Nemzeti gyászünnepünk II. 1526. Mohácsi csatavesztés

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 17

Nemzeti gyászünnepünk

II.

1526. Mohácsi csatavesztés

A történelmi tudatunk nemzeti létünk temetőjének tekinti a Mohácsi csatát. Mivel a történészek a nemzet érdeke szempontjából elsődleges feltételének az állami szuverenitást tekintik, jogos e felfogásuk.

Az én mércém egészen más, mivel azt mérem, mikor mennyire jutottunk ezer éves történelmi feladatunk teljesítésével, mennyire lettünk nyugat-európai társadalom. Ennek több mutatója van.

Mekkora volt az egy laksora jutó jövedelmünk.

Államalakításunk elsődleges célja a nyugat-európai társadalmakhoz való igazodás volt. Ezt azzal mérhetjük, hogy mikor volt az egy lakosra jutó jövedelmünk a legközelebb a nyugat-európai társadalmakéhoz. Érdekes módon, nyomát sem találtam annak, hogy valaki ezt a mutatót megnézte volna. Tudom, hogy ez nem volna egyszerű feladat. Ezért elégednék meg két másik mutatóval, a várható életkorral és az átlagos testmagassággal. Ez a két mérce sem könnyen alkalmazható, de legalább gyűjteni kellene az erre fonatozó adatokat.

Ami az átlagos testmagasságot illeti.

Véletlen hozta, hogy középiskolás koromban az egészségügyet egy orvos tanította, akiről ötven évvel később tudtam meg, hogy ő volt a világon az első, aki az életviszonyok változását a sorozásra kerülő újoncok testmagasságának változásával mérte. Ma már könyvtárnyi irodalma van ennek a módszernek. Csalhatatlan adatokat adnak az életviszonyokról.

Ezzel a mércével mérve, egyértelmű, hogy fajunk életében a legnagyobb javulás az elmúlt száz évben történt. Ez Magyarország történetében is így volt.

Számomra a legnagyobb tanulság, hogy az életviszonyok javulása szinte független attól, mennyire szuverén államban él a lakosság. Tehát hamis úton járnak azok a történészek, akik a társadalom érdekének érvényesülését a szuverenitás mértékével mérik.

A mohácsi csatavesztés ugyan azt jelentette, hogy a következő négyszáz évben az osztrák császárok lettek az uralkodóink. Ennek aztán voltak előnyei és hátrányai is. Máig előnyének tartom, hogy közös államban éltünk a mienkénél lényegesen polgáribb, gazdagabb osztrák és cseh néppel. Az sem vitatható, hogy a Bécsi Udvar inkább nyugat-európai volt, mint Pozsony vagy később Buda.

Az sem vitatható, hogy az osztrák és a cseh piac elérhetőbb távolságra volt a vasút előtt is, a magyar gabona és élőállat számára, mint Nyugat-Európa. Ennek ellenére a magyar köztudat azon a véleményen volt, hogy kártékony számunkra a Monarchia közös piaca. Én az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve.

Ami az oszmán megszállást illeti.

Azért a történészek felelősek, hogy a 150 éves megszállásunkat iszonyú veszteségként tartjuk számon. Szinte senkinek nem jut eszébe, hogy ezt a megszállást mérlegre tegye. Az ország főleg magyarok által lakott térsége és Erdély valóban megszállt terület volt 150 évig. De ennek mi lett a következménye.

Erdély helyzetének a megítélése a könnyebb.

Tagadhatatlan, hogy ez volt Erdély aranykora. Mivel az Erdélyi Fejedelemség csak a szultán provinciája volt, hogy a feudális viszonyok nem változtak. A fejedelmet gyakorlatilag a magyar etnikum arisztokráciája választotta, de az csak a szultán bizalmát élvező személy lehetett. A jobbágyrendszer zavartalanul tovább működhetett. Azt is hangsúlyozni kellene, hogy a hisztérikusan katolikus Habsburg Monarchiával szemben, Erdély a protestáns Nyugattal is együttműködhetett. Azt máig sem tudatosítjuk, hogyha Erdély a Monarchiához tarozott volna, szó sem lehetett volna a vallásszabadságról.

Ami a Hódoltságot illeti.

Ennek területén élt a magyarság nagy többsége. Itt alakult ki a jelenlegi magyar társadalom alapja. Annak a gyökereit, hogy ma milyenek társadalom vagyunk, a Hódoltságban töltött 150 év alatt alakítottuk ki. A nagy többségében magyar lakosság itt tanulhatta meg, hogyan lehet földesurak és főpapok nélkül, önállóan élni. Itt egy egészen más társadalom működött 150 éven át, mint előtte.

A magyar történészek ugyan azt százszor leírják, hogy a földesuraknak és a főpapoknak el kellett menekülni, de a jobbágyság ott maradt. A jogi helyzetükben azonban óriási változás következett be. Megszűnt a földesúrhoz való személyes kötődésük, a robot, a szultán bérlői lettek. Az valószínű, hogy a bérleti díjuk nem lett kevesebb, de a földesúri szolgáltatások megszűntek. Szabadon költözhettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant, választhattak vallást, az egyházi adót maguk szabták ki, és használták fel.

Itt kell hangsúlyozni, amint a protestáns egyházak sem hangsúlyoznak, hogy a reformáció nemcsak vallásválasztást jelentett, hanem példátlan adóreformot is. E nélkül aligha érhette volna el a népszerűségét. Amennyi teológiai különbséget hangsúlyoznak, érthetetlen módon meg sem említik a katolikus és a protestáns egyházak adóztatását.

A katolikus egyház a beszedett adóinak harmadát Rómába, harmadát a nemzeti egyházfőnek, harmadát a püspökének juttatták. Az adó a termés kilencedik tizede volt. Ezzel szemben a protestáns egyház adóját a gyülekezet állapította meg, és abból felfelé viszonylag kevés ment. Csak akkor értenénk meg a hívők lelkes vallásváltását, ha a puritánabb dogmák, a nemzeti nyelvű szertartások, a hívők részvétele a zsoltárok éneklésében mellett, az új vallással lényegesen kisebb adóztatás is járt.

Érthetetlen módon a magyarországi protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, csak azért maradhatott meg legalább részben a reformáció, mert az oszmán megszállók nem térítettek, a vallásszabadság hívei voltak.

A parasztpolgárosodás.

A bolsevik megszállás alatti viszonylag sikeres szereplésünket annak köszönhetjük, hogy az Oszmán Hódoltság alatt a magyar társadalomban virágzásnak indulhatott a polgárosodás.

A magyar társadalom nyugatosodásának a magyar etnikumú polgárság szinte teljes hiánya volt a fő akadálya. Ezt a nagyon fontos tényt, először a bolsevik rendszerben nevelkedett marxista történészek ismerték fel. Ők mutattak rá, hogy a magyar társadalom ugyan viszonylag következetesen végrehajtotta a feudális társadalmi viszonyok megvalósítását, kiépítette a kiscsaládos jobbágyrendszert, de nem volt és nem is lett városi polgársága. Ennek következtében, amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos osztály csak a lakosság egyetlen százaléka volt, de hatszor annyi városi polgár maradt vissza a Római Birodalom városiban. Ezzel szemben az általunk elfoglalt Kárpát Medencében nemcsak eleve alacsony volt az urbanizáció, de ebből szinte semmi sem maradt a honfoglalásunk idejére.

Ezért aztán a honfoglalás után városi lakosság nélkül kellett a szántóföldi földművelő, feudális társadalmat létrehozni. Amíg Nyugat-Európában a lakosság egyetlen százaléka volt földtulajdonos nemes, a magyar társadalomban hatszor ennyi nemes volt. Természetesen ezek többsége nem lehetett gazdag. Ezzel szemben Nyugat-Európában a kevés nemes gazdag volt, de hatszor többen voltak a városi polgárok.

A magyar társadalom beteges polgársághiányát pótolta a Hódoltság társadalma. A szultánnak járó bérleti díjat az apparátusa vetette ki, és hajtotta be. Méghozzá nem a bérlőktől közvetlenül, hanem a lakóhelyi közösséggel kötötte a szerződést, azok vetették ki a bérlőkre. Ez a behajtási rendszer hatott arra, hogy egyre nagyobb települések legyenek, mert azoknak nagyobb esélyük van a szpáhival való megállapodásra. Így alakultak ki a sok száz tanyából, pusztából, faluból az óriás falvak. Tőlünk nyugatra ismeretlen településforma a városnyi falu. Erre a viszonylag könnyen járható homokos sík terep adott lehetőséget. Nyáron a lakosság többsége a földjén, tanyáján élt, és csak télre, bérletfizetőként költözött a városokba, ahol az erősebbek lettek a hangadók, a büszke polgárok.

Az oszmán megszállók kiüldözése után ezek az alföldi települések voltak az első polgárban gazdag társadalmi közösségek. Kevés megdöbbentőbb dokumentumot olvastam, mint az 1847-es népszámlálás adatait. Kiderült, hogy a vasúthálózat kiépülése előtt csak ott éltek többségben magyar polgárok a városokban, ahol az Oszmán Hódoltság volt. Az már meg se lepett, hogy csak ott voltak álszövetkezetek, fóliás kertészetek is.

Tehát Magyarország nagyon más társadalom lett volna 1848-ban, ha nem kerül az ország kétharmada, a magyar etnikum négyötöde nem kerül 150 évre az Oszmán Birodalom felügyelete alá. Nem lett volna a magyar etnikumon belül polgárság, nem lennének jelen országunkban a protestáns egyházak, ha nincs Mohács.