Az Európai Unió térjen oda vissza, ahonnan indult

Kopátsy Sándor                   EP                 2015 09 30

Az Európai Unió térjen oda vissza, ahonnan indult

Engem már a két világháború meggyőzött arról, hogy Európa a 20. században nem volt képes a négy tengerentúli országgal lépést tartson. Köztük az Egyesült Államok olyan tudományos, gazdasági és katonai szuperhatalom lett, amihez Európának igazodni kell.

A 20. század második felében a távol-keleti konfuciánus országok, Japán, Szingapúri, Dél-Koreai és végül Kína még a négy tengerentúli angolszász országénál is gyorsabb fejlődést bizonyított. Tévedések elkerülése végett a társadalmi fejlődést nem az országok nemzeti jövedelmével, hanem az ENSZ által alkalmazott három mutatóval, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredőjével mérem. Ez a mérce ugyanis kiszűri a népesség számának változásából fakadó torzításokat.

Nemcsak Európa nyugati fele, az EU, hanem azon belül még a protestánsok is lemaradnak.

Nem csoda tehát, hogy a háborút követő konszolidáció után, a lemaradás ellen Európa legtekintélyesebb politikusai, élükön Adenauerrel és De Gaulle-al, tenni akartak valamit. Ezért akarták a világgazdasági versenyben versenyképes maradás érdekében létrehozott nehézipari összefogást, politikai és gazdaági szervezetté akarták fejleszteni. Létrehozták az Európai Uniót.

Mik voltak már a kezdeti hibák?

Kihagyták az Egyesült Államokat.

Gyorsan elfelejtették a második világháborús leckét, hogy az Egyesült Államok nélkül a nácikat sem győzhették volna le. A hidegháborúban pedig még inkább lecsökkent az európai demokráciák súlya. Ennek ellenére meg akartak szabadulni az Egyesült Államok nyomasztó fölényétől. Még azzal sem számoltak, hogy az eszeveszetten fegyverkező Szovjetunióval sem lehettek katonai téren egyenlők. Ők annyira európai, azon belül német, illetve francia politikusok voltak, hogy csak olyan uniót tudtak elképzelni, ami német, illetve francia vezetés alatt működik.

Fel sem merült, hogy a gyorsabban fejlődő Észak-Amerikával, vagy a viharosan fejlődő Távol-Kelettel nem lehetnek versenyképesek. A nyomát sem lehet találni annak, hogy az EU létrehozói felmérték volna Európa nyugati felének Észak-Amerikához vagy Távol-Kelethez viszonyított kapacitását. Ha ezzel számolnak, eleve nem európai, hanem nyugat uniójában gondolkodnak.

Európa kulturálisan és gazdaságilag heterogén.

Az Európai Unió létrehozói figyelem kívül hagyták, hogy Európa soha nem lehetett egyetlen birodalom, mert a földrajzi adottságaihoz igazodó kultúrák nagyon eltérők voltak. A Római Birodalom volt az egyetlen, amikor a földművelő Európa, vagyis annak délnyugati fele a Római Birodalomhoz tartozott, de úgy, hogy annak értékesebb része a Közel-Keleten és Észak-Afrikában volt. Ezt jól mutatja a tény, hogy a politikai főváros, Róma ugyan Európában volt, de amikor a kettős császárság idején választani kellett az erősebb, mindig a Birodalom keleti felét választotta. Csak ez volt kenyérrel önellátó és gazdag. Európa keleti pásztortársadalmú, nagyobbik fele nem volt a Római Birodalom része. A teljes keresztény Európa csak az első évezred végén jött létre, de hamar a magának, a nagycsaládos kultúrája kereszténységével el is szakadt.

Az a tény, hogy Európa még a vallás, a kereszténység tekinttében sem lehet egységes, mutatja, hogy a társadalmaik alépítménye jelentősen eltér. Ez volt az alapja annak, hogy a protestáns Európa már a tőkés osztálytársadalmat is eltérő módon, és hatékonysággal működtette. A kulturális különbségek szerepe különösen megnőtt akkor, amikor a tudományos és technikai forradalom felértékelte a tudatnak és a tudásnak a társadalom hatékonyságát alakító szerepét.

