A társadalmi veszteségünk mérése

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 05 08

A társadalmi veszteségünk mérése

Az emberek ország választása, a kivándorlás és bevándorlás, a lakosságvesztés és nyerés olyan mértékűvé vált, ami felveti a mérésének módszerét. Ez a jelenkorban sokkal inkább indokolttá vált, mint amilyen a jelentősége volt, és maradt az osztálytársadalmakban. Azokban még nem okozott alapvető félreértést lakosság a lélekszámban történő elszámolása. A lakosság egyedeinek értéke között ritka volta a jelentős különbség, a jobbágy, a munkás éréke nemcsak alacsony, de szinte csak a fizikai erejével arányos volt.

Gyermekkorom falujában a családok közti rangsort a földjük nagysága, finomabban annak az aranykorona értéke alapján vették tudomásul. Az, hogy ki a jobb gazda, ehhez viszonyítva másodlagos volt.

Jelenleg van olyan budai csemetekertész, aki talán háromszor többet keres fél hektáron, mint a kertészek átlaga, és többet, mint az ezer hektáron gazdálkodó újgazdag.

A közelmúltan olvastam, hogy Dániában 1.300 farmer több prémes állatot visz a piacra, mint Oroszország. Az éves adózásra bejelentett jövedelmük átalag pedig 360 ezer euró.

A nőgyógyászok, a fogorvosok, a sebészek között is van olyan, akinek a jövedelme meghaladja a szakmájukban elért átlag tízszeresét.

Meg volnék elégedve, ha a jelenkori fejlett társadalmakban az állampolgárok, a családok értékét az adófizetésük nagyságával mérnénk. A napokban, a holokauszt ünnepén jutott eszembe, hogy a magyar zsidóság öthatodának elveszését azzal mérnénk, hogy mennyivel részesültek az adófizetésben, mennyi volt az átlaghoz képest az iskolázottságuk. Ebből nyilvánvalóvá válna, hogy Magyarországnak ezer éve nem volt akkora értékű embervesztesége, mint a félmillió zsidó elvesztése. Azt már a politikai vezetés sem tagadja, hogy embertelenek voltunk, hogy erkölcsi bűnt követtünk el, de azt nem, hogy ezzel mekkora kárt okozunk a nemzetünknek.

Megbotránkoztató, amit írok, mégis megteszem.

A két világháború hősi halottainak szinte minden faluban emlékműve van. A halottak nagy többsége paraszt, akiket az urak kivittek a vágóhídra. Ott nem a hazájukat védték, hanem az uraik hatalmát. Parasztból ugyanis többször annyi volt, mint amennyinek föld jutott. Az úri Magyarország lakosságának kétharmada falun, tanyán, pusztán élt, nagy többségüknek földje sem volt, akiknek volt, tized akkora, mint amiből emberségesen megélhetett volna. Ezeket az emlékműveket látva, káromkodtam, ezek életük feláldozásával a hazának semmit nem adtak, legfeljebb a falujukban megmaradtaknak azzal használtak, hogy velük kevesebbeknek kellett osztozkodni a falu határán. Az ország, amiért harcoltak, mindkét háborúban agresszív volt, igazságtalan háborút kezdett, majd vesztett, jobb lett volna, ha el sem kezdik.

A két világháború azért volt a többieknél is piszkosabb, mert a közkatonáknak még vitézkedni sem lehetett, a géppuskák és az ágyuk ellen védtelenekként rohantak szuronyrohamra. Kiszolgáltatottabb áldozatok sem előtte, sem utána nem voltak a hadviselés történelmében.

Az úri középosztály, a tisztikar volt a másik viszonylag nagyobb arányban elhalt réteg. A hívatásos katonatiszteket legalább jól megfizették, a társadalom tisztelte őket. A tartalékosok pedig az országukért harcoltak.

A kivándorlás Amerikába is lényegében hasznos volt. Velük csökkent a túlnépesedett falvak lakossága.

1907-ben az Osztrák Magyar Monarchiát 300 ezer kivándorló hagyta el. Ezek fele Magyarországról. Ezeket a történelmünk úgy kezeli, mintha ezek csak magyarok lettek volna. A becslések szerint harmaduk volt az. Ekkora veszteség a háború egyetlen éve alatt sem érte az országot! Tegyük hozzá, hogy ezek és utódaik jártak jobban. Ott a következő generáció már nem az itt hagyott jövedelmének kétszereséből élhetett. A dédunokák pedig ma négyszer jobban élnek, mint akik közül elmenekültek.

