2009. május 25., hétfő

A legnagyobb bajunk: sokan vagyunk

Kopátsy Sándor EE 2009-05-24

A LEGNAGYOBB BAJUNK: SOKAN VAGYUNK

Húsz éve döbbentem rá, hogy az elmúlt ötezer év során az emberiség számára a legnagyobb veszélyforrás a túlnépesedés. A növénytermelésre és az állattartásra való átérés következtében fajunk természetes szaporodása úgy felgyorsult, hogy kénytelen volt olyan osztálytársadalmakat létrehozni, amelyek fékezték a túlszaporodást, és szervezték az ennek ellenére létrejövő népesség pusztítását. Az ember olyan fejlett fajjá vált, amelyik szaporodásának megfékezését magára kellett vállalnia. Ennek felismerése tette világossá, hogy ami az elmúlt ötezer évben történt, szükségszerűen volt „embertelen”, azaz az emberi faj érdekét hordozó. Nemcsak a vallások prófétái, de a társadalomtudományok is olyan emberségesebb világot akartak, aminek nem lehetett realitása, hiszen csupa olyan ajánlásuk volt, ami az eleve elviselhetetlen népszaporulatot fékezése helyett azt még jobban gerjesztette volna. Fajunk ugyanis belepusztult volna, ha megfogadja a próféták és a társadalom megváltók tanácsait.
Elég lett volna feltenni a kérdést:
Hogyan alakult volna a népesség, ha nincs kizsákmányolás, erőszakos emberpusztítás?
Hatvan éve döbbentem rá, hogy Európa nyugati felének társadalmi és gazdasági diadalának gyökere a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Ismereteim szerint ez volt az egyetlen olyan termelési mód, ami gazdasági alapra helyezte a népesség szaporodását. Minden másik magas-kultúrában a népszaporulatot csak az erőszak, a hatalom tartotta féken.
Európa nyugati felén a feudális mezőgazdasági termelés ugyanis a kiscsaládok munkaerejére épülő jobbágytelkekre szervezték meg. Ezzel csak szabályozták a kiscsaládok számát. Csak annyi családalapítás történhetett, ahány jobbágytelke volt a földesuraknak. Minél több gyermeket vállaltak a jobbágycsaládok, annál később szabadult fel üres telek a házasulandóknak. Ennek lett a következménye, hogy Nyugat-Európában a házasságkötésre jó tíz évvel később került sor, mint a világ minden más társadalmában, ahol a házasságot a nemi értettséghez kötötték. Ennek lett a következménye, hogy a nyugati feudális társadalomban az első három potenciális szülés kiesett, azaz az anyák hárommal kevesebb gyermeket neveltek fel. Ennyivel kevesebb embert kellett a társadalmi nyomornak, erőszaknak, butításnak kipusztítani.
Hatvan éve szomorúan tapasztalom, hogy a kiscsaládos termelési mód történelemformáló szerepét nem értik meg. A kérdés felvetését is felháborodással utasítják el. Darwinon kívül csak Malthus volt olyan tudós, akit az erkölcs őrei nagyobb indulattal utasítottak el. Azt, hogy minden fejlettségi szinten minden térségnek van optimális eltartó képessége, minden falu tudta, csak a vallás és az állam nem volt hajlandó tudomásul venni. Gyermekkorom falujában tudták, hogy a község határa mennyi állatot tud eltartani, de azt említeni sem lehetett, hogy mennyi embert. Pedig, szinte minden falu lakossága messze meghaladta az a létszámot, ami számára optimális lett volna ott az élet.
Életem egyik nagy szerencséjének köszönhetem, hogy a népi írók közösségében élhettem meg fiatal éveimet. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a falvak lakossága négyötöde számára nem a mezőgazdaságban kell a munkaalkalmat keresni.
Ennek ellenére, az üzemgazdászok mindig tisztában voltak azzal, hogy milyen feladatra, mennyi munkaerőre van szükség. A nemzetgazdászoktól soha nem hallottam, hogy mekkora volna az ország optimális népessége. Az erkölcs és a politikai hatalom őrei csak azt hangsúlyozták, minél többen lennénk, annál jobb volna.
Mindez országunk esetében nem okozott nagy problémát, mivel ezer év óta, soha nem tartoztunk a túlnépesedettek közé. Ma sem oda tartozunk. Annál inkább az emberiség öthatoda. Ha az elmúlt száz évben vizsgáltuk volna a világ népességét, csak Kelet-Ázsia keleti fele és az öntözéses kultúrák voltak túlnépesedett. Európa nyugati fele már sokkal kevésbé. Ezen túl minden földrész alulnépesedett volt. Száz év alatt, mára szinte minden megfordult. A nyugati és a távol-keleti kultúrában élő népesség szaporodása megállt, illetve megállították. Ezzel szemben szinte mindenütt elszabadult a népszaporulat. Ahol a tudomány és technika fejlődésének köszönhetően nő az eltartó képesség, ott leállt a népszaporulat, ahol az eltarthatóság megoldhatatlan, ott elszabadult.
A jövő történészei erről az ezredfordulóról úgy emlékeznek majd meg, hogy az emberi faj demográfiai törvényei felborultak. Fajunk létszáma, önmagára és a természeti környezetére veszélyesen, gyarapodott. Ennek azonban még a tudatára sem ébredt.
Még addig sem jutottunk el, hogy felismerjük az okát annak, hogy az emberiség fejlett ötöde az ezredfordulóra emberbarát és elképesztően gyorsan gazdagodó lett. Pedig az ok egyszerű: A gazdag és iskolázott ember nem szaporodik. Ezért már nem kell a túlszaporodást nyomorral, népirtással féken tartani.

Annak köszönhetően, hogy 20.század közepére, a nyugati kultúra Európa nyugati felén, és Észak-Amerikában elérte a jólétnek és az iskolázottságnak azt a fokát, amin leáll a túlnépesedés, az emberiség hatoda új fejlettségi szintre léphetett.
- Ötven év alatt közel ötszörösére nőtt az egy lakosra jutó jövedelem.
- Kétszeresére nőtt az iskolában töltött évek száma.
- Többel hosszabbodott a vérható életkor, mint fajunk egész története során.
Közben a Távol-Keleten is leállt, illetve leállították a népesség növekedését, és ennek következtében másfélmilliárd ember számára még a nyugatinál is gyorsabb növekedés következett be.
A Távol-Keleten, ahol a túlnépesedés évezredes állapot, nem kezelték tabunak ezt a problémát, ahogyan a kereszténység tudomásul sem hajlandó venni. Japánban és a kis tigriseknél csendben megvalósult, illetve megvalósították a népességnövekedés megállítását. Erre a sokszorta nagyobb és elmaradottabb Kínában az állam csak erőszakkal tarthatja féken a népesség növekedését. Ezt a jövő történészei az emberiség egyik legnagyobb reformjaként fogják értékelni, a farizeus Nyugat azonban háborog felette. A sok okos társadalomtudós képtelen felmérni, hogy a kínai gazdasági csodáról szó sem lehetne, ha ma mintegy félmilliárddal nagyobb volna az ország lakossága.
A népszaporulat spontán leállásának, illetve a gyermekvállalás erőszakos korlátozásának köszönhetően lehetett elérni, hogy az ezredfordulóra az emberiség kétötöde olyan társadalomban élhet, amiben nincs objektív oka a kizsákmányolásnak és emberirtásnak.
Amíg a nyugati és a konfuciánus kultúrákban létrejött, illetve létrehozták a sikeres társadalmi átalakulás feltételeit, az emberiség kétharmadának a szaporodása példátlan mértékben felgyorsult. E két tábor között csak a kelet-európai, a pravoszláv kultúrához tartozó mintegy kétszázötven millió lakosság a kivétel. A népességük nem szaporodik, mégsem fejlődik. Az emberiség egészének sorsa szempontjából megengedhető, hogy ne menjünk ennek a huszadnyi hányadnak a vizsgálatába.
A világ rohan a túlnépesedési robbanás felé.
A tulajdonképpeni mondanivalóm szempontjából az emberiség szegény és alacsonyan iskolázott háromötödének a túlszaporodása katasztrofális következményekkel jár.
A demográfusok becslése szerint a fejlett és gyorsan gazdagodó kétötödben a következő ötven évben nem számolnak természetes népszaporulat annak ellenére, hogy a várható életkor gyorsan tovább nő.
Ezzel szemben a lemaradó háromötödben kétmilliárd népességnövekedés várható.
Annak ellenére, hogy ennél rosszabb hír fajunk életében még nem érkezett, figyelemre sem méltatják.
Ezzel szemben most, mindenki egy olyan pénzügyi válságot él meg katasztrófának, ami legfeljebb szúnyogcsípés a fenyegető túlnépesedéshez képest.
A tudósok pedig a felmelegedés katasztrofális hatásával vannak elfoglalva. Annak ellenére, hogy a felmelegedés elleni védekezés gyerekjáték az ötven éven belül létrejövő minimálisan kétmilliárddal több népesség eltartásához képest.
Nem vonom ugyan kétségbe a várható felmelegedést, és az ezzel járó tengerszint növekedést, éghajlatváltozást, de az már a mai technika segítségével is megoldható, ha erőforrásaink egyetlen százalékát erre fordítjuk. Kétmilliárddal több ember eltartása és az általuk okozott természetpusztítás csökkentése ennek sokszorosába fog kerülni.
Nemcsak elképesztően sokba kerül kétmilliárd ember eltartása, de a felmelegedésnél sokkal nagyobb természeti károkozással is. Fázisnak hangszik, de reális tény, hogy korunk, és még inkább a közeljövő embere sokkal könnyebben képes védekezni a természeti hatásokkal, mint a maga által okozott károkkal szemben.
Nem a természettől, hanem magunktól kell félni.
Fajunk fejődését az eddig a megélt természeti változással való szembenézés nem hátráltatta, hanem előbbre vitte.
Az emberi faj rövid életében két jelentős éghajlati változás történt. Az utolsó jégkorszak kialakulása és megszűnése.
Az utolsó jégkorszak kialakulását fajunk nemcsak túlélte, de jelenlegi ismereteink szerint minden élőhelyét megtartotta, a nagy változásokhoz képest minden életterében azért maradhatott meg, mert jelentősen módosította életvitelét. Ennek az órisái lehűlésnek hatására sem jelentős előrelépést, sem visszaesést nem ismerünk.
Sokkal figyelemreméltóbb a jégkorszak megszűnése során beálló változásokra való reagálás.
A jégkorszak megszűnése viszonylag gyorsa volt, és a fajok millióinak a pusztulását okozta. Talán, két földrajzi változás szemlélteti a legjobban a méreteket.
- A tengerszín mintegy hetven méterrel emelkedett. Ehhez hasonló mértékű tengerszínt emelkedésről a legpesszimistább tudósok sem beszélnek. Ez a felmelegedés éppen azokat az élettereket változtatta tengerré, amelyeken a legnagyobb volt az népsűrűség, és a legszorosabb a társadalmi kötelék. Tegyük hozzá, hogy a kor emberének semmiféle eszköze nem volt a vízözönökkel szembeni védekezésre.
- Kontinensnyi térségeken változott meg a növény és állatvilág. Az északi féltekén több tízmillió négyzetkilométeren szűnt meg a jégtakaró. Az így felszabadult térségen máig viszonylag kevés ember él. Ugyanakkor több tízmillió állatban és növényben gazdag térség sivatagosodott el. A jégkorszak alatt ezeken a sivataggá vált térségeken élt az emberiség nagy többsége.
Fajunk mind a növénytermelés, mind az állattartás kialakulását a legutóbbi nagy földtörténeti változásnak, az igen jelentős felmelegedésnek köszönheti.
Az önözéses növénytermelésre a szavannák sivataggá válása kényszeríttette őseinket. Elég a mezopotámiai és a nílusi kultúra kialakulására gondolni. Ha e két kultúra létrejöttének óriási körzetében nem indul el a sivatagosodás, nem csökken a növényzet, az állatállomány, és ennek következtében az ott élő emberek számára az eltartó képesség a korábbi századára, őseink nem kényszerülnek az önözéses növénytermelésre.
Egyértelmű a kényszerhatás az állatok domesztikálódása esetében is. Az első két háziállat, a kutya és a rénszarvas a jégkorszak kényszerítő hatása alatt szelídült az emberhez. E három faj ott egymásra lett utalva. A többi háziállatunkat viszont a jégkorszak megszűnése, életterük víz- és táplálékhiánya szelídíttette az ember szolgálatába.
Vagyis, ha nincs egy igen jelentős éghajlati változás, a jelenleg várhatónál is sokkal nagyobb felmelegedés, talán még ma sincsenek kultúrnövények és háziállatok.
Márpedig, ha fajunk eddigi fejlődésének első nagy lépéslét egy igen jelentős felmelegedésnek köszönhette, semmi okunk a pánikra, ha ténylegesen bekövetkezik a felmelegedés. Ma már ezerszer több eszközünk van arra, hogy alkalmazkodjunk a ránk kényszerült változáshoz.
A bekövetkező éghajlati változáshoz való igazodás könnyű feladat a kétmilliárddal több ember eltartásához képest. Nem az ennyivel több ember eltartása kerül majd elviselhetetlenül sokba, hanem azok életével járó természetrombolás kivédése lesz erőnket meghaladó feladat.
Az elmúlt ötezer év társadalmi igazságtalansága, embertelensége nem abból fakadt, hogy az ember rossz, igazságtalan, kegyetlen, hanem abból, hogy csak a fajtestvérei elleni erőszakkal tudott a túlszaporodás ellen védekezni.
Az emberisének egyre könnyebb a természet ellen védekezni, de egyre nehezebb a saját fajának túlszaporodását megfékezni. Ennek ellenére a veszélyérzetünk szinte csak az előbbivel szemben működik.

2009. május 22., péntek

Vagyonadó

Kopátsy Sándor EE 2009-05-19

VAGYONADÓ

A nyugati világ egészét súlytó pénzügyi válság felgyorsította a magyar politikai válság berobbanását. A szavazótáborát elvesztett kormány minden pénzügyi forrást megpróbál hasznosítani. Így jutott odáig, hogy a vagyonadó bevezetését tervezi. Ugyan meg lennék lepve, ha megéri a bevezetést, de megpróbálja. Ezt az általam fontosan tartott adó lényegéről azonban fogalma sincs. Csak azt látják, hogy gyorsan valami pénzhez jussanak.
A vagyonadó olyan bevételi forrás, ami azonnal értelmét veszti, ha a kormány rendelkezik vele. Az a céljával és hatásával ellentétes.
A vagyonadót nem azért kell bevezetni, hogy az állam a lakosság vagyongyarapodásából jövedelemét növelhesse, hanem azért, mert a vagyongyarapításnak a lakossági megtakarítás ösztönzése mellett, az önkormányzatoknak a lakossági vagyon gyarapítására való feladatait ösztönözzék.
A klasszikus közgazdaságtan még nem számolt azzal, hogy a lakossági ingatlanok értéke is egyre nagyobb mértékben függ ahhoz, hogy azok hasznosításához milyen infrastruktúrát hoz létre az önkormányzat. Minél gazdagabb az ország a lakossági ingatlanok értéke, ára egyre jobban attól függ hol, milyen környezetben fekszik. Szinte nincs olyan önkormányzati fejlesztés, ami nem befolyásolja a térségében lévő ingatlanok árát. Ez ma már nemcsak azt jelenti, amit száz éve is, hogy milyen az ingatlan közművekkel való elláthatósága, milyen úton közelíthető meg, hanem attól is, hogy milyen messze van a villamos, az autóbusz megállójától, az iskolától, a bevásárlási lehetőségektől, van-e parkolási lehetőség, milyen a közbiztonság, milyen tiszta, mennyire fásított a környék, milyen társadalmi réteg lakja. Nincs olyan kerítésen kívüli körülmény, feltétel, ami bizonyos vevők számára ne volna fontos.
Az Egyesült Államokban tapasztaltam, hogy a gyermekes családokban az iskola közelsége, minősége az egyik legfontosabb szempont. Egészen más annak a szempontja, aki üzletet akar nyitni, vállalkozást kezdeni. Ezzel sok tekintetben ellentétes az öreg nyugdíjasok elvárása. A legigényesebb réteg számára a kilátás, a csend, a telek fekvése, parkosítása fontos. Összefoglalva azt mondhatjuk, az ingatlanok ára egyre jobban függ attól milyen az önkormányzat, milyenek az adott térségre vonatkozó tervei. Ez a tulajdonos oldaláról jelentkező érdek, amivel szemben ma nem áll önkormányzati érdek.
Az önkormányzatokat anyagilag kell érdekeltté tenni abban, hogy olyan fejlesztéseket hajtsanak végre, aminek eredményeként a legnagyobb a lakosság vagyonnövekedése. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy az önkormányzatok számra jövedelemforrás legyen a térségükben létrehozott vagyonnövekedés.
A fentiek megvalósítása azért ütközik akadályba, mert a vagyon értéknövekedése nem jelent folyamatos jövedelemforrást. Ez jövedelemmé csak akkor válik, ha értékesítik, ha tulajdonost vált. Vagyis a vagyonadó az esetek többségében nem behajtható, hiszen a tulajdonos csak akkor jut a növekedett vagyonához, amikor eladja.
Az is probléma, hogy a vagyonadó a kisebb jövedelmű és kisebb vagyonú, családi házaikban élő öregeket, az érintgettek jelentős hányadát, irritálja. Az őket megadóztató állam súlyos árat fizet ezért az adóért a következő választáson. Ez ugyan a jelen kormányunkat nem érinti, mivel nem várhat semmit a választástól, de annál inkább az MSZP illetékeseit, nem is beszélve a Fideszről, és a halvány reménnyel induló kis pártoktól. A jelenleg tervezett vagyonadónak, szerencsére, nincs reális esélye.
Ennek ellenére a vagyonadót bevezetném, méghozzá úgy, hogy a folyamatos fizetés önkéntes, elfogadható, ha az a tulajdonos váltáskor esedékes.
Az illusztráció érdekében tételezzük fel, hogy a vagyonadó egységes és fél százalék. Aki fizeti, az önkormányzat által megállapított vagyonérték alapján megteheti. Ez esetben a vagyon tehermentes marad. Aki a becsült vagyonértéket irreálisan magasnak tarja, ne fizessen, ráterhelik. Nem kell félni attól, hogy az önkormányzat túlértékeli a vagyonokat, mert így nem jut adóbevételhez, azt a következő önkormányzatok fogják élvezni. Alul sem kell félni, hogy nagyon alulértékeli, mert a vagyonra táblázott követelések hitelfedezetet jelentenek.
Az önkormányzatok vagyonmérlegében a vagyonadóból fakadó ráterhelés szerepeljen. Ez a vagyon tehát úgy nő, ahogyan az önkormányzatok térségében a lakossági vagyon értéke növekszik. A növekedés két forrásból származik. Egyrészt az új ingatlanok belépéséből, másrészt a meglévők értéknövekedéséből.
Az önkormányzatok vagyonértékelését törvénynek kell szabályozni. A kiindulási értékelés szabad, és az országos ingatlan árindex alapján változik. Ettől eltérni csak önkormányzatoknak öt évvel korában meghirdetett döntése alapján lehet.
Tehát egyik fél ne legyen a másiknak kiszolgáltatva.
Az is egyértelmű, hogy aki sokat fektetett az ingatlanába, inkább fizet, mint aki passzívan élvezi. Az ilyenek vagyonadójához csak a tulajdonosváltás alkalmával jut hozzá az önkormányzat. Aki viszont megfizette a vagyonadót, annak nincs örökösödési és vagyonnövekedési illetéke.
Természetesen, a rövid írás nem tart a részletek megfogalmazására igényt, ezt ki kell dolgozni. A vagyonadó, sokkal jelentősebb törvény annál, semhogy egy átmeneti kormányra lehetne bízni.

2009. május 11., hétfő

A PÉCSI POLGÁRMESTERVÁLASZTÁS TANULSÁGA

Kopátsy Sándor PP 2009-05-11

A PÉCSI POLGÁRMESTERVÁLASZTÁS TANULSÁGA

Tegnap választottak új polgármestert Pécsett. A messze legnépszerűbb politikus, Szili Katalin csúfosan megbukott egy alig ismert Fideszes pécsi ügyvéddel szemben. Ráadásul a két előző polgármester szocialista volt. A Fidesz kétharmados győzelme azt jelenti, hogy az MSZP egyetlen körzetben még ilyen eredményre sem számíthat. Eddig csak kétharmados Fidesz győzelmet vártam a következő parlamenti választáson, most már négyötödöset jósolok, és két párt marad a parlamentben.
Ebbe a csődhelyzetbe nem a Fidesz bölcsessége, hanem a két kormánypárt hibája jutatta a magyar politikai életet.
A lavinát azok a szocialista küldöttek indították útjára, akik a pártjuk elnökségével szemben, puccsal jutatták Gyurcsányt a korány és az MSZP élére.
Ezek az elvtársak, politikai karrierjük érdekében, a maguk élére is vezért akartak. Nem volt annyi politikai intelligenciájuk, hogy a baloldalnak, még inkább a liberális SZDSZ-nek a vezér, pusztulást hoz. Az ugyan nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom többsége nemzeti, klerikális, ezért konzervatív vezetőt támogat. Ezt ismerte fel Orbán Viktor és a Fidesz. Ebből fakad, hogy aki nem akar nacionalizmust, klerikalizmust, konzervatív politikát, annak szerény, kollektív vezetésre van szüksége, azok csak akkor győzhetnek, ha a jobboldal vezére súlyosan hibázik.
Ezt bizonyította Antall József és az MDF katasztrofális bukása. Az MSZP elnöke, Horn Gyula nem vezérként szerzett kétharmados többségét, hanem mert az MDF romantikus, nemzeti konzervativizmusát virágozni. Azt talán egyszer megtudja az utókor, hogy Horn miért vonta be az SZDSZ-t a kormányba, és hagyta hangoskodni, nemcsak a gazdaságpolitikát, de még a káderpolitikát is igényükhöz igazította.
Máig nem ismeri be az MSZP, hogy a következő választást azért bukta el a kormány, mert a magyar közvélemény emésztőképességét meghaladó liberálisabb politikát folytatott.
A magyar baloldali és liberális politika százötven éve, Deák óta, mindig azért veszít, mert többet akar elérni az elérhetőnél.
Ami a liberalizmust illeti.
Deák volt az egyetlen liberális politikus, aki igyekezett mértéket tartani. A tragédia az volt, hogy a kora magyar társadalmának alig volt a liberális reformokat elfogadó választói rétege. Akkor még Deák is sok volt. Utána minden liberális politikus nekivadult, ahelyett, hogy örült volna, hogy végre a magyar társadalom elindult a liberális reformok befogadása útján, azt hitte, hogy angolszász társadalomban van. Csodaként fogadtam az első választáson elért liberális sikert. Még nem olvadtam annak tudomásulvételét, hogy a rendszerváltás első választáson nálunk volt Európában a legnagyobb parlamenti képviselete a liberális pártoknak. Akkor még a Fidesz is az volt.
Ami a baloldalt illeti.
Az MSZP is várakozásnál jobban szerepelt. Az öt választásból hármat megnyert. Erre nehéz másik példát találni még tőlünk nyugatra is. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy Kádár Jánosnak köszönhetően, nálunk volt a legkevésbé durva, embertelen a bolsevik rendszer. Az MSZP betegesen fél Kádár emlékétől, ezért nem hajlandó tudomásul venni, hogy eddigi eredményeit is neki köszönheti. Az MSZP vezetőinek az ostobaságát jól bizonyítja a tény, hova jut a következő választáson, kevesebb szavazatot fog kapni, mint amennyi Kádárt tartja a múlt század legnagyobb politikusának.
Gyurcsány Ferenc személyében olyan politikust állított a maga vezérének, aki elhatárolódik Kádártól, és Nagy Imre hívének vallja magát. Még az sem vette észre, hogy ez a követés a realitástól való olyan elszakadást jelent, aminek szükségszerű bukás a vége. Ma már ott tartunk, hogy minden nap a Gyurcsánnyal, csak növeli az MSZP bukásának méretét. Márpedig a jelen kormány Gyurcsány kormánya. Ezek minisztereit ő is kinevezte volna, ez az ő csapata.
Térjünk azonban vissza a pécsi polgármester választás tanulságához.
Mivel Gyurcsány tudta, hogy ez elnökség tagjai nem őt javasolták, ezt csak azoknak bocsátotta meg, akik feltétel nélkül kiszolgálták, dicsőítették. Messziről nézem az MSZP politikai életét, de ez a távolság is bőven elég ahhoz, hogy tisztán lássam, Gyurcsány szeretett volna mindegyiktől megszabadulni.
Kiss Pétertől leginkább. Ő azonban alázatosan tűrte, és elég volt a pártvezetésben lévő támogatóinak ereje ahhoz, hogy amíg csendesen tűri a mellőzését, nem engedik meg a leváltását. Jellemző, hogy ez Bajnai Gordonnak sem sikerült.
Nem sikerült Szekerestől sem megszabadulni. Az MSZP vezetőire jellemző, hogy Gyurcsánynak Szekeresre vonatkozó durva sértését sem torolták meg. Gyurcsány még ma is miniszterelnök lenne, ha nem mond le. Nem akadt volna a pártjában akkora ellenzék, ami leváltotta volna. Ez is nyilvánvaló, hogy tőle a bizalmat az SZDSZ sem mert volna megtagadni, ahogy Bajnait is megszavazta, hiszen őket is csak az érdekelte, hogy ne legyen előrehozott választás. Nemcsak érzik, de tudják, hogy csak a választásig élnek. Gyurcsány önkéntes lemondását is látszólagos szomorúsággal fogadták. Boldogok voltak, hogy a pártalapítvány elnökségét elfogadta.
Szili Katalint sem akarta Gyurcsány látni a köztársasági elnök székében. Formailag az SZDSZ tiltakozott a jelölése ellen, de a hátérben számíthattak Gyurcsány helyeslésére. Sólyom nekik jobb volt, annak ellenére, hogy számíthattak az ellenük irányuló viselkedésére. Meg is kapták. Ez az elnökválasztás és Szilinek a pécsi választáson való támogatása jól megmutatta, holt tart az MSZP é az SZDSZ apparátusának az erkölcse. Az a két párt, melyik mindent megtett Szili államelnökké választása ellen, a jelenlegi reménytelen helyzetében Szilire hárította a megmérettetését. Az SZDSZ nem indított saját jelöltet, hanem Szilit támogatta. Természetesen nem szívből. Nem akarta, hogy az EU választások előtt nyilvánvalóvá váljon, hogy elolvadt a választói tábora. Ebből az okból az MDF is őt támogatta.
Most nehéz évek következnek, mivel a tartós kétharmados többség esetén a demokrácia sem ér sokat. Nincs ugyanis olyan egészséges társdalom, melyikben nincs a többségnek legalább harmados ellenzéke. Az egy vezér, egy nyájnál csak a két vezér és két nyáj a rosszabb. Ezt élük az elmúlt hat esztendő alatt.
Én már öreg vagyok ahhoz, hogy megérjem, amikor újra lehet liberális párt az országgyűlésben, és nem lesz a jobboldalnak kétharmados többsége. Csak abban reménykedek, hogy két-három ciklus után nemcsak újra lesz liberális parlamenti párt, és olyan baloldal, ami a kétharmados túl-hatalmat korlátozni képes, de abban is, hogy nem ilyenek, hanem sokkal különbek lesznek.

Keresztény Európa-Európai Kereszténység

Kopátsy Sándor EV 2009-05-09

KERESZTÉNY EURÓPA - EURÓPAI KERESZTÉNYSÉG

A Vatikán és a katolikus klérus hisztérikusan követelte, hogy az Európai Unió alapokmányába foglalják bele annak keresztény gyökerét. Szerencsére, ez nem sikerült. Az igazság, hogy a kereszténység Európa nyugati felének köszönheti, hogy világvallás lett, nem fordítva.
Tárgyilagosan vizsgájuk meg, minek köszönheti Európa nyugati fele karrierjét.
- Azt, hogy alig több mint ötszáz éve meghódította az óceánokat. Ezzel útjára indította, hogy a különböző kultúrák között szerves kapcsolatot.
- Azt, hogy megszülte az ipari forradalmat, és ezzel gazdasági és tudományos térten a többi kultúra fölé emelkedett. Oda emelete Észak-Amerikát is.
- Azt, hogy a nyugati kultúra megszülte a tudományos és technikai forradalmat.
A válasz, Európa nyugati fele páratlan gazdaságföldrajzi adottságának. Ennek két vonatkozása emelhető ki.
I. A Golf-áram hatása, és példátlan tagoltsága.
A történelemtudomány sem tárta fel, hogy a természetes csapadékra épülő, a növénytermelést és az állattenyésztést szerves egységgé kovácsolt termelési módra nincs még egy hasonlóan kedvező adottságú terület a világon. A Golf-áram olyan mérsékelt éghajlatot, és olyan mennyiségű csapadékot biztosít, ami lehetővé tette a korábbi öntözéses növénytermelő, illetve nomád pásztorkodó társadalmak előnyeinek szerves egységgé szerveződését. Csak ezen az adottságon jöhetett létre a többi kultúránál sokkal rugalmasabb középutas megoldás.
A történészek máig nem figyeltek fel arra, milyen segítséget jelentett a tény, hogy a halászokat hazahozta a Golf-áram.
A Golf-áramnak köszönhető az óceánok meghódítása. Ez a térség tanulhatta meg az óceánok meghódítására alkalma tengerhajózást. A lassan folyó Níluson kifejlődött a folyami vitorlázás. Ennek tapasztalatai lapján alakult ki a Földközi Tengeren görög és római tengerhajózás. Végül az atlanti kikötők hajósai fejezhették be az óceánok meghódítását.
Európa nyugati felének páratlan földrajzi tagoltsága tette lehetővé, hogy alig pármillió négyzetkilométeren tucatnyi, egymáshoz hasonló, mégis jelentősen eltérő nyelvi, kulturális és politikai egység alakulhasson ki. Ezek egymással való versengése nagyban hozzájárult a nyugat-európai kultúra rugalmasságához, hogy nem merevedhetett soha centralizált monstrummá.
II. A nyugat-európai kultúrának nem a semmiből kellett kezdeni, hanem átvehette az ókori kultúrák tapasztalatait.
Európa nyugati fele, mint egy vált utolsó tagja hasznosíthatta a közel-keleti, majd a görög-római kultúra eredményeit. E tapasztalatok átvétele nélkül sokkal lassabban jelenhettek volna meg a tudomány és technikai vívmányai. A nyugat-európai kultúra az egyetlen, amelyiknek sikeres elődei voltak. Az egyiptomi és sumér, majd a görög és római kultúra és civilizáció ismeretei, haszonnövényei és állatai, technikai ismeretei nélkül a megélt siker elképzelhetetlen.
Mint olyan gyakran az életben, a sikernek aztán akadnak gazdái. Ilyen jelentkező gazdag a kereszténység, azon belül a legszorgalmasabb jelentkező a római.
A római katolikus vallás, mindenek előtt annak központja, a Vatikán azt igyekszik elhitetni, hogy a keresztény vallásnak köszönhető Európa nyugati felének sikere. Ha ez igaz volna, akkor a kereszténységnek mindenütt, Kelet-Európában, Afrikában is sikert kellett volna hozni. Ezzel szemben marad a tény, hogy a kereszténység nem oka, hanem csak részese a nyugat-európai sikernek.
A vallástörténelemnek tudomásul kell venni, hogy a kereszténység nemcsak a létre hozója, a zsidó nép korében nem vert gyökeret, de fél évezred után a sémita világot, az első fél évezreden át a súlypontját is elveszítette. Az első évezred során Európa keleti fele kereszténysége ellenére egyre jobban lemaradt. Ezt jelezte, hogy formailag is elszakadt Rómától, és az óta más kereszténység útját járja.
A reformáció végül azt igazolta, hogy a mediterrán kereszténység már nem elégítette ki az élvonalba került északnyugat-európai népek vallási igényét. Az utóbbi ötszáz éve azt igazolta, hogy a Nyugatot minden másik kultúra fölé emelkedő térségnek az új kereszténység jobban megfelel.
Ha valaki az Európai Unió sikere mögött vallást akar látni, akkor egyértelműen a protestáns egyházak kereszténységét tekintheti az alapokmányba foglalandónak. De ezzel szemben is felvetődik, hogy mi volt az ok, és mi az okozat. Nem a protestáns vallások tették puritánokká az északnyugat-európai népeket, hanem a magukkal hozott puritanizmusuk igényelt modernebb, rugalmasabb vallást. Ezt akkor tehették meg, amikor már ők voltak a nyugati kultúra élén.
Ha a kereszténység volt Európa nyugati fele sikerének alapja, akkor sokkal inkább a protestánsok mondhatnák el ezt, hiszen az Európai Unió térségében is ezek hívei a gazdagabbak, az iskolázottabbak.
De mit szól a római kereszténység ahhoz, hogy a vallásnak milyen szerepe van a Kelet-Ázsiában elért gazdasági sikernek? Ott ugyanis a vallásnak nem volt olyan hatalmi pozíciója, mint a kereszténységnek Európában.
Végül megemlítek egy másik fontos bizonyítékot.
A nyugati kultúrában élő zsidóság páratlan sikerét is a vallásával magyarázza. A zsidóság sem veszi tudomásul, hogy csak a nyugati kultúrában ért el a zsidó kisebbség példátlan sikereket. A mohamedán és a kopt kultúrában a zsidók sem emelkedtek a világ élvonalába, de még a környezetük fölé sem.
A zsidóságot, mint kisebbséget, a kereszténység mindig üldözte, ellenségének tekintette. Ezt a két évezredes kiközösítés átélését, túlélését csak a nagyon zárt vallási közösségüknek köszönhették. De a mohamedán és kopt környezetben a közös vallásuk nem segített.
Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás is felépítmény. Szerepe, korábban nélkülözhetetlen volt, de az eredmény soha nem a vallásból fakadt.

Hozzászólás az alacsony foglalkoztatottsághoz

Kopátsy Sándor PP 2009-05-07

Hozzászólás: PORTFOLIO.hu Kátai Gábor Az alacsony aktivitás és foglalkoztatottság okai és következményei Magyarországon című MNB elemzéséhez

A cím alapvetően rossz. Nem „az emberek kerülik a munkát Magyarországon, hanem a munkaerő alsó harmadát húsz év kizárták a munkamegosztásból. Ezeket kerüli a munka.
A rendszerváltás előtt túlzott volt a foglalkoztatottság, a rendszerváltás óta botrányosan alacsony. De így nagyon általános. A magyar viszonyok között a tényleges helyzet viszont nem átlagos. A munkaerő felső minőségi harmadában a foglalkoztatottság meghaladja a 70 százalékot. A középső harmadban 60, az alsó minőségi harmadban talán 30 százalék.
A tanulmányban javasolt megoldások az eleve magasan foglalkoztatott szektorokat érintik. Az alsó harmad foglalkoztatásán semmi hatásuk nincsen. Nem is érintené a cigányságot, akiknek a sorsa ma már minden szorosan vett gazdasági érdeknél fontosabb. Nálunk csak olyan foglalkoztatási ösztönzésnek van értelme, ami az alsó harmad számára termet munkaalkalmat.
A tanulmányban keverednek a helyes megállapítások a tévesekkel.
„…a jövedelmek túlzottan magas és nem hatékony újraelosztása.”
A jövedelmekre kivetett adó így sem fedezi a kiadásokat. A fő hiba, hogy széles az a réteg, melyik nem fizet, csak kap a költségvetéstől. Ha a foglalkoztatási ráta legalább a cseh szintet elérni, felesleg keletkezne. Azon a szinten nem volna a jelenlegi adórendszer viszonyai között költségvetési hiány. Szó sem lehet a költségek, a bérjárulék csökkentéséről, amíg ilyen kevesen fizetik.
„A magas újraelosztás magas adókat feltételez, amely egyszerre fogja vissza mind a munkakeresletet, mind a munkakínálatot.” A logika hibás. Az alacsony foglalkoztatás következtében csökken a járulékbefizetés, és nő a szociális ellátás terhe.
„a bőkezű szociális rendszer által limitált munkakínálat alacsony munkakereslettel találkozik.” Nem a szociális ellátás bőkezű, hanem sokak szorulnak rá, és ezért kerül sokba. A tanulmány szerzői nem vallják be a tényt, hogy a magyar munkaerő alsó harmada eleve viszonylag gyenge minőségű volt, amit nem keresett a piac. Az elmúlt húsz év során a munkaerőpiacról kiszorítottak szakmai értéke eleve alacsony volt, de húsz éves munkanélküliség alatt szakmai tekintetben tovább amortizálódott, erkölcsi tekintetben pedig leromlott. Ezt a munkaerőt nem a magas költsége, hanem az alacsony értéke és a felvettektől való nehéz szabadulás miatt nem alkalmazzák.
„…a magas munkát terhelő adók ösztönzőleg hatnak az adóelkerülésére, a jövedelmek eltitkolására.” Ezt az ostobaságot ideje volna feladni. A fekete gazdaság, az adóelkerülés sokkal inkább kulturális betegségünk, mint a magas adók következménye. A legmagasabb adózás a skandináv országokban van, és mégis ott alacsony, mind a fekete gazdaság, mind az adóelkerülés. A nemzetközi tapasztalatok szerint a fekete gazdaság és az adóelkerülés mértéke az adott kultúrán túl, amin nem lehet változtatni, csak a foglalkoztatási rátával van szoros korrelációban. Azzal fordítottan arányos. Nálunk a fekete gazdaság magas szintje és a magas adóelkerülés az alacsony foglalkoztatás következménye.
Nem kívánok ellenjavaslatot részletezni. Csak röviden.
A foglalkoztatást ott növelni, ahol a színvonala katasztrofálisan alacsony csak két módon lehet.
- A tartós munkanélküli, képzetlen munkaerő bárjárulékának eltörlésével.
- Ezek foglalkoztatási és felmondási feltételeinek könnyítésével.

Családtervezés

Kopátsy Sándor ES 2009-05-09

CSALÁDTERVEZÉS

A társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy az emberi faj jövője szempontjából milyen elsődleges feladat, hogyan termeli újra önmagát.
Jó tizenöt éve döbbentem rá, hogy a növénytermelés és az állattenyésztés megjelenése óta a túlnépesedés megakadályozása érdekében jöttek létre az osztálytársadalmak. Azt hittem ez a felismerés minőségi fordulatot hoz a társadalomtudományban, hiszen az osztálytársadalmakban jellemző viselkedési és szerveződési formákra magyarázatot ad, hogy mi az elsődleges feladata. Senki sem vette tudomásul. Ahogy azt sem, hogy a fejlett társadalmak, a 20. század közepe óta, már nem osztálytársadalmak, mivel a gazdag és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedés veszélye.
Ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, és az iskolázottság a tizenkét évet, még annyi gyermek sem születik, ami biztosítanák a létszám fenntartását. Pedig az ilyen társadalmakban fele akkora gyermekvállalás is elegendő volna, hiszen felére csökkent a halálozás, több évtizeddel meghosszabbodott a várható életkor.
Mivel a társadalom létét veszélyezteti a létszám jelentős és tartós csökkenése, a fejlett társadalmak elsődleges feladata megfordult a demográfiai cél, a népszaporulat fékezése helyett annak serkentése lett minden gazdag és iskolázott társadalom feladata.
Ezt minden fejlett társadalom felismerte, hiszen mindegyikben az állam támogatja a gyermekvállalást. Addig azonban egyetlen társadalom sem jutott el, hogy a létszám tartásánál egy nagyságrenddel fontosabb lett a minőség. A tudományos és technikai forradalom ugyanis nem a munkaerő létszámát, hanem a minőségét hasznosítja hatékonyan.
Az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalom között létrejött minőségi különbséget azzal is jellemezni lehet, hogy az előbbiek, a elenyésző hányadtól eltekintve, csak a munkaerő fizikai erejét hasznosították.
Még kevésbé tudatosult, hogy az osztálytársadalmak ötezer éve alatt ugyan mindig nagyobb lett a minőségi elitre való igény, de ezek aránya elenyésző maradt. Ezzel szemben minden technikai forradalom csökkentette a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igényt. Ezért az elmúlt ötezer év során az összes munkaerő átlagával szemben nem nőtt, hanem csökkent a minőségi igény.
Ne tévesszen meg senkit, hogy az utóbbi ötszáz évben sokszorosára nőtt az olvasni és írni tudók aránya. Ez egyrészt csak a nyugati kultúrában történt, másrészt ennek túlhangsúlyozzuk a jelentőségét. Az olvasás és az írás elsajátítása kevesebb tudást eredményez, mint amit a korábbi korok gyűjtögetőinek, vadászainak, halászainak, földművelőinek, pásztorainak, iparosainak meg kellett szerezni, ahhoz, hogy megoldhassák feladataikat. A munkavégzéshez legkevesebb tudásra a gyáripari proletároknak volt szüksége. A 20, század elején még az ipari proletárok nagy többsége pár hónap alatt betanult munkás volt. Az iskola után a nagy többségük nagyon keveset olvasott és még kevesebbet írt, munkás évtizedei alatt szinte semmit nem tanult. A munkateljesítményük közötti különbség elsősorban a fizikai adottságukból és a fegyelmezettségükből fakadt.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom munkaerőigénye a minőségre épül. A munkaadó számára a jó munkaerő drágán is hasznos, a gyenge pedig ingyen sem az.
A jelenkori fejlett társadalom munkaerőigénye szinte csak minőségi, a gyenge minőségű munkaerő pedig értéktelen. Ennek ellenére minden társadalom demográfiai célja a létszám megtartása. Teszi ezt annak ellenére, hogy minden fejlett társadalom örömmel fogadja, ha az elmaradt országokból minőségi munkaerőt importálhat. Ma már minden társadalomnak más a demográfiai, mint a bevándorlás politikája. Nem is annyira a megfogalmazott célokban, mint az eredményekben válik ez egyértelművé. Minden társadalomban a születések viszonylag magas hányada születik ott, ahol kedvezőtlenek a várható eredmények, és nagyon kevés ott, ahol jók a kilátások.
A tudományos és technikai forradalom minőséi változást hozott abban a tekintetben is, hogy a munkaerő minőségével szemben támasztott igényét ki sem lehet elégíteni. Nem több, hanem minél jobb munkaerőre van szüksége. Ebből fakad a népesedési érdeke. Nem minél több gyerekre van szüksége, hanem minél több olyannak, ahol a veleszületett képességek kibontakoztatásának jó az esélye.
Az ugyan általánosan felismert tény, hogy a vele született képességek minden társadalmi rétegben viszonylag hasonlók, de azok kibontakoztatásában óriásiak a különbségek. Ezt ugyan a közvélemény világosan látja, a szociológusok is megállapítják, de a politikai és a társadalmi erkölcs nem engedi hasznosítani. A születési struktúra társadalmi háttere minden fejlett társadalomban a társadalom érdekével fordított. Az ebből szükségszerűen fakadó társadalmi kár elviselhetetlenül nagy. Ennek ellenére mindenhol úgy viselkednek, mintha nem létezne. Sőt, az államok által alkalmazott családtámogatási rendszer a társadalom érdekével ellentétesen hat.
A liberális közgazdászok ugyan minden piacosítani akarnak, még az is, amit nem volna szabad. A gyermekvállalás támogatásában azonban kőkorszakiak maradnak. A családi pótlék, minden társadalomban, mind a tényleges ráfordítástól, mind a felnevelés hatékonyágától független. A magas jövedelmű és iskolázott családban, ahol a gyermekektől óriási társadalmi hatékonyság várható, a felmerülő költség elenyésző hányadát téríti meg az állam. Ezzel szemben az iskolázatlan, tartósan munkanélküli családokban kétségbeejtő az átlagos felnevelési eredmény, a családi pótlék a családi jövedelem magas hányada. Vagyis, minél nagyobb értékű állampolgárt nevel a család a jövőnek, annál kisebb hányadát téríti meg a társadalom, és minél gyenge, sok esetben negatív értékű állampolgárokat nevelő családok számára jelentős megélhetési forrás a családi pótlék. Ennek eredménye, hogy ott születik aránytalanul kevés gyerek, ahol abból, várhatóan, nagyon értékes állampolgár lesz, és aránylag ott sok, ahol a munkaerőpiac által nem igényelt minőségűvel kell számolni.
Ezt a tény ugyan azok sem tagadják, akik hallani sem akarnak arról, hogy a családtámogatást is, fokozatosan a teljesítményhez igazítsuk. Sőt éppen a baloldalon akarják a katasztrofálisan kártékony támogatást azzal olcsóbbá tenni, hogy a nagyobb jövedelműektől megvonnák a jelenlegi, számukra nevetségesen kis összeget is.
A jelenlegi születési struktúra mellett a következő generáció munkaerő piaci értéke fele lesz annak, ami akkor volna, ha minden családi rétegben azonos volna a gyermekvállalás, és harmad sem annak, ha megfordulna, vagyis a jómódú, iskolázott szülők vállalnának az átlagosnál több, a leszakadt rétegek pedig kevesebb gyermeket.
Még durvábban megfogalmazva.
Az elmúlt száztíz év során a mi egy lakosra jutó nemzeti jövedelmünk felére csökkent a tőlünk nyugatra élőkhöz, és harmadára a skandinávokhoz viszonyítva. A jelenlegi születési struktúránk mellett nem a felzárkózásunk, de a lemaradásunk felgyorsulása elkerülhetetlen. Az elmúlt száz évben többel nőtt a lemaradásunk, mint előtte ezer év alatt, és a követező száz évben ez is megkétszereződik. Mi ennek ellenére az utoléréssel vigasztaljuk a lakosságot.
Mi a teendő?
A gyermekvállalást igyekezni kell a társadalom elsődleges érdekével fokozatosan összhangba hozni. Ennek érdekében a gyermeknevelés állami támogatását a teljesítményhez kell kapcsolni. Méhozzá úgy, hogy a szülők iskolázottságával és jövedelmével fordított arányú legyen az eredményes nevelés támogatása. Az iskolázatlan szülőknek érdemesebb legyen egy vagy két gyermeket diplomáig iskoláztatni, mint hatot iskolázatlannak felnevelni. Az ilyen, leszakadt családok számára az életszínvonaluk és öregkori ellátásuk akkor javuljon, ha kevés gyereket vállalnak, de azokat jól iskoláztatják. A leszakadt rétegbe tartozó családok számára az eredményes gyermeknevelésért nem tud az állam akkora ösztönzési jutalmat kitalálni, amik nem törpül el a várható jövedelem mellett.

Új közgazdaságtanra van szükség

ÚJ KÖZGADASÁGTANRA VAN SZÜKSÉG.. 1
A SZÜLŐI HÁTTÉR JELENTŐSÉGE.. 2
A MAGAS FOGLALKOZTATÁS... 2
A SZÜLETÉSEK SZOCIOKULTURÁLIS STRUKTÚRÁJA... 2
A SZÜLETÉSI STRUKTÚRA HATÁSÁNAK MÉRSÉKLÉSE.. 2
Demográfia.. 2
A LASSÚ NÉPÉESSÉGOGYÁSTÓL VALÓ FÉLELEM.. 2
MIVEL JÁRNA EGFETLEN SZÁZALÉKOS LAKOSSÁGCSÖKKENÉS.. 2
A SZÜLETÉSEK STRUKTÚRÁJA.. 2
KÉTFÉLE MUNKANÉLKÜLISÉG.. 2

Kopátsy Sándor EO 2009-04-29

ÚJ KÖZGADASÁGTANRA VAN SZÜKSÉG

Ötven éve alakult ki a meggyőződésem, hogy a tudományos és technikai forradalom által létrehozott társadalmak számára a klasszikus közgazdaságtan idejétmúlttá vált.
Az első impulzust Max Webertől kaptam, aki felismerte, hogy a modern társadalom teljesítményét alakító tényezők nem elégségesek ahhoz, hogy a modern társadalom teljesítményét alakító tényezőket, azok hatásmechanizmusát megérthessük, és a várható alakulására hatni tudjunk.
Két megállapítása iránytű maradt a számomra.
I. A tőkés osztálytársadalom hatékony működésének elsődleges feltétele a „protestáns etika”. Mivel a protestáns etika alatt az északnyugat-európai népek viselkedési kultúráját értette, célszerűbb lett volna a puritán viselkedést mondani. Az ugyan igaz, hogy a protestáns vallást joggal tekinthetjük a puritán nyugat-európai viselkedés kereszténységének, de puritánok a katolikusok, különösen a nyugat-európai és az észak-amerikai katolikusok, zsidók között is éppen úgy vannak. Max Weber felismerése akkor nem támadható, ha a puritanizmust konkréten jellemzi. A puritán beosztó, takarékos, tisztaságszerető, szolidáris, törvénytisztelő, fegyelmezett, tiszteli az iskolát. Vagyis, minden nép meggazdagodik, a világ társadalmi és gazdasági élvonalába kerül, amely lakosságát az ilyen viselkedés jellemzi.
Száz éve, amikor Weber ezt megfogalmazta, még voltak szegény népek a puritánok között is. Akkor nemcsak a finnek voltak nagyon szegények, de az Alpok és a Pireneusok térségében élők és írek is. Mára minden puritán nép a gazdagok élcsapatába tartozik, függetlenül attól, hogy protestáns vagy katolikus, hogy gazdagon indult, vagy nagy szegénységből kellett felemelkedni.
A Távol-keleti népek páratlan sikere pedig azt bizonyította, hogy a puritánokra jellemző viselkedés ott is sikert arat, ahol nem a kereszténységen belül működik. A távol-keleti népek viselkedését ugyan nem puritánnak, hanem konfuciánusnak tartjuk, de ugyanazok a jellemzői, mint a nyugat-európai puritánoknak.
Ma azt mondhatná Weber, hogy csak az a nép lehet gazdag, amelyik viselkedése puritán, vagy ahhoz hasonló, ami egyetlen kultúrára, a távol-keletire mondható el. A világ sok kultúrája között csak két olyan van, amelyikben a viselkedési mód megfelel a tudományos és technikai forradalom által támasztott követelményeknek. A többi kultúra nem alkalmas arra, hogy önerőből a világ társadalmi és gazdasági élvonalába emelkedhessen.
II. Az idegen kultúrából érkezettek gyorsan asszimilálódnak a befogadó kultúrához, az abban elfogadott viselkedési szabályokhoz. Ezt Weber Amerika-hatásnak nevezte. Azt látta otthon a lengyel falusi környezetben lévő ősi német város polgári légkörében, hogy a lengyel parasztság nem képes haladni a korral, a német városok polgárságának viselkedési normáihoz igazodni, de a családjuhoz, cselédnek fogadott lengyel parasztlányok gyorsan és keményen felveszik a családja viselkedési normáit.
Ez a jelenség adott neki magyarázatot arra is, hogy az Észak-Amerikába bevándorló kelet-európai parasztok miért lesznek rövid idő után puritán farmerek, akik mind a viselkedési módban, mind az új eljárások alkalmazásában egyenrangúvá válnak a puritán kultúrából bevándorlókkal.
Weber ezen felismerését ugyan igaznak tartottam, de a tanulságot megfogalmazni sokáig nem mertem. Weber felismerése nem kevesebbet mond, mint tanácsot ad azoknak, akik nem puritán kultúrában élnek, hogyha érvényesülni akarnak, akkor vándoroljanak olyan térségbe, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus jellemzi. Egyelőre csak két ilyen térség van, de befogadó csak a nyugati puritán. A távol-keleti népek ugyanis nem befogadók, hiszen példátlanul túlnépesedettek.
Weber mindkét felismerésének óriási társadalomtudományi jelentőséget tulajdonítok, mindkettőt fényesen igazolják az események, de a történészek és a közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni.
Számomra azonban iránytűk maradtak.
Most mégis azért írok róla, mert újabb fényes igazolásukat találtam.
A közelmúltban került a kezembe egy felmérés, amely 1890-2000 közötti időszakban mutatja be 17 EU tagország gazdasági eredményét, hogyan alakult az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük. Ilyen hosszú időszakra az összehasonlítást reálissá tevő árindexek kidolgozása jelentős tudományos munka. Azonnal hozzá is fogtam az adatok elemzéséhez.
A tanulság elég egyértelmű abban a tekintetben, hogy a négy skandináv ország kiemelkedik a mezőnyből. A dánok és a svédek tízszer, a norvégek és a finnek tizenötször gazdagabbak, mint száztíz éve voltak. A dánok és svédek tempója azért kevésbé gyors, mert 1890-bn már előbbre voltak. A puritánok közül is kiemelkedtek a többieknél is puritánabbak.
A tízszeres eredményhez az Alpokban és a Pireneusokban élő népek tartoznak. Az eredményüket nehéz számszerűsíteni, mert az ott élő népek többsége nem külön államban él. Az észak-olaszok és az észak-spanyolok nyilvánvalóan az országuk átlagánál jobban szerepeltek. Ez a bajorokra és az Ausztriához tartozó Tiroliakra is elmondható. A bajorok 1890-ben még a német átlag mögött voltak, most az élen vannak. Tirol akkor a Monarchia egyik legszegényebb, a német nyelvterülten a legszegényebbek voltak, most a gazdagok között vannak. Szlovénia nem szerepel a vizsgált 17 ország között, de magasan kiemelkedik a volt Jugoszlávia népek között. A katalánok is lényegesen gazdagabbak, mint a spanyolok.
E népek meggazdagodásáról Weber még nem írhatott, hiszen nem voltak tapasztaltok. Elég azonban az Alpokban utazni, hogy lássuk, ezek a népek kiemelkedően tiszták, szeretik a rendet, a szépet. Amikor először jártam köztük, és láttam, hogy milyen meredek oldalakon kaszálják a füvet, hogyan tárolják télire a tűzifát, milyen virágosak az ablakok, nem kellett több magyarázat ahhoz, hogy miért gazdagok, miért érzik ott a családokhoz elszállásolt turisták.
Visszatérve a skandinávokhoz. Közgazdászként minden ország esetében először a foglalkoztatási rátát néztem. Ahol ez magas, ott minden jó megy, ahol alacsony, ott nemcsak a közgazdaságtan, de az isten sem tud segíteni. Márpedig a foglalkoztatásban a skandinávokkal még a puritán Európában sem versenyezhet senki.
Mint magyar kötelességem megjegyezni, hogy a 17 ország között a mi száztíz éves fejlődésünk a legkisebb.
Nincsenek tudományosan feldolgozott adataim, de meggyőződésem, hogy a skandinávoknál is gyorsabb fejlődést értek el a távol-keleti országok. Ezek az elmúlt száztíz év során húsznál többszörösen növelték az egy lakosra jutó jövedelmüket. Ezt két tényező magyarázza. Egyrészt, még a finneknél is hátrábbról indultak, másrészt a szorgalomban, fegyelemben és takarékosságban mindenkit megelőznek. Az előzésük tovább gyorsul, hiszen az egy laksora jutó növekedésük többszöröse az Európa nyugati felén vizsgált 17 országénak.
Van azonban a kelet-ázsiai országok szédületes növekedésének egy harmadik oka is. A népszaporulatuk leállt, illetve a kínaiak erőszakkal megfékezték.
Erről később külön fejezetben írok, mert a közgazdaságtannak egyik alapvető fogyatékossága, hogy az újratermelési folyamatot államokra, és nem lakosokra vetítve vizsgálja.
A 17 ország adatai alapján szólni kell arról, hogy az elmúlt században Európa nyugti felé 7-8 szorosra nőtt az egy laksora jutó jövedelem. Ez a mutató Észak-Amerikában tízszeres, és a Távol-Keleten húszszoros. Ez a jövedelemnövekedési sebesség száz év alatt nagyobb növekedést eredményezett, mint fajunk történetében összesen. Több embert tett gazdaggá, mint amennyi az ipari forradalom előtt élt.
E szédületes eredmény másik oldalán azonban az áll, hogy az emberiség kétötöde azonban robbanásszerűen gyarapodott. Ezért, és azért, mert életviteli kultúrája alkalmatlan a gyors növekedésre, továbbra is képtelen volt az egy lakosra jutó jövedelmét jelentősen javítani.
Ezt is külön fejezetben fejtem ki részletesen, itt csak annyit, hogy a közgazdaságtan máig nem vallotta be, hogy a százalékokkal növekedő népesség eleve lehetetlenné teszi az érintettek jólétének javulását.
A LEGFONTOSABB TERMELŐSZEKTOR A SZELLEMI VAGYONT NÖVLŐ
Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan sem tagadja, hogy a tudás növekedése pozitív jelenség, de nem vonja le az ebből fakadó következtetést, hogy a tudásvagyon növelése ugyanolyan értéktermelő tevékenység, mint amit eddig is annak számolt el.
Még az sem vonhatja senki kétségbe, hogy a modern társadalom számára a szellemi vagyonának növelése a siker kulcsa. Ennek ellenére a nem vállalati szektorban folyó kutatást, és az oktatást fogyasztásként számolja el. A társadalom szellemi vagyonát nem tekinti a nemzeti vagyon részének.
Minderre az a magyarázat, hogy a közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom gazdaságtudománya volt. Abban a társadalomban a növekedés egyetlen szűk keresztmetszete a tőkehiány volt. A tőkehiánnyal szemben az iparosodó társadalmakban mind a munkaerő mennyiségében, mint a minőségben túlkínálat volt, több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott. Az ipari forradalom vívmányaira épülő társadalmat a munkaerő fölös mennyisége és minősége jellemezte. Ezért volt lehetséges a munkaerő újratermelését figyelmen kívül hagyni, és a gazdasági folyamatokat leegyszerűsíteni a profittermelést maximalizálóra.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a spontán népszaporulat még a létszám újratermelését sem biztosítja, a minőségével szemben jelentkező társadalmi igény pedig kielégíthetetlen. Közgazdász létemre azt merem mondani, hogy a jelenkori fejlett társadalom gazdasági mozgásmechanizmusát jobban le lehet írni, meg lehet érteni, ha a profitorientációt kezeljük mellékesen, és az elsődleges társadalmi célnak a munkaerő mennyiségi újratermelését biztosítjuk, és minőségének maximalizálására orientálunk. A közgazdaságtan azonban ennek éppen az ellenkezőjét teszi.
Mindjárt hozzáteszem, hogy nem gondolok a profit mellőzésére, csak arra, hogy a fejlett társadalmakban a kisebbik hiba volna. Ezt bizonyítja a kelet-európai társadalmak tapasztalata. A bolsevik rendszer eredendő hibája volt, hogy kikapcsolta a nyereségorientációt, a profitot. Ez ugyan súlyos hibája volt. Azt kellett volna tenni, amit Kína megtett, a gazdaságban érvényesíteni a piaci mechanizmust, a nyereségérdekeltséget. Ennek ellenére a bolsevik rendszer a jelenlegi elszabadult kapitalizmushoz viszonyítva a kisebbik rossz volt. A kelet-európai, a pravoszláv és a közé-ázsiai mohamedán országokban a politikai liberalizmus a nagyobbik rossz a politikai diktatúrával összevetve.
Vegyük csak a volt Szovjetunió ortodox keresztény szláv államait. Fehér-oroszország és Ukrajna a bolsevik rendszeréhez viszonyítva, katasztrofálisan működik. Oroszország is, de nem annyira. Mindhárom országban példa nélküli mértékben csökken a lakosság száma, nő a halandóság. Az erkölcsi állapotok sokkal rosszabbak, mint a politikai terror idején voltak. A jövedelmek differenciálódása tartósan elviselhetetlen. A leszakadó réteg egyre szélesül, és bármikor robbanhat. Mindez annak ellenére, hogy a hadikiadások a 25 százalékról ötödére estek. Oroszországban azért jobb a gazdasági helyzet, mert a magasabb olajárakra épülhet a gazdaság. Olaj, és földgáz nélkül Oroszország katasztrofális állapotban volna.
Hasonló a helyzet a közpép-ázsiai mohamedán kultúrkörbe tartozó országokban. Ezek lakossága a térség legjobban élő, leginkább iskolázott részét jelentették. Ahol nincs olaj ma már nem jobb a társalmi és gazdasági helyzet, mint a többi, olajjal nem rendelkező mohamedán országban.
Ez sem jelenti, hogy a bolsevik rendszer a legjobb megoldás, csak azt, hogy a jelenleginél kevésbé rossz volt.
A liberális közgazdaságtan az érintett ország kultúrájától és gazdasági fejlettségétől független receptet ajánl, azt, ami sikerrel működött az ipari forradalom után, a világ népességének nagy többségét kizsákmányoló, a felesleges munkaerejének jelentős hányadát exportálni tudó, imperialista Nyugaton.
Sem a történészek, sem a közgazdászok nem vetették fel a kérdést, hogy mi lett volna a tőkés polgári társadalmak sorsa, ha nincs gyarmati kizsákmányolás, ha nem sokszorozódik meg a Nyugat élettere a két Amerikával. Szó sem lehetett volna az elért sikerről. Európa nyugati felének felemelkedése az ipari forradalmat követő közel háromszáz év során, parazita társadalmi jelenség volt
A társadalmak önerejükből történő gazdagodását, fajunk történetében először, a tudományos és technikai forradalom eredményei tették lehetővé.
Térjünk azonban vissza a megelőző száz év siker országaihoz.
A siker országok közös jellemzője, hogy az iskolarendszerek rangsorában is ezek a listavezetők.
Van-e e két eredményesség között logikai kapcsolat?
Minden bizonnyal van. Ezen országokban ugyan a legdrágább a munkaerő, nemcsak a bére, hanem az adója is magas. Ennek ellenére a hatékonyságához viszonyítva a legolcsóbb.
A közgazdaságtan még ma is az ipari forradalom szülte gyáripar munkaerőigényénél tart. Abban a munkaerő minősége nem játszott fontos szerepet, csak az volt a fontos, hogy minél olcsóbb legyen. Az angol gyáriparnak nagyon megfelelt az indiai munkás. A Tudományos és technikai forradalom azonban teljesen megfordította a munkaerővel szemben támasztott igényt. A gyenge minőségi munkaerő olcsón sem kell. A vállalkozói szektor csillagászati árakat is megad a kiváló munkaerőért, a gyenge minőséget pedig közel sem engedi magához. Ez ugyan általános világjenség, a közgazdászok mégsem hajlandók tudomásul venni. A foglalkoztatáson a bérek csökkentésével akarnak javítani.
Minden országban általános jelenég, hogy a gyenge minőségű munkaerőben, kegyen a bármilyen olcsó felesleg van, nagyon alacsony a munkára fogottságuk, ezzel szemben az átlaghoz képes egyre jobban dráguló minőségű munkaerőben hiány van. A munkaadók kénytelenek egymásra ígérni, a bérüket emelni. E tény ellenére a közgazdászok továbbra is a munkaerő árának csökkentésével akarják élénkíteni irántuk a keresletet.
A foglalkoztatást csak a munkaerő minőségének javításával lehet javítani.
A munkaerő minőségét három tényező eredője határozza meg. Ezek: a tudása, a képessége és az erkölcse. Kezdem az utóbbival, az erkölcsével. Ezen az adott kulturális környezetben nagyon nehezen és lassan lehet javítani. Az erkölcs lényegében kulturális adottság. Abban a tekintetben nem várható változás. A munkaerkölcsben, általában az erkölcsös magatartásban a skandinávokhoz nem fog a dél-mediterrán munkaerő felzárkózni. Ez a magyarázata annak a már korábban tárgyalt jelenségnek, hogy a skandinávok teljesítménye sokkal jobb, mint a keleti szlávoké, vagy a dél-olaszoké. Ennek ellenére marad két jelentős eszköz az erkölcsi színvonal javítására. Az egyik a magas foglalkoztatás, a másik az oktatás.
Nincs ugyanis nagyobb erkölcsrontó, mint a tartós munkanélküliség. Ahol ez jelentős, ott az erkölcsi állapotok gyenge lábon állnak, nemcsak a közvetlenül érintettek, de az egész társadalom erkölcsére romboló hatással van. Ez jelent meg nálunk is a rendszerváltás után.
Ahol magas a foglalkoztatás, viszonylag jobbak az erkölcsök, ahol alacsony rosszabbak.
Erről azonban később.
Az is egyértelmű, hogy minden társadalomban sokkal gyengébb az erkölcs az alacsonyan iskolázottak körében, és sokkal erősebb a magasan iskolázottak között. De ezen belül az is fontos, hogy az iskolarendszerben kapjon hangsúlyt az erkölcsi magatartás.
Az iskolarendszernek a viselkedési kultúrára és a munkaerő minőségre gyakorolt közvetett hatása még jelentősebb. A képzettebb munkaerő biztosabban kap munkát, ha pedig dolgozhat, akkor erkölcsösebb lesz.
Sokszor idéztem az első, az 1950-es japán költségvetést. Ezt akkor még a megszálló erők parancsnokának Mc Arthurnak kellett bemutatni jóváhagyásra. Neki feltűnt, hogy az oktatásra szánt összeget jelentősen megemelték.
Megkérdezte: maguknak nincs mit enni, romban vannak a házaik, és oktatásra költik a pénzüket?
A japán pénzügyminiszter így felelt: Éppen azért, táborok úr. Ha enni és lakni akarunk, akkor elsőször tanulnunk kell.
Ez a hozzáállás a japán gazdasági csoda kulcsa.
A mi pénzügyeseinknek minden bajban a nagyobb takarékoskodás jut az eszükbe.
Maradjunk abban, ha az elmúlt száz év minden tapasztalata azt igazolja, hogy az eredményhez mindenek előtt jó iskolarendszer kell, akkor higgyük el, hogy az iskolában termelik meg a pedagógusok és tanulók a jövő feltételeit.
Ezen az úton azzal kellene kezdeni, hogy vagyonnak értékeljük a tudást, az oktatást pedig nem fogyasztásnak, hanem vagyongyarapításnak kell kezelni.
Záró megjegyzésem, hogy nemcsak a jó oktatási rendszer javítja a munkavállalás lehetőségét, de fordítva is legalább annyira igaz, hogy jó iskolarendszer csak magas foglalkoztatás, és megfelelő szülői háttér mellett lehetséges.
A SZÜLŐI HÁTTÉR JELENTŐSÉGE
Nagy örömmel olvastam a Népszabadságban, a Mond meg ki vagy, megmondom, mit tudsz, cím alatt megjelent cikket. Nem a tartalma, lepett meg, ami legfeljebb számszerűsítette azt, amit tudnak a szülők, hanem a tény, hogy valakik, végre kimondták az igazságot: Az iskolák teljesítménye alapvetően attól függ, milyen szülői környezetből érkeznek a diákok.
Idézek.
„Erősebben hat egy iskola átlagteljesítményére, hogy milyen családi hátterű diákok járnak oda…”
„A 2008-as vizsgálat ismét rámutatott az egyes települések és iskolák közti óriási teljesítménykülönbségre. A 6., és a 8. évfolyamosok esetében matematikából 53-57, szövegértésből 59-62 pontnyi a különbség a községi és a fővárosi tanulók átlagteljesítménye között, a 10. évfolyamra az eltérés már 87, illetve 98 pontra nő.”
Pongrácz László, az Oktatási Hivatal főosztályvezetője véleményét idézi a cikk. „Ahogy viszont emelkedik a családháttér-index, úgy javul a teljesítmény is. Ez az egyenes meredeken emelkedik, vagyis a szociokulturális tényezőnek igen erőteljes a hatásuk a diákok teljesítményére. Ráadásul, a 6., a 8. és 10. osztályba n hasonlóan meredek, tehát az iskola nem kompenzál jóformán semmit az otthonról hozott háttéren és az ebből fakadó teljesítményen.”
Jó volt olvasni, hogy végre a szakember, a szaktudósok által készített tanulmány alapján kimondta azt, amit szinte mindenki tudott.
Ezek az adatok azonban nem mutatják meg, hogy mibe kerül a magyar társadalomnak, hogy csak a magasan képzett és jól kereső szülők gyermekeiből lehatnak olyan állampolgárok, akikre a felzárkózás érdekében számítani lehet. Ez csak akkor derülne ki, ha olyan felmérések is készülnének, amelyek azt mutatják, hogy a jó családi háttérben született gyermekekből milyen munkaerő lett a munkába állásuk után öt, majd tíz évvel. Vagyis, mennyit ér a társadalom számára az 50, illetve 100 ponttal jobb iskolai teljesítmény, illetve milyen veszteség származik abból, ha ennyivel kisebb.
A rendszerváltás óta folyó munkaerő politika katasztrofális hatását azonban az világítaná meg, ha azt is felmérnék, hogyan szerepelnek a tartósan munkanélküli szülők gyermekei az iskolába, utána pedig a munkaerőpiacon. Ezek átlagos munkaerőértéke ugyanis, véleményem szerint, negatív. Az ebből származó társadalmi kár évente, legkevesebb 1000 milliárd forint.
Mindezt azért írtam vastag betűkkel, mert minden bajunk eredendő oka, hogy a liberális gazdaságpolitika a rendszerváltás során, másfélmillió munkást kizárt a legális társadalmi munkamegosztásból.
Visszatérve az oktatáspolitikára. A jelenkor fejlett társadalmainak jövője elsősorban attól függ, hogy milyen munkaerőt termel. Mint az idézett cikkből is kiderül a munkaerő minősége, elsősorban attól függ, hogy milyen szülői környezetből kerül ki a következő nemzedék.
Ezt jelentősen csak három módon lehet javítani. A magas foglalkoztatással, a születési struktúra javításával és a gyengébb családi környezetből származó gyerekek oktatásának megkülönböztetett támogatás.
A MAGAS FOGLALKOZTATÁS.
A tartós munkanélküli családokban született gyermekek várható életteljesítménye minden társadalomban katasztrofálisan gyenge, sőt rossz. Ennek érekében az első feladat: szinte felszámolni a tartós munkanélküliséget. Azt más anyagban bizonyítottam, hogy a tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint amilyen költséggel ki lehetne küszöbölni. A munkaerőpiacon olyan szabályozást kell bevezetni, ami a tartós munkanélkülieket akkor is foglalkoztatja, ha a bérüket az adóból le lehetne vonni. A tartós munkanélküliségből fakadó közvetlen és közvetett, azonnal és későbbi kár nagyságrenddel nagyobb, mint az ilyen munkaerő bérköltsége. A rendszerváltás óta eltelt közel húsz esztendő nem volt elég arra, hogy kiszámolják, mennyi kár származik a tartós munkanélküliségből.
Bizonyításként elég volna a tény is, hogy a világ első tíz olyan országában, ahol a múlt század során tízszeresnél jobban nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, illetve amelyiket az iskolarendszere alapján a legjobbak közé sorolnak, mindegyikben az átlagnál lényegesen magasabb a foglalkoztatás. De ezeket az is jellemzi, hogy magas az adóelvonásuk, és alacsony a jövedelmek differenciáltsága.
Az iskolarendszer teljesítménye tehát elsősorban attól függ, hogy milyen magas a munkára fogottság.
Ha a politikai hatalom birtokosa, aki történetesen, hét éven keresztül baloldalinak vallotta magát, csak azt értené meg, hogy a foglalkoztatás magas szintje minden baloldaliság alapja, nem tartanánk itt.
Azt, hogy az elsődleges feladat egymillió új munkahely teremtése, a jobboldali Fidesz hirdeti. He ennek felét megvalósítja, ez lesz a rendszerváltás óta, messze legjobb kormány.
A SZÜLETÉSEK SZOCIOKULTURÁLIS STRUKTÚRÁJA.
Ez alatt az kell érteni, hogy a szülők iskolázottsága, jövedelme és lakhelye alapján milyen a születések megosztottsága.
A tudományos és technikai forradalom e tekintetben is fordulatot hozott. Eddig minden társadalomban a szülők társadalmi és anyagi helyzetétől többé-kevésbé azonos volt a gyermekvállalás. Demográfiai különbséget két tényező okozott. 1. A családok anyagi helyzetétől függően alakult a halandóság. A szegények gyorsabban haltak. A fő halálok, közvetlenül és közvetve, a szegénység volt.
2. A városokban sokkal magasabb volt a halandóság. Ez a járványok gyorsabb terjedésével, és a városi közművek hiányával magyarázható. A történelem során a városi lakosság tartósan sehol nem tudta a magas születési arány ellenére fenntartani a népességét, azt mindig a falvakról történő beáramlás pótolta.
A tudományos és technikai forradalom a demográfiában is fordulatot hozott. A nők gyermekvállalása negyedére csökkent. A csökkenés éppen a magasan képzett és jól kereső rétegekben nagyobb, és a gyermekvállalás a leszakadt réteghez tartozó családokban továbbra is nagyon magas. Az ebből fakadó társadalmi kőár felmérhetetlen minden olyan országban, amelyikben a leszakadt réteg többsége olyan kultúrához tartozik, amelyik szervesen eleve nehezen kapcsolható be a dinamikusan fejlődő társadalomba.
Minden társadalomban a gyermekvállalás nagysága fordítottan arányos a szülők szociokulturális színvonalával. Ez fakad a fajunk demográfiai törvényéből. Az ember túlszaporodó fajta mindaddig, amíg az iskolázottsága és a jövedelme el nem ér bizonyos szintet, és nincs megoldva az olcsó és egyszerű fogamzásgátlás. Ha e két feltétel egyike nem áll fent, beáll a túlszaporodása. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt e két feltétel mindegyike hiányzott. A túlnépesedés fékezése volt minden osztálytársadalom feladata. Ez a feladatát a többség nyomorának növelésével, a tömegek kizsákmányolásával, a szervezett emberpusztítással, és a tudás elfojtásával érte le. A tudományos és technikai forradalom azonban a fejlett társadalmakban mindkét akadályt elhárította. A tudomány megoldotta az olcsó és biztos fogamzásgátlást, a technika pedig olyan iskolázottságot és jólétet teremtett, amiben a gyermekvállalás még a létszám fenntartását sem biztosítja.
A túlszaporodás veszélye ott szűnik meg, ahol az iskolázottság túllépi a 12 évet, a jólét pedig a 10 ezer eurót. Ahol ez a színt a lakosság egészére létrejön, leáll a népszaporulat. A probléma azonban egyrészt minden olyan társadalomban fennáll, amelyikben jelentős réteg iskolázottsága és jövedelme nem éri el a fenti szintet, és minden olyan társdalomban katasztrofális a túlnépesedés, amelyikben sem az átlagos iskolázottság, sem az egy lakosra jutó jövedelem nem éri el a kívánt szintet. Ez vonatkozna az emberiség négyötödére, ha Kínában nem kényszeríttették volna alacsony szintre a gyermekvállalást. Így csak a világ népességének háromötöde szaporodik elviselhetetlen mértékben.
A leszakadt réteg túlszaporodása számos országban, nálunk különösen, olyan nagy probléma, hogy a kifejtése külön fejezetet igényel.
A SZÜLETÉSI STRUKTÚRA HATÁSÁNAK MÉRSÉKLÉSE
A születéssel hozott képességek többé-kevésbé azonos arányban jelennek meg minden társadalmi rétegben. Mivel a társadalom fejlettségével együtt nő a veleszületett képességek feltárásának és kiképzésének a jelentősége, egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy a jelentős hányadot jelentő leszakadt rétegben születettek képességei feltáratlanul maradjanak. A széles leszakadt réteg, a tartós munkanélküliség a legnagyobb társadalmi veszteséget azzal okozza, hogy az általuk vállalt sok gyermek szinte egésze elveszik a társadalom számára. Azt a veszteséget az állam csak azzal mérsékelheti, ha az ilyen rétegben születet gyermekek nevelésében, iskoláztatásában igen erős pozitív állami támogatást alkalmaz.
Jelenleg, Magyarországon a születések fele a társadalom alsó harmadában, negyede pedig az alsó tizedében születik. Ezek iskolázása csak akkor nem lesz katasztrofálisan eredménytelen, ha az állam az ilyen gyerekek iskolázását megkülönböztetett módon támogatja.
Magyarország a bolsevista időszak első felében keményen élt a munkás és paraszt gyerekek beiskolázásának adminisztratív támogatásával, sőt a felsőoktatásból a korábbi rendszer híveinek tartottak kizárásával. Erkölcsileg ezt lehet helyteleníteni, de az eredményét nem lehat tagadni. A két háború közti úri társadalomban már a középiskolák is szinte csak az úri középosztály és a zsidó polgárság gyermekei számára voltak nyitva. A munkás és a paraszt rétegek gyerekeit nem kellett adminisztratív eszközökkel kizárni, kizárta őket a nyomor. A 30-as évek elején a fiuk 4.2, a lányok 0.6 százaléka jutott el az érettségiek, vagyis a 12. osztályig. A munkás és paraszt fiuk tették ki a korosztály 85 százalékát, de csak 1 százalékuk érettségizett. A lányok között az egy ezreléket sem érték el. Erről azonban tized annyit nem beszélnek, mint a Rákosi-rendszerben az osztályidegennek tartottak egyetemre jutási nehézségeiről, akik az adminisztratív korlátozás ellenére a társadalmi arányukhoz képest, az egyetemeken is túl voltak reprezentálva.
A leszakadt rétegek számára a családi pótlék nagyágát össze kell kötni a tanulási eredményekkel. Az iskoláztatás elhanyagolása estében fél, a sikere estén kétszeres családi pótlék lenne indokolt.
Más alkalommal fejtem ki részletesen az olyan öregkori ellátási javaslatomat, ami szerint az iskoláztatási eredménnyel arányos öregkori ellátást kell a tartósan munkanélküliek számára bevezetni. Ennek a rétegnek ugyanis nem lesz legális nyugdíja, viszont erről, ha munkát húsz éve keresztül nem biztosítottunk, a gyermekeik iskoláztatásával érhessék el, hogy öregkori támogatás kaphassanak.
Demográfia
A közgazdaságtan ezt a társadalmi alapfeladatot másokra bízta. A társadalom lakosságának nagysága nem szerepel, ezt másik tudomány feladatának tekinti. Márpedig minden társadalom eső feladata, hogy a lakosság létszámát a társadalmi igényéhez igazítva alakítsa.
Hat éve ismertem fel, hogy a gyűjtögetésről a termelése való áttérés olyan mértékben növelte a lakosság életképességét, hogy a fajunkat jellemző gyermekvállalás mellett állandóvá vált a túlnépesedés. Az életviszonyok minden javulása csak fokozta a túlnépesedést. Ebből fakadt aztán minden osztálytársadalom közös feladata, a túlnépesedés féken tartása.
Az első agrártechnikai forradalom és a közelmúlt tudományos és technikai forradalom között eltelt ötezer év során a térségek eltartó képessége legfeljebb évi tized, esetleg ezred százalékkal gyarapodhatott. Ezzel szemben a spontán népszaporulat egész százalékok lettek volna. Ilyen növekedés azonban még egyetlen generáción belül is eltarthatatlanná vált volna. A gyors népszaporulat gyorsan ellehetetlenüléshez vezetett volna. Ennek ellenére a közgazdaságtan figyelmét elkerülte az adott térség eltartó képességének problémája. Pedig az üzemgazdaságtan kezdettől fogva számolt az optimális kapacitás szerepével.
A közgazdaságtannak is arra kell épülnie, hogy a társdalom feladata a lakosság létszámát az eltartó képesség optimumán tartani. Az osztálytársadalmak ezt a feladatukat csak úgy tudták teljesíteni, ha a spontán népszaporulatot féken tartottak. Ezt minden osztálytársadalom, függetlenül attól, hogy milyenek voltak a tulajdonviszonyok, kik képezték az uralkodó osztályt, négy eszközt kellett működtetni.
1. Fokozni kellett a nagy többség nyomorát. Ez jelentette a népszaporulat egyik nagy fékjét. A kizsákmányolás, a dolgozók által létrehozott érték jelentős hányadának elvonása tehát a túlnépesedésből fakadó szükségszerűség volt. A lakossági fogyasztás minden javulása népszaporulatot teremtett volna.
2. Az erőforrások jelentős hányadát hadviselésre kellett fordítani. Ezzel nemcsak jelentős jövedelmet és munkaerőt vontak el a fogyasztás és a termelés elől, hanem jelentős mértékben növelték a hadviseléssel járó halálozást. Még nem számolt utána egyetlen történész, hogy fegyverkezés és hadviselés nélkül micsoda népességrobbanás következett volna be.
3. A dolgozó többségtől elvont jövedelem nagy többségét improduktív, az életviszonyokat nem javító célokra, luxusra, kincsképzésekre kellett elpocsékolni. A gazdaságtörténészek sem keresték az okát, hogy miért volt minden osztálytársadalomra jellemző a felhalmozásra alkalmas források elpocsékolása. Mert a társadalom produktív módon még annyit sem fogyaszthatott, amennyit termelt. Ezért a termelőkapacitások növelése csak növelte volna a spontán népszaporulatot.
4. Üldözni kellett a tudásvágyat, még inkább a jobbító szándékot. Nemcsak a zsidó-keresztény, de minden kultúrában bűn volt a tudásvágy. Fajunk ötezer éven keresztül olyan stádiumban élt, amiben a fejlett agyának kapacitását életveszélyes volt kiszabadítani. Az emberiség legfejlettebb ötöde azonban a 20. század derekára eljutott odáig, hogy megoldotta az olcsó és biztos fogamzásgátlást, és olyan iskolázott lett, hogy már nem vállal több gyermeket annál, amire a társadalomnak szüksége van.
Az emberiség iskolázott és gazdag ötöde számára az osztálytársadalmak kora lezárult, ezek társadalmainak nem kell a népszaporulat ellen védekezni.
Érdekes, hogy a tudományok soha nem tapasztalt diadala közepett, egyetlen tudós sem látta előre, sőt ma sem ismerte fel, hogy miért, és mikor szűnnek meg az osztálytársadalmak.
A LASSÚ NÉPÉESSÉGOGYÁSTÓL VALÓ FÉLELEM
A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre a világ fejlett ötödében, megszűnt a túlnépesedéstől való félelem. Ugyanakkor a négyötödében nemcsak felgyorsult, de nem is képesek védekezni ellene. Csak két kivétel van. A három kelet-európai pravoszláv országban csökken a lakosság, Kínában pedig példátlan erőszakkal fékezték meg.
A történészek az első jelenséget nem magyarázzák, a másodikon meg csak botránkoznak.
A három pravoszláv ország esetében azt kell tudomásul venni, hogy a kultúrájuk ugyan eleve alkalmatlan a felzárkózásra, hiszen éppen ellentétes a viselkedésük a puritánokéval, ugyanakkor diadalként élték át a számukra a kisebbik rosszat jelentő bolsevik rendszert, ugyan továbbra is szegénynek, de erősnek érezhették magukat. Most nemcsak még szegényebbek, ugyanakkor erőtlenek lettek. Együtt még csak valahogy megélhettek volna, de a gazdag nyersanyagforrásokból származó bányajáradékot, csak az oroszok élvezhetik. De azok sem képesek a racionális felhasználására.
Kína pedig az első kultúra a világon, amelyik képes volt arra, hogy tudatosan állítsa a túlnépesedését. Ez a csoda tette lehetővé a világtörténelem legnagyobb csodáját, másfél milliárd emberrel ötven év alatt, a valaha elért gazdasági növekedés háromszorosával, felzárkózni a világgazdaság centrumához.
Azt nem vált ismertté, hogy mennyire voltak a kínai vezetők tudatában annak, hogy milyen jelentősége lesz a népszaporulat lefékezését eredményező tettüknek, és mennyire csak a túlnépesedett kelet-ázsiai kultúra reflexe alapján, az előttük álló feladat megoldása érdekében cselekedtek. Ez is joggal tételezhető fel, hiszen Kelet-Ázsia évezredek óta küzd a túlnépesedés ellen. Az ő kultúrájukban nem megbotránkoztató a családtervezésbe való állami beavatkozás. A nyugati, keresztény kultúra azonban még a családtervezés önként vállalt formáit is elutasítja. A társdalom tudománya pedig máig nem ismerte fel, hogy minden adott technikai bázison, minden térségnek van optimális eltartó képessége, amitől való durva eltérések sértik a társadalom érekét.
A klasszikus közgazdaságtannak egyik alapvető elvi hibája, hogy nem az egyén, hanem az állam gyarapodását tekinti céljának. Az állam célja csak az egyének kollektív céljának a szolgálata lehet. Ezért az állam célja nem a közösség erejének, hanem a tagjai érdekének a szolgálata. Ezért a közgazdaságtannak az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont, iskolázottságot és a várható élettartam az alakulását kell szem előtt tartani.
A közgazdaságtan az egylakosra jutó vagyont nem méri, az iskolázottságot, a várható élettartamot pedig nem veszi figyelembe. Amennyiben legalább az egy laksora jutó vagyont helyesen mérné, és az alakulását figyelembe venné, kiderülne, hogy a gyors népességnövekedés kizárja az egy lakosra jutó bővített újratermelést.
Az egy laksora jutó nemzeti vagyon megállapításánál figyelembe sem vesszük a szellemi vagyont is, aminek alakulása, a társadalom teljesítménye szempontjából, a fejlett társadalmakban a fizikai vagyonnál is fontosabb.
MIVEL JÁRNA EGFETLEN SZÁZALÉKOS LAKOSSÁGCSÖKKENÉS
Ezt azért kellene kiszámolni, mert körülbelül ezzel járna, ha a jelenlegi leszakadt rétegben nem volna a megélhetési célok egyike a minél több gyermek felelőtlen vállalása. Tartósan nem kevésbé veszélyes, mint az egy százalékos növekedés. Évtizedeken keresztül egyik sem tartható. Az időleges fenntartásának a társadalmi költsége azonban ellentétes. Amíg a növekedés minden egy százaléka, a vagyon szintjének tartása érdekében három százalék nagyságú nemzeti jövedelemnövekedést emészt fel, minden egy százalékos csökkenés viszont ekkora vagyonképzést takarít meg. Ennek következtében az a társadalom, amelyikben évi egy százalékkal nő a népesség, három százalékos nemzeti jövedelemnövekedés szükséges ahhoz, hogy az egy laksora jutó jövedelem szintje tartható legyen. Ezzel szemben az olyan társadalom, ahol évente egy százalékkal csökken a lakosság, három százalékos nemzeti jövedelem csökkenés mellett is tartani tudja mind a jövedelem, mind a vagyon egy lakosra jutó szintjét. Ezt mutatta az egy laksora jutó fogyasztás alakulásában japán és az Egyesült Államok összevetése. Az elmúl tíz évsorán, hogy Japánban a nemzeti jövedelem növekedése fele volt annak, ami az Egyesült Államokban. Az előbbiben viszont évente közel egy százalékkal csökkent, az utóbbiban közel két százalékkal nőtt a lakosság. Ennek következtében Japánban nőtt gyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint az Egyesült Államokban.
A közgazdaságtan azzal sem számol, hogy az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont attól függetlenül vizsgáltuk, hogy Japán a világ egyik legjobban túlnépesedett, az Egyesült Államok pedig még messze alatta van a számára optimális népsűrűségnek.
Annak ellenére, hogy az elmúlt száz év során a világ népességének növekedése sokszorosa az évezredeken keresztül tapasztaltnak, a népesség növekedés gazdasági következményeivel nem számol a közgazdaságtudomány. Ezt rábízza a természetvédőkre, a zöldekre, akik a környezetszennyezést, a természetvédelmet a népesség sűrűsége és növekedése figyelmen kívül hagyásával, csupán a technikai hatások kivédésével akarják megoldani. Azt fel sem merik vetni, hogy a természetnek a népesség számával szemen van a legkisebb tűrőképessége.
A szegény társadalmak ugyan kisebb kárt tesznek a természeti környezetben, de egyrészt az a kár is bizonyos népsűrűség után már nem viselhető el, másrészt szegénységük folytán nincs forrásuk a természetvédelemre. A gazdag társadalmak ugyan több kár okoznak, de bőven van forrásuk az általuk okozott károk mérséklésére, jóvátételére. A természetvédőknek nemcsak a károk minimalizálást, hanem a károk, és azok elhárításának az egyenlege alapján kellene vizsgálni.
Ezzel kapcsolatban vetem fel, hogy a felmelegedés ugyan nem lebecsülendő veszély, de tized annyi kihatása nem lesz az emberisé jövőéjére, mint az a tény, hogy a következő ötven évben minimálisan további kétmilliárddal nő az emberiség létszáma. Ennek hatása nagyságrendekkel többe fog kerülni, mint amennyi költséghatása a felmelegedésnek lesz.
A SZÜLETÉSEK STRUKTÚRÁJA
A jelenkori fejlett társadalmakban a lakosság számának alakulása másodlagossá vált annak struktúrája mellett. Az új generáció társadalmi értéke sokkal inkább függ annak minőségétől, mint a mennyiségétől. Ugyanannyi születét követhet nagyságrendi értékkülönbség attól függően, hogy milyen a mögöttük álló családi struktúra. Ebből fakadóan semmi értelme a születések számának alapján vizsgálni a lakosság, a munkaerő újratermelését. Ennek csak akkor volna elfogadható mérési módszer, ha a születési ráta minden iskolázottsági és jövedelmi szintű családnál azonos volna. Ez azonban sehol nincs így, pedig alapvető társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy ott szülessen több gyermek, ahol azok várható társadalmi értéke nagyobb.
A jelenlegi magyar iskolarendszer korábban tárgyalt elemzése azt mutatja, hogy az iskolákban mért oktatási eredmény elsősorban a családok szociokulturális szintjétől függ. Ennek alapján mutatják be, hogy milyen pontkülönbségek vannak a családi körülményektől függően. A lényeget azonban csak akkor érthetnénk meg, ha volna arról is anyagunk, hogy milyen oktatási eredmény, illetve pontszint mellett mekkora a várható életkereset, és a várható költségvetési kapcsolat egyenlege.
Mivel az állam az ilyen adatok ismeretétől fél, nem is végezetet ilyen felméréseket. Ezen adatoknak a megismerése megdöbbentő lenne. Megpróbálom becsülni. Ma az iskoláztatási eredmények felső tizede százmilliókat ér. Az alsó harmadának az átlagértéke pedig negatív. Ezek kevesebbel fognak a nemzeti jövedelem termeléséhez, a nemzeti vagyon növekedéséhez járulni, mint amennyibe a társadalomnak be fognak kerülni.
Joggal tesszük fel a kérdést.
Milyen jövő vár arra a társadalomra, amiben a következő nemzedék harmadának a társadalmi értéke várhatóan negatív lesz?
A válasz olyan elképesztően tragikus, hogy senki sem meri megadni.
Akik pedig állításom kétségbe vonják, számoljanak utána.
KÉTFÉLE MUNKANÉLKÜLISÉG
A klasszikus közgazdaságtan elavultságát, sok egyéb mellett, bizonyítja az is, ahogyan a munkanélküliséget kezeli. A tőkés osztálytársadalomban a tőkés számára nem okozott gondot a munkanélküliség társadalmi hatása. Ez sem zavarta, ha éhen halnak, hiszen több volt belőle, mint amennyire igényt tartott.
A tudományos és technikai forradalom azonban minőségében más társadalmat teremtett. Annak szüksége van a társadalom egészének erkölcsére, és hogy a minőségi munkaerő utánpótlását minél szélesebb választékból meríthesse. Ebből fakad, hogy a fejlet társadalomnak azokat is megfelelő szinten el kell tartani, akiknek nem képes munkát biztosítani.
A munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás tehát nem keresztény erkölcsi kötelesség, hanem a társadalom fontos gazdasági érdeke is.
A piac által nem igényelt munkaerő eltartása azonban csak akkor nem jár elviselhetetlen társadalmi kárral, ha munkához van kötve. Ennek a megértése még mindig nem jutott el a kívánatos szintre. Ezt bizonyítja, hogy szinte minden társadalomban van olyan réteg, amelyik számra a munkaerőpiac nem biztosít munkalehetőséget. Ez a réteg csak a skandináv és a távol-keleti kultúrában nem okoz erős visszafogó féket. Vagyis ott nincs krónikus munkanélküliség, ahol a társadalmi munkaerkölcs olyan kemény, hogy csak kevesen rendezkednek be a munkátlanságra. Minden más kultúrában a társadalomnak, az államnak kell kikényszeríteni, hogy ne legyen jelentős hányadú, tartós munkanélküliség. A világgazdaság centrumához és a fél-perifériához tartozó társadalmakban ehhez az államnak nemcsak elegendő politikai hatalma, de anyagi ereje is van.
A jelenlegi fejlett társadalom csak akkor lehet versenyképes, ha magas szinten tartja a foglalkoztatás, és még ezen belül sincs jelentős hányada a tartósan munkanélkülieknek.
A foglalkoztatáspolitikának tehát kettős célja van.
- Ne legyen munkaerőhiány, de ne legyen jentős arányú a munkanélküliség sem.
- Ne legyen jelentős a tartós munkanélküliség.
Az előbbibe tartozó munkanélküliség társadalmi érdeket szolgál, az utóbbi azt sérti.
Miért jó, ha van minden minőségű munkaerőben némi munkanélküliség?
A teljes foglalkoztatottság mellett még adminisztratív eszközökkel sem lehet féken tartani bérkiáramlást. Az inflációt okoz, amit bürokratikus bérszabályozással és árrögzítéssel kell féken tartani. Mindkettő nemcsak káros, de azt eredményezi, hogy a bérjövedelmek jelentős hányadát nem lehet elkölteni. A pénzfelesleg áruhiány formájában jelenik meg. Ez volt jellemző minden szocialista országban. Ennek a hibáját érezte minden közgazdász és vállalati vezetés a szocialista társadalmakban. Erről szól Kornai János Hiány című könyve, amiben hiánynak jelzi a pénzfelesleget.
Az csak a rendszerváltás után derült ki, hogy a teljes foglalkoztatás az optimálisnak az egyik oldala, és lényegesen kevesebb kárral jár, mint a másik oldala, a jelentős és tartós munkanélküliség.
A teljes foglakoztatás által kiváltott spontán béremelkedést a kormányok csak az átlagbérek szabályozásával tudták fékezni. Ez azt eredményezte, hogy a vállaltok keresték az igénytelen, alacsony bérű munkaerőt is, mert csak ezek alkalmazása tette lehetővé, hogy újabb igényes munkást alkalmazzon. A vállalkozások joggal érezték úgy, hogy számukra nem szükséges, illetve jövedelmet nem hozó munkaerőt is alkalmazzanak. Amennyire az a rendszer irracionálisnak tűnt vállalkozói szinten, annyira jól szolgálta a nagyobb társadalmi érdeket, a piacon normatív feltételek mellett nem igényelt munkaerő foglalkoztatását. Csak a rendszerválást követő alulfoglalkoztatás, és ezen belül a legkevésbé értékes munkaerő elviselhetetlen társadalmi kárt, és költségvetési kiadást okozó tartós munkanélküliség mutatja meg, hogy a túlfoglalkoztatás a kisebbik rossz.
Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták, hogy a tartós munkanélküliség megakadályozásának bármelyik formája kevesebb társadalmi és közvetett pénzügyi kárral jár, mint a fenntartása.
Abból következően, hogy van olyan munkanélküliség, ami több haszonnal, mint költséggel jár, ugyanakkor az optimálisnál nagyobb, és különösen a tartós óriási gazdasági és erkölcsik kárt okoz, nem volna szabad a munkanélküliek számát összeadni, mert nemcsak a hatásuk nagysága ingadozik nagy határok között, de a tartós munkanélküliségnek az előjel is negatív.
A tényleges foglalkoztatási helyzet szempontjából a munkanélküliség százaléka nagyon gyenge minőségű mutató. A nálunk bevezetett formája, a nyilvántartott munkanélküliek százaléka kabaréba illik. Annyi, amennyinek a kormányzat akarja.
Sokkal jobb mutató a munkaképes lakosság foglalkoztatási aránya. Ezzel csak egy baj van. A munkaképes korú tanulókat inaktívnak kezeli, holott ezek a legjobb értéktermelők, a szellemi vagyon termelői. Őket a társadalmi munkamegosztásba fogottakként kellene kezelni.
Az elmúlt ötven év tapasztalata azt mutatja, hogy néhány, a bányajáradékból gazdagodó országtól eltekintve, e mutató és az elért növekedés között van a legszorosabb korreláció. Annak ellenére, hogy ebben a tekintetben sem a maximum az optimum, piaci viszonyok között az optimum is csak igen erős állami beavatkozással érhető el. A szükséges állami beavatkozás mértéke a lakosság munkamoráljától függ. Csak a nyugati kultúrát nézve, a skandináv lakosság számára minimális, a kelet-európai és a latin-amerikai népek számára igen jelentős. De számos országban olyan nagy távolság van egyes etnikumok munkamorálja között, hogy az egységes szabályozás nem működőképes. Ami az egyik kultúrának sok, az a másiknak kevés. Ennek illusztrációja Közép-Európában a cigányság. Számura csak az átlagosnál sokkal erősebb állami támogatás biztosítja a kellő mértékű munkára fogottságot.

A rendszerváltás helye a történelemben

A polgárosodásunk a 20. században... 1
Polgárosodásunk az első világháború után... 2
A magyar társadalom a második világháború után... 2
A RENDSZERVÁLTÁS A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN.. 2
A liberalizmus hatalomra jutott a gazdaságban... 2
A MUNKAERŐ HARAMDÁNAK KIREKESZTÉSE A MUNKAMEGOSZTÁSBÓL.. 2
Tönkre tettük a mezőgazdaságot... 2
A nyugdíjrendszer és az egészségügy liberalizációja... 2
Összegzés... 2

Kopátsy Sándor EG 2009-05-02

A RENSZERVÁLTÁS HELYE A TÖRTÉNELEMBEN

Közel húsz éve folyik a rendszerváltás ideje, hiszen már a Németh-kormány utolsó évében elindult. Már 1989-bben világossá vált előttem, hogy átestünk az egyik végletből a másikba, és a beindult túlzott gazdasági liberalizációra még éretlenek vagyunk. Nagyon gyorsan kialakult a véleményem. Viszonylag jól éltük meg a szovjet megszállásból fakadó nagyon szűk mozgástérben, és viszonylag rosszul fogjuk megélni a liberális szabadságot.
Annak érdekében, hogy érthetővé váljon, a magyar társadalom mikor, mire volt érett, először rövid áttekintést adok az elmúlt száz év négy egymástól jelentősen eltérő négy korszákról.
A polgárosodásunk a 20. században.
A száz esztendő négy korszakra osztandó. Történelmileg nagyon rövid időszakokban nagyon eltérő helyzetben volt a magyar társadalom. Az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchiában, egy, közép-birodalomban, aminek a nyugati harmada már jórészt nyugati értelemben polgárosodott, csehek és osztrákok, középső harmadában fél-feudális közép-európai, magyar, és a keleti harmadában ortodox-keresztény kultúrájú népek éltek. Ez a kulturális, nyelvi, civilizációs, vallási keverék a 20. század elején már minden tekintetben állami tákolmány volt. Ebben azonban, a kiegyezés után a magyarság középhatalmi múltja, a maga soknemzetiségű álalmában tovább élhette romantikus birodalmi álmodozását.
Máig nem akad magyar történész, hogy az elkerülhetetlen sorsunk szempontjából a legkisebb rossz lett volna, ha 1849-ben, a szabadságharc bukása után, a császár bevezeti az Olmützi Alkotmányt, vagyis a magyar történelmi állam etnikumainak megfelelően osztódik. Erdély, mint soknemzetiségű politikai egység, önállósodik, akárcsak a horvát bánság és a szerb vajdaság. Ezt követően csak Szlovákia önállósulása maradt volna a vesztett világháborút követő rendezésre.
Kik voltak polgárok az első világháború előtti Magyarországon?
Az egyedüli dinamikusan fejlődő, az ország egészét átszövő polgárság az ország lakosságának mintegy hat százalékát kitevő zsidóság volt. Köztük azok is, akik még nem emelkedtek polgárokká, de azon az úton voltak, nagy igyekezettel magyarosodtak. A kiegyezés után a nyugtosodás páratlan dinamikájú élcsapata voltak. Amire mi, e békeidőből büszkék lehetünk vagy közvetlenül, vagy közvetve a zsidóságnak volt köszönhető. Nekik köszönhettük az iparosítást, a tudományos és kulturális eredmények aránytalanul nagy hányadát. Elég volna arra gondolni, hogy a két kor legnagyobb magyarja, Ady és Bartók támogatói, művészetük közönsége, olvasótábora nagy többségében a zsidó polgárságból állt. Mi lett volna a két zseniből a szidó polgárság nélkül?
A nyugati értelemben vett polgárságot képviselték betelepítésük óta az Erdélyben és a Felvidéken élő szászok. Ők azonban szinte izoláltan éltek, alig volt társadalmi kapcsolatuk az ország többi etnikumával. Máig nem tudatosult, hogy a szászok szinte nyugat-európai társadalomba zárkózva éltek. Az ország közvéleményei alig tudott róluk. Amíg a magyar zsidóság az élesztő szerepet játszotta a magyar társadalomban, addig a szászok nyugati életformája alig hatott az ország többi etnikumának a polgárosodásra.
Azt, hogy a parasztság polgárosodása is a magyar polgárosodás egyik jelentős formája lehet, fel sem merült. A mély hallgatásnak az egyik oka, hogy parasztság polgárosodásának első lehetőségei az oszmán hódoltsági területeken, mindenek előtt az alföldi paraszt-városokban nyílt alkalom. Az ország felszabadulás sután azonban a parasztság polgárosodását igyekeztek eredeti állapotában visszaszorítani. Egyetlen kivételt a határőrvidék lakossága jelentett. Még nem akadt egyetlen magyar történész, aki feldolgozta volna, hogy a határőrvidék lakossága mennyivel előtte járt az ország többi része előtt. Ott volt nemcsak az anyagi jóléte, de az iskolázottsága is messze az etnikai testéveiké ellőtt. A határőrvidéken, a Bácskában és a Bánáton életek a leggazdagabb, a legmagasabb arányban iskolázott magyarok, románok, szerbek és románok. Ennek nyomai Temesváron még ma is észlelhetők, pedig a svábokat kitelepítették.
Végül speciális, nem nyugati típusú polgári szerepet játszott, az oszmán megszállás alatt alakult paraszt-polgár városok lakosságának felső tizede. Ezt a parasztpolgárságot a politikai hatalom azonban nem engedte szerephez jutni a nagypolitika.
Összegezve. Az első világháború előtti Magyarországon, az ország lakosságának alig felét kitevő magyar etnikum nyugat-európai értelmű polgárosodása a zsidóság kezébe volt letéve.
Polgárosodásunk az első világháború után.
A magyar zsidóság politikai és gazdasági súlyát bizonyította a polgári és a bolsevik forradalomban játszott hangadó szerepe. Sajnos, ezt a tényt a magyar arisztokrácia, és főleg az úri középosztály ösztönösen megérezte. Ennek hatására vált már Szegeden az ellenforradalmi erők egyik alapfeladatává a zsidóség társadalmi és gazdasági szerepének felszámolása, ami a magyar polgárosodás felszámolását jelentette. Aki a zsidóság nélkül akarta a magyar társadalmat működtetni, az visszafelé fordította a történelem kerekét.
Amennyit sírtunk az ország és lakossága nagyobbik felének elvesztése miatt, annyira figyelmen kívül hagytuk, hogyan alakult Trianon következtében a társadalom szerkezete.
Ezer év után először lett nemzeti államunk, az ország lakosságának nagy többsége magyar etnikumú, iskolázottságát és anyagi helyzetét tekintve az átlagosnál jobb. Vesztettünk ugyan iskolázott és jómódú magyarságot is, valamint a szászokat, a bánáti svábokat, de a nálunk is elmaradottabb nemzetiségek mind elszakadtak. Máig nem akadt magyar történész, aki kimondta volna, hogy Trianon után, az ország lakosságának átlaga mind iskolázottsága, mind jövedelme közelebb került a Nyugathoz, mint előtte volt. Vagyis az ország számára könnyebbé vált a felzárkózás, leszakadt minden kulturálisan és gazdasági téren elmarat és lemaradó térsége. Nem véletlen, hogy kilencven évvel Trianon után még nem készített senki egy olyan felmérést, hogy a Trianon előtti ország területén. Vagyis a Kárpát-medencében élők összessége mennyivel alacsonyabb jövedelemből él, és mennyivel kevésbé iskolázott, mint a jelenlegi ország területen élők.
A magyar politikai életben a parasztság polgárosodása a népi írók mozgalmában vált számottevő politikai céllá. Erdei Ferencen kívül, tudományos igénnyel, alig foglalkoztak a paraszt-polgárosodással.
A háború előtti államhatárok visszaállítása, revizionizmus, a minden társadalmi és politikai reformot megelőző cél holdkóros ötlet volt, máig nem merjük kimondani.
A zsidóság nélküli társadalmi, kulturális felzárkózás a Nyugathoz, agyrém volt. Történészeink máig nem készítenek felméréseket arról, hogy a nagyipari és a kereskedelmi teljesítményben, a nagyüzemi munkahelyek teremtésében, az adóbevételekben, milyen hányadot képviselt a zsidóság, mekkora volt a zsidók iskolázottsága, jövedelme a nem zsidókhoz képest. Vagyis hol tartott az ország a zsidóság nélkül?
A magyar társadalom a második világháború után.
A szovjet megszállás alatti negyvenöt évet csak akkor minősíthetjük, ha tisztán látjuk, hogy milyen helyzetben volt a háború után a magyar társadalom. A magyar társadalomban ötöd annyi polgár volt 1950-ben, mint 1930-ban, pedig már akkor is kevesebb volt, mint az első világháború előtt. Egyrészt eltűnt a zsidóság nagy többsége. A megmaradtak nagy többsége is csak Budapesten élt és vagyona, vagyis polgári függetlenségének anyagi alapja nélkül. Azzal, hogy a zsidóság négyötödét elpusztítottuk és kitelepültek, a svábok többségét pedig kitelepítettük, létszámában a magyar társadalom polgárságának nagy többségét elvesztettük.
Nemcsak a magyar történészek, de a közvélemény számára sem tudatosult, hogy 1950-re, döntően önhibánkból, a magyar társadalom eleve nagyon szűk polgári rétegét elvesztettük. Ha nem is sorolnak minket Jaltában a szovjet megszállási övezetbe, polgárok nélkül kellett volna polgárosulnunk. Történelemhamisítás azt állítani, hogy mi, ha megtartatjuk állami önállóságunkat, képesek lettünk volna polgárosodni.
A háború előtti zsidóságnak nemcsak a számbeli nagy többsége veszett el, de az asszimilációs törekvése is megsemmisült. Lássuk be végre, hogy a magyar népben ért iszonyú csalódásuk, és Izrael léte örökre felszámolta azt a kötődést, ami korábban megvolt. A magyar zsidóságot a két háború között mi nem engedtük, hogy polgár maradhasson, a bolsevik rendszer pedig ugyan csak rájuk támaszkodhatott, de a polgárságuk alapját, a vagyonukat elvette, őket szolgálata kényszeríttette.
A háború után a magyar társadalom nem volt annyi polgári erő, ami akárcsak a politikai ellenzék szerepét játszhatta volna. Ezt még a tényleges választási eredmények sem mutathatják, mert azok a szovjet megszállás alatt jöttek létre. A megszállást támogató, illetve elfogadó kommunisták vezérkarát a pusztítását túlélő zsidóság, a nagyüzemi munkásság harmada, valamint a szegényparasztság tizede adta. Ezek a megszállók nyomása mellett sem lépték túl a választók ötödét. Ez a kemény baloldal azonban a feltételezett nyugati szövetségesek megszállása esetén tíz százalék sem lett volna. A kemény és következetes társadalmi megújulásnak tehát nem volt támogatottsága. A korábbi rendszer hatalmát képviselő egyházak, különösen a katolikus, az arisztokrácia és az úri középosztály egységesen a régi rendszert, természetesen, mivel azt nem volt lehetséges, a fasizmus nélkül, folytatta volna. Márpedig csak ezeknek volt jelentős politikai befolyásuk.
A nyugati megszállás esetén csak a szociáldemokráciára lehetett volna számítani, de azok sem érhették volna el a szavazók tíz százalékát.
A magyar társadalom a bolsevik évtizedek alatt elért legnagyobb eredménye a munkás és paraszt fiatalok iskoláztatása. A bolsevik rendszer ugyan hisztérikusan polgárellenes volt, de, mint minden diktatúrának, szüksége volt képzett hatalmi apparátusra. A munkás- és parasztfiatalokból saját katonát, klérust, mandarint akart magának. Fogalma sem volt arról, hogy a katonák, a papok és a mandarinok világa elmúlt, a társadalom szellemi elitje, a munkaerő minőségi java már nem lehet képzett szolga, hanem spontán, feltartóztathatatlanul úrrá válik.
Itt kell tisztázni, ki a polgár?
Csak az, aki független a politikai hatalomtól. Polgár csak az, akinek a függetlenségét a vagyona, a tőkéje garantálta. Márpedig a bolsevik rendszerben eleve nem lehetett senki polgár, még az sem, aki a háború előtt az volt.
Vagyona alapján, a tőkés demokráciákban is, legfeljebb a társadalom tizede lehet polgár. A tudományos és technikai forradalom azonban sokszorosára növelte a polgárrá válás lehetőségét. Ettől kedve az is polgár lett, akinek a függetlenégét a szellemi vagyona biztosította. Márpedig egyre szélesebb réteg válik olyanná, akinek a tudására, munkájára a társadalomnak a kínálatánál nagyobb szüksége van. Ez a réteg a legfejlettebb, például a skandináv társadalmakban, a lakosság felső kétharmada. A modern társadalom nem azért polgári, mert a tőke nagy többsége a tőkés polgárok birtokában van, hanem azért, mert a társadalom szűk keresztmetszetét jelentő szellemi vagyon nagy többségét a lakosság kétharmada birtokolja.
A bolsevik rendszerben azonban a szakmai elit sem polgár, mivel azok is csak az államnak kiszolgáltatott alkalmazottként élhetnek. A papok, a katonatisztek, az állami tisztviselők nem voltak polgárok, csak tekintélyes, jól javadalmazott szolgák. A feletteseiknek voltak alárendelve. A bolsevik rendszer hatalmasságai sem voltak polgárok, mivel kötötte őket a pártfegyelem.
A pártok hatalmasai még a polgári demokráciákban sem polgárok, mert köti őket a pártfegyelem.
A magyar országgyűlésnek is csak az lehet tagja, aki lemond a polgárság rangjáról, aláírja, hogy nem a lelkiismerete, hanem a frakciója határozata lapján szavaz. Nem a szavazóit, de még nem is a saját véleményét képviseli, hanem a frakcióét.
A szovjet megszállás óriási, minden másnál nagyobb érdemének tarom, amit ma negatívan ítélnek meg, hogyha nem is eléggé, de összetörte a két háború közti úri világot. Ebben, az alkalmazott módszerek tekintetében ugyan ázsiai módszerekkel, de vazallus államok között mindegyiknél jobban vizsgáztunk. Meggyőződésem, hogy az utókor a magyar történelem legsikeresebb évtizedeinek fogja tekinteni a bolsevik rendszerben eltöltött évtizedeket.
A magyar társadalom körszerűbbé alakult annál, amit egy polgári demokratikus rendszertől a háború végét követő társadalmunktól várhattunk volna. Máig nem merte leírni egyetlen történészünk, hogy a 1945-ben tized annyi polgárral kellett elkezdeni a polgári társadalom építését, mint amennyivel az első világháború végén rendelkeztünk. A nemesi szerepéhez betegesen ragaszkodó úri középosztály pedig soha nem volt nagyobb erő, mint ekkor.
A bolsevik időszakot két részre kell osztani. Nagyon leegyszerűsítve az elsőt Rákosi-kornak, a másodikat Kádár-kornak nevezzük.
A Rákosi-kort minden a nagy többség negatívan, a Kádár-kort sokunk pozitíven, még többen negatívan ítélik meg. Az utókor reális ítéletére még várni kell. Súlyos hiba, hogy reális megközelítést még nem olvastam.
A Rákosi korról, ami lényegében csak 1947-53 közötti évekre igaz, az értékelés az idő multával egyre pozitívebb lesz. Messziről a történelem nem erkölcsi elvek, hanem az eredmények alapján fog ítélni. Ez az ítélet egészében pozitív lesz. Ennek a hat évnek köszönhetjük, hogy megszabadultunk a feudális maradványoktól, amely sokkal károsabb volt, mint az összetörésének a módja. Naivak azok a történészek, akik azt hiszik, illetve hitetik, hogy a két háború közti úri világtól emberséges eszközökkel is meg lehetett volna szabadulni. Akkor, mint a kornak tanúja, én is azt hittem. Közel hatvan év távlatából arról vagyok meggyőződve, hogy ehhez ennél etikusabb eszközök nem lettek volna elégségesek.
Ezt a vitát azonban csak akkor dönthetjük el, ha lesz rá példa. Én egyelőre ilyen példát nem ismerek. Nem ismer a történelem példát arra, hogy polgárság nélkül békés, demokratikus úton polgári társdalom felépülhetett volna.
A nyugt-európai demokráciák nem jelentenek bizonyítékot, mert egyrészt ott a középkor derekán már a lakosság hat-nyolc százaléka az államalkotó etnikumhoz tartozó polgár volt, a nemesség pedig alig haladta meg az egyetlen százalékot. A magyar társadalom eleve polgárhiányos volt, ugyanakkor a nemessége elérte a magyar etnikum tíz százalékát. A polgársága pedig soha nem haladta meg a lakosság egyetlen százalékát, de a magyar etnikumban pedig ennél is sokkal kisebb volt. A magyarok országának polgársága nemcsak tört része volt a nyugati népekének, hanem nagy többsége mindig idegen etnikumhoz tartozott. A nyugat-európai társadalmakban minden hat polgárral szemben állt egy nemes abban a társadalmi harcban, aminek gyümölcse lett a polgári társadalom. A magyar polgári társadalomban minden magyar polgárral szemben több tucat magyar nemes állt szemben a polgári társadalomért vívott harcban. Ilyen polgárhiányos államalkotó társadalom csak a lengyel és a magyar volt. Vagyis nekünk és a lengyeleknek a saját etnikumukon belül 50-100-szor nagyobb számszerű ellenséggel szemben kellett polgárosodni. Szerencsére, ebben a reménytelen harcukban az idegenekre, évszázadokon keresztül a nyugati bevándorlókra, elsősorban a germánokra, az utóbbi száz évben a zsidókra lehetett támaszkodni.
Franciaországban, ahol hatszor annyi francia polgár volt, mint nemes, mégis ki kellett űzni a hugenottákat, sorra megvívni a kegyetlen forradalmakat, mégsem mondhatják el, hogy a polgárosulásuk lépést tudott tartani a náluk is nagyobb polgár fölényű angolokkal, belgákkal, hollandokkal.
Aki nem ismeri a magyar és a lengyel társadalom polgárhiányát, és a nemesség számbeli túlsúlyát, az nem érthet meg szinte semmit a magyar történelemből. Ezt ugyan Györffi György negyven éve leírta, se senki nem értette meg.
Ezért megdöbbenéssel olvastam pár éve Gyilasz könyvét, amiben leírja, hogy Sztálin az ötvenes évek elején arra figyelmeztette, hogy nehéz lesz a forradalom sorsa Lengyelországban, és Magyarországon, mert ezekben a nemesség társadalmi befolyása óriási. Jó volna, ki okosította meg Sztálint, mert tanulhatnánk tőle.
Az sem véletlen, ugyan nem ismerjük a kieszelőket, hogy a moszkvai bolsevikok találták ki, hogy Rákosi és hívei helyett magyar kommunistákra kell bízni a rendszert, mert azokat már nem tűri sokáig a nép. Azt sem ők, sem Nagy Imre nem sejtette, hogy a szelepet is óvatosan, kis nyíláson kell tartani, mert másként pár nap után a régi erők mindent elsöpörnek.
Az 56-os forradalom egy hét alatt megmutatta, hogy nincs belső erőnk a féken tartásra. Ehhez a Szovjetunió katonai ereje kellett. Pedig 56 őszén a rendszernek már volt politikai struktúrája, hadserege, szervezett bolsevik pártja, titkos rendőrsége, de az egész nem ért semmit.
Azt, hogy a bolsevik rendszer lazítása előtt nem elég a Rákosi-rendszer brutalitása, a régi rendszer híveit nem elég internálni, a vezetőit kivégezni, ehhez sokkal keményebb eszközökre van szükség, a kulturális forradalomra. Neki volt igaza. Egyelőre csak Kínában sikerült a régi rendszer romjain a gazdaságot liberalizálni, ugyanakkor a stabilitást megtartó politikai hatalmat megtartani. De még legendásan kegyetlen kulturális forradalom után is a politikai hatalomnak a tankora volt szüksége ahhoz, hogy a diktatúra indokoltságát kétségbe vonó diákokat elhallgattassák. Kínán kívül minden bolsevik rendszer megbukott, ott pedig a történelem legnagyobb diadalát aratja.
A történészeknek azt kellene látni, hogy 1989 előtt, aki fel akarta számolni a bolsevik diktatúrát, annak el kellett tűnni. Ilyen volt a hidegháborús nemzetközi helyzet. Azt a rendszert, aminek a létrehozása lehetelten a történésznek sem szabad létrehozhatónak tekinteni.
Külön ki kell térni a zsidóság hangadó szerepére a Rákosi rendszer évei alatt. Ez indokolt, és a kisebbik rossz volt. Nem találunk példát arra, hogy olyan országokban, ahol szint nem is volt megmaradt zsidóság, jobb, emberségesebb lett volna a sztálinizmus. Volt alkalmam ismerni a kor néhány nem zsidó bolsevikját. A többségük ráadásul ostoba is volt.
Azt a jelenlegi liberális politikusainknak kellene legjobban értékelni, mint jelentettek az alábbiak.
- Az a rendszer kétmillió munkahelyet teremtett, ráadásul ezek többsége olyan munkaerő volt, amelyiket a jelen rendszert tartós, reménytelen munkanélküliségre kárhoztat. Azóta sem ismerünk olyan demokráciát, amelyik ilyen gyorsan munkához tudta volna juttatni a munkaképes lakosság ilyen nagy hányadát. Ma is minden országban jelentős a képzetlenek munkanélkülisége.
- Felszámolták a falusi munkanélküliséget. Ezt egyetlen viszonylag szegény országban évtizedek alatt sem oldotta meg a demokrácia.
- Maga Rákosi, és szűkebb köre ugyan nem volt híve a munkás és paraszt fiatalok ilyen mértékű egyetemre hozatalával, de mégis az ő tejhatalma alatt valósult meg a magyar történelemnek ez az egyik legnagyobb tette. Erre is csak a bolsevik diktatúrák voltak képesek.
Ezekkel a történelmi mértékű eredményekkel áll szemben a rendszer ázsiai brutalitása. Különösen erkölcsetlen, ha mi, nem zsidók a magyar zsidóság többségének elpusztítása után Rákosit embertelen zsidó diktátornak nyilvánítjuk.
Külön fejezet a Kádár-rendszer és azon belül Kádár személyének megítélése.
Sokak számára meglepő, de a Rákosi kor egyik legjelentősebb eredményét Rajt Lászlónak köszönhetjük. Ő volt a kiemelkedő alakja a népi kollégiumi rendszernek, a munkás és parasztfiatalok tízezreinek egyetemekre juttatásának. A többi eredménynél nem ismerem a hősét, ha egyáltalán volt ilyen jelentős személyi szerep. Ezt azért is fontosnak tartom, hogy rámutassak milyen ostobán ítéljük meg a történelmi szereplőket. Rajk ellen számtalanszor felhozták a második választáson történ csalásban játszott belügyminiszteri szerepét, de soha nem említik meg, hogy nála többet nem tette senki, hogy utána a magyar társadalomnak széles, munkás és paraszt származású értelmisége legyen. Az elsőnek semmi gyakorlati következménye nem lett, hiszen, ha egy-két százalékkal kevesebb lett volna a kommunistákra leadott szavazat, semmi sem történik másként, mint ahogyan történt.
Klébelsberg Kunó érdemének viszont joggal hozzák fel, hogy ő szervezte meg a tanyai gyerekek oktatását, de nem róják fel, hogy ő volt az első Teleki-kormány belügyminisztere, aki kidolgozta, és a parlament elé vitte az első zsidótörvényt, a numerus clausust. Azt hiszem helyes az ő megítélése, hiszen a két háború közt szinte minden miniszter antiszemita, revizionista volt, abban egy szereplővel több, vagy kevesebb, nem hatott az eseményekre. Viszont a tanya lakosság iskolával való ellátása történelmi tett volt, minél nagyobbat a két háború között senki nem tett. Rajk érdemét százszor nagyobbnak tartom, mint a választási csalásban játszott vezető szereplét. Az utóbbit mindenki más és minden csatlós országban megette, és nem lett hatása.
Sokkal bonyolultabb a Kádár-kor történelmi megítélése.
Nem kell sok szakértelem hozzá, hogy azon az alapon álljunk, hogy Kádárnál csak Nagy Imre lehetett volna, esetleg, jobb megoldás. De csak akkor, ha ő sem lépi túl azt a határt, aminek átlépése kínai és jugoszláv részről sürgetett szovjet katonai beavatkozással jár.
Kádáron kívül senki nem lett volna alkalmas vezető ahhoz, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk. Még nem találkoztam olyannal, kinek lett volna ilyen ötlete.
Kádár érdemét elismerni, esetleg fontos hatással lehetne annak a magyar történelem ostoba felfogásának, melyik egyoldalú pozitív értékelést a forradalmárainkról, és az sugallja, hogy ennek az országnak mindig akkor volt jó, amikor nagy egyéniségek álltak az élén, hogy nekünk mindig és mindenkor vezérre volt, és van szükségünk. Én az ellenkezőjébe hiszek.
Kevesen tisztelik nálam jobban az olyan zseniket, mint Széchenyi, Ady, Bartók, de eszembe sem út, hogy rájuk kellett volna bízni az országot. Mindegyik iszonyú károkat okozott volna.
Minél kisebb, és lemaradtabb egy társadalom, annál jobb, ha szerény vezetője van, aki nem hiszi magáról, hogy nincs szüksége mások tanácsára. Erre volt a példám Deák Ferenc, és Kádár óta, ő. Ellenpéldám pedig szinte minden történelmi hősünk.
Minél fejlettebb és integráltabb a világ, annál közveszélyesebbek a magukat történelmi feladatra hívatottnak érző zsenik, vagy kóklerek. Ezt soha nem éreztem jobban, mint a közelmúltban. De erről majd később.
A liberális polgárság nem érti, miért él a közvéleményben tovább Kádár János tisztelete, értékelése. Pedig semmi sem értékelte úgy fel Kádárt, mint a rendszerváltást követő liberális gazdaságpolitika.
Miért szereti a nép Kádár Jánost?
Mert felismerte, hogy a magyar népnek, nem a magyar elitnek, szűk az a mozgástér, amit a bolsevik rendszer számára megenged. A nép nagy többsége szívesen dolgozna többet a munkaidő után, ha volna értelme. Igényesebb, mint amennyit a társadalmi munkamegosztásban kapott szerepe biztosít. Nem tudom szervezett munkásként mennyire ismerte a falusi nép vágyát. A falvakban, néhány módos gazdától eltekintve, akik között kevés volt, akit a falu befogadott, irigyelték a baktert, a postást, akiknek nyugdíjas állásuk volt, de marad elég idejük arra, hogy parasztok is lehessenek, akiknek volt tehenük, disznót, baromfit is tarthattak, volt pár hold földjük, és biztonságban élhettek.
Még a népi írók sem hangsúlyozták, hogy a paraszti életforma nem ismerhette a biztonságot. A szárazság, a jégverés, a talajvíz, a fagyvihar, az állatok pusztulása, a termékek piaci ára számukra nem befolyásolható tényezők voltak. Soha nem lehettek biztonságban. A Kádár-rendszer ezt a biztonságot jelentette. A termelőszövetkezettől, az állami gazdaságtól nem várhattak igényeiknek megfelelő jövedelmet, de megengedték a háztájit, aztán a saját erő házépítést.
A háztáji az ügyeseknek a havi fizetés felét, harmadát is meghozhatta. Az értékesítés pedig nem volt gond. A szocialista rendszerre jellemző helyzetben, hogy több pénz volt, mint áru a boltokban, minden terméket el lehetett adni.
A 70-es években nem volt olyan állam a világon, ahol a falvakban megközelítően annyi ház épült volna, mint nálunk. Most alig hatod annyi épül, de még biztos munkaalkalom, azaz bakteri fizetés is keveseknek jut.
A háztáji és a saját rezsis házépítés páratlan sikere nyomán megindult a gyárakban is a fusizás, a szabadidőben történő maszekolás.
A magyar szocialista rendszer szinte középutat jelentett a nyugati kapitalizmus és a keleti bolsevik rendszer között. Ezt, mind annyiszor minden tudományos elemzésnél jobban jellemezte egy vicc.
Reagen, Brezsnyev és Kádár beszélgetnek arról, hogy nálunk hogyan élnek a munkások. Az amerikai elnök szerint nálunk keresett akkor 2000 dollárt egy munkás, 1500-ból megélt, 500-at pedig megtakarított. A szovjet első titkár szerint nálunk is hasonló volt az arány. Egy munkás keresett 1000 rubelt, ha elég türelme volt sorba állni, talált a boltokban árut 700 rubelért, 300 rubelt pedig, mivel nem tudja elkölteni, beteszi a bankba. Kádár is úgy látja, hogy az arány nálunk is hasonló, egy munkás keres 5000 forintot, de mivel 7500-at költ, azt valahogy a munka után megkeresi.
Az agrárpolitikát Nagy Imre már 1953 után indította útjára. Kádár, bölcsen a baloldali népiekre bízta, akiket a pártban Fehér Lajos, a szellemi tartalommal való feltöltésben Erdei Ferenc vezetett. A magyar mezőgazdaság ugyan nem a nyugati farmergazdaságok példájára, hanem a szocialista nagyüzemek nagyon alacsony hatékonyságát kihasználva épült fel, de sikerét a hidegháború mindkét frontján elismerték. Termékei még a KGST rendszeren belül is az olajjal, földgázzal egyenlő keménységűek voltak.
A gazdaság merev, bürokratikus állami irányítása ellen már az 50-es évek elején tiltakoztak. A hangadók nagy többsége zsidó polgári családból származó, meggyőződéses kommunista volt.
A magyar történészek híresek arról, hogy az indokoltnál több dicsőséget találnak a múltunkban. Ezért meglepő, hogy nem ismerték fel, hogy milyen fontos szerepet játszott a magyar kommunista mozgalom annak a lenini stratégiának a megvalósításában, amit az ellenforradalmi katonai erők leverése után Lenin meghirdetett. Marad a kemény politikai diktatúra, de a gazdaságban, először a paraszti mezőgazdaságban, a piacnak fontos szerepet kell biztosítani. Sztálin azonban, Lenin halála után, ezzel ellentétes útra térítette a gazdaság működtetését. Sztálin halála után azonban a szovjet pártvezetésben felmerült a lenini út gondolata. Ennek érdekében váltották le Rákosit, és állították a magyar kormány élére Nagy Imrét. Ő is, Lenin tanítványaként, a mezőgazdaságban kezdte el a gazdasági rendszer lazítását. Alig egy év után azonban mind Moszkvában, mind Budapesten a pártvezetésben megerősödtek a sztálinisták. Kádár személyes érdeme, hogy ő a forradalom katonai leverése után, óvatosan elindult a lenini úton. Ennek volt köszönhető a 68-as mechanizmus reform. Végül, amit Kína a kulturális forradalom után elindított, a lenini út megdicsőülése lett.
Bármennyire világos a lenini stratégia végső diadala, ebben a mi 1968 utáni szerepünk, hogy Kína sok tekintetben tőlünk tanulta meg, hogyan lehet a párturalmat és a gazdaság piacosítását párhuzamosan működtetni. Még nem találkoztam e logikai lánc megfogalmazásával.
A mezőgazdaságban elért eredmények inspirálták a gazdaság egészét. Egyre oldottabb lett az állami vállaltok irányítása is. Ennek eredményeképpen megnőtt a politikai súlyuk. Néhány eredményesen működő óriásvállalat vezérigazgatójának a pártvezetésben is szava volt, őket az ország ismerte. Az impulzust a termelőszövetkezetek melléküzemágaival való kooperáció adta.
A gazdaság egészére kiterjedő hatású mechanizmus reform élcsapatát a polgári gyökerű zsidó kommunisták adták.
A magyar értelmiség a megelőző száz évben két táborra szakadt, az urbánusokra és a népiekre. Ez az ellentét a hatalmon lévő rendszer politikájától függetlenül midig létezett. A gazdasági reform első hangadói az urbánusok voltak. Nagy Imrét a moszkvai narodnyikok emelték hatalomra, alatta az urbánusok hallgattak. A 68-as reform azonban mindét tábor szívügye lett. Tudtommal nem volt szervezője, spontán alakult ki a munkamegosztás, a népiek foglalkozzanak a falvak világával, a mezőgazdasággal, az urbánusok viszont szabad kezet kaptak a gazdaság egészére. Az urbánusok vezére Nyers Rezső, a népieké Fehér Lajos lett. A szellemi életet Aczél Györgyre bízták, aki gondoskodott az urbánusok és népiek közötti egyensúlyról. A hatalom egésze felett Kádár maga egyensúlyozott.
Kádár történelmi szerepének alakulásban sok kárt okozott, hogy egészsége nem tartott ki, az utódai pedig kevesebb bölcsességgel, de nagyobb önbizalommal képtelenek voltak a munkájának folytatására.
A RENDSZERVÁLTÁS A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN
A fentieket azért írtam le, mert szükségesnek éreztem, hogy a rendszerváltás során elkövetett bűnöket, hibákat történelmi környezetükben vizsgálhassuk.
A liberalizmus hatalomra jutott a gazdaságban.
A nemcsak a gazdasági mechanizmus kidolgozásában és levezénylésében, de a rendszerváltás előkészítésében, és azt követően a gazdaságpolitikában a magyar zsidóság volt az élcsapat. Ezt ugyan mindenki tabutémaként kezeli, pedig a korrekciókhoz ennek tisztázása elkerülhetetlen.
Nemcsak magyar, de pozitív világtörténelmi szerepe volt a kommunista, majd annak bolsevik formájában is a zsidóságnak. Ahogy a kiegyezés utáni magyar politika nem érhető meg a zsidó polgárság hangadó szerepe nélkül, a bolsevik rendszer történelmi útja sem. De most elégedjünk meg azzal, ami a Jaltában kialakított hatalmi viszonyok alapján a Szovjetunió számára biztosított érdekszférában történt.
Az érintett országok mindegyike vagy önként és dalolva, mint mi is, vagy rájuk kényszerítve, mint a csehek, kiirtották a zsidóságuk nagy többségét. Ebben Sztálin is partnerük volt, hiszen Varsóban is megvárta, amíg a németek felszámolják a döntően zsidók által szervezett felkelést. Ott Sztálin úgy érezte, két legyet ütöttek agyon a nácik egy csapásra. A lengyel hazafias elitet és a lengyel zsidóságot. Csak a nyugati hatalmak gyors előrehaladása Berlin felé siettette a szovjet hadsereget Budapest elfoglalására mielőtt a nyilas bandák a népirtást, befejezték volna. Ezt a feltételezést még a magyar zsidók sem írták le. Pedig ez is magyarázza, hogy mennyire indokolt volt a zsidóság félelemérzete a háború után.
Feltételezésem szerint, a rendszerváltást előkészítő kerek-asztal tárgyalásokon Antall József tudomásul vette, hogy ő lesz az első demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnök, de a gazdaságpolitikát az ahhoz jobban értő zsidókra bízza.
Ez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikában a liberális vonal fog érvényesülni. Ennek megvalósítója az SZDSZ azzal, hogy az MSZP-ben lévő liberális elvbatárokra számíthat. Vagyis továbbra is azok, illetve azok tanítványai bonyolították a gazdaságpolitikát, akik a 68-as reformot is. Ezek mindegyike máig elkötelezett liberális, nagyon kevés érzékkel a társadalom szociális elvárásaival szemben.
A rendszerváltás előtti liberális törekvés, aminek határait szigorúan ellenőrizték Moszkvából, erősen be volt korlátozva. Tehát, minden kis lazítás, pozitív hatású, és a közvélemény által is szívesen fogadott volt. Ezzel szemben a szovjet kontroll megszűnte után szabadon csaponghatott. Szabadon kerülhetett felszínre az a túlzott liberalizmus, ami a kiegyezés óta többet akart a magyar társadalommal elfogadtatni, mint aminek elfogadására már megért.
Régi formájában visszatértek az urbánusok a magyar társadalom tudati és gazdasági szintjét túlhaladó liberális gazdaságpolitika erőltetésére. Amíg korábban ez mindig az úri középosztály ellenállásán megbukott, most nem volt ellenfele.
A túlságosan a tőkésosztály kialakulását gerjesztő privatizáció keveredett Antall Józsefnek az úri középosztályt restauráló törekvésével, a közvetkező választáson a baloldal csúfosan megbukott és az MSZP kétharmados győzelmet aratott. A választók az MSZP-től a Kádár-rendszer számukra előnyös elemeinek megőrzését várták. Ezzel szemben Horn Gyula nemcsak felajánlotta az SZDSZ-nek a koalíciót, hanem a saját pártjából is a liberálisokra bízta a gazdaságot. Most megismétlődött, ami az előző választás előtt volt. Akkor, a választásokon győzte MDF konzervatív elnöke, Antall József engedte át a liberálisoknak a gazdaságpolitikát. Négy évvel később a kétharmados győzelmet arató MSZP baloldali meggyőződésű elnöke, Horn Gyula nemcsak a kormányba vonta be az SZDSZ-t, hanem a pártából is liberálisokra bízta a gazdaságpolitikát. Nem ismert annak a nyomásnak a forrása, ami a két ellentétes ideológiai alapon álló miniszterelnököt politikai kényszer nélkül is a liberálisokkal való szövetségre kényszeríttette.
Horn Gyula olyan komolyan vette e szövetséget, hogy még az is elviselt, hogy az SZDSZ és a pártja liberális káderei megakadályozzák minden olyan kísérletét, amikor baloldaliakat akart behozni a gazdaságpolitika területére.
A meggyőződéses baloldali Horn Gyula miniszterelnöksége alatt tovább folyt a magyar társadalmi realitástól elszakadt gazdaságpolitika. Ennek csúcsát jelentette Bokros Lajos pénzügyminiszteri megbízása, majd a kötelező magán nyugdíjpénztárak bevezetése. De erről a már hisztérikus liberalizációról külön fejezetben írok.
Az MSZP-t és Horn Gyulát is megbüntették a következő választáson. Így került Orbán Viktor hatalomra. Eddigre azonban a gazdaság egészében annyira megerősödtek a tőkés nagyvállalati érdekek, hogy diktálni tudtak. A Fidesznek egyébként sem volt gazdaságpolitikai stratégiája. Orbánnak köszönhetően, a következő két választáson ismét az SZDSZ-szel szövetkező MSZP győzött, a liberálisok befolyása nem csökkent. Nekik sikerült az elvárásainak nem megfelelőnek bizonyult Meggyesit leváltani.
Hogyan kerülhetett sor Gyurcsány vezérré választására?
Az MSZP annyira félt Orbántól, hogy a saját élére is vezért keresett. Ilyen célra tartották alkalmasnak Gyurcsány Ferencet, aki az angolszász liberalizmus meghirdetésével az SZDSZ elvárásinak is megfelelt.
Máig titok, kik és hogyan buktatták meg az MSZP elnökségének miniszterelnöki jelölését és juttatták előbb miniszterelnök, majd rövidesen partelnöki posztra Gyurcsányt. Vagyis ezzel harmadszor is győztek a liberálisok.
Gyurcsány ugyan a saját karrierjét tartotta volna szem előtt, de bedőlt az SZDSZ nyomásának, és olyan egészségügyi reform élére állt, ami olyan mértékben megnyomorította az MSZP támogatottságát, ami a rájuk kényszertett népszavazáson csúfosan megbukott. Eddigre már a saját pártjában is gyűlt az elégedetlenség. Ezzel kezdetét vette a politikai cirkusz és kabaré. A reálisan várható kétharmados vereség tudatában az MSZP olyan átmeneti kormányt alakít, ami csak tovább fogja rontani a támogatottságát.
Jelenleg a magyar baloldalnak az volna az érdeke, hogy a válságból való kilábalást a Fideszre bízza. Ezzel szemben a káderi, még néhány hónapi fizetés reményében, görcsösen ragaszodnak a már nem létező politikai hatalomhoz, és megszavazzák a baloldal tartós, nem egy ciklusra szóló veszteségével járó törvényeket.
Ezzel a liberális gazdaságpolitikának Magyarországon, hosszú távon vége. A vesztüket a liberálisok maguk okozták azzal, hogy nem vették figyelembe a magyar társadalom emésztőképességét. Ha kevesebbet akartak volna, sokkal liberálisabb rendszer várna ránk a következő évtizedekben.
Az alábbiakban a liberális gazdaságpolitika történelmi bűneit sorolom fel.
Már a Németh-kormány munkájában egyértelművé vált, hogy el fognak szabadulni azok a liberális erők, amelyek köszönhetjük, hogy a bolsevik rendszerben sikerült a gazdaságba életet vinni. Sztálinnak sikerült kiirtani minden piaci impulzust a gazdaság állami irányításából. Ennek minden liberalizációja sikernek számított. A bolsevik rendszer annyira kiirtotta az érdekeltséget a gazdaságból, hogy annak minden liberalizációját pozitív lépés volt.
A rendszerváltást megelőző évtizedekben csak azoknak a gazdasági szerepe volt pozitív, akik liberálisabb módszerek alkalmazását javasolták. Akkor a liberalizmus hiányos kelet-európai, ortodox-keresztény, bolsevik kultúrába kényszerítve, főleg a liberális magyar zsidóságnak köszönhetően, mi voltunk a térségben a leginkább nyugati szárny, a legvidámabb barakk. Nem csak a többinél vidámabb, de a leghatékonyabb is.
Ennek következtében a magyar közgazdászok népszerűek voltak nemcsak a reformok szükségét érző liberális bolsevikok, de a nyugati közgazdászok, sőt politikusok között is. Ezért a rendszerváltást megelőző években ők építhették ki nemcsak a rendszerváltástól a politikai színpadra lépést váró hazai ellenzékkel, de a nyugati politikai erőkkel is kapcsolatokat.
A liberális gazdaságpolitikai erők nemcsak megtartották korábbi befolyásukat, de elszabadulhatott a fantáziájuk.
A rendszerváltás előtt féken tartotta őket a bolsevik politikai nyomás, a Nyugathoz való csatlakozás után azonban nem volt fékük. Nekiszabadult a fantáziájuk, azt hitték a magyar társadalom érett arra, hogy az angolszász gazdasági liberalizmust befogadja. A klasszikus közgazdaságtan nem tanította, hogy minden kultúra számára más a piac optimális szabadsága. A magyar zsidóság pedig nem emlékezett déd-, és nagyapáik szomorú tapasztalatára, hogy a magyar társadalom nem hajlandó befogadni azt a piaci szabadságot, ami működőképes az angolszász világban.
Az elmúlt száz év világgazdasági tapasztalati azt mutatják, hogy más mértékű gazdasági liberalizmust visel el, illetve működtet hatékonyan a nyugat-európai kultúra, mást a kelet-európai, mást a távol-keleti, egészen mást a latin-amerikai, még másabbat az arab. De elég volna tudomásul venni, hogy a nyugati kultúrán belül is lényegesen különbözik az angolszászok liberalizmusa a skandinávokétól, vagy az olaszokétól. Nem is beszélve a közép-európai társadalmaknak a liberalizációval szembeni sokkal kisebb tűrőképességéről.
De nemcsak a magyar zsidósság volt indoktalanul optimista a számukra ajánlatos mértékű liberalizmussal szemben, de a magyar közvélemény is.
Szinte senki sem figyelt fel arra, hogy a rendszerváltást követő két választáson nálunk kapott Európa országai között a legnagyobb politikai sikert az akkor még két liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz. Fel kellett volna figyelni arra, hogy nem normális, ha Európa nyugati felének legkevésbé liberális magyar társadalmában a liberális politikai választói támogatása a legnagyobb. Akkor mondtam el baráti körben, hogy a magyar társadalom nem fog elbírni az ötszázalékos parlamenti küszöbön lebegő liberális pártnál nagyobbat. Ez már majdnem bekövetkezett az legutóbbi választáson, és egértelűvé válik a következőn.
Ezt Orbán Viktor vezetése alatt a Fidesz hamar felismerte. Átváltott arra a politikai vonalra, a konzervatív, nemzeti és keresztény jobboldalra, amin ugyanannyi erővel tízszer több szavazatot lehet elérni.
Az SZDSZ azonban minél kisebb lett a támogatottsága, annál keményebb liberalizációt követelt, hangosabb lett.
A MUNKAERŐ HARAMDÁNAK KIREKESZTÉSE A MUNKAMEGOSZTÁSBÓL
A politikai baloldat képszelő liberális erők, az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya csak azt látta, hogy az előző rendszer a teljes foglalkoztatás érekében számos gazdaságtalan ágazatot, vállalatot tartott fenn. A gyors siker és a nagyobb privatizációs bevétel, valamint a politikai támogatónak jutalmazása érdekében, gátlástalanul privatizált, és leállított minden veszteséges vállaltot, eladott mindent, amire volt nyugati vevő, ha nem legalább valaki a saját táborából, aki elfogadta.
Két év alatt megszüntettek másfélmillió munkahelyet. Azt hitték, legalábbis azt állították, hogy a nyugati tőke, és a privatizációs ajándékokon gyorsan meggazdagodó új hazai tőkésosztály teremteni fog számura nyereséget termelő, új munkaalkalmat. Azt utólag sem hajlandók tudomásul venni, hogy a veszteséges vállaltok helyett nem született új munkaalkalom. Az akkor elbocsátott másfélmillió ma is tartós munkanélküli, még akkor is, ha nem annak tartjuk nyilván.
A szocialista viszonyok között élő liberálisok szinte semmit nem értettek meg abból, ami a klasszikus közgazdaságtan nagyjainak tanítása óta, a tudományos és technikai forradalom hatására bekövetkezett. A liberális piacnak a munkaerő alsó minőségi harmadára nincs szüksége. Ezek számára csak az állami beavatkozások tudnak munkaviszonyt teremteni.
Azt pedig nemcsak ők, de nyugati kollégáik sem ismerték fel, hogy a tartós munkanélküliség minden foglalkoztatásnál sokkal nagyobb társadalmi veszteséggel jár.
Jelenkorban az emberiség legnagyobb problémája, hogy éppen az olyan munkaerőre nincs a piacnak szüksége, melyeik tartós munkanélkülisége elviselhetetlen társadalmi kárral jár. Ugyanakkor az ilyen e munkaerő, a társadalom eltartása hatására gyorsan szaporodik.
Ma már a magyar közvélemény ezt a veszélyt világosan látja, a magyar politikai elit azonban nem hajlandó tudomásul venni. A mai nehéz helyzetünk elsődleges oka a privatizáció során megszűntetett másfélmillió munkahely, ami helyett új nem jött létre. Ráadásul a tartós munkanélküliségre, ezzel gyorsuló erkölcsi romlásra ítélt réteg nagyon gyorsan szaporodik.
Ha nem is a mienkéhez hasonló mértékben, de minden társadalomban a munkaerőpiacon munkát nem találó réteg erkölcsi tekintetben romlik, ugyanakkor gyorsan szaporodik.
Még világosabb a jelenség, ha az emberiség egészét nézzük. A jelenlegi mintegy hatmilliárdos népesség kétharmada szinte a világgazdasági munkamegosztáson kívül él, és nem talál a nemzetközi munkamegosztásban hasznosítható munkaalkalmat. Ennek ellenére az emberiségnek ez a kétharmada olyan gyorsan szaporodik, mint még az erősek sem bírnának elviselni.
A fejlett világ hisztérikusan fél a felmelegedéstől, de nem eszi tudomásul, hogy ötven év múlva, minimálisan kétmilliárddal több, a munkamegosztásba be nem fogható embert kell majd eltartani. Ezek léte nehezebben elhárítható, és sokkal költségesebb veszélyt jelent, mint a melegebb éghajlat.
Maradjunk azonban itthon.
A liberális módszerű privatizáció olyan nagy és tartós munkanélküliséget teremtett, ami mellett nemcsak a gazdasági egyensúly, de a társadalmi stabilitás sem tartható fenn.
Az okozott kár nagysága történelmi méretű.
A magyar társadalomnak két évszázadra ható veszteséget szenvedett a 20. században.
I. 1940-50 között önhibánkból elvesztettük a polgári és polgárosodásra leginkább alkalmas két etnikumunk, a szidóság és a németség nagy többségét.
II. A rendszerváltást úgy bonyolítottuk le, hogy a munkaerő jelentős hányadát évtizedekre kizártuk a társadalmi munkamegosztásból.
Mindkettő sokkal nagyobb és számos generáción keresztül nem pótolható veszteséget jelent, mint Trianon, vagy a bolsevik megszállás. A legszomorúbb, hogy egyik történelmi veszteségünknek tudatában sem vagyunk.
A legsürgősebb tudomásul venni, hogy a jelenlegi foglalkoztatás szintjének jelentős emelése, különösen azonban a munkaerő alsó harmada számára másfélmillió munkahely teremtése nélkül nincs kiút a válságból.
Aki mással kísérletezik, több kárt tesz, mint hasznot.
Tönkre tettük a mezőgazdaságot.
Amennyire sikeres volt a Kádár-rendszerben az urbánusok és népiek együttműködése, a rendszerváltás után ez az együttműködés megszakadt. Ennek egyik oka volt, hogy az MDF-en belül a népiek jobboldali szárnya volt képviselve, akikkel Antall sem talált hangot. Másrészt az SZDSZ-be tömörült urbánusok liberalizmusa sok volt a népieknek. Antall ezért a mezőgazdaságot, általában a falupolitikát a Kisgazdapártra bízta, aki nem a mezőgazdaság modernizációját, hanem a háború előtti paraszti világ restaurációját akarták, és zsigereikben nagyüzem ellenesek voltak.
Amíg a Kádár-rendszerben az agrárpolitika vezetői kiváló képességű és a politikai hatalom csúcsához közelállók voltak, addig az elmúlt húsz év agrárminisztereire nem is érdemes emlékezni. Torgyán mérhetetlenül kártékony volt, a többi szürke, romantikus. Az utolsó legalább nagyüzemi szakember, akinek azonban nincsen agrárpolitikai, falupolitikai koncepciója, ráadásul az MSZP-ben nem kapott kellő súlyt.
A miniszterelnökök között egyiknek sem volt érzéke sem a falupolitikához, sem a mezőgazdasághoz.
Ami az agrárgazdaságban történt, sokkal inkább rombolás volt, mint építés. A rendszerváltás előtti mezőgazdaság évtizedekkel előbbre tartott, mint ahova mára jutott. Azt a mezőgazdaságot gyorsan a világ élvonalába lehetett volna juttatni, ezt már talán soha.
A korábbi mezőgazdaságot a mániákus minél nagyobb annál jobb mániája vezette. Ez ugyan drága volt, de a szocialista táborban keményvalutát termelt, modern technikai alapon állt. Megfelelt a bolsevik agrárpolitikának, amiben minden mezőgazdasági terméket el lehetett adni. A magyar mezőgazdaság azonban a túlzott nagyüzemi mánia mellett óriási falupolitikai célt szolgált. Egyrészt a modern technikával megismertette a falvak népét, másrészt munkaalkalmat biztosított annak a falusi munkaerőnek, amit az ipar nem tudott volna hasznosítani. A 60-as évek magyar mezőgazdaága páratlan szolgálatot tett a falusi társadalom modernizációjában. A fél-feudális magyar falusi társadalmat, még nyugati mértékkel mérve is, modernizálta.
A rendszerváltás és a mezőgazdasági nagyüzemek szétverése óta a falvakban a városi lakossághoz viszonyítva, katasztrofális mértékű a munkaalkalom hiánya.
A magára hagyott falusi lakosság hangját ugyan Orbán Viktor jó ösztönnel érezte meg, de Torgyánra bízta. Ennek ellenére a magyar falvak politikai támogatását csak a Fidesz képviseli. Nem tett értük semmit, de ért a nyelvükön. Csak abban lehet bízni, hogy találnak agrárpolitikust, aki érvényesíteni tudja a falusi társadalom érdekeit.
A nyugdíjrendszer és az egészségügy liberalizációja.
A közgazdaságtudomány is felelő a modern társadalmak nyugdíjrendszerének rendezetlenségéért. Még mindig azon az alapon képzeli el a munkaképes koron túliak eltartását, a róluk való társadalmi gondoskodást, hogy mindenki munkajövedelméből takarítson meg törvényben meghatározott összeget, bízza a tőkés alapkezelőre, aki tőkeként befekteti, és ez lesz a nyugdíjának a fedezete.
Az máig nem tudatosult, hogy ez, a tőkés, vagyis a tőkehiányos osztálytársadalom érdekére épülő az öregkori ellátás. Ez sem előtt e sem utána nem érvényesült. Minden korábbi társadalomban az utódnevelés volt az öregkorról való gondoskodás elsődleges formája.
A jelenkori fejlett társadalomban ismét arra van szükség, hogy minden generáció azzal biztosítson magának öregkori ellátást, hogy olyan utódnemzedéket nevel fel, aminek a jövedelme erre is fedezetet nyújt. A különbség csak az, hogy korábban a család belügye volt ez a gondoskodás, most a társadalomé. A következő generáció hatékony felnevelésének gondja, és költségének nagy többsége a szülőkre hárul, a gyümölcsét azonban a társadalom, élvezi. Azok a szülők, aki a gyermekükből értékes munkaerőt, állampolgárt nevelnek, ennek gyümölcsét egyre kevésbé élvezik, hiszen ritka a több generációs család. Az általunk megtermelt nemzeti jövedelemnek sokkal inkább a társadalom a haszonélvezője.
Ezért a gyermeket vállaló szülők nem azzal szolgálják a társadalom érdekét, nem azzal teremtenek forrást az öregkori ellátásra, hogy jövedelmük meghatározott hányadát a tőkésekre bízzák, hanem azzal, hogy gyermeket vállalnak, és azokat képességüknek megfelelőn nevelik, taníttatják. Ezért a modern társadalom érdekének az olyan öregkori ellátási rendszer felelne meg, amiben a nyugdíjuk nagysága a felnevelt gyermekek számától, és azok képzettségétől függ.
Ilyen rendszer ugyan még sehol nem működik, de legalább az ellenkező irányba nem volna szabad menni. A Horn-kormány azonban az ellenkező irányba lépett. Kötelezővé tette a magán nyugdíjpénztárakat.
A nyugdíjrendszer botrányos liberalizációját, a kétharmados többséget élvező, baloldali Horn-kormány vezette be. Ma már mindenki látja, hogy szélhámosság volt, és vissza kell csinálni.
A szélhámosságot bizonyítom.
Az Egyesült Államokban kezdettől fogva támogatták, hogy minden óriásvállalatnak, iparágnak legyen saját nyugdíjpénztára. Azt csak utólag mérték fel, hogy ezen a tőkésosztály óriásit keres. A dolgozók nyugdíjjárulékát államkötvényekbe és részvényekbe fektették. Az állam ezzel az államötvények számára keresletet teremtett. Csak becsülni lehet, hogy mennyivel tette olcsóbbá az államkötvények kamatját, hogy jelentős hányadát közvetve a dolgozókkal vetették meg.
Az pedig közvetlenül a tőkések profitját növelte, hogy a nyugdíjpénztárakba befizetett pénz másik hányadából részvényt kellett venni. Azt is csak becsülni tudjuk, hogy milyenek lennének a részvényárak, ha azoknak harmadát nem a nyugdíjpénztáraknak kellett volna megvásárolni.
E kettős ok vezette a tőkésosztályt arra, hogy a nyugdíjjárulékot tőkeként kell működtetni. A kirovó rendszer nem felel meg a tőkések érdekének, mert abban a járulék költségvetési bevétel, a nyugdíj pedig költségvetési kiadás.
Azt, hogy a nyugdíjpénztárak, különösen a kisebbek, a tőkésosztály fejőstehenei, a Világbank is felfedezte. Őket az sem zavarta, hogy akkor már köztudott volt, hogy szinte mindenütt, minden nyugdíjpénztár fedezethiányban szenved, a fél-perifériák országai rászedték erre a kalandorságra. Az ügynökeikét a nála már jó pénzért szolgált közgazdászokra bízta. Így kaptuk meg mi is a feladatot. Az SZDSZ kiadta a jelszót, a nyugdíjrendszer privatizálni kell.
Annak ellenére, hogy középiskolás fokon könnyű kiszámolni, hogy a nyugdíjjárulék, tőkeként működtetve, nem hozhat annyi profitot, ami biztosítja, hogy a bérekkel arányos nyugdíjakat a meghosszabbodó élettartamra fedezze.
Köztudott, hogy a munkába lépést egyre jobban kitolja a felső szintű képzés, amit sehol a világon nem tudott ellensúlyozni a nyugdíjkorhatár kitolása. Ráadásul, a nyugdíjban töltött éveket egyre jobban hosszabbítja az életkor hosszabbodása. Arról nem is szólva, hogy a magánnyugdíj pénztárak pénzét kezelő alapok személyi állomány nem a tőzsdei világ élcsapata, tehát tőlük az átlagos tőzsdei hozamot elvárni nem lehet.
A világbanknak a nyugdíjrendszer privatizációjára irányuló törekvése, az elmúlt tíz év során, ezermilliárdos nagyságrendben teremtett többlet keresletet az államkötvények és a részvények piacán. Ennek, a pénzpiaci eszközök elburjánzása mellett, jelentős szerepe volt abban, hogy a tőzsdei árak irreális szintre emelkedtek.
Tizenöt évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy lassan nyilvánosságra kerüljön, hogy a jelentős állami támogatások ellene a magánpénztárak között még az is teljesítmény, ha nincs vagyonvesztésük. Az átlaguk esetében a várható nyugdíjkötelezettségük harmadára sincs fedezetük.
A magán nyugdíjpénztárakat kikényszerítő liberális politikusoknak, akiket ma is az ország közgazdászainak élcsapatának tekintenek, eszükbe sem jut, hogy milyen bűnösen rossz tanácsot adtak, milyen kárt okoztak.
Ezzel szemben a Gyurcsányt belezavarták az egészségügy olyan privatizációs kalandjába, ami nemcsak az ő, de az SZDSZ húsz éves parlamenti szerepkésének végét, és az MSZP politikai súlyának feleződését hozza magával.
Összegzés.
2010 tavaszán, vagy még néhány hónappal előbb lezárul egy történelmi korszak. A liberális gazdaságpolitika kora. Nem lesz rá büszke az utókor, mert az elszalasztott nagy lehetőségek korának fogják tekinteni. Amíg az előző évtizedekben az ország és az állampolgárok nagyon korlátozott viszonyai ellenére az elvárhatnál jobban szerepeltünk, a szabadság visszanyerését követően nagyon gyenge teljesítményt nyújtottunk. A gyenge teljesítmény alapvető oka, hogy a magyar társadalom liberalizációjának a határait nem ismerő, illetve irreálisan érékelő, liberális erők kezébe került a gazdaságpolitika.
I. A rendszerváltás során szinte azonnal kikapcsolták a társadalmi munkamegosztásból a munkaerő gyengébb minőségi harmadát, ezen belül a cigányság szinte egészét. A tartós munkanélküliségre kárhoztatott réteg foglalkoztatása érdekében semmit nem tettek, aminek következtében szakmai és erkölcsi értékük szinte nullává vált, az óta állami ellátásra szorulnak. Ma már csak iszonyú áldozatok árán lehet visszaemelni még arra a szintre is, ahol a rendszerváltás idején voltak.
II. A privatizáció során gyorsan eladtak mindent, amire volt külföldi vevő, amire meg nem, irreális árakon odaadtuk azoknak, akikből az új tőkésosztályt fel akarták építeni, Az új munkahelyek létesítését a nyugati tőkétől és a privatizáció során gazdaggá emelt magyar tőkésektől várták. Ezzel szemben a rendszerváltás során megszűntetett másfélmillió munkahelyet semmivel sem tudták pótolni.
III. Tönkre tették a magyar mezőgazdaságot, az ország legnagyobb komparatív adottságát, és a legnagyobb munkahelyteremtő lehetőségét. Ma a mezőgazdaságunk húsz évvel hátrább van, mint húsz éve volt, és még egyszer olyan messze a felemelkedéstől, mint akkor volt.
IV. A nyugdíjrendszer és az egészségügy privatizációjának kalandor módját választották. Az előbbit csődbe kergették, az utóbbi erőltetésébe belebukott bele bukott, korábbi súlyát teljesen elveszteti a liberális politika, a liberális befolyás alá került baloldal pedig korábbi politikai súlyának felére zsugorodik.V. A szlovénekhez, a csehekhez és az észtkehez képest lényegesen rosszabb, az utóbbi tíz évben pedig a szlovákokhoz képest is romlott a helyzetünk, mint a rendszerváltáskor volt. Ezt a húsz évet, mint az elszalasztott alkalmak idejét, kudarckén