Törökország nem biztos, hogy rosszul döntött

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 04 21

Törökország nem biztos, hogy rosszul döntött

Nyolcvan éve zavar, hogy a magyar történelem az oszmán megszállást nemcsak török uralomnak, de nemzeti tragédiának tálalja. Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy ez ellen középiskolás korom óta lázadoztam. Először azt tekintettem ostoba hazugságnak, hogy a történelmünk a pogány török uralomról beszél. Katolikus létemre már tizenéves koromban a pogány alatt a több istenhívést értettem. Márpedig az világos, hogy a mohamedán vallás sokkal keményebben egy istenhívő, mint a kereszténység, különösen az ortodox és a római katolikus.

Azt már Erdeitől tanultam meg, hogy a magyar parasztság polgárosodását is csak az Oszmán Hódoltságon érhettük meg.

Ráadásul, a bolsevik megszállást rugalmasabban ott éltük meg, ahol az oszmán megszállásnak köszönhetően ezt kitanulhattuk. A rugalmasabb szövetkezeti formák, az életerős fóliázás csak ott valósult meg, ahol valaha oszmán uralom volt.

Már középiskolás koromban, jó történelemtanáromnak köszönhetően a Mohácsi Csatát úgy jellemeztem, hogy az írástudatlan magyar urak harcoltak az írástudókkal.

A Törökország számára megfelelő politikai felépítményről pedig az EU rossz tapasztalatai alapján az a véleménye, hogy minden kultúrának más társadalmi felépítményre van szüksége. A törökök talán jobban tudják, mint mi európaiak, akik az EU tagokat egyetlen kapafára, a németek lábára valóval akarjuk egyesíteni.

Ez nem kisebb ostobaság, mint Törökország EU tagságával foglalkozni. Ez EU tagság legfeljebb a már gazdag puritán kultúrájú országoknak nem bilincs.

A háború végéig azon háborogtam, hogy mi a náci megszállókat követve megtámadtuk azt a Jugoszláviát, amivel előbb örök barátsági szerződést kötöttünk, és visszacsatoltuk a Bácskát, ahol kegyetlenek voltunk a jugoszláv ellenállókkal szemben, de fel voltunk háborodva, amikor ők állhattak bosszút rajtunk.

Említést sem teszünk arról, hogy az ipari forradalom előtt az Oszmán Birodalom az európai társadalmak előtt járt. Európa legmodernebb, közművekkel felszerelt városa, Isztanbul volt. A legmodernebb hadsereggel, tüzérséggel a szultán rendelkezett. Vallásszabadság csak ebben a mohamedán birodalomban volt. Tegyük végül hozzá, hogy az európai antiszemita gyűlölet elől ide menekültek a zsidók. Nem ismerem a nálunk is hosszabb oszmán hódoltságot megélt balkáni államokban nem térítettek, a nemzeti államok megmaradtak.

Ezt a tényt csak Móricz Zsigmond ismerte fel és három nagyszerű könyvében fel is tárta.

A tudományos és technikai forradalom kora.

Kelet-Európa történelmének legeredményesebb kora a bolsevik marxisták hetven éves diktatúrája, azon belül is a csúcs Sztálin terrorista rémuralma volt. Ez csak azért nem válik tudatossá, mert nem megfelelő mértékkel mérjük. Pedig nem vitatható, hogy a Szovjetunó népei sem előtte, sem utána várható életkorban, iskolázottságban, testmagasságban, tudományokban nem voltak, és ma sincsenek olyan közel a nyugat-európai szinthez, mint ahova összeomlásuk idején eljutottak. Az utókor történészeinek el kell majd fogadni, hogy a Szovjetunió népei a bolsevik rendszerben voltak a fejlett Nyugat-Európához képest a legkevésbé lemaradva. Kelet-Európa viszonylagos súlya a két világháború között volt viszonylag a legjobb.

Még a marxisták sem emelgetik, hogy Lenin jelszava volt: Tanulni! Tanulni! Tanulni! A falak villamosítását is azért sürgette, hogy ezzel lehet majd a sörtétben is tanulni.

Kelet-Ázsia mélypontja a 20. század küszöbén volt.

Japán volt az első felemelkedő. Ezt a cári Oroszországgal szemben már 1905-ben megmutatta annak ellenére, hogy a korlátlan császári hatalom nem tűrte meg a kritikát. Az Egyesült Államok ellen kiprovokált háborút ugyan elvesztette, de utána a gazdasági újjáépítés első csodáját hozta.

A következő kelet-ázsiai gazdasági csodát a két korábban japán gyarmat hozta. Mielőtt az felismertem, sokszor leírtam, hogy életerős társadalmak csak Nagy Britannia lakatlan érségekben épített gyarmatiból lehettek. Csak öreg koromban ismertem fel, hogy a Távol-Keleten pedig Japán volt olyan gyarmatosító, akinek mindkét volt gyarmata, Dél-Korea és Tajvan nagyon gyorsan felzárkózott a volt gyarmattartója, Japán színvonalára. Amíg Nagy Britannia azzal alapozta meg az amerikai és óceáni gyarmatainak a sikerét, hogy ott protestáns, angol nyelvű társadalmat szervezett. A két eleve nagyon sűrűn lakott gyarmatának azzal alapozta meg a jövőjét, hogy kiépítette az infrastruktúrát és bevezette a japán oktatási rendszert.

1990-ben elkezdett Kínai csoda ugyan azon alapul, hogy a távol-keleti kultúrának több ezer éves múltja van a mandarin rendszernek, ami azt jelentette, hogy az iskolai eredmény volt az alapja a társadalmi érvényesülésnek. Ma sem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy mi a Kína és India eredményessége közötti különbség alapja. Pedig egyértelmű, Kínában csak az iskolán keresztül vezetett az érvényesülés, Indiában pedig csak attól, ki milyen kasztban született.

Érdekes módon a történészek szinte nem is említik az oktatási rendszer óriási jelentőségét. Most éppen a Nobel-díjas közgazdásznak van rendelésen a könyve, ami a címe alapján végre leírja az oktatás minősségének társadalmi szerepét.

Az elmúlt száz év minden társadalmi sikere csak olyan diktatúrák voltak, amelyikben nem a demokráciával, hanem az oktatással kezdték.

Visszatérve a törökországi politikai diktatúra megerősödésére.

Mivel a jelenkorban, a Közel-Keleten, a mohamedán világban még nem történt társadalmi siker. Az Egyesült Államok háborúval bevezetett demokráciát építő erőfeszítései pedig minden esetben nem demokráciát, hanem társadalmi anarchiát idéztek elő, ettől siker Törökországban sem volna várható. Már többször leírtam, hogy a bankárok álma, hogy a fejlődés motorja a BRICs államok, lesznek, legendás ostobaságnak bizonyult, mert a négy ország, Brazília, Oroszország, India és Kína, amelyektől felemelkedést vártak, három reménytelen. Brazília, Oroszország és India lakossága nem puritán. Márpedig nem puritán nép még soha nem volt sikeres, legfeljebb bányajáradékból időlegesen gazdag. Ennek azonban örökre vége. Kína bizonyult csak sikeresnek, de csak azért, mert a puritán lakossága árához viszonyítva kiváló munkaerő és még kiválóbb tanuló. A négy BRIC országhoz még hozzá számítottak két még reménytelenebbet, Törökországot és a Dél-Afrikai Köztársaságot. Az utóbbit még a reménytelenek között is egyik elsőnek tartok.

Törökországot több okból problémásnak tartom.

A Közel-Keleten, a mohamedán világban nincs potenciálisan sikeres. Azon belül Törökországban lehet a leginkább reménykedni. Erdogan vezetése alatt viszonylag sikeres, illetve a legkevésbé reménytelen tagja volt az Arab Tavasznak. Én azonban két okból reménytelennek tartottam.

Egyrészt évente kétmillióval nőtt a lakossága, másrészt etnikai tekintetben sem homogén. Ilyen gyors lakosságnövekedés mellett az ország nemzeti jövedelmének évente 10 százalékkal kell növekedni csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó vagyont szinten tartani tudja. A közelmúltban ugyan közel 10 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, de ennek a világnak vége. A devizabevétel jelentős hányada a turizmus volt, azon belül is az orosz turisták áradata. Az oroszbarátság azonban nem volt összeegyeztethető a NATO tagsággal. A gazdag nyugat-európai turistákat pedig visszatartja a megromlott közbiztonság. Ezért nem is vállalnám, hogy Törökországnak tanácsot adjak. A demokráciát azonban még a diktatúránál is reménytelenebbnek tartom.

A liberálisok ugyanazt a hibát követik el Törökország esetében is, amit az EU, és különösen az euró övezet létrehozása során. Európa országai számára egységes társadalmi felépítményt erőltetnek, holott kéttucatnyi különböző alépítményre legalább két tucat felépítményre van szükség. Törökország pedig annyira más, hogy nem a puritán Nyugattal, de még a balkáni elmaradott Albániáéval sem lehet közös.