társadalmi hatékonyság elsősorban attól függ, milyen fejlett országban született. Ez teljesen új jelenség, hiszen az osztálytársadalmakban a várható életteljesítmény elsősorban attól függött, hogy a saját társadalmán belül melyik osztályba cseppent bele. Szerencsére az egyre inkább másodlagos lett.

Az egyszerűség kedvéért a várható életteljesítményt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságával mérem. Ez, fogyasztói árparitáson, Norvégiában a legmagasabb, 59.000 dollár, és Burundiban csak 400 dollár. Vagyis, aki átlagos fizikai és szellemi adottságokkal születik százötvenszer nagyobb eséllyel indul, mint aki Burundiban. Száz éve az arány mintegy ötszörös lehetett. De az átlagnál sokszorosan nagyobb a különbség, ha az átlag feletti képességgel születetteket vetjük össze. A fejlett társadalmakban, Norvégiában is, a felső tized által termelt nemzeti jövedelem az átlag ötszöröse körül mozog. Burundiban ez alig jelent előnyt. Ezért azt mondhatjuk, hogy aki Norvégiában olyan szerencsés, hogy ilyen képességekkel születik, mintegy ötszázszor hasznosabb lesz, mintha Burundiban született volna. A legtehetségesebbnek születet ezrelék estében a különbség százezerszeres lehet.

Abból, hogy ki milyen fejlett társadalomba születik, fajunk korábbi százezer éves történetében alig volt jelentős előny, vagy hátrány. Szinte csak az számított, hogy a saját társadalmán belül hol helyezkedett el a családja. Mint majd látni fogjuk, az továbbra sem maradt jelentételen, de óriási a változás.

Miből fakadt a társadalmak közti hirtelen differenciálódás?

Fajunk eddigi története az ember fizikai képességére épült, amiben viszonylag kicsi a szóródás. A jelenkor fejlett társadalmai a szellemi képességekre épülnek, amiben sokszor, talán ezerszer nagyobb a szóródás. A jelenkor abban is új szintet jelent a biológiában, hogy egy faj, amelyik a legfiatalabb, alig százezer éves, élete elérkezett abban a szakaszba, amikor már az agy kapacitása az elsődleges. Abban pedig óriási tartalékok rejlenek. Az ember eddigi életében a fizikai erejét nemcsak maximálisan kihasználta, de az utóbbi ötezer évben megsokszorozta, előbb az állatok, majd a gépek erejével. Most eljutott odáig, hogy a szellemi kapacitása vált az elsődlegesé, amiben a kapacitáskihasználás alig néhány százalék volt, arra is alig volt szükség.

Ahhoz, hogy az emberi szellem kiszabadulása milyen jövőt jelent, egyelőre nincs iránytűnk. Csak azt láthatjuk, hogy az utóbbi száz évben többet mentünk előre, mint előtte százezer év alatt, és a szédítő tempó, egyelőre gyorsul.

Ahogy ötven éve még senkinek sem lehetett fogalma arról, hova jutunk mára, nem lehet fogalmunk arról, hogy hol lesz fajunk újabb ötven év után.

A fentiekből annak kellene következni, hogy ott szaporodjon gyorsabban az ember, ahol jobbak a felnevelés feltételei, és ott kevésé, ahol kedvezőtlenek. Ennek azonban az ellenkezője történik. Az azzal egyenlő ostobaság, mint amikor egy pásztor az adott területen már eleve sok birkát tart, de azokat tovább szaporítja, méghozzá úgy, hogy nem növeli azoknak az egyedeknek a számát, amelyek az átlagnál húszszor értékesebb gyapjút termelnek, csak azokat, amelyek gyapja semmit nem ér. Ez azonban olyan ostobaság, mit még egyetlen pásztor sem követett el. Ilyen csak a tanmesében fordulhat elő, no meg a tudomány korában az emberek között.

Milyen népességmozgás várható

A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy milyen népességáramlásra kell felkészülni a jövőben, pedig ennek egyértelmű a mozgatóereje. Már ma is, a lemaradó állampolgárai számára nincs ígéretesebb jövő annál, hogy kedvezőbb környezetbe vándorol. A világ népességének kilencven kilenc százaléka számára ez a felemelkedés legígéretesebb útja. Nemcsak az országon belül, de világviszonylatban is.

Kezdem a saját államán belüli horizontális mozgással.

