2015. november 16., hétfő

A várható életkor

Kopátsy Sándor                EH                    2015 11 07

A várható életkor

Tegnap, a kínai adatokon elgondolkodva kicsit utána néztem, hogyan alakultak ezek az adatok a múltban, és ma milyenek a különböző kultúrákban. Először a testmagasság alakulása hívta fel a figyelmemet arra, milyen sokat mondanak a tudományosan mérhető adatok. Ezért mindig örültem, ha találkoztam olyan társadalmi mutatóval, ami valóban objektív mérce. Mindig izgatott a feladat, milyen mércékkel lehet elkerülni a történelemtudományban a nemzeti és a kulturális elfogultságot.
Azt már a 80-as évek elején felismertem, hogy a várhatóéletkornak alapvető szerepe van az osztálytársadalmak működésének megfejtésében. A mögöttünk lévő mintegy hatezer évben azért voltak osztálytársadalmak, mert minden termelésre épült társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt.
Fajunk szaporaság a húszas évek közepén lévő várható életkornak felel meg. Ha az életviszonyok megjavulnak, javul a táplálkozás, a lakás és a ruházkodás, a várható életkor elkezd növekedni. Gyorsan meghaladja a lassan növekedő eltartó képességet. A létrejövő túlnépesedési nyomás, olyan társadalmi alépítmény, ami a halálozás fokozásának olyan mértékét hozza létre, ami a népszaporulatot az eltartó képesség szintjéhez közel tartja. Ebből fakadóan az osztálytársadalmakba a népesség növekedése valahol az 1 ezrelék közelében maradt. Ennél gyorsabb csak akkor lehetett, amikor új életteret sikerült benépesíteni. Ez a folyamat viszonylag stabilizálódott egészen az óceánok meghódításáig.
A jégkorszak megszűnése előtt a gyűjtögető társadalmakban élők száma csak nagyon lassan növekedhetett. Fajunk ugyan szinte minden élettérben megjelent, de a megszerzett élettérben az eltartó képesség mindenütt nagyon alacsony és stabil maradt.
Minőségi változást csak a jégkorszak megszűnése okozott. A felmelegedés hatására ugyan a gyűjtögetésre alkalmas jelentős térségek elnéptelenedtek, ugyanakkor Ázsia és Afrika néhány folyamának völgyei öntözéses gabonatermelésre alkalmassá váltak. De csak ezek, egészen az időszámításunk első évezredének a közepéig, csak Ázsiában és Észak-Afrikában voltak öntözhetők a nagy folyamok síkságai, és csak ezeken alakultak ki a gabonatermelésre épülő magas-kultúrák. Ezek viszonylag sok lakost eltartó osztálytársadalmak jöttek létre. Az időszámításunk előtti 4. évezredben az emberiség nagyobb fele a szárazföld néhány százalékán élt. De ezeken a viszonylag kis területeken százszor nagyobb volt az eltartó képesség, mint ahol pásztorkodásra tértek át, illetve megmaradtak a gyűjtögetésnél.
Az öntözéses életterekben a korábban elképzelhetetlen eltartó képességre azonban nagyon gyorsan felszaporodott a lakosság. A biztosabb életfeltételek hatására megnőtt a várható életkor, ezzel a túlnépesedési nyomás. Ennek levezetése érdekében a halálozást mesterségesen úgy kellett növelni, hogy a népesség növekedése ne haladja meg az 1-2 ezreléket. A terelő társadalmak csak olyan mértékben növelhették a várható életkort, amilyen mértékben növelhették az életterük eltartó képességét. Ez a meglévő élettérben nagyon lassan nőtt. Az önözéses gabonatermelés terjedésének földrajzi akadálya van.
Új élettér nyitására azonban az óceánok meghódítása előtt, nem volt lehetőség.
A világtörténelem tudósai alig figyelnek fel arra a tényre, hogy mennyire másként alakult volna az emberiség történelme, ha a viszonylag alig lakott kontinenseket nem a nyugat-európai népek, hanem a kínaiak népesítik be. Kína ugyanis a nyugat-európaiak előtt már felkészült az óceánok bejárására, de a császár visszariadt az óceánokon túli térségek uralmának beláthatatlan következményeitől. Lehetőséget adott ezzel arra, hogy Nyugat-Európa lehessen az új, viszonylag lakatlan életterek, Amerika és Ausztrália betelepítője, és szinte minden más kultúra kizsákmányolója.
Annak, hogy Kína nem élt az alkalommal, senki sem kereste az okát. Pedig, ha valami a II. évezred derekán történelemformáló esemény volt, akkor az, hogy melyik kultúra népesíti be Amerikát.
Erre sem találtam feletet kereső történészt annak ellenére, hogy ezen múlt, ki lesz a következő 500 év világtörténelme.
Kína számára csak olyan élettér lett volna vonzó, ahol kedvezők voltak az öntözéses rizstermelés adottságai. Amennyire kedvezők Amerika adottságai a természetes csapadékra épülő búza, árpa, az ott korábban termelt burgonya és kukorica szántóföldi termelésére, annyira nem volt ott adottság az öntözéses rizs termelésére.
Előtte még választ kell adni egy másik kérdésre is.
Miért maradt a burgonya és a kukorica kapáskultúra szintjén Amerikában? A biológusok ugyanis megállapították, hogy ez a két amerikai kultúrnövény lényegesen előbb jelent meg kapáskultúraként Amerikában, mint az öntözött rizs és búza Ázsiában.
A szántóföldi gabonatermeléshez ugyanis az ember erejét 5-10-szeren meghaladó igavonó állatra is szükség volt. Amerikában és Ausztráliában azonban nem volt igavonó háziállat. Márpedig a szántóföldi növénytermelésnek a talajműveléshez és a szárazföldi anyagmozgatáshoz olyan háziállatra volt szüksége, ami ezt az igavonó és trágyatermelő feladatot viszonylag hatékonyan képes volt megoldani.
Az önözéses kultúrák kialakulásához ugyan felismertük, hogy már kapásan termelhető gabonának kell lenni. Azt azonban nem tettük hozzá, hogy olyan háziállatra is szükség volt, amelyik rendelkezik az ember erejének sokszorosát jelentő, a talajműveléshez és a termékek szállításához szükséges erővel. Ilyen azonban Amerikában nem volt.
Még azt sem ismertük fel, hogy domesztikálni csak olyan állatot lehet, amelyik elveszítette az életterét, a kipusztulásától csak az ember mentette meg azzal, hogy vállalja az etetését is itatását. Amerikában és Ausztráliában azonban ilyen állat nem volt. Eurázsia és Afrika történelmének megfejtéséből kihagytuk, hogy a talajművelésre, a talajerőt megtartó trágyatermelésre, és szállításra nemcsak kultúrnövények, de igavonó állatok is kellettek. Márpedig ilyen Amerikában és Ausztráliában nem volt.
Amerikában ugyan milliószámra élt a szarvasmarhánál és a bivalynál is erősebb bölény, ahogyan Eurázsiában is, de az életképes maradt az ember segítsége nélkül. Ezért nem is lett domesztikálható. Ezt a kor embere, ha nem is megértette, de megérezte, ezért lett a földművelő kultúrák számára szent a bika, illetve a tehén.
A ló azért nem lehetett igavonó az önözéses kultúrákban, mert a patája a vízben felpuhul. Ez csak Nyugat-Európában történhetett meg, ahol nem vízben termett a gabona, a patáját pedig még így is patkolni kellett. A trágyája is kevés volt az igényelthez képest. Ezért a marhapásztor nyugat-európai népek kényetlenek voltak megtartani a marhát, nemcsak mint igavonót, de mint trágyatermelőt is.

A halandóság csak ott csökkenthető ahol a gyermekvállalás is.

Itt kanyarodok vissza a témámra. A lakosság létszáma csak ott növekedhet, ahol ezzel párhuzamosan nő az élettér eltartó képessége is. Ahol nem nő az élettér eltartó képessége, ott a hosszabb élettel együtt kell járnia a halandóság növelésének is. Különben a népesség növekedése fékezi az egy laksora vetített eredményt növelhetőségét.
Ezzel bezárul a logikai kör. A lakosság mennyisége csak olyan mértékben nőhet büntetlenül, amilyen mértékben növekszik az életterük eltartó képessége. Ezt csak azzal lehet megkerülni, ha az élettér kívülről is élvez jövedelmet, vagy a lakosság kivándorol. Európa Amerika és Ausztrália meghódításával mintegy tízszeresre növelte életterét, és a gyarmatosításon keresztül más kultúrák jövedelmét is megcsapolhatta.
A történészek elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy Amerikából mennyi kincset lehetett rabolni. Azt azonban nem írta le senki, hogy Amerika csak azoknak az utódait tette az anyaországban maradóknál gazdagabbá, akik nem kincset rabolni, hanem megélni, földet művelni mentek. Az emberiség, elsősorban Nyugat-Európa azonban ezerszer annyit kapott azzal, hogy az amerikai kapás kultúrnövények, a burgonya, a kukorica, a paradicsom, a bab termelése jelentősen megnövelte Nyugat-Európa eltartó képességét, mint a kincsek rablásával. Talán még ennél is többet azzal, hogy az Egyesült Államok a két világháború során megmentette Európát a német elnyomástól.
Ezzel létrejöhetett az emberiség történelmében először egy kultúrában a túlnépesedéstől való megszabadulás. A túlnépesedési nyomás először Nyugat-Európában szűnt meg annak köszönhetően, hogy létrejöhetett a születés korlátozásának az előfeltételei.
1.   A tudomány megoldotta a születésszabályozást. Ezzel az ember képessé vált arra, hogy szexuális ösztönét kiélhesse a nélkül, hogy gyermek szülessen.
2.   A jólét túllépte a mintegy 10 ezer dolláros szintet. Kiderült, hogy a jóléttel fordítottan arányos a gyermekvállalás.
3.   Az iskolázottság átlaga túllépte a 12 évet. Az is bebizonyosodott, hogy a nők gyermekvállalása az iskolázottságukkal fordítottan arányos.
Ahol e három feltétel mindegyike nem biztosított, ott erőszak nélkül, spontán leáll a túlnépesedés. A jelenkor emberiségének az lett a legnagyobb problémája, hogy a legnagyobb halálokok legyőzése, a jómód és az iskoláztatás a várható életkor meghosszabbodását eredményezte. Ez növelte a népszaporulatot. A nagyobb népszaporulat pedig lefékezte az egy lakosra jutó jövedelem növekedését. Nem ismerünk olyan néhány ezreléknél gyorsabban növekedő lakosságú országot, ahol az egy laksora jutó jövedelem elérte volna a tízezer dollárt. Ez bármennyire tény, a társadalomtudomány és a politika nem hajlandó tudomásul venni.
Mint ahogy azt sem, hogy a jelenkori társadalmakban általános jelenség a kontraszelekció. Minél jobbak a család életkörülményei annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebbek annál több gyermeket vállalnak.
Az a kontraszelekció a már fejlett társadalmakban nem akadályozza meg, csak fékezi, a generációk minőségének javulását, mert a gazdag társadalmak egyre szélesebb réteg számára biztosítják a képességüknek megfelelő iskoláztatását.
Az átalagos életkorra vonatkozó adatok azonban nem látszanak bizonyítani, hogyan alakult az osztálytársadalmakban a népszaporulat. Az még érthető, hogy a gyűjtögető társadalmakban 25 év körül ingadozott az átlagos életkor. Az azonban nem érhető, hogy 40 éves átlagos életkor mellett nem volt gyors népszaporulat. Ez az életkor ugyanis két-háromszor nagyobb születésszámot eredményezett volna. A tények azt bizonyítják, hogy vagy a gyűjtögetők éltek tovább, vagy az osztálytársadalmakban volt a kimutatottnál jóval alacsonyabb az átlagos életkor.
Mindkettőre kínálkozik magyarázat.
Az évezredekkel korábbi korokból inkább megmaradtak az idősebb, kifejlett korú halottak csontjai. A csecsemők csontjai gyorsan elporladtak. A kis közösségek elszigeteltek voltak, védettek a külső fertőzésektől, és immunisak a saját kórokozóikkal szemben.
Az osztálytársadalmakban pedig lényegesen nagyobb volt a csecsemőhalandóság. Ismereteim szerint a keresztény középkorban az első évükben elhaltakat nem keresztelték. A települések nagyobb mérete és a köztük lévő szorosabb kapcsolat terjesztette a külső fertőzéseket. A városokban pedig sokkal magasabb volt a halálozás. Szinte nem ismerünk olyan urbanizációt, amiben akárcsak a létszámtartáshoz szükséges születés jellemző lehetett volna. A közművek kiépülése előtt a városok halandósága mindig meghaladta a születések által biztosított létszámot.

A magasabb csecsemőhalandóság és a járványok halálozása minden bizonnyal alacsonyabb várható életkort jelentett annál, amit a demográfusok publikálnak. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy a 20. században az elmaradt társadalmakban a 40 éves várható életkor mellett tízszer gyorsabb volt a népszaporulat, mint a 19. századi Európában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése