A születés és a halálozás egyensúlya.

Tartalom

Az elmaradt világban évente 80 millióval többen születnek 1

A születés és a halálozás egyensúlya. 1

A vízözön. 2

Igavonó háziállat. 2

Az állatok domesztikációja. 2

A szántóföldi növénytermelés. 2

A termelő társadalmak demográfiája 2

Kontraszelekció. 2

Hét betegség legyőzése 1.2 millió életet menti meg. 2

A magyar oktatási rendszer, 2

A halálozás legyen összhangban a születéssel. 2

Kopátsy Sándor               ED                    2015 10 14

Az elmaradt világban évente 80 millióval többen születnek

A születés és a halálozás egyensúlya.

Minden faj elsődleges érdeke, hogy a születések és a halálozás egyensúlyban legyen. Ez alatt az értendő, hogy a populáció lassan az eltarthatóság optimuma irányában mozogjon. Sajnos a társadalomtudományok ez az elvárást az emberi faj esetében fel sem vetették. Ezért aztán a történészek soha és sehol nem vizsgálták, hogy mennyit vesztettek a társadalmak annak okán, hogy túlnépesedtek. Ez azért volt és maradt lehetséges, mert minden társadalmi felépítmény ösztönösen védekezett a túlnépesedéssel szemben.

Fajunk, a fejlett agyának köszönhetően, mégis ösztönösen a halálozás fokozásával oldotta meg a túlnépesedés olyan mértékű féken tartását, ami még nem okozott katasztrófát.

A gyűjtögető társadalmak populációja.

Azt jól bizonyítja a tény, hogy fajunk létszáma egészen az utóbbi mintegy hatezer évig, nagyon lassan, legfeljebb ezred százalékkal növekedett. Közvetlen biológiai elődeink elterjedéséről nagyon keveset tudunk, legfeljebb annyit, hogy nagyon kis létszámúak voltak, de nagy térségben szétszóródtak. Az biztosnak tartható, hogy a homo sapiens volt az első, amelyik néhány tízezre év alatt szinte a föld minden természeti környezetében megjelent.

Ezt a képességét annak köszönhette, hogy a környezetéhez nem a darwini mutáció és szelekció alapján lassan alkalmazott, hanem ennél nagyságrendekkel gyorsabban az eszével idomult. A nagyon eltérő természeti környezetekhez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott, de ennek során genetikai értelemben alig változott. Az ember a fajfejlődésben azzal hozott minőségi változást, hogy nagyon eltérő környezetekben nagyon eltérő életmódot alakított ki, de ez nem járt jelentős genetikai változással, azaz ugyanaz a faj maradt.

A gyűjtögető életmód mellett a populáció változásának sebessége nagyon lassú volt, Az egyszer berendezett élettérben tízezer évek alatt sem változott. Ezt bizonyítja a tény, hogy a fent maradt gyűjtögető társadalmak létszáma alig változott tízezer évek alatt.

A termelő társadalmak populációja.

Fajunk életben minőségi változást okozott az éghajlat felmelegedése. Vagyis egy fajunktól független változás az élettereinkben. Ezt a legendák szörnyű eseményként őrizték meg, annak ellenére, hogy az első és egyetlen minőségi előrelépésünket köszönhetjük ennek.

Darwin történelmi szerepe a fajfejlődés tényének megállapítása. Ő azonban azt nem ismerte fel, hogy a fajfejlődés órája csak akkor jár, ha az életfeltételek jelentősen megváltoznak. Fajfejlődés csak a környezetváltozás hatására történhet. Az életet más bolygókon kereső csillagászok abban a hitben kutatnak, hogy hol vannak olyan életfeltételek, mint a földünkön, és azt hiszik, hogy ahol ilynek vannak, ott hasonló életet is lehet találni, de ahhoz, hogy ember is lett a hasonló bolygón, hasonló történelmi váltásokat is kellettek volna, aminek már szinte semmi esélye nincsen a földi életforma keresésnek, mivel a hasonló életfeltételek milliárdod részének sem lehet hasonló története.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedésben semmi szerepe nem volt annak, hogy ember él a földön. Az embertől független felmelegedés azonban sokkal nagyobb változást hozott az ember életében, mint a megjelenését követő mintegy hatezer esztendő. A felmelegedés nemcsak egészen más életformákat alakított ki az emberi faj életében, mint ami a változatlan földi életfeltételek mellett megtörténhetett volna, de ez a megváltozott életforma elképesztően gyorsan változó, fejlődő is lett.

Asz ember jelenlététől teljesen független felmelegedés azonban katasztrófaként jelent meg az emberiség emlékezetében, mind szinte mindent elpusztító vízözön, amitől az életformákat az ember által épített bárka mentette meg.

A felmelegedés ugyan az ember megjelenését követő legnagyobb fajtapusztulással járt, de az ember számára megsokszorozta az életterének eltartó képességét.

A vízözön.

Még nem láttam olyan térpépeket, amelyek megmutatták volna, hogy hol, mekkora területet öntött el a tenger, ugyanakkor mekkora terület szabadult fel a jég fogságából. Mégis könnyű elképzelni, hogy százszor nagyobb terület vált termékennyé a jégtakaró visszahúzódása következtében, mint amekkora területet elfoglalt a 70 méterrel magasabb tengerszint. A beindult felmelegedés okozta legfeljebb néhány méteres tengerszint emelkedés okozta károkkal a tudósok ezrei riasztatják az embereket, de eszükbe sem jut, hogy a felmelegedés hatására mekkora terület válik eltartó képesebbé.

Természetesen a tengerszint emelkedés által okozott károkozás könnyen megjósolható, sőt számszerűsíthető, de ez nem lehet ok arra, hogy az esetlen százszor nagyobb pozitív hatásokat figyelmen kívül hagyják. Ennek az egyoldalú megközelítésnek klasszikus példája a vízözön legendája. Az is csak az okozott károkkal foglalkozott, a kapott százszor nagyobb eredményekről szót sem ejtett. Pedig, ha nem emelkedik 70 métert a tenger, nem jöhettek volna létre az önözéses gabonatermelő magas-kultúrák.

Fentebb azért panaszkodtam, hogy a tengerpartok és a jég borította térségek jégkorszaki határát nem illusztráljuk. Most azt tartanám fontosnak, hogy a jégkorszakot követő önözéses szántóföli gabonatermelést csak a tengerszint 70 méteres emelkedése tette lehetővé. Ezért kellene megmutatni, hogy milyen sebességű folyamok voltak Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában azok, amelyek a jégkorszak megszűnése után gyorsan öntözéses gabonatermelő kultúrák hordozóivá váltak. Elég elképzelni, hogyan lehetett volna a Nílus völgyét önözni, ha a Földközi Tenger szintje 70 méterrel alacsonyabb. A Nílus gyors folyású folyam volt, ami rohanó vizet vitt a tengerbe, és nem volt árterülete, nem lehetett rajta vitorlázni.

Lényegében ez volt jellemző Eurázsia minden meleg tengerbe ömlő folyamára. Ezért az önözéses növénytermelésre épülő kultúrák számára előfeltétel volt a tengerszint emelkedése. Magas-kultúrák csak ott alakulhattak ki, ahol a tengerszint felemelkedése visszaduzzasztotta, önözhetővé tette a síkságokon korábban átrohanó folyamokat.

Igavonó háziállat.

Az önözhető síkságokon az szántóföldi növénytermelésnek nemcsak az öntözés volt az előfeltétele, hanem az ember erejét többszörösen meghaladó igavonó állat, ami egyúttal a talajerőt visszapótló trágyát is megtermeli.

Ez volt a szarvasmarha és a bivaly. Még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a szántásra épülő földművelés feltétele a szántáshoz szükséges erőt biztosító háziállat. Emberi erőre csal a kapás földművelés épülhet, de az legfeljebb kiegészítő élelemforrást jelenthet. Ezt megértjük, ha a két amerikai magas-kultúra megfeneklésének okát keressük, gyorsa érhetővé válik, hogy nem volt szántárhoz elég erős, és trágyát termelő háziállatuk.

A fajuk történetét megfejteni hívatott történészek képtelenek megérteni, hogy a háziállatoknak milyen fontos történelmet formáló szerepük volt. A bika azért volt szent állat, mert felmérték a szerepét. Dél-Ázsiában azért szent a tehén, mert nélküle fele ekkora lakosságot sem tarthatott volna el az életterük.

Azt csak sokkal később ismertem fel, hogy miért volt Egyiptomban szent állat a macska és a kígyó. Mert tudták, a gabona nem tárolható, ahol nincs e két állat, ami megvédi a gabonát a rágcsálóktól.

Az állatok domesztikációja.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés a fajok jelentős hányada számára akkora változás kényszerét hozták, amire képtelenek voltak. Ezek a fajok kipusztultak volna, ha az ember nem gondoskodik az etetésükről és az itatásukról. A felmelegedés sok több tízmillió négyzetkilométeren kipusztította a növényevők táplálékát, megrikította a vízlelő helyeket. Ezeken a területeken számos növényevő állat kipusztult volna, ha az ember nem gondoskodik a táplálékáról és az itatásáról.

Eddig az állatok domesztikációját az ember tudatos szelídítési igyekezetével magyarázták. Nem tűnt fel senkinek, hogy egyetlen olyan állat sem domesztikálódott, amelyik vadon is megél. Sokáig a macskát és tengeri malacot tartottam kivételnek. Ma már tudom, hogy ez a két állat ugyan vadon sem életképtelen, de szára az ember lakóhelye az ideális élettér. Ezt a két állatot nem a létérdeke, hanem a számára megtalált ideális élettér hozta az ember lakóhelyének közelébe.

Az ember csak felismerte, hogy mindketten jól járnak a közös élettérben.

A szántóföldi növénytermelés.

Eurázsiában csak három kapásan már termelt gabona hozama volt olyan magas, amelyik nagy lakosságsűrűséget képes volt eltartani, a rizs, a búza és az árpa. Mindhárom azonban öntözésre szorult. Közel ötezer éven át csak ott volt magas-kultúra, ahol a gabonát öntözhették. Ezt a tényt Európa ókori történészei sem hangsúlyozzák, pedig Európa egészen az első ezredforduló végig képtelen volt a lakosságát saját kenyérrel etetni. A görög és római társadalmak gabonaigényének többségét csak mezopotámiai és egyiptomi gabonával tudta kenyérhez juttatni. A sötét középkor pedig kenyér nélküli kor volt.

Európa lakosságának többsége csak az ezredforduló végén, a természetes csapadékon is megélő, és a téli fagyokat is elviselő gabonának köszönhette, hogy végre a maga által termelt kenyeret ehetett.

A termelő társadalmak demográfiája

A termelt gabona, és az állandó lakás jelentős minőségi javulást hozott az életvitelben, ezzel a nők termékenysége és a várható életkor néhány éves meghosszabbodása felgyorsította a spontán népszaporulatot. Megnőtt a születések és csökkent a halálozások aránya. Berobbant a túlnépesedési nyomás. Az évenkénti 1-2 ezreléknél gyorsabb létszámváltozás elviselhetetlen társadalmi terhelést, az egy laksora vetített eredmény csökkenését okozta. Annak ellenére, hogy ez minden fajra jellemző, a társadalomtudomány fel sem vetette. Minden társadalmi jobbító próféta és forradalmár a minél több születés és a minél kevesebb halál érdekében osztogatta a tanácsait. Tekintettel arra, hogy ez lehetetlen, és deformációhoz vezet, máig nem tisztázódott.

Ennek ellenére, fajunk mindig spontán megoldotta, hogy a populációnk csak a még elviselhető szinten növekedjen. Történelmünk egyik csodájának tartottam, hogy a példátlanul fejlett agyunk, az életünk legfontosabb parancsát, a lassú létszámváltozást ösztönösen megvalósította.

Ahogy életünk fenntartását termeléssel biztosítóvá váltunk, a spontán népszaporultunk sebessége az elviselhetőnek a többszörösére ugrott. Ennek hatására gyorsan olyan társadalmi felépítmény jött létre, ami a halálozás követlen és közvetett formáival a népszaporulatot az 1-2 ezrelékes növekedés mértékére csökkentette.

A biológusok tudják bizonyítani, hogy ez az ösztönös védekezés számos fajra jellemző. Már a biológiai fejlődés korai szakaszán néhány rovar képes szabályozni a létszámát, és annak szerkezeti struktúráját. A méhek, a termeszek birtokában vannak annak a képességnek, hogy a populációjukat ösztönösen szabályozzák.

A népessége létszámát néhány csúcsragadozó is szabályozza. Az oroszlánok, a jegesmedvék, a ragadozó madarak esetében a szülők csak annyi utódot nevelnek, annyi fiatal etetését biztosítva érzik. Ha ezt az anyák nem teszik meg, a hímek ölik meg a kölyköket.

Az embernél az önpusztítást a társadalom oldja meg.

Jó huszonöt éve felismertem, hogy minden osztálytársadalom azonos módszerrel növelte a halálozást.

1.  A lakosság fokozta a többségének nyomorát. A nyomor lett az elsődleges halálokozó. Ezt jól bizonyítja, hogy a népszaporulat ingadozása elsősorban az időjárástól függött. Kedvező időjárás idején jobb lett a táplálkozás, megugrott a népszaporulat. A természeti katasztrófák esetén pedig nőtt a halandóság.

2.  A társadalom erőforrásainak jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. Ez egyrészt tovább növelte a nyomort, másrészt közvetlenül és közvetve halálozás okozó volt. A történészek a háborús emberveszteségnek a harctéri veszteséget hangsúlyozzák, a hadviselés közvetett áldozatait alig említik, pedig sokkal többen haltak meg a háború által okozott járványokban és az anyagi pusztítások következtében, mint a harcmezőkön.

3.  A tudásvágy üldözése mögötti cél rejtve maradt. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki az eredendő bűnnek, a tudásvágy üldözésének a célját kereste volna. A társadalom fejlődésének motorja a fejlett agyunk, a tudásvágyunk. Mivel a többség tudatos nyomorban tartása és az emberölés szükségessége elfogadhatatlan volt, a dogmák feletti kétkedést el kellett fojtani.

Még inkább rejtve maradt, hogy a túlnépesedést féken tartásának természetes eszköze, a gyermekvállalás korlátozása két okból megoldhatatlan volt. Mindkettő rejtve maradt annak ellenére, hogy nagyon egyértelmű okai voltak.

1.  A társadalom elemei között verseny volt, amiben a létszámfölény volt az elsődleges. A családtól az államokig, az győzött, amelyik számosabb volt. Ez az államok esetben volt a leginkább egyértelmű. A versenytárs a versenytársával szembeni fölényét elsősorban fegyveres erőszakkal érvényesíthette. Az államok ereje elsősorban a létszámuk nagyságától függött.

2.  A születések számát a szexuális ösztön szabályozta. A szexuális ösztön kiélése azonban a fogamzás állandó veszélyével járt. Alig lehet nyomát találni annak, hogy az emberi faj szexuális ösztöne és termelékenysége csak nagyon alacsony várható életkor esetében nem okoz elviselhetetlen túlnépesedést. Még a demográfusok sem jutottak odáig, hogy megállapítanák, hogy milyen várható életkor mellett nincs túlszaporodás ott, ahol a fogamzásmentes szexuális élet nincs megoldva.

Fajunk életének nagy része a gyűjtögető életmódban történt. Akkor azért nem fenyegetett a túlnépesedés, mert a várható életkor valahol a húszas évek közepén volt. Ez azt jelentette, hogy a létszám növelése csak nagyon lassú lehetett, és az is szinte csak új életterek betelepülése után történt. Ezt a népességi küszöböt gyorsan elérték, aztán az éhhalál volt az eltartó képességet keményen korlátozó akadály.

A termelt javakból történő megélés azonban gyorsan néhány évvel megnövelte a várható életkort. A demográfusok kötelessége lenne megrajzolni a várható életkor és az annak következtében beálló népességnövekedés függvényét. Ez megmutatná, hogy néhány évvel hosszabb várható életkor esetében mekkora a népszaporulat. De a függvény ismerete nélkül is egyértelmű, hogy a termelő társadalmak a várható életkor meghosszabbodása után azonnal bevezették a többség nyomárak növelését, a fegyveres emberölést és a tudásvágy üldözését.

Az osztálytársadalmakban hatezer éven keresztül a legnagyobb társadalmi problémát az jelentette, hogy nem sikerült az egyre növekvő életkor következtében az egyre csökkenő születésigényt megvalósítani.

A 20. század közepén évente mintegy 70 millióval többen születek, mint amennyit az eltarthatósághoz történő alkalmazkodás megenged. Ez azt eredményezte, hogy az elmúlt száz év során mintegy 13 év alatt az emberiség létszáma egymilliárddal nőtt. Pedig eleve is sokkal többen éltünk a földön, amennyi az adott feltételek mellett optimális volt. leírni is bátorság kell, ma négy-ötször több ember él a földön, mint amennyi optimálisan élhetne. Az optimális létszámunk alatt nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, hanem a földünk optimális eltartó képességét is értem.

A jelenleg folyó felmelegedés és fajpusztulás elsődleges oka ugyanis, hogy messze túlléptük a föld eltartó képességét. Ez alatt nem azt értem, hogy ez valami abszolút szám, mert az eltartható létszámunk attól is függ, hogyan élünk. Ugyanakkor logikai hiba a környezet szennyezésünk mértékét a létszámunktól függetlenül mérni. Még senki nem mutatta meg, hogy mekkora volna a felmelegedés akkor, ha csak annyi embert kellene a földünknek eltartani, amennyi száz éve voltunk.

Kontraszelekció.

Nem csak az okoz katasztrófát, hogy sokan vagyunk, és gyorsan szaporodunk, hanem az még nagyobb veszélyt jelent, hogy kontraszelekcióval szaporodunk. Kontraszelekciót jelentett az, hogy a fejlődésre kevésbé alkalmas világban mintegy 80 millió az éves népszaporulat, a fejlettben pedig évente 10 milliárddal kevesebben születtek, mint számukra kívánatos volna. Ez nemcsak az emberiség kultúrái között van így, hanem még a fejlett világ azon részében is, ahol minden tekintetben az élvonalon van a társadalom.

A fejlett világban létrejöttek a gyermekvállalás szabályozásának a feltételei. Az elmarad világban pedig az orvostudomány legyőzte a legnagyobb népbetegségeket, a fejlett világ egyre inkább arra használta a hadseregét, hogy megakadályozzák, megfékezzék a túlnépesedő világ emberpusztító hámorúit.

A Nyugat társadalomtudománya nem értette meg, hogy a túlszaporodó társadalmakra jellemző háborúzás lényegében társadalmi érdeket szolgál azzal, hogy növeli a halálozást. Még egyetlen materialista történész nem látta be, hogy a minden osztálytársadalomra jellemző háborúzás objektív szükségszerűség, és a társadalom érekét szolgálja akkor is, ha még nem ismertük fel a háborúk társadalommentő szerepét. Pedig elég lett volna megnézni, bármelyik társadalom néhány száz éves történelmét. Kiderült volna, ha nincsenek háborúk, a túlnépesedés elviselhetetlenné válik.

Ez az osztálytársadalmak minden kritizált általános jellemzőjére igaz.

Mi lett volna, ha nem vonják el a szegény többség jövedelmének jelentős hányadát?

Nagy gyorsan beáll az elviselhetetlen túlnépesedés.

Mi lett volna, ha nem fordítanak óriási erőforrásokat a háborúzásra, ember és vagyonpusztításra?

Nagyon gyorsan beáll az elviselhetetlen túlnépesedés.

Mi lett volna, ha nem üldözik a tudásvágyat?

Nem lett volna elviselhető az osztálytársadalom.

Ahol azonban spontán leállt a túlnépesedés, spontán megszűnt az osztálytársadalom.

Már néhány fejlett társadalom fürödhet a tudományos és technikai forradalom áldásaiban, mégsem veszi tudomásul, hogy fajunk nagyobb fele továbbra is túlnépesedik, és az egészére a kontraszelekció jellemző marad.

Hét betegség legyőzése 1.2 millió életet menti meg.

A The Economist legutóbbi számának ez van a címlapjára felírva. A Gates Alapítvány pedig azt jósolja, hogy a malária legyőzése 2040-re 2 trillió dollár megtakarítást eredményezne.

Ezek a hangok akkor kapnak súlyt, amikor az emberiség létszáma mintegy ötször nagyobb, mint amennyit a tudomány és technika mai állása mellett optimális volna, és továbbra is az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik. Közel száz éve az emberiség nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, mint amennyit fajunk érdeke a fejlettség jelenlegi szintjén megkíván. Optimálisnak az a létszámunkat értem, amelyik mellett az egy laksora jutó jövedelem optimális volna.

Fajunk szaporodása akkor szabadult el, amikor az egészségvédelem nemcsak a fejlett világban, de a lemaradóban is, a legnagyobb halálozásokozókat, a gyermekhalandóságot, a járványokat a korábbi tört részére szorította vissza. Ennek következtében a várható életkor gyorsan növekedett.

A létszámnövekedés ugrásával párhuzamosan a gyermekvállalás kontraszelekciós lett.

A fajok életében általánosan jellemző a minőségi szelekció. Ennek ellenére egyetlen fajnál sem látjuk ennek az eredményét. Ennek Darwin ugyan nagy jelnőséget tulajdonított, de még tízezer évek alatt sem vált egyetlen faj esetében sem jelentőssé.

Ismereteim szerint, az ember az egyetlen faj, amelyik nagyon rövid élete során is óriási fejlődést ért el. De ez is annak ellenére történt, hogy nyomát sem látjuk a szelekciónak. Az ember páratlan sikerét nem a szelekciónak, hanem az agya kapacitásnak köszönheti.

A múltunkban ugyan nem találunk szelekciót, az elmúlt század során azonban óriási kontraszelekció történik.

Az emberiség fejlett ötödében spontán leállt a túlnépesedés. Vagyis fajunk legfejlettebb, leghatékonyabb ötöde megszűnt szaporodni. Kiderült, hogy a gazdag és iskolázott réteg szaporodása leáll, ha ezt a fogamzásgátlás lehetővé teszi. A stagnáló népesdés azonban nagyon erős kontraszelekció mellett történik. A családok felső harmadában a gyermekvállalás jelentősen a létszámot tartó szint alá süllyedt, ugyanakkor az alsó harmadban sokkal több gyermek születik.

Ez ugyan példátlan fajunk történelmébe, mégsem veszi tudomásul nemcsak a politika és a vallás, de még a társadalomtudomány sem. Ezt a biológiai kontraszelekciót ugyanis ellensúlyozza a társadalom a fokozódó jóléttel, a kommunikációs vívmányaival és a viharosan fejlődő oktatási rendszerrel. Amíg a gyermekvállalásban soha nem tapasztalt kontraszelekció folyik, a felnevelési feltételek javulása ennek ellenére egyre hatékonyabb, értékesebb nemzedéket produkál.

Az emberiség másik ötöde, Kína.

Az egyetlen társadalom, ahol a gyermekvállalást egy család egy gyermek rendszerre korlátozták. Ezzel a lakosság nagy többségben megszűnt a kontraszelekció. A megszorítás hatása ugyan az 1990-es korosztály munkába állításakor jelentkezik igazán. Kiderült, legalábbis számomra, hogy az egygyerekes családok gyermeknevelése sikeresebb, mint a több gyermeket nevelőké. Eddig csak a több gyermeket nevelő családok méltatása folyt. Arra senki sem hívta fel a figyelmet, hogy több gyermek esetén egy gyermekre kevesebb anyagi ráfordítás és szülői figyelem jut. Még ilyen felméréssel sem találkoztam. Most azonban kiderült, hogy ahogyan az egygyermekes családok gyermekei beiskolázásra kerültek, gyorsan javulni kezdett az oktatási eredmény. Erről tanúskodnak a PISA felmérések. A kínai nagyvárosok iskolái Szingapúr és Dél-Korea színvonalára emelkedtek. Kiderült, hogy a jó iskolák körzeteiben gyorsabban emelkedtek a lakásárak.

Azt már korábban is tudtam, hogy a kultúrák között a távol-keleti konfuciánus népek értékelik a legmagasabban a gyermekeik oktatását, időt és pénzt áldoznak arra, hogy az iskolai eredmények minél jobbak legyenek. Ezzel magyarázható az is, hogy a kelet-ázsiai diákok a világ nemzetközi egyetemin is a legjobban szereplő etnikumot jelentik. Márpedig a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, hogy milyen korán ismerik fel a képességeket, és mennyire a képességek szempontjából homogén tanulócsoportokban folyik a képzésük.

Ez a követelmény a konfuciánus társadalmakban évezredes hagyomány, a Nyugaton azonban ez a képzési rendszer csak a művészetek és a hivatásos sportok képzésében vált jellemzővé. Nem véletlen, hogy ezen a két területen a Nyugat megelőz minden más kultúrát.

A magyar oktatási rendszer,

Ennek jó illusztrációja a magyar oktatási rendszer. Ezen a két területen világszínvonalú eredményeink vannak. Ugyanakkor az oktatás egyéb területein a helyezésünk legfeljebb a gazdasági fejlettségünk szintjén van, és a helyezése egyre romlik. A romlás leginkább a képzés alacsony szintjein történik. Ennek az elsődleges magyarázata, hogy az alapfokú képzésben romlik a diákok mögötti családi háttér, nő a szegény és képzetlen szülők gyermekeinek aránya.

Márpedig, eredményesen oktatni csak a homogén csoportokat lehet. A képesség és kultúra tekintetében heterogén tanulócsoportok oktatása nem lehet eredményes. Ez az elv azonban csak a művészek és sportolók esetében érvényesül.

Erre tanít a magyar oktatás száz éves története is.

Az iskola előtti képzés csak a szocialista rendszerben kezdett terjedni. Ezt a szintű oktatást ugyan nagyon fontosnak tartom, de a képesség homogén csoportosítás ezen a szinten csak a nyelvtanulás esetében indokolt.

Az alsószintű oktatás 6 éves korban kezdődött, és az is csak a múlt század harmincas éveiben vált általánossá. Ekkor oldották meg a tanyai és pusztai gyerekek iskolaigényeit. Ennek a viszonylag jó színvonalát az biztosította, hogy a tanítók többsége a parasztfiúk javából, a tanítónőké pedig az úri középosztály lányaiból került ki. A tanítók társadalmi szintje, és rangja magas volt. A falusi pedagógusok tisztelete megalapozottan volt magas. Száz éve még vitán felül állt, hogy a falu tekintélylistáján vitathatatlan volt a pap, a tanító és a jegyző elsősége.

Ez a tekintélysorrend mára eltűnt, ezzel az elemi szintű oktatás rangja is. Ezt ugyan visszaállítani nem lehet, mert nem csak a pedagógusok színvonala csökkent, hanem szinte minden szakma javának a rangja sokszorosára nőtt. Ez még a szellemi színvonalnál is jobban megváltozott az anyagi elismerésben. A gazdag papok szegények lettek, a fix fizetésű jegyzők, tanítók jövedelme az élről a falusi középmezőnybe süllyedt. Nyolcvan éve nem találkoztam olyan fix fizetésű állami tisztviselővel, aki a falujában nem az öt legjobban kereső között volt.

A középfokú oktatásunk a két háború között sokkal jobbnak minősült, mint az egy laksora jutó jövedelmünk. Ennek a magyarázata ugyan kézenfekvő, de leírva még nem találkoztam vele. A két háború között a középfokú képzésben a fejlett nyugati társadalmakban a korosztály harmada részesült, nálunk két százalék. Vagyis egészen más, tizedénél is szűkebb társadalmi háttérből kerültek ki a magyar középiskolások. Magam is nehezen hittem el, hogy az én középiskolás koromban a korosztályos fiuk 4.2 százaléka, a lányok 1.2 százaléka végzett középiskolát. Ezek 90 százaléka a társadalom felső ötödéből származott. Ha ma megnéznénk, hogy ma a társadalom felső tizedéből származó diákoknak milyen az iskolai eredménye, a világ legjobb oktatási rendszerének a színvonalát kapnánk.

Sajnos, a statisztikusok szinte soha nem veszik figyelembe, hogy az eredmény milyen társadalmi réteg képviselőiből születik.

Az én időmben az egyetemre a korosztályos fiuk 1, a lányok 0.2 tizede járt, és ha ebből leszámítjuk a papokat és tanárokat, akkor kiderül, hogy csak nagyon szűk társadalmi elit gyermeki jártak egyetemre. Tehát szinte természetes volt, hogy néhány egyetemi kar eredménye a legjobb nyugati egyetem szintjén volt. Ezt nem volna szabad az egyetemeink mai szintjével szembeállítani, mivel egészen más lett a társadalmi, a családi háttér. Ez a különbség ma is jól olvasható a legjobb középiskolák és az átlagosak különbségén. Ha megnézed az iskolák diákjai szüleinek társadalmi szintjét, abból sokkal jobban leolvasható az oktatási eredmény, mint a pedagógusok közti különbségből.

Ez az alapfokú iskolák esetében is katasztrofális különbségeket mutat. Az elcigányosodott falvak iskoláinak az eredménytelensége közel van az afrikai szinthez. Ennek ellenére a liberális pedagógusok a vegyes etnikai és anyagi hátterű család gyermekinek a közös képzését erőltetik. Ezt a képességrombolás egyik hatékony eszközének tekintem.

A halálozás legyen összhangban a születéssel.

A halálozás csökkentése csak ott társadalmi érdek, ahol kevesen születnek. Jelenleg az emberiség legnagyobb problémája, hogy sokan születnek a halálozáshoz viszonyítva. A hosszú élet csak azonban a társadalmakban érték, ahol a várható életkor rövidebb, mint a munkaképesség és ehhez képes kevesen születnek. Hatezer éven keresztül mindig többen születtek, mint amennyi emberre a társadalomnak szüksége volt az egy főre jutó fogyasztás optimuma érdekében.

Ezért volt a halálozás fokozása minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ennek ellenére senkinek nem jutott az esszébe, hogy a halálokozás csökkentése érdekében a születéseket kellene csökkenteni. Természetesen, ezek is rájöttek arra, hogy a születést korlátozni nem lehetett, ez csak akkor valósulhat meg, ha az ember már gazdag és iskolázott, és megvalósult fogamzásgátlás. Hatezer éven keresztül azonban nem lehetett a társadalmat gazdaggá és iskolázottá tenni, mert annak előfeltétele volt a meggazdagodás. A társadalom azonban a gazdagodásával párhuzamosan egyre szaporább lett. Minél gazdagabb lett, annál gyorsabban szaporodott. Minél gyorsabban szaporodott, annál kevésbé lehetett gazdag.

Ebből a csapdából csak a Nyugat kultúrája tudott kimenekülni, mert az életterét megtízszerezhette és a többi kultúrát kizsákmányolhatta. Mindkét feltétel fajunk történelme során csak egyszer jött létre.

Azt csak valami csodával lehet megmagyarázni, Nyugat-Európa minek köszönhette az olyan feudális társadalom kitalálását, amivel egyrészt szabályozhatóvá vált a gyermekvállaló családok száma, és ezzel a gyermeket vállalhatók első szülését mintegy tíz évvel későbbre kitolni, ezzel a 2-3 első szülést kihagyni. Ezt a tényt ugyan a francia történészek már a két világháború között feltárták, de a társadalmi jelentőségét nem ismerték fel. Azzal, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer körülbelül felére csökkentették a nők termékenységét, minden más kultúrához képest felére csökkentették a születések számát. Ebben látom Nyugat-Európa felemelkedésének kulcsát. Jó ötezer év után az volt az első társadalom, amelyiknek sikerült megfelezni a születések számát. Ezért lehetett humanistább.

Az ipari forradalommal és a jobbágyok felszabadításával azonban megszűnt a házasságok késleltetése, azonnal visszagyorsult a túlnépesedés. Megszűnt a családot anyagi tekintetben ellátó vagyoni feltétel. A proletárok hamar házasodhattak. Elkezdett Európa népessége gyorsan növekedni. Ebből csak azért nem született elviselhetetlen túlnépesedés, mert egyrészt felfedezték Amerikát, ezzel az élettere tízszeresre nőtt, másrészt a gyarmatosítás külső jövedelemforrást jelentett Nyugat-Európának.

Ebből Nyugat-Európa úgy meggazdagodhatott, hogy létrehozhatta a tudományos és technikai forradalmat. Ez olyan komparatív előnyt jelentett, amiből létrejöhetett a gazdagságnak az a szintje, amin a gyermekvállalás lelassult.

A tudomány megoldotta a másik előfeltételt is, a fogamzásgátlást. Ezzel létrejött a gyermekvállalás korlátozhatósága. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy korábban is lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ezt egyértelműen bizonyítja egyrészt a múltban jellemző számos próbálkozás, a fogamzás megakadályozása, illetve a fogamzás megszakítása érdekében. Ezt a néprajz ugyan feltárta, de a vallás eltitkolta.

Azt, hogy a szülők sokkal kevesebb születést akartak, mint amennyi megtörtént, jól bizonyítja a tény, hogy a nagyon elmaradott és szegény társadalmakban is lényegesen csökken a gyermekvállalás, ha megoldható a fogamzásmentes szexuális élet.

Ezért mondom, hogy fajunk legjelentősebb találmánya a fogamzásgátlás. Ennek százszor többet köszönhet fajuk fejlődése, mint bármelyik technikai eszköznek. Ezen túl semmi nem tett elkerülhetővé annyi egyéni és társadalmi tragédiát, mint a fogamzásmentes szexuális élet lehetősége.

Ennek köszönhetjük, hogy az életösztön utáni legerősebb ösztönünket szabadon kiélhetjük.

Ebben az írásban azt bizonygattam, hogy a halokozást csak az a társadalom kerülheti el, amelyikben a születések számát a várható életkorral összhangba lehet hozni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szexuális ösztönünknek a kiélése nem okoz túlnépesedést. Amíg ezt nem oldhatjuk meg, az erőszakos és a szükségetlen halálozást nem lehet korlátozni. Ha legyőzzük a hét betegséget, megmentjük 1.2 millió ember életét, de ezzel ugyanennyi halálokozást idézünk elő.

Aki az emberiség jobb életét akarja, vegye tudomásul, hogy ehhez egyetlen út vezet, a csökkenő halálozással párhuzamosan csökkenteni kell a születések számát.