Még a leghomogénebb országon belül is óriásiak az érvényesülés különbségek. Csak a saját példámon illusztrálom. Tanyán születtem. Ha ott maradunk, aligha viszem sokra. Ezt látva, szüleim a négy gyerekkel előbb faluba, majd városba, megyeszékhelyre költöztek. Az elemi iskolát faluban, a gimnáziumot városban jártam. Az érettségi után, már saját akartból a fővárosba mentem egyetemre. Ez volt az akkor választható legjobb út a felemelkedés felé. Vertikális mozgásom számára tehát az optimális utat jártam. Természetesen ezt nem teheti meg minden ki, és mindenkinek nem is kell. De milliók többé-kevésbé az életem során ezen az úton jártak. Az elmúlt nyolcvan év során, a tanyán élők száma harmadára csökkent. A falvakon élők száma megfeleződött, és egy millióan Nyugatra mentek.

A nyolcvan év horizontális lakosságmozgását erőszak, politikai meggondolások is motiválták, de a lakóhelyváltozások többsége mögött egyéni érek motivált. Ez jellemző mindenütt a világban. Az elmúlt száz évben többel nőtt a városlakók száma, mint fajunk eddigi élete során összesen.

Az urbanizáció annál gyorsabb nő, minél szegényebb, az utolérésre reménytelenebb a társdalom. A leggyorsabb a világ lemaradó háromötödében. Csak a gazdag országok állampolgára engedhetik meg magunknak, hogy barátságosabb környezetben éljenek.

Nyolcvan éve a világ szegényebb négyötödében az urbanizáció átlaga tíz százalék alatt volt. A szakma véleménye szerint, 2050-ban a világ szegényebb kétharmadán 70 százalékos urbanizációt várnak. Még nem találkoztam olyan bátor szakemberrel, aki felvetette volna mi lesz ennek a politikai következménye, hogyan lehet az órás városokat örvények keretei között tartani.

Családi környezet hatása.

Amióta az osztálytársadalmak kialakultak, és az osztályok közti vertikális mozgás minimális, elhanyagolható volt, családi környezet szinte determinálta a születéskor induló életpályát. Ezt olyan természetesnek vesszük, hogy alig tudatosul, hogy vajunk életének első kilencvenöt százalékában az nem így volt, szinte minden újszülött tiszta lappal indult az életbe. Ami akkor igazságtalan volt, az a velük született képességből fakadt. De azzal aztán mindenki maga gazdálkodhatott. Aki azok között a primitív eszközök és lehetőségek között a képességének megfelelően boldogult, de csak addig, ameddig szerencséje volt, mert az élete megőrzése érdekében nagyon keveset tehetett.

Az osztálytársadalmakban azonban az életpályát elsősorban a hova születés determinálta. Hol a vérvonal, hol a vagyon, de mindkettő nagyon determinálta az életutat.

A társadalmak egyedeinek hatékonysága között még nagyobb a különbség, mert a java az átlag sokszorosát hozza, az alsó tizede pedig negatív értékű, vagyis még öneltartásra sem képes. Ebből fakadóan a modern társadalmak gyermekvállalása is olyan, mint a korábban említett pásztoré, aki azok számát növeli, akiktől a legkevesebb értéket várhatja, és azokat hagyja fogyni, amelyek az átlagnál sokkal többet ígérnek.

Jelenleg minden társadalom, amelyikben van családtámogatás a gyermekneveléshez a gyermekek darabszáma alapján ad támogatást, ami a leszakadt rétegben, tehát ahol nagyon gyenge, sőt negatív eredmény várható, bőséges, ahol pedig nagy, jelentéktelen a neveléssel járó ráfordításhoz képest. Ennek ugyancsak az a következménye, hogy ott vállalnak több gyermeket, ahol kevesebbet kellene, és ott keveset, ahol annak nagy a várható eredménye.

A következő generációtól várható eredményt semmi sem ronthatja olyan mértékben, mint a gyermekek darabszáma alapján folyósított családtámogatás.

Mindezt azért írtam vastagon, mert az adott társadalom semmiféle intézménnyel nem tehet annyi távlati kárt, mint az ilyen családtámogatással. Magyarország jelenlegi gyermekvállalása a következő generációtól várható eredményt jobban rontja, mint bármilyen társadalompolitika. Fordítva, a jövő generáció értékét semmi nem alakítja olyan mértékben, mint az olyan családpolitika, ami a szülők jövedelme és iskolázottsága, vagyis a gyermeknevelés várható értéke alapján differenciál, és a támogatás nagysága a felnevelés eredményességére épül. Minél sikeresebb a gyermeknevelés, annál nagyobb a támogatás. Egyetlen gyermek diplomássá képzése után több támogatás járjon, mint nyolc alapfokon, vagy azon sem képzet után összesen.

Mindezt már sok alkalommal kifejtetem, de süket fülekre talált, mint az is, hogy az öregkori ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függjön. A ma családalapítókat annak alapján jutalmazza az állam, hány és milyen gyereket neveltek fel. Ezt most, itt nem is részletezem.