Kopátsy Sándor
EH 2015 11 07
A várható életkor
Tegnap, a kínai adatokon elgondolkodva kicsit utána néztem,
hogyan alakultak ezek az adatok a múltban, és ma milyenek a különböző
kultúrákban. Először a testmagasság alakulása hívta fel a figyelmemet arra, milyen
sokat mondanak a tudományosan mérhető adatok. Ezért mindig örültem, ha találkoztam
olyan társadalmi mutatóval, ami valóban objektív mérce. Mindig izgatott a feladat, milyen mércékkel lehet elkerülni a
történelemtudományban a nemzeti és a kulturális elfogultságot.
Azt már a 80-as évek elején felismertem, hogy a várhatóéletkornak alapvető szerepe van az
osztálytársadalmak működésének megfejtésében. A mögöttünk lévő mintegy
hatezer évben azért voltak osztálytársadalmak, mert minden termelésre épült társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés
elleni védekezés volt.
Fajunk szaporaság a
húszas évek közepén lévő várható életkornak felel meg. Ha az életviszonyok
megjavulnak, javul a táplálkozás, a lakás és a ruházkodás, a várható életkor
elkezd növekedni. Gyorsan meghaladja a lassan növekedő eltartó képességet. A létrejövő túlnépesedési nyomás, olyan
társadalmi alépítmény, ami a halálozás fokozásának olyan mértékét hozza létre,
ami a népszaporulatot az eltartó képesség szintjéhez közel tartja. Ebből
fakadóan az osztálytársadalmakba a népesség növekedése valahol az 1 ezrelék
közelében maradt. Ennél gyorsabb csak akkor lehetett, amikor új életteret
sikerült benépesíteni. Ez a folyamat
viszonylag stabilizálódott egészen az óceánok meghódításáig.
A jégkorszak megszűnése előtt a gyűjtögető társadalmakban
élők száma csak nagyon lassan növekedhetett. Fajunk ugyan szinte minden
élettérben megjelent, de a megszerzett élettérben az eltartó képesség mindenütt
nagyon alacsony és stabil maradt.
Minőségi változást csak a jégkorszak megszűnése okozott. A
felmelegedés hatására ugyan a gyűjtögetésre alkalmas jelentős térségek
elnéptelenedtek, ugyanakkor Ázsia és
Afrika néhány folyamának völgyei öntözéses gabonatermelésre alkalmassá váltak.
De csak ezek, egészen az időszámításunk első évezredének a közepéig, csak Ázsiában
és Észak-Afrikában voltak öntözhetők a nagy folyamok síkságai, és csak ezeken
alakultak ki a gabonatermelésre épülő magas-kultúrák. Ezek viszonylag sok
lakost eltartó osztálytársadalmak jöttek létre. Az időszámításunk előtti 4.
évezredben az emberiség nagyobb fele a szárazföld néhány százalékán élt. De
ezeken a viszonylag kis területeken százszor nagyobb volt az eltartó képesség,
mint ahol pásztorkodásra tértek át, illetve megmaradtak a gyűjtögetésnél.
Az öntözéses életterekben a korábban elképzelhetetlen
eltartó képességre azonban nagyon gyorsan felszaporodott a lakosság. A biztosabb életfeltételek hatására
megnőtt a várható életkor, ezzel a túlnépesedési nyomás. Ennek levezetése érdekében a halálozást mesterségesen úgy kellett
növelni, hogy a népesség növekedése ne haladja meg az 1-2 ezreléket. A
terelő társadalmak csak olyan mértékben növelhették a várható életkort, amilyen
mértékben növelhették az életterük eltartó képességét. Ez a meglévő élettérben
nagyon lassan nőtt. Az önözéses gabonatermelés terjedésének földrajzi akadálya
van.
Új élettér nyitására azonban az óceánok meghódítása előtt,
nem volt lehetőség.
A világtörténelem tudósai alig figyelnek fel arra a tényre,
hogy mennyire másként alakult volna az emberiség történelme, ha a viszonylag
alig lakott kontinenseket nem a nyugat-európai népek, hanem a kínaiak népesítik
be. Kína ugyanis a nyugat-európaiak előtt már felkészült az óceánok bejárására,
de a császár visszariadt az óceánokon túli térségek uralmának beláthatatlan
következményeitől. Lehetőséget adott ezzel arra, hogy Nyugat-Európa lehessen az
új, viszonylag lakatlan életterek, Amerika és Ausztrália betelepítője, és szinte
minden más kultúra kizsákmányolója.
