A liberalizmus ideális mértéke

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 08 16

A liberalizmus ideális mértéke

Az MSZP-ben élénk vita a DK elnökével, a liberálisok vezérével, Gyurcsány Ferenccel való együttműködés feletti döntés. Magyarországon százötven éve tisztázatlan maradt a liberálisok társadalmi szerepe. Ez azért maradt tisztázatlan, mert a liberálisok többsége zsidó volt, és ezért a társadalom többségének antiszemitizmusa a liberális politikát, mint nem magyart, ellenkezéssel kezeli.

Az a magyar történészek bűne, hogy nem tették a helyére, milyen szerepe volt és maradt a liberális pártnak hazánkban a kiegyezés utáni társadalmi életben.

A liberalizmus a vasút századában.

A magyar közvélemény nacionalizmusa nem tette lehetővé, hogy tisztázzuk a tényt, a Habsburg Monarchiának a társadalmi és gazdasági elmaradottabb részévé váltunk, mert II. József reformjainak, a katolikus egyház túlzott hatalma korlátozásának, mindenekelőtt a jobbágyfelszabadításnak ellenálltunk. Ezt a megbocsáthatatlan hibánkat azzal rejtettük el, hogy ezzel hősiesen megvédtük a nagyobb önállóságunkat. Máig nem akadt egyetlen magyar történész, aki utólag megállapította volna, hogy hova jutott Ausztria, Csehország és Lombardia, akik a reformokat végrehajtották, és hova jutottunk mi, akik sikeresen elszabotáltuk. Pedig egyértelmű, hogy a reformokat elfogadó három térség egyértelműen nyugat-európai lett, mi pedig, jó esetben is, komp ország maradtunk. Alkalmam volt, mindhárom országot megnézni, hozzánk képest egyértelműen nyugat-európaiak lettek. Voltak a magyar ellenállásnak gazdaságföldrajzi okai is, de tagadhatatlan, hogy II. József nyugat-európaivá válás irányában történelmi lépéseket tett, mi pedig lemaradtunk.

Ezt a tényt ismerte fel hetven évvel később, az 1948-as forradalom elől a Csehországba, Olmützbe menekült Bécsi Udvar, amikor a telhetetlen császárt leváltotta, és a tízen éves Ferenc főherceget emelte a császári trónra. A szándékot jellemzi, hogy a Ferenc főherceggel felvetették a reformokat szimbolizáló József nevet is. Ugyanis 1849 áprilisában már egyértelmű volt a Bécsi Udvar számára a magyar szabadságharc katonai veresége. Az új császár első feladataként aláírta az Olmützi Alkotmányt, ami a történelmi Magyar Királyságot felosztotta öt örökös tartományra.

Az Erdély Fejedelemség, Horvátország, valamint a Temesvári Szerb vajdaság önálló örökös tartományok lettek. A szlovákok által lakott területet azonban Magyarországnál hagyták, mert a Cseh Királyságot magában is erősnek tartották.

A mikor erről Kossuth értesült, döntött a detronizáció mellett.

Őszre azonban változott a helyzet, a Bécsi Udvar visszaköltözött, Lombardiát pedig elveszették, az Olaszországgal egyesült. Ezért a Császári Udvar minden reformtól megrettent, tudomásul vette, hogy megbékül a magyar arisztokrácia országával, és ebben az érelemben hajtotta végre a Világosi fegyverletételt, majd mindent megbocsájtott, Kossuth hamvait is ünnepélyesen hazahozatta.

A magyar történészek az Olmützi Alkotmányt pedig máig meg nem történtnek tekintik. Erre az kényszeríti őket, hogy Trianont előzmény nélküli előre nem várható eseménynek állíthatják be.

Az 1867-es kiegyezés idejére már a politikai értelemben feudális Magyarországon sem lehetett megállítani a vasúthálózat kiépülésének köszönhető tőkés fejlődést, a nemzetállam kialakulását. Ezzel a lehetőséggel azonban csak a magyar zsidóság élt, méghozzá szinte minden másik európai zsidó etnikumnál sikeresebben.

Miért érezte az európai zsidóság jól magát Magyarországban?

Az európai zsidóság a fejlett Nyugaton ugyan otthon érezhette magát, de nem volt egyedül, az erős nemzeti etnikumú polgársággal kellett versenyezni. Tőlünk keletre pedig még a magyar színvonalat sem érte el a társadalmi fejlődés, abban kevésbé lehetett élni a lehetőségekkel. A magyarországi zsidóság már nyugat-európai lehetett, de nem volt konkurense, az arisztokrácia és az úri középosztály. Azok számára idegen volt a tőkés polgárrá válás, ezért a magyar zsidóságnak nem volt konkurenciája. A magyar zsidóság érvényesülésére nem is az ország egésze, hanem szinte csak a Nagy-Budapest és néhány város volt az ideális terep.

