A távol-keleti országok adóterhe

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 10

A távol-keleti országok adóterhe

Szinte minden nemzetközi összehasonlítás során belebotlok abba a közgazdasági problémába, hogy a felhalmozást és az adóterhet az országra vetítve mutatják, pedig ennél sem volna szabad eltekinteni attól, hogy mekkora a népesség növekedése. A többlet lakosság felnevelése és vagyonnal való ellátása súlyos tehet jelent az állam számára.

A klasszikus közgazdaságtan ezt a két jelentős társadalmi és állami terhet nem vette figyelembe, ezt a szülők családi feladatának tekintette. Ezt csak azért engedhette meg magának, mert a társadalom a halálozást olyan mértékben fokozta, hogy a népesség növekedés átlaga az egyetlen ezrelék közelében maradt, amiből a társadalom és az állam szinte semmit nem vállalt. Vagyis a társadalom úgy kezelte a túlnépesedési nyomást, amit a családok viseljenek el. Máig nem tudatosítjuk, hogy a lakosság növekményének felnevelése és vagyonnal történő ellátása nem érintette sem a társadalmat, sem az államokat.

Még nem találkoztam olyan kimutatással, hogy az osztálytársadalmak és a jelenkori államok költségvetése miben különbözött.

Az uralkodó osztály elvonása.

A kivetett adók szinte egésze sokáig az uralkodó osztály jövedelme volt. fizetés nélkül látták el a közigazgatást, tartották fent a hadsereget. Ők adót nem fizettek. Az uralkodó osztálynak fizetett adók és tejesített szolgáltatások jelentősen meghaladták az indokolt eltartásuk költségét, kincseket képezhettek, közmunkákat végeztetek. Az adózás társadalmi feladata az értéktermelő lakosság nyomorának olyan szinten tartása volt, ami mellett a halálozás szinten tartotta a társadalom érdeke által megengedhető népszaporulatot.

Aki nem veszi tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt minden társadalom spontán népszaporulata nagyságrenddel meghaladta volna az elviselhető mértéket. Vagyis túlszaporodott volna, ha az osztálytársadalmak mindegyike nem növeli az értéktermelők nyomorát, és nem üldözi a tudásvágyat. Még egyetlen társadalomtudós sem tette fel a kérdést: „Hogyan alakult volna a népszaporulat, ha az értéktermelők jövedelmének és munkaidején jelentős hányadát nem vonja el az uralkodó osztály?”

Pedig egyértelmű a válasz: „Néhány generáció után elviselhetetlenné vált volna a túlnépesedés.” A túlnépesedés ellen csak a lakosság megtermelt jövedelmének lényeges elvonása, és a tudásvágy üldözése volt az egyetlen védekezési módszer mindaddig, amíg fennállt a túlnépesedés veszélye.

Ez csak a tudományos és technikai forradalom eredményének köszönhetően, a 20. század derekán, és szinte csak a Nyugat és a Távol-Kelet puritán lakosságú társadalmaiban szűnt meg. Kiderült, hogy a túlnépesedés csak ott szűnik meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet, valamint általánossá vált a fogamzás elleni védekezés. Ez a három feltétel csak a Nyugat, majd a Távol-Kelet puritán lakosú államaiban jött létre. Az ilyen társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, hogy a társadalom vált kénytelenné arra, hogy a gyermekvállalás állami támogatást, az iskolázás és az egészségvédelem pedig állami szolgáltatássá váljon.

Ezért a jelenkor fejlett társadalmakban az államnak olyan adóbevételt kell biztosítani, ami a három legnagyobb költségvetési terhet, a gyermeknevelési támogatás, az oktatás és az egészségügyi ellátást, sőt még az öregkori ellátást is fedezi. Az utóbbi azért lett a jóléti állam kötelessége, mert az életszínvonal emelkedése felgyorsította a várható életkor meghosszabbodását.

Mivel az elmúlt évtizedekben a Távol-Keleten volt a leggyorsabb a változás, ott vált elkerülhetetlenné, hogy az állami bevételek a létszámváltozás hatásához igazodjanak.

A közölt adatok szerint az alábbi országokban adóbevétel a nemzeti jövedelem százalékában: Kína 18, Vietnám 17, India 16, Thajland 16, Malaysia 15, Fülöp Szigetek 13, Indonézia 11 százalék. A fenti országok adóigénye inkább a fordítottja lenne. A legtöbb adót az a Kína szedi be, amelyik népessége stagnál, illetve csökken. A lakosság növekedése pedig a Fülöp Szigeteken a leggyorsabb, közel 3 százalék.

A jelenkori közgazdászoknak sem jut eszébe, hogy mennyibe kerül egy többletlakos 18 éves korig tartó felnevelése. Pedig ez óriási költség. Évente az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy négyötöde. Ezen felül vannak a vele járó állami kiadások, ami a család gyermektartásénak legalább fele. A munkaképes korig tehát a középszintű 18 éves felnevelése az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legalább ötszöröse, a diplomás 24 éves korábban pedig legalább nyolcszorosa.

Körülbelül ilyen költséget mutat az is, hogy az ENSZ Nagy Britannia szellemi vagyonát, munkaerejének értékét a nemzeti vagyon 82 százalékra becsüli. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a népesség növekedés minden százaléka legalább a nemzeti jövedelemből 3-4 százalékkal több állami elvonást kíván.

Ez a néhány költségvetési adat is egyértelműen igazolja azt az állításomat, hogy nem volt, és ma sincs olyan ország, ami egy százalékos népességnövekedés felett is biztosítani tudja a többlet lakos felnevelését és a vele járó vagyonigény biztosítását.

Nem véletlen, hogy a jelenlegi római katolikus pápa is kénytelen volt a Fülöp Szigeti látogatásakor, hogy a szülők felelősek abban, mennyi gyermeket vállalnak.