A hidegháború

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 03 11

A hidegháború

A hidegháború a Nyugaton

Rooseveltet azért tartottam és tartom ma is a 20. század legnagyobb politikusának, mert kitalálta a hidegháborút. Ezt a Jaltai Egyezmény alapján ismertem fel. Azt ugyan már a háború előtt láttam, hogy ő volt az egyetlen demokrata, aki két kérdésben világosan látta egyrészt, hogy a foglalkoztatás megoldása a demokratikus államok számára elsődleges belpolitikai feladata, másrészt a demokráciáknak meg kell szabadulni a gyarmattartástól. Csak e két probléma megoldása ad lehetőséget arra, hogy a demokráciák a népszerűségben versenyre kellhessenek mind a bal-, mint a jobboldali diktatúrákkal.

A két háború között világszerte népszerű volt a Szovjetunió bolsevik rendszere annak ellenére, hogy Sztálin kelet-európai politikai zsarnokságát is látták. Mégis népszerű volt, mert biztosította a foglalkoztatást.

A fasiszta rendszerek lényegében a belső erőkre támaszkodva etnikumok kerültek hatalomra a viszonylag gyenge polgárságú társadalmakban. Máig nem keressük az okát annak, hogy Európa mediterrán államai sorra fasiszták lettek. De nemcsak azok, hanem a legfejlettebb latin-amerikai ország Argentína is az lett.

A háborúban megalázott, a gyarmataitól megosztott Németország, majd Ausztria és utánuk az Európa keleti felében élő, befolyásos germán etnikumok a latinoknál is durvább fasiszták lettek.

A Távol-Kelet akkor még egyetlen fejlett országa Japán is. ha nem is ideológiai értelemben, de tekintélyuralmi diktatúra lett.

A faizmusok közös jellemzője volt a polgári demokráciákénál magasabb foglalkoztatás. Az ugyan igaz, hogy ebben fontos szerepet játszott a hadseregfejlesztés, de nemcsak az. A munkanélkülieket azonban nem az érdekelte, hogy milyen imperialista célok álltak a foglalkoztatás biztosítása mögött, nekik elég volt, hogy kaptak munkát. Viszonylag népszerűek voltak, mert a rendszer megoldotta azok foglalkoztatását, akik számára a liberális demokráciák munkaerő piaca képtelen volt munkát biztosítani.

A polgári demokráciákban egyedül az Egyesült Államok elnökének, Rooseveltnek volt acélja a foglalkoztatás megoldása. Ráadásul, nem voltak imperialista céljai, nem akart háborút, erős hadsereget, hadipart, sőt elsődleges célja a gyarmati rendszer felszámolásában játszott aktív szerep volt.

A foglalkoztatásban az állami közmunkáknak szánta a kezdeményező szerepet. Arról nem tudok, mennyire volt tudatos, hogy a közúti hálózat a közművek kiépítésével kell kezdeni. Lehet, hogy csak ráhibázott. Az Egyesült Államok individualista lakosságának nagyon megfelelt a vasút helyett a közutak hálózatának kiépítése.

Annak azonban nyomát sem találtam, hogy a közgazdászok megsejtették volna azt, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan igényeket támaszt a vállaltok közti munkamegosztásban, amit a vasút képtelen lesz kielégíteni, arra csak a közúti szállítás lehet alkalmas.

Az ipari forradalom olyan nagyvállalatokat hozott létre, amelyekben a termék szinte a nyersanyagok odaszállítása után végtermékként a kereskedelembe kerülhessen. Ezt az igényt a vasúthálózat jól ki elégítette, minden vállalatnak saját vasútállomása volt, ahova a nyersanyagok megérkeztek, a gyártási folyamat után pedig elszállításra kerültek.

Ezzel szemben a jelenkor nagyvállalatai a beszállítók tízezreit szervezik be a gyártási folyamatba, ahol percre beütemezett ellátásra van szükség. Ezt csak a közúthálózat tudja biztosítani.

