Néhány gondolat az urbanizációról

Kopátsy Sándor                 PU                   2016 06 23

Néhány gondolat az urbanizációról

Ötven éve tűnt fel a lemaradó társadalmak eszetlen urbanizációja. A 20. század elején Latin-Amerikában, a második felében pedig ez egész lemaradó világban. Csak az urbanizáció feltételeit biztosítani nem képes országok felelőtlen urbanizációját látva jósoltam meg a párizsi és a szentpétervárinál is százszor véresebb forradalmakat.

Ezért fogadtam örömmel, ahogy Kínában mesterségesen nehezítették az urbanizációt. Fékezve is nagyon gyors lett, de mégis a rendezhető keretek között maradt.

Elrettentő példám Bombai, Kairó és Lagos maradt. Lagos problémájával többször is találkoztam. A múlt század elején 30 ezer, ma mintegy 7-11 millió lakosa van, de hogy mennyi, azt a városvezetés sem tudhatja. Fogalmuk sincs a beköltözők számáról. Egy franciák által készült felmérés alapján 2050-ben 42 millió lakosúnak várják.

Amennyire rémesnek látom az elmaradt társadalmak nagyvárosainak növekedését, annyira elhanyagoltam a fejlett társadalmak urbanizálódásának az értékelését. Azt mégis láttam, hogy egy laksora vetítve Szingapúr ma gazdagabb, mint az Egyesült Államok. Hong-Kong pedig minden kínai nagyvárosnál háromszor gazdagabb. Vagyis a városállamok közel ezer éve gazdagabbak voltak, mint a velük közös kultúrájú birodalmak.

Európa kulturális is gazdasági ékszerei voltak az az időszámításunk előtti görög városállamok.

A Római Birodalom lényegében a városok birodalma volt.

Az első ezredforduló után urbánus magas-kultúra csak Európa dél-keleti csücskén Konstantinápoly, a dél-nyugati pedig az andalúziai városok voltak.

A középkorban az állami hatalomtól többé-kevésbé független városok, az itáliai városállamok, a germán térségben pedig a Hansa városok, és általában a jelentős önkormányzati joggal rendelkező városok voltak.

Az ipari forradalom után pedig a társadalmi fejlődés csúcsát a brit és a németalföldi városok jelentették.

Az urbanizációnak új értelmet adott a vasúthálózat kiépítése. Ezzel válhattak először a politikai államok nemzetállamokká. Az államok politikai hatalma rátelepedhetett a korábban autonóm városokra. Ezt a folyamatot erősítette a közúti közlekedés forradalma, ami megteremtette a nemzetgazdaságon, sőt a kontinensen belüli vállalti kooperációkat is.

A 20. században a tudományos és technikai forradalom pedig létrehozta a világgazdaság egészén belüli munkamegosztás technikai feltételit is. A határokat nem ismerő kommunikáció, a távolságokat nem ismerő tengeri szállítás túllépett a nemzetállamok keretein. A tömegáruk és a konténerek tengeren történő szállítása az ezer kilométereken olcsóbb lett, mint a vasúti és közúti szállítás száz kilométereken.

A világgazdaság csúcsai a tengeren is megközelíthető a 20-30 milliós lakosságú agglomerációk lettek. Meggyőződésem szerint jelenleg a világ leggazdagabb, legfejlettebb állama az Egyesült Államokban Kalifornia lenne.

Az Egyesült Államokban San Francisco, Nagy Britanniában London, Franciaországban Párizs, Németországban Hamburg Frankfurt és München, Magyarországon Budapest a leggazdagabb.

Amit az életemben elértem, Budapestnek köszönhetem. A saját életem alakulásában előnynek tartottam, hogy tanyán születtem, az első két elemit faluban jártam, majd az értettségig megyeszékhelyen, az egyetemi éveimet pedig Budapesten élhettem. Ha nem kerülök a fővárosba, sokkal kevesebbre vihettem volna.

Most éppen azon gondolkodom el, hogy a jelenkorban milyen fejlettséghez milyen urbanizáció a leginkább megfelelő.

Az agrártechnikai forradalom előtt a lakosság többsége a mezőgazdasághoz kötődött, ezért a falvakban, pusztákon lakott. Ma már a legfejlettebb országokban bőven elegendő, ha a lakosság tizede a falvakban és 3 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik.

Tudomásul kell venni, hogy az ezer éve, vagy még korábban kialakult életterek csak lassan igazodnak a változó követelményekhez. Olyan társadalmak, amelyek jelen viszonyai csak néhány száz évesek, ennek ellenére a társadalmak élcsapatához tartoznak, csak Észak Amerikában és Ausztráliában vannak. Ezért csak az ottani urbanizációt tekinthetjük olyannak, amik már viszonylag a kor követelményeihez igazodnak. A két legmodernebb urbanizáció Kanadában és Ausztráliában van. Ebben a két államban a lakosság nagy többsége, 80-90 százaléka nagyvárosokban és azok bolygóvárosaiban él. Ebbe a típusba sorolnám be az Egyesült Államok néhány államát, elsősorban Kaliforniát.

Azt, hogy hol, melyik a kívánatos településforma, jól mutatnák az olyan statisztikák, hogy hol milyen magas az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, mekkora a várható életkor, és az átalagos iskolázottság.

Ezzel szemben hat a romantikus felfogás, ami kétségbeesik, ha megszűnnek a tanyák, a kisebb falvak.

Mivel a jelenkori társadalomban a legértékesebb a ki művelt emberfő, és annak az értéke is nagyon függ attól, hol él, ezt kellene a településpolitikának mérni. Ennek ellenére ilyen felméréssel soha nem találkoztam.

Még senki sem írta le, hogyan alakult volna Petőfi Sándor költői értéke, ha szülőfalujában marad. Még nagyobb értéknövekedés volt Ady számára, hogy Debrecenbe, onnan Nagyváradra, onnan Budapestre, onnan Párisba került.

Még drasztikusabb példa az atomfegyverek létrehozásában szereplő néhány magyar zsidóé. Nagyot nőttek azzal, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültek, aztán a magyar egyetemről kitiltottan az elméleti fizika fővárosába, Berlinbe mentek, majd a náci zsidóüldözés elől Amerikába menekültek. Az egyetlen helyre, ahol biztosíthatók voltak az atomfegyver kidolgozásának az anyagi és munkatársi feltételei. Senki sem írta meg, hogyha a magyar politika nem zsidóüldöző, hanem felismeri a magyar zsidóság óriási társadalmi értékét, itthon végezhetnek egyetemet, kapnak akadémikusi címet, tudományos elismerést, mennyivel kisebb lett volna a történelmi érdemük.

A társadalomtudományok egyik sürgős feladatának tartanám, ha mérné, hogyan változik az emberek társadalmi értéke attól függően, hogy hol élnek. Ennek alapján kellene kezelni a hazai urbanizációt, a határon kívüli magyarság haza telepítését, és az ide telepedni akarók fogadását.

A tudományok eredményei előre nem láthatók

Kopátsy Sándor                 PA                   2016 06 23

A tudományok eredményei előre nem láthatók

Az elmúlt napokban azon elmélkedtem, hogy hatvan év óta az felgyorsult népszaporulatunk élelmezésének csődjétől féltem. Annak ellenére, hogy száz év alatt ötszörösére nőtt a létszámunk az élelmezés javult. Még mindig közel 2 milliárd ember számára gond a kellő táplálkozás megoldása, de ezek aránya harmadára csökkent. Az alultápláltság mellé a túlsúlyosság lett népbetegség.

Malthus jó kétszáz éve festette fel a táplálékhiány rémét, pedig akkor még 1-2 ezrelék volt a létszámnövekedésünk, a 20. században ez hússzorosára gyorsult. Ezért éreztem, hogy az élelmezés lesz a 21. század legnagyobb gondja. A 20. század második felében azonban a mezőgazdaságban is felgyorsult a termelékenység növekedése, méghozzá az elképzelhetetlennél is gyorsabban. Előbb a kalászos gabonák termelékenység, a század végén pedig a tengeri halfarmok és a növényi olajok fejlődése haladt meg minden korábbi fantáziát. Ezeket az eredményeket látva megértettem, hogy az élelmezésünk is megoldható, ha a népszaporulat lassul.

 Most olvasok egy olyan tudományos felfedezésről, ami bebizonyítja, hogy a napsugarak spektrumának alig tizedét dolgozzák fel a növények. Kiderült, hogy a napsugárzás 400-700 nanométer sávjából csak annak tizedét, a kék és a vörös szint dolgozzák fel a növények. Azt eddig is hiányoltam, hogy a felmelegedéssel riogató tudósok meg sem említik, hogy a 2-3 fokos felmelegedés mennyivel növeli a földünkön élő növények hozamát, mekkora hozamnövekedést jelent Kanada és Oroszország északi térségében a melegebb éghajlat.

Azt akkor még nem tudtam, hogyan hatna a növények hozamára, ha a napsugárzás színképében a kék és a vörös közti színeket ezekre a színekre állítanánk át, vagyis a napsugárzás spektrumát a növények igényéhez igazítanánk. Ez a technika óriási lehetőségeket tárhat fel az árnyében, épületekben, barlangokban történő termelés számára is.

De a mezőgazdaság ezer más olyan, előre nem látható technikai lehetőséget is rejteget, amiket ugyanúgy nem láthattunk előre, ahogyan a kommunikáció elért eredményeiről sejtelmünk sem lehetett volna 50 évvel korábban.

Nagy Britannia kilép az Európai Unióból

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 06 24

Nagy Britannia kilép az Európai Unióból

Reggel meglepetéssel láttam, de megörültem, hogy Nagy Britannia lakosságának kis többséggel a kilépés mellett szavazott.

