Kopátsy Sándor                PO                    2016 02 27

A gyermekvállalás szelekciója

Azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerőt tette a társadalmi fejlődés szűk keresztmetszetévé, első társadalmi feladattá vált a következő nemzedék minőségének javítása. Ez elsősorban attól függ, milyen szülő környezetbe születnek a gyerekek. Fajunk életében az ilyen minőségi szelekció nem volt lehetséges, de nem is volt rá szükség. A jelenkori fejlett társadalmak az elsők, amiben a munkaerő minősége nemcsak fontos, hanem mindennél fontosabb is lett. A társadalmaknak a teljesítménye azon múlik, hogy an társadalom hogyan tudja a közvetkező nemzedék társadalmi értékét, teljesítményét fokozni. A következő nemzedék minősége azonban egyre inkább attól függ, mennyire lehet a születések mögötti hátteret javítani, a társadalom kötelességévé vált a születések arányát a minél jobb családi háttér felé vinni.

Ez először vált társadalmi feladattá, de lehetségesé is. Azt nem vitatom, hogy a társadalomnak mennyire van joga a születések mögötti hátteret befolyásolni, megelégszem azzal, hogy legalább annyira, amennyire ennek következményeit a társadalomnak kell viselni. Ezért lenne a fejlett társdalom elemi kötelessége a gyermekvállalás olyan támogatása, ami a minőség javítását ösztönzi. Mivel a fejlett társadalmakban a spontán gyermekvállalás mennyisége egyre jobban lemarad a létszám tartásához szükséges mögött, csak az a társadalom képes a létszámát szinten tartani, amelyik a gyermeknevelés költségéhez hozzájárul. Ezt minden fejlett társadalom a tudomány tanácsai nélkül is megvalósította. Minden társadalom a családi pótlékkal és különböző kedvezményekkel serkenti a gyermekvállalás mennyiségét.

Ez a támogatás azonban rossz, mert csak a születések számának növelésében teremt érdekeltséget, a minőség javulása ellen hat, holott a társadalom a gyermekvállalás minőségben sokkal jobban érdekelt, mint a mennyiségben. Minél nagyobb a családi pótlék, annál nagyobb a kontraszelekciós hatása. A gyerekek számával arányos támogatás csak erősíti a kontraszelekciót. A demográfusok sem foglalkoznak azzal, hogy az emberi faj spontán szaporodása hogyan függ a jövedelmétől és a várható élettartamától. Ez azért nagy hiányosság, mert a jelenkor fejlett társadalmaiban nem a szaporodás nagysága, hanem annak minél jobb minősége az elsődleges társadalmi érdek.

Az, hogy a jelenkori társadalmakban ugyan a társadalom működésének hatékonysága elsősorban a következő nemzedék minőségétől függ, olyan gyermeknevelési társadalmi támogatásra van szükség, ami nem a gyermekvállalás számát, hanem a felnevelés minőségét jutalmazza.

Ehhez még azt is hozzá tehetjük, hogy a fajunk történetében soha nem volt a jelenkorihoz hasonló szaporodásunk. Az elmúlt és még a következő száz évet is úgy fogja az utókor jellemezni, hogy abban a társadalmi érdeket messze meghaladó szaporaságunk volt a jellemző.

Arra vonatkozó becslésekkel még nem találkoztam, hogy mikor, mekkora lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem fokozza a nyomort, nem öli az embert és nem üldözi a tudást. Az azonban könnyen megállapítható, hogy a múltban az elmúlt száz évben megélt szaporaság nem fordulhatott volna elő. Fajunk történetében csak kivételesen, technikai forradalmak hatására fordulhatott elő, hogy a népesség növekedés átlaga meghaladta az 1 ezreléket.

Az elmúlt száz évben fajunk ötszörösére gyarapodott. Ezen belül éppen a legszegényebb térségben, a Szaharától délre lévőben hússzorosára nőtt. Azt azonban mégsem vetette fel senki, hogy ilyen népszaporulat nemcsak egy év, de egyetlen generáció alatt sem történhetett meg. Egyetlen német, vagy japán tudós sem mutatott rá arra, mi lenne, ha az ő hússzor gazdagabb országukat ilyen mértékű népszaporulat sújtotta volna.

Annak ellenére, hogy egyetlen társadalomtudós sem tagadja, hogy a legnagyobb érték az értékes ember, egyetlen közgazdász sem gondolt arra, hova vezetett volna az, ha a gazdaság a földdel, természeti kincsekkel és a vagyonunkkal úgy bánik, úgy gazdálkodik, ahogyan az emberanyaggal.

Átéltem az 50-es évek elején egy konkrét tapasztalatot a fakitermelésben. A háború után kötelességszerűen átvettük a Szovjetunióban érvényesített módszereket. Ilyen volt az önköltségi árrendszer. Ennek alapján az erőgazdaságok mérlegeiben mindenek az árát a ráfordított költség alapján állapítottuk meg. Ez azt jelentette, hogy a legkisebb értékű felhasogatott, csak tüzelésre alkalmas tuskó volt a legdrágább, az egyben hagyott hámozási rönk pedig a legolcsóbb. Ezért aztán az erdőgazdaságok a tuskónál százszor értékesebb rönköket is felvágták tűzifának. Ennek az lett a következménye, hogy a bútorlap gyártáshoz nem is jutott rönk, a bútoripar pedig importálta a drága rönköt. Ez a tény aztán feltűnt a gazdaságirányítás elsőszámú felelősének, Gerő Ernőnek, és feltette a kérdést, miért kell nekünk a drága rönköt importálni.

Amikor bemutattam az okát, felhatalmazást adott a világpiaci faárak bevezetésére. A következő évben aztán már bőven volt rönk, és az ország mindegyik erdőgazdasága élüzem lett.

Ezek után visszatérek a munkaerő termelésére.

Elég volna megnézni egy olyan táblázatott, a mi a munkaerő átlagkeresetét rangsorolja százalékos bontásban. Bármennyire tanulságos is volna egy ilyen táblázat, még nem láttam. Az Egyesült Államok készít ilyent tizedekben. Már ez is sokat mond, mert megdöbbentően nagy a szórás. Ennél is nagyobb szórást mutatna egy olyan bontás, ami nem a munkaadó által becsült értéküket mutatná. Ebből kiderülne, hogy a jól megfizetetteket értékelik a bérüknél sokkal értékesebbeknek, a gyengék értéke pedig gyakran negatív. Egészen mások volnának a foglalkoztatási arányok. Ebből kiderülne, hogy a munkaerőt a fejlett demokráciákban sem áruként kezelik, mert a jót viszonylag olcsón, a gyengét drágán adják, Ha a munkaerő áru volna a jó drágább, a gyenge pedig olcsóbb lenne.

A negatív értékű munkaerő alkalmazásától való tartózkodást az is magyarázza, hogy nehezebb tőlük megszabadulni, mint amennyi kárt okoznak.

A nem kívánatos dolgozóktól való nehéz megszabadulás kártékony hatását megértő szakszervezeti vezetővel még nem találkoztam. Pedig ezt a munkaadók megértik. A felmondással járó nehézségek ugyanis az alkalmazástól való félelmet szülik. Olyan munkaadóval sem találkoztam, aki nem ismerte el, néha azért nem alkalmaz ismeretlen munkavállalót, mert nehéz a nem megfelelőtől megszabadulni.

Ezért javaslom, hogy a tartósan munkanélküliek és pályakezdők esetében, bizonyos ideig nem lehet a dolgozónak a felmondásuk ellen perelni. Vagyis az alkalmazásukat próbaidősnek lehet tekinteni.

A munkavállalók értékét azért volna hasznos illusztrálni, mert érthetővé válna, miért nem volna szabad a dolgozókat azonos értékűnek kezelni. A társadalom felső tizede mintegy ötször többet ér, mint az átlag, a leggyengébb tizednek pedig az előjele negatív. Ezért súlyos hiba a következő nemzedéket darabra számolni.

Mivel a következő nemzedék várható értéke elsősorban a családi környezettől függ, jogos a gyermekvállalás szempontjából a családokat minősíteni, és az előzetes támogatást a minősítés arányában adni.

A gyorsan szaporodó társadalmakban társadalmi érdek a gyermekvállalás korlátozása. De úgy, hogy a korlátozás csak az alsó kétharmadot érje, a felső harmadban, ahol a várható érték magas, a mennyiséget is támogatni kell.

Kínában a gyermekvállalást a család minőségétől függetlenül korlátozzák. Már ez is nagy eredmény, mert megszünteti a másutt mindenütt működő kontraszelekciót. Az igazi eredmény azonban az volna, ha a gyermeknevelésre fel nem készült családok számára tiltott, legalábbis nem támogatott a gyermekvállalás. A gazdag és jól keresőket pedig nem kellene korlátozni.

Itt csak megemlítem, hogy a gazdag és képzett szülők fogadhassanak gyermeket. Ezek nevelési eredményéről ugyan nincsenek adataim, de minden bizonnyal megdöbbentő eredményt mutatnának. Ezért ezt sem korlátoznám.