Abban biztos vagyok, hogy ilyen jövőképe Németországnak nem volt. Hitler háborús tervei kiszolgálásához azonban hiba volt az autópályák kiépítése. Egyrészt Németországnak készen volt a nagyon sűrű vasúti hálózata, és bőven volt szene. Hitler autópálya építéseit joggal dicséri az utókor, mert a jelenkor fejlett munkamegosztása számára egyedül az autópályák jelenthetnek hatékony megoldást. A második világháborúban azonban az olajban szegény Németország számára stratégiai hiba volt a közúti közlekedésre építeni a hadseregek mozgatását, de még a hadiipar működését is. Ez ugyan csak a háború végén vált nyilvánvalóvá, amikor már a németek hátránya elsősorban a közúti és harci járművek üzemanyaggal történő ellátásának szűkössége jelentkezett. Tankjaik még voltak, de üzemanyaggal nem tudták ellátni azokat.

A hadtörténészek utólag sem mutatnak rá arra, hogy a náci Németország stratégiája a gépesített hadviselés volt, de az üzemanyaghiánnyal nem számoltak. Minél hosszabb lett a háború, annál inkább ez vált a döntő tényezővé.

Nem véletlenül mondta Eisenhower, az Egyesült Államok hadsereg főparancsnokából lett elnöke, hogy egy szuperhatalomnak elsősorban üzemagyagra van szüksége.

Az autópályákra épülő gazdasági munkamegosztásnak csak a háború után jött el az ideje. A tudományos és technikai forradalom annyira megsokszorozta a vállalatok közti munkamegosztást, hogy annak bonyolítását, amit már csak az autópályák hálózatára épülő közúti szállítás oldhat meg. A gyárak futó szalagjait csak közúton lehet időre, órára, percre ütemezett beszállítókra építeni.

Roosevelt erre is rátalált.

A zsenialitása azonban a hidegháború kitalálása volt. Azt ugyan látta, hogy a német és a japán imperializmust meg kell semmisíteni, de az igazi világtörténelmi változást csak az hozhat, ha a gyarmattartó imperialistákat, akik otthon demokraták, kifelé imperialisták, felszámolják. Ebben azonban csak két erőre támaszkodhatott. 

A gyarmattartók a német és japán imperialisták elleni harcban elveszik erejük jelentős hányadát, és gyengék lesznek a gyarmatok függetlenségi harcának idejére. Ezért aztán csak annyi támogatást adott a szövetségeseinek, ami elegendő, hogy ne roppanjanak össze.

Az európai háború végére már csupán egyetlen gyarmattartó hihette el, hogy a háború nyertese, Nagy Britannia. Ez a hitük is hamis hit volt, hiszen ez az ország is mindent elveszített, amiért hadat üzent a náci Németországnak. Bármilyen furcsa, a gyarmattartók mindegyike azt érezte, hogy a nyertesek oldalán volt, de azt elhallgatták, hogy ők vesztettek többet, mint a nyertesek.

A második világháborúnak egyetlen nyertese volt, az Egyesült Államok. Ugyan a Szovjetunió nyertesnek érezhette magát, de csak azért, mert Roosevelt neki ajándékozta Közép-Európa és a Balkán kétharmadát, valamint a balti országokat. Azt a Szovjetunió vezetői sem vették tudomásul, hogy azt Roosevelttől kapták csak azért, hogy legyen Európában a volt imperialistáknál erősebb katonai hatalom. Azt nemcsak Sztálin, de a nyugat-európai demokráciák sem ismerték fel, hogy a Szovjetunió miért kapott Jaltában igen jelentős európai szerepet. Azért, hogy a nyugat-európai demokráciák a Szovjetunió imperializmusa elől az Egyesült Állam védelme alá kényszerüljenek. Roosevelt ugyanis látta, hogy a háborúban egymás ellen harcoló imperialisták csak akkor lesznek az Egyesült Államoknak a védelme alá menekült szövetségesei, ha félni kell a Szovjetunió imperializmusától. A NATO csak azért jöhetett létre, mert a nyugat-európai demokráciáknak féltek az imperialista Szovjetuniótól. Aki ezt belátja, megérti, hogy a tőkés osztálytársadalmak katonai szövetségét az erején felül fegyverkező imperialista Szovjetunió katonai fölénye kényszerítette ki.

Roosevelt ugyan már hetven éve halott, de még ma sem látják be a történészek, hogy a 20. század második felében Európa egy olyan bábszínházként működött, amit Roosevelt tervezett meg.