Annak, hogy Kína nem élt az alkalommal, senki sem kereste az
okát. Pedig, ha valami a II. évezred
derekán történelemformáló esemény volt, akkor az, hogy melyik kultúra népesíti
be Amerikát.
Erre sem találtam feletet kereső történészt annak ellenére,
hogy ezen múlt, ki lesz a következő 500 év világtörténelme.
Kína számára csak
olyan élettér lett volna vonzó, ahol kedvezők voltak az öntözéses rizstermelés
adottságai. Amennyire kedvezők Amerika adottságai a természetes csapadékra
épülő búza, árpa, az ott korábban termelt burgonya és kukorica szántóföldi termelésére,
annyira nem volt ott adottság az öntözéses rizs termelésére.
Előtte még választ kell adni egy másik kérdésre is.
Miért maradt a
burgonya és a kukorica kapáskultúra szintjén Amerikában? A biológusok ugyanis
megállapították, hogy ez a két amerikai kultúrnövény lényegesen előbb jelent
meg kapáskultúraként Amerikában, mint az öntözött rizs és búza Ázsiában.
A szántóföldi gabonatermeléshez
ugyanis az ember erejét 5-10-szeren meghaladó igavonó állatra is szükség volt. Amerikában
és Ausztráliában azonban nem volt igavonó háziállat. Márpedig a szántóföldi
növénytermelésnek a talajműveléshez és a szárazföldi anyagmozgatáshoz olyan
háziállatra volt szüksége, ami ezt az igavonó és trágyatermelő feladatot viszonylag
hatékonyan képes volt megoldani.
Az önözéses kultúrák kialakulásához ugyan felismertük, hogy már
kapásan termelhető gabonának kell lenni. Azt azonban nem tettük hozzá, hogy
olyan háziállatra is szükség volt, amelyik rendelkezik az ember erejének
sokszorosát jelentő, a talajműveléshez és a termékek szállításához szükséges
erővel. Ilyen azonban Amerikában nem volt.
Még azt sem ismertük fel, hogy domesztikálni csak olyan állatot lehet, amelyik elveszítette az
életterét, a kipusztulásától csak az ember mentette meg azzal, hogy vállalja az
etetését is itatását. Amerikában és Ausztráliában azonban ilyen állat nem
volt. Eurázsia és Afrika történelmének megfejtéséből kihagytuk, hogy a
talajművelésre, a talajerőt megtartó trágyatermelésre, és szállításra nemcsak
kultúrnövények, de igavonó állatok is kellettek. Márpedig ilyen Amerikában és
Ausztráliában nem volt.
Amerikában ugyan
milliószámra élt a szarvasmarhánál és a bivalynál is erősebb bölény, ahogyan Eurázsiában
is, de az életképes maradt az ember segítsége nélkül. Ezért nem is lett
domesztikálható. Ezt a kor embere, ha nem is megértette, de megérezte,
ezért lett a földművelő kultúrák számára szent a bika, illetve a tehén.
A ló azért nem
lehetett igavonó az önözéses kultúrákban, mert a patája a vízben felpuhul. Ez
csak Nyugat-Európában történhetett meg, ahol nem vízben termett a gabona, a
patáját pedig még így is patkolni kellett. A trágyája is kevés volt az
igényelthez képest. Ezért a marhapásztor nyugat-európai népek kényetlenek
voltak megtartani a marhát, nemcsak mint igavonót, de mint trágyatermelőt is.
A halandóság csak ott csökkenthető ahol a gyermekvállalás is.
Itt kanyarodok vissza a témámra. A lakosság létszáma csak
ott növekedhet, ahol ezzel párhuzamosan nő az élettér eltartó képessége is. Ahol nem nő az élettér eltartó képessége,
ott a hosszabb élettel együtt kell járnia a halandóság növelésének is.
Különben a népesség növekedése fékezi az egy laksora vetített eredményt
növelhetőségét.
Ezzel bezárul a logikai kör. A lakosság mennyisége csak olyan mértékben nőhet büntetlenül, amilyen
mértékben növekszik az életterük eltartó képessége. Ezt csak azzal lehet
megkerülni, ha az élettér kívülről is élvez jövedelmet, vagy a lakosság
kivándorol. Európa Amerika és Ausztrália
meghódításával mintegy tízszeresre növelte életterét, és a gyarmatosításon
keresztül más kultúrák jövedelmét is megcsapolhatta.