A 19. század végén Nagy-Budapest volt a világon a legtöbb zsidó lakosú város. Itt élt a zsidóság legaktívabb elitje. elsősorban nekik köszönhetjük, hogy ekkor a magyar főváros volt Nyugat-Európa leggyorsabban növekvő fővárosa, igazi szellemi műhely.

A két világháború között.

Trianonban az országunkat felosztották, a területének kétharmada a szomszédokhoz került. Csak a szűken vett magyar etnikum maradt Magyarország. Ez nemcsak az arisztokrácia és az úri középosztály számára volt nemzeti tragédia, hanem annak fogta fel a magyar közvélemény is. Ezért sikerült elhitetni a lakosság többségével is, hogy az elsődleges feladat a teljes revízió, és a felelősség a zsidóságot terheli.

A teljes revízió irreális cél volt. Ezt máig nem hangsúlyozzuk. Ezért élhet meg ma is második pártként a Jobbik. A trianoni sérelmek orvoslását jelentették ugyan a Bécsi Döntések, de mivel ezt csak a náci Németország nyomásának köszönhettük, a második világháború után semmisnek minősültek.

A magyar zsidóságot felelőssé tenni az első világháború elvesztéséért ostobaság. Ezt utólag sem tettük egyértelművé. Azt, hogy négy évig tartottuk a frontokat, az ország gazdasági erejének köszönhettük. Ezt pedig elsősorban a magyar zsidóságnak. A hadseregünk fronton való fegyverekkel történő ellátását döntően a zsidóság által kiépített iparunk biztosította.

Indokolt volna felmérni és bemutatni, Nyugat-Európához képest hogyan növekedett a gazdaság a kiegyezés és az első világháború között, és hogyan a két háború között. Pedig az egész Kárpát Medence nagyobb terhet jelentett, mint a trianoni ország. Pedig a zsidóság ekkor is a gazdasági motor maradt.

A magyar zsidóság szerepe a szovjet megszállás alatt.

Az a Horthy rendszer bűne, hogy a háború végére elvesztettük a zsidóságunk öthatodát. Ezt ugyan ma már bűnnek tartjuk, de társadalmi katasztrófának nem tekintjük. Pedig a bűnök nagyságát az általa okozott kárral kell mérni. Ha ezt tennénk ezer éves történelmünk legnagyobb károkozása nem a tatárjárás, nem a török uralom, nem Trianon, hanem a félmillió zsidó és az ötöd millió sváb elvesztése volt. Erről máig mélyen hallgatunk.

Egy mondatban kifejezve: Betegesen liberális ellenesek voltunk és vagyunk. Ennek az okát kellene feltárni.

A fél-perifériás társadalmak eleve liberális ellenesek. Ez abból fakad, hogy nem tisztázzuk, hogy a társadalmak milyen fejlettségi szintjén mekkora liberalizmusra van szükség. Pedig ennek egyszerű a képlete. A társadalmak liberalizmust befogadó képessége a polgárságuk erejével arányos. Ezért hangsúlyozom a magyar történelem megértésének a kulcsát.

Ezt a kulcsot először a fiatal marxista történészek ismerték fel. Megmutatták, hogy a magyar feudális, azaz földműves és keresztény társadalom eleve deformált volt. Tízszer annyi nemese és tized annyi polgárja volt. Ez a deformáció csak a vasút századában korrigálódott azzal, hogy a magyar zsidóság polgárrá emelkedett.

A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott, nemcsak a vállalkozók, de a diplomások növekvő többsége is polgárok lett. Jelenleg a zsidóság ugyan csupán egy százalék, de a liberálisok elérik az öt százalékot. Ez már a Kádár rendszerben jelentkezett, amikor az MSZP liberális szárnya jelentette az élcsapatot. Nekik volt köszönhető, hogy a rendszerváltást követő első két választáson nálunk ült a legtöbb liberális a törvényhozásban.

Az általunk követett politikát azonban egyre jobban elutasította a társadalom, és a liberálisok lettek a közvélemény által a legelutasítottabbak. Ennek volt köszönhető a Fidesz 2010-es példátlan győzelme, és a liberális politikát folytató MSZP veresége.

Jelenleg az a helyet alakult ki, hogy a liberális DK erősítené az MSZP-t, de a szavazók még jobban elutasítanák. Ez jellemzi a magyar liberalizmust, liberálisabb politikát követnek, mint amennyit a magyar társadalom nagy többsége elfogad. Százötven éve a magyar liberalizmus azért szenved vereséget, mert liberalizmusa túlmegy a magyar társadalom befogadó képességénél.