Annak ugyan nyomát sem találtam, hogy Roosevelt, mint tételezett fel a Szovjetunió jövőjéről, csak kiérezni lehet, hogy nem tartotta képesnek arra a szuperhatalmi szerepre, amilyent ő írt meg számára. Nélküle a Szovjetunió nem juthatott volna ilyen szuperhatalmi szerephez, tehát megtartani sem tudta. Roosevelt abban volt biztos, hogyha vállalja nemcsak az Egyesült Államokkal, de az egész polgári világgal a fegyverkezési versenyt, csak idő kérdése, és összeomlik. Azt, hogy a Szovjetunió fegyverkezési verseny gazdasági teherviselési képességét nem becsülte túl. A Szovjetunió fegyverkezési potenciálja legfeljebb negyede volt az Egyesült Államokénak, de ez is csak addig, amíg a tudományos és technikai forradalom nem értékeli le a legénység mennyiségét, és nem értékeli fel a haditechnikai vívmányok működtetéséhez szükséges állomány minőségi igényét.

Azt már világosan láttam, hogy a Szovjetunióban a polgári és a katonai hírszerzők már az 50-es évek elején felismerték, hogy a fegyverkezési verseny, vesztésre áll. Az a tény, hogy a piacosítás felé elindulás kezdeményezői, Béria, Andropov, Gorbacsov, a titkos szolgálatból kerültek ki, azt bizonyította, hogy a hírszerzők voltak a legjobban informáltak. Viszont a legkevésbé akarták tudomásul venni a fegyverkezési versenyt a politika és a hadsereg felső káderei.

Azt én is hibásan mértem fel, hogy az orosz nacionalizmust nem lehet képes a józanész legyőzni. Akkor még nem tudtam, hogy az orosz nép nemzeti romantikáját a józanész, soha sem tudta, és sohasem fogja legyőzni. Elfelejtettem Weber megállapítását, hogy realisták csak a puritán társadalmak lehetnek.

A Szovjetunió a szuperhatalmi szerepre ugyanúgy alkalmatlan volt, mint a világforradalmira. Időnként megfeledkeztem arról, hogy a kelet-európai kultúra a racionalizmus befogadására alkalmatlan. Azok a kelet-európai népek, amelyek még a kiscsaládos rendszer feudalizmusát sem voltak képesek elfogadni, eleve alkalmatlanok a társadalmi modernizációra. Márpedig a bolsevik marxizmust eleve az ortodox kereszténységre szabott marxizmusnak tekintettem.

A logikám arra épült, hogy az én népem, a magyarság ugyan lemaradt arról, hogy a kereszténysége puritán, azaz protestáns legyen, de az Oszmán hódoltságban először kapott leckét arra, hogy az urak és főpapok uralma nélkül is van társadalmi élet. Ezért tartoztam azon kevesek közé, akik az oszmán uralom alatt nemcsak a török megszállást, de a parasztpolgárosodást is megélhette. Ezzel a tudattal olvastam az 50-es évek elején Max Weber felismerését, hogy a jelenkor társadalmait másoknál hatékonyabban csak a puritán mentalitású népek tudják működtetni.

Ezt már középiskolás koromban felismertem. Megállapítottam, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerre épült a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás végül a tudományos és technikai forradalom. Európa az elmúlt ezer évben ennek köszönhette, hogy egyre jobban a többi magas-kultúra fölé emelkedett. Ezek a szellemi áramlatok azonban mind megálltak a nagycsaládos társadalmak határa előtt.

A második világháború tapasztalati alapján ellenőriztem felismerésem. Kiderült, hogy a modern háborúban is a lakosság erkölcsi hozzáállása jelenti a hadviselés eredményességét. Ekkor fedeztem fel, hogy a japánok legalább olyan jó katonák, mint a Nyugat puritán népei. A 20. századi hadviselésben a legjobb minősítést a finnek kapták, akik helyt álltak a szovjet haderő óriási létszámfölénnyel szemben. A náci megszállókkal szemben a leghatékonyabb ellenállást pedig a norvégek jelentették. A második világháborúban a puritán népekhez viszonyítva, Európa latin népei siralmasan szerepeltek.