A történészek elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy Amerikából
mennyi kincset lehetett rabolni. Azt azonban nem írta le senki, hogy Amerika csak azoknak az utódait tette az
anyaországban maradóknál gazdagabbá, akik nem kincset rabolni, hanem megélni,
földet művelni mentek. Az emberiség, elsősorban Nyugat-Európa azonban
ezerszer annyit kapott azzal, hogy az amerikai kapás kultúrnövények, a
burgonya, a kukorica, a paradicsom, a bab termelése jelentősen megnövelte
Nyugat-Európa eltartó képességét, mint a kincsek rablásával. Talán még ennél is
többet azzal, hogy az Egyesült Államok a
két világháború során megmentette Európát a német elnyomástól.
Ezzel létrejöhetett az emberiség történelmében először egy
kultúrában a túlnépesedéstől való megszabadulás. A túlnépesedési nyomás először
Nyugat-Európában szűnt meg annak köszönhetően, hogy létrejöhetett a születés
korlátozásának az előfeltételei.
1. A
tudomány megoldotta a születésszabályozást. Ezzel az ember képessé vált
arra, hogy szexuális ösztönét kiélhesse a nélkül, hogy gyermek szülessen.
2. A
jólét túllépte a mintegy 10 ezer dolláros szintet. Kiderült, hogy a
jóléttel fordítottan arányos a gyermekvállalás.
3. Az
iskolázottság átlaga túllépte a 12 évet. Az is bebizonyosodott, hogy a nők
gyermekvállalása az iskolázottságukkal fordítottan arányos.
Ahol e három feltétel mindegyike nem biztosított, ott
erőszak nélkül, spontán leáll a túlnépesedés. A jelenkor emberiségének az lett a
legnagyobb problémája, hogy a legnagyobb halálokok legyőzése, a jómód és az
iskoláztatás a várható életkor meghosszabbodását eredményezte. Ez növelte a
népszaporulatot. A nagyobb népszaporulat pedig lefékezte az egy lakosra jutó
jövedelem növekedését. Nem ismerünk
olyan néhány ezreléknél gyorsabban növekedő lakosságú országot, ahol az egy
laksora jutó jövedelem elérte volna a tízezer dollárt. Ez bármennyire tény,
a társadalomtudomány és a politika nem hajlandó tudomásul venni.
Mint ahogy azt sem, hogy a jelenkori társadalmakban
általános jelenség a kontraszelekció. Minél
jobbak a család életkörülményei annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebbek annál
több gyermeket vállalnak.
Az a kontraszelekció
a már fejlett társadalmakban nem akadályozza meg, csak fékezi, a generációk
minőségének javulását, mert a gazdag társadalmak egyre szélesebb réteg számára
biztosítják a képességüknek megfelelő iskoláztatását.
Az átalagos életkorra vonatkozó adatok azonban nem látszanak
bizonyítani, hogyan alakult az osztálytársadalmakban a népszaporulat. Az még
érthető, hogy a gyűjtögető társadalmakban 25 év körül ingadozott az átlagos
életkor. Az azonban nem érhető, hogy 40 éves átlagos életkor mellett nem volt
gyors népszaporulat. Ez az életkor ugyanis két-háromszor nagyobb születésszámot
eredményezett volna. A tények azt bizonyítják, hogy vagy a gyűjtögetők éltek
tovább, vagy az osztálytársadalmakban volt a kimutatottnál jóval alacsonyabb az
átlagos életkor.
Mindkettőre kínálkozik magyarázat.
Az évezredekkel
korábbi korokból inkább megmaradtak az idősebb, kifejlett korú halottak
csontjai. A csecsemők csontjai gyorsan elporladtak. A kis közösségek
elszigeteltek voltak, védettek a külső fertőzésektől, és immunisak a saját
kórokozóikkal szemben.
Az
osztálytársadalmakban pedig lényegesen nagyobb volt a csecsemőhalandóság. Ismereteim
szerint a keresztény középkorban az első évükben elhaltakat nem keresztelték. A
települések nagyobb mérete és a köztük lévő szorosabb kapcsolat terjesztette a
külső fertőzéseket. A városokban pedig sokkal magasabb volt a halálozás. Szinte
nem ismerünk olyan urbanizációt, amiben akárcsak a létszámtartáshoz szükséges
születés jellemző lehetett volna. A közművek kiépülése előtt a városok
halandósága mindig meghaladta a születések által biztosított létszámot.
A magasabb csecsemőhalandóság és a járványok halálozása
minden bizonnyal alacsonyabb várható életkort jelentett annál, amit a
demográfusok publikálnak. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy a 20. században
az elmaradt társadalmakban a 40 éves várható életkor mellett tízszer gyorsabb
volt a népszaporulat, mint a 19. századi Európában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése