A versenysport támogatása

Kopátsy Sándor                 PS                   2016 04 27

A versenysport támogatása

Pár napja a Népszabadság közölte az állami sporttámogatás megosztását sportágak szerint. A közel 20 milliárd forint pontos felosztását ugyan nem ismertem, de a közölt adtok nem okoztak meglepetést, annál nagyobb szomorúságot. Megállapíthattam, hogy az elmúlt nyolcvan évben nem változott a sportpolitikánk stratégiája.

Nyolcvan éve volt a Berlinben az Olimpia, 15 évemet tapostam, de már akkor az volt a véleményem, hogy a magyar állam nem a társadalom érdekéhez, hanem a nemzeti büszkeséghez szabja a sportágak értékét. Már akkor azon háborogtam, hogy Hitlert követjük abban az értelemben, hogy a sportok értékét a megszerzett érmek alapján támogatják. Azzal a különbséggel, hogy a gazdag Németországnak a drága spotokra is volt pénze, nekünk pedig csak olyan sportok támogatására futja, amikben nem nagy a világversenyek sportolóinak az igénye. Minél kevesebbe űznek és látogatnak egy sportot, annál olcsóbban lehet abban érmeket szerezni.

1936-ban még csak azt tudtam felmérni, hogy a vízipólót század annyian űzik, nézik, olvassák, mint a labdarúgást. Ehhez a sporthoz nem kellett nagy támogatást adni az államnak. Az úri középosztályban gazdag magyar középosztályban a tisztek katonatisztek vívtak, célba lőttek, lovagoltak, öttusáztak. Számukra ezek nemzeti sportnak számítottak, ezért az államunknak is. A birkózás pedig a szegények sportja volt, abban sem voltunk szegények.

1952-ben már tájékozott voltam. A Rákosi rendszernek már nemcsak nemzeti büszkeségre, de cirkuszra is volt szüksége. Felismerték, hogy a labdarúgást tartja a közvélemény a legfontosabb sportnak. Ezért ez a sport lett a hatalom kedvence. A néhány tucat legjobb labdarúgó lett a legjobban kereső, a legkevésbé politikailag kiszolgáltatott és a legkedvezményezettebb személy az országban. Meg is lett az eredménye, néhány labdarúgónk nevét még ma is százszor többen ismerik külföldön, mint Rákosiét, Magyarországban pedig százszor többen emlegetik a válogatott játékosokat, mint a Politikai Bizottság nagyhatalmú tagjait. De az több ezer éve így van, hogy a diktátorok számára a cirkusz biztosítása kötelező. Van erről egy aforizmám: A kenyér és a cirkusz összege állandó.

A támogatások aránya megfelel a remélhető olimpiai érmek arányával. Ez volt a Horthy, a Rákosi, a Kádár uralkodása alatt, de sajnos, ez maradt a demokráciákban is. Elég felsorolnom, hogy a 16 ágazatnak felsoroltak közel 20 milliárdjából az első kettő, az úszás és a kajak-kenő kapja meg a kétötödét. A következő négy a sorrendben az atlétika, a birkózás, a vívás, az öttusa, ebből csak az atlétika, ami a sportág súlyának megfelelő helyen van, a másik három sportot csak azok nézik, akik űzik.

Van még egy keserű megjegyzésem. Jó húsz éve felmértem, hogy az utódállamok sportpolitikája kevésbé nacionalista. Ezek erősebbek a piac által jól megfizetett sportokban, teniszben, jéghokiban, kosárlabdában.

Véleményem, hogy lehet úri Magyarország, bolsevik kemény és puha diktatúra, vagy szuverén demokrácia a spotpolitikán nacionalista maradt