Ebből következett, hogy a nem puritán népek társadalmaiban a marxizmus sem működhet hatékonyan. Arra nem is figyeltem fel, hogy Kínában egy kelet-ázsiai, puritán kultúrájú birodalomban is a marxisták kerültek hatalomra. Kína jó ötszáz éve szinte semmi jelét nem adta annak, hogy alkalmas volna a Nyugat társadalmi és technikai vívmányainak megemésztésére. Japánon kívül a Távol-Keleten nem ismertem sikeres országot. Azt, hogy egy puritán kultúrájú nép marxisták hatalma alá került, először akkor éreztem meg, amikor Mao is támogatta a gazdaság piacosításának magyarországi terveit. A hatalom csúcsén lévő marxisták között Mao és Tito voltak a szocialista táborban azok, akik örömmel fogadták a magyar gazdasági reformokat. Aztán azonban mégis ők voltak az elsők, akik szembefordultak Nagy Imrével, amikor a több pártrendszer bevezetésének útjára tévedt. Ez egyértelművé tette számomra, hogy a marxista reformerek hallani sem akarnak a politikai demokráciáról. Tudják, amit 1954 nyarán már én is világosan láttam, hogy a felzárkózás előtti társadalomban életveszélyes a politikai demokráciával játszani. A gazdasági reform ugyanis olyan szellemet enged ki a palackból, ami politikai anarchiát szül ott, ahol nem elég erős a polgárság befolyása és még szegény a társadalom.

Ezért a Nagy Imrének készített Mechanizmus Reformban egyértelművé tettük, hogy az egy pártrendszer marad.

Rákosi, Gerő, Révai és társai ezt is ellenforradalminak minősítették. Azt még megértem, hogy számukra még a gazdaság piacosítása is ellenforradalom volt, de az már a politikai rövidlátásukat bizonyítja, hogy minden reform elfojtása az ő elseprésüket jelenti. Minél messzebb kerül a mechanizmus reform az időben, annál világosabban látom, hogy Rákosinak és társainak érdeke lett volna a mechanizmus reform elfogadása. A minden reformmal való szembenállásuk a politikai felszámolásukat jelente. Az, hogy a gazdasági mechanizmus elutasítása forradalom kirobbanáshoz vezet, csak 1956 tavaszán ismertem fel.

Azt el sem tudtam képzelni, hogy a forradalom első hete után már nemcsak Nagy Imre és csapata, de Kádár János és csapata is belemennek a többpárti demokrácia elfogadásába. Keserűen tapasztaltam, hogy még mindig túl sok erő maradt meg az úri középosztály és a katolikus egyház erejéből arra, hogy a szovjet megszállást mereven elutasító, antikommunista erők kerüljenek hatalomra. Azt természetesnek vettem, hogy ez szükségszerűen a Szovjetunió katonai beavatkozásával jár. Az azonban meglepett, hogy az Egyesült Államok is egyetértett a Szovjetunió katonai megszállásával. Akkor még nem láttam ugyanis világosan, hogy az Egyesült Államok érdeke a hidegháború fenntartása. Ezt csak abból értettem meg, hogy az angol – francia - izraeli összefogással megtörtént a Szuezi Csatorna elfoglalása, amit az Egyesült Államok és a Szovjetunióval közösen elfogadhatatlannak minősítettek. Számomra minden tisztává vált a Szuezi vállság intézése során. Megértettem, hogy nemcsak Rooseveltnek 1944-ben, hanem az Egyesült Államok kormányának 1956-ban is az volt az érdeke, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetuniótól. Ezt ugyan nem vallják be nyíltan, de ennek megfelelően cselekednek.

Ezt nemcsak Nagy Imre és csapata, de a Szovjetunió felső vezetése sem ismerte fel. Ők egyre jobban élvezték a szuperhatalmi szerepüket, nem vették tudomásul, hogy ők miért kapták meg a felügyeletet Közép-Európa, a Baltikum keleti fele és a Balkán négyötöde felett. Ezt nem a Szovjetunió kényszerítette ki magának, hanem Roosevelttől kapták ajándékba. A Szovjetunió egyre jobban beleélte magát a neki ajándékozott szuperhatalmi szerepbe, és egyre jobban imperialistaként viselkedett. Azt észre sem vette, hogy ennek érdekében már olyan magasra szöktek a katonai kiadási, ami fenntarthatatlanná vált.

A Szovjetunió akkor lépett túl az Egyesült Államok érdekét szolgáló fegyverkezésen, amikor a világ óceánjai feletti tengeri erő építésébe kezdett. Ez már az Egyesült Államok érdekét sértette. A Szovjetunió szárazföldi és légi ereje magasan az Európai demokráciákat és Japánt fenyegette, ez az Egyesült Államok érdekét szolgálta. Ahogyan az óceánok uralmára is törekedett, az érdekét sértővé vált. Ezt amennyire világosnak tartom, annyira nehezen értem meg, hogy a Szovjetunió felső vezetése nem látta világosan. De legalább azt illene utólag látni, hogy az Egyesült Államok érdekét sértő fegyverkezés, az óceáni flotta és az interkontinentális atomfegyverek már nemcsak az Egyesült Államok szövetségeseit, hanem őt magát is fenyegette.