Európa három kultúrája, a puritán, azaz protestáns, a latin, azaz katolikus, és a nagycsaládos, azaz ortodox keresztény eltérő hatékonysága sokkal erősebben jelentkezik Amerikában.

A négy angolszász, azaz puritán gyarmat utódállama, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland társadalmi fejlettsége mára megelőzte az európai protestáns nagyhatalmakét is. Ráadásul még alulnépesedettek, óriási erőforrásokkal rendelkeznek. Az egy főre jutó fejletségi adatai az EU tagállamok kétszeresét is meghalják. Ezek kihagyása a Nyugati Közösségből, súlyos hiba.

A latin népek amerikai gyarmatai képtelenek voltak arra, hogy a kiváló gazdaságföldrajzi adottságaik ellenére akárcsak az európai anyaországukkal együtt haladjanak. Amerikában a latin országoknak az egy laksora jutó jövedelmük, vagyonuk, iskolázottságuk még jobban lemaradt a puritánok mögött, mint Európában. Ott eszébe sem jutott a két puritán észak-amerikai országnak, hogy közös szervezetbe tömörüljön a latin-amerikaiakkal. Még vámuniójuk sincsen, nemhogy közös költségvetési elvárásuk, munkaerőpiacuk, valutájuk lenne.

Az ortodox keresztény kelet-európai és balkáni népek képtelenek voltak a gyarmatalapításra. Oroszországnak egyetlen gyarmata volt, Alaszka, azt is gyorsan eladta, hiszen Szibériát is képtelen betelepíteni.

Az Európai Unió szükségszerűen többszintű.

A heterogén Nyugat-Európa számára csak a vámunió és a személyek országok közti mozgása lehet működőképes, kívánatos. Ezt talán megakadályozni sem lehetett volna. De ez is csak akkor nem növeli a különbségeket, ha a valutájuk árfolyamának és inflációjának alakításában a tagállamok szuverének maradnak. Ezen történő minden túllépés nemcsak katasztrófához vezető hiba, hanem szakmai ostobaság is volt.

Az EU megalakulása után azonnal jelentkezett az egységes pénzügyi felépítmény erőltetése.  Az EU létrehozói azt gondolták, hogy az a pénzügyi rendszer, az infláció, a költségvetési fegyelem, az egyforma infláció, vagyis minden, amire a német siker épül, másoknál is sikeres lesz, még akkor is, ha ezt rájuk kényszerítik.

A liberálisoknak ez a hiedelme nemcsak a gazdaságpolitikára, de a politikai felépítmény egészére is kiterjedt. A Nyugat liberálisaira az a felfogás jellemző, ami sikeres a fejlett puritán országokban, az a siker záloga minden felzárkózni akaró társadalomban is, függetlenül attól milyen a kultúrájuk, és hol tartanak az élvonalhoz képest.

Munkaerő áramlás.

A közgazdaságtan egyik fogyatékossága, hogy szavakban ugyan elismeri, hogy a jelenkori társadalom tudásalapú, de a tudást, az emberi vagyont nem úgy kezeli, mint a fizikai vagyont, a tőkét. Ha a tőke az egyik országból átmegy a másikba, az általa termelt profit felett továbbra a tulajdonosa rendelkezik. Ha a drágán megtermelt munkaerő átmegy a másik országba, annak állampolgára lesz, az általa termelt jövedelem, a fizetett adók, a felnevelt gyermekei felett a befogadó ország rendelkezik, azaz a bevándorló azonnal a befogadó ország tulajdona lesz. Hacsak onnan is nem vándorol tovább.

A nemzetközi jog szerint a munkaerőnek nincs értéke, az ország, amit elhagy, nem kapja meg a felnevelési költségét.

