Szükség volna az újabb reformációra

Kopátsy Sándor                EV                    2017 08 17

Szükség volna az újabb reformációra

Ötszáz éves évfordulóját ünneplik a protestáns egyházak a puritán európai kereszténység megjelenésének. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy mi volt a reformáció születésének tényleges dátuma, inkább azt kellene tudatosítani, mint hozott a Nyugat számára. Erről sajnos egyetlen szót sem hallottam, pedig a reformáció nem csak új keresztény egyházak megjelenését jelentette, hanem azt, hogy Európai puritán népeinek nagy többsége a vallását a puritanizmusához igazította. A római katolikus kereszténység ugyanis Szent Pál által Európa latin népeinek a viselkedési kultúrájához lett igazítva. Szent Pálnak sikerült a keményen egyistenhitet valló zsidó vallást, ami a közel-keleti kultúrának az igényeit fejezte ki, olyan egyistenhívő kereszténységé átépíteni, ami megfelelt a görög-római kultúra felfogásának.

A 11. század derekáig egységes európai kereszténység kettészakadt, amikor Európa népei úgy váltak gabonatermelő keresztényekké, hogy a kontinens keleti felén a feudális társadalmukat továbbra is nagycsaládosnak tartották, a nyugati felén pedig áttértek a kiscsaládra. A nagycsaládos társadalmak megtartották az ortodox kereszténységet. A kiscsaládosak pedig vallásukkal a kiscsaládos társadalomhoz igazodtak. Ezt úgy kellene megfogalmazni, hogy a római katolikus vallás lett az első olyan vallás, ami a kiscsaládos társadalomhoz igazodott.

A magyar történészek ki sem térnek ki arra, hogy milyen okok és politikai erőknek volt köszönhető a nagycsaládos pogányságról a kiscsaládos kereszténység választása. Azt ugyan hangsúlyozzák, hogy a kiscsaládos feudális társadalmú állam vezetői a kiscsaládos társadalom kereszténysége mellett döntöttek. Azt azonban nem is érintik, hogy kik hozták meg ezt a döntést, és hogyan valósították meg. Pedig a következő ezer évben hozott politikai döntéseink elsősorban azon múltak, hogy kiscsaládos feudális rendszerünkkel a Nyugathoz akartunk igazodni. A történelemtanításunk azt csak sejteni engedi, hogy a Kárpát Medencében bejövetelünk idején mind a görög, mind a latin szertartású kereszténység már jelen volt. Az is nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben Géza fejedelem és István király döntött azzal, hogy a Német Római Birodalom felé keresett feleséget, családi kapcsolatot, és a római pápától kérte a királyi koronát. Arról azonban említést sem találtam, hogyan sikerült a kiscsaládokra történő átállás. Ez ugyanis azzal is járt, hogy az akkor egyetlen házasság az egyházi volt. A házasságot megelőző döntéseket a nagycsalád családfője döntötte el, nem a házasodók. Arról ugyan semmit nem tudok, hogyan történt a pogány magyar társadalomban a házasságkötés, de kétségtelen, hogy abban is a döntést a nagycsalád feje hozta.

Ezzel szemben, a már keresztény kiscsaládos jobbágyrendszerben a házasságkötés feltétele az volt, hogy a földesúr számukra jobbágytelket biztosított. Ez a házassági feltétel, hogy a házassággal gyermeket vállalható kiscsalád jött létre, az első feltétele annak, hogy Nyugat-Európa ezer évre minden más kultúránál fejlődésképesebb lett.

A kiscsalád volt a fajunk történetében az első, és a jelenkorig egyetlen családforma, amiben megoldódott a házasság késleltetése, ezzel a kevesebb gyermekvállalás, vagyis a túlnépesedés fékezése, és ez a családforma lett először olyan társadalmi sejt, amiben az értéktermelők rendelkeztek a megtermelt érték elosztása felett.

Ezt akkor tudtam igazán értékelni, mikor azt láthattam, hogy a nagycsaládos népek mennyire képtelenek a családokon belüli racionális döntésekre, a szorgalomra, a takarékosságra, hogy csak a kiscsaládos társadalomban nevelődtek lehettek következetesen puritánok.

Ennek a felismerésemnek alapján fogalmaztam meg, hogy a kommunista társadalom a nagycsaládos, azaz nem puritán kultúrában sem lehet hatékony. Ezzel mérem fel először, hogy miért volt igaza Max Webernek, amikor azt állította, hogy a jelenkor társadalmait hatékonyan csak a puritán népek képesek hatékonyan működtetni. Ezt a felismerést ma már úgy fogalmaznám meg, hogy ezer éve csak azok a társadalmak járhattak az élen, amelyek kiscsaládosak voltak.

Aki az utóbbi ezer év világtörténelmét meg akarja érteni, annak a kiscsaládossá válást kell nyomon követni.

Az ipari forradalom technikai találmányainak a jelentőségét ugyan méltatják, de meg sem említik, hogy ennek volt köszönhető, hogy az megkerülhetetlen iparosítás automatikusan megvalósította a kiscsaládos társadalmak kialakulását. A termelés és a szolgáltatások nagyüzemi ellátása azt kívánta meg, hogy a munkaadók egyének munkaerejét vásárolják meg. Ezzel nem a családdal, hanem annak tagjaival kötöttek munkavállalói időre szóló szerződést. Ennek következtében nem a családokkal, hanem azok munkaképes tagjaival kötöttek szerződést. Vagyis a nem családi vállalkozások önálló keresőkké tették a munkaképes családtagokat megszüntetve ezzel a családokkal kötött munkavállalói szerződést.

A kiscsaládos jobbágyságban először a történelmünk során a kiscsalád lett a munkavállaló. A tőkés és az állami vállalkozás már nem a családdal, hanem csak annak egyik tagjával kötött munkavállalói szerződést. Ezzel a munkavállalás nemcsak a nagycsaládot, de még a kicsit is, elemeire bontotta. A kiscsalád csak önfenntartó és a következő generációt felnevelő egység maradt meg. A munkaképes családtagok, mint értéktermelők egyedi munkaviszonyokat jelentenek. Az ipari forradalom tehát túllépett a kiscsaládos jobbágyrendszeren is azzal, hogy a társadalmi munkamegosztást egyedekre bontotta le.

Mivel a tudományos és technikai forradalom elődlegesé tette a következő generáció minőségének javítását, ennek eredménye egyre inkább a szülők nevelési teljesítményétől függ, a társadalom elsődleges feladatává vált, a szülők nevelésének jutalmazása.

Teendők az eredményesebb gyermeknevelés érdekében.

A gyermekvállalást a családok gyermeknevelési potenciájához kell igazítani. Semmi sem segít annyit a gyermeknevelés eredményén, mint a szülők gyermeknevelési potenciáljához történő igazodás. Vagyis a magasabb képzettségű és jövedelmű családok vállaljanak viszonylag több, a gyenge adottságú családok viszonylag kevesebb gyermeket. Jelenleg minden társadalomban ennek az ellenkezője történik.

Nem találtam olyan társadalmat, amiben az anyák felső iskolázottsági tizedében a termékenységi mutató 1.5 felett van. A fejlett társadalmakban mindegyikében a gyermekvállalás minőségi kontraszelekció van.

Ez csak azért nem tragikus, mert a társadalom egyre többet tesz a következő generáció minél jobb és magasabb képzésében, és a diákok egymással versenyeznek. Vagyis a társadalom a gyermekvállalást úgy támogatja, hogy az kontraszelekcióssá válik, ugyanakkor a következő generáció mégis javul, mert az érdekek az egyre jobban a képességhez történő igazodást és az egyre magasabb képzettséget támogatják. Ennek következménye, hogy a generációk minősége példátlanul javul a gyermekvállalási kontraszelekció ellenére, de lényegesen kevésbé annál, ami akkor lenne, ha a társadalom a gyerekvállalást úgy támogatná, hogy az minél jobb családi háttér felé forduljon. A jelenkori puritán társadalmak ugyan példátlanul gyorsan fejlődnek, de ez még gyorsabb lenne, ha a társadalom jó irányban ösztönözné a családi struktúra javulását és a felnevelés eredményességét.

A családi háttér jelentősége.

Kínában azzal, hogy minden városi családban csak egyetlen gyermeket lehet vállalni, óriási lépést tett a hatékonyabb gyermeknevelés irányában. Eddig nyomát sem találtam a pedagógus irodalomban annak, hogy a gyermeknevelés hatékonysága hogyan függ a különböző családi hátterekben. A kínai tapasztalat azonban a gyermekek számától függő eredményt illusztrálják. Bizonyítják azt, amit a józanész természetesnek tart, hogy minél szegényebb és kevésbé iskolázottak a szülők, annál nagyobb előny, az egyetlen gyermek vállalása.

Természetesnek tűnt volna, ha kínai reform a gyermekvállalást úgy korlátozza a lakosság létszámát tartó szintre, hogy a legszegényebb, fiatal házasok gyermekvállalását tiltja, illetve azt csak bizonyos feltételek mellett engedi meg, ugyanakkor a családok felső harmadában megengedi a két, a felső tizedében a három gyermeket is. Ezzel az anyák átlagos gyermekvállalását 2 alatt tartják.

Ennek ellenére a kínai reformmal egyetértettem, mert az ilyen korlátozást nagyon le kell egyszerűsíteni, hogy elfogadhatóbb és végrehajtható legyen. A kormány 26 év után fokozatosan biztosítja a második gyermek vállalását. Azt mégis hangsúlyozni kell, hogy az emberi fej történelmének legnagyobb gyermekvállalási korlátozása példátlan, fajunk egészét érintő sikert hozott. Az amerikai demográfusok szerint, 1990 óta 600 millióval kevesebb gyermek született. Azt pedig a laikusoknak is látni kell, hogy 600 millióval nagyobb lakosság esetében még az egy főre jutó jövedelem sem lett volna biztosítható. Így meg Kínában 600 millió ember léphetett ki a napi egy dolláros jövedelmi minimumból, többen, mint ez idő alatt az egész világon. Még azt sem írta le senki, hogy az egész emberiség sorsát hogyan befolyásolta volna, ha a létszámunk nem 7.5, hanem 8.1 milliárd lenne. Ez még a klímaváltozást is súlyosan érintené.

Elsősorban az egyetlen gyermeket nevelő Kína azért léphetett előre az ENSZ PISA felmérés alapján a közép mezőnyből az élvonalba, mert az egyetlen gyermeket a szegényebb Családok is lényegesen eredményesebben nevelhetik, mint a többet. Ez ugyan a legegyszerűbb közgazdaságtani feladat, hogyan arányul az egy minimál bért kereső családban az egy személyre jutó jövedelem, ha egy, két és három gyermeket nevelnek. Aki ezt nem képes felmérni, az ugyan megbukna középfokon, de közgazdász tudósként akadémikus is lehet.

Régi mániám a vallások társadalmi értének a mérése. Azt tartom jobb vallásnak, amelyikben jobban élnek az emberek. Ezt világosan mutatják az ENSZ korrupciós rangsorai. A latin katolikus országok mindegyikében nagy a korrupció, a reformátusokban kicsi. Ebből Rómának tanulni kellene.

De ugyanez a rangsor az államadósságok és az infláció esetében is.

A római katolikus egyházra nagyon ráférne a reformáció.