A társadalmi fejlődés mérése

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 05 03

A társadalmi fejlődés mérése

A The Economist legutóbbi száma terjedelmes tanulmánnyal kezdődik arról, milyen problémákat jelent a GDP mérése. Az alapos elemzés azonban a legfontosabb kérdést fel sem veti, hogy mire vetítve elfogadható az alkalmazott mérce. Megelégszik azzal, hogy a GDP mennyiségének a mérése is mennyire problémás. Ebben sok jogos problémára utal. A fő hiba azonban nemcsak a mérhetőséggel van, hanem a vetítési alapjával. Ez a hibákkal teli mutató a változás mértékét viszonylag jól mutatja, ha egy laksora vetítve alkalmazzuk. Az egy lakosra vetített nemzeti jövedelem ugyanis jelentősen kikapcsolja a torzításokat. A társadalomfejlődést ugyanis az egy laksora jutó jövedelem és vagyon gyarapodásával viszonylag megbízhatóan mutatja.

A klasszikus közgazdaságtan ugyanis nem véletlenül hívta magát nemzetgazdaságtannak, mert nem a lakosság életfeltételeinek javítása, hanem a nemzet erősítése volt a feladata. Ahogy a családokat jövedelmük arányában rangsorolta, tekintetve sem véve a család nagyságát. Erre is az egy családtagra vetített jövedelem és vagyon lett volna a reális mérce. De az egymással versengő családok sem az egy tagra jutó jövedelem és vagyon nagyságában voltak érdekelve, hanem abban, hogy a másik családnál erősebbek legyenek. Akárcsak az állam is a másik államnál akart erősebb lenni, mert annak rovására remélt meggazdagodni.

A lassú technikai fejlődés esetén a jelentős javulást csak a versenytársak rovásra lehetett elérni. Igaz volt ez a társadalmi szerveződés minden szintjén. Ezt a jelenkor embere meg sem érti, mert az egyedek lehetősége ugyan ma sem egyforma, de a tudásvagyon megszerzése vagy a hiánya a társadalomban egyre nagyobb változást okoz. A munkaképes egyedek jövedelme ugyanis egyre inkább a szellemi vagyonuk nagyságától, a képességük, tudásuk és erkölcsük együttes értékétől függ. Erre a múltban a nagy többség számára nagyon korlátozott volt. Mindig hangsúlyozom, hogy ez alól csak két ágazat volt kivétel, csak a művészet és a versenysport, ahol a rangsort, az azzal járó elismerést és jövedelmet a teljesítmény határozta meg. E két területen az osztálytársadalmakban is az egyének teljesítménye, értéke alapján volt a jövedelem, és a társadalmi befogadás.

Még a társadalomtudományokban sem ismerték fel, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban minden szakterületen egyre inkább ebbe az irányba történik a változás. Ezért lesz a nemzetgazdaságtan egyre inkább közgazdaságtan.

Nemcsak a fizikai, a szellemi vagyont is mérni kell.

A tudományos és technikai forradalom előtt a gazdasági életben elég volt a fizikai vagyon nagyságának a mérése. Ezért a tőkés osztálytársadalomban is elég az egy laksora jutó GDP mérése. Olyan nagy volt a tőkehiány, hogy szinte minden tőkés képes volt a tőkéjével profithoz jutni. Ezért lehetett gyakorlatilag örökletes a tőkésosztályhoz tartozás. Szükség lett volna minden osztálytársadalomban is az egy laksora jutó jövedelem újratermelése mellett az egy laksora jutó fizikai tőkét is újra termelni. Ezért a tőkés osztálytársadalomban is csak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon változásával lehetet reálisan mérni a társadalom teljesítményében bekövetkezett változást. A tőkésvállalat mérlege lényegében a vagyonában beállt változást mutatja.

Ennek ellenére az egy lakosra jutó fizikai vagyon mérésével először az 50-es évek elején a Bródy András – Rácz Jenő Tőkeigény a tőkés társadalomban címmel megjelent könyvében találkoztam. Ők is csak a tőkés társadalom számára fontos fizikai tőke igényével számoltak. Bebizonyították, hogy a tőkés osztálytársadalmakban a fizikai nemzeti vagyon a mindenkori nemzeti jövedelem 3-4-szerese, és ez a hányados viszonylag állandó. A hidegebb éghajlatban magasabb, a melegben alacsonyabb. Ezt magarázza, hogy a hosszú telekre fel kellett készülni, drágább házakat, fűtőanyagot, melegebb ruházatot kellet biztosítani. E mutató állandóságából következik, hogy a lakosság növekedés minden százaléka után 3-4-százalékos vagyonnövelésre van szükség ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó vagyon. Ennek a könyvnek az elolvasása után értelmetlennek találtam az ország nemzeti jövedelmének növekedését társadalmi fejlődésnek tekinteni. Csak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon együttes növekedésével lehet társadalmi fejlődést bővített újratermelésnek tekinteni. Az 50-es években még az emberiség négyötöde olyan társadalmakban élt, amelyekben 2-4 százalékkal nőtt a lakosság száma. Az emberiség négyötödében tehát meg sem történhetett, hogy a lakosság gyors növekedéssel, a vagyonnövekedés is lépést tartson.

Ettől kezdve úgy láttam a világgazdaságot, hogy abban az emberiség négyötöde szűkítetten termeli újra az egy lakosra jutó vagyonát. Az mégis kezdettől zavart, hogy a nemzeti vagyonnak gyakorlatilag csak a fizikai vagyont tekintik. Figyelmen kívül hagyják a szellemi vagyont, ami fajunk történelmében először, szinte minden társadalomban növekedett. Ennek a legegyszerűbb mutatója, az iskolázottság minden társadalomban példátlanul gyorsan nőtt. Ezt a fejlettekben az iskolában töltött évek száma, az elmaradottakban pedig az iskolába kerültek aránya mutatja.

Tekintettel arra, hogy a klasszikus közgazdaságtan a szellemi vagyont, a munkaerő minőségi értékét számba sem vette, nehéz volt a szellemi vagyon nagyságának még a megbecsülése is. Azt ugyan Max Webertől korán megtanultam, hogy a jelenkori fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság erkölcsi magatartásán múlik, ami nem csak a tudás, de az erkölcs is. A tudás, viszonylag az iskolázottsággal mérhető, de az erkölcsi magatartás nem mérhető fogalom. Azt, hogy mekkora értéke van az erkölcsnek, nem lehet mérni, csak azt lehet, és kell szem előtt tartani, hogy nagyon fontos, szinte mindennél fontosabb. Már az ipari forradalom is olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami a lakosság puritán erkölcsét, magatartását a társadalom teljesítménye szempontjából elsődlegesé tette.

Az ipari forradalom óta a puritanizmus fölénye már egyértelműen bebizonyosodott, a tudományos és technikai forradalom óta pedig még inkább egyértelművé vált. Vagyis az vált a társadalom teljesítménye szempontjából elsődlegessé, amit a klasszikus közgazdaságtan figyelembe sem vett, de ami egyelőre nem is mérhető. Nemcsak nem mérhető, de arra sincs módszer, hogyan lehet a lakosság erkölcsét puritánná alakítani.

Még nyomát sem találtam annak, hogy a puritán népek puritanizmusa minek köszönhető.

Max Weber még azzal magyarázta a protestáns népek puritanizmusát, mert a kereszténységük puritánná tette őket. Felcserélte az okot az okozattal. Nem a puritán kereszténység tette puritánná a hívők viselkedését, hanem az eleve puritán kultúrájú népek, döntően az angolszászok, a germánok és a skandinávok eleve, már pogányokként is puritánok voltak. Azaz a római, azaz a latin kultúrától átvett egy istenhitű vallásukat a reformáció során puritán kereszténységgé alakították át.

Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás csak felépítmény, ezért csak ott verhet gyökeret, ahol a befogadó kultúrához igazodik. Annyi kereszténység jött léte, ahány kultúrába bevitte az egy istenhitet. Más kereszténység jött létre a Nílus völgyében, Etiópiában és Egyiptomban. Más a Földközi Tenger latin kultúrájában. Más Kelet-Európában. Más Nyugat-Európában.

A puritán viselkedés, erkölcs eredetét az éghajlattal és az életmóddal magyarázom. A hosszú telek átélése előrelátást, a tengereken tartózkodás pedig közösségbe való beilleszkedést kívánt.

Még nagyon messze vannak a társadalomtudományok attól, hogy az erkölcsi magatartást kialakító körülményeket feltárják. Azt tudom, hogy a bányászok, kubikusok viselkedése puritán, a pásztorok romantikus individualisták, a távolsági kereskedők pedig türelmesek a kulturális másságokkal szemben. Azt pedig a rendszerváltás óta megtanultam, közhelynek tartom, hogy a létbizonytalanságban élők elveszik egészséges társadalmi ösztönüket, használhatatlanná válnak.

Egyelőre meg kell elégednem azzal, hogy korunkban a puritán magatartás elsődleges feltétele a társadalmi sikernek. Ezzel azonban nem sokra megyünk, amíg nincs válaszunk arra, hogyan lehet a lakosság puritanizmusát növelni.

Eddig egyetlen gyakorlati tapasztalatom volt. A Kádár rendszerben beindult sajáterős lakásépítés példátlan sikere győzött meg arról, hogy egészen másként viselkednek a saját házat építők, a saját kertes lakásukban élnek, mint akik bérkaszárnyában laknak. Azt pedig a gyakorlatban láttam, hogy egy sajáterős házépítés hogyan erősítette meg a családtagok, a rokonság és a barátság kötelékét.

Erre elméleti magyarázatot csak a közelmúltban találtam. Az Egyesült Államokban sok mindent mérnek, amiből okosodhatok. Egy ilyen felmérést találtam a közelmúltban. Felmérték, hogy a protestánsok, a latinok, a feketék éves jövedelme és vagyona hogyan aránylik egymáshoz. Kiderült, hogy az Egyesült Államokban a protestánsok vagyona 13-szorsa az éves jövedelműknek, a latinoké ennek a fele, a feketéké pedig a tizede. Az adatok mellbe vágtak, pedig azonnal felismertem, hogy náluk is jó volna ismerni ezt a mutatót a magyarok, a zsidók és a cigányok esetében. Hasonló adatokat láthatnánk.

Számomra ugyan az egyedek esetében ostobaság etnikai, vallási alapon ítélni, de annál nagyobb jelentősége volna, ha a rájuk jellemző adatokat látnánk. Az egyedek esetében az átlagtól való eltérés óriási, ezért nem mond semmit. Az etnikumok, vallások és életformák közti különbségek ismerete viszont sokat mondó. Nekem eszembe sem jutott, hogy ezek az adatok mennyire sokat mondók.

Pedig a háború után felfigyelem arra, hogy Baranyában a falusi házak méretéről, értékéről meg tudtam állapítani, hogy ott magyarok, svábok vagy cigányok lakták. A magyar és a sváb parasztok esetében, nem a családok földjének nagyságában, hanem a házak értékben volt a különbség. Az azonos nagyságú földön gazdálkodó svábok nagyobb, tisztább házakban éltek. De eszembe sem jutott, hogy ez is mérni, tudatosítni kellene.

Azzal is vén fejjel találkoztam, hogy minden téreget, etnikumot más időtartamra kellene fizetni. Azt ugyan tudtam, hogy gyermekkoromban a tisztviselőket havonta, a munkásokat hetente, a cigányokat naponta fizették. Ennek sem kerestem az okát. Aztán kijózanítottak. Egy borsodi kerámiagyárban a munkaerő jelentős hányada cigány. Próbaként bevezették számukra a heti fizetést. Ennek hatására megnőtt a teljesítmény. Ezt megértve, és ezzel találkozva a puritanizmust azzal is mérhetnénk, hogy ki, mennyi időre osztja be a jövedelmét.

Ebbe az írása is azért kezdtem, mert láttam egy statisztikát arról, hogy az országok mennyit költenek kutatásra és fejlesztésre. Az állami ráfordítás aránya alig különbözi. Fél és egy százalék körül mozog. Ezzel szemben a magánszféra ráfordítása 1:4 arányban szóródik. Két távol-keleti ország és Izrael emelkedik ki a rangsorból.

Az első Dél-Korea. Erről tudom, hogy a PISA rangsorban az első két helyen osztozik Finnországban, és a diplomásai a legnagyobb százalékban tanulnak híres nyugati egyetemeken, ahonnan szinte mindenki hazatér. Ebben az országban történik az egyetemekre jutás magas száma mellett a megkülönböztetett szelekció is.

A második Izrael. Ezt az államot a holokausztot túlélő európai zsidók alakították, akik Európában is minden országban kiemelkedő szinten teljesítettek, majd a sikeres Egyesült Államokban is a legsikeresebb etnikum lettek. A kényszer új hazájukban is teljesítményre kényszerített. A százszor népesebb mohamedán tábor rovásár foglaltak maguknak hazát, kedvezőtlen természeti környezetben kell boldogulniuk. Ráadásul a katonai fölényüket kellett megvalósítani, amiben a közhiedelem leginkább alkalmatlanoknak tartotta őket. Mint kisebbség jó kétezer éve nem voltak katonai téren erősek.

A harmadik Japán. A gazdaságföldrajzi adottságához képest a legjobban túlnépesedett ország. Ez a tény és a gyorsan fogyó lakosság kényszerítette arra, hogy a szellemi vagyonát maximalizálja. A táblázatban csak a tudományokban jeles, a szidók kivételével, csak fejlett puritán országok vannak.

Azt azonban a közvélemény nem veszi tudomásul, hogy nem az országok csábítják el a tehetséget, hanem a tény, hogy a kivételes tehetségek a fejlettebb országban hatványozottan érvényesülnek. A kivándorlásuk az emberiség ügyét szolgálja. Erre a klasszikus példám az öt magyar Nobel díjas, illetve világhírű zsidó sorsa. Ezeket nem becsültük meg, és életben is csak azért maradhattak, mert meneküli kellett nemcsak a magyar, de még inkább a nácik gyűlölete elő. Ha nem menekülnek az Egyesült Államokba, elpusztítják őket, mielőtt kiderült volna a zsenialitásuk. Többségük világhírű sem lett volna, ha nem az atombomba kidolgozásában nem játszanak fontos szerepet. Mi sem lehettünk volna büszkék rájuk, ha érdemeiknek megfelelően kezeljük.

A felsorolásomból eddig futotta, de egyre bővíteni kellene azokat a viselkedéseket, amiken mérni lehet egy társadalom teljesítményét. Folytassák az utódaim.