Azt ugyan kezdettől fogva tudtam, hogy amennyire az áruk és szolgáltatások közös piaca pozitív lépés. De azt is, hogy a munkaerő közös piaca már nem közös érdek. A maastrichti követelmények már egyértelműen azt jelentették, hogy az EU brüsszeli vezetése túllőtt a realitás határán, azzal, hogy csak a fejlett és puritán tagországok számár megérett követelményeket erőltetett a nem puritán erkölcsű és sokkal kevésbé fejlett tagországokra is. Máig senki sem gondolta végig, hogy a maastrichti követelmények csak a fejlett és puritán kultúrájú országok számára reális és hatékonyan működtethetők. Ezek Németországon kívül Belgium és Hollandia, a germán Ausztria, a germán erkölcsű Csehország, a skandináv tagállamok és Nagy Britannia.

Az ugyancsak fejlett, de kultúrájába lati és katolikus Franciaország számára felelőtlenség volt nemcsak a tagság, de különösen a Németországgal közös vezető szerep vállalása.

Az, hogy Olaszország alapító tag lett, történelmik hiba volt.

Számomra személyes történelmi tapasztalat volt a Hitler által kitalált, és Mussolini által lelkesen fogadott német-olasz tengely. Diákfejjel is világosan láttam, hogy a két ország egyetlen közös eleme a fasizmus volt, de ezen túl minden másban polárisan nagyok voltak a különbségek.

A német fasizmus embertelenül durva volt, az olasz pedig mediterrán könnyelmű.

A nemetek a világ legjobb katonái voltak, az olaszok a viszonylag modern felszereltségükhöz képes csak operett szerepekre képesek.

A német fasizmusnak csak a nyugat-európai demokráciák jelentettek méltó ellenfelet abban, hogy világuralomra törekedtek. Az olasz fasiszták megelégedtek volna néhány balkáni állam megszállásával, és afrikai gyarmatokkal. De egyik frontjukon sem voltak elég erősek a hódítási ambíciójukhoz.

A németek hisztérikus antiszemiták voltak, az olaszokat nem zavarta a zsidó etnikumuk.

Az ostoba Hitler annyikra nem tekintette egyenrangú katonai ellenfelének a sztálinista Szovjetuniót, hogy a legyőzését nem is tekintette katonai erejét gyengítő háborúnak. Úgy érezte, hogy a Szovjetunió megszállása és kizsákmányolása nem akkora tétel, hogy Sztálinnal szövetkezve vállalja Nyugat-Európa elleni háborúját.

Az tehát, hogy Adenauer nem látott abban problémát, hogy Olaszország az EU tagja legyen, számomra nem volt meglepetés annak ellenre, hogy tudtam, hogy egy visszahúzó szövetséges annyit sem ér, mint egy a háborúba be nem volt barát.

Az is hamarosan felismerem, hogy Németország az akaratát úgy igyekszik megvalósítani, hogy tehetetlen, súlytalan, de jól megfizetett, vezetőképtelen vezetőkön keresztül valósítja meg az akaratát. Nem emlékszem olyan EU fontos tisztségviselőre, akinek otthon, a hazájában lett volna politikai súlya. Olyanra, még kevésbé, akinek az EU tagállamokban lett volna politikai súlya. Annál több olyan került oda, akitől a vezetés otthon meg akart szabadulni. Ezt annál könnyebben el lehetett érni, mivel a félreállítás jelentős fizetésemeléssel járt.

Az csak most tűnt fel, hogy Nagy Britannia a kilépésre szavazott, hogy a belépés ugyan még látszólagos követelményekkel járt, a kilépés feltételei máig nincsenek rendezve.

Az EU legnagyobb bűne azonban az euró övezet létrehozása volt. Ez esetben már feltűnt, hogy a várható vesztesek kilépése nemcsak rendezetlen, de gyakorlatilag lehetetlen is. Márpedig minden olyan közös valuta, amiben eltérők a kulturális feltételek, és jelentősek a fejlettségi különbségek, az a gyengébb fél kizsákmányolásának a legtökéletesebb jelenkori formája. Minél nagyobb lett a kizsákmányolás annál inkább lehetetlenné válik a kilépés, mivel az a bekövetkezett veszteségek kétoldalú rendezése nélkül lehetetlen. Mivel a nyertes ország a követelésének rendezését követeli, a kizsákmányoltnak pedig nincs forrása a rendezésre, a kilépés gyakorlatilag lehetetlen. Az euró övezet tehát olyan csapda, ami az erőseknek sok behajthatatlan jövedelmet, a gyengébbeknek pedig kifizethetetlen adóságot okoz, de nincs kijárata.

Mivel a gyengék visszafizethetetlen adósága ugyan soha nem lesz behajtható, a kárvallottak kilépése eleve lehetetlen. Ezért aztán az euró övezet kiagyalói fel sem vetették a kilépés lehetőségét. A gyengéket kizsákmányoló erősek, elsősorban Németország, mivel képtelen a behajthatatlan követeléseit leírni, az adósainak újabb hitelek folyósításával biztosítja, hogy a hiteleket ne kelljen behajthatatlannak minősíteni. Görögország már jó éve ilyen pályán van. ugyanakkor számíthat arra, hogy a víz felett tartják, hiszen a másik három mediterrán országnak tízszer akkora hitele van, amit le kellene írni, ha kiderül a görögök fizetésképtelensége. Ez esetben pedig nem volna elég a görög hitelek behajthatatlanságának kimondása, hanem tízszer akkor hitel kellene a másik három mediterrán ország esetében is leírni. Ez pedig a gazdag Németország számára is sok volna.

Az, hogy az euró övezet létrehozása azzal is járt, hogy a német valutát, a márkát jelentősen leértékelt euróra cserélték. Ezzel a német külkereskedelmi mérleg az övezeten kívül is alulértékeltté vált. A német külkereskedelem feltűnés nélkül egyre aktívabbá vált.

A viszonylag leértékelt euró azonban egyúttal az övezet mediterrán tagjai számára jelen tősen felértékelt valuta lett. Ennek köszönhetően ugyan magszabadultak az inflációtól, és olcsó euró hitelekhez jutottak, de a fizetési mérlegük a felértékelt valutájukkal egyre romlott. Korábban a hiányt fedezet nélküli pénzteremtéssel, inflációval betömhették, most csak a számukra eleve visszafizethetetlen euró hitelekkel tömhették be.

Az övezet erős és puritán országaiban a pénzintézetek, bankok, nyugdíjpénztárak pedig abba a kellemes helyzetbe kerültek, hogy a hazai euró hiteleknél sokkal nagyobb kamatot biztosító euróban kibocsátott állampapírokat vásárolhattak.

Az is érthető, hogy a gyenge gazdasági lábon álló tagok miért sétáltak be örömmel a kijárat nélküli csapdába. Megszabadultak a saját államuk fedezetlen pénzteremtésétől, a magas és kiszámíthatatlan inflációtól. Ugyanakkor alacsony kamatú hitelek lehetősége nyílt meg előttük. Arra örömükben nem gondoltak, hogy a könnyen, alacsony kamattal kapott hitelek sokkal nehezebben visszafizethetetlenek lesznek.

Magyarország, szerencsére, kimaradt az euró övezetből, de megirigyelték a mediterrán országok olcsó euró hiteleit, és rátértek az eurónál is keményebb valutában, a svájci frankban felvehető hitelekre. Ennek mérete még lehetőségé tette, hogy az állam, a hitelező bankok és a hiteleket felvevők közösen vállalják a rendezés terhét.

Ennek ellenére a forintunk árfolyamát mégis túlságosan kemény szinten tartottuk, az erőnknél keményebb forintunkkal történő külkereskedelmünk egyenlege negatív maradt, ezért az ország devizaadóssága mégis megkétszereződött. Ebből is sikerült kilábolni, az euró árfolyamát az ország erejéhez, adósságának nagyságához igazítani.

Az EU válságát nyilvánvalóvá tett Nagy Britannia kilépése.

Ettől kedve az EU nem maradhat az, ami létrejötte óta volt.

Vagy visszaalakul az EU azzá, ami kezdetben volt az áruk és szoláltatások, valamint a lakosság szabad áramlásához.

Ami az áruk és szolgáltatások szabad piacát jelenti.

Ez is csak akkor valósulhat meg, ha a tagállamok szuverenitása megmarad. A közgazdászok máig nem tisztázták az áruk szabad mozgásának előfeltételét.

Az áruk és szolgáltatások szabad mozgása lényegében minden kultúrájú és fejlettségű állam között is hatékonyan működhet, ha az államok szuverenitása a valutájuk érékének változtatásában fennmarad. De csak akkor. Csak olyan államoknak lehet közös valutájuk, a melyek kulturálisan rokonok és a gazdasági fejlettségük szintje is közel azonos. Ezért a közös valuta hatékony működése csak e feltételek esetében nem károkozó. De az ilyen államok között nincs is értelme a közös valutának, mert mindig történhet olyan világgazdasági, vagy világpolitikai esemény, amelyik a közös valutájú államoktól eltérő viselkedést kíván.

Ideje volna, ha csak a bankok érdekét látó bankárok leszoknának a közös valuta előnyéről. Ez nem más, mint ostoba mánia. Ahol lehet, ott nincs értelme, ahol meg nem lehet, ne kísérletezzünk. A gazdaságtörténet nem ismer példát arra, hogy akárcsak két állam számára a közös valuta előnyt jelentett.

Miért van minden államnak szüksége a saját valutára?

Mert az állam szuverenitása szükségszerű. Az, hogy a szuverén államok is követek el hibákat, nem jelenti azt, hogy ne legyenek szuverén államok. De minden állam felelős azért, hogyan él a szuverenitásával. Ha hibázik vele, megfizeti az árát.

Nagy Britannia kilépése, remélhetőleg lecke lesz az EU számára.

Milyen legyen az Európai Unió?

Szuverén államok vámuniója.

Ennek azonban az a feltétele, hogy az tagállamok szuverenitása a gazdasági élete ne legyen korlátozott. Az EU vezetése csak a felett őrködhessen, hogy a tagállamok ne akadályozhassák az áruk szabad mozgását, a tagállamok közti áruforgalomban ne legyenek vámok.

A munkaerő szabad mozgásának már vannak előfeltételei.

Mivel a munkaerő is áru, csak az árának megtérítése ellenében cserélhessen országot.

A közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy módszere volna a munkaerő értékének kiszámítására. Ez azért is nehéz feladat, mert a legtöbb áru értéke, ha egyik országból a másikba kerül, csak attól függően változik, hogy ott más az adója. Ezzel szemben a munkaerő ára nagyságrendileg attól függ, milyen fejlett a befogadó állam, milyen magas itt a bérek színvonalat, az érintett munkaerőnek mekkora ott a kereslete, mennyire ismeri a befogadó ország nyelvét, és milyenek ott az adott szakmában a minőségtől függő bérarányok.

Két törvény ennek ellenére általános.

Minél fejlettebb az ország az oda bevándorlók bére annál magasabb, minél kiválóbb a bevándorló a maga szakmájában. A kiváló tudósok, szakemberek, sportolók, művészek annál nagyobb keresetre számíthatnak ahhoz képest, hogy mennyit kerestek a hazájukban. Ebből fakadóan a világgazdaság számára nagy előny származik abból, ha a kiválók a fejlettebb országokba vándorolnak. A kevésbé fejlett országokat ugyan aránylag súlyos veszteség érinti, ha a munkaerejének javából kivándorolnak, de ez a veszteség lényegesen kisebb annál, amennyit a fejlettek a befogadásukkal nyernek. Az emberisség fejlődése szempontjából a munkaerő áramlása pozitív jelenség, de annak negatív oldala, a kevésbé fejlettek számára súlyos veszteség. Ezért érthető, hogy a szakemberei javát elvesztő kevésbé fejlődő államok veszteségként élik meg a szakemberei javát érintő kivándorlást.

Védekezni azonban nem lehet ellene.

A fejlett, azaz erős országok számára a munkaerő szabad vándorlása egyre nagyobb előny. Erről nem fognak lemondani.

Minél jobb a munkaerő annál nagyobb érdeke, hogy minél fejlettebb országba kerüljön. Ennek egyetlen akadálya lehet a fejlettebb ország nyelvének nem ismerete. Ez azonban rohamosan csökken, mert a fejletek nyelvének elsajátítása egyetlen év tanulással megtörténhet. Nincs olyan szakmai ismeret, amiben bármilyen tanulásnak akkora jövedelemfokozó eredménye lenne, mint a nyelvtanulásnak. Ez nemcsak a kivándorolni akarók számára gyümölcsöző, hanem az otthon elérhető szakmai előmenetelben is. Ez az előny elsősorban az angol nyelv ismeretére vonatkozik.

Társadalomismereteim gyűjtését először a hívatásos sportokban figyeltem meg. Ott lett először világnyelv az angol. Ma már szinte nincs olyan élsportoló, aki nem tudna riportot adni angolul. Ennek a következménye, hogy az élsportolók angolul beszélő világpolgárok lettek. Ennél azonban százszor nagyobb szerepe van annak, hogy a művészek, a tudósok után a menedzserek számára is elemi követelmény az angol nyelv ismerete.

Ezért a politikusoknak is tudomásul kellene venni, hogy a minőségi munkaerő minden szakmában világpolgárrá válik, és már vált is.

Ennek ellenére megfontoltan kell kezelni, ennek a szabadságfokát. Az minden esetre ostobaság volt, ezt a jogot törvénybe foglalni. Nem az a baj, hogy a munkaerő az EU 28 tagországa között áramlik, hanem az, hogy ez ellen a befogadó sem védekezhet. Ennek az ostobaságnak a csúcsa, hogy Németország a hatalma alá rendelt EU politikai feladattá tette a közel-keleti és az afrikai beáramlók befogadását.

Azt ugyan nem vitatom, hogy Németországban hiány van a képzetlen munkaerőben, és nincs joga az ilyeneket is befogadni. De bűnnek tartom ennek az EU 28 tagországára kötelezővé tételét.

Az EU brüsszeli bürokratáinak illene tudni, hogy a tagországok többségében nagyon alacsony a foglalkoztatás, aminek a többsége a képzelten munkaerőben jelentkezik. Ezekre az országokra rákényszeríteni a képzetlen, ráadásul idegen kultúrájú munkaerő befogadását, ostoba imperializmus.

Az már a német felső vezetés ostobasága, hogy meg sem nézik, Európa keleti felén mennyi potenciális képzetlen munkaerő alig várja, hogy Németországba mehessen. Három tagország, Lengyelország, Románia és Bulgária bármikor adhatna kétmillió képzetlen munkást. Ehhez számíthatunk a tagság reményével bolondított Ukrajnából és Törökországból sokmilliót.

A lengyelek és az ukránok Észak-Amerikában kiváló asszimilálódóknak bizonyultak.

A törökök pedig a nagyon nehezen asszimilálódó közel-keleti mohamedánok között vitathatatlanul jónak számíthatók.

Az EU brüsszeli vezetőinek, elsősorban azonban Németországnak számolnia kell azzal, hogy a munkaerő szabad mozgása csak mértékkel és lassan érhető el.

Ezért az EU táncoljon vissza az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgásához.

Feltétlenül le kell mondani a maastrichti követelményekről. Minden tagország joga a gazdasági felépítményét a saját kultúrájához és fejlettségéhez igazítani. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi 27 tagország kulturálisan és fejlettségben annyira eltérő, hogy a közös gazdasági mechanizmus rájuk kényszerítése kártékony, mert nem csökkenti, hanem növeli a tagországok közti különbségeket. Jellemző módon az óriásira duzzasztott és agyon fizetett brüsszeli bürokratáknak még eszükbe sem jutott, hogy felmérjék az EU működésének az eredményét. A cél a tagállamok fejlettsége közti különbségek csökkentése volt. Ezzel szemben a különbségek nőttek.

A brüsszeli bürokratáknak kötelességük volna folyamatosan megmutatni, hogyan alakult a tagállamok egy laksora jutó jövedelme, nettó vagyona, iskolázottsága, várható életkora. Aki erre kíváncsi, legfeljebb az ENSZ statisztikákra támaszkodhat.

Az euró övezet a jelenkori történelem kizsákmányolása.

A buta bankárok közel ötven éves mániája a közös pénz előnye. Ezt átvette mind a Világban, mind a Nemzetközi Valutalap.

Egyszer sikerült Argentínát megnyerni ahhoz, hogy ha nem is tér át az amerikai dollárra, ahhoz kösse a saját valutáját. Ez nem kisebb ostobaság volt, mint az euró övezet. Két éven belül Argentínának 100 milliárd dollár adóssága keletkezett. Be kellett jelenteni az államcsődöt. A hitelezők azonban hiába pereltek, Argentína fizetésképtelen maradt. Pár hete végre meggyeztek, a hitelek harmadát és a kamatokat elengedték.

Az Argentin-kaland annyiban volt mérsékeltebb szélhámosság az euró övezetnél, hogy államcsőd árán ki lehetet lépni. Argentína ugyan kilépett, de máig nyögi a kalandozása következményeit.

Az euró övezet az EU műve volt. Alaposan előkészítették arra, hogy a rászedettek, azaz a vesztesei ki ne léphessenek. Ezért aztán a kárvallottak ugyanúgy eladósodtak, azonban nem léphetnek ki, nem jelenthetnek államcsődöt.

Az EU tisztességtelen szándékait jól jellemzi a tény, hogy a kilépést eleve igyekszenek lehetetlenné tenni, de ezt meg sem említik. A mai hírek között már az szerepel, hogy hiba volt a kilépést egyszerű többséggel lehetővé tenni. Tehát nem volt elég a kilépés esetére rendezni a szükséges eljárást, de ki kellett volna kötni a kétharmados többséget.

Az EU elnöke a luxemburgi Juncker úr pedig azzal vigasztalódik, hogy ezzel legalább megerősödik az EU-n belül Németország fölénye. Márpedig, mivel ő Németország uralmának a bábja, a helyzete arról függ, milyen erős, akit szolgál. Az angol miniszterelnök a szavazás után lemondott, pedig nem ő vesztett, hanem az EU egész vezetése, akik közül senki sem hagyta ott az állását.

Pedig nem Nagy Britanniát tette generációkra tönkre az EU, illetve annak gyöngyszeme, az euró övezet, hanem a négy mediterrán államot. Ezért a bűnért még senkit nem vontak felelősségre.

Juncker úr örül, mert Németországban legfeljebb Hitler álmodhatott az országa olyan hegemóniáról, amilyent megvalósítottak a német demokraták mára. Még Ukrajna és Törökország is azért könyörög, hogy német gyarmat lehessen. Én azonban azzal a tudattal hagyom magára Európát, hogy mint kontinens jelentéktelenné válik. Európa azzal, hogy Németország fennhatósága alá került, sokkal inkább versenyképtelen lett, mint lenne, ha szuverén államok kontinense volna.

Nemcsak a jelenkori törpe európai politikusok, de Adenauer és De Gaulle sem értette meg, hogy Európa erejét a kulturális és politikai tagoltsága jelenti.

Nincs Európának egyetlen olyan politikusa, aki végig gondolná, Mi lenne az Egyesült Államokkal, vagy együtt a két észak-amerikai puritán állammal, ha az egész amerikai kontinenst a hatalma alá akarná gyűrni? Az őszi amerikai elnökválasztáson félni kell attól, hogy Trump lesz az elnök. Nem tartom valószínűnek. De abban a tekintetben az amerikai közvélemény egyetért vele, hogy elég a latin-amerikai és a közel-keleti menekültekből.

Az is tanulság lenne Európában, hogyan előzi meg a konfuciánus Távol-Kelet Európát.

