Az Európai Unió csődje

Tartalom

A pénzteremtés nemzeti jog. 5

Mindennél többet mond az EU bizonyítványa. 6

Európa nyugati fele is legalább háromszintű. 7

Az EU a gazdasági versenyben lemarad. 8

A munkaerő áramlása. 9

Felébrednek a becsapottak. 10

Kopátsy Sándor                 EH                   2015 11 17

Az Európai Unió csődje

Azt, hogy a Németország Franciaország szövetségére épülő Európai Unió működésképtelensége bebizonyosodik, kezdettől fogva láttam. Amennyire egészséges ötlet volt Európa nyugati felének a vámuniója, vagyis az áruk és a személyek szabad mozgása, annyira életképtelennek bizonyult a német-francia szövetség, és a közös érdekükből fakadó minden további integráció. Az áruk és személyek szabad mozgása előnyös függetlenül attól, hogy a tagok kultúrája és gazdasági fejlettsége mennyire eltérő. De az csak addig engedhető meg, amíg a tagállamok szuverenitása megmarad. A szuverenitás semmiben sem fontosabb, mint a gazdaságpolitikában, szorosabban véve a pénzügyekben. A vámokat ugyan el lehet törölni, de a pénz vásárlóerejéhez viszonyított deviza árfolyamát az államokra kell bízni.

Ezt ugyan a klasszikus közgazdaságtan még tanította, de az erősebb államok mindig tiltakoztak ellene. Ha az államokat megfosztják a devizájuk árfolyamának szabályozásától és a pénzteremtéstől az erősek ebből óriási előnyt szereznek, a gyengék pedig kiszolgáltatottak lesznek.

Tekintettel arra, hogy az európai közösség kialakítja az erős Németország volt, vagy ostobaságból, vagy aljas kizsákmányolási szándékkal a közösség egészére a puritán és gazdag Németország számára kedvező pénzügyi rendszer bevezetését erőltették. Először még csak a nagyobb pénzügyi fegyelmet, a kisebb költségvetési hiány kényszerítették a tagállamokra, aztán többségüket bekényszerítették a német márkára szabott közös devizára, az euróra.

A gyengébb tagállamok azonban lelkesen fogadták az értékálló közös devizát. Lelkesedésükben nem vették tudomásul, hogy vészesen eladósodnak. Sokéig az eladósodásukból is csak azt látták, hogy olcsón kapnak hiteleket. Azt figyelmükön kívül hagyták, hogy a felértékelődött valutájukkal egyre nő a külkereskedelmi mérlegük hiánya, és egyre csökken a forrásuk, amiből az alacsonyabb kamatú hitelek kamatait fizetni kellett.

Az euró övezet erős, gazdag tagjainak a bankjai, pénzintézetei, nyugdíjpénztárai pedig örömmel vásárolták fel a könnyelműek államkötvényeit. Azoknak a kamata ugyanis ugyan olcsónak tűnt a kibocsátó ország számára, de ez az alacsonyabb kamat sokkal magasabb volt, mint az erősek állampapírjai.

Ma már 2.000 milliárd euró olyan követelés van az erősek pénzintézeteinek birtokában, amit soha nem tudnak behajtani.

Felvetődik a kérdés, nem volt ez előre látható?

A Világbank, és a Nemzetközi Valutaalap évtizedekkel korábban már megszállott híve volt a közös valutának. Ezek nyüzsgése eredményezte azt, hogy Argentína a dollárhoz igazította a valutáját, hogy Csille is amerikai úton akart járni. Mindkettő gyorsan ráfázott.

Az EU brüsszeli vezetése is belelkesedett, és a kiválóan szereplő német pénzügyi rendszert, fegyelmet akarta kiterjeszteni az egész közösségre, legalábbis annak jelentős részére. A brüsszeli vezetők tapasztalatlansága, és a gyengéknek a németek erős márkájának az irigylése sikert aratott. Az euró övezet megalakulását sikernek könyvelték el. Olyan sok volt a jelentkező, hogy minket már fel sem kértek. Nem a mi érdemünk, hogy kimaradtunk.

A rendszerváltás óta liberális közgazdászok kezébe került magyar gazdaságpolitikai azzal vigasztalta magát, hogy ha nem lehet nekünk is eurónk, adósodjunk el az ugyancsak stabil svájci frankban. Ráadásul arra is vigyáztunk, hogy a forint árfolyama feleljen meg a belső vásárlóerejének. Ez aztán fellelkesítette a könnyelmű eladósodókat. Ugyanakkor a gazdasági erőnkhöz képest felértékelt forintunkkal egyre romlott a külkereskedelmi mérlegünk is. A lakosság svájci frankban, az állam euróban és dollárban gyorsan eladósodott.

Ebből is nagyon nehéz kimászni, de sokkal inkább elérhető, mint akiknek a számukra a nem leértékelhető euró a pénzük. Mi le tudtuk értékelni a forintot. Ennek ellenére nem akadt senki, aki kimutatta volna, hogyan alakul a deviza mértegünk, ha az euró ára 250 forint marad.

A javuló külkereskedelmi mérleg annak köszönhető, hogy negyedével emelkedtek az exportunk árai, ugyanakkor negyedével olcsóbb lettünk a nyugati turistáknak, és ennyivel megdrágult az importunk, és drágábbak lettek a nyugati kirándulásaink.

A közös piac ugyan pozitív lépést jelentett Európa nyugati fele számára, de nem megoldást, csak egy lépést a jó irányba.

Európa nyugati fele önmagában kicsi és heterogén ahhoz, hogy az óceánokon túli négy angolszász országnak, és főleg a Távol-Keletnek versenytársa lehessen. Ennek ellenére mind Németország, mind Franciaország abban a reményben élt, hogy ketten képesek lehetnek az óceánon túli angolszász világ nélkül a világgazdasági önállóságra, a szuperhatalmi gazdasági szerepre. Nem mérték fel, hogy erre kicsik és gyengék. Németország még egyedül, legfeljebb a protestáns tagállamokkal együtt a legjobbakkal versenyképes lehet, de Franciaország már nem. De együtt megpróbálták. Az EU két nagyhatalmának a saját erejének hiánya abban jelent meg, hogy minél több európai országot be akartak vonni a közösségbe.

Figyelmen kívül hagyták, hogy Európában csak a puritán erkölcsű országok lehetnek az óceánokon túli négy angolszász országgal, illetve a távol-keletiekkel versenyképesek. Abban a hitben éltek, hogy a nemcsak a mediterrán, a közép-európai és a balti államok, de még a balkáni ortodox keresztény országok, sőt Törökország és Ukrajna tagsága is erősíteni fogja a közösséget.

Ez nem is lett volna baj mindaddig, amíg a tagállamok szuverenitását nem sértették. Különböző kultúrájú és fejlettségű országoknak lehet szabad árupiacuk és lakosságmozgásuk. De csak annyi. Ha az integráció túllép a közös piacon, a határok lebontásán, a közösségben egymáshoz viszonyítva az erősek erősödnek, a gyengék gyengülnek. Azt, hogy meddig mehet a kulturálisan és fejlettségben vegyes európai államok közössége senki, sehol fel sem vetette. Pedig, ha ezt megvizsgálják, kiderül, hogy a kulturális és gazdasági téren eltérő tagok számára a határok lebontása csak addig előnyös, amíg a tagállamok szuverenitása megmarad. Másképpen kifejezve, a kulturálisan és a gazdasági téren eltérő államok számára a határok lebontása csak addig nem kártékony, ameddig a pénzteremtésük és az árfolyamuk szabályozásában szuverének maradnak.

Ez sem oldja meg azonban azt, hogy a munkaerő szabad áramlása differenciál. A jó munkaerőt ingyen befogadók nyernek, az elveszítők azonban súlyos kárt veszítenek. A munkaerő szabad áramlása erősíti az erőseket, gyengíti a gyengéket. A jelenkor közgazdaságtana máig nem vette tudomásul, hogy a munkaerőnek értéke van, ráadásul az éréke nemcsak a munkavégző képességével, de a befogadó ország fejlettségével is arányos. nemcsak az igaz, hogy minden munkaerő értéke olyan személyes tulajdonban lévő termelési tényező, aminek az ára a befogadó környezet fejlettségétől is függ, de minél fejlettebb a befogadó környezet annál jobban differenciálódik. Minél jobb az átlagnál, hatványozottan annál értékesebb lesz, és minél gyengébb, annál éréktelenebb.

Ezt ugyan az érintettek értik, a közgazdaságtan azonban becsukja a szemét. Pedig nyilvánvaló, hogy egy kiváló tudós, orvos, mérnök, művész és sportoló a saját országában csak háromszor akkora jövedelemhez jut, mint az átlag, de ha egy háromszor gazdagabb országba megy, az ottani átlag háromszorosánál sokkal magasabb jövedelemre számíthat. Ez az oka annak, hogy a szakmák kiválóságai világpolgárok lettek, a képességüket csak a legfejlettebbek képesek megfizetni. Ez a tény egyre nagyobb differenciáló hatást fejt ki és ezért keresni kell a megoldását. De amíg nincs megoldás, tudomásul kell venni.

Ezen a téren az EU különösen vaknak bizonyul. Azt, hogy a jó munkaerő az erősekhez megy, az erősek élvezhetik, ugyanakkor, ha hozzá a gyenge minőségű menekül, kvótákkal akarják visszaosztani.

A pénzteremtés nemzeti jog.

A 20. század első felének közgazdászai felismerték, hogy a pénzteremtés nem a bankok, hanem a szuverén állam joga, addig azonban nem jutottak el, hogy az állam pénzigénye nemcsak a pénzügyi feltételek függvénye, hanem a kultúrától és a viszonylagos fejlettségtől is függ.

Amióta az állam a pénzteremtő két egyértelmű tapasztalat van. A puritán lakosú államokban kisebb az infláció, mint a kevésbé puritánokban. A Nyugaton belül a protestánsokban kicsi, a latinokban nagy.

A fejlettekben kisebb, mint a szegényekben. Ez az elsőző pontban megfogalmazottból is következik. Ma már nincsen olyan puritán országa, amelyik nem gazdag.

Az Európai Unió alapítói és vezetői, ha csak ennyit tudomásul vettek volna, nem vonják el a tagállamoktól a pénzteremtési jogukat. De ebből fakad az is, hogy közös pénzük csak a közös kultúrájú és azonos fejlettségű országoknak lehet. Tehát ennyi tényismeret is elég ahhoz, hogy a különböző kultúrájú és fejlettségű országokból nem lehet büntetlenül közös valutájú közösséget szervezni. Az euró övezetet létrehozóknak elég lett volna ezt az általános tapasztalatot tudomásul venni. Vagy ezt tudták, de azt is, hogy ezen az erősek nyernek. Vagyis vagy reménytelenül ostobák, vagy gátlástalanul önzők voltak.

Az egyes országok pénzteremtési érdeke csak azonos kultúrájúak és azonos fejlettségűek esetében lehet azonos.

Nagyon könnyű lett volna megérteni, hogy a puritán országok pénze lassabban romlik, mint a mediterránoké. Ez mindig így volt. A puritán népeknek ugyanis sokkal erősebb az adózási fegyelmük, magasabb a megtakarításuk, mint a mediterránoké. Az utóbbiak ezért képtelenek a kivetett adók behajtására, a költségvetési egyensúly biztosítására. Ezért a hiányt kényetlenek fedezet nélkül teremtett pénzzel betömni. Ezt bizonyította a tény, hogy a mediterrán országokban az infláció többször gyorsabb volt, mint a fejlettebb protestáns országokban volt.

A szuverenitásra a valutájuk leértékelésében is szükség volt, mert a kevésbé fejlett országok külkereskedelmi mérlege csak akkor nem lesz negatív, ha a valutájukat jelentősen leértékelve tartják. Ezt igazolta a tény, hogy a mediterrán országok valutája korábban, 20-40 százalékkal a belső vásárlóerejük alatt volt.

Az Európai Uniónak lettek volna, és lennének szakértők is a vezetésében, nem erőltették volna a német pénzügyi fegyelem bevezetését, és eszükbe sem juthatott volna, az euró övezet létrehozása.

Mindennél többet mond az EU bizonyítványa.

Az EU létrehozását az a szándék vezette, hogy az Európai Közösség összefogva versenyképes lehet Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel. Az azonban eszükbe sem jutott, hogy legalább utólag néha megnézzék, és megmutassák az eredményeket. Ezt ugyan tudják, és éppen ezért nem mutatják.

Egyelőre a társadalmak fejlettségének alkalmas mércéjét csak az ENSZ alkalmazza. Ez három adat, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, hazai árparitáson, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredője. E szerint az első tízben csak hat is protestáns európai ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, valamint a négy óceánokon túli angolszász ország, van. A második tízben Európából Németország, Ausztria, Nagy Britannia, Belgium, valamint a távol-keleti már fejlettek vannak. Az első latin ország Franciaország a 23. Ha valami, ez a rangsor egyértelműen bizonyítja Max Weber száz éve megfogalmazott felismerését, hogy a protestáns erkölcsű népek hatékonyabban működtetik a társadalmakat, mint a többi kultúrához tartozók. Megállapítása az óta egyre jobban igazolódott, csak azt kell hozzá tenni, hogy a protestáns helyett helyesebb lett volna puritánt mondani, és tudomásul venni, hogy a Távol-Kelet konfuciánus népei legalább annyira puritánok, mint a Nyugat protestánsai.

Európa nyugati fele is legalább háromszintű.

Ezt figyelembe véve az Európai Uniót eleve háromszintűre kellett volna szervezni.

A felső szintűbe csak a puritánok, az angolszászok, a germánok a skandinávok és a csehek kerülhetnének. Közös pénzügyi fegyelem, esetleg közös valuta csak ezek körében lehetséges. Az első szintnek indokolt volna a négy óceánokon túli angolszász országgal szorosabban együttműködni.

A második szintet a latin népek alkotnák Franciaország vezetése alatt. Ezek között csak a latin népekre jellemző pénzügyi fegyelem működhet, tehát közös valuta nem. Ennek a szintnek a latin-amerikai országokkal kellene szorosabban együttműködni.

A harmadik szintbe a közép-európai és a balti népek tartoznának. A felzárkózásuk leginkább elképzelhető. Közös valuta természetesen nem. Ezeknek is legalább 20-30 százalékkal leértékelt valutára van szükségük.

A negyedik szintet az ortodox keresztény balkáni népek és Ukrajna, valamint Törökország alkothatná. Ezek bevonására azonban óvatosságra intek annak ellenére, hogy ezek is sokkal kevésbé rosszak lennének, mind a megválogathatatlan közel-keleti és afrikai bevándorlók.

Külön kiemelten kellene foglalkozni az amerikai kontinenssel és Ausztráliával való kapcsolat ápolásáról. Semmi reális versenylehetősége ugyanis nincs a csak európaiakra terjedő közösségnek. A Távol-Kelettel csak az egész Nyugat lehet az egyenrangú partner. Ideje volna feladni, hogy Európa nyugati fele nem lehet versenyképes katonai erőben, és nyersanyagellátásban Amerika nélkül.

Ez a leginkább egyértelmű, ha a katonai erőket nézzük. Azt már a második világháború és a hidegháború is megmutatta, hogy az óceánok feletti uralom nélkül nem létezik szuperhatalmi státusz. Nyugat-Európa még Oroszországgal sem lehet katonai téren egyenrangú, nemhogy az Egyesült Államokkal vagy a jövő Távol-Keletével.

Az EU a gazdasági versenyben lemarad.

Európa nyugati fele az élcsoportban nem lehet versenyképes. Az egy lakosra jutó jövedelem növelésében a négy óceánon túli angolszász országgal szemben gyorsan, a Távol-Kelettel szemben vészesen lemarad. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem Észak-Amerikában másfélszer, a Távol-Keleten háromszor gyorsabban nő, mint az EU átlaga. A 28 tagország közül csak hat kicsi, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, állja a versenyt. Nemcsak Európa átlaga, de az EU egésze is a történelemben példátlan mértékben lemarad.

A lemaradás fő oka az, hogy az EU a homogenitást erőlteti annak ellenére, hogy ennek hiányoznak a feltételei. Európa nyugati felének teljesítménye jobb volna, ha az EU tudomásul venné, hogy a tagállamok számára lehetetlen az a közös szabályrendszer, amint a brüsszeli adminisztráció megkövetel. Ha a fent említett első szinthez tartozó országokat három nekik megfelelő szintű követelmények elé állítanák, sokkal kedvezőbb volna az eredményük.

A puritán tagországok csak lassan maradnak le az óceánokon túli és a távol-keleti versenytársakhoz képest. Még lassabb volna a lemaradásuk, ha az EU költségvetésének nagy többségét nem a mezőgazdaság támogatására pocsékolták volna el. Nehéz megbecsülni, hol tartana az EU, ha nem a mezőgazdaságot, hanem azok oktatást és a tudományt támogatták volna azzal az összeggel, ami a mezőgazdaságban semmilyen eredményt nem hozott. Kitalálni nem lehetett volna nagyobb ostobaságot, mint a megkülönböztetett mezőgazdasági támogatás.

Az EU vészes lemaradásának az elsődleges oka azonban a puritán kultúrájú országok pénzügyi módszereinek a nem puritán országokra való rákényszerítése volt, és marad. Ez egyértelműen kiderül, ha a tagállamok közti különbség növekedését vetjük össze. Nagyon leegyszerűsítve, az derül ki, hogy a közösség tagállamai között annál nagyobb a lemaradás, minél kevésbé puritán a lakosságuk, és kevésbé fejlett volt a gazdaságuk. Ez a tény különösen nyilvánvalóvá válik, ha nemcsak a nemzeti jövedelmüket, hanem a nettó nemzeti vagyonukat is összevetjük. A kevésbé puritán lakosságú országok ugyanis nemcsak egyre jobban eladósodtak, de a külső adósságuk rendezése is egyre reménytelenebbé vált.

Meggyőző képet ad az az összevetés is, ha a külső adósságot reálisan mérjük fel. A puritán tagországok ugyan jelentős hitelezői lettek a lemaradóknak, elsősorban a mediterránoknak, de ezek a követelések soha nem lesznek realizálhatók. Jellemző módon, ilyen felmérések soha nem készülnek. Egyszer azonban kiderülnek, hogy a be nem hajtható hitelek nem jelentenek vagyont.

A munkaerő áramlása.

Amíg az áruk és fizikai vagyonok áramlását szigorúan nyomon követik, a munkaerő áramlást figyelmen kívül hagyják. Az EU brüsszeli bürokratái még soha nem készítettek mérleget arról, mekkora értékű munkaerő értéke ment a kevésbé fejlett tagoktól a fejlettekbe. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy a fejlettek a kevésbé fejlettektől nagyságrenddel több emberi vagyont kaptak, mint amennyi nettótámogatás az ellenkező irányba ment. E helyett most azon erőlködnek, hogy a nekik haszontalan közel-keleti menekültekből mennyit kötelesek átvenni. A Brüsszeli bürokrácia abban a hitben él, hogy nekik joguk van megmondani, hogy kit melyik államnak a kötelessége befogadni.

Felébrednek a becsapottak.

A mai magyar országgyűlésben először hangzott el a kormány részéről, hogy ideje volna, ha az EU vezetését józan politikusokra bíznák. Ez azt jelenti, hogy az EU eleve elhibázott pályán haladt, vissza kell menni a kezdetekhez, és a realitásokat tudomásul véve kell a közösséget újra szervezni. Ez az igény húsz éve is indokolt lett volna, de nem gondoltam, hogy megérhetem a felvetését. Ez is ötöm, de nem elég ok arra, hogy reális útra térjenek.

Az EU eltévedésének az ára.

Meggyőződésem szerint, békeidőben Európa történetében még nem volt példa arra, hogy a kontinens akkora és olyan tartós kárt okozott önmagának, mint amibe az került, hogy Németországnak sikerült a neki megfelelő módszert rákényszeríteni az egész kontinensre.

Európa a második világháború után élete legnagyobb sikerét aratta azzal, hogy felszámolta a tőkés osztálytársadalmat. A demokratikus, polgárosodott országok békésen átalakultak össznépi társadalmakká. A bolsevik megszállás alá került közép-európai államokban pedig a Szovjetunió nyomására szétverték azt a feudális rendet, amitől az érintett országok belső erejük hiányában nem tudtak volna megszabadulni.

A Szovjetunió szétesése után azonban a német-francia összefogás azonban Európa nyugati felére a német gazdasági modellt kényszerítette, aminek következtében Nyugat-Európa lemaradása beindult.