SPETIAL REPORT THE FURURE OF EUROPEAN UNION

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 11

SPETIAL REPORT

THE FURURE OF EUROPEAN UNION

E címmel jelent meg a The Economist múlt heti számában egy 15 oldalas tanulmány. Az első reális bizonyítéka annak, hogy az EU hatvan évig folyamatosan sikertelen úton járt. Az EU brüsszeli főhadiszállására szegénységi bizonyítvány, hogy ott még soha nem készült hasonló felmérés a saját munkájukról. Pedig hatvan év után illett volna elkészíteni a működésük mérlegét.

A The Economist tanulmánya is erősen jóindulatú, mert fel sem veti az EU teljesítményének az összevetését a két versenytársával, a négy óceánokon túli angolszász, protestáns országgal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal, valamint a puritán Távol-Kelettel. Az EU szellemi atyja, a francia Jeat Monnet, és a két tényleges alapító atya, a német Adenauer és a francia De Gaulle az országaik világhatalmi szerepének vesztése után kerestek egy olyan megoldást, amivel egy mesterségesen létrehozott egységes Európa szuperhatalmi szerepének a vezetői lehetnek. Az volt az elképzelésük, hogy az Európai Unió elég erős lehet a szuperhatalmi szerepre, az országuk pedig ennek az új szuperhatalomnak a vezetői lehetnek. Nagy Britanniát ugyan nem zárhatták ki, de a szerepét igyekeztek korlátozni. Ez olyan sikeres volt, hogy hatvan év után ez az ország volt az első kilépő.

A két alapító atya nem is annyira Nagy Britannia, mind az Egyesült Államok és a másik három óceánokon túli angolszász ország súlyától félt. A felett pedig nagyvonalúan eltekintettek, hogy Európa, de még annak nyugati fele is annyira heterogén, hogy a fejlettebb, protestáns államokkal hatékony közösséget nem alkothatnak. A hat alapító tag között már két latin kultúrájú ország volt, Franciaország gazdasági fejlettsége ugyan megfelelt a közösség igényének, de a lakosságának viselkedését nem lehetett puritánnak tekinteni. Az első kakukktojás a nemcsak latin, de azon belül mediterrán Olaszország volt.

A vámunió még az a szintje a közösségnek, ami eltűri a kulturális és fejlettségi különbséget. De ez is csak addig, amíg a tagországoknak saját valutájuk van, és annak értékének alakításában szuverének.

Az EU két alapítója, Adenauer és De Gaulle katolikusok voltak, akik kitalálták, hogy a tagállamokat összetartó erő a kereszténység. Az ugyan igaz, hogy a germánok akkor is puritánok, ha katolikusok maradtak, de azt hinni ostobaság volt, hogy a mediterrán katolikusok is megférnek egy viszonylag szoros közösségben a protestánsokkal. Az még fokozta a hibát, hogy az EU tagoknak, a protestánsoknak és a mediterrán katolikusoknak azonos adórendszerük, költségvetési hiányuk, inflációjuk és foglalkoztatási szabályozásuk legyen. Elég lett volna megnézni, hogy az EU tagságuk előtt mekkora volt a tagországokban az infláció, a költségvetési hiány, és a foglalkoztatási ráta. Márpedig ezeknek a gazdaságokat jellemző mutatók hasonlósága sokkal fontosabb a közösség tagjai számára, mint a keresztény egyházuk rokonsága.

Az európai történészek is felelősek abban, hogy túlhangsúlyozták Európa kereszténységének egységét. A kereszténység összetartó ereje soha nem volt jellemző. Amerikában senkinek sem jutna az eszébe, hogy a protestáns Egyesült Államok és Kanada a latin amerikai országokkal alkosson egységet azon az alapon, hogy keresztények. Az Egyesült Államok soha nem fogja kiheverni, hogy az ültetvényekre afrikai rabszolgákat hozott be, és hogy korábban nem épített a latin amerikai katolikusok beáramlását megakadályozó magas kerítést. Ugyanakkor a puritán Kanadával szemben fel sem merül a gondolta a kerítésnek.

Adenauer és De Gaulle azzal is hibázott, hogy az EU tagjaiból kizárják az eleve szuperhatalom Egyesült Államokat, illetve a másik három óceánon túli angolszász országot.

Az ma már elfogadott cél, hogy az EU tagországait több szintű közösségbe kellene megosztani. A felső szintbe a fejlett protestánsok és Franciaország kerülne. Addig azonban még senki sem jutott el, hogy a négy óceánokon túli angolszász protestáns országnak is ebben a felső csoportban volna a helye. Vele szemben még a vámmenteség gondolatát is elutasították. Pedig nem kellene nagy fantázia, hogy az akárhány tagú EU is törpe lenne nemcsak lakossága számában, katonai erejében, de a gazdasági erejét tekintve is a Távol-Kelettel szemben. Márpedig ez lesz az igazi vetélytársa a jövőben. Ezt sajnos, sem Németország, sem Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, mert az Egyesült Államok túlsúlyától jobban félnek, mint a sokkal veszélyesebb versenytárstól, a Távol Kelettől.

A közvélemény az EU megítéléséről.

Az Európai Unió megítéléséről nemcsak az első hat alapító, de szinte minden európai ország jelentős eredményt várt, de nemcsak akkor, hanem még 1990-ben is a közvélemény többsége eredményt várt a közösségtől. Jellemző, hogy az EU az olaszok számára 80 százalékos támogatást élvezett, jelenleg pedig már csak 30 százalékot kapott. Érhető a laikusok megítélése, hiszen a másoknál is nagyobb inflációjuk után stabil és kemény pénzt élvezhettek.

A lakosság optimizmusáért a közgazdászok is felelősek, akik máig a valuta felértékelését erősödésnek, a leértékelődését értékvesztésének tekintik. Az elméletileg helyes értékítélet az volna, ha a valuta optimális értékének közeledéséről és távolodásáról beszélnék. A felértékelt valutának leértékelését jónak, a túlságosan leértékeltnek pedig felértékelését az árfolyam javulásának kellene tekinteni.

Az euró övezet.

Az idézett The Economist tanulmány alcímében azt írja, hogy „az Euró-zóna tagok egyetértenek abban, a közös valutának több integrációra van szüksége, de nem érnek egyet abban, hogyan.” Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy a 19 közös valutás országnak nemcsak lehetséges, de előnyös a közös valutájuk. Ezzel szemben közös valuta csak az azonos kultúrájú, azonos fejlettségű, és azonos eladósodottságú országoknak nem kártékony. Ilyen ország nem csak Európában, de kettő sincs a világon. Ebből fakadóan, még Németországnak és Franciaországnak is kártokozó a közös valuta, mert a germánoknak és a franciáknak jelentősen eltér a kultúrájuk, nem egyforma a lakosságuk puritánizmusa sem. Egészen más a külkereskedelmük egyenlege, a lakosságuk takarékossága, a költségvetési fegyelmük, az foglalkoztatás feltételi és nagyon más a külkereskedelmi mérlegük.

Ez a különbség sokkal nagyobb a négy mediterrán ország esetében. Ezek és a németek közös valutája nemcsak kártékony, de kabaréba való. Ha nem is ennyire abszurd, de működésképtelen a három balti állam és Szlovákia, Szlovénia, Ciprus és Málta tagsága is. Vagyis a 19 tagállam nagyobb felének eleve kártékony.

Ezt a The Economist szerzői is elismerik, amikor egy külön ábrán bemutatják, hogyan alakult Németország és a négy mediterrán ország külkereskedelmi egyenlege 2009-2016 között. Induláskor Németország külkereskedelme 200 milliárd eurós aktívumú, a négy mediterrán országé pedig közel egyensúlyban volt. Az első négy év után Németország pozitív egyenlege már 600, a múlt évben pedig 800 milliárd euró lett. Nem emlékszem, hogy volt-e már hasonló példa, hogy a világkereskedelem egyik legfontosabb szereplőjének a külkereskedelmi aktívuma elérte a nemzeti jövedelmének 9 százalékát. Ezzel szemben a négy mediterrán ország külkereskedelmi passzívuma ugyancsak 800 milliárd euróra emelkedett. A változás oka, hogy a német márkával szemben az euró keménysége majdnem a felére csökkent, vagyis ennyivel leértékelődött, a négy mediterrán ország nemzeti valutája pedig hasonló arányban keményebb lett.

Németország számára főnyeremény volt az euró övezet, a mediterránok számára több évtizedre szóló tragédia. Ráadásul az euró övezeti tagság a gyengébb és kevésbé puritánok számára olyan csapda, amiből szinte lehetetlen kimászni. Ezért az euró övezetet azonnal meg kellene szüntetni. Erről azonban a fő nyertes hallani sem akar, mert ez leleplezné valutájának leértékeltségét, ugyanakkor a négy mediterrán ország államötvényeinek a leírását jelentené. Ez néhány ezermilliárd euró értéktelen, behajthatatlan követelés a német bankokat, pénzintézeteket, biztosítókat érintené. Ezt ugyan Németország még elviselné, de a közvélemény úgy fogná fel, hogy nekik kell a mediterrán államok könnyelműségét megfizetni.

Az euró leértékeltsége azonban az Egyesült Államok új elnökét is irritálja. A leértékelt eurónak köszönhetően az ő állama is hozzájárul a világrekorder Németország külkereskedelmi bevételhez.

A munkaerő szabad áramlása.

A közgazdaságtudomány máig úgy kezeli a munkaerőárut, mintha nem is áru volna. Márpedig már ma is nagyon fontos áru, és ezen egyértelműen a fejlettek nyernek, a gyengék vesztenek. A meg nem fizetett bevándorlást az alulnépesedett Amerika és Óceánia ötszáz éven át élvezhette.

A meg nem fizetett munkaerő beáramlása azonban csak az olyan munkaerőre igaz, amelyik néhány év után a befogadó ország munkaerejének átlagánál jobb minőségű lehet.

Mivel az EU eleve elismerte a munkaerő belső áramlásának szabadságát, a magas bérű tagországok számára megkülönböztető előny, az alacsonyabb bérűek számára jelentős hátrányt jelentett és jelent továbbra is. Amíg a vámmentesség az áru esetében árukon cserél országot, a munkaerő megfizetése nélkül áramlik ki és be az ország között. Ezen mégsem akadt fel senki Brüsszelben. Kivéve, amikor a dél-keleti tagországokból a segélyekre számító cigányok mentek a gazdag országokba. Az EU-ba kívülről jövő munkaerővel addig nem volt probléma, amíg legfeljebb néhány százezer külső bevándorló volt, vagyis 2015-ig. A probléma akkor vált tragikussá, amikor a bevándorlók már politikai menekülteknek minősültek, akiket az EU alkotmánya szerint, humanitárius alapon be kell fogadni. Ez jogcímet adott a gazdasági bevándorlónak arra, hogy politikai menekülteknek minősítsék magukat. 2015-16-ban a számuk évente már meghaladta az egymilliót. Ezek azonban nem általában az EU országokba mentek, hanem szinte kizárólag a gazdagokba. A többségük a befogadó ország jóléti ellátásával is megelégedett.

NATO tagok.

Az EU megalapítói a Szovjetunió fenyegető árnyékában még természetesnek vették a tagállamok NATO tagságát. A Szovjetunió szétesésével a hidegháború is megszűnt. Oroszországtól veszélyeztetve szinte csak a Szovjetunió utódállamai és Lengyelország érezhetik magukat. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az európai országok közül csak négyen költik a hadseregre a nemzeti jövedelmük 2 százalékát. A négy között csak Nagy Britannia nem közvetlenül veszélyeztetett. A többi európai ország hadikiadása csupán 1 százalék. Nem meglepő, hogy az Egyesült Államok új elnöke, tűrhetetlennek tartja, hogy a NATO védelmére szorult államok aránytalanul keveset fordítanak a haderejükre.

Az EU szerepét a választók is másodlagosnak tartják.

Ezt jól bizonyítja tény, hogy az Európai Palament képviselőinek megválasztásában sokkal kevesebb választó vesz részt, mind a saját törvényhozóinak a választásain. Ez fakad abból, hogy az EU fontos kérdésekben a tagállamok vezetői, és nem az Európai Parlament képviselői döntenek. Ezt a tagállamok kormányai is így látják, Brüsszelbe és az Európai Parlamentbe súlyos politikusokat eleve nem is küldenek. Az EU vezetői között még nem volt olyan, akinek a hazájában jelentős politikai súlya volt. A választók nagyon kis hányada ismeri, hogy kik az Európai Parlament vezetői, ki képviseli hazájukat a testületben.

A két renitens.

Az EU tagjai közül a legtöbb vita Lengyelországgal és Magyarországgal van. Számomra ez a tény kísérteties. Még nyugdíjazásom előtt került a kezembe egy francia történész megállapítása. Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak viszonylag tízszer annyi nemese, mint Franciaországnak, de csak tized annyi városi polgáruk volt. Ebből fakadt, hogy ez a két nép történelmét komolyabban vette, mint a gazdaságát. Húsz évvel később olvastam Gyilasnak a Sztálinnal folytatott beszélgetéséről írt naplóját. Sztálin azt mondta, neki két néppel lesz több problémája, a lengyellel és a magyarral, ezeknél az úri középosztály úgy viselkedik, mintha nemes volna, és a függetlenségét még a gazdasági érdekénél is komolyabban veszi. Most pedig az olvasom a The Economist tanulmányában, hogy az EU bürokratáinak ezzel a két országgal van a legtöbb vitájuk.

Rugalmasság vagy szétesés.

Az elemzés készítői az euro övezet 19 országában látják a magját annak a rugalmasabb EU-nak, amit én a legnagyobb tévedésének tartok. A jelenlegi 28 tag között kettőt nem tartok olyannak, akik számára a közös valuta előnyt jelentene. Minden valutaközösség esetében vannak nyertesek és vesztesek, ezért a közös valuta nem összehoz, hanem differenciál. A közös valuta puha, ezért kedvező lesz a fejletteknek, és kemény, ezért kedvezőtlen a kevésbé fejletteknek. Ezt történt és történik az euró övezetben is. Az abszolút nyertes Németország, a kisebb puritánok is jól jártak. A kevésbé fejlettek és kevésbé puritánok azonban menthetetlenül eladósodtak. Brüsszelben azonban úgy látják, hogy az euró övezetben mindenki jól járt. Ezt azért láthatják, mert a vesztesek reménytelenül eladósodtak, ezzel többletforráshoz jutottak, amiből rövidtávon gazdagodtak, de az adósság terhe és törlesztése során menthetetlenül lemaradnak.

Az euró övezet talán a valuták történelmének legnagyobb ostobasága volt, ami egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Minél nagyobb lesz a világkereskedelem súlya a nemeztek jövedelméhez képest, annál nagyobb szükség lesz arra, hogy minél több szuverén állam maga szabályozza a valutájának a keménységét.

A tanulmány zárófejezete Voltaire egy ragyogó idézetet közöl Nagy Károly birodalmáról: „Nem szent, nem római, és nem birodalom.” Az EU is így fog szerepelni a jövő történelmében. „Nem volt reális, nem volt európai, többet ártott, mint használt.”