Először a hidegháborúban meggazdagodtak a térség demokrata utat választó kisebb országok anélkül, hogy egyedsültek volna. Majd a sikerüket látva a sokszor nagyobb Kína pedig az elmaradottságához illeszkedő utat választotta. De a távol-keleti országok kulturálisan szinte azonos mértékben puritánok.

A kulturálisan és fejlettségben nagyon heterogén Európának tudomásul kellett volna venni, hogy csak a protestáns népek, a germánok, az angolszászok és a skandinávok, államai képesek a világszinten maradni. Meg kellett volna elégedni ezek uniójával, de szoros közösségben maradni a négy óceánokon túli protestáns angolszász országgal. Méghozzá nem Németország, hanem az Egyesült Államok vezetése alatt.

Ezt azonban az egyesült Németország tette lehetetlenné, mert ahhoz elég nagy, hogy Európában nélkülözhetetlen legyen, de kicsi arra, hogy Európa felett uralkodjon.

Az egész protestáns Nyugat is csak az óceánon túli protestánsokkal együtt lehet a konfuciánus Távol-Kelet egyenrangú partnere. A nem puritán európai országokat pedig úgy kell kezelni, mint ahogyan az észak-amerikai két állam kezeli a latin-amerikai országokat. Tudomásul kell venni, hogy ezek a fejlett puritán országok felépítménye alatt annyira sem mennek, mint amennyire a puritán Nyugat-Európa árnyékában a rájuk szabott felépítménnyel boldogulnak. A fejlettebb puritánok minél jobban rájuk kényszerítik a csak rájuk szabott felépítményt, annál jobban lemaradnak.

Ki kell gyógyulni abból az ábrándból, hogy Európa, legalább is annak nyugti kétharmada kulturális egység. Tudomásul kellene venni, hogy még a kereszténysége sem maradhatott közös, pedig a több kereszténység jobban megfér a közös politikai államban, mind a közös gazdasági felépítmény.

Az európai keresztény egyházak számos országban megférnek egymás mellett. Ma már a vallás szerepe nem olyan fontos, hogy akár családokon belül is megférnek az eltérő keresztény egyházak. Tudom, hogy száz éve még nem volt ez másodrangú, mint már most. Tegyük hozzá, hogy ez a protestáns vallások esetében sokkal kevésbé probléma, mint az ortodox és a római katolikusoknál. Ott sem akkora, amekkorának a vallások klérusa hangsúlyozza.

Azt még nem tudom felmérni, hogy néhány állam hogyan reagál Nagy Britannia kilépésére.

Leginkább Franciaország reakciójára várok. Az ottani jobb oldal népszerűsége minden bizonnyal növekedni fog. A francia nacionalizmus ugyanis eleve az ország világgazdasági súlyánál is nagyobb.

Az EU másik két gyenge pontja Lengyelország és Magyarország. Együtt sem jelentős a súlyuk. De ezekre is jellemző az erejüket meghaladó hazafiság és politikai bátorság, inkább mondanám, könnyelműség.

A nők társadalmi szerepe

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 06 26

A nők társadalmi szerepe

Nemcsak a közgazdaságtan, de a történelemtudomány egyik nagy hiányossága a nők társadalmi helyzetének az elhanyagolása. Ennek két oka volt.

Minden osztálytársadalomban lényegesen többen születtek, mint amilyen népességnövekedés nemcsak kívánatos, de megengedhető volt. Ez új helyzetet jelentett a nők társadalmi rangjának alakításához.

Előtte ugyanis, a gyűjtögetésből való megélés mintegy 150 ezer éve alatt a nagyon magas halandóság, illetve a nagyon alacsony várható életkor okán az emberi faj viszonylag nagy szaporaságára szükség volt. Az ember termékeny korában viszonylag aktív szexuális életű faj. Ez abból fakadt, hogy a gyűjtögető életmódban nagy szaporaságra, sok születésre volt szükség. Az ember szexuális vágya viszonylag folyamatos volt, a nők pedig havonta több napig fogamzásképesek voltak. Ennek következtében magas volt az egészséges nők termékenysége, szinte 2-3 évente szültek.

Erre a magas termékenységre szüksége volt a húszas évek közepén lévő várható életkor mellett.

Nem találkoztam még olyan demográfiai tanulmánnyal, ami megmutatta volna, hogy mikor és melyik kultúrában a megszületett fiúk és lányok hány százalékának egyáltalán lehetett, és ha igen, hány utódja volt.

Elég korán felismertem, hogy a társadalmaink történetének megértéséhez a demográfiájuk feltárása jelenti a kulcsot. Ebben a tekintetben ugyanis minőségi változás jött létre, amikor a természet ajándékai gyűjtögetéséből áttérés történt a fizikai munkával történő termelésből való megélésre, és legalább ekkora minőségi változás történik jelenleg, amikor a fizikai munka társadalmát felváltja a szellemi munka társadalma.

A gyűjtögetésről a termelésre történő átalakulás jelentőségének a felismerése segített abban, hogy az Ószövetség paradicsomi jelenetét megértsem. Az ugyanis látszólag az ember megjelenését mutatja be, de lényegében az embernek a termelő társadalmakban élésének, a gyűjtögetésről a termelésre való áttérését magyarázza. Először az tűnt fel, hogy a biblia népének a zsidóságnak az időszámítása nem az ember megjelenésével, azaz 150 ezer évvel korábban, hanem valamikor az öntözéses gabonatermelésre való áttérés idejével kezdődik. Ezt egyértelműen jelzi, hogy időmérésüknek a kezdetét közel 6 ezer évre datálják, vagyis nem a homo sapiens megjelenésétől, hanem csupán a termelésre történő áttéréstől, csupán az utolsó 6 ezer évtől számolják.

Ezt számos ok igazolja.

Az eredendő bűn.

Az eredendő bűn, a tudásvágy nem az emberi faj, hanem a termelő társadalmakban élő ember bűne. A fajunk megelőző mintegy 150 ezer éve nem tudást üldöző, hanem a tudásra, a fejlett agyunkra és kezeinkre épülő volt. A történészek a gyűjtögető társadalmat a kevés ismeretből megélni képes társadalomnak minősítik. Ez azonban csak abban az érelemben igaz, hogy a kor társadalmai viszonylag kevés ismerettel rendelkeztek, vagyis a társadalom tudásvagyona kevés volt. De azt is látni kellene, hogy minél kevesebb ismeret állt a társadalom szolgálatára, a túlélés annál nagyobb szellemi teljesítményt várt el az egyedektől. A gyűjtögető társadalmak magas igényt támasztottak az emberek képességével szemben.

A gyűjtögető társadalmakban két teljesítmény volt a legfontosabb.

Máig nem tudatosítjuk, hogy az ember fizikai adottságai alapján életképtelen faj volt. Csak azért élte túl az első mintegy 150 ezer évet, mert rendkívül fejlett volt az agya, és ügyes a keze.

A nők társadalmi szerepének alakulása.

A gyűjtögető társadalmak.

Életünk eddigi 97 százaléka gyűjtögetéssel telt el. Abban a nők magas termelékenysége szükségszerű volt. E korra jellemző mintegy 25 éves várható életkor mellett akár a létszám tartásoz is arra volt szükség, hogy a nők termékeny korukban minél több gyermeket szüljenek. Nagyon magas volt a gyermekhalandóság, de a szülés okozta halálozás és a termékenységük elvesztése.

A gyűjtögető életmód eltartó képessége külső források, ismeretek, eszközök beáramlása nélkül tízezer évek alatt sem változott számottevően. Ezért fajunk létszáma csak extenzíven, új életterek betelepítésével növekedhetett. Még a zseniális Darwinnak sem tűnt fel, hogy az ember abban a tekintetben is egyedüli volt, hogy rendkívül gyorsan, szinte minden élettérben megjelent, és annak lehetőségihez igazodva berendezkedett. Ha erre figyel, rájön, hogy ez az általa a többi fajra jellemző mutáció és szelekció útján történő alkalmazkodással nem történhetett volna meg. Tehát az ember az egyetlen faj, amelyik a természeti környezetéhez nem mutációval és szelekcióval idomul, hanem az eszének és kezeinek segítségével a viselkedését igazítja hozzá. Ugyanaz a faj marad, annak ellenére, hogy nagyon eltérően viselkedik.

A gyűjtögető életmód történészei nem foglalkoznak azzal, hogy az új életterekben való berendezkedésben hogyan oszlott meg a férfiak és a nők szerepe.

Magában a gyűjtögetésben a járóképes lakosság szinte egésze részt vett. Abban, hogy az új környezetben mit érdemes gyűjteni, azt hol érdemes keresni, nem annyira a nemi, hanem az értelmi különbségek döntöttek. A vadászat, a halászat és a szerszámok elkészítése azonban a férfiak feladata volt.

Azzal azonban a tudomány alig foglalkozik, hogyan lett a megtaláltból, az elejtett vadból és a kifogott halból étel. Pedig ez volt a fontosabb feladat. Az ember emésztőképessége ugyanis számos nyerstermék hatékony megemésztésére alkalmatlan, és számos táplálék a tartósítása nélkül gyorsan ehetetlenné válik. A nők feladata volt a talált, levadászott, kihalászott termékeket emészthetővé, tárolhatóvá tenni.

Az ember gyomra a melegvérű állatok nyers húsának megemésztésére alkalmatlan, és ez a táplálék nyersen a meleg éghajlat alatt gyorsan romlik. Az elejtett vad húsát tehát meg kellett törni, főzni, sütni, füstölni, hogy emészthetővé váljon. Ezeket a meleg érhajlat alatt nagyon sürgősen megoldandók voltak. A fagyos hidegben viszont óriási előnyt jelentett, hogy a megszerzett zsákmány hosszú időre tárolható, beosztható.

A nyersen is emészthető halak előnye volt, hogy vízben bizonyos ideig életben maradtak, hidegben pedig tartósan tárolhatók voltak.

A magvak emészthetővé tétele járt a legtöbb munkával. A tárolásuk ugyan megoldható volt, de nyers formában szinte nem is volt tápértékük. Klasszikus példa a gabona. A búzaszemet ugyan meg lehet rágni, de így alig marad energia a szervezet számára. A mozsárban történő megtörése, szétszitálása legalább annyi kézi munkát igényel, mint a megtermelése. A megsütött liszt tápértéke is kicsi. A megőrült gabona csak akkor válik sokkal könnyebben emészthetővé, ha élesztővel összedolgozzák, aztán megkelni hagyják, majd megsütik. Az állatok erejével, majd a vízzel, majd gőzzel, villannyal hajtott malmok, végül a sütőipar rengeteg munkától szabadította meg a nőket.

Még utalást sem találtam arra, hogy a háztartási munkát, mindenekelőtt az élelmezést értéktermelőnek tartsák akkor is, ha azt nem vállalatok, hanem a háziasszonyok végzik. Pedig nem képezheti vita tárgyát, hogy az élelmezésünk hatékony megoldása elsősorban annak érekében, hogy az elfogyasztott tápérték minél nagyobb hányada a szervezetünk, mindenekelőtt az agyunk rendelkezésére álljon, nagyon munkaigényes feladat volt.

Ennek ellenére a közgazdaságtudomány a háztartási munkát csak akkor veszi számba, ha azt a vállalkozások végzik. Ez a figyelmen kívül hagyás igen jelentős volt a múltban. Meggyőződésem szerint az elért eredményt elsősorban az agyunk jó táplálásának köszönhetjük. Ezt pedig elsősorban annak, hogy az agyunk működéséhez szükséges elegendő energiát kapott, amit annak köszönhetünk, hogy az asszonyok emészthetőbbé tették a táplálékunkat.

A legnagyobb érték a következő generáció felnevelése.

A jelenkorban pedig a legnagyobb torzítást az eredményezi, hogy a gyermeknevelést nem tekintik értéktermelésnek. Amennyire ezt az osztálytársadalmak közgazdaságtana megengedhetőnek tartotta, hiszen azokat a felhasználhatónál nagyobb tudás jellemezte, de megengedhetetlen a jelenkor fejlett társadalmaiban. Annak ellenére, hogy elismerjük, hogy a társadalom számára a legnagyobb érték az értékes ember, annak termelését nem tekintjük értéktermelésnek. Addig ugyan eljutottak a fejlett társadalmak, hogy a gyermekvállalást támogatják, de attól még nagyon messze vannak, hogy az az eredménye alapján támogassák.

A következő nemzedék legjobb egyéneinek értéke a felnevelésük ezerszerese lehet. A leggyengébb felnevelése pedig társadalmi károkozás. A gyermekszám alapján történő társadalmi támogatás azt jelenti, hogy aránylag annál nagyobb az állami támogatás, minél kisebb a szülők jövedelme.

Összefoglalva.

A közgazdaságtan a családban végezett két legfontosabb munkát, a család élelmezését és háztartását, valamint a gyermeknevelését nem tekinti értéktermelésnek.

A nők szerepe az osztálytársadalmakban.

Mivel az osztálytársadalmakban általános volt a túlnépesedési nyomás, azaz többen születtek, mint ahogyan növelhető volt a társadalmak eltartó képessége, alapvető társadalmi érdekké vált volna a születés korlátozása. A nők elsődleges faladata, a szülés meghaladta a társadalom befogadó képességét. Minden osztálytársadalom jobban élt volna, ha kevesebben születnek.

A gyermekvállalás korlátozása mégsem valósulhatott meg. Egyetlen kivételt ismerek, a nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalmat, amiben a gyermekvállaló családalapítást az alig növelhető jobbágytelkek számához kötötték. Ezzel sikerült mintegy öt- nyolcszáz évre jót tíz évvel a nemi érettség utánra, 2-4 szüléssel kitolni a gyermekvállalást.

Nyugat-Európa ennek köszönhetően mintegy a harmadával csökkentette a születések számát. Tekintve, hogy minden másik kultúrában a nagycsalád volt, Nyugat-Európában harmadával lassabb volt a túlnépesedési nyomás. Kontinensünk nyugati fele ennek köszönhetően kevesebb halálokozással tudta elviselhető szinten tartani a tényleges túlnépesedését. Ezzel magyarázatot kaptam arra, hogy a társadalmak forradalmai a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom nemcsak itt született meg, de egyetlen másik, nagycsaládos kultúrában sem gyökerezhetett meg.

Minden társadalmi egység nagyobb akart lenni.

A társadalom minden szervezeti egysége a családtól az államig, a maga szintjén egymással versenyben állt. Abban pedig az eredmény elsősorban a létszámtól függött.

Bármennyire egyértelmű, hogy minden társadalmi egység érdeke az lett volna, hogy ne lépje túl optimális nagyságát, a maga szintjén azzal akart előnyt szerezni, hogy minél számosabb, az erősebb legyen. A minél nagyobb, annál jobb eleve egyetlen társadalmi szerveződés esetében csak abban volt indokolt, hogy a másikkal szemben erősebb legyen.

Az egy gyermekes kis család volt a hatékonyabb, abban volt a legmagasabb az egy családtagra jutó jövedelem.

Ennek klasszikus példájával az egykéző bakonyi református falvakban ismerekedtem meg. A túlnépesedő magyar falvak református lakossága felismerte, hogy mind a családban, mind a faluban akkor a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelem, ha nem nő a család létszáma, illetve falu lakossága nem növekszik. Ez a törekvés azonban nehezen és nagy kockázattal volt megközelíthető.

A fogamzásgátlók hiányában, a fogamzások többsége a szülők gyermekvállalási akarata nélkül történt. A társadalomtudomány farizeus módon hallgat arról a kétségetlen tényről, hogy a múltban nemcsak akkor történt fogamzás, amikor a szülők gyermeket akartak. Még a biológusok sem vallják be, hogy a fogamzások többsége nem az utódra törekvés szándékából történik, hanem a szexuális vágy kielégülésének következménye. Ezt azért kellene tudatosítani, mert nemcsak a vallások, de polgári törvények is úgy kezelik a terhességet, mintha az a szülők közös akarata volna. Nem veszik tudomásul, hogy a fogamzás a nemi ösztön kiélésével járó kockázat.

Ráadásul, ezt a kockázatot a nőknek kellett elviselni. Ezért tartom a fogamzásgátlás megoldását az emberiség legnagyobb találmányának. A nők és férfiak egyenjogúságának az elsődleges feltétele, hogy a fogamzás felett a nők is dönthessenek.

Egyrészt minden család, ha egy gyermeket akar, akkor az, fiú legyen. Ezt azonban a szülők képtelenek szabályozni. Ma már elég korán a fogamzás után ugyan megállapítható, de akkor ez csak abortusszal hárítható el. Ezt nemcsak a vallások, de az állami törvények is tiltják. Ennek ellenére a választást a szülők gyakorolják. Ezt bizonyítja, hogy számos országban száz leányszületésre 110-120 fiú jut.

Ebben a tekintetben is a kiscsaládos jobbágytársadalom a klasszikus példám. Ebben a társadalomban ugyanis adott volt a termőföld nagysága, ami a családi jövedelem tekintetében is közel azonos jövedelmet jelentett. Ezért az a jobbágycsalád élt jobban, amelyikben egyetlen gyermek volt. Ez is csak akkor volt folytonos, ha egyetlen fiúgyermek volt, aki örökölhette a jobbágytelket. Ezért a családi gazdaság fennmaradása szempontjából az egyetlen fiú felnevelése volt az ideális megoldás. De nem volt lehetőség ennek a legjobb megoldásának a megválasztására. A szülők nem tudják megválasztani, a születendő gyermekük nemét. Ezt az orvostudomány ma már a terhesség korai stádiumában képes megállapítani. A terhesség tehát megszakítható. Ez azt eredményezi, hogy a családok 10-20 százalékkal több fiút nevelnek fel, mint leányt. Pedig ma már nincs a két nem jövőjében olyan nagy különbség, amilyen a múltban volt.

Ugyanakkor a lányok társadalmi súlyát semmi sem növeli jobban, mint a viszonylagos hiányuk. A gazdagabb országokban ez megoldható lesz, mivel a szegényebb országokból egyre könnyebb lesz hozni feleséget.

A nők szingliként olcsóbban megélnek.

Ma ugyan minden társadalomban a nők azonos munkáért lényegesen kisebb jövedelmet kapnak, de abból mégis jobban megélnek. Mind a házasságukat közel tíz évvel kitoló lányok, mind az elvált asszonyok, mind a nyugdíjas öregek lényegesen jobban élnek a viszonylag kisebb jövedelemből, mint a házasok. Az egyedül élő férfiak életvitele viszonylag költségesebb. Az öregkori életvitelben még nagyobb különbség van.

Ezt tükrözi egy friss amerikai adat, a 20-30 éves szingli korosztályon belül a nők negyedével többen vesznek lakást, házat, mint a szingli férfiak.

A minőség forradalma.

Tizenéves koromban, nyolcvan éve jelent meg Németh László esszégyűjteménye Minőség forradalma címmel. Kevés könyv tett rám nagyobb hatást, mint ez az esszégyűjtemény. Hatására megfogadtam, hogy bármi lesz a szakmám, akkor még történelemtanár akartam lenni, de igyekszem minél több szakmában otthon lenni. Ugyan felmértem, hogy a polihisztorok kora lejárt, de annál nagyobb hiány lesz a több szakmában járatosabbakból.

Kezdetben az oktatásban kerestem a társadalom minőségigényét fedező ágazatot. Elég hamar rájöttem arra, hogy az iskolarendszer csak akkor nevel a társadalom minőségi igényét kielégítő nemzedéket, ha az oktatás eredményének növelésében a szülők, a család is részt vesz. Ezért tartom fontosnak, hogy a szülők öregkori ellátása elsősorban a felnevelt gyermekeik társadalmi értékétől függjön. Ez alatt nem azt értem, hogy a felnőtt gyerekek tartsák el az öreg szüleiket, hanem azt, hogy az öregkori társadalmi gondoskodás a gyermeknevelésük hatékonyságával legyen arányos. Tehát nem a számukat, hanem a kevesebb minőségét növeljék. Egyetlen értékessé nevelt gyermek után járjon nagyobb nyugdíj, mint akár öt átlagnál kisebb értékű gyermek felnevelése után. Ez bármennyire egyértelmű társadalmi érdek, még a nyoma sincs annak, hogy a társadalom felismerje. Pedig addig nincs megoldva a társadalmi érdekhez igazodó gyermekvállalás és gyermeknevelési hozzáállás, amíg nem attól függ a szülők öregkori ellátása, milyen mértékben vettek részt a következő generáció felnevelésében.

Ennek ellenére a társadalmak még mindig a vállalt gyermekek száma és nem értékük alapján jutalmazzák a szülőket. Ez pedig kontraszelekciót eredményez. Ott születik viszonylag sok gyermek ahol a felnevelési kilátások kedvezőtlenek és ott kevés, ahol kedvezők.

A finn tapasztalat.

A skandináv népek sikerét korán felismertem. Az ok, hogy még a puritán germánoknál és angolszászoknál is puritánabbak. Kezdő közgazdászként találkoztam Max Weber zseniális felismerésével, hogy a jelenkori társadalmak hatékonysága elsősorban attól függ, mennyire puritán a lakosság viselkedése.  Máig ez maradt az elsődleges iránytűm. Nem a finnekkel való rokonságunkra voltam büszke, hanem például arra, hogy már a reformáció során törvénybe iktatták, hogy csak annak lehet választójoga, aki tud írni és olvasni.

Amikor a 30-as években Sztálin háborút indított a kis finn nép ellen, érzelmeimmel lettem a rokonuk. A katonai erényeiket csodáltam, de rám a legnagyobb hatást az gyakorolt, amikor törvénybe iktatták, hogy rögzíteni kell az újszülöttek fizikai adatit, testsúlyát, testmagasságát és koponyájuk körméretét.

Arról kevés fogalmam volt, hogy milyen meggyőződés vezette a törvényhozókat, de imponált, hogy még a fronton harcolnak, de már a következő generáció a gondjuk.

Ez a törvény kimondja, hogy ötévenként fel kell mérni, hogyan alakul a megszületett gyermekek sorsa a születéskori állapotukhoz viszonyítva. Az első eredményeket évtizedek múlva olvashattam. Kiderült, hogy a következő generáció teljesítménye, iskolázottsága, kezdő jövedelme jelentősen függ a születéskori méretek nagyságától. Ötven év után már a társadalomtudósok is tudomásul vették, hogy a következő generáció minősége lényegesen függ a magzati kihordás minőségétől. A jobban kihordott csecsemők sikeresebb életpályát érnek el. Vagyis a társadalom jövője jelentősen függ a magzati kihordástól.

Sajnos, arról nem jutottam adatokhoz, hogy a jó magzati kihordásnak mi volt a társadalmi háttere. Meggyőződésem szerint, elsősorban a szülők magasabb iskolázottsága és jövedelme volt az elsődleges ok. Ezt ugyan nem közölték, de meggyőződésem maradt, hogy az életteljesítmény ugyan a magzati kihordás minőségétől függ, de azt is elsősorban a szülők jövedelme és iskolázottsága határozta meg. Mivel a szülők jövedelme és iskolázottsága is a puritanizmusok mértékétől függ, újra Weber felismerésénél kötöttem ki.

Az ENSZ évtizedek óta vizsgája a tagállamok oktatási rendszerének a minőségét. Ebben a rangsorban az első húsz helyet a távol-keleti konfuciánus és a nyugati puritán népek országai foglalják el. Ez a tény azt bizonyítja, hogy az iskolai tanítás eredménye elsősorban a szülők hozzáállásán múlik.

Erre már akkor ráismertem, amikor érettségi elnökként az ország különböző részeiben felmérhettem a középiskolák eredményét. Egyértelműen kiderült, hagy a középszintű oktatás eredménye elsősorban attól függ, a diákok mögött milyen a szülők társadalmi háttere.

Ennek tudománytörténeti példáját láttam a Fasori Lutheránus Gimnázium csodálatos eredményében. Ebben az iskolában a tanulók többsége ugyan a vidéki lutheránus értelmiség gyerekeiből került ki, da a diákok jelentős hányada a budapesti zsidó nagypolgárok gyereke volt. Ezek egy olyan szerencsés tanulóközösséget jelentettek, ami világ- és tudománytörténeti valamint haditechnikai eredményeket hozott.

A nők szerepe az oktatásban.

A tudományos és technikai forradalom abban a tekintetben is fordulatot hozott, hogy a munkaerőtől egyre kevesebb fizikai erőt, és egyre több figyelmet, képességet és tudást igényel.

A jelenkori társadalmakban a munkaerő értékét három képességének, tehetségének, képzettségének és erkölcsének a szorzata határozza meg. Ez minőségi fordulatot jelent az osztálytársadalmak munkaerő igényéhez képest. Minden osztálytársadalomban a minél olcsóbb volt, a jelenkoriban a minél jobb munkaerő lett a keresett. Jelenleg nincs olyan fejlett társadalom, ahol nem volna viszonylagos hiány a minőségi munkaerőben annak ellenére, hogy a bérkülönbségek egyre inkább széthúzódnak, súlypontjukkal a legjobbak felé.

A technikai fejlődés azzal fog járni, hogy a munkaerő kereslete átrendeződik a kemény munkához alkalmasról a kézimunkázáshoz alkalmas, precíz, türelmes és megbízhatók felé. Fokozatosan csökken a nagyobb fizikai erő igénye, és nő a megbízhatóság, türelem, odafigyelés iránti kereslet.

Alig figyeltek fel a munkaügyesek arra, hogy nőni fog a nagyvállatoknak bedolgozók, az lakásukban dolgozók aránya. Az elméleti közgazdászok még azon elmélkednek, hogy nő a tőkekoncentráció, de nem veszik tudomásul, hogy a bedolgozók aránya nő a leggyorsabban.

A legnagyobb változást pedig az okozhatja, hogy felértékelődik a diplomás anyák gyermekvállalásra ösztönzése. Az a jó gyermeknevelési támogatási rendszer, ami hívatássá teszi az eredményes gyermeknevelést.

Kopátsy Sándor                EH                    2016 06 25

Az ember életterei.

I.

Az új életterekben történő berendezkedés.

Az ember volt és maradt az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának és kezeinek köszönhetően, néhány generáció alatt képes volt szinte minden természeti környezethez igazodni. Már a kőkori szerszámokkal képes volt az életmódját a legkülönbözőbb természeti környezethez illeszkedni. Vagyis nem a mutációját szelektálta évmilliók alatt a természeti környezetéhez, hanem néhány generáció alatt képes volt az új környezetéhez igazítani az életmódját a nélkül, hogy fajként változott volna.

Gombász, vadász tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a gyűjtögetés és a kezdetleges fegyverekkel történő vadászat teljesítménye mennyire képességtől és tapasztalattól függő, azaz az agyunktól és a kezeinktől nagy szellemi képességet igényelő volt. A tűz hasznosítása, életben tartása, a kőszerszámok elkészítése, az ételeknek a gyomrunk emésztőképességéhez történő elkészítése, a hideg ellen védelmet jelentő ruházkodásunk és hajlékunk elkészítése agyunktól és kezeinktől olyan magas képességigényt követelt. Olyan nagyot, amire a jelenkor embereinek nagyon kis hányada lenne képes.

A kíváncsi Ádám azonban már nem élhetett meg gyűjtögetésből, neki a gabonatermeléssel járó nehéz fizikai munkából kellett megélni. Amíg a gyűjtögető társadalom nagyon kevés technikai ismerettel rendelkezett, de az egyéneknek nagyon leleményeseknek kellett lenni, hogy megéljenek. Az önözéses társadalmak nagyon gyorsan nagyon sok új ismerethez, eszközhöz jutottak, a lakosságtól, a termelőktől azonban sokkal kevesebb ismeretet igényeltek. A gyűjtögető társadalmak az egyénektől sok leleményességet követeltek. Az önözéses gabonatermelő társadalmak nagyon gyorsan sok tudást, fejlettebb eszközöket szereztek, de a lakosságtól nem tudást, nem leleményességet, hanem szolgai engedelmességet kívántak.

Érdekes, hogy a tudás bátor élharcosai sem feszegették a kérdést, miért volt a tudásvágy a termelő társadalmak vallásaiban eredendő bűn. Ezt még akkor sem feszegették, amikor már a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a tudásvágy lett a legfontosabb társadalmi erény.

Keresztényként már gyermekkoromban felvetődött a kérdés. Miért volt a tudásvágy minden társadalomban eredendő bűn?

A gyűjtögető társadalmakban a kezdetleges eszközökkel csak az boldogult, aki leleményes volt. A boldogulás első feltétele a találékonyság volt. A jelenkori fejlett társadalmakban pedig ismét a tudásvágy a legfontosabb erény.

Senki nem vetette fel a kérdést, miért volt a gyűjtögetés valamint a tudományos és technikai forradalom között eltelt mintegy hatezer évben, a fizikai munkával termelő társadalmakban a tudásvágy eredendő bűn.

A kereszténység Krisztust az eredendő bűntől megválónak tekintette, és tekinti ma is. A keresztény vallások mindegyike, a jelenkori tudásigényes társadalmakban is, kisebb nagyobb mértékben, a természetes tudásvágyat üldöző maradt. Nem véletlenül, hiszen csak kétezer évvel Krisztus halála után jutott el az emberiség ötöde addig, hogy számára a tudásvágy nem bún, hanem erény lett. De a keresztény egyházak többsége ennek ellenére sem jutott el odáig, hogy a tudásvágyunkat a jelenkor viszonyai között pozitív értékűnknek tekintse.

Új életterek benépesítése.

Eddigi életünk nagy többségében gyűjtögetésből éltünk. Ebben a létszámunk természetes szaporodása nagyon lassú és extenzív, vagyis új életterekben történő berendezkedés volt. A kezdeti élettereink eltartó képessége szinte a jelenkorig nem változott. Az óta is csak akkor, amikor a másutt jobban boldogulók ismereteit odavitték. A fajunk szülőföldjén fejlődésképtelen maradt mindaddig, amíg a más életterekben élő elvándoroltak oda nem vitték az ismereteiket. Az ember is, akárcsak minden faj a jelentősen nem változó környezetben nem változik.

A darwini értelemben, a mutációnak és a szelekciónak köszönhetően is csak ott van fajfejlődés, ahol azt a környezetváltozása kikényszeríti. Ez azonban olyan lassú, hogy rövid, mintegy 150 ezer éves életünkben aligha jelentett volna lényeges változást. Az emberi faj is csak ott fejlődött, ahol változott a környezete. Ez minden fajra igaz.

Darwin ugyan zseniálisan megmagyarázta a fajok fejlődését. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy bolygónkon csak azért történhetett fergeteges fajfejlődés, mert egyrészt nagyon változtak bolygónkon az életkörülmények. Ezekről Darwin korában szinte semmit nem tudott a tudomány. Ma már viszonylag sokat tud, de még senkinek nem jutott az eszébe, hogyha a földünkön meglévő életformák miért változtak meg. Mindössze az lett köztudott, hogy valamikor egy óriási meteorit becsapódott a mai Mexikó területére, és ennek a hatása olyan éghajlati változással járt, ami a meglévő fajok többségét elpusztította.

Az új helyzetben a korábbi fajok többsége kipusztult, a már meglévő fajok számára ezzel új életterek jöttek létre.

Azt ma már a biológusok tudják, hogy a mai erszényesek és emlősök ősei is léteztek, de az akkori életérben nem voltak számukra kedvező üres életterek. Az óriási fajpusztulás következtében azonban az háttérben megbúvó új fajok számára pedig jelentősen más életterek jöttek létre.

Vagyis, ha nem történik a földi életet uraló hüllők életterének felszabadulása más fajok számára, valószínű még mindig a hüllők uralnák a jelenkor állatvilágát.

Változatlan környezetben ugyanis az élőlények számára áll a fajfejlődés. A Darwin által felismert mutáció és szelekció a változatlan környezetben nem hoz létre fejlődést, nem változtat, hanem stabilizál. Darwin nem foglalkozott azzal, hogy változatlan környezetben, például a mély tengerekben a legszaporább fajok hiába mutálódnak és szelektálódnak, évek százmilliói óta sem változnak. Csak azok a fajok fejlődnek, amelyek környezete tőlük függetlenül megváltozik, vagy ha ezek a fajok más életterekbe kerülnek. Mivel a több ezer méter mélységű tengerben élő fajok izolált élettere nem változik és az ott élők ki sem kerülhetnek onnan, számukra a mutációjuk és a szelekciójuk eredmény nélkül működik.

Az ember minőségében más faj, mint az elődei.

A homo sapiens minőségében más faj, annak már a megjelenése, és sorsának alakulása is egészen más törvények alapján működik. Az egyébként nagyon óvatos Darwin ezt nem hangsúlyozta. Megelégedett azzal, hogy az emberig tartó fejlődésre magyarázatot adott. Darwin ugyan zseniálisan megmagyarázta a fejfejlődés ember előtti útját, de nem hangsúlyozta, hogy az ember annyira más faj, aminek a fejlődési törvényei is egészen mások.

Darwin ugyan történelmünk egyik legjelentősebb zsenije volt, de tanai bármennyire igazak, páratlan ellenállásba ütköztek azért, mert nem hangsúlyozta az ember minőségében alapvetően más, magasabb rendű lényegét.

Azt ugyan nemcsak a korának, de a jelenkor tudománya még sem magyarázhatta meg, hogyan lett az emberszabású majomból ember. Azt éreztetni kellett volna, hogy az ember nagyságrenddel gyorsabban fejlődése minőségében egészen más fajt jelent. Ezzel szemben máig azt hangsúlyozzuk, hogy az ember génje alig különbözik a csimpánzétól. De az nem kap hangsúly, hogy ennek ellenére az ember mindenben faji tulajdonsága nagyon más lett, mint a csimpánz.

Azt azonban már Darwin korában is tudomásul kellett volna venni, hogy az emberek nagyon eltérő természeti környezetben nagyon eltérő életmódban élnek, de ez a nagyon másként élés nem jelent más fajjá változást, genetikailag ugyanazok maradnak. Addig, amíg a fajok életkörülményeinek megváltozása idővel új fajt hoz létre, az ember a legkülönbözőbb természeti környezetekben nagyon különböző életmódokat alakít ki, de ehhez nem genetikailag, ösztöneiben, új fajjá változik, hanem az alkalmazkodása tudatos, genetikailag nem változó, mert az alkalmazkodása nem ösztönös, hanem tudatos

Még fontosabb lett volna annak hangsúlyozása, hogy az emberi faj életmódja, viselkedése nem a mutáció és a szelekció útján ösztönösen, hanem tudatosan a fejlett agyának és kezeinek köszönhetően igazodik a környezetéhez. Ennek hatására nagyon máként él, öltözködik, táplálkozik, de változatlan faj marad. Darwin zseniális figyelmét is elkerülte a tény, hogy az ember viselkedése is csak ott változik, ahol megváltoznak az életfeltételei.

Az emberi faj óriási többségét eddig csak egyetlen nagy környezeti változás érintette, a jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés. Ennek hatására tért át fajunk többsége a gyűjtögetésről a termelésre. Vagyis, ha nincs jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetéssel, kezdetleges eszközökkel történő vadászattal és halászattal tartanánk fenn magunkat. Ez a vakságunk most különösen érhetetlen, amikor a tudósok egyik fő foglalkozása a klímaváltozással riogatják a közvéleményt. Annak ellenére, hogy vitathatatlan tény, hogy ma is gyűjtögetéssel, primitív vadászattal és halászattal tartanánk el maximálisan néhány milliós létszámukat, ha nem történik a föld egészére kiható jelentős éghajlatváltozás.

Ugyanakkor az egyenlítőhöz közeli térségekben, ahol viszonylag sokkal kisebb volt az éghajlatváltozás, és nem hatoltak be a felmelegedés által kiváltott eredmények, szinte változatlan maradt az ott élő emberek életmódja. Ott csak a fejlettebb életmód odatelepedése, ismereteinek oda áramlása okozott változást.

A megváltozott életkörülményekhez történő igazodás csak az emberi faj estében volt gyors és feltűnő. A darwinizmus abban szorul kiegészítésre, hogy fajfejlődés darwini módon is csak ott történik, ahol változik a környezet.

Ezt a biológusok máig sem veszik tudomásul. a világűrben ott keresik az élet kialakulását, ahol a környezeti adottságok a földünkéhez hasonlók. Nem veszik tudomásul, hogy fajfejődés csak változó környezetben történhet. A mienkéhez hasonlítható életformák csak ott találhatók, ahol a megelőző néhány százmillió évben a környezet olyan változásokon ment keresztül, amilyenek a földünkön történtek. Hiába kerültek volna az első életformák a földünkre, azok változatlanok maradtak volna, ha nincsenek a földünkön a fejlettebb életformákat létrehozó változások.

Számunkra a legjelentősebb változás a jégkorszak végét jelentő felmelegedés volt. Azt, hogy idáig eljutottunk, annak köszönhetjük, hogy bolygónk éghajlata a rajta lévő élettől teljesen független okokból bekövetkező felmelegedés volt. Ennek köszönhetően alakult át életmódunk a gyűjtögetőből gabonatermelővé, a vadászat pedig pásztorkodássá.

Az élelmezésüket az általunk megtermelt gabonából, illetve az általunk életképesebbé tevő állatok húsából élelmezett társadalmak között lényeges különbség volt.

A pásztortársadalmak lényegében gyűjtögetők maradtak. Az emberek a klímaváltozással kipusztulással fenyegetett állatot itatásában és itatásában segítettek. Az állatok azonban továbbra is a természet adta legelőkön éltek. A pásztorok csak védelmet jelentettek a ragadozókkal szemben, ha kellett az itatásukat kutakkal segítettek.

Az ember és a növényevő állatok egymásra utaltsága azonban a klímaváltozásnál sokkal korábban megjelent.

A rénszarvas csordákkal együtt élő emberek jó 10-15 ezer évvel korábban megjelentek. Erről alig találtható mondanivaló a kor történelemírótól. Pedig az első pásztortársadalmak és a kutya domesztikációja jó tízezer évvel korábban a sarkköri tundrán megjelent.

A rénszarvas, a kutya és az ember ezen a tájon viszonylag életképtelennek bizonyult, ezért egymás segítségére szorultak.

Az ember csak azokon a sarkköri tájakon élhetett meg a maga erejéből, ahol tengerpartok közelében bunkókkal is meg lehetett ölni a nagyon lassú mozgású, védetlen fókákat, a patakokba pedig visszajártak ívásra a halak. A több tízmillió négyzetkilométernyi tundrán azonban alig volt gyűjthető élelem. Ezt a vidéket a medvék és a farkasok uralták. Ezek fő táplálékát pedig a rénszarvasok jelentették. Ezek száma azért lehetett viszonylag nagy a táplálékszegény életterükben, mert óriási távolságokat jártak be, és a táplálékot a magas hótakaró alatt is megtalálták. Ez a korai pásztortársadalom abban különbözött a későbbiektől, hogy ebben még nem a pásztor terelte a nyáját, hanem a pásztorok együtt vonultak az ösztöne által óriási távolságot megtevő rénszarvasokkal. Ezek nagyon izolált, viszonylag kis népességet eltartó kultúrát voltak.

Ez esetben is a legmostohább természeti környezet váltotta ki az ember eszének köszönhető összeköltözést a rénszarvassokkal és a kutyákkal.

Az északi sarkkör közelében, a tengerparttól távoli tundra volt a legmostohább élettér. Az alacsony hőmérséklet okán eleve nagyon alacsony volt a növények növekedése. Ennek következtében alacsony az állatállomány is. Ugyan itt maradt meg legtovább a kor legnagyobb szárazföldi emlőse a mamut is, de az is kihalt. De megmaradt a legnagyobb szarvasféle, a jávorszarvas, a legnagyobb ragadozó a jegesmedve és a legnagyobb testű kutyaféle, a farkas.

A nagyon zord klíma és a nagyon gyér természetes növekmény következtében nagyon alacsony volt az ember eltartó képesség. Sok négyzetkilométerre juthatott egy ember. A kevés is csak a tűznek köszönhetően évezhetett bizonyos biztonságot, nem lett a jegesmedvék és a farkasok áldozata. Az emberek fő tápláléka a tundra vad gyümölcsei, és a csapdázott nyúl és lemming lehetett, illetve a megfagyott, elpusztult dögök.

Alig kap hangsúlyt a tény, hogy a hideg egyetlen előnye a vadászzsákmányok és a megtalált dögök húsának tartóssága volt.

A hideg legyőzése ugyan fáradságos, de lehetséges volt. A melegben a legnagyobb hátrányt, az élelem gyors megromlása jelentette.

Egyik fontos történelmi ismeretem az volt, hogy a hideg ellen munkával, lakóhellyel, meleg ruhával lehetett védekezni. Vagyis a hideg ellen vagyonigényen, de lehetett védekezni, a meleg ellen azonban nem volt védekezés nemcsak az ételek megromlása, de a betegségek ellen. Az egyik első társadalomtudományi felfedezésem az volt, hogy a meleg éghajlaton élésnek kicsi volt a vagyonigénye, de az emberek védekező képessége is. A hidegben való megélés több munkát és vagyont igényelt, de megoldható volt.

A zord éghajlaton megéléshez nagy segítséget adott a kutya domesztikálódása is. E kor történészei is soka foglalkoznak a vadászat fegyvereivel, de a vadászok legnagyobb segítségét, a kutyát meg sem említik. Az ugyan tudományosan bizonyított, hogy a kutya volt az első háziállat, a többieket jó 15 ezer évvel megelőzte.

Minden vadász még ma is a tökéletes fegyverek és felszerelés birtokában is tudja, hogy a leghatékonyabb társa a jó kutyája. A lőfegyverek előtt az különösen így volt. A kőhegyű lándzsájú vadásznak a kutya segítsége megsokszorozta a teljesítményét.

Azt még nem olvastam, hogy őseink a kutyájának köszönhette a nyugodt pihenését.

A rénszarvascsordák éjjeli pihenését is csak az ember tüze, és a kutyák ébersége garantálta.

Az ember, a rénszarvas és a kutya együttélését a három faj közös érdeke hozta létre. A medvék, farkasok közeledtét a kutyák ébersége jelezte, ami felébresztette a nyugodtan alvó embereket, akik felriadva tűzzel és fegyvereikkel támadtak a ragadozókra. Ennek a három fajnak az együttélése csak az ember beltenyészete ellen nem jelentett megoldást. Becslésem szerint a rénszarvascsordák lakosságeltartó képessége viszonylag kicsi, néhány tucat ember lehetett. Egy család tagjainak eltartásáról több tucat rénszarvas szaporulata adott élelmezési fedezetet, és a felszerelés szállításához szükséges igaerőt. Ezért Szibéria és Kanada szárazföldi tundráin legfeljebb százezer ember élhetett. Ez még a kor néhány milliós lakosságához képest is elenyésző szám volt. A rénszarvasok csordáival együtt élő emberek aránya egyetlen ezredet sem érhetett el. Ezért ennek az életmódnak nem a súlya, hanem a tanuláság indokolja, hogy foglalkozzunk vele.

A legfontosabb tanulsága, hogy az ember ott jutott előbbre, ahol a megélése nagyobb, de legyőzhető erőfeszítést igényelt, mint ott, ahol a látszólag könnyebb megélés veszélyei legyőzhetetlenek voltak.

Ezt legjobban az bizonyítja, hogy fajunk akkor fejlődött jobban, ha hidegebb éghajlat felé húzódott. A hideg ellen csak több munkával, de lehetett védekezni. A meleg éghajlat ugyan munka nélkül is kényelmes volt, de veszélyei ellen az ember tehetetlen volt.

Véleményem szerint, ezelőtt 20-30 ezer éve a legjobban a rénszarvas csordákkal együtt élő ember élete volt a legmunkaigényesebb, de a legkevésbé kiszolgáltatott. Az ember agyára, kezére ott hárult a legtöbb feladat, de azok megoldhatók voltak. A trópusok melege ugyan kényelmesebb volt, de a létbiztonság veszélyei ellen nem volt lehetőség a védekezésre.

A rénszarvas csordájával együttélés bármennyire siker volt az emberiség kis hányada számára, csak egyetlen eredménye, a kutya domesztikációja, terjedt át az utókorra. Nélküle a pásztortársadalmak aligha lehettek volna sikeresek.

A magas hegyek kultúrái.

A tudomány nem keresi a választ arra, hogy a magas hegyekben miért fejlődtek jobban a társadalmak. Akárcsak a tundrákon, a magas hegyekben is keményebb, de biztonságosabb, egészségesebb volt az élet. Elég gyérek a tárgyban az ismereteim, de tudom, hogy a Himalájában és az Andokban előbb megjelentek az első kultúrák. A tibetiek, a maják és az inkák magas hegyek között éltek. Ott az ember ott előbb fedezte fel képességeit, de aztán abban megrekedt.

Ismét azt látjuk, hogy az ember ott boldogult előbb, ahol az agyát és a kezét előbb érték a kihívások. Ezekben a magas hegyekben jelent meg először a későbbi kultúrnövények, a burgonya, a kukorica, a rizs, az árpa és a köles kapás, kiegészítő táplálék céljából történő termelése.

A rénszarvasokkal való együttélés izolált eredmény maradt.

A jégkorszak elsősorban a sarkok közelében jelentett a korábbinál szűkebb életteret az ott élő kérőző fajoknak, elsősorban a rénszarvasoknak. A jávorszarvasokat a termete védte meg a ragadozóktól. A birkák és juhok vad rokonai pedig a magas hegyek közé menekültek. Mivel a nagy testsúly hátrány a hegyekben, a nagy és erős ragadozók a síkságokon maradtak.

A viszonylag melegebb éghajlatú tájakon az évmilliók alatt kialakult egyensúly a fajok között nem változott.

Ez az egyensúly bomlott meg a felmelegedés során.

A földön megtermő biomassza mennyisége, ugyan nőtt, de nagyon jelentős területeken a felmelegedés fokozta a csapadék elpárolgását, ezzel jelentős térségek sivatagokká váltak. Nem tudatosítjuk, hogy nem a lehullott csapadék mennyisége a fontos, hanem annak a hasznosuló mennyisége. Az egyenlítő közeli sivatagban a sok eső szinte azonnal elpárolog, a sziklás hegyekben azonnal lefolyik, de a tundrákon a kevés is megmarad. A jégkorszak megszűnése csak növelte a csapadékot, de annak a hasznosulása előtti elpárolgása még ennél is nagyobb mértékben növekedett. A hasznosuló vízmennyiség csökkent. Ennek következményeként csökkent a növényevő állatok tápláléka, és elérhető ivóvize. Ez a tény a bekövetkező domesztikáció kulcsa.

Csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek életképtelenné váltak az ember segítsége nélkül.

Az állatok domesztikációja két lépcsős.

Az első lépcső, amikor az állatok a legelő termésén élnek, lényegében a természet adta táplálékon élnek, gyűjtögetnek. Ehhez az ember csak azzal ad kiegészítést, hogy ahol nincs elérhető itatóvíz, kutat ás, víztárolót épít, amikor pedig időlegesen nincs táplálék, takarmányról is gondoskodik. Ez még az állatok gyűjtögető életmódjában adott segítséget jelent.

A mások lépcső az istálló, a védett szállás, az etetés, és itatás. Végül az egészségvédelmük, gyógyszerekkel történő ellátásuk és a légkondicionálás. Ez már termelés.

A jégkorszakban a kevésbé zord éghajlaton azonban a később domesztikálódott állatállomány még nem volt olyan veszélyben, hogy túlélése érdekében az ember segítségére szoruljon. Ahogyan az emberek nem szorultak rá arra, hogy a gyűjtögetésről átérjenek az öntözéses gabonatermelésre, az állatok is biztonságban élhettek a viszonylag növényekben gazda területeken.

A felmelegedés azonban a gyűjtögetésre alkalmas természeti környezetek jelentős hányadát elpusztította, ezzel nemcsak az embert, hanem a növényevő állatok életterét is annyira beszűkítette, hogy az etetése és itatása emberi segítségre szorult. De csak azok a növényevő állatfajok domesztikálódtak, amelyek életterük eltartó képességét szinte elvesztették.

A rénszarvas nem azért szorult az ember és a kutya segítségére, mert elvesztette életterének eltartó képességét, hanem azért, mert velük együtt élve javult a ragadozók elleni védelme. A felmelegedés után azonban azok az állatok domesztikálódtak, amelyek elvesztették a korábbi takarmányuk és ívó vizük jelentős hányadát, ezek biztosítását csak az embertől várhatták.