Az első világháború után kezdett megfordulni a helyzet. A megszaporodott nemzetállamokban a politika egyre inkább a nacionalizmus felé fordult. Nálunk a bárút követően bevezettük a zsidók felemelkedését, diplomát szerzését korlátozni hívatott numerus clausust. Lengyelország korlátozta a lengyelek kivándorlását, ugyanakkor támogatta a zsidókét. Ezzel Közép-Európában megtörtént a kivándorlásban a kontraszelekció. A képzelten és vagyontalan hazai etnikum maradjon, az iskolázott és gazdag tűnjön el.

A nyílt antiszemitizmus általánossá vált. Hitler zsidópusztító buzgalmát arra használták a közép-európai országok, hogy a fizikai megsemmisítést rábízták.

A háború után az antiszemitizmust kiegészítette az germánellenesség, a német kisebbségeknek is ugyanaz volt a bűnük, mint a zsidóknak, hogy az államalkotó etnikumnál különbek voltak. Kiderült, hogy nem azért voltak gyűlöletesek a zsidók, mert zsidók, hanem mert sokkal sikeresebbek voltak.

Annak könyvtárnyi irodalma van, hogy mennyit vesztettek a közép-európai államok azzal, hogy a Jaltai Egyezmény alapján a szovjetunió felügyelete alá kerültek, de arról még nem értesülhetett a közép-európai államok közvéleménye, hogy mint vesztettek ugyanezek az államok azzal, hogy elvesztették a zsidó és germán etnikumukat. Pedig a szovjet megszállásnak köszönhetően ezek az országok megszabadulhattak a feudális uralkodó osztályoktól, amire önerőből egyikük sem lett volna képes, és felnevelhettek egy munkás-parasztszármazású értelmiséget. Minden csatlós sorsa ítélt ország társadalma jobban modernizálódott, mintha magára lett volna hagyva.

Ezzel szemben az ötmillió zsidó és a tízmillió germán elvesztése évszázadokra visszavetette a közép-európai csatlós államok nyugtosodását. Senki sem próbálta felmérni, hogy hol tarthatna Lengyelország és Magyarország, ha megmarad a zsidó és germán etnikuma. Ennek a két közép-európai államnak a társadalma ezer éves történelmi feladata teljesítésében soha nem volt annyira nyugat-európai, mint a vasúthálózat kiépítését követően az első világháborút megelőző fél évszázad során. A sikerük motorja a zsidó és a germán etnikumuk volt.

Ennek a sikernek a fellegvára Budapest volt annak köszönhetően, hogy a lakosságának az ötöde zsidó volt.

Egyetlen magyar történész sem írta le, hogy az első világháború előtt Európa legdinamikusabb városa Budapest volt. Az eredmények elsősorban annak voltak köszönhetők, hogy ez volt a világ legtöbb zsidóknak otthont adó város. Az ezer éves történelmünk során ebben a városban volt először és utoljára világszínvonalú nagypolgárság. Még a megmaradt magyar zsidóság sem fejtette ki ennek jelentőségét. Azt is csak sejthetem, hogy ezeknek a zsidó nagypolgároknak jelentős hányada kikeresztelkedett, magát magyarnak tartó volt. A cionizmus képviselői között is jelentős szerepet játszottak a pesti zsidó értelmiségiek.

Az, hogy Budapest és bolygóvárosai lakossága is minden Európai fővárosnál gyorsabban növekedett, annak a zsidóságnak volt köszönhető, akik munkahelyeket, ipart teremtettek. A pesti zsidóknak volt köszönhető, hogy Budapest tudományokban, művészetekben is Európa élén lehetett. Bartók zenéjének hallgatóinak, Ady verseinek olvasóinak a többségét a magyar zsidóság jelentette.

A magyar Nobel-díjasok többsége, az atombomba elkészítőinek fontos szereplői, pesti zsidó nagypolgárok gyerekei voltak.

Ezért becsülöm úgy, hogy a félmillió elveszett magyar szidóság társadalmi értéke az átlag négyszerese, a kitelepített 200 ezer svábé kétszeres volt. A megmaradt zsidóság Amerikában, Izraelben a négyszeresnél is jobban boldogul. A kitelepített svábok pedig néhány évtized után a német színvonalon teljesítettek. Ez pedig azt jelenti, hogy velük az ország lakosságának társadalmi értékének harmadát veszettük el. Az adófizetés még ennél is nagyobb arányban vesztett. De ezt nem nekem kellene becsülni, hanem tudományos felméréseket kellene végezni.

Azt is csak becsülni lehet, hogy mennyivel több tőke érzetett volna az országba, ha félmillióval több zsidónk marad, és egy millió németül beszélő polgárunk is van.

Az ilyen, és hasonló tudományos munkák hiányát jelzi az is, hogy még mindig a Horthy rendszer politikai vezetőinek a méltatása folyhat.