Még nagyobb hiba volt annak meg nem értése, hogy ez a fegyverkezési verseny különösen drága volt. 1990-re a Szovjetunió már az erőforrásainak negyedét, harmadát a fegyverkezési verseny nyelte el. De ez sem volt elég arra, hogy az Egyesült Államokkal versenyben maradhasson.

A nyugati történészek máig is abban a hitben élnek, hogy a Szovjetunió 1990-ben azért roppant össze, mert bolsevik rendszere versenyképtelen volt. Ezzel szemben az igazság, hogy a Szovjetuniót a fegyverkési verseny tette tönkre. Roosevelt még csak abban a hitben élt, hogy sikerült a Szovjetuniót behozni Európa belsejébe, és katonai téren fenyegetheti a demokráciákat, de nélkülözhetetlen szövetségese lett a gyarmatok felszabadításában. Azt aligha tudta elképzelni, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államokkal száll fegyverkezési versenybe. Rooseveltnek, mint amerikainak fogalma sem lehetett arról, hogy az orosz nép a nacionalista céljai érdekében milyen fegyverkezési verseny terhének elviselésére lesz képes. Az olyan társadalmak, amelyikben a gazdaság piacra épül, el sem képzelhető, hogy fegyverkezésre költheti a nemzeti jövedelmének negyedét, harmadát.

A hidegháború Kelet-Ázsiában.

Arról információm nincs, hogyan ítélte meg Roosevelt Japán társadalmi erejét. Az amerikai közvélemény azonban a távol-keleti népek kultúráját és gazdasági teljesítményét leértékelte. Japán háborús teljesítménye ugyan minden várakozásnál jobbnak bizonyult, de ebből mit vont le Roosevelt, semmit nem tudok. Abban pedig biztos vagyok, hogy sehol, senki nem képzelte el, amit a térség népei a második világháború óta teljesítettek. Azt ugyan a történészek sem tagadják, hogy Kína volt az elmúlt ötezer éven át, vagyis az utóbbi ezer évtől eltekintve, a világtörténelem legjelentősebb szereplője.

Ennek ellenére senkinek nem jut eszébe, hogy a múltja után nem is akkora csoda a Távol-Kelet és azon belül Kína kiemelkedő teljesítménye. Ezt először úgy fogalmaztam meg, hogy Kína lehet az, aki képes megmutatni, mire képes a marxizmus, ha egy puritán nép veszi a kezébe. Ezt Max Weber felismerése alapján hiszem, aki felismerte fel, hogy a puritán protestánsok minden társadalmi rendszert a többinél hatékonyabban képesek működtetni. Tehát a marxizmustól is azt várom, hogy megmutathatja, mit teljesít a marxista ideológiával egy igazán puritán nép.

Japán teljesítménye már a csendes óceáni háborúban, az országuk erejéhez képest, kiváló volt. Mindennek a megerősítését az jelentette, hogy a második világháború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország érte el a csodának minősíthető gazdasági eredményeket.

A Négy Kis Tigris is csodát produkált. Kiderült, hogy a konfuciánus népek még a Nyugat protestáns népeinél is puritánabbak. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva láttam, hogy a távol-keleti sikerek mögött is Roosevelt zseniális hidegháborús terve áll, figyelni kezdtem a marxizmus kelet-ázsiai szereplését.

A kínai kommunisták győzelmében láttam először a lehetőségét annak, hogy valahol egy óriási puritán nép fogadja meg Marx tanácsait. 1990-ig csak halvány kísérleteket láttam arra, hogy a kínai kommunisták puritán módon értelmezik Marx tanácsait.

A napokban értesülök arról, hogy Kína a katonai kiadásait 7-ről 8 százalékra növeli. Ez még elképzelhető egy politikai diktatúrában, de a Szovjetunió 25-33 százalékos hadikiadása már elképzelhetetlen volna. Pedig a kínai kultúrában a lakosság nagyságrenddel nagyobb teher elviselésére képes, mint az orosz.

1990 világtörténelmi fordulatot hozott.

Kínában sokáig alig láthattam a reformok jeleit. Csak annak örültem, hogy a pártvezetés tagjai végig értelmiségek voltak. Aztán éppen az európai szocialista társadalmak összeroppanásával párhuzamosan berobbant a gyökeres és bámulatos sikert hozó reform. Ebben a párhuzamosságban ugyan nem volt logikai összefüggés, mégis elgondolkodtató. A Nyugat liberálisai ma is csak azt látják, hogy Európában csődbe került, és összeomlott a bolsevik marxizmus. E mellett arról alig veszek tudomást, hogy a Távol-Keleten háromszor annyi lakos elképesztő sikerrel megreformálta a kelet-európai kultúrára épült marxizmus. Ennek már negyed százada is elmúlt, mégsem készült el a mérlege.

Az európai marxizmus bukását rendszerváltások követték, amiket egyértelműen sikeresnek aligha lehet nevezni. Sikeresek voltak abban az értelemen, hogy a kelet-európai Oroszország hatalma alá került népek önálló, szuverén államokká váltak. Máig nem tudatosult, hogy Jaltában a Szovjetunió felügyelete alá olyan államok kerültek, amelyek többségének más volt a kultúrája, más felépítményt igényeltek volna.

A Lenin által vezetett Szovjetunió még nem akart olyan népek felett uralkodni, amelyek kultúrája nem volt kelet-európai. Ezt elsősorban a balti államok önállósulása jellemezte. De még Ukrajna betagolása sem volt erőltetve.

Azt, hogy a sztálini Szovjetunió éhes imperialista már Hitler is felismerte, amikor Lengyelország lerohanása után megkötötte a Szovjetunióval a Ribbentrop-Molotov Paktumot, odaadva a három balti államot, Lengyelország keleti felét, és Moldovát. Ezzel bebizonyosodhatott arról, hogy a Szovjetunió szövetségét megnyerheti azzal, hogy a zsákmányból részesíti. Vagyis Hitlernek hasonló szándéka volt a Szovjetunióval, mint Rooseveltnek. Ennek ellenére alig két évvel később elkövette azt a végzetes hibát, hogy a Szovjetuniót meg akarta szállni. Ezzel nem csak a náci hadsereg vállat számára megoldhatatlan feladatot, de a Szovjetuniót az ősellensége a tőkés demokráciák felmérhetetlen értékű szövetségesévé tette.

A sztálini Szovjetuniót először imperialistává Hitler tette, de tartósan csak Roosevelt hasznosította a maga céljára az imperialista Szovjetuniót. Azt ugyan aligha lehet feltételezni, hogy Roosevelt előre látta, hogy a Jaltai Szerződésben a Szovjetuniónak adott térség számos országa, elsősorban a már fejlett Kelet-Németország és Csehszlovákia, de Lengyelország és Magyarország sem erősíteni, hanem gyengíteni fogja a sztálinista diktatúra elfogadhatóságát.

Ez már 1945-ben a megszálló szovjet csapatok véleményéből kiderült. Már a sok tekintetben még feudális Magyarországon is azt látták, hogy a burzsujok országában vannak. Ugyanez volt a véleményük, amiikor a Kádár rendszer alatt a magyar boltok árubőségét látták.

Még nem találkoztam olyan történészi véleménnyel, hogy a Szovjetunió akkor lépett a szétesés útjára, amikor Jaltában Európa keleti felét megkapta. Ezzel lett még inkább olyan heterogén hatalom, amelyik egysége fenntarthatatlan. Számomra Marx alépítmény által determinált felépítmény elmélete és Weber felismerése a puritán viselkedés fölényéről azt jelentette, hogy közös államot, akárcsak politikai közösséget csak azonos alépítményre lehet építeni, és ez is csak akkor lehet a felzárkózásra képes, ha a lakosság viselkedése puritán. Ennek az elméleti követelménynek már a kezdeti Szovjetunió sem felelt meg, nemhogy a Jaltai Egyezményben létrehozott katonai szuperhatalom.

1990-ben Európában az dőlt össze, aminek a fennmaradás eleve megalapozatlan volt. Ezt azért is látni kellene, mert az Európai Unió is azért fog szétesni, mert eleve egybetarthatatlan volt.

Ezzel szemben Kína a világ egyetlen óriási kulturális egysége. Ez azért alakulhatott ki, mert a lakosságnak négyötöde gazdaságföldrajzi értelemben egységes élettérben él. Ez ugyan nem vált köztudottá, mert a történészek az egységes társadalom alapjának nem az egységes életteret, hanem közös politikai hatalmat tekintik. Számukra a közös állam egyúttal közös alépítmény is jelent. Pedig abban a tudós Marxnak igaza volt, hogy tartós közös felépítmény csak közös alépítményre épülhet.

A vasút és az autópályák hálózatának a kiépülése előtt csak a belvízi úthálózat lehetett alapja a nemzetállamnak.

Ezért a 19. század vége előtt a szárazföldi szállításra épülő társadalmak nem lehettek óriási államok tartós alépítményei. A vasúti és a közúti szállítás forradalma előtt, világtörténelem megértéséhez az egyik kulcs megnézni, hogy hol mekkora volt a belvízi úthálózat. Ebből kiderülne, hogy Kína élettere nagyságrendekkel nagyobb volt, mint a többi önözéses kultúráé. Ez is csak azzal, hogy megépült a Kínai Nagy Csatorna, ami összekötetést jelentett az egyéként külön is a legnagyobb önözhető síkságú két folyam között. A Kínai Birodalom szilárd gazdaságföldrajzi alapját a Kínai Nagy Csatorna jelentette.

Annak is óriási történelemformáló szerepe volt, hogy a kínai írás egységes, azaz nem fonetikai, hanem fogalmi jelekkel dolgozik. De ez is csak Kínában jöhetett létre, ahol a birodalom nemcsak politikai, hanem gazdasági egység is volt.

Kína mindig befelé fordult.

Kína történelme azzal is egyedi, hogy minden világbirodalommal ellentétben, mindig befelé fordult, mert nem volt másokra szüksége. Ez volt az egyetlen birodalom, ami nem támadott, hanem védekezett. Magam is sokáig értetlenül álltam az előtt, miért pusztította el az egyik császár azt az óceánok meghódítására alkalmas flottát, amint a császár elődje létrehozott, és az óceánokat legyőző képességét bebizonyította. Ezt ma már megértem. Kínának nem volt külső forrásokra szüksége. Az egyetlen önellátó birodalom volt.

Az európai történészek fel sem vetik a kérdést:

Milyen célokból viseltek az országok és birodalmak hódító háborúkat?

Büszke vagyok arra, hogy felismertem a háborúk okát. Minden osztálytársadalom túlnépesedett, ami ellen csak a másoktól szerzett élettér, és a háborús emberveszteségek jelentettek megoldást. Kína lakossága is az elviselhetőnél gyorsabban szaporodott. De nem volt a közelében olyan élettér, ahol jelentős népesség számára vonzó megélhetést talált volna. A nagyon centralizált császári hatalom pedig nem is akarta kiengedni a polgárait az ellenőrzése alól.

Kínában a túlnépesedés tízmilliókat jelentett. Ezek számára nem volt elérhető élettér. Ekkora népesség mozgatásának az eszközei is hiányoztak.

Azt is meg kell gondolni, hogy a kínai önözéses gabonatermelés hatékonysága nagyon magas volt. A mezőgazdasági munkák gépesítése előtt a leghatékonyabb mezőgazdaság a síkságokon történő öntözéses rizstermelés volt. Ez ugyan korán átvonult Délkelet Ázsiába a csapadékos, de dombos, hegyes trópusi tájakra is.

Érthetetlen, hogy a történészek sem hangsúlyozzák az árasztásos síkságok, és a csapadékot visszatartó teraszos önözés közti minőégi különbséget. Mindkettő lényegében önözéses termelés, de amíg a síkságok önözése nagyon hatékony, a meredek terepeken visszatartott csapadékkal történő gabonatermelés nagytőke- és munkaigénnyel jár. A két önözéssel ugyanazt a rizst termelik, de a két művelési mód költségigények között óriási a különbség. A meredek hegyoldalak teraszos kiépítése óriási költséggel jár. A legnagyobb gond azonban a termékek betakarítása, és a trágya kihordása, amit csak a málhás állatokkal és az emberi erővel lehetett megoldani. Csak becsülni tudom, hogy mennyivel költségesebb volt a tagolt terepen, jelentős függőleges különbség legyőzése esetén egy tonna/kilométer holt teher szállítása. Az egy tonna/kilométer szállítási teljesítmények költsége nagyon sokat elárulna a különböző területen és talajon az adandó szállítási feladatok megoldása. Erre azonban következtetni lehetne már a településhálózatok sűrűségéből is.