Pedig az ember óriási értéket hordoz. Az átlagos dolgozó értéke egy munkaerőre jutó nemzeti jövedelem 5-10-szerese. Ez ahonnan elmegy, legyen az olyan ország, ahol az egy dolgozóra jutó nemzeti vagyon 40 ezer euró, 200-400 ezer eurót ér. De ez az átlag, a felső ötöde diplomás, annak az értéke a fentinek ötszöröse is lehet. Vagyis minden diplomás, amelyik elhagyott egy közép-európai országot, azzal mintegy egymillió eurós vagyonvesztést okoz. Ha olyan országba meg, ahol a fenti mutató háromszoros, és csak ilyenekbe mennek, két-hárommillió eurós értékűvé válnak.

A munkaerő vándorlás csak azzal hasonlítható össze, mintha a másik országba vándorló tőke, ahogyan átlépi a határt, abban a pillanatban annyiszor nő meg az értéke, amennyiszer magasabb az új hazájában az elhagyottéhoz viszonyítva volt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Azért csak az egy főre jutó nemzeti jövedelmet említem, mert ez közismert mutató. Az arányuk alig más, mint az egy dolgozóra jutó nemzeti jövedelemé.

Azt ugyan nem állíthatom, hogy a munkaerő áramlást meg lehet tiltani, ahogyan a fizikai tőkéét sem. A világnyelvek egyikét, vagy a befogadó ország nyelvét beszélő, jó minőségű munkaerő világpolgár, mert bárhol szívesen várják, az más országba költözése nem akadályozható meg.

Azt is állítom, hogy ma már nagyobb a két lábon járó munkaerő országok közti mozgásának éréke, mint a fizikai tőkéé. Az EU tagjai között több emberi tőke vándorolt a fejlettek felé, mint amennyi fizikai tőke az ellenkező irányban.

Ezért tekintem etikai hibának, ha Németország kvótával kényszeríti a tagjait, hogy a hozzá vándorlók közül fogadja be azokat, akik neki már terhesek.

Egyelőre még ott sem tart a politika és a közgazdaságtan, hogy mérje a munkaerőmozgások mögötti értékmozgás nagyságát, nemhogy ezt valahogyan úgy kezelje, mint a tőkét. Pedig nagyon egyszerű megoldást is ajánlhatnék. A befogadó ország a bevándorlók által fizetett adók meghatározott hányadát a felnevelő, kitanító országhoz utalja át

Az európai Unió fő célja.

Az EU forrásainak kétharmadát a mezőgazdaság támogatására fordította. Ennél ostobább célt nem is találhatott volna. Ha Európa valamiben nem lehet versenyképes, az a mezőgazdaság. Ugyanakkor a világgazdaság minden kultúrájában a mezőgazdaság a szűk keresztmetszet, kivéve a nyugati kultúrához tartozó Amerikát és Ausztráliát. Az ugyan igaz, hogy az emberiség legnagyobb problémája az élelmezés megoldása lesz, de ebben csak a Nyugat nem európai része lesz felesleget termelő. Amerikának és Ausztráliának nemcsak óriási a lakossághoz viszonyított termőterülete, de komparatív előnyt is élvez. A század végéig egyre növekvő és gazdagabb lakosság élelmezését csak Amerika képes megoldani, méghozzá minden más kultúránál olcsóbban. A tengerentúli Nyugattal közös unió mellett már korábban is érveltem, de a legkönnyebben megérthető érv, hogy Európa nyugati fele a legkevésbé alkalmas térég arra, hogy élelmezését maga oldja meg. Ehhez nemcsak kicsi a lakosságához viszonyított termőterülete, de nagyon drága a munkaereje is.

Az EU agrártámogatása teljesíthetetlen célra kidobott pénz volt. Nyugat-Európának a legnagyobb komparatív előnye kultúrájában van. Az nemcsak magas, de színes is, minden feladathoz alkalmas kultúra itt megtalálható.

Számomra az EU agrártámogatásának a hibáját semmi sem jellemzi jobban, mint a tej- és gabonatermelés támogatása. Ezt hatvan éve már a múlt romantikájának tartottam. Pedig, Magyarországnak kedvező az EU agrártámogatás. De a reménytelen cél támogatása annak is árt, aki az átlagosnál nagyobb támogatást élvez.

Az EU csak a minőségi munkaerő nevelésben és a tudományban lehet az élvonalban. Ezt kellene támogatni. Ezzel szemben erre fordított a legkevesebb figyelmet, és kontraszelekciós gyakorlatot működtet.

A következő generáció felnevelése

Amíg a távol-keleti társadalmak a munkaerő minőségének a javításában járnak az élen, addig az EU olyan szociális rendszere kontraszelekciós gyermekvállalást gerjeszt, és ostoba oktatási rendszert működtet.

Minden EU országban a gyermekvállalás mögötti családi háttér a társadalom érdekével fordított. Annak ellenére, hogy a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a családi háttértől függ, ott születnek többen, ahol reménytelen a sikeres felnevelés, és ott kevesen, ahol a sikeres felnevelés garantált.

Már sokszor leírtam, hogyha a családok felső iskolázott és magas jövedelmű családjaiban annyi születne, mint az alsó harmadban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az ország háromszor gazdagabb lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lehet.

Azt is évek óta hangsúlyozom, hogy az öregkori állátást, a nyugdíjat nem a munkában töltött kereset nagysága, hanem a gyermeknevelés eredménye alapján kellene fizetni. Mégpedig úgy, hogy az egyetlen diplomás felnevelése esetén nagyobb ellátás járjon, mint hat képzetlen után. Vagyis nagy nyugdíja annak legyen, aki értékes és nem annak, aki sok gyereket nevelt fel.

Az oktatási rendszer

Olyan oktatási rendszert kell a közoktatásban is bevezetni, amilyen a művészek és sportolók oktatásában működik. Vagyis, képesség tekintetben kell a minél homogénebb tanulócsoportokat alakítani. Az oktatáspolitika még ma is a liberális elvek alapján működik, az etnikai és társadalmi heterogén tanulócsoportok kialakítását erőlteti. Ez pedig minőségi eredményre eleve alkalmatlan.

Már sokszor leírtam, a magyar oktatási rendszer a művészek és a sportolók képzésével világszínvonalon működik, mert nagyon korán felismert képességeket homogén tanulócsoportokban képzik. A közoktatást pedig minél heterogénebb tanulócsoportokra kényszerítik. Még addig sem jutottak el, hogy képezni csak homogén csoportokat lehet. Nem a diákoknak kell igazodni az egységes ismeretigényhez, hanem az oktatásnak kell a tanulók képességéhez igazodni.

Az euró övezet.

A liberális mánia vezetett arra, hogy elkezdték a közös valuta övezetét is építeni. Azt hitték, hogy a Németországban bevált márkát elég euróra átkeresztelni, aztán Európának is lesz világpénze, ami stabil, nem inflálódik, mert mögötte ott van a puritán Németország.

A közös valuta azt jelentette, hogy Németország az új valutáját mintegy ötödével leértékelik, ennek köszönhetően a külkereskedelmi mérlege nagyon pozitív lesz. Ez be is következett.

Azzal azonban senki nem számolt, hogy a valutaövezet nem puritán erkölcsű, és gazdaságilag hátrább tartó tagjai számára a közös valutát mintegy 30 százalékkal leértékelten kellene tartani. Számukra a közös valuta azonban mintegy 30 százalékkal felértékelődött. Ennek következménye azonban a passzív külkereskedelmi mérleg, és a reménytelen eladósodás lett.

Miért maradhatott a mediterrán országok számára a pénzügyi és végül a politikai csődjükhöz vezető kelepce?

Azért mert mind a politikusok, mind a lakosság csak a közös valuta előnyét látták. Egyrészt megszabadultak az életüket szomorító inflációtól, másrészt sokkal olcsóbban kaptak külföldi hiteleket. A könnyelmű mediterránok számára a keményvaluta, és az olcsó hitel minden káros következménye elhomályosított. Az euró övezeti tagság nemcsak a kormányok, de a lakosság számára is, előnyösnek látszott.

Ha az euró övezet tagjai legalább utólag elkészítenék a tagságuk mérlegét, kiderülne, hogy az a puritán és gazdag országoknak bomba üzlet volt, a nem puritánoknak és kevésbé fejletteknek számára pedig történelmük legnagyobb átverése lett. Kilépni azonban csak akkor lehet, ha elengedik az adósságuknak azt a részét, ami a tagságuk idején keletkezett. Erről azonban a nyertesek hallani sem akarnak.

Az euró övezet létrehozása volt a világgazdaság történelmének a legnagyobb átverése. Ezzel szemben nemcsak a német kormány, de a német közvélemény azt hiszi, hogy a mediterrán államok azért adósodtak el, mert könnyelműek voltak.

Ricardo százötven éve már kimutatta, hogy a kevésbé fejlett országok csak akkor nem adósodnak el reménytelenül, ha a valutájukat jelentősen leértékelve tartják. Csak ez óvhatja meg őket a negatív külkereskedelmi mérlegtől, és az eladósodástól.

Azt Ricardo még nem tudhatta, hogy van egy másik védekezési eszköz is, a fedezet nélküli pénzteremtés. Közel száz éve a nem puritán országok fedezet nélküli pénzteremtése, azaz inflációja többszöröse volt a puritán és gazdag országokénak.

Az euró övezet kitalálói ettől a két védekezési eszköztől fosztották meg az euró övezet országait.

A magyar példa.

Szerencsénkre, mi kimaradtunk az euróra való áttérésből. De úgy cselekedtünk, mintha tagok lennénk. A forintunkat nem értékeltük le, és az eladósodásunkat évekig még az eurónál is keményebb, alacsonyabb kamatú svájci frankban hárítottuk a lakosságra, a közigazgatásra és a vállalatokra. Ezzel az eladósodásunk jelentős hányada nem államadósság formájában jelent meg, pedig az így is gyorsan nőtt.

A forintot csak a Fidesz 2010-es győzelme után sikerült mintegy 20 százalékkal leértékelni. A lakosság, a közigazgatás svájci frankos eladósodást részben az adósok, részben a hitelező bankok, részben az állam mára rendezte. Vagyis a mások keményvalutájával történt játszadozásuk lassan rendbe raktuk. A forint leértékelődése pedig lassan meghozza a gyümölcsét, javult a fizetési mérlegünk, nőtt az export és az idegenforgalom, csökkent az import.

Az európai unió a mérlegen.

Nem véletlen, hogy az EU illetékesei és a liberális közgazdászok óvakodnak attól, hogy az EU eddigi működéséről mérlege készítsenek.

Az Európai Uniót kettős céllal hozták létre. Európa nyugati fele legyen versenyképesebb az Egyesült Államokkal és a Távol-Kelet sikeres országival, másrészt csökkenjen a tagországok fejlettsége közti különbség.

Egyszerű a bizonyítvány.

Az EU egyik célja sem valósult meg.

Az EU tagországok lemaradása az Egyesült Államokhoz képest nem csökkent, hanem nőtt.

Az EU tagországait, ha a társadalmi fejlettséget három mutatójával mérjük, az Egyesült Államokhoz mért lemaradásunk a közösség megalakulása óta lényegesen megnőtt.

Nőtt a tagországok fejlettsége közti különbség is. Különösen akkor, ha a külső adósságot is figyelembe vesszük. Ráadásul, a differenciálódás az euró övezeten belül nőtt a leggyorsabban.

Zárszó.

Ezt az anyagot annak a tudatában írtam, tudom, hogy igazam lesz, de azt is, hogy nem érem meg.

Tudom, hogy az Európai Unió mai formájában szét fog esni, és újra kell a történelmét kezdeni attól, hogy nem korlátozza magát Európai államokra, hanem csak az egész Nyugat lehet a Távol- Kelet versenytársa, és a tagsága több, de legalább kétszintű lehet. De minden tagja szuverén marad.