Piacosítsuk a gyermeknevelést

Kopátsy Sándor                EE                   2015 11 10

Ha csak egy kívánságom lehetne.

Piacosítsuk a gyermeknevelést.

Hatvan éve az elsők között voltam, aki felismerte, hogy a szocialista gazdaságot piacosítani kell. Csak jó harminc évvel később jöttem rá, hogy a gyermeknevelést is piacosítani kell. Ma már tudom, hogy ma már az utóbbi a legfontosabb teendő. Ha csak egyetlen kívánságom teljesülhetne, akkor az volna, hogy az öregkori ellátást a szülők gyermeknevelése hatékonysága alapján fizessük.

Egyetlen véleményem nem írtam le többször, mint a megállapításom. „Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, az alsó harmadban pedig csak annyi, mint a felsőben, ötven élv múlva háromszor gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.” Vagyis a jelenkorban már semmitől nem függ jobban a társadalom jövője, mint a szülők gyermeknevelésének eredményétől.

Abban is a biológiai fejlődés csúcsán van az ember, hogy ha a munkavégző képességénél tovább él, az utódaira számíthat. Ez addig működhetett, amíg a család lényegében generációról generációra ugyanabban a házban, ugyanabban a családi üzemben élt. A családi üzem teljesítménye pedig a munkaképes tagok számától függött. Ez zavartalanul érvényesült mindaddig, amíg a nagycsalád volt az általánosos gazdasági egység.

Ez csak az Európai feudális mezőgazdaságban szűnt meg azzal, hogy a földes a földjét kiscsaládos jobbágytelekre osztva műveltette. Ebben a rendszerben a szülők öregkori biztonsága alapvetően attól függött, hogy az első fiú örökölje a családra bízott jobbágytelket.

A jobbágyfelszabadítás után a parasztcsaládok földje egyre jobban elaprózódott, mert a gyerekek egyformán örököltek. A szülők öregkori biztonsága ez esetben attól függött, hány gyermekük közt oszlik meg a föld. Ezt felismerve terjed el az egyke, a kevesebb gyermekvállalás.

Az ipari forradalom pedig felszámolta a családi vállalkozások túlsúlyát, a proletárok kötődése a nagyvállatokhoz egyre inkább megszűnt.

A tőkés osztálytársadalomban az öregkori ellátás megoldatlanná vált. Ez azért nem okozott elviselhetetlen társadalmi problémát, mert a munkaképes kort viszonylag kevesen élték túl. Érdemes volna megmutatni, hogy mikor mennyien élték meg a munkaképtelenné válást. Mivel ezek aránya alacsony volt, a társadalom magéra vállalhatta a minimális ellátást.

A várható életkor rohamos meghosszabbodása azonban súlyos teherré tette az öregkori ellátást. Ezt aztán a tőkésosztály azzal oldotta meg, hogy kötelezővé tette a nyugdíjjárulék fizetését, ami fedezetet jelentett a nyugdíjfizetésre.

Minél nagyobb lett a képződő nyugdíjalap, annál nagyobb érdeke lett a tőkésosztálynak, hogy azt a pénzpiacon működtesse. Ez nemcsak a nyugdíjra jogosultak racionális társadalmi érdeke volt, hanem a tőkésosztályé is. A munkaadó a munkaerő árának egy részét a tőkepiacon működtette. Ezzel növelte a részvények és a kötvények keresletét, ezzel azok árát.

A tőkések azt is gyorsan felismerték, hogy jó üzlet, ha a nyugdíjalapok vagyonát is privatizálják, azaz magán nyugdíjpénztárakat szerveznek. Ez kapott lángra nálunk is a privatizáció után. Nyakra-főre szaporodtak a magán nyugdíjpénztárak.

A tőkésosztály érdekének megfelelő rendszer volt, ha a munkaerő árából képezték a nyugdíjalapokat, és mindenkinek a nyugdíja elsősorban attól függött, mennyi volt a munkaviszonyban élvezett bére. Ez látszólag megfelelt a társadalom érekének is. Az azonban nem tűnt fel senkinek, hogy a nyugdíjrendszer a gyermeknevelés érdekével ellentétesen hat. Az ugyan vitathatatlan, hogy a minél nagyobb bérre törekvés a társadalom érdeke, de legalább ekkora társadalmi érdek a minél hatékonyabb gyermeknevelés is. A társadalom távlati érdeke egyre inkább a minél hatékonyabb gyermeknevelés. Ezzel azonban nemcsak az öregkori ellátás, de még a gyermeknevelés társadalmi támogatása is ellentétes érdekeltséget teremt.

Bármennyire nyilvánvaló, hogy a gyermekvállalás fő támogatási formája, a családi pótlék nem a nevelés minőségére, hanem a gyermekvállalás számának növelésére ösztönöz, ez nem vált köztudottá. Ennek azonban a legjobb bizonyítéka a tény, hogy a gyermekvállalás a családok gyermeknevelési képességével fordítottan arányos. Sem a társadalomtudományok, sem a politika nem veszi tudomásul, hogy a társadalom várható teljesítménye sokkal jobban függ a következő generáció minőségétől, mint a mennyiségétől. Ez a törvény annál jobban érvényesül, minél fejlettebb a társadalom.

A társadalom tagjainak értékét jól mutatja a jövedelmek aránya. A társadalom felső tizede az átlagnál mintegy hatszor többet ér, az alsó tized értéke pedig egyértelműen negatív. Az is egyértelmű, hogy a következő generáció értéke elsősorban attól függ melyik tizedbe tartoztak a szülők. Márpedig, ha ez így van, akkor a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, mennyire a családi háttértől minősége felé tolódik el a gyermekvállalások aránya. Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb a jövője szempontjából mennyire tolódik el a gyermekvállalás aránya a magasabb értékű családok irányában.

Ezzel szemben minden társadalomban ezzel ellentétes irányú az eltoldódás. A kedvezőtlen családi körben egyre többen, a kedvezőben pedig egyre kevesebben születnek.

Ezért volna szükség olyan gyermekvállalási támogatásra, ami a várható felnevelési eredményhez igazodik, és olyan öregkori ellátásra, ami a felnevelés eredményével arányos.

Ennek első feltétele annak belátása, hogy a társadalom jövője sokkal inkább függ a következő nemzedék minőségétől, mint a mennyiségétől. Egy magasan képzett munkaerő a társadalom számára többet ér, mint hat képzetlen. Ezért volna kívánatos, ha a szegény, és iskolázatlan szülők akkor várhatnak jobb öregkori ellátást, ha egyetlen gyermeküket diplomáshoz jutatják, nem pedig akkor, ha szakmával sem rendelkező hatot felneveltek.

Az, hogyan kell megteremteni az olyan öregkori ellátási rendszert, nem egy öregember feladata, ezt a szakára kell bízni, azzal a megkötéssel, hogy addig alakítgassák, amíg nem tejesül a kívánságom:

„A társadalom felső harmadában szülessenek annyian, mint jelenleg az alsóban, és az alsóban csak annyian, mint jelenleg a felső harmadban.”