A rendszerváltás 30 éve

Kopátsy Sándor                 EH                   2015 11 26

A rendszerváltás 30 éve

Tegnap délután ezen a címmel mondta el Glatz Ferenc a véleményét. Örömmel és kíváncsian mentem, és boldogan távoztam, mert lényegesen bölcsebb lettem a rendszerváltás lényegében a megértésében. A véleményemet már többször megfogalmaztam. Előtte a történelem szűk lehetőségei között a velünk közös sorsra ítélt népeknél lényegesen jobban vizsgáztunk. Utána a szuverenitásunk birtokában viszonylag náluk is gyengébben. Ezt a véleményemet adatokkal is bőven bizonyítottam. Ez a véleményem nem is ingott meg.

Glatz Ferenc azonban egy egészen más megközelítést alkalmazott. Minősítését arra építette, hogy először lehettünk nyugat-európai társadalom. Rádöbbentem, hogy igaza van. A magyar társadalom először lehetett olyan, amilyennek az államalapítás óta lenni kellett volna ahhoz, hogy nyugat-európai legyen.

Éppen a ránk kényszerített bolsevik rendszer történészei mutattak rá először arra, hogy a magyar társadalomban, a poroszhoz és a lengyelhez hasonlóan, krónikus volt a polgárság hiánya. Ők világítottak rá arra, hogy amíg a nyugati társadalmakban a nemes aránya alig 1 százalék volt, de a polgárok hatszor ennyi voltak, nálunk 6 százalék volt a nemes és csak egy százalék a polgár. Magyarországon ez még rosszabb volt az arány a magyar etnikumon belül. Azon belül 10 százalék volt a nemesek aránya, és nagyon sokáig magyar polgárság nem is volt.

Ez a társadalmi deformációnk csak akkor javult, amikor a Hódoltságban megindult a magyar parasztok polgárosodása, és az oszmán provinciában, Erdélyben elindult a nyugati értelemben vett polgárosodás is. Ez a két folyamat azonban az ország felszabadulása után nagyon lefékeződött, visszaállt az arisztokrácia, a katolikus egyház és a nemesség hatalma.

A magyar polgárság hiánya egyre súlyosabb lett az ipari forradalom után, amikor már nemcsak a polgárság számára, hanem politikai és gazdasági vezető szerepére lett szükség. Ez a hiányosságunk akkor vált igazán naggyá, amikor a vasúthálózat kiépítése a nemzetállam egészét egységes piaccá tette. Erre az égető polgársághiányra a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és a nemesség politikai szerepét folytató úri középosztály képtelen volt reagálni.

Szerencsénkre, a zsidó etnikum megragadta az alkalmat, és példátlanul gyorsan polgárokká vált. A 20. század elejére már a gazdaság fontos elemei a zsidóság kezében voltak. Ezt nemcsak a politikai elit, a földesurak és a nemesség politikai szerepét átvevő úri középosztály, de még a lakosság többsége is úgy értelmezte, hogy a zsidók ellopták előlük a kínálkozó lehetőségeket. Pedig egyikük sem volt alkalmas a polgárosodásra.

A háborúvesztést azonban a Kárpát Medence etnikai szétosztása követte, ami valamilyen formában bármennyire várható és elkerülhetetlen volt, nemcsak az arisztokráciát és az úri középosztályt, de a magyar etnikumot is elviselhetetlen nemzeti csapásként érte.

Ezzel élt a háborúvesztés után Szegeden összegyűlt magyar arisztokraták és katonatisztek. A háborúvesztésért a zsidóságot tették felelőssé, és minden megoldásra váró társadalmi modernizációnál fontosabb feladattá tették a teljes revíziót. Sikerült stabilizálniuk egy az utódállamokénál is idejét múltabb társadalmi felépítményt.

Itt térek ki arra, hogy a magyar történészek többsége az első világháború előtti Magyarország legnagyobb politikusának Tisza Istvánt, a két háború köztinek Bethlen Istvánt, és a bolsevik időnek Kádár Jánost tartják. Glatz csak a két utóbbit fogadja el, én csak Kádárt. Ez első kettő tarthatatlan társadalmi helyzetben volt a legokosabb. Tiszáról ezt sem tartom indokoltnak. Neki is tudni kellett volna, hogy a nemzetiségeivel hangot, együttműködést sem kereső ország az első alaklommal még akkor is szétesik, ha a Monarchia fennmarad. Ezzel ugyanis már 1849-ban, Olmützben a Bécsi Udvar is egyetértett. Azon ugyan máig rágódunk, hogy Trianon mennyire igazságtalan volt, de azt elhallgatjuk, hogy a 20. században az előző állapot mennyire volt már igazságtalan és tarthatatlan.

Én Bethlen István nagyságát sem fogadom el, mert nem azon a kevésen dolgozott, amit meg lehetett volna valósítani, hanem azt tette, ami az adott rendszert stabilizálta. Márpedig, aki nem ismerte fel, hogy a magyar társadalom elavult volt ahhoz, hogy sikeres lehessen. Csak azt fogadom el, hogy a két háború között minden magyar miniszterelnök Bethlennél is gyengébb volt. Glatz is elismeri, hogy a lehetőségekhez való ragaszkodás bölcs erény. A politikai nagyság mérésre azonban nem jó mérce, ami a fenntarthatatlant stabilizálását is érdemnek tarja.

Glatz Ferenc értékelését azért tartom bölcsnek, mert a rendszerváltást nem a gazdasági teljesítménye, hanem a létrejött társadalmi állapot alapján értékelte. Tudomásul vette, hogy a szociális és a gazdasági teljesítményünk ugyan még a Kádár rendszerhez viszonyítva is gyenge, de a magyar társadalom a gyenge teljesítménye ellenére is először lett a leginkább nyugat-európai. Ebben igaza van.

Fentebb arra hivatkoztam, hogy a társadalmunk azért nem lehetett modern, mert nem volt polgársága. Jelenleg azonban nem polgárokra, hanem értelmiségre van szükség. Ma ez az érték, a társadalmi motor.

Történelmünk során először fordul elő, hogy a magyar társadalom alépítménye már olyan, amire nyugat-európai felépítmény kerülhet. Ha kerülhet, akkor kerülni is fog.

Hálás vagyok, hogy kinyílt a szemem, a rendszerváltás nem annyira sikertelen, mint amennyire rosszul teljesített. Ebben Marxnál marxistább vagyok, hogy a társadalom felépítményét nem a politikai akarat, vagy a bölcsesség hozza létre, hanem a létrejött alépítményén spontán létrejön.