2017. augusztus 22., kedd

A FALU AZ IGAZI KULTÚRA HORDOZÓJA

Kopátsy Sándor                            Pgyőr. 1996. május 5.


A letelepedett emberi társadalmakban egészen az ipari forradalom kibontakozásáig, néhány kivételtől eltekintve, a lakosság nagy többsége, 95-90 százaléka falvakban élt. A tanított történelem eddig alig számolt ezzel a többséggel, a kultúrát vizsgálva a kis számú, többnyire nem a falvakban lakó uralkodó réteget kísérte figyelemmel, annak a kultúráját tartotta fontosnak és tekintette magas kultúrának. Ez azért is hibának bizonyult, mert az a kultúra, amelyik a társadalmi fejlődésben döntő szerepet játszotta, mindig falusi kultúra volt. Az az erkölcs, értékrend, ami a technikai vívmányokat hasznosítani tudta, amelyik hosszú távon a történelem menetét alakította, mindig a falun élő többséget és nem az uralkodó elitet jellemezte.

Az elit kultúrája annyiban volt magas kultúra, hogy a tudományban és a művészetekben élenjárt, hozta az újat, de a történelem menetére, különösen hosszú távon nem volt jelentős hatással. Ezért nemcsak megengedhető, de indokolt is, hogy a tudományok és a művészetek elsősorban az elit kultúráját elemezzék. De még az a magas kultúra esetében is egyre inkább bebizonyosodik, hogy nem tud teljesen elszakadni a népi kultúra  gyökereitől, alapvető jellemvonásaitól. A nagy művészeti újítók csak akkor maradtak tartósak, ha karakterük nem tagadta meg a népük kulturális szabályait, stílusjegyeit, sőt az a művekben fellelhető.

A művészetek története azt igazolja, hogy a nagy stílusok mindig jellemzőek maradtak arra a népre, melyikből az új stílus követői származnak.

- A görög klasszikus szobrászat nemcsak klasszikus, az előzőkkel szemben minőségileg új, de hű kifejezője a görög kultúrának, amelyik karaktere előbb kialakult, mint a klasszikus görög szobrászat. Minden nép ókori művészetétől elsősorban abban tér el, hogy görög.

- A reneszánsz Itáliában olasz, Németalföldön holland karakterű lett. Nem nehéz felismerni, hogy melyik alkotás melyik nép kultúrájának a talajából táplálkozott. Tehát még a magas kultúrák esetében is fordított az alapvető viszony: Nem a magas kultúrából fakad a népi, hanem a népiből a magas. Ez még akkor is igaz, ha a népi kultúrára is hatással voltak a magas kultúra egyes értékei. Nem mind, hanem elsősorban az, amelyik nem tagadta meg a saját népiségét, hanem tovább fejlesztette azt.

- Az impresszionista festészet alapvetően francia. Ez  a festészeti stílus azért Franciaországban született és ott érte el csúcsait, mert a francia kultúrát fejezi ki.

- Ha valakinek meg akarom magyarázni, mi az északi puritán és a déli individualista németség közötti különbség, azt mondom, hallgassa Bach és Mozart muzsikát.

- Az orosz kultúra karakterét semmi sem tükrözi jobban, mint a klasszikus regényik.

- A világ magas kultúrája számára semmi nem fejezi ki jobban a magyar kultúra sajátosságait, mint Bartók muzsikája.

Az a felismerés, hogy a történelem nagy vonulatait a népi kultúra alakítja ki, Max Webert olvasva és korom világgazdaságának eseményeit szemlélve alakult ki bennem. Kiderült, hogy a világ népeinek gazdasági fejlettségét elsősorban a történelem során az determinálta, hogy a népi kultúrájuk mennyire felelt meg a technikai, újabban a tudományos, fejlődés támasztotta követelményeknek.

Az ipari forradalom és a vívmányait gyümölcsöztető  kapitalizmus csak ott valósította meg pozitív, másokénál dinamikusabban fejlődő formáit, ahol több száz évvel korábban a falusi világban kialakultak azok a puritán erkölcsök, amelyek a protestantizmusban öltöttek vallási, ideológiai formát.

A puritanizmus tehát sokkal előbb kialakult a nyugat-európai népek körében, mint az ennek megfelelő protestáns vallás, a vallás pedig pár évszázaddal megelőzte azt az ipari forradalmat, aminek eredményei csak ott hasznosultak, ahol puritanizmus jellemezte a nép erkölcseit.

A nyugat-európai esős-földművelő társadalom alakította ki a maga alapvetően zárt, gazdasági tekintetben autarch világát, egyesítette a család-centrikus individualizmust és a faluközösségi kollektivizmust, először tudta szabályozni a népszaporulatát. Ez a falusi társadalom először termelte meg nem öntözéses gazdálkodás mellett azokat a tartós forrásokat, amelyek eltartották a kor szűk hatalmi rétegét, aminek erkölcsei ugyan nem voltak függetlenek ettől a falusi erkölcstől, de általában lényegesen különböztek tőle. A történelemben sokszor fordult elő, hogy az uralkodó elit valami idegen kultúrát majmolt, teljesen elszakadt a falusi nép erkölcsi világától, egészen más volt az értékrendje.

A történészek sem hangsúlyozzák annak az alapvető jelentőségét, hogy a nyugat-európai volt az első, a kora élvonalába felzárkózni képes olyan társadalom, amelyik nem öntözéses földművelés mellett alakulhatott ki. (A megelőző görög és romai kultúra kenyerét még szinte kizárólag öntözéses gazdálkodással termelték.) Ahhoz, hogy öntözés nélkül meg lehessen termelni a kívánatos lakosság-sűrűséget (10-30 fő per négyzetkilométer) eltartó élelmiszert és ezen felül a városi lakosság számára 5-10 százalékos többletet, a nyugat-európai éghajlatra volt szükség. (A csapadékot és enyhe telet biztosító Golf-áramra és a tagolt, jó talajadottságú területre.)

Ha nyugati kultúráról beszélünk, mindig azzal kellene kezdeni, hogy miért alakult olyanná, amilyen. A megelőző kultúrák vagy öntözésen, vagy pásztorkodáson alapultak. Nyugat-Európában jött létre a kettő közötti típus, az esős szántóföldi gazdálkodáson alapuló kultúra. Az öntözéses gazdálkodáson alakuló kultúrák stagnálásra voltak ítélve Szinte még arra sem voltak alkalmasak, hogy más, közben fejlettebb viszonyokat teremtő kultúrák vívmányait átvegyék. A pásztorkodáson alapuló kultúrákra épülő társadalmak pedig képtelenek voltak néhány generációnál tovább tartó államszervezeteket fenntartani. Makro szervezeteiket a gyors, az üstökös szerű felemelkedés és a még gyorsabb megszűnés jellemezte.

A falu mindig sokat adott a városnak, a még inkább a hatalomnak, de alig szorult azokra.

- Egészen a legutóbbi századig a falú alig jelentett a város számára piacot. Az ipari forradalom előtti városok elsősorban az uralkodó osztályt és egymást látták el árúval, a falvak lakossága csak sót, néhány fűszert és festéket vett a városi gazdaságoktól. A falu csak az ipari forradalom utáni tömegcikk- termelés elterjedése után került szoros gazdasági kapcsolatba a várossal. Ezért lehetett korábban a városnak más nyelve, vallása, erkölcse, mint a körülvevő falusi világé.

A falu a városokat népességének pótlásával is szolgálta. A városok soha nem voltak képesek tartósan fenntartani a népességüket, ott a természetes népszaporulat mindig negatív volt. Ez a népesség-utánpótlás azonban az eleve kis városi lakosság miatt nem lehetett jelentős abban a tekintetben, hogy a falvak természetes népszaporulatát felvegye. A járványok után a városok ugyan rá voltak szorulva a lecsökkent népesség pótlására, de sokkal inkább jellemezte őket az, hogy a falvakból bevándorolni akarókat távol tartották, éjszakára még a város fali közé sem engedték azokat.

A falú és a város viszonyát az ipari forradalmat követő iparosítás változtatta meg alapvetően. A változás mind minőségi, mind mennyiségi volt.

Mennyiségi változást az jelentett, hogy a városok felvették a falvak meggyorsult népszaporultát. A század végére a városok lakossága megsokszorozódott, és elérte a népesség 70-80 százalékát. Az iparosodás megindulása után jó ideig a városok lakosságának első nemzedéke döntően falusi  születésű volt. 

A várost csak a modern korban hódította meg a körülvevő falvak etnikuma. Korábban a városok lakosságának a nyelve nem követte szükségszerűen a körülvevő falvakét, hiszen azoktól politikailag és gazdaságilag független volt. A jelen század közepére a városok sorra elvesztették eredeti nyelvüket, ha az nem volt azonos a falvakéval. Ennek két oka volt:

A/ A városi lakosság többsége a falvakról vándorolt be, azok nyelvét beszélte. Ez a jelenség egyértelműen játszódott le nálunk az elmúlt száz év során a dunántúli német és rác városokban.

Az ipari és közigazgatási feladatokat ellátó városok lakosságának a vidék nyelvét kellett átvennie azért is, mert az lett a fő piacuk. A falvak autarchiája megszűnt. A lakosságuk egyre inkább árutermelővé vált, a termékeit városi kereskedők vásárolták fel. De nemcsak árút termelt a falú, hanem árút is vásárolt. A kereskedőnek és iparosok érdeke lett, hogy beszéljék a falvak nyelvét. Ez egészen új jelenség a társadalmak történetében. Jellemző példa, hogy a századforduló idején a néprajzosok felmérése szerint egy heves megyei falú fogyasztásának alig öt százaléka volt városi termék. Ma ez ugyanott 80 százalék körül mozog, és a fejlett országok falvaiban a 90 százalékot is eléri.

A falvak és a városok közötti viszony akkor változott meg jelentősen, amikor a gyáripari tömegtermeléssel már nem tudott versenyezni a háziipar, ugyanakkor a mezőgazdaság autark jellege megszűnt és árútermelővé vált. Ekkor már a városi termelés jelentős hányadát a környező vidék vette fel. Ugyanakkor a mezőgazdasági felvásárló kereskedelem a városi bolgárság számára jelentőssé vált.

Az, hogy a falvak etnikai tekintetben elfoglalják, meghódítják a városokat a nyugati  fejlett társadalmakban csak a jelen század végén válik egyre nyilvánvalóbbá. Az európai civilizáció legfejlettebb társadalmait mindmáig a puritán erkölcsök elfogadása jellemezte. A század végének ifjúsága azonban már  minden csak nem puritán. Ezt tanúsítja az, hogy már nem takarékos, nem fegyelmezett, nem tekintélytisztelő. Ezt a változást jól tükrözi az a látszólag nem történelmi tény, hogy a század hatvanas években a németek még a puritán, bogárhátú Volkswagenen jártak, ma az individualista igényeket kielégítő Mercedes, a BMW és az Audi a divat.

B/ A falvak csak a más népek elitjének hódításaival szembeni védekezés céljából szorultak a hatalmi elitre és annak makroszintű katonai szervezetére.  Ezért fizettek súlyos adókat és adtak katonát az uraknak. Jellemző volt ebből a szempontból a nyugat-európai középkor, amikor a földesurak lényegében katonák voltak, a falvakhoz csak az adók behajtása kötötte őket.

Az ipari forradalom előtt a falvakból a természetes népszaporulatukhoz képest jelentéktelen volt az elvándorlás. A népességének legfeljebb egyetlen százalékát érthette el azok száma, akik mint papok, iparosok, művészek elszármaztak a városokba. A falvak és a városok között úgy alakult ki a demográfiai egyensúly, hogy a városok negatív népszaporulatát a falvakból bevándoroltak pótolták. Ez azonban a falusi lakosság egészéhez viszonyítva jelentéktelen volt. Tekintettel arra, hogy a városokban a népességnek 5-10 százaléka lakhatott, azok átlagosan éves 1-2 százalékos természetes népség-csökkenést a falusi lakosság ezreléknyi szaporulata pótolni tudta. Természetesen nagy járványok és háborúk esetében ennél nagyobb volt a városi lakosság csökkenése, a normális években pedig ennél is kisebb.

Az iparosodás és a gyors urbanizáció azonban felborította a sok évszázados egyensúlyt a falak és a városok között. A városok népessége gyorsan a lakosság 5-10 százalékáról a  lakosság felére, majd az is meghaladó arányra nőtt. Tekintettel arra, hogy mindez az arányeltolódás gyors népszaporulat mellett ment végbe, a városok rohamos népességelszívása ellenére a falvak népessége alig változott. Ez a falusi népesség a korábbinál sokszorta nagyobb népszaporulat ellenére csak azért maradhatott változatlan, mert gyors volt az elvándorlás.

Az ipari társadalom urbanizációja sehol nem volt képes felszívni a gyors falusi népszaporulatot, ezért az érintett országok mindegyike a népesség-feleslegét kivándorlásra kényszerítette. A nyugat-európai falvakban az ipari forradalmat követő időszakban jellemzővé vált a nagyarányú kivándorlás. Részben a városok, részben a gyarmatok felé.

A társadalomtudományok mindmáig a nyugat-európai ipari országok gyarmatosítását első sorban azzal indokolják, hogy a tőkéseknek szükségük volt nyersanyagokra és piacokra. Mindkét indoklás sántít, csak részben igaz:

A társadalomtudományok mindmáig a nyugat-európai ipari országok gyarmatosítását első sorban azzal indokolják, hogy a tőkéseknek szükségük volt nyersanyagokra és piacokra. Mindkét indoklás sántít, csak részben igaz:

A klasszikus kapitalizmus gyarmatosításának, mint minden gyarmatosításnak a történelem során, nem gazdasági, hanem demográfiai indokai voltak. Az imperializmus fő okát a nyugat-európai népesség túlszaporodásában kell keresni. Az ipari forradalom hatására összetört a nyugat-európai civilizáció népességstabilizáló mechanizmusa, a népesség gyorsan növekedni kezdett. Ezzel szemben a gyáripari termelés munkaerőigénye csökkent, mert a termelékenység gyors növekedése mellett a lakossági fogyasztás stagnált. A gyáriparra áttért társadalmakban óriási népességfelesleg keletkezett. Ennek kellett kirajzania a gyarmatokra, illetve ezt kellett elvinni gyarmatszerzési és megtartási célokra katonának.

A nyugat-európai civilizációban nem piacokat akartak szerezni a nyugati tőkések, hiszen a piac mindig kétoldalú kapcsolat, csak az a népesség piac, amelyiknek van pénze, azaz van mit eladnia. A gyarmatokból a gyarmattartók legfeljebb nyersanyagokat szerezhettek, amit olcsón, kevés munkával előállított termékekkel fizethettek meg. Az ilyen nyersanyag feldolgozása azonban még nagyobb piacot igényelt, azaz fokozta a piachoz képest mért túltermelést.

A nyugat-európai civilizáció történetében a tőkés imperializmusnak ugyan az volt az oka, mint a térség előző nagy technikai forradalma után a keresztes háborúknak és a kelet-európai betelepüléseknek. Alig fejeződtek be a keleti nomádok betörései, a nyugat-európai országok jobbágyai kezdenek el letelepedni Európa keleti felében. Ez a nyugtról keletre történő népességmozgás egészen a török kiűzéséig tart

A hármas vetésforgó emelte fel a nyugat-európai térséget a kor fejlett civilizációi sorába. A termelékenység gyors növekedése azonban gyors népszaporulatot okozott, amihez nem állt elegendő és megfelelő termőföld rendelkezésre. Ezért egyre nőtt azok száma, akiknek nem jutott élettér. Ezt a népesdési nyomást vezették le a keresztes háborúk és népes jobbágytömegek keletre való áttelepülése. A történészek mondhatják, hogy a keresztes háborúk célja a Szentföld elfoglalása volt, de a tényleges ok az marad, hogy nem tudtak mit kezdeni a felesleges népességgel. A keresztes hadakba a másodszülött fiukat sorozták be, azokat akik nem remélhettek örökséget akár mint földesurak, akár mint jobbágyok telket.

A hármas vetésforgót követő túlnépesedés elleni vallásos formába öltözött védekezés nemcsak a keresztes háborúkat váltotta ki, hanem ilyen fékként erősödött fel a szerzetes rendek elszaporodása és a celibátus, a papi nőtlenség bevezetése is.

Ahogy a keresztes háborúk alapvető oka a középkor derekén nem vallási, hanem demográfiai volt, úgy a tőkés imperializmust, mindenek előtt a gyarmatosítást sem gazdasági, hanem túl népesdési okok váltották ki.

Miért lett a nyugat-európai erkölcs puritán? Azért, mert annak az értékrendje felelt meg a kiscsaládos társadalmi viszonyoknak.

Mi jellemzi a puritanizust? Az erkölcsi normák betartásának szigorúsága. A takarékosság és a szorgalom. A tisztaság.

A társadalomtudományok is kevés figyelmet szentelnek annak a ténynek, hogy a nyugat-európai puritaznizmus volt az egyik legkevésbé képmutató európai civilizáció. Ez alatt értve, hogy kontinensünkön körükben volt az erkölcsi elvárások és azok betartása között a legkisebb a különbség. Ebből a szempontból hasonlítsuk össze a puritánok kereszténységét és viselkedési formáit a mediterrán katolikusokéval illetve a kelet-európai pravoszlávokéval. A puritánok viszonylag lazább vallási dogmákat ismernek el, de azokat a mindennapi életben szigorúan betartják. Ezzel szemben a latin és pravoszláv népek vallási szabályai szigorúbbak, a betartásuk azonban laza. Fokozottan így van ez az erkölcsök terén is. A puritánok gyakorlati élete erkölcsösebb mint a latinoké és a pravoszlávoké, akik ugyan szigorúbb normákat állítanak fel. Ez a különbség mára már jelentősen megkopott, de azért még mindig egyértelmű.

Az erkölcsi elkötelezettség okát a falusi kiscsaládos társadalomban kell keresni. A nyugat-európai puritanizmus olyan falu értékrendje, amelyik meglehetősen izolálva élt a földesuraktól. Itt jutunk el mondanivalóm lényegéhez. Az egészséges és erős népi erkölcs csak a társadalmi tekintetben homogén falusi életforma viszonyai között alakulhat ki. Márpedig az ilyen falu ugyancsak nyugat-európai specialitás.

Az erős erkölcsöt formáló falunak két tekintetben kell homogénnek lennie:

a/ Ne éljenek köztük az uraik. Ha a földesurak a falvakon élnek, körülöttük kialakul a szolgaszemélyzet és azok szolgai erkölcse, a falvak népében pedig az urakkal szembeni képmutatás, azok kedvének keresése, hízelgés, helyezkedés. A szigorú erkölcs szempontjából ideális volt a nyugat-európai falvak többsége, mivel a földesuraik a falvaktól távoli kastélyokban éltek, ott alakult ki a szolganépük hada is. Nem így volt az sem Dél-, sem Kelet-Európában.

b/ Ne legyenek a falusi lakosság körében nagy vagyoni különbségek. Ez is csak a nyugat-európai jobbágyfalvak esetében volt jellemző. A jobbágyok között 1:2 aránynál alig volt nagyobb vagyoni különbség. (Egész illetve fél jobbágytelek.) A jobbágytelekkel nem rendelkezők arány ritkán volt jelentős, az ilyenek a helyi közösségben soha nem játszottak szerepet.  

Itt jegyzem meg, hogy a nyugat-európai városok többsége azért vette át a falusi világ puritán erkölcseit, mert a földesurak nem városokban éltek. Ebben a térségben a város a céhiparosok közössége lehetett.

A mediterrán városokban a földesurak is a városokban életek. Sőt sokáig ebben a térségben a városok a földesurak várainak és várnépeinek együtteséből álltak. Ezért nem is alakulhatott ott ki homogén és őszinte erkölcs.

Kelet-Európában is egy, viszonylag népes településen belül éltek a bojárok és a szegény, jogtalan, tulajdonnal nem rendelkező jobbágyaik.

Abból az alapkövetelményből, hogy erkölcs, legalábbis olyan, amelyben az elvárások és a tettek fedik egymást, csak olyan kisebb településen születhet, ahol viszonylag homogén a társadalmi státusz és a vagyoni helyzet, és az élet szinte minden vetülete nyilvános. Ilyen pedig alapvetően csak a nyugat-európai középkori falú volt. Kisebb mértékben a nyugt-európai polgárvárosok, amelyek többségében  a lakosság létszáma ugyan elérhette a néhány ezret, de a polgároké ennek alig tizede volt.

A fenti állítás bizonyítása előtt nézzük meg, hol és miért nem jöhetett létre az erkölcs és a tényleges élet közötti lapvető átfedés. A kettő közötti legnagyobb ellentét a klasszikus kapitalizmus nagyvárosaiban volt.

a/ Ahol több száz ezer ember él egy városban, ott a többség egymás számára ismeretlen, tehát a viselkedésük nincs személyes kontroll alatt. Márpedig az erkölcsi normák betartásának csak egyetlen biztosítéka van: Mások személyes ítélte. Az ilyen személyes ítéletnek csak a személyes ismerősök felé van súlya. Az ismeretlenek megbotránkoztatása következmények nélkül marad. A modern nagyváros lakói számára ismeretlen a tolvaj, a prostituált, a szemetelő, a részeges.  A bérkaszárnyákban még az egymás mellett lakók is ismeretlenek maradnak. De még a felismertek viselkedésével szemben is közömbösek az emberek, hiszen nincsenek rokoni szálak, nem mondhatja senki, hogy a te rokonod tolvaj vagy kurva.

b/ A kapitalista nagyváros lakossága a társadalom szinte minden rétegét képviseli. Vannak benne dúsgazdag tőkések, bankárok, gyárosok. Él ott az alsó rétegeket lenéző, felfelé helyezkedő állami és magántisztviselők, iparosok és kereskedők középosztály. A munkás-arisztokráciát jelentő szakmunkások, akik a munkahelyükön megbecsülést és biztonságot élvezhetnek. A lakosság többségét azok a munkások jelentik, akiknek van munkájuk, de félniük kell az elbocsátástól. Alattuk sokan vannak azok is, akiknek nincs munkájuk, akik munkanélküliek. Végül a teljesen leszakadt rétegek, akiknek nincs is legális jövedelmi forrásuk ahhoz, hogy a törvények kerete között megélhessenek, akik koldulni, rabolni, lopni kényszerülnek.

Ahány társadalmi réteg, annyi erkölcs. Ahol azonban sok erkölcs van, ott lényegében egy sincs. Nem véletlenül tarja a közvélemény a modern várost a falvakhoz képest erkölcstelennek, romlottnak.

Ezek után könnyebb válaszolni a kérdésre: Miért erkölcsös a falu?

a/ Azért, mert mindenki ismer mindenkit. Ráadásul az élet szinte teljesen nyitottan, egymás által ellenőrizhető formában folyik. Mindenki tudja mindenkiről, hogyan végzi a munkáját, milyen tiszta a lakása, az udvara, az istállója, a kertje, hogyan  bánnak egymással a család tagjai. Szinte minden erkölcsi szabály átlépése nyilvánosságra kerül. Ez a nyilvánosság nemcsak szigorú, de félelmetes is. Az elvárt erkölcsi szabályok megsértői kiközösítéstől félhetnek. A kiközösítés legenyhébb formája is súlyos büntetésnek számít, azaz az erkölcstelen magatartásért magas árat kell fizetni. Egyetlen lopás, erkölcsi botlás kegyetlennek tűnő következményekkel jár. A puritán erkölcs sokkal szigorúbb, mint a keresztény dogma, amely a bűnök megbocsátását hirdeti, a puritán erkölcs nem ismeri a megbocsátást. Ha egy asszony megcsalta az urát, annak bélyegét évtizedek múlva is viselnie kell. Ha valakit egyszer lopáson kaptak, azt évtizedek múlva is tolvajnak bélyegzik.

b/ Az ipari forradalom előtti nyugat-európai falvak, amelyekben alakosság nagy többsége élt viszonylag homogén kistársadalmak, legfeljebb pár száz lakosú jobbágyfalvak voltak. Szinte mindenkinek azonos volt a társadalmi státusza és a vagyoni helyzetekben is kicsik voltak a különbségek. Ebből fakadóan mindenki számára azonos erkölcsi normák lehettek az irányadók és betarthatók. Az ilyen falu tehát erkölcsi tekintetben is homogén volt.

A nyugat-európai puritanizmus akkor kapott igazi ideológiai, vallási formát, amikor a kereszténység a falvakat is meghódította.

A középkori nyugati kereszténység a nyugati falusi társadalmakra szabott ideológia volt. Ezt nemcsak a falvak, hanem a kolostorok erkölcse is hűen jellemezte. Ebben a kereszténységben az volt az ellentmondásos, hogy a felső hierarchiája Rómában székelt, bíborosait, pápáit a mediterrán világ adta. Márpedig a mediterrán valóság és az alapvetően puritán keresztény erkölcsök között óriási ellentmondás van. A mediterrán ember szereti a pompát, a szertartásokat, ugyanakkor görögös könnyedséggel kezeli a szigorú dogmákat. A nyugat-európai puritanizmus ezzel szemben elítéli a fényűzést, a dogmákat nem szorítja szigorúbbra, mint ami betartható, de azokat aztán szigorúan be is tartja.

A mediterrán egyházi hatalmi csúcs és a puritanizmus akkor kerül ellentmondásba, addig volt tartható, amíg Európa gazdasági centruma és csúcsa a mediterrán térség volt. Ennek a XVI. században vége szakadt. A gazdasági centrum egyre inkább Észak-Nyugat Európába tevődött át. Ekkor lépett fel aztán elemi erővel az igény, hogy a kereszténység dogmái és gyakorlata közötti ellentmondást fel kell számolni, a mediterrán keresztényi gyakorlat helyett a nyugt-európai puritanizmus gyakorlatához kell a keresztény dogmatikát is igazítani, vagyis a katolikus, azaz mediterrán kereszténység reformálásra szorul.


Amikor kiderült, hogy a megreformált, a puritán értékrendhez jobban igazodó keresztény felekezetek meghódították az akkori Európa gazdasági és kulturális centrumát, a katolicizmus is felismerte, hogy reformálásra szorul. Ha nem is gyökeresen, de legalábbis ott, ahol a lakosság értékrendje közelebb állt a puritánsághoz, mint a mediterrán világhoz. Ez azért okozott és okoz mindmáig nehézségeket, mert a keresztény hívek nagy, és mindmáig a leggyorsabban növekvő többsége távol áll a nyugat-európai puritanizmustól. A katolicizmusnak ez az ellentmondásossága a centralizált szervezete miatt nehezen és csak a kor követelményeitől lemaradva oldható fel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése