A társadalom alépítménye

Kopátsy Sándor                 EE                  2016 03 26

A társadalom alépítménye

A dialektikus materialista társadalomtudománynak ösztönösen lelkes híve voltam. Ebben én is Marxtól tanultam a legtöbbet. Óriási előrelépést adott a társadalomtudományoknak azzal, hogy a társadalmak politikai felépítményét az alépítményük determinálja. Adós maradt viszont azzal, hogy azt is megfogalmazza, mi a társadalmak alépítménye.

Ebbe az irányba segítséget először Max Weber adott, amikor a múlt század küszöbén megfogalmazta felismerését. A tőkés osztálytársadalmak felépítménye csak ott működik másoknál hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns erkölcs jellemzi. Ezt az elkövetkező száz év azzal igazolta, hogy a megállapítása nemcsak a Nyugat protestáns, hanem a Távol-Kelet konfuciánus népeire is igazak. Mára bebizonyosodott, hogy a két sikeres magatartást közös definíciója a puritánság. Weber nyomán jutottam el odáig, hogy az alépítmény pillára a lakosság puritanizmusa. Ma nincs olyan fejlett társadalom, amelyik lakosságát nem a puritanizmus jellemzi.

Addig a bolsevik diktatúrák reformjainak a keresése jutatott el, hogy a politikai diktatúra csak ott lehet hatékony, ahol nemcsak a lakosság viselkedése puritán, de a gazdaságot a piaci mechanizmus irányítja. Ezt a követelményt is igazolta a gyakorlat. A puritán tőkésállamok sikeresebbek voltak, mint a piacot elnyomó diktatúrák. Ezzel a felismeréssel reménytelennek minősítettem a bolsevik Szovjetuniót. Ott a siker mindkét feltétele hiányzott. Egyrészt a lakosság viselkedése, erkölcse nem volt puritán, az európai népek között a legkevésbé az, másrészt a gazdaságukat nem a piac, hanem a párt irányította.

Ezzel eljutottam az alépítmény két pilléréig.

A harmadik pillért, a kor legnagyobb problémájára, a túlnépesedésre Rácz Jenő és Bródy András könyve hívta fel a figyelmemet. Ők bizonyították be, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat olyan nagy vagyonigényt támaszt, amit a puritán és piacos tőkés társadalmak sem képesek elviselni. Ez a könyv hívta fel a figyelmemet arra is, hogy nemcsak a marxista, de a klasszikus közgazdaságtan sem foglalkozott a lakosság növekedésével járó vagyonigénnyel. Tőlük tanultam, hogy a többlet lakosság felnevelésének költségével, és a hasznosításukat biztosító vagyonigénnyel is számolni kell. A felnevelési költséggel ők sem számoltak, pedig az egyre hosszabb időbe és költségbe kerül.

A hatásuknak köszönhetem azt is, hogy a társadalmi fejlődést nem a társadalom egészére, hanem az egy lakosra jutó mutatókkal kell mérni. Csak ezek mutatják meg, hogy a társadalmi fejlettséget csak az egy lakosra jutó mutatókkal lehet mérni. Eddig már az ENSZ eljutott azzal, hogy a tagországok fejlettségi rangsorát három mutatóval, az egy laksora jutó jövedelemmel, a várható életkorral és az átlagos iskolázottsággal, méri. Már ez is óriási előrelépés, de hiányzik az egy lakosra jutó fizikai vagyon figyelembevétele. Az egy laksora vetített mutatók tették nyilvánvalóvá, hogy a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése is kizárja a sikeres felzárkózást.

Ezzel eljutottam a társadalmi siker hármas alépítményéig: A lakosság erkölcse legyen puritán, a gazdaságot a piacra kell bízni és ne legyen túlnépesedés.

Ez a három feltétel a Nyugat protestáns, azaz puritán társadalmaiban és Kínát kivéve a Távol-Kelet már a hidegháborúban meggazdagodott konfuciánus országaiban megvalósult. Kína pedig 1990-ben megvalósította. Ezzel a 21. század közepére mind a Nyugat protestáns, mind a Távol-Kelet piacosított országai még jobban ki fognak emelkedni az emberiség nagyobb fele pedig egyre jobban le fog maradni.

A túlnépesedés veszélyére ugyan néhányan, közöttük az angol Malthus, rámutattak, de ezek is csak az élelmezés korlátozott kapacitására hivatkoztak. Ismereteim szerint, a túlnépesedés megállítását először és egyelőre utoljára az 1990-es kínai reform oldotta meg. A hatósági születéskorlátozással egy negyed századra egyetlen gyermek vállalását engedélyezték. Ez ugyan túlságosan szigorúnak bizonyult, ezért elkezdték a két gyermek vállalására való áttérést.

A népesség gyors növekedésének megállítása Kínában ugyan példátlan sikert hozott, a Nyugat azonban csak a korlátozás negatív hatásait látja. Nem ismerik fel, hogy a munkaképes lakosság számának tartásához szükséges utánpótlás, a kevesebb gyermekvállalás munkaerőhiányt okoz, ami a reálbérek indokoltnál gyorsabb emelkedést eredményezi. Azon ugyan érdemes vitatkozni, hogy mekkora volna a nők társadalmi érdeknek megfelelő termelékenysége, de azon nem, hogy kisebb baj a lakosság csökkenése, mint az elviselhetetlen mértékű növekedése. Márpedig Kínában a reform előtt elviselhetetlen volt a népesség növekedése. A reform óta pedig példátlanul gyorsan nőnek az egy laksora jutó mutatók.

Az máig nem vált tudatossá, hogy 1990-ben még az emberiség kevésbé fejlett négyötöde olyan gyorsan szaporodott, ami a tizedére való csökkentés nélkül eleve kizárja számukra a felzárkózást.

Az emberiség azért élt a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző osztálytársadalmakban, mert különben sokkal gyorsabban szaporodott, mint amennyivel képes volt növelni életterének eltartó képességét. Vagyis azt kell látni, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedés fékezésének egyetlen reális módja a halálokozás és a tudásvágy elnyomása volt. A klasszikus közgazdaságtan fel sem vetette a túlnépesedés elleni védekezés szükségszerűségét.

Az osztálytársadalmak ellenzői, élükön Marxszal, pedig csak olyan módszereket javasoltak, amik nemhogy csökkentették, hanem gyorsították az eleve elviselhetetlen túlnépesedést.

A tudományos és technikai forradalom azonban a Nyugat protestáns, vagyis puritán társadalmait olyan színvonalra emelte, amin a spontán, a politikai hatalom akaratától függetlenül, megállt a túlnépesedés. Kiderült, hogy az olyan társadalomban ahol az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, az iskolázottság átlaga a 12 évet, és általánossá vált a fogamzásgátlás használata, spontán, a politikai hatalom akaratától függetlenül megszűnik a túlnépesedés. Ezt a szintet a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet kisebb konfuciánus erkölcsű társadalmai a 20. század végére elérték. Már pedig a túlnépesedési nyomás megszűnte és a lakosság puritán viselkedése mellett megszűnik a túlnépesedés, ezzel a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző osztálytársadalom szükségszerűsége. Ezek a társadalmak spontán, a tudatosság minden jele nélkül átalakultak össznépi társadalmakká. Ezekben a társadalmakban már a marxisták sem akarták a társadalom erőszakos alkalmazását, de kezdeményezői voltak a békés átalakulásnak. Ezeket a marxistákat szociáldemokratáknak nevezzük.

Azokban a társadalmakban, amelyek lakossága nem volt puritán, a tőkésosztály sem volt elég erős ahhoz, hogy legalább az osztályán belül demokrata legyen, a marxisták megmaradtak az erőszak alkalmazása mellett, még a hatalmat megragadók között is csak az erőszakot alkalmazták. Ilyen marxista forradalom győzött az első világháború megpróbáltatásai után Kelet-Európában a Szovjetunió állami formájában. Ebben egyrészt a túlnépesedés nem szorított, mert a térsége eleve nagyon alulnépesedett volt, másrészt a halálokozást is buzgón alkalmazták. Erre kényszerítette a Szovjetuniót a politikai diktatúra elfogadásának a hiánya is.

Még a Szovjetunió történésze sem ismerik el, hogy a bolsevik rendszer létét csak az erőszak garantálta. Sztálin csak azért győzhetett a leninisták ellen, mert a lenini módszerek nem voltak alkalmasak a társadalmi stabilitásra. Ezt jól igazolja a tény, hogy a Szovjetunó szétesése után az utódállamok a magas bányajáradéknak és a katonai kiadások drasztikus csökkenésének köszönhetően javíthattak a lakosság életviszonyain. Ahol ezek a források nem voltak, vagy fennmaradt a politikai diktatúra, vagy egyre inkább anarchikus társadalmi viszonyok jöttek létre.

A szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik diktatúra volt, hanem azért, mert erejét messze túlhaladó fegyverkezési versenyt folytatott a sokszorta erősebb, gazdagabb Egyesült Államokkal. Európa keleti felén a bolsevik diktatúra összeomlása sem hozott létre annál hatékonyabb társadalmi viszonyokat. A Szovjetunió azért esett szét, mert a lakossága nem puritán viselkedésű volt. Be kellene látni, hogy eddig még csak azok az államok kerülhettek be a társadalmi fejlődés élvonalába, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, elég gazdagok és iskolázottak voltak, a gazdaságukat pedig a piac szabályozta.

A második világháború után azonban a kelet-ázsiai puritánok közül azok, a melyek a hidegháború demokratikus oldalán voltak, gyorsan meggazdagodtak, mert a szorgalmas és fegyelmezett munkaerejükkel hatékonyan exportálták a termékeiket. De azt a Nyugat liberálisai nem veszik tudomásul, hogy előbb lettek gazdagok és csak utána demokraták.

A Szovjetunió támogatásának köszönhetően a Távol-Keleten Kína és Észak-Korea marxista diktatúra lett. Amíg az utóbbi a marxista rendszer a sztálinizmust is messze túllépő, elrettentő példája lett, Kína pedig negyed százada azt bizonyítja, hogy a gazdaságát piacosított, a túlnépesedését megállító marxista diktatúra minden múltbeli világgazdasági sikernél nagyságrenddel nagyobb sikert mutat.

Kína bebizonyítja, hogy a puritán erkölcsű népnek előbb kell meggazdagodni, és csak aztán lehet demokrata, de csak akkor, ha a gazdasága piacosított, a lakossága pedig legfeljebb néhány ezreddel szaporodik.

Fajunk történelmében a 20. és a 21. század úgy fog bevonulni, hogy a 20. században a világ egyötödén spontán leállt a túlnépesedés, a századfordulón pedig egy másik ötöde, Kína erőszakkal leállította. A 21. század végére az emberiség kettészakad, a stagnáló lakosságú kétötöde korábban elképzelhetetlen mértékben meggazdagodik, a túlnépesedő háromötödében pedig a halálozás okozása az osztálytársadalmak korábbi mértékét is meghaladó mértékben halálokozó lesz. Ez még csak azért nem vált nyilvánvalóvá, mert a fejlett társadalmak igyekeznek a túlnépesedő világ emberpusztításait féken tartani. Képtelenek a már gazdag, iskolázott, puritán erkölcsű népek megérteni, hogy minden túlnépesedő társadalom szükségszerűen halálokozó és tudást üldöző osztálytársadalom. Ez korábban elképzelhetetlen mértékben igaz Afrikára, a Közel-Keletre és Dél-Ázsiára. Ebben a három térségben a fejlett társadalmak feladata elsősorban az legyen, hogy a gyermekvállalás csökkentésében adjanak segítséget. Ennek jelenleg az ellenkezőjét teszik, segítik a halálozás elleni feladataikat, a szegény világban a betegségek legyőzését. Ezzel szemben csak két segítségnek van hatása, a fogamzásgátlás általános biztosítása és az iskolázottság növelése. Ugyanakkor a társadalom belüli és a társadalmak közötti háborúzást rájuk kell hagyni.

Azt a Nyugat történészei sem tudatosítják, hogy ők sem lettek volna gazdagok, ha nem háborúznak. A történelemtudomány feladata nem az, hogy a múltunkon botránkozzon, hanem az, hogy azt magyarázza meg, hogy milyen okokból alakult a társadalmak sorsa úgy, ahogyan alakult, hogy idáig azért juthattunk el, mert hatezer éven keresztül fokoztuk a többség nyomorát, egymást öltük és üldöztük a tudásvágyunkat. A múltat nem kritizálni kell, hanem megérteni, megmagyarázni, hogy miért kellett úgy történi, ahogyan történt.