2015. november 30., hétfő

A magyarok elhurcolásának a napja

Kopátsy Sándor                    PP                2015 11 26

A magyarok elhurcolásának a napja

Tegnapelőtt emlékeztek meg azokról, akiket a már itt lévő szovjet csapatok munkatáborokba hurcoltak. A róluk történő megemlékezés során szó sem esett arról, hogy mi ok nélkül, inkább Hitler elvárásával szemben, mint elvárására, hadat üzentünk a Szovjetuniónak, és rosszul felszerelt seregeinkkel a német csapatok eredményeinek köszönhetően bevonultunk Ukrajnába, annak reményében, hogy részesülhetünk a győzteseknek járó zsákmányban.
Máig csak német forrásokból tudom, hogy Hitler nem akarta igénybe venni az értéktelennek tartott magyar haderő részvételét. Neki sokkal nagyobb szüksége volt a román olajra, és a magyar agrárexportra, mint a fegyveres segítségre. De a magyar politikai vezetés hisztérikusan gyűlölte a kommunizmust és ostobán leértékelte a szovjet hadsereg erejét és az ottani terepviszonyokat. Huszárokat, kerékpáros alakulatokat, lovas tüzérséget küldtünk a végtelen sztyeppére, azzal, hogy a tél beállta előtt már ünnepelhetjük a győzelmet.
Aztán lassan kiderült, hogy nemcsak mi, de a náci Németország is alaposan lebecsülte a Szovjetunió katonai erejét, az éghajlati és terep nehézségeket. Nem mi győztünk az első tél elején, hanem a negyedik télen márt hazánk területén folytak a védekező harcaink.
Ebben a háborúban a Szovjetunió 20 millió ember életét vesztette el, és a birodalom gazdagabb, fejlettebb felén szinte minden elpusztult. A szovjet hadsereg ezek kilométert tett meg a németek által elpusztított országán keresztül, ami csak azért voltunk a kevésbé jelentős károkozók, mert elég hamar megfutottunk.

Jó hatvan évvel később azt még nem tisztáztuk, kik voltak a felelősek a hadüzenetét, nem a megtámadott ország győztes csapatait, politikai rendszerét kell máig szidni, hanem a saját kalandor politikusainkat. Ezek neve azonban fel sem merült. 

A rendszerváltás 30 éve

Kopátsy Sándor                 EH                   2015 11 26

A rendszerváltás 30 éve

Tegnap délután ezen a címmel mondta el Glatz Ferenc a véleményét. Örömmel és kíváncsian mentem, és boldogan távoztam, mert lényegesen bölcsebb lettem a rendszerváltás lényegében a megértésében. A véleményemet már többször megfogalmaztam. Előtte a történelem szűk lehetőségei között a velünk közös sorsra ítélt népeknél lényegesen jobban vizsgáztunk. Utána a szuverenitásunk birtokában viszonylag náluk is gyengébben. Ezt a véleményemet adatokkal is bőven bizonyítottam. Ez a véleményem nem is ingott meg.
Glatz Ferenc azonban egy egészen más megközelítést alkalmazott. Minősítését arra építette, hogy először lehettünk nyugat-európai társadalom. Rádöbbentem, hogy igaza van. A magyar társadalom először lehetett olyan, amilyennek az államalapítás óta lenni kellett volna ahhoz, hogy nyugat-európai legyen.
Éppen a ránk kényszerített bolsevik rendszer történészei mutattak rá először arra, hogy a magyar társadalomban, a poroszhoz és a lengyelhez hasonlóan, krónikus volt a polgárság hiánya. Ők világítottak rá arra, hogy amíg a nyugati társadalmakban a nemes aránya alig 1 százalék volt, de a polgárok hatszor ennyi voltak, nálunk 6 százalék volt a nemes és csak egy százalék a polgár. Magyarországon ez még rosszabb volt az arány a magyar etnikumon belül. Azon belül 10 százalék volt a nemesek aránya, és nagyon sokáig magyar polgárság nem is volt.
Ez a társadalmi deformációnk csak akkor javult, amikor a Hódoltságban megindult a magyar parasztok polgárosodása, és az oszmán provinciában, Erdélyben elindult a nyugati értelemben vett polgárosodás is. Ez a két folyamat azonban az ország felszabadulása után nagyon lefékeződött, visszaállt az arisztokrácia, a katolikus egyház és a nemesség hatalma.
A magyar polgárság hiánya egyre súlyosabb lett az ipari forradalom után, amikor már nemcsak a polgárság számára, hanem politikai és gazdasági vezető szerepére lett szükség. Ez a hiányosságunk akkor vált igazán naggyá, amikor a vasúthálózat kiépítése a nemzetállam egészét egységes piaccá tette. Erre az égető polgársághiányra a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és a nemesség politikai szerepét folytató úri középosztály képtelen volt reagálni.
Szerencsénkre, a zsidó etnikum megragadta az alkalmat, és példátlanul gyorsan polgárokká vált. A 20. század elejére már a gazdaság fontos elemei a zsidóság kezében voltak. Ezt nemcsak a politikai elit, a földesurak és a nemesség politikai szerepét átvevő úri középosztály, de még a lakosság többsége is úgy értelmezte, hogy a zsidók ellopták előlük a kínálkozó lehetőségeket. Pedig egyikük sem volt alkalmas a polgárosodásra.
A háborúvesztést azonban a Kárpát Medence etnikai szétosztása követte, ami valamilyen formában bármennyire várható és elkerülhetetlen volt, nemcsak az arisztokráciát és az úri középosztályt, de a magyar etnikumot is elviselhetetlen nemzeti csapásként érte.
Ezzel élt a háborúvesztés után Szegeden összegyűlt magyar arisztokraták és katonatisztek. A háborúvesztésért a zsidóságot tették felelőssé, és minden megoldásra váró társadalmi modernizációnál fontosabb feladattá tették a teljes revíziót. Sikerült stabilizálniuk egy az utódállamokénál is idejét múltabb társadalmi felépítményt.
Itt térek ki arra, hogy a magyar történészek többsége az első világháború előtti Magyarország legnagyobb politikusának Tisza Istvánt, a két háború köztinek Bethlen Istvánt, és a bolsevik időnek Kádár Jánost tartják. Glatz csak a két utóbbit fogadja el, én csak Kádárt. Ez első kettő tarthatatlan társadalmi helyzetben volt a legokosabb. Tiszáról ezt sem tartom indokoltnak. Neki is tudni kellett volna, hogy a nemzetiségeivel hangot, együttműködést sem kereső ország az első alaklommal még akkor is szétesik, ha a Monarchia fennmarad. Ezzel ugyanis már 1849-ban, Olmützben a Bécsi Udvar is egyetértett. Azon ugyan máig rágódunk, hogy Trianon mennyire igazságtalan volt, de azt elhallgatjuk, hogy a 20. században az előző állapot mennyire volt már igazságtalan és tarthatatlan.
Én Bethlen István nagyságát sem fogadom el, mert nem azon a kevésen dolgozott, amit meg lehetett volna valósítani, hanem azt tette, ami az adott rendszert stabilizálta. Márpedig, aki nem ismerte fel, hogy a magyar társadalom elavult volt ahhoz, hogy sikeres lehessen. Csak azt fogadom el, hogy a két háború között minden magyar miniszterelnök Bethlennél is gyengébb volt. Glatz is elismeri, hogy a lehetőségekhez való ragaszkodás bölcs erény. A politikai nagyság mérésre azonban nem jó mérce, ami a fenntarthatatlant stabilizálását is érdemnek tarja.
Glatz Ferenc értékelését azért tartom bölcsnek, mert a rendszerváltást nem a gazdasági teljesítménye, hanem a létrejött társadalmi állapot alapján értékelte. Tudomásul vette, hogy a szociális és a gazdasági teljesítményünk ugyan még a Kádár rendszerhez viszonyítva is gyenge, de a magyar társadalom a gyenge teljesítménye ellenére is először lett a leginkább nyugat-európai. Ebben igaza van.
Fentebb arra hivatkoztam, hogy a társadalmunk azért nem lehetett modern, mert nem volt polgársága. Jelenleg azonban nem polgárokra, hanem értelmiségre van szükség. Ma ez az érték, a társadalmi motor.
Történelmünk során először fordul elő, hogy a magyar társadalom alépítménye már olyan, amire nyugat-európai felépítmény kerülhet. Ha kerülhet, akkor kerülni is fog.

Hálás vagyok, hogy kinyílt a szemem, a rendszerváltás nem annyira sikertelen, mint amennyire rosszul teljesített. Ebben Marxnál marxistább vagyok, hogy a társadalom felépítményét nem a politikai akarat, vagy a bölcsesség hozza létre, hanem a létrejött alépítményén spontán létrejön.

Foglalkoztatás etnikai követelménye

Kopátsy Sándor                EF                    2015 11 26

Foglalkoztatás etnikai követelménye

Jelenleg az egyik legfontosabb társadalmi feladatunk a cigányság foglalkoztatása lenne. Ennek ellenére egyetlen lépés nem történt ennek a súlyos problémánknak a megoldása érdekében. A cigányság foglalkozatására, és a gyermekvállalására két eltérő megoldást javaslok.

A cigányság foglalkoztatása.

Azt ugyan mindenki tudja, hogy a cigányság foglalkoztatása katasztrofális szinten van. A foglakoztatási rátájukat azonban mérni sem szabad. Évek óta a cigányság problémájával foglalkozókat megkérdem, mekkorára becsülik a munkaképes cigányoknak hány százaléka van munkaviszonyban. Adattal ugyan senki sem rendelkezik, de elképzelésük van. A becsült adataik a 10-25 százalék között van. Amíg ez államtitok, 20 százalékra becsülöm. Ez is alacsonyabb szint, amire soha és sehol nem találunk példát. Vagyis a magyar társadalomban, de aligha csak a magyarban, a cigányság foglalkoztatása példátlanul alacsony szinten van. Ez bármennyire vitathatatlan, senki sem méri. Éppen azért nem mérik, mert ijesztő és szégyenteljes. Ezt a kormányok elintézik azzal, hogy a cigányok többsége nem alkalmas arra, hogy a munkaerejüket a munkaadók megvásárolják. A cigányok többsége is inkább élnek az alacsonyabb jövedelmet biztosító munkanélküli segélyen, családi pótlékon és feketemunkán, mint a munkavállalással járó fegyelemben.
A privatizáció során a liberális politikusok addig is elmennek, hogy a társadalom számára olcsóbb segélyen tartani a cigányságot, mint alkalmazni. Ennek az ellenkezőjét semmi sem bizonyítja jobban, mint a magyar rendszerváltás tapasztalata.
Előtte a cigányság foglakoztatási rátája még nemzetközi viszonylatban is magas, mintegy 70-80 százalék volt. A rendszerváltás óta a cigány nélküli magyarság foglalkoztatása botrányosan alacsony, nem éri el a 60 százalékot.
A rendszerváltás legnagyobb bűne az alacsony foglalkoztatás.
Ezt a bűnünket azzal leplezzük, hogy nem is mérjük, helyette használjuk a nyilvántartott munkanélküliek százalékát. Ezt ugyan mi találtuk ki, és ragaszkodunk hozzá, mert szépíti a gyalázatot. Csupán ennek a változása mond valamit. Ez a mutatónk azt sugallja, hogy a foglalkoztatásunk valahol az EU tagországok átlaga körül mozog. Pedig a foglalkoztatásunk a 28 EU tagország között az utolsó előtti. Máltáé ugyan még a mienkénél is alacsonyabb, de csak azért, mert az elsők a turistáknak történő szobakiadásban, amit ők sem igen jelentenek be.
A nagy szégyen, hogy az alacsony foglalkoztatáson belül a cigányság foglalkoztatása 20 százalékra becsülhető. Ez egy gyorsan növekvő számú etnikum estében az nemzeti katasztrófa.
Azt ugyan minden kofa tudja, hogyha egy áruja nem fogy, annak csak az lehet az oka, hogy a minőségéhez viszonyítva magas az ára, és ha el akarja adni, olcsóbban kell árulni. Eddig azonban még a világon egyetlen szakszervezet és egyetlen kormány munkaerő politikája sem jutott el. Szerintük, egységes foglalkoztatási szabályokra van szükség, aki abba nem fér bele, azt tartsa el a társadalom.
Ezt az ostobaságot azzal játszotta ki a szocialista rendszer, hogy bevezette a vállatok és intézmények számára kötelező átlagbér szigorú ellenőrzését. Annak idején ezt én is ostobaságnak tartottam, nem ismertem fel, hogy ennél sokkal nagyobb ostobaság azok kizárása a munkavállalásból, akik az egységes foglalkoztatási feltételek mellett munkanélküliekké válnak.
Ezt a még nagyobb ostobaságot vezettük be a rendszerváltás után. Az óta olyan foglalkoztatási feltételeket alkalmazunk, ami mellett egymillió dolgozó foglalkoztatása szinte megszűnt. Ezt 25 éve tudomásul vesszük, senkinek sem jutott az eszébe, hogy egymillió munkaképes ember kizárása a munkavállalásból nemzetpusztítást jelent.
Ráadásul ennek az egymilliónak fele a cigányság, a másik fele pedig a keresett szakmával nem rendelkező, alacsonyan képzett falusi lakos. Vagyis a cigányság négyötödét és a falvakban élő képzetlen munkaerőt kizártuk a társadalmi munkamegosztásból. Beletörődtünk abba, hogy ezek foglalkoztatása megoldhatatlan, és egymillió munkaképes embert kötelességünk segélyekből, családi pótlékből és feketejövedelemből eltartani. Ez folyik 25 éve.
A tartósan munkanélküliek foglalkoztatási feltételeit olcsóbbá kell tenni. Pedig ez nagyon egyszerűen megoldható az olyan társadalomban, ahol a munkaadóknak nemcsak bért, hanem a bér után jelentős járulékot is kell fizetni. Ilyen munkaadói terhet a klasszikus közgazdaságtan nem ismert, mert akkor még nem volt sem állami nyugdíj, sem állami egészségügyi ellátás. Most azonban van. Ezt a munkaadói költséget az állam a szakszervezetekkel kötött az egységes foglalkoztatási feltételektől függetlenül szabályozhatná.
A bérjárulék mértéke ugyanis a kifizetett bértől független is lehet. A munkásnak kifizetett bér legyen továbbra is az állam és a szakszervezetek alkuja, de a bérjárulékok szabályozása az állam kezében maradjon. A bérjárulék teljes nagyságát a költségvetés állapítsa meg, de annak a felosztása úgy történjen, hogy minden szakmában, etnikumban, országrészen közel azonos legyen a foglalkoztatási ráta. Ahol munkaerőhiány van, ott viszonylag magasabb legyen a bérjárulék, ahol alacsony, ott annyival kisebb, hogy közel kerüljön a kereslet és kínálat aránya az átlaghoz. Ezért a bérjárulékot úgy oszthatja el, hogy a munkaerő foglalkoztatása minden etnikumban, minden szakmai szinten, minden térségen és minden korosztályban közel azonos legyen.
Az ilyen bérjárulék szabályozás azt eredményezné, hogy ahol kevés a kereslet a munkaerővel szemben, ott a munkaadó számára olcsóbb legyen a foglalkoztatás. Az állam számára az a fontos, hogy minél magasabb legyen a foglalkoztatás. Ha az magasabb lesz, javul a költségvetés, hiszen nagyobb megtakarítást jelent, hogy kevesebb lesz a munkanélküli segély.
Nem kétséges, hogy kisebb társadalmi veszteség származik abból, ha valaki úgy kap csak munkát, ha a munkaadó utána kisebb járulékot fizet, esetleg semmit, de dolgozik, mint az, ha egy millió munkaképes ember marad munka nélkül és az állam fizeti a munkanélküli segélyt. Könnyű megállapítani, hogy sokkal olcsóbb a társadalom számára, ha valakit csak azért foglalkoztatnak a munkaadók, mert nem kell a bérén felül még járulékot is fizetni, vagy az állam fizeti a munkanélküli segélyt és egymillió munkaképes ember elzüllik a munkátlanságban.
A liberális magyar privatizáció során nem találtam olyan nagy veszteségű vállaltot, aminek felszámolása nem rontotta a költségvetést, ráadásul az ország erkölcsi állapotát. Vagyis minden veszteséges vállalat leállítása, ha a munkaerejét másutt nem foglalkoztatták, rontotta a költségvetést.
Ez máig nem vált tudatossá. Hangosan hirdeti a szakma, hogy a Bokros-csomag pénzügyi összeomlástól mentette meg az államot, de soha nem teszik hozzá, hogy a csődveszélyt az okozta, hogy leállítottuk azokat a vállatokat, amelyek munkaereje az óta is munkátlan. Ha a rendszerváltás során csak azokat a veszteséges vállalatokat számolják fel, amelyek munkaerejét másutt foglalkoztatni tudják, nem esett volna vissza a megtermelt nemzeti jövedelem, nem lett volna pénzügy válság. Ezt a végezetes hibát kell kijavítani, és munkára fogni minden olyan munkaerőt, ami hasznosabb, ha dolgozik, mintha örökre munkanélkülivé válik. Ezek alkalmazását kell a munkaadók számára annyival olcsóbbá tenni, hogy munkát találjanak.
Még két további változatásra is szükség van.
A bérjárulék kedvezményt élvező dolgozó felmondása próbaidősnek minősül.
Tudomásul kell venni, hogy a gyenge, illetve a nem ismert minőségű munkaerő foglalkoztatásától azért is óvakodnak a munkaadók, mert, ha nem vállnak be, nehéz tőlük megszabadulni. Ezt egyszerűen megoldaná egy olyan rendelkezés, ami kimondja, hogy az olyan munkavállaló, aki után bérjárulék engedmény van, próbaidős alkalmazottnak minősül.
Bérjárulék kedvezmény jár a pályakezdőknek és tartós munkanélkülieknek.
Ez a két munkaképes réteg foglalkoztatása ugyanis, ha nem is akkora probléma, mint a cigányságé, de kezdetben ajánlatos a foglalkoztatásuk megkülönböztetett támogatása.
Ajánlás.

Minden etnikumot úgy kell kezelni, hogy ne lógjon ki a társadalom átalgából.

2015. november 26., csütörtök

A sportban sem lehet egységes a világ

Kopátsy Sándor                ES                    2015 11 19

A sportban sem lehet egységes a világ

Az ókori olimpiák átmentése a modern világban, talán a legszebb politikai gondolat volt. Még tomboltak a gyarmattartók közötti harcok, ismétlődtek az egymással vívott háborúk, mégis az angol amatőr sportolóknak eszükbe jutott, hogy fel kell újítani az ókori görögök olimpiáinak a szellemét. Náluk a négyévenként tartott olimpiák idején nem lehettek háborúk. Az egymással versenyző görög államok négyévenként nem fegyverrel, hanem a spotokban mérték össze az erejüket. Nem tudok arról, hogy a vallásoknak lett volna ilyen nemes gondolatuk.
Az olimpiákat felújító angol urak első gondja az volt, hogy a sportból keményen kizárják a politikát és a pénzt. A győztesek legfeljebb babérkoszorút kaptak.
Ezt az idealizmust azonban hamar szétverte a politika. A fasiszta diktatúrák számára a versenysport szerves része lett a politikának. A diktatúrák sportolói az államuk jól megfizetett és megkülönböztetetten tekintélyes alkalmazottai lettek. Lényegében az történt, ami az ókorban, a mediterrán világban. A görög amatőröket a római császár hatalmát fényesítő alkalmazottak váltották fel. A görögök amatőr sportjából a császár politikai hatalmát kiszolgáló cirkusz lett.
A két háború között az olimpiákon két rendszer, a demokrácia és fasiszta diktatúra találkozott. A demokráciák amatőr sportolói a fasiszta diktatúrák gladiátoraival mérték össze a képességüket.
A második világháború után ez a kétarcúság megmaradt azzal a különbséggel, hogy a fasiszták szerepét átvették a kommunisták. Ezen belül a demokráciák sportjában is egyre jobban teret nyert a piac. Az amatőrök jól kereső vállalkozókká váltak. A rádió, majd a televízió nagyságrendekkel növelte meg nemcsak az olimpiák, de minden sportverseny nézőinek a számát. A nagy sportversenyek hirdetési bevételei óriásira nőttek. Ezért az olimpiák és a nagy sportesemények mind tőkés demokráciákban, mind a kommunista diktatúrákban fontosak lettek. A győztes sportolók a tőkés demokráciákban gazdagok vállalkozók, a diktatúrákban pedig anyagiakkal is megbecsült hősök lettek. Az előbbiekben a nagyvállalatok, az utóbbiban az állam busásan megfizetette őket. A demokráciákban a legjobb amatőr sportolókból a legjobban megfizetett vállalkozók közé emelkedtek. A leginkább nézett sportok legjobbjainak a jövedelme meghaladta a diktatúrákban megfizetett sportolókét. Ezen az alapon, a piac által támogatott sportokban a demokráciák, a piac által alig érdekeltekben pedig a diktatúrák fölénye érvényesült. A Szovjetunió szétesése előtt már egyértelművé vált, hogy a piac által nagyon érdekelt spotban a legjobbakat a diktatúrák nem tudták megfizetni. A keményen piacosodott spotokban, a labdarúgásban, a kosárlabdában, a jéghokiban, a teniszben a demokráciák fölénye egyre nagyobb lett. Ezekben a piacosodott sportokban a demokráciák fölénye egyértelművé vált.
Ha készülne olyan statisztika, hogy az elnyert olimpiai győzteseknek mekkora volt a piaci értékük, kiderülne a fejlett tőkés demokráciák fölénye. Ezzel szemben a piac által nem érdekelt sportokban, nehézatlétikában, vívásban, súlyemelésben, birkózásban, céllövésben, kajakban, kenuban, elseprő a szegény országok és a diktatúrák fölénye. Ezek ugyanis a győzelmek számát maximalizálják, nem a piaci értékét. A diktatúrák és a szegények csak az olyan spotokban maradhattak fölényben, amelyek a tőkés piac számára nem vonzók.
Mi magyarok is nagyon szomorú képet kapnánk egy olyan kimutatásról, ami megmutatná, mekkora volt az olimpiai érmeink piaci értéke az átlaghoz viszonyítva. Itt is, ott is volt ugyan kivétel, de az átlagok egyértelmű képet mutatnak.
A gazdag társadalmakban a magas piaci értékű spotokban a legjobbak számára megszűnt az amatőrség. A diktatúrákban és a szegény társadalmakban pedig a spotok lettek azok a szakmák, ahol viszonylag könnyebb a társadalmi felemelkedés. Ehhez jelentős társadalmi támogatást is kapnak. Nem véletlen, hogy a fiatalok Kelet-Afrikában a távfutók, Brazíliában a labdarugók, Oroszországban a jégkorongozók akarnak lenni. Ezek legjobbjai egyre kevésbé otthon, hanem ott versenyeznek, ahol a legtöbbet fizetnek.
Annak ellenére, hogy az amatőr sport és a versenysport egyre jobban eltávolodott egymástól, a sport mégis az érvényesülésnek leginkább az a területe maradt, ahol képesség nélkül nincs siker. Ennek köszönhető, hogy a gazdasággal és a politikával szemben a spot is olyan maradt, ahol képesség és szorgalom nélkül nincs lehetőség a sikerre. Az egyetlen visszaélés a dopping. De ez sem helyettesíti, legfeljebb megnöveli a képesség és a szorgalmas munka eredményességét.
Boldogok lehetnénk, ha a politikai és a gazdasági pályákon is csak képességnövelő dopping lehetne. De ott a gátlástalanság, a korrupció is elég lehet a legnagyobb sikerre.
Ennek ellenére mindig örültem, ha lépések történnek a sportversenyek tisztasága érdekében. Örülök, hogy ebben az évben előbb a labdarúgás csúcsán indult el a korrupció ellenes harc. A legutóbb pedig a sportok királynőjét, az atlétikát kezdték megtisztítani a korrupciótól. Mindkét esetben a jó ügy szolgálatát láttam, de tudom, hogy a versenysport a politikai és a gazdasági élethez viszonyítva tiszta. A viszonylag tisztát is tisztábbá kell tenni, de hiba lenne ezzel megnyugtatni a lelkiismeretünket.
Most látok egy statisztikát a 2013-ban leleplezett dopping esetekről. Három ország vezeti a rangsort, Törökország 53, Oroszország 40 és India 30 leleplezett vétséggel. Az összes többi ország tíz eset alatt van. Doppingból a kevés is sok, de óriási a javulás a hidegháború óta. Akkor a szocialista táborban általános volt az államilag szervezett dopping. Ezt magyarázata, hogy a versenysportokban szinte minden szocialista ország viszonylagos nagyhatalom volt. Kelet-Németország és a Szovjetunió pedig a sportban szuperhatalom volt. Mára doppinggal fertőzött csak ez a három ország maradt. Ez sem kevés, az emberiség közel harmada ebben a három országban él.
Az emberiség egésze számára alkalmas olimpiák, bajnokságok célját eleve irreálisnak tartottam, mert a demokráciák és a diktatúrák, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények közös olimpiája eleve torz közösség volt és marad.
A hidegháború alatt a kettősség már látványosan döcögött, hol az egyik, hol a másik fél bojkottálta a játékokat. A polgári demokráciák és a politikai diktatúrák, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények számára egészen mást jelentett a sport.
Az is kevéssé kapott hangot, hogy a demokráciák sportja egyre inkább vállalkozási formákat öltött, egyre kevésbé marat amatőr. Ugyanakkor a diktatúrákban a sport nemzeti cirkusz lett. Annak, hogy ez a két nagyon különböző gyökerő sport együtt versenyezzen, egyre kevesebb racionális oka maradt.
A sport témáját azért tartottam időszerűnek, mert mindig irritál, amikor az emberiségre általánosan érvényes erkölcsi szabályokról beszélnek. Egységes erkölcsi elvárások csak az egységes emberiségre vonatkozhatnak. Ilyen ugyan soha nem volt, de soha nem is akarták az egységes elvárásokat kikényszeríteni. Az egységes elvárások csak ott reálisak, ahol a kultúra és az anyagi feltételek azonosak. Ilyen ugyan soha nem volt, és jelenleg sokkal kevésbé van, mint valaha. Jelenleg a kulturális és még sokkal inkább a gazdasági feltételek még a száz évvel korábbihoz viszonyítva is, sokszorosára nőttek. Ezért a társadalmak felépítményeiben is sokkal nagyobbak a különbségek.
E témát az vetette fel nálam, hogy a Népszabadság múlt heti hétvégi számában az újság két tekintélyes újságírója Piszkos ügyek közös cím alatt háborog a doppingolás felett. A jó közös cím az lett volna, hogy Még a sportban is vannak piszokos ügyek. Az ugyan igaz, hogy a legtisztább lakásban is kell takarítni, de hiba ezt kiemelni.
A jelenkor világában a közvélemény joggal a két legtisztább szakmának a sportot és a művészeteket tartja. Ugyanakkor egyre hangosabban botránkozik a politikai és a gazdasági élet bajnokai korruptságán. Ennek oka van. Ebben a két szakmában korrupcióval, csalással is lehet valaki bajnok. A sportban és a művészeten azonban csak a tehetség és a szorgalom birtokában lehet az élre kerülni. A dopping ugyan fokozhatja a teljesítményt, de nem pótolhatja a tehetséget és a szorgalmat.
Az olimpiával kezdtem, mert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség felvetette, hogy Oroszországot ki kell zárni a következő olimpiáról. A kizárással egyetértek, de akkor a kizárást Törökországgal kell kezdeni, mert a doppingvétségek ragsorában az a kisebb ország vezet. Ráadásul a harmadik, India is kiemelkedő vétkes. Olyan szabályt javasolnék, hogy elvi határozat szülessen, hogy a két olimpia között a három legtöbbet vétett automatikusan kerüljön kizárásra. Ez elég elrettentő eszköz, hogy az országok érdeke legyen a dopping ellenes harc.
A FIFA esetében még egyszerűbb megoldás is elégséges. A vezető szervezet közgyűlésén a szavazati jog súlya a teljesítménnyel legyen arányos. A súlytalan kicsik ne uralkodhassanak a súlyos nagyok felett.
Ajánlás.

Mindenütt takarítsunk, de elsősorban ott, ahol nagyobb a piszok.

Vagyon és jövedelem

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 11 16

Vagyon és jövedelem

Közgazdásszá válásomban fontos szerepet játszott Rácz Jenő és Bródy Sándor könyve, amiben azt bizonyították, hogy a társadalom viszonylagos vagyonigénye az adott természeti környezetben a megtermelt jövedelemmel arányos. Északon, a hideg elleni védekezés magas vagyonigénye okán nagyobb, az évente megtermelt jövedelem 3-4-szerese, a melegebb éghajlat alatt alacsonyabb, alig kétszeres.
Ennek az aránynak a felismerése számomra azért volt fontos, mert ezzel bizonyítani tudtam, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. Malthus ugyan tévedett, amikor a túlnépesedés veszélyével riogatott, mert ő a társadalmak élelemtermelését tartotta lassan növelhetőnek. Műve megjelenése óta hétszeresére nőtt az emberiség létszáma, ennek ellenére az élelmezés javult. Aránylag sokkal kevesebben éheznek, és százszor annyian lettek túltápláltak.
Rácz és Bródy könyve azonban kiszélesítette a lakosság szánmával növekedő igényt, a nemzeti vagyont a nemzeti jövedelem többszörösben fejezte ki. Amikor olvastam, még fel sem tűnt, hogy a nemzeti vagyont ők is leszűkítve, a fizikai vagyonban mérték. Az óta a tudományos és technikai forradalom olyan mértékben megnövekedett szerepet adott a tudásvagyonnak, a munkaerő képességének, hogy a nemzeti vagyon alatt nem lehet csak a fizikai vagyont érteni. Ma már a fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő értéke meghaladja a fizikai vagyonét. Többek között ez is az oka annak, hogy a klasszikus közgazdaságtan a jelenkor fejlett társadalmaiban nem használható. A fejlett társadalmak közti verseny elsősorban azon dől el, melyik társadalom képes jobb minőségű munkaerőt termelni.
Amíg minden osztálytársadalomra az volt jellemző, hogy több és jobb munkaerőt termelt spontán a társadalom, a jelenkori fejlett társadalmakra az jellemző, hogy még a lakosság létszámának tartását is a társadalomnak azzal kell biztosítani, hogy a családok gyermekvállalását anyagilag támogatja. A munkaerő minőségének javítása érdekében az oktatás költségeinek többségét is a társadalomnak kell biztosítani. Minden osztálytársadalmat a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése jellemezte, a jelenkori fejlett társadalmak munkaerőigényét csak akkor tudják biztosítani, ha támogatják mind a gyermeknevelést, mind a képzést.
Mivel a fejlett társadalmak jövője elsősorban attól függ, mennyire tudja újratermelni a létszámát és javítani annak minőségét, a lakosság értékét nem lehet a nemzeti vagyonból kihagyni. Ez nemcsak a fizikai vagyonnál nagyobb, de fontosabb is.
Ennek ellenére még arra irányuló becsléssel sem találkoztam, mennyibe kerül a társadalomnak egy személyt felnevelni, képezni. Ez az osztálytársadalmakban a családok feladata volt, amelyek mennyiségben és minőségben többet termeltek, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezért minden osztálytársadalom növelte a halálozást, és üldözte a tudásvágyat.
A jelenkori fejlett társadalmak egyre többet fordítanak az élet meghosszabbítására és a tudásvagyon gyarapítására. Elég az Egyesült Államok költségvetését összevetni a száz évvel korábbival.
Az Sokkal nagyobb állami elvonásból egészségügyre, öregkori ellátásra, oktatásra tízszer nagyobb hányadot fordítanak, mint száz éve, a hadseregre viszont kevesebbet. Egy ilyen száz év előttivel történő összevetés nemcsak azt illusztrálja, hogy mennyiszer gazdagabb lett a társadalom, de azt is, mennyire más célokra koncentrál.
Ezt az egészen más célokra koncentráló társadalmat mégis olyan közgazdaságtan akarja leképezni, ami a klasszikus tőkés osztálytársadalomra lett megalkotva. Az a fizikai tőkehiányos társadalom érdekét szolgálta, a jelenkori fejlett társadalomnak azonban a minőségi munkaerő a szűk keresztmetszete, annak a bővítése a társadalom elsődleges célja.

Ennek ellenére a kor divatos közgazdászai a fizikai vagyon elosztásnak az igazságtalanságát bizonygatják. Ráadásul a vagyon alatt csak a fizikai vagyont értik. Ha a tudásvagyont is figyelembe vennék, akkor kiderülne, hogy az egyrészt nem öröklődik, másrészt csak a használata adható el. A tudásvagyon személyes tulajdonban marad. Ezt azzal lehet illusztrálni, hogy a nemzeti jövedelemből mekkora hányad a profit, vagyis a vagyon tulajdonosának jövedelem, és mennyi a munkával megszerzett jövedelem.

Az Európai Unió csődje

Tartalom

Kopátsy Sándor                 EH                   2015 11 17

Az Európai Unió csődje

Azt, hogy a Németország Franciaország szövetségére épülő Európai Unió működésképtelensége bebizonyosodik, kezdettől fogva láttam. Amennyire egészséges ötlet volt Európa nyugati felének a vámuniója, vagyis az áruk és a személyek szabad mozgása, annyira életképtelennek bizonyult a német-francia szövetség, és a közös érdekükből fakadó minden további integráció. Az áruk és személyek szabad mozgása előnyös függetlenül attól, hogy a tagok kultúrája és gazdasági fejlettsége mennyire eltérő. De az csak addig engedhető meg, amíg a tagállamok szuverenitása megmarad. A szuverenitás semmiben sem fontosabb, mint a gazdaságpolitikában, szorosabban véve a pénzügyekben. A vámokat ugyan el lehet törölni, de a pénz vásárlóerejéhez viszonyított deviza árfolyamát az államokra kell bízni.
Ezt ugyan a klasszikus közgazdaságtan még tanította, de az erősebb államok mindig tiltakoztak ellene. Ha az államokat megfosztják a devizájuk árfolyamának szabályozásától és a pénzteremtéstől az erősek ebből óriási előnyt szereznek, a gyengék pedig kiszolgáltatottak lesznek.
Tekintettel arra, hogy az európai közösség kialakítja az erős Németország volt, vagy ostobaságból, vagy aljas kizsákmányolási szándékkal a közösség egészére a puritán és gazdag Németország számára kedvező pénzügyi rendszer bevezetését erőltették. Először még csak a nagyobb pénzügyi fegyelmet, a kisebb költségvetési hiány kényszerítették a tagállamokra, aztán többségüket bekényszerítették a német márkára szabott közös devizára, az euróra.
A gyengébb tagállamok azonban lelkesen fogadták az értékálló közös devizát. Lelkesedésükben nem vették tudomásul, hogy vészesen eladósodnak. Sokéig az eladósodásukból is csak azt látták, hogy olcsón kapnak hiteleket. Azt figyelmükön kívül hagyták, hogy a felértékelődött valutájukkal egyre nő a külkereskedelmi mérlegük hiánya, és egyre csökken a forrásuk, amiből az alacsonyabb kamatú hitelek kamatait fizetni kellett.
Az euró övezet erős, gazdag tagjainak a bankjai, pénzintézetei, nyugdíjpénztárai pedig örömmel vásárolták fel a könnyelműek államkötvényeit. Azoknak a kamata ugyanis ugyan olcsónak tűnt a kibocsátó ország számára, de ez az alacsonyabb kamat sokkal magasabb volt, mint az erősek állampapírjai.
Ma már 2.000 milliárd euró olyan követelés van az erősek pénzintézeteinek birtokában, amit soha nem tudnak behajtani.
Felvetődik a kérdés, nem volt ez előre látható?
A Világbank, és a Nemzetközi Valutaalap évtizedekkel korábban már megszállott híve volt a közös valutának. Ezek nyüzsgése eredményezte azt, hogy Argentína a dollárhoz igazította a valutáját, hogy Csille is amerikai úton akart járni. Mindkettő gyorsan ráfázott.
Az EU brüsszeli vezetése is belelkesedett, és a kiválóan szereplő német pénzügyi rendszert, fegyelmet akarta kiterjeszteni az egész közösségre, legalábbis annak jelentős részére. A brüsszeli vezetők tapasztalatlansága, és a gyengéknek a németek erős márkájának az irigylése sikert aratott. Az euró övezet megalakulását sikernek könyvelték el. Olyan sok volt a jelentkező, hogy minket már fel sem kértek. Nem a mi érdemünk, hogy kimaradtunk.
A rendszerváltás óta liberális közgazdászok kezébe került magyar gazdaságpolitikai azzal vigasztalta magát, hogy ha nem lehet nekünk is eurónk, adósodjunk el az ugyancsak stabil svájci frankban. Ráadásul arra is vigyáztunk, hogy a forint árfolyama feleljen meg a belső vásárlóerejének. Ez aztán fellelkesítette a könnyelmű eladósodókat. Ugyanakkor a gazdasági erőnkhöz képest felértékelt forintunkkal egyre romlott a külkereskedelmi mérlegünk is. A lakosság svájci frankban, az állam euróban és dollárban gyorsan eladósodott.
Ebből is nagyon nehéz kimászni, de sokkal inkább elérhető, mint akiknek a számukra a nem leértékelhető euró a pénzük. Mi le tudtuk értékelni a forintot. Ennek ellenére nem akadt senki, aki kimutatta volna, hogyan alakul a deviza mértegünk, ha az euró ára 250 forint marad.
A javuló külkereskedelmi mérleg annak köszönhető, hogy negyedével emelkedtek az exportunk árai, ugyanakkor negyedével olcsóbb lettünk a nyugati turistáknak, és ennyivel megdrágult az importunk, és drágábbak lettek a nyugati kirándulásaink.
A közös piac ugyan pozitív lépést jelentett Európa nyugati fele számára, de nem megoldást, csak egy lépést a jó irányba.
Európa nyugati fele önmagában kicsi és heterogén ahhoz, hogy az óceánokon túli négy angolszász országnak, és főleg a Távol-Keletnek versenytársa lehessen. Ennek ellenére mind Németország, mind Franciaország abban a reményben élt, hogy ketten képesek lehetnek az óceánon túli angolszász világ nélkül a világgazdasági önállóságra, a szuperhatalmi gazdasági szerepre. Nem mérték fel, hogy erre kicsik és gyengék. Németország még egyedül, legfeljebb a protestáns tagállamokkal együtt a legjobbakkal versenyképes lehet, de Franciaország már nem. De együtt megpróbálták. Az EU két nagyhatalmának a saját erejének hiánya abban jelent meg, hogy minél több európai országot be akartak vonni a közösségbe.
Figyelmen kívül hagyták, hogy Európában csak a puritán erkölcsű országok lehetnek az óceánokon túli négy angolszász országgal, illetve a távol-keletiekkel versenyképesek. Abban a hitben éltek, hogy a nemcsak a mediterrán, a közép-európai és a balti államok, de még a balkáni ortodox keresztény országok, sőt Törökország és Ukrajna tagsága is erősíteni fogja a közösséget.
Ez nem is lett volna baj mindaddig, amíg a tagállamok szuverenitását nem sértették. Különböző kultúrájú és fejlettségű országoknak lehet szabad árupiacuk és lakosságmozgásuk. De csak annyi. Ha az integráció túllép a közös piacon, a határok lebontásán, a közösségben egymáshoz viszonyítva az erősek erősödnek, a gyengék gyengülnek. Azt, hogy meddig mehet a kulturálisan és fejlettségben vegyes európai államok közössége senki, sehol fel sem vetette. Pedig, ha ezt megvizsgálják, kiderül, hogy a kulturális és gazdasági téren eltérő tagok számára a határok lebontása csak addig előnyös, amíg a tagállamok szuverenitása megmarad. Másképpen kifejezve, a kulturálisan és a gazdasági téren eltérő államok számára a határok lebontása csak addig nem kártékony, ameddig a pénzteremtésük és az árfolyamuk szabályozásában szuverének maradnak.
Ez sem oldja meg azonban azt, hogy a munkaerő szabad áramlása differenciál. A jó munkaerőt ingyen befogadók nyernek, az elveszítők azonban súlyos kárt veszítenek. A munkaerő szabad áramlása erősíti az erőseket, gyengíti a gyengéket. A jelenkor közgazdaságtana máig nem vette tudomásul, hogy a munkaerőnek értéke van, ráadásul az éréke nemcsak a munkavégző képességével, de a befogadó ország fejlettségével is arányos. nemcsak az igaz, hogy minden munkaerő értéke olyan személyes tulajdonban lévő termelési tényező, aminek az ára a befogadó környezet fejlettségétől is függ, de minél fejlettebb a befogadó környezet annál jobban differenciálódik. Minél jobb az átlagnál, hatványozottan annál értékesebb lesz, és minél gyengébb, annál éréktelenebb.
Ezt ugyan az érintettek értik, a közgazdaságtan azonban becsukja a szemét. Pedig nyilvánvaló, hogy egy kiváló tudós, orvos, mérnök, művész és sportoló a saját országában csak háromszor akkora jövedelemhez jut, mint az átlag, de ha egy háromszor gazdagabb országba megy, az ottani átlag háromszorosánál sokkal magasabb jövedelemre számíthat. Ez az oka annak, hogy a szakmák kiválóságai világpolgárok lettek, a képességüket csak a legfejlettebbek képesek megfizetni. Ez a tény egyre nagyobb differenciáló hatást fejt ki és ezért keresni kell a megoldását. De amíg nincs megoldás, tudomásul kell venni.
Ezen a téren az EU különösen vaknak bizonyul. Azt, hogy a jó munkaerő az erősekhez megy, az erősek élvezhetik, ugyanakkor, ha hozzá a gyenge minőségű menekül, kvótákkal akarják visszaosztani.

A pénzteremtés nemzeti jog.

A 20. század első felének közgazdászai felismerték, hogy a pénzteremtés nem a bankok, hanem a szuverén állam joga, addig azonban nem jutottak el, hogy az állam pénzigénye nemcsak a pénzügyi feltételek függvénye, hanem a kultúrától és a viszonylagos fejlettségtől is függ.
Amióta az állam a pénzteremtő két egyértelmű tapasztalat van. A puritán lakosú államokban kisebb az infláció, mint a kevésbé puritánokban. A Nyugaton belül a protestánsokban kicsi, a latinokban nagy.
A fejlettekben kisebb, mint a szegényekben. Ez az elsőző pontban megfogalmazottból is következik. Ma már nincsen olyan puritán országa, amelyik nem gazdag.
Az Európai Unió alapítói és vezetői, ha csak ennyit tudomásul vettek volna, nem vonják el a tagállamoktól a pénzteremtési jogukat. De ebből fakad az is, hogy közös pénzük csak a közös kultúrájú és azonos fejlettségű országoknak lehet. Tehát ennyi tényismeret is elég ahhoz, hogy a különböző kultúrájú és fejlettségű országokból nem lehet büntetlenül közös valutájú közösséget szervezni. Az euró övezetet létrehozóknak elég lett volna ezt az általános tapasztalatot tudomásul venni. Vagy ezt tudták, de azt is, hogy ezen az erősek nyernek. Vagyis vagy reménytelenül ostobák, vagy gátlástalanul önzők voltak.
Az egyes országok pénzteremtési érdeke csak azonos kultúrájúak és azonos fejlettségűek esetében lehet azonos.
Nagyon könnyű lett volna megérteni, hogy a puritán országok pénze lassabban romlik, mint a mediterránoké. Ez mindig így volt. A puritán népeknek ugyanis sokkal erősebb az adózási fegyelmük, magasabb a megtakarításuk, mint a mediterránoké. Az utóbbiak ezért képtelenek a kivetett adók behajtására, a költségvetési egyensúly biztosítására. Ezért a hiányt kényetlenek fedezet nélkül teremtett pénzzel betömni. Ezt bizonyította a tény, hogy a mediterrán országokban az infláció többször gyorsabb volt, mint a fejlettebb protestáns országokban volt.
A szuverenitásra a valutájuk leértékelésében is szükség volt, mert a kevésbé fejlett országok külkereskedelmi mérlege csak akkor nem lesz negatív, ha a valutájukat jelentősen leértékelve tartják. Ezt igazolta a tény, hogy a mediterrán országok valutája korábban, 20-40 százalékkal a belső vásárlóerejük alatt volt.
Az Európai Uniónak lettek volna, és lennének szakértők is a vezetésében, nem erőltették volna a német pénzügyi fegyelem bevezetését, és eszükbe sem juthatott volna, az euró övezet létrehozása.

Mindennél többet mond az EU bizonyítványa.

Az EU létrehozását az a szándék vezette, hogy az Európai Közösség összefogva versenyképes lehet Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel. Az azonban eszükbe sem jutott, hogy legalább utólag néha megnézzék, és megmutassák az eredményeket. Ezt ugyan tudják, és éppen ezért nem mutatják.
Egyelőre a társadalmak fejlettségének alkalmas mércéjét csak az ENSZ alkalmazza. Ez három adat, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, hazai árparitáson, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredője. E szerint az első tízben csak hat is protestáns európai ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, valamint a négy óceánokon túli angolszász ország, van. A második tízben Európából Németország, Ausztria, Nagy Britannia, Belgium, valamint a távol-keleti már fejlettek vannak. Az első latin ország Franciaország a 23. Ha valami, ez a rangsor egyértelműen bizonyítja Max Weber száz éve megfogalmazott felismerését, hogy a protestáns erkölcsű népek hatékonyabban működtetik a társadalmakat, mint a többi kultúrához tartozók. Megállapítása az óta egyre jobban igazolódott, csak azt kell hozzá tenni, hogy a protestáns helyett helyesebb lett volna puritánt mondani, és tudomásul venni, hogy a Távol-Kelet konfuciánus népei legalább annyira puritánok, mint a Nyugat protestánsai.

Európa nyugati fele is legalább háromszintű.

Ezt figyelembe véve az Európai Uniót eleve háromszintűre kellett volna szervezni.
A felső szintűbe csak a puritánok, az angolszászok, a germánok a skandinávok és a csehek kerülhetnének. Közös pénzügyi fegyelem, esetleg közös valuta csak ezek körében lehetséges. Az első szintnek indokolt volna a négy óceánokon túli angolszász országgal szorosabban együttműködni.
A második szintet a latin népek alkotnák Franciaország vezetése alatt. Ezek között csak a latin népekre jellemző pénzügyi fegyelem működhet, tehát közös valuta nem. Ennek a szintnek a latin-amerikai országokkal kellene szorosabban együttműködni.
A harmadik szintbe a közép-európai és a balti népek tartoznának. A felzárkózásuk leginkább elképzelhető. Közös valuta természetesen nem. Ezeknek is legalább 20-30 százalékkal leértékelt valutára van szükségük.
A negyedik szintet az ortodox keresztény balkáni népek és Ukrajna, valamint Törökország alkothatná. Ezek bevonására azonban óvatosságra intek annak ellenére, hogy ezek is sokkal kevésbé rosszak lennének, mind a megválogathatatlan közel-keleti és afrikai bevándorlók.
Külön kiemelten kellene foglalkozni az amerikai kontinenssel és Ausztráliával való kapcsolat ápolásáról. Semmi reális versenylehetősége ugyanis nincs a csak európaiakra terjedő közösségnek. A Távol-Kelettel csak az egész Nyugat lehet az egyenrangú partner. Ideje volna feladni, hogy Európa nyugati fele nem lehet versenyképes katonai erőben, és nyersanyagellátásban Amerika nélkül.
Ez a leginkább egyértelmű, ha a katonai erőket nézzük. Azt már a második világháború és a hidegháború is megmutatta, hogy az óceánok feletti uralom nélkül nem létezik szuperhatalmi státusz. Nyugat-Európa még Oroszországgal sem lehet katonai téren egyenrangú, nemhogy az Egyesült Államokkal vagy a jövő Távol-Keletével.

Az EU a gazdasági versenyben lemarad.

Európa nyugati fele az élcsoportban nem lehet versenyképes. Az egy lakosra jutó jövedelem növelésében a négy óceánon túli angolszász országgal szemben gyorsan, a Távol-Kelettel szemben vészesen lemarad. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem Észak-Amerikában másfélszer, a Távol-Keleten háromszor gyorsabban nő, mint az EU átlaga. A 28 tagország közül csak hat kicsi, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, állja a versenyt. Nemcsak Európa átlaga, de az EU egésze is a történelemben példátlan mértékben lemarad.
A lemaradás fő oka az, hogy az EU a homogenitást erőlteti annak ellenére, hogy ennek hiányoznak a feltételei. Európa nyugati felének teljesítménye jobb volna, ha az EU tudomásul venné, hogy a tagállamok számára lehetetlen az a közös szabályrendszer, amint a brüsszeli adminisztráció megkövetel. Ha a fent említett első szinthez tartozó országokat három nekik megfelelő szintű követelmények elé állítanák, sokkal kedvezőbb volna az eredményük.
A puritán tagországok csak lassan maradnak le az óceánokon túli és a távol-keleti versenytársakhoz képest. Még lassabb volna a lemaradásuk, ha az EU költségvetésének nagy többségét nem a mezőgazdaság támogatására pocsékolták volna el. Nehéz megbecsülni, hol tartana az EU, ha nem a mezőgazdaságot, hanem azok oktatást és a tudományt támogatták volna azzal az összeggel, ami a mezőgazdaságban semmilyen eredményt nem hozott. Kitalálni nem lehetett volna nagyobb ostobaságot, mint a megkülönböztetett mezőgazdasági támogatás.
Az EU vészes lemaradásának az elsődleges oka azonban a puritán kultúrájú országok pénzügyi módszereinek a nem puritán országokra való rákényszerítése volt, és marad. Ez egyértelműen kiderül, ha a tagállamok közti különbség növekedését vetjük össze. Nagyon leegyszerűsítve, az derül ki, hogy a közösség tagállamai között annál nagyobb a lemaradás, minél kevésbé puritán a lakosságuk, és kevésbé fejlett volt a gazdaságuk. Ez a tény különösen nyilvánvalóvá válik, ha nemcsak a nemzeti jövedelmüket, hanem a nettó nemzeti vagyonukat is összevetjük. A kevésbé puritán lakosságú országok ugyanis nemcsak egyre jobban eladósodtak, de a külső adósságuk rendezése is egyre reménytelenebbé vált.
Meggyőző képet ad az az összevetés is, ha a külső adósságot reálisan mérjük fel. A puritán tagországok ugyan jelentős hitelezői lettek a lemaradóknak, elsősorban a mediterránoknak, de ezek a követelések soha nem lesznek realizálhatók. Jellemző módon, ilyen felmérések soha nem készülnek. Egyszer azonban kiderülnek, hogy a be nem hajtható hitelek nem jelentenek vagyont.

A munkaerő áramlása.

Amíg az áruk és fizikai vagyonok áramlását szigorúan nyomon követik, a munkaerő áramlást figyelmen kívül hagyják. Az EU brüsszeli bürokratái még soha nem készítettek mérleget arról, mekkora értékű munkaerő értéke ment a kevésbé fejlett tagoktól a fejlettekbe. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy a fejlettek a kevésbé fejlettektől nagyságrenddel több emberi vagyont kaptak, mint amennyi nettótámogatás az ellenkező irányba ment. E helyett most azon erőlködnek, hogy a nekik haszontalan közel-keleti menekültekből mennyit kötelesek átvenni. A Brüsszeli bürokrácia abban a hitben él, hogy nekik joguk van megmondani, hogy kit melyik államnak a kötelessége befogadni.

Felébrednek a becsapottak.

A mai magyar országgyűlésben először hangzott el a kormány részéről, hogy ideje volna, ha az EU vezetését józan politikusokra bíznák. Ez azt jelenti, hogy az EU eleve elhibázott pályán haladt, vissza kell menni a kezdetekhez, és a realitásokat tudomásul véve kell a közösséget újra szervezni. Ez az igény húsz éve is indokolt lett volna, de nem gondoltam, hogy megérhetem a felvetését. Ez is ötöm, de nem elég ok arra, hogy reális útra térjenek.

Az EU eltévedésének az ára.

Meggyőződésem szerint, békeidőben Európa történetében még nem volt példa arra, hogy a kontinens akkora és olyan tartós kárt okozott önmagának, mint amibe az került, hogy Németországnak sikerült a neki megfelelő módszert rákényszeríteni az egész kontinensre.
Európa a második világháború után élete legnagyobb sikerét aratta azzal, hogy felszámolta a tőkés osztálytársadalmat. A demokratikus, polgárosodott országok békésen átalakultak össznépi társadalmakká. A bolsevik megszállás alá került közép-európai államokban pedig a Szovjetunió nyomására szétverték azt a feudális rendet, amitől az érintett országok belső erejük hiányában nem tudtak volna megszabadulni.

A Szovjetunió szétesése után azonban a német-francia összefogás azonban Európa nyugati felére a német gazdasági modellt kényszerítette, aminek következtében Nyugat-Európa lemaradása beindult.

Hibázott az Iszlám Állam

Kopátsy Sándor                PP                   2015 11 19

Hibázott az Iszlám Állam

A terroristák csak azt látták, hogy milyen pánikot okoznak azzal, hogy Párizsban merényletek sorát követik el. Számításon kívül hagyták, hogy Franciaország támogatása nélkül gyorsan megbukik Németország liberális menekültügyi politikája, és ezzel megnehezül a muzulmánok Európába áramlása. Merkel számára ugyanis Franciaország támogatása létkérdés. A párizsi terroristatámogatások után azonban a francia kormány nem kezelheti még hallgatólagosan sem a liberális menekültügyet. De nemcsak Franciaország, de egész Európa közvéleménye jobbra tolódódik el. A legnagyobb muzulmán népességű Franciaországban megbuknak a szociáldemokraták, és felerősödik a szélsőjobb. De tévedtek abban is, hogy az Egyesült Államokat is kényszerhelyzetbe hozzák arra, hogy feladja az hivatalos kormánytól, Assadtól minden áron való megszabadulás követelését.
Ha bárhogy is rendeződik a szíriai helyet, minden rendeződés a terroristák ellen szól.


A demográfia szerepe a történelemben

Kopátsy Sándor                 ED                  20115 11 24

A demográfia szerepe a történelemben

Vegyük sorba a társadalmi egységek érdeke milyen volt a feudális és a tőkés osztálytársadalomban.

A család érdeke a kiscsaládos feudális társadalomban.

 Mivel mindig csak annyi gyermekvállaló jobbágycsalád lehetett, amennyi jobbágytelek van. Ezek optimális számára pedig alig változott. Ezért minden jobbágycsaládban csak egy fiúnak és egy lánynak volt reális esélye arra, hogy telkes jobbágy lehessen, és egy lánynak arra, hogy jobbágy felesége legyen. A gyerekek közül csak kettő, a legidősebb fiú, és egyik lány számára volt reális lehetősége arra, hogy gyermeket vállaló családja lehessen. Ezért a jobbágy családban csak a legidősebb fiú, és egyik lány felnevelésének volt reális esélye.
Ez volt az a jobbágyszülők érdeke. Ehhez azonban több okból nem lehetett igazodni.
A születendő gyermek nemét nem lehetett tervezni.
Ezért előfordulhatott, hogy az első két-három gyermek leány lett. Ahhoz, hogy a családnak legalább egy fia és egy lánya is legyen, négy-öt gyermek vállalására volt szükség. Az orvostudomány ma már korán meg tudja állapítani a magzat nemét. Ennek tudatában a terhesség megszakítások nagyobb százaléka történik akkor, ha lány várható. Ennek az lett a következménye, hogy számos országban mintegy tíz százalékkal több fiú, mint lány születik. Mivel a feudális társadalmakban erre nem volt lehetőség, legalább egy fiúra törekedtek.
Nagyon magas volt a gyermekhalandóság.
A gyermekek harmada nem érte meg a családalapítást. Ezért az egy fiú, egy lány érdek csak egynél több fiú és lány vállalása esetében volt viszonylag biztosított.
Nem volt megoldható a fogamzásmentes szexuális élet.
Az ember szexuális ösztönének kiélése 6-8 gyermek vállalásával járt. Nem ismerek arra vonatkozó adatokat, hogy a nemi érettségük idején házasodó embereknek mekkora volt a várható életkora. Becslésem szerint, mintegy további 25 év. Ennek alapján mondom, a 6-8 gyermek sikeres felnevelésével lehetett számolni, vagyis a társadalom érdekénél többször nagyobb gyermekvállalással.
Az a tény, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban, vagyis ahol megoldott a fogamzásmenetes szex, a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában 1.5 szülés az átlagos, bizonyítja, hogy a család érdeke még a létszám újratermelését sem biztosítja. Nemcsak a gazdagabb és iskolázottabb családok ilyen alacsony gyermekvállalása, de a gyakorlatilag stagnáló népesség azt bizonyítja, hogy a fejlett társadalmakban a fogamzásgátlás használata általános.

Gyermekvállalás a földbirtokos osztályban.

Ez a réteg a nyugat-európai feudális társadalmakban viszonylag nagyon keskeny, a lakosság egyetlen százaléka volt. Ezek gyermekvállalási érdeke is a jobbágyaikéhoz hasonló volt. Mivel a földbirtok örököse az elsőszülött fiú volt, a földbirtokos család érdeke is az egy fiú, egy lány volt. Rájuk is az vonatkozott, amit az elősző fejezetben a jobbágycsaládokról írtam. A család érdekének megfelelő gyermekvállalás a földbirtokosok esetében sem volt biztosan megoldható. A fiú örökös hiánya a család kihalását jelentette, ugyanakkor csak a legidősebb fiú maradhatott földesúr. A vagyon örökléséből kimaradt fiúk számára csak a papság és a katonaság biztosított a rangjuknak megfelelő állást. A nem öröklő fiúk számára nem volt biztosított jövőjük.

Gyermekvállalás a polgári családokban.

A nyugat-európai feudális társadalmakban viszonylag jelentős volt az urbanizáció, az iparos és a kereskedő réteg. A történészek is alig tudatosítják, hogy a feudális társadalmak városi lakossága szinte soha és sehol nem volt képes újratermelni a lakosságát. A városokban annyira megoldatlan volt a sűrű lakosság által megkövetelt egészségügyi infrastruktúra, hogy a városi lakosság számának nemcsak a növeléséhez, de a tartásához is külsők befogadására volt szükség. Ezt ugyan minden történész tudomásul veszi, de mégsem foglalkozik az ebből fakadó társadalmi viselkedéssel.
Az iparos és kereskedő családok esetében fel sem merült az egyetlen örökösre törekvés. A testvérek, a benősülő rokonok részesei voltak a családnak. Akár úgy, mint a családi vállalkozás részesei, akár úgy, mint külön vállalkozók.

A CSALÁD ÉRDEKE A TŐKÉS TÁRSADALMAKBAN.

Amennyire hangsúlyozott az ipari forradalom a technikai hatása, annyira nem kapott hangsúlyt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerrel együtt megszűnt a gyermekvállaló családalapítás korlátozottsága. A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal védekezett a túlnépesedés ellen, hogy gyermekvállaló családot csak az alapíthatott, aki számára a földesura jobbágytelket biztosított. Ennek lett a következménye, hogy a gyermekvállaló házasságok jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak. Ezért aztán a nyugat-európai társadalmakban a családok mintegy 90 százalékát kitevő jobbágyság gyermekvállalása 2-3-al kisebb lett, mint a világ minden másik kultúrájában. Annak ellenére, hogy ennél fontosabb demográfiai esemény nem történt az osztálytársadalmak történetében, a történészek említést sem tesznek.
Ez az egyedüli védekezési forma a túlnépesedési nyomás ellen azonban a jobbágyság felszabadulása és az ipari forradalom győzelme után megszűnt, és Nyugat-Európa is ugyanúgy túlnépesedő társadalom lett, mint az emberiség minden más kultúrája. Ezt a minőségi fordulatot azonban a történészek meg sem említik.
Ezért aztán az sem kap hangsúlyt, hogy miért élhette túl Nyugat-Európa a felgyorsult népszaporulatának negatív hatását.

Nyugat-Európa élettere megtízszereződött.

Az alig lakott Amerika és Óceánia felfedezésének köszönhetően Európa nyugati felének az élettere tízszeresére nőtt. Ehhez hasonlítható élettérbővülést fajunk történelme nem ismer. Alig ötszáz év után az óceánokon túli Nyugaton már több ember él, mint Nyugat-Európában. A nyugat-európai politikai vezetők ennek ellenére tudomást sem vesznek arról, hogy a Nyugat életterének kilencven százaléka, agrár- és bányakapacitásainak 90 százaléka már nem Európában van. A második világháborút követő nyugat-európai politika úgy viselkedik, mintha a Nyugat továbbra is Nyugat-Európa volna. A hidegháború tapasztalatai sem tanították meg őket, hogy a térségük önmagában nem lehet szuperhatalom.
El sem lehet képzelni, hogyan alakul Nyugat-Európa történelme, ha nem népesítheti be Amerikát. Amerika és Ausztrália benépesítését nem is kellett valami egységes európai szerepben vállalni. Szinte minden európai állam képes volt az önálló gyarmatosításra.

Nyugat-Európa képessé vált a világ gyarmatosítására.

Az ipari forradalom olyan komparatív előnyt teremtett az iparban, a hajózásban és hadviselésben, ami nagyságrendnyi fölényt adott Nyugat-Európa országai számára. Nyugat-Európa országai lehetettek a világ ipari műhelyei, ennek és a hajózásának és fegyverzetének köszönhetően minden jelentős nyugat-európai állam önállóan zsákmányolhatta ki a neki jutó világot. Ez a fölény olyan nagy volt, hogy az érvénesítésére nem volt szükség Európa egységes fellépésére, mert ezt minden jelentős állam önmagban is érvényesíthette.

A család érdeke a paraszti társadalmakban.

A jobbágyrendszer megszűnése után a jobbágyok többsége kisárutermelő parasztként folytatta életét. Kezdetben jelentősen javult az életük. Nem fizettek tizedet a földesuruknak és az egyházuknak, és megnőtt az eredményben való érdekeltségük. A jólétüknek azonban gyorsan véget vetett a túlszaporodásuk. Mivel a termőföld tulajdonukká vált, a haláluk után a gyermekeik között oszthatták fel.
Nemcsak a történészek és politikusok, de magam is a jobbágyfelszabadításnak csak a pozitív oldalát láttam. Nem mértem fel a jobbágyfelszabadítás a történelemformáló negatív következményét, hogy a gyermekvállaló családok száma korlátozás nélkül maradt. A gyermekvállalás tíz évvel korábban kezdődött, a gyermekszületések száma közel kétszeresére nőtt. Szinte utalást sem találtam arra, hogy a jobbágyfelszabadítás hogyan hatott a gyermekvállalásra, ezzel a túlnépesedési nyomás növekedésére.
Amíg a nyugat-európai kiscsaládos társadalom a kor legalacsonyabb gyermekvállalási kultúrája volt, a jobbágyok felszabadulásnak következtében a nyugat-európai paraszti családok gyermekvállalása visszakerült a nagycsaládos társadalmak közé. Mivel a halálozást növelő osztálytársadalmak alépítménye a túlzott gyermekvállalás volt, Nyugt-Európa is visszakerült a nagycsaládos társadalmak gyermekvállalási színvonalára. A halálozást fokozó osztálytársadalmak azért lettek a termelő társadalmak szükségszerű felépítményei, mert állandó túlnépesedési nyomás alatt voltak.
Minden társadalomban akkora gyermekvállalásra volna szükség, ami a létszám viszonylagos stabilitását biztosítja. Ahol a spontán gyermekvállalás 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedést okoz, ott csak olyan társadalmi felépítmény garantálhatja a stabilitást, ami nem okoz tartósan túlnépesedést, vagyis 1-2 ezreléknél nagyobb népesség növekedést. Aki tudomásul veszi az életterek eltartó képességének növelhetősége nagyon lassú, annak el kell ismerni, hogy társadalmi stabilitás csak ott lehet, ahol vagy a spontán népszaporulat nem gyorsabb évi 1-2 ezreléknél, vagy a társadalomnak kell ennek megfelelő a szintre csökkenteni a halandóságot.
Mivel minden termelőtársadalomban a spontán népszaporulat egy nagyságrenddel gyorsabb lett volna a megengedhetőnél, a társadalomnak kellett olyan mértékben növelni a halandóságot, ami a népszaporulatot 1-2 ezrelék közelébe hozta.
A történelem során csak egyszer, akkor is csak Nyugat-Európában, és ott is csak a feudális középkor mintegy fél ezer éve alatt, működött olyan családalapítást szabályozó rendszer, ami mintegy felére csökkentette a gyermekvállalást. Ezzel a kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyetlen olyan társadalmi felépítmény, ami az osztálytársadalmak halálokozását az összes többi társadaloméhoz viszonyítva, mintegy a felére csökkentette.
Ezért lehetett Nyugat-Európának minden másik kultúra osztálytársadalmai fölé emelkedni, mert a kiscsaládos jobbágyrendszer felére csökkentette a születések számát. Ezt ugyan jó ötven éve felismertem, mégsem tudatosult bennem, hogy ennek a páratlan hatású családalapítási rendszernek megszűnésével, a jobbágyfelszabadítással Nyugat-Európában a páratlan fölényét biztosító születésszabályozás is megszűnt. Márpedig ennek katasztrofális következményei csak azért nem lettek, mert ezzel szinte párhuzamosan tízszeresére nőtt Nyugat-Európa élettere, és az ipari forradalom olyan nagyságrendi fölényt teremtett nemcsak az iparban, de a tengeri és szárazföldi szállításban és a hadviselésben is.

A gyermekvállalás korlátozásának jelentősége.

Azt ugyan ötven éve felismertem, hogy a kisebb gyermekvállalás társadalmi előrelépést jelentett, de ez nem volt bizonyítható mindaddig, amíg Kínában fajunk történetében először egy óriási társadalom korlátozta a gyermekvállalást.
Ez azt bizonyította, amit az általam oly sokszor idézett Rácz Jenő – Bródy András könyv hatvan éve világossá tett a számomra, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen vagyonnövelés igényével jár. Ez a vagyonigény eleve lehetetlenné tette az egy laksora jutó eredmény gyors növekedését a lakosságnövelő társadalmakban. Ezt bizonyítja a történelemben először Kínában a gyermekvállalás csökkentésének szükségszerűségét. Nem véletlen, hogy ez csak a 20. század végén, és akkor is csak a puritán erkölcsű és diktatórikus Kínában volt megvalósítható. Ott az egy lakosra jutó társadalmi eredmények, a jövedelem, a vagyon, a várható életkor és az átlagos iskolázottság 25 éve többször gyorsabban nő, mint bárhol, bármikor a világon. Az ugyan tény, hogy az egyetlen gyermekvállalás tartósan nem maradhat fenntartható.
A nemzetközi tapasztalat ugyan azt mutatja, hogy amikor az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 16 évet, a spontán gyermekvállalás 1.5 alá süllyed.
Ezen a szinten azonban már a létszámnál sokkal fontosabb a munkaerő minőségének folyamatos javítása. A diplomás szinten képzett rétegben az egy lakosra jutó teljesítmény ugyanis meghaladja az átlag kétszeresét. Azaz az értéktermeléssel mérve a 1.5 gyermekvállalás társadalmi értéke 3 gyermeket ér.

Mekkora a kívánatos népességnövekedés

A társadalomtudományok addig a felismerésig sem jutottak el, hogy minden osztálytársadalom gyorsabban szaporodott a népesség, mint amennyivel nőtt az életterének eltartó képessége. Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt az eltartó képesség átlagos növekedés átlaga nem haladta meg az éves 1-2 ezreléket. Ezzel szemben a lakosság spontán szaporulata ennek tízszeresénél is gyorsabb lett volna. Ezt az ellentmondást minden osztálytársadalom azzal hidalta át, hogy ösztönösen növelte a halálozást. A társadalmak nemcsak egymást igyekeztek pusztítani, hanem a saját halálozásukat is növelték. Ennek lett a következménye, hogy a lakosság növekedésének sebessége az 1-2 ezrelékes átlag körül maradt. Még így sem volt olyan társadalom, amelyik nem volt túlnépesedett.
Ennek ellenére sem akadt egyetlen társadalomtudós, aki felismerte volna, hogy a társadalmak túlnépesedettek, vagyis ha kevesebben volnának, nagyobb lehetne az egy lakosra jutó jövedelem.
Ezzel szemben a társadalom helyzetén javítani akarók kizárólag a megtermelt jövedelem igazságosabb elosztásán fáradoztak. Nem akadt senki, aki felismerte, hogy az „igazságosabb” jövedelemelosztás csökkentette volna a nyomort, a legfontosabb halálokot, vagyis fokozta a túlnépesedést, és ennek következtében a nyomort. A kijózanodáshoz elég lett volna végiggondolni a következményeket. Az igazságosabb jövedelemelosztás csökkentette volna a többség nyomorát, a halálozás elsődleges okát. A lassan növelhető eltartó képesség mellett a gyorsan növekvő lakosság azt jelentette, hogy csökken az egy laksora jutó jövedelem, ezzel visszaáll a nagyobb nyomor, és a nagyobb halandóság.
Ezt a törvényt ugyan minden állattartó nép jól ismerte, tudta, mekkora létszámot képes eltartani az adott terület, de a társadalomtudomány és a közvélemény mégsem vett tudomást róla. Nem ismerünk példát arra, hogy az állattartó lakosság nem számolt a legelők eltartó képességével. Ezzel szemben nem ismerünk olyan társadalmat, amelyik a lakossága létszámát tudatosan a térsége eltartó képességéhez igazította volna. Ösztönösen ezt tette, de a társadalom lelkiismerete továbbra is az „igazságos” jövedelemelosztásban kereste a megoldást.
Az, hogy az elosztással a társadalmat jobbá tenni az elosztással, nem csak a károsultakat, de a forradalmárokat is jellemezte. Köztük is leginkább Marxot. Ő is tudományosan akarta megközelíteni az ideális társadalmat, a megoldást mégis csak az elosztásban látta. De még jelenleg is a divatos közgazdasági tudósok a jobb vagyon- és jövedelemelosztást ajánlják.
Az osztálytársadalmak azonban olyan társadalmi felépítmények voltak, amin erőszakkal nem lehet tartósan változtatni. Azt ugyan Marxnál keményebben senki nem fogalmazta meg, hogy a társadalom felépítményét, azaz milyenségét az alépítménye determinálja. Azt mégsem vetette tudomásul, hogy az elmélete is a felépítmény erőszakkal történő átalakítását javasolta. Pedig egyszerű a magyarázat. Minden osztálytársadalomban gyorsabban nőtt volna a lakosság mennyisége és minősége, mint amennyit az életterének eltartó képessége megengedett. Ezért kellett minden osztálytársadalomnak fokozni a halálozást, a nyomort, éréke alatt megfizetni, azaz kizsákmányolni a munkaerőt. Marx szerint is mindennek az ára az értéke alatt van, aminek több a kínálata, mint a kereslete.
A munkaerő kizsákmányolása tehát nem az osztályuralomból, nem az azt jellemző tulajdonformából, hanem a keresletét meghaladó kínálatából fakad.
Ezt az állapot az hozta létre, hogy a gyűjtögetést feladva, a termelésre áttért társadalmak jobb életfeltételeket, ez által hosszabb életet, ebből fakadóan nagyobb népszaporulatot eredményeztek, mint amennyit az életér eltartó képességének lassú növelhetősége megengedett. Az emberi faj ösztönös szaporasága a nagyon alacsony, a húszas élvek közepe örüli várható életkorhoz szabott volt. Ezért az életkor meghosszabbodása spontán túlnépesedést eredményezett.
Fajunk és biológiai elődeink korábban gyűjtögetésből éltek, amikben valahol a húszas évek közepén volt a várható életkor, és ennek megfelelően magas volt az annak megfelelő gyermekvállalás. A termelő társadalmakban azonban javultak az életkörülmények, biztosabb volt az élelemtermelés, ennek hatására nőni kezdett a várható életkor. Ennek néhány éves növekedése is jelentősen növelte a gyermekvállalást, ezzel a népszaporulatot. Ez addig zavartalanul tartott, amíg az élettér jelentősen megnövekedett eltartó képességét elérte a lakosság száma. Az életterek magasabb eltartó képessége azonban csak nagyon lassan volt növelhető.
Ennek hatására a társadalom felépítményének az elsődleges feladata az lett, hogy fékezze a túlnépesedést, úgy ossza el a megtermelt jövedelmet, és olyan mértékre fokozza a halálozást, hogy a lakosság tényleges növekedése az éves 1-2 ezrelék környékén mozogjon.
Olyan reformra nem volt lehetőség, aminek hatására gyorsabb lenne a népesség növelhetősége.
A 20. század közepére azonban a puritán kultúrájú társadalmakban létrejöttek a gyermekvállalás csökkenését okozó feltételek.
- A tudomány megoldotta a fogamzásgátlást.
- Az anyagi jólét meghaladta a 10 ezer dollár/fő szintet.
- Az iskolázottság pedig a 12 évet.
Ez a három elengedhetetlen feltétel azonban csak a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban állt fenn. Ez az emberiség alig ötödét jelentette.
1990-ban Kína erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, és ezzel az emberiség egy másik ötöde is megszűnt túlnépesedni.
Ugyanakkor az emberiség háromötödében elviselhetetlenné vált a népszaporulat. Ennek három oka van.
1.  Az egészségvédelem hatékony eszközei elterjedtek ott is, ahol még fékezni kellene a túlszaporodást. Legyőzték a legnagyobb halálokozó betegségeket.
2.  A fejlett világ technikai áldásai, anyagi támogatása oda is eljutott, ahol csökkenteni kellene a túlnépesedést. Ahol a fogamzásgátlás gazdasági és kulturális okokból még nem oldható meg.
3.  A fejlett világ katonai erejével korlátozta a belső háborúkat. Mivel a fejlett világon belül megszűntek a háborúk, az ilyen országok a nagyon fejlett haderejüket arra használták, hogy vagy megakadályozzák a belső háborúkat, vagy ott is bevezessék a politikai demokráciát, ahol az még lehetetlen.
A 21. század elejére az emberiség kettészakadt. A puritán, nem szaporodó része példátlan mértékben gazdagodik. A nem puritán világ pedig elviselhetetlenül gyorsan szaporodik és elsősorban ezért is egyre jobban lemarad. A lemaradó világban, az emberiség többségében a lakosság kilenctizede nagyobb nyomorban él, mint a fejlett világban az alsó, nem foglalkoztatott tized. Ma már mintegy hárommilliárd ember él olyan alacsony szinten a lemaradó világban, amiről az egyetlen felemelkedést az jelentheti, ha úgy élhet, mint a fejlett államokban a munkaerőpiacról kiszorult alsó tized.
A fejlett világnak egyre inkább az lesz a legnagyobb gondja, hogy távol tartsa azokat, akik közöttük akarnak élni.

A fejlett társadalmakat létrehozó okok.

Az elsődleges ok a tudományos és technikai forradalom volt. Fajunk életében először jöttek létre olyan társadalmak, amelyekben spontán megszűnt a túlzott gyermekvállalás.
A fogamzásgátlás megoldása. Ennek köszönhetően vált először a fogamzásmentes szexuális élet. Vagyis már nem a szexuális ösztönünk szabályozta a gyermekvállalást.
A társadalomtudományok máig sem veszik tudomásul, hogy a fogamzásgátlás megoldása a fajunk történetének legnagyobb vívmánya. Ez tette lehetővé, hogy a gyermekvállalás a szülők tudatos döntésétől függő lehessen.
Nyomát sem találtam a társadalomtudományokban annak, hogy a gyermekvállalás jelentős hányada korábban nem a szülők akaratán múlt.
Annak ellenére, hogy a történelmünk kulcsa az elmúlt hatezer évben a túlszaporodásunk féken tartása volt, a történészek munkájában nyoma sincs annak, hogy ezt a tényt tudomásul vették. Még inkább elhallgatják a tényt, hogy mindig lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Pedig az elmúlt hatezer év legnagyobb problémája az elviselhetőnél több gyermekvállalás volt, ezt a problémát nemcsak a vallások, de a társadalomtudósok is elhallgatják.


A rendszerváltás demográfiája

Kopátsy Sándor                PD                    2015 11 21

A rendszerváltás demográfiája

A demográfusok még mindig nem ébretek annak tudatára, hogy az országok lakosságát egyre kevésbé szabad darabban számolni, mert a lakosság minősége lett és a jövőben még inkább az elsődleges. Nemcsak ez, de még az sem tudatosult, hogy az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt, teljesen elég volt darabban számolni a lakosságot, a jelenkor fejlett társadalmaiban azonban értelmetlenné vált.
1980 és 2000 között drámai változás állt be a számokban. Előtte évente mintegy 40 ezerrel többen születek, mint meghaltak. Utána közel ekkora lett az évenkénti népességvesztés. Az elmúlt tizenöt évben félmillió lakost vesztettünk a kivándorláson felül. Ha elfogadnánk a számokban történt veszteséget, akkor is történelmi jelentőségű lenne. A számok mögötti tartalom azonban sokkal tragikusabb.
A kivándorlással ugyan sokkal többet foglalkozik nemcsak a politika, de a közvélemény is. Ez azonban olyan veszteség, ami ellen nem lehet védekezni. Az EU számunkra olyan közösség, amiben a jó munkaerő kivándorlása elkerülhetetlen. Az alapítók elég könnyelműen belementek a munkaerőpiac szabadságába. Megtehették, hiszen ez az átlagnál gazdagabbak számra ingyen kapott kincs. Azt ugyan nem állítom, hogy ezt tudva, el kellett volna hárítani a tagságot. Amíg az EU csak az áruk és a lakosság mozgása előtt nyitotta meg a határokat, ez még az átlagosnál lényegesen szegényebb tagállamok számára is több előnnyel, mint hátránnyal járt. Tehát számunkra is.
A gyengébb tagokat akkor érte egyre nagyobb hátrány, amikor az EU ezen elkezdett túllépni. Ez már a Maastrichti Feltételekben jelentkezett. Ezek ugyanis belenyúltak a pénzpolitikába, olyan pénzügyi fegyelmet követeltek, amelyek a gazdag és keményen puritán Németországban jól vizsgáztak. Vagyis a latin, a közép-európai és a balkéni országokra is rákényszerítettek a gazdag és puritán országokban bevált pénzügyi fegyelmet. Már ezzel aztán elindult a nem puritán államok lemaradása, mindenekelőtt külső eladósodása.
Ez akkor vált válságossá, amikor létrehozták az euró övezetet. Ebben a tagok elvesztették a pénzügyek terén a szuverenitásukat. Nem teremthettek pénzt, nem alakíthatták a valutájuk árfolyamát. Ezért cserében megszabadultak az inflációtól, és megnyílt számukra az olcsó külső eladósodás lehetősége. Ez csak akkor derült ki, amikor a könnyűnek látszó adósságterhek is elviselhetetlenné váltak. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a négy mediterrán ország adóssága soha nem lesz visszafizethető, ennek bevallása annak ellenére késik, hogy a rendezés a hitelezők számára is egyre nagyobb áldozatokkal jár.
Az EU olyan tagországai, amelyek megtartották a saját valutájukat, még rendelkeznek a saját valutájuk leértékelésével. Ezek egyre inkább arra kényszerülnek, hogy a belső vásárlóerejéhez viszonyítva, leértékeljék a valutájukat, ezzel forrást teremthetnek az adóságuk rendezéséhez.
Az EU gyengébb tagországai, elsősorban a négy mediterrán ország, azonban menthetetlenül lemarad, a külkereskedelmi mérlegük egyre jobban romlik, valamint a munkaerejük javának kivándorlása fokozódni fog.
Mindebből az következik, hogy az EU tagállamai közti, eredetileg is nagy különbségek nőni fognak.

A lakosságot egyre kevésbé lehet darabban számolni.

A 2.000 óta jellemzővé váló lakosságvesztés jellemzővé vált, hangsúlyom, hogy ennél is sokkal nagyobb veszteséget okoz, a minőségi romlás. A tudományos és technikai forradalom olyan óriási változást hozott a munkaerő minőségével szemben támasztott igényben, hogy már a mennyiségi változása másodlagos lett a minőségének alakulásához képest.
Minden osztálytársdalom viszonylagos ereje elsősorban attól függött, mennyi lakosa van. A közgazdaságtudomány máig sem ismerte fel, hogy minden osztálytársadalomra a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata volt jellemző. A munkaerőből több és jobb volt annál, amennyit az osztálytársadalmak hatékonyan hasznosítani tudtak.
A tudományos és technikai forradalom azonban olyan mértékben növelte a jó minőségű munkaerővel szembeni igényét, ami kielégíthetetlennek bizonyult. Ebből következően a jelenkori fejlett társadalmakban a jó munkaerővel szemben támasztott igény, kielégíthetetlen, a gyenge minőségű munkaerő pedig a normatív árán nem is talál munkát.
Ezért aztán nem is az a nagyobb baj, hogy az alacsony gyermekvállalás következtében évente 30 ezerrel, kevesebb munkaerővel kell a következő generációban számolni, hanem az, hogy ezeknek romlik, legalábbis nem javul kellő mértékben a minősége.
A születések számával is gond van, de sokkal nagyobb gond származik abból, hogy a születések mögötti családi háttér romlik. Ezért írom le számos alkalommal. „Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó jövedelmi és iskolázottsági harmadban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk, mint a gyermekvállalás jelenlegi családi struktúrája mellett.”
A következő generáció minősége ugyanis elsősorban azon múlik, milyen családi háttérben születtek. Ezért szinte nincs is a jövőnk szempontjából fontosabb adat annál, hol születik a következő generáció. Ez nálunk azonban szigorú titok, nem követjük nyomon, hogy milyen szülői háttérből milyen eredménnyel nevelik a gyerekeket.
Ez ugyan titok, de a közvélemény világosan látja, hogy a jelenlegi gyermeknevelési támogatásnak az a következménye, hogy nemcsak kevesen születnek, de katasztrofális a gyermekvállalás mögötti családi háttér. Ezért tartom a legfontosabb feladatnak az olyan gyermekvállalási támogatást, ami a minél jobb családi háttérben történő gyermekvállalást támogatja. A szegényebb családok ne minél több gyermeket vállaljanak, hanem inkább egyet, de az legyen diplomás.

Ezt csak olyan öregkori támogatás ösztönzi, amiben annak nagysága a kevesebb, de jobban képzett gyermekvállalását jutalmazza.

2015. november 16., hétfő

A Kádár-kockák

Kopátsy Sándor                PP                   2015 11 09

A Kádár-kockák

E cím alatt számol be a Népszabadság az építészek egyik konferenciájáról. Az építészek keseregnek azon, hogy a Kádár-rendszerven évente közel ötvenezer lakás épült sajátrezsiben, típustervek alapján. A szakma megijedt, hogy munka nélkül marad. Ők abban a hitben élnek, hogy nem a ház van az emberért, hanem az építészek dicsőségéért vannak az épületek.
Tudom, hogy a rendszerváltás óta nem divat dicsérni azt, ami a Kádár-rendszerben jobb volt. Ha valamiben óriási a visszaesés, akkor a házépítés is az. Saját rezsiben, mérnökök nélkül tized annyi kertes lakás épült, mint ma.
Amíg a moszkvai elvárás a házgyárakban készült lakótelepek voltak, mi kitaláltunk valami sokkal jobbat. Nem tagadom, hogy a házgyári lakótelepek is hasznosak voltak, a falvakból városokba áramló százezreknek lakást biztosított. Ezekre nem lehetett volna rábízni, hogy önerőből oldják meg a lakásukat, vegyenek telket és fogjanak össze a közös házépítéshez.
Velük szemben a falvakban maradt lakosságra bölcs elhatározás volt, hogy bontsák le a telkükön lévő, korszerűtlen házakt és építsenek helyére már közművekkel, fürdőszobával rendelkező több szobás háza.
Jó negyven éves vágyam volna egy olyan felmérés, ami megmutatná, milyen különbség van a kertes házak és a bérlakások lakói között, várható életkorban, iskolázottságban, gyermekvállalásban, adózásban, törvénysértésben, stb. Kiderülne, hogy a köztük nagyobb az érték különbség, mint a házuk értéke. Az utóbbi adatot fontosnak tartom, mert rájöttem, hogy a puritanizmus egyik legjobb mércéje az éves jövedelem és a vagyon aránya. Ez a mutató az Egyesült Államokban tízszer nagyobb a fehérek, mint a feketék esetében. Magyarországon is hasonló arány volna a magyarok és a magyar cigányság között. Ezt az arányt kellene fokozatosan javítani. Egy bakonyi faluban élhettem meg, hogyan épült be a falu közösségébe az a cigány, aki a falubeliekkel hasonló házat épített.
Azt is megéltem, hogy a falusi családok mekkorát nőttek azzal, hogy házat építettek. Megerősödött a családi, rokoni, baráti kapcsolat, egy sor szakmába beletanultak az építkezések során, kapcsolatot teremtettek a bankkal, biztosítóval.
A népszabadságban közölt írás és kép csak arra utalt, hogy vagy egymás mellett laknak a falusiak, vagy egymás felett a városiak. Pedig nem ez a fontos, hanem, hogy a bérházakban nem is ismerik egymást, a házgyári lakásokban pedig a szomszédok közelebb vannak egymáshoz, mint a rokonaikhoz.
A magánerős házépítkezésekkel párhuzamosan épültek a hétvégi házak, a hobby kertek is. Ezek is éppen úgy kipusztultak a rendszerváltás után. Ennek sem mérte fel senki a hatását. Azt pedig teljesen elfelejtettük, hogy ezek a kertek nemcsak zöldséget, virágot, de örömöt is termettek.
Valami olyan történt a rendszerváltással, amit azzal jellemezhetnék, hogy nagyobb értéknek tartjuk az államunk szuverenitását, a több párttal történő törvényhozást, a sajtószabadságot, mint az, hogy mindenkinek van munkája, hogyan töltjük a szabad időnket, hogyan lakunk, milyenek a szomszédjaink, hogyan nőnek fel a gyermekeink.


A két gyermekes család sem ideális megoldás

Kopátsy Sándor                 PD                   2015 11 09

A két gyermekes család sem ideális megoldás

Az egy gyermekes család kötelezővé tétele ugyan feltétele volt a kínai gazdasági csodának, de annál is minőségileg jobb lett volna az átlagosan egy gyermekvállalás olyan formája, ami a családok alsó jövedelmi és iskolázottsági harmadában az egy gyermek vállalását is késlelteti, ugyanakkor a felső harmadban folyamatosan növeli a vállalható gyermekek számát.
A családok anyagi és iskolázottsági szintjétől független egységes gyermekvállalás ugyan a korábbi 2-3 százalékos lakosságnövekedést jelentő állapothoz képest minőségi változást hozott, de messze nem az optimumot. Az ugyan vitathatatlan hogy Kínában a családok gyermekvállalása két-háromszorosan meghaladta a társadalmi érdeknek megfelelőt, de az egységes egy gyermekvállalhatóság csak időleges és addig sem optimális megoldást jelenthetett.
Ahogy az éves 2-3 százalékos népességnövekedés elviselhetetlen teher volt, az egyetlen gyermek vállalhatóság is csak időleges csak viszonylag rövid ideit tartható megoldást jelenthetett. Ahogyan az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés sem jó, az ennél gyorsabb tartós csökkenés is kártékony. Mivel Kína keletei harmada nagyon túlnépesedett, és ott él a lakosság négyötöde, de csak ez a rész alkalmas a gyors egy laksora vetített fejlődésre, az ország demográfiai feladatait ehhez kell igazítani. Tekintettel arra is, hogy Kínában nagyon gyorsan nő a várható életkor, és ezzel az öregkori ellátásra szorulók száma és aránya, az átlagos kívánatos gyermekszám valamivel a kettő alatt van.
Ezt a valamivel kettő alatti átlag optimumát úgy kellene megosztani, hogy a gyermekvállalás nagysága a családok gyermekvállalási képességével fordított arányban osztódjon. A módos és iskolázott családok vállaljanak többet, a lemaradtak kevesebbet. Ezzel csak az a probléma, hogy a gyermekvállalás a családok adottságával fordítottan arányosak. Minél iskolázottabbak a szülők, főleg az anyák annál alacsonyabb a gyermekvállalásuk. A Kínánál gazdagabb és iskolázottabb országokban a családok felső negyede már alig vállal egynél több gyermeket. Ezzel szemben minden társadalomban annál nagyobb a vállalt gyermekek száma, minél kedvezőtlenebbek a felnevelés feltételi.
Az egyetlen gyermek mindenkire kötelező vállalhatósága ugyan nem jelent kontraszelekciót, de pozitívet sem. Ugyanakkor kártékony abban a tekintetben, hogy gyors lakosságcsökkenést okoz.
A társadalom érdeke olyan gyermekvállalási struktúrát kíván, ami a családok gyermeknevelési képességével arányos. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy az ilyen gyermekvállalás esetén a következő generáció értéke, teljesítménye lenne optimális, vagyis nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi kontraszelekció mellett.
Annak ellenére, hogy sokszor leírtam, a Kínai csoda két reformon alapult, a gazdaság piacosításán és a gyermekvállalás korlátozásán, egyre inkább rájövök, hogy a gyermekvállalás egységes korlátozása helyett a következő generáció felnevelését is piacosítani kellett volna.
Jelenleg a világ minden társadalmában már jelen van a gyermekvállalás társadalmi támogatása, de ez ugyan növeli a gyermekvállalás számát, de annak kontraszelekcióját eredményezi. Még senki sem írta le, hogy a gyermekvállalást minden társadalom elsősorban olyan formában támogatja, ami minőségi kontraszelekciót okoz. Ez közvetlenül és elsősorban a családi pótlékon keresztül történik. A minden gyermekvállalás után járó családi pótlék nagysága elsősorban a minél nagyobb számú gyermekvállalásra ösztönöz, és az ösztönzés a család jövedelméhez viszonyítva annál nagyobb, minél kisebb a család jövedelme.
A családok alsó tizedében a családi pótlék eléri, esetleg meghaladja a gyermek nevelésének a családi költségét. Ezzel szemben a családok felső tizedében szi8nte számba sem vehető, a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, lényegtelen a családi pótlék összege. Vagyis a családi pótlék elsősorban a családok alsó harmadában jelentős ösztönzés.
Nincsenek ugyan adataim, de évek óta írom:
Ha a magyar családok felső harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, az alsó harmadban pedig csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az egy főre jutó jövedelem háromszor akkora lenne, mint amennyit elérhetünk a jelenlegi rendszerben.
Ez azt jelenti, hogy olyan társadalomban ahol az egy lakosra jutó jövedelem mintegy 10 ezer euró, a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, hol születnek a gyermekek. Márpedig, ha ez igaz, a gyermekvállalás támogatását is piacosítani kell. Ez ugyan vitathatatlan, mégsem vetette fel senki. Sőt minden társadalomban olyan a gyermeknevelés minőségében való érdekeltség, hogy azokat bünteti jobban, akik a felnevelés érdekében több áldozatot hoznak.
Még kevesebb nyoma van annak, hogy az öregkori ellátás, a nyugdíjrendszer a gyermekvállalásban a kontraszelekcióra ösztönöz. Ez a diplomás anyák esetében ugyan köztudott. A jól kereső, magasan képzett anyák a gyermekvállalással igen jelentős anyagi áldozatot vállalnak. Nemcsak a szolgálati idejük és a várható nyugdíjuk csökken, de még ennél is többet veszítenek azzal, hogy évekre kiesnek a szakmai előmenetelből.
Közel negyven éve vetettem fel először, hogy az öregkori ellátást nem a befizetett járadék, azaz a kereset, hanem a gyermeknevelés eredményével arányosan kell megállapítani. Vagyis az öregkori ellátás mértéke a felnevelt gyermekek értékével legyen arányos. Az egyetlen gyermek diplomássá nevelése esetén nagyobb legyen a nyugdíj, mint hat, de szakmával sem rendelkező gyermek után.
Azt már jó hatvan éve felismertük, hogy a gazdaság hatékony irányítását csak a piac jelzéseinek figyelembevételével lehet megoldani. Azt azonban máig nem vettük tudomásul, hogy a következő generáció felnevelését is csak a munkaerőpiac jelzéseit figyelembe vételével lehet hatékonyan irányítani.
Magyarországon a rendszerváltás után még az állami nyugdíjrendszert is privatizálni akarták, de az senkinek nem jutott eszébe, hogy az öregkori ellátást a munkaerőpiac igényéhez kell igazítani.
A bolsevik rendszerben ugyan frázis volt, hogy a legfőbb érték az ember, de addig még a liberális demokraták sem jutottak el, hogy az embertermelést, a következő generáció felnevelését is piacosítani kell.

Ennek pedig az a fő formája, hogy az egyre gyarapodó öregek jövőjét elsősorban ahhoz kössük, milyen nemzedéket neveltek fel maguk után.