Kopátsy Sándor PH 2017 04
21
Törökország nem
biztos, hogy rosszul döntött
Nyolcvan éve zavar, hogy a magyar
történelem az oszmán megszállást nemcsak török uralomnak, de nemzeti
tragédiának tálalja. Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy ez ellen középiskolás
korom óta lázadoztam. Először azt tekintettem ostoba hazugságnak, hogy a
történelmünk a pogány török uralomról beszél. Katolikus létemre már tizenéves
koromban a pogány alatt a több istenhívést értettem. Márpedig az világos, hogy
a mohamedán vallás sokkal keményebben egy istenhívő, mint a kereszténység,
különösen az ortodox és a római katolikus.
Azt már Erdeitől tanultam meg,
hogy a magyar parasztság polgárosodását is csak az Oszmán Hódoltságon érhettük
meg.
Ráadásul, a bolsevik megszállást
rugalmasabban ott éltük meg, ahol az oszmán megszállásnak köszönhetően ezt
kitanulhattuk. A rugalmasabb szövetkezeti formák, az életerős fóliázás csak ott
valósult meg, ahol valaha oszmán uralom volt.
Már középiskolás koromban, jó
történelemtanáromnak köszönhetően a Mohácsi Csatát úgy jellemeztem, hogy az
írástudatlan magyar urak harcoltak az írástudókkal.
A Törökország számára megfelelő
politikai felépítményről pedig az EU rossz tapasztalatai alapján az a
véleménye, hogy minden kultúrának más társadalmi felépítményre van szüksége. A
törökök talán jobban tudják, mint mi európaiak, akik az EU tagokat egyetlen
kapafára, a németek lábára valóval akarjuk egyesíteni.
Ez nem kisebb ostobaság, mint
Törökország EU tagságával foglalkozni. Ez
EU tagság legfeljebb a már gazdag puritán kultúrájú országoknak nem bilincs.
A háború végéig azon háborogtam,
hogy mi a náci megszállókat követve megtámadtuk azt a Jugoszláviát, amivel előbb
örök barátsági szerződést kötöttünk, és visszacsatoltuk a Bácskát, ahol
kegyetlenek voltunk a jugoszláv ellenállókkal szemben, de fel voltunk
háborodva, amikor ők állhattak bosszút rajtunk.
Említést sem teszünk arról, hogy
az ipari forradalom előtt az Oszmán Birodalom az európai társadalmak előtt
járt. Európa legmodernebb, közművekkel felszerelt városa, Isztanbul volt. A
legmodernebb hadsereggel, tüzérséggel a szultán rendelkezett. Vallásszabadság
csak ebben a mohamedán birodalomban volt. Tegyük végül hozzá, hogy az európai
antiszemita gyűlölet elől ide menekültek a zsidók. Nem ismerem a nálunk is
hosszabb oszmán hódoltságot megélt balkáni államokban nem térítettek, a nemzeti
államok megmaradtak.
Ezt a tényt csak Móricz Zsigmond
ismerte fel és három nagyszerű könyvében fel is tárta.
A tudományos és technikai forradalom kora.
Kelet-Európa történelmének legeredményesebb kora a bolsevik
marxisták hetven éves diktatúrája, azon belül is a csúcs Sztálin terrorista
rémuralma volt. Ez csak azért nem válik tudatossá, mert nem megfelelő mértékkel
mérjük. Pedig nem vitatható, hogy a Szovjetunó népei sem előtte, sem utána
várható életkorban, iskolázottságban, testmagasságban, tudományokban nem
voltak, és ma sincsenek olyan közel a nyugat-európai szinthez, mint ahova
összeomlásuk idején eljutottak. Az utókor történészeinek el kell majd fogadni,
hogy a Szovjetunió népei a bolsevik rendszerben voltak a fejlett
Nyugat-Európához képest a legkevésbé lemaradva. Kelet-Európa viszonylagos súlya
a két világháború között volt viszonylag a legjobb.
Még a marxisták sem emelgetik,
hogy Lenin jelszava volt: Tanulni! Tanulni! Tanulni! A falak villamosítását is
azért sürgette, hogy ezzel lehet majd a sörtétben is tanulni.
Kelet-Ázsia mélypontja a 20. század küszöbén volt.
Japán volt az első felemelkedő. Ezt a cári Oroszországgal szemben
már 1905-ben megmutatta annak ellenére, hogy a korlátlan császári hatalom nem
tűrte meg a kritikát. Az Egyesült Államok ellen kiprovokált háborút ugyan
elvesztette, de utána a gazdasági újjáépítés első csodáját hozta.
A következő kelet-ázsiai
gazdasági csodát a két korábban japán gyarmat hozta. Mielőtt az felismertem,
sokszor leírtam, hogy életerős társadalmak csak Nagy Britannia lakatlan
érségekben épített gyarmatiból lehettek. Csak öreg koromban ismertem fel, hogy
a Távol-Keleten pedig Japán volt olyan gyarmatosító, akinek mindkét volt
gyarmata, Dél-Korea és Tajvan nagyon gyorsan felzárkózott a volt
gyarmattartója, Japán színvonalára. Amíg Nagy Britannia azzal alapozta meg az
amerikai és óceáni gyarmatainak a sikerét, hogy ott protestáns, angol nyelvű
társadalmat szervezett. A két eleve nagyon sűrűn lakott gyarmatának azzal
alapozta meg a jövőjét, hogy kiépítette az infrastruktúrát és bevezette a japán
oktatási rendszert.
1990-ben elkezdett Kínai csoda
ugyan azon alapul, hogy a távol-keleti kultúrának több ezer éves múltja van a
mandarin rendszernek, ami azt jelentette, hogy az iskolai eredmény volt az
alapja a társadalmi érvényesülésnek. Ma sem találkoztam annak hangsúlyozásával,
hogy mi a Kína és India eredményessége közötti különbség alapja. Pedig
egyértelmű, Kínában csak az iskolán keresztül vezetett az érvényesülés,
Indiában pedig csak attól, ki milyen kasztban született.
Érdekes módon a történészek
szinte nem is említik az oktatási rendszer óriási jelentőségét. Most éppen a
Nobel-díjas közgazdásznak van rendelésen a könyve, ami a címe alapján végre
leírja az oktatás minősségének társadalmi szerepét.
Az elmúlt száz év minden társadalmi
sikere csak olyan diktatúrák voltak, amelyikben nem a demokráciával, hanem az
oktatással kezdték.
Visszatérve a törökországi politikai diktatúra megerősödésére.
Mivel a jelenkorban, a
Közel-Keleten, a mohamedán világban még nem történt társadalmi siker. Az
Egyesült Államok háborúval bevezetett demokráciát építő erőfeszítései pedig
minden esetben nem demokráciát, hanem társadalmi anarchiát idéztek elő, ettől
siker Törökországban sem volna várható. Már többször leírtam, hogy a bankárok
álma, hogy a fejlődés motorja a BRICs államok, lesznek, legendás ostobaságnak
bizonyult, mert a négy ország, Brazília, Oroszország, India és Kína, amelyektől
felemelkedést vártak, három reménytelen. Brazília, Oroszország és India
lakossága nem puritán. Márpedig nem puritán nép még soha nem volt sikeres,
legfeljebb bányajáradékból időlegesen gazdag. Ennek azonban örökre vége. Kína
bizonyult csak sikeresnek, de csak azért, mert a puritán lakossága árához
viszonyítva kiváló munkaerő és még kiválóbb tanuló. A négy BRIC országhoz még
hozzá számítottak két még reménytelenebbet, Törökországot és a Dél-Afrikai
Köztársaságot. Az utóbbit még a reménytelenek között is egyik elsőnek tartok.
Törökországot több okból
problémásnak tartom.
A Közel-Keleten, a mohamedán
világban nincs potenciálisan sikeres. Azon belül Törökországban lehet a
leginkább reménykedni. Erdogan vezetése alatt viszonylag sikeres, illetve a
legkevésbé reménytelen tagja volt az Arab Tavasznak. Én azonban két okból
reménytelennek tartottam.
Egyrészt évente kétmillióval nőtt a lakossága, másrészt etnikai
tekintetben sem homogén. Ilyen gyors lakosságnövekedés mellett az ország
nemzeti jövedelmének évente 10 százalékkal kell növekedni csak ahhoz, hogy az
egy lakosra jutó vagyont szinten tartani tudja. A közelmúltban ugyan közel 10
százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, de ennek a világnak vége. A devizabevétel
jelentős hányada a turizmus volt, azon belül is az orosz turisták áradata. Az
oroszbarátság azonban nem volt összeegyeztethető a NATO tagsággal. A gazdag
nyugat-európai turistákat pedig visszatartja a megromlott közbiztonság. Ezért
nem is vállalnám, hogy Törökországnak tanácsot adjak. A demokráciát azonban még a diktatúránál is reménytelenebbnek tartom.
A liberálisok ugyanazt a hibát
követik el Törökország esetében is, amit az EU, és különösen az euró övezet
létrehozása során. Európa országai számára egységes társadalmi felépítményt erőltetnek,
holott kéttucatnyi különböző alépítményre legalább két tucat felépítményre van
szükség. Törökország pedig annyira más, hogy nem a puritán Nyugattal, de még a
balkáni elmaradott Albániáéval